Reaktor

Nagypál Szabolcs: Az egyházban nincsenek tabuk
Nagypál Szabolcs: Az egyházban nincsenek tabuk

nagypal_szabolcs.jpeg

Mitől lesz valaki keresztény? Mit gondol az egyház a lombikbaba-programról? Vallástalanodik-e a világ? Darwin elmélete önmagában cáfolja-e Isten létezését? Mennyire fér meg a kereszténység a tudománnyal? Lesz válasza az egyháznak az űrkutatás földönkívüli életre vonatkozó lehetséges jövőbeli eredményeire? Nagypál Szabolcs római katolikus teológussal, az MCC jogi iskola vezetőjével beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Beszélhetünk ma keresztény Magyarországról? Jellemző a vallásosság a magyarokra? És mi az oka a hit válságának a nyugati világban?

Keresztény Magyarországról kétféle értelemben beszélhetünk vagy beszélhetnénk. Civilizációs és vallási értelemben. Civilizációs értelemben a Huntington szerinti nyolc nagy világcivilizációt érthetjük, ami kötődik a valláshoz, de nem merül ki abban. Ilyen értelemben Magyarországot a népvándorlás fenyegetheti, civilizációs válságként, a keresztény önazonosságának elvesztésében. Én úgy látom, hogy ez a kérdéskör a jelenlegi közéleti vezetésben jól kézben van tartva. Illetve az elvallástalanodás, a szekularizáció, az elvilágiasodás fenyegeti még. Érdekes módon ez tulajdonképpen csak a mi földrészünkre jellemző, tehát lehet, hogy csak mi helyezkedünk el szerencsétlen földrészen. Az összes többi földrészen vallási fölburjánzást, ébredést figyelhetünk meg. Vagyis ez nem egy általános világjelenség, ugyanakkor Európában komolyan kell venni.

Azt gondolom, és itt a vallási értelemben vett keresztény Magyarországra is reflektálnék, hogy ez nem a közéleti vezetők feladata, vagyis az ország, a földrész vallási életének az elmélyítése, hanem a vallási vezetőké, vallási tanítóké, illetve minden hívőnek a feladata.

Ilyen értelemben megjósolhatatlan statisztikákat nézhetünk, hogy „ide csökken, meg oda nő”, de az ébredések az egyháztörténetben mindig váratlanul lepik meg az embert.

Mitől lesz valaki ateista? Akár velünk is történhet olyan dolog, ami miatt a személyes hitünk meginoghat Istenben?

Hitvalló ateistával ritkán találkozik az ember, én magam igen keveset ismerek. Inkább a vallásosan közömbös réteg a jellemző, illetve még eggyel továbbmenve a maguk módján vallásosaknak a csoportja. A hitvalló ateizmushoz valami borzalmas élmény szükségeltetik, ugyanakkor sokan, amikor valamilyen megrázkódtatás éri őket az életben, akkor nem elfordulnak a vallástól, hanem éppen a vallásban keresnek vigaszt. Az emberi életben átmeneti állapotnak tekinthető keresztény vagy vallásos szempontból az ateizmus. Abban reménykedünk, hogy majd talán történik velünk valami, és ebben nekünk is van felelősségünk, ami az istenszerelem felé billenti az illető embert.

De az is előfordulhat valakivel, hogy csak pusztán tudományos meggyőződésből válik ateistává? Tehát kvázi ez lesz az új vallása?

A vallás és a tudomány nem áll ellentétben egymással, sőt évszázadokon keresztül a tudománynak és a természettudománynak a művelői igen szorosan kötődtek az egyházhoz. És ma is szép számmal találunk vallásos embereket a természettudósok között. Az ateizmust mint vallást, én nem látom teljesen kifejlett és érett dolognak. Sokszor egyfajta lázadás a vallásossággal szemben. 

De például, ha elolvasom, hogy mit mond Darwin az evolúcióról, és arra jutok, hogy ez alapján nem létezhet Isten? Van, hogy valaki nem egy személyes tragédia okán válik ateistává, mert például elveszítette a családját, hanem csak arra a meggyőződésre jut, hogy nem létezhet Isten.

Természettudományos tények alapján nem lehet arra a meggyőződésre jutni, hogy nem létezhetik Isten. Isten nem bizonyítható, ebben az az örömhír, hogy Isten nem is cáfolható.

Az istenhit egy találkozás élményéből születik, személy és személy találkozásából. Itt bizonygatásoknak nincsen helye. Az ember meghallgatja azok véleményét, akik hiányolják az életükből az Istennel való találkozást, de igazából a saját lelkére hallgat ebben a kérdésben.

Mi tesz valakit igazi kereszténnyé? Ha minden vasárnap templomba jár?

Többféle vallásfelfogás létezik, illetve a valláshoz kötődésnek többféle rétege, mélysége különíthető el. Az egy jó jelzés, ha valaki minden vasárnap eljár istentiszteletre vagy szentmisére, ez mindenképpen támogatandó. Kereszténnyé alapvetően a megkeresztelés teszi az embert, és ekkor elkezdődik egy életre szóló nagy kaland. Az ember eközben közelebb és távolabb kerül az egyházától, illetve Istentől. Néha elmélyed az istenhite, néha pedig ellanyhul. Ez az egész életben egy birkózást jelent.

A keresztény lét igényességet követel az embertől, vagyis azt, hogy a saját egyéni törekvéseit, igyekezeteit próbálja összehangolni a közösség igyekezetével, mások igyekezetével, valamint az egyháznak a tanításával.

Nem tudom, hogy így válik-e valaki igaz kereszténnyé a végén, ez kicsit maximalista megfogalmazás lenne. Ez inkább egy iránycél. Legyek minél jobb keresztény, éljem meg minél jobban az istenhitet.

De attól még lehet valaki igaz keresztény, hogy például nem vesz mindig úrvacsorát, nem megy el minden vasárnap templomba, nem jár el mindig bűnbánni?

Hát melyik az a bírói pozíció, aki kimondja, hogy ki igaz keresztény és ki nem igaz keresztény? Ha valakinek elakadásai vannak a vasárnapi istentisztelettel kapcsolatban, akkor az biztos, hogy munkát kíván, lelki-spirituális munkát, van min dolgoznia ekkor.

A 21. században merülnek fel olyan kérdések, amelyekre önmagában a Biblia és a vallás nem ad feltétlenül választ. Magyarország egyik nagy problémája a népességfogyás, a kormány ezért a lombikbaba-program támogatásáról döntött. Ez sok, gyermekre vágyó honfitársunk életét teszi könnyebbé. Mit gondol az egyház a lombikbabákról?

A népességfogyás nagy kihívás Magyarországon, ez igaz. Örömmel látja az ember, hogy az elmúlt évtizedben érdemi döntések születtek legalább a népességfogyás ütemének a megállítására, és remélhetőleg lassú visszafordítására. A népesség, a demográfia, az nem egyik napról a másikra történik. A kérdés úgy hangzott, hogy mit gondol az egyház a lombikbabákról.

Az egyház a lombikbabákról ugyanazt gondolja, mint bárki másról. Teljes értékű emberek, Istennek a képére és hasonlatosságára vannak megteremtve, emberi méltósággal rendelkeznek.

Istennek a teremtő szeretete csillan fel rajtuk. De valószínűleg arra gondolsz, hogy a lombikbaba-programról mit gondol az egyház. Azt gondolom, hogy itt is ketté válik a politikai-közéleti döntéshozás és az egyházi véleményalkotás. Alapvetően egy ország vezetőjének a feladata dönteni ilyen kérdésben, az jó és bölcs dolog, ha meghallgatják az egyház véleményét is erről. A lombikbaba-programmal hagyományosan két nehézsége van a kereszténységnek. Az egyik az élettel, a másik pedig a természetjoggal kapcsolatos. Az élettel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi lombikbaba-program azon a fejlettségi szinten van, hogy zigóta túltermelésben vagyunk, és a túltermelt zigótákat lefagyasztjuk. Ez egy megoldatlan kérdéskör. Mind a természettudomány, mind az összes vallás ma már egyetért abban, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, csak néhány ideológia próbálja ezt későbbre tolni.

Ezek a zigóták teljes értékű emberek, a fagyasztáskor kezdeni kell velük valamit, ez itt egy megoldatlan etikai probléma, a tömeges megsemmisítésük népirtás számba megy. Remélhetőleg ahogy fejlődik a tudomány, csökkenni fog ez a „selejt”.

Nyilvánvalóan emberi szempontból nem selejt, de ugyebár nem akar senki semmit sem kezdeni velük. A természetjogi érv ennél jóval gyengébb, és arról szól, hogy a nemzésnek egy meghatározott módon érdemes végbe mennie, amiben egy férfi és egy nő vesz részt, és egy szerelmi aktusban egyesülnek. Ez az a hely, ami ki van találva az emberi életnek az átadására. Márpedig a lombik-programnak sok része nem felel meg ennek. Ez egy gyengébb érv, és nem is annyira sorsdöntő.

Tehát a keresztény tanok szerint ez nem számít bűnnek? Vagyis az a szülő, aki lombikbaba-programból szeretne gyereket, mert máshogy nem megy neki, az nem válik az egyház vagy Isten szemében ezáltal bűnössé?

Ez nehéz kérdés. Így kimondva nincs, hogy „nem bűnös”, ez gondos megfontolást igényel. Annak azért mindig örülünk, hogyha az egyház felnőttként kezeli a híveit, tehát olyan döntéshelyzetekben ismerik el a méltóságukat, ahol ők maguk hozzák működésbe az erkölcsi érzéküket, az Isten-kapcsolatuk alapján. És ebben tanácsadóként siet a segítségükre az egyház, nem bíróként. De az biztos, hogy itt egy erkölcsileg telített helyzet keletkezik, ahol nagyon fontos meggondolásokra és sok imádságra van szükség, adott esetben pedig az egyházzal való kapcsolat rendezésére is.

A vallás számára mindig is voltak tabu témák. Szerinted van ezek között olyan, amiben a katolikus egyháznak nyitnia kéne?

Az egyházban nincsenek tabu témák, minden téma szabadon vitatható. Az igaz, hogy nagyon sok témáról sarkos vagy karakán véleménye van az egyháznak, bár sok esetben sokszínűség figyelhető meg az egyházon vagy az adott felekezeten belül. Ha arra gondolsz, hogy nevelésünk során a szüleink bizonyos témákat kerültek a jelenlétünkben, vagy nehéz volt velük megbeszélni bizonyos kéréseket, az baj. Ez nyilván szülőszereptől is függ.

Már hallottam olyat, hogy valaki nagyon mélyen vallásos családban nevelkedett, és bár beszélnek a családban a nemi érés alatt olyan témákról, mint a szexualitás, de mélyebben nem mennek bele a dologba. Tehát tapasztal az illető olyan szexuális problémákat, amelyeket otthon a szüleivel, pont azért mert ez egy „tabu téma”, nem tud megfelelően kibeszélni.

Igen, nem könnyű jó szülőnek lenni, meg bizonyos értelemben nem képezzük a szülőket, sem az egyház, sem az állam, nem adunk ki jogosítványt a gyermekvállalásra. A nemi éréskor a gyermek kérdéseinek a megfelelése illetve a vizsgálódásainak a támogatása, helyesebb irányba terelése, egy nagy feladat minden szülőnek. Valószínűleg hagyományosan az egész társadalom és benne az egyház is prűdebb és szemérmesebb volt. Ma már azt reméljük, hogy egyre több gyermek megvitathatja ezt a szüleivel, illetve itt az iskola is segíthet. Ha az egyházat kérdezed, az egyházi iskolának van ilyen feladata, hogy a gyermekek nemi ébredésével kapcsolatos kérdésekre válaszoljon.

A tudomány és a vallás közötti viszonyban kezdettől fogva ott van a versengés, ha jól tudom Darwin kapott hideget-meleget a saját tanaiért. A NASA kutatja, hogy a Földön kívül létezett, vagy akár még most is létezhet élet. Ha találnának ilyen bolygót, akkor a felfedezésről mit mondana a keresztény egyház?

Valóban, az újkor hajnalán volt néhány évtized, évszázad, ahol nem volt tisztázott a kompetenciája, kompetencia leosztása az egyháznak és a természettudománynak. Eleinte mintha az egyház lépte volna túl a felelősségi körét, tehát olyan dolgokba szólt bele, amelyek már nem az ő reszortja, ma inkább azt tapasztaljuk, hogy a természettudósok bátorkodnak kijelentéseket tenni angyalokról meg Istenről, noha ez nyilvánvalóan nem természettudományos hatáskör. Más bolygókat nem csak a NASA kutat, hanem ezen a téren is verseny van a kutatásban. Az biztos, hogy ha életet találunk más bolygón, akkor az kihívások elé fogja állítani a világvallásokat, nem csak a kereszténységet.

A kereszténység jelenleg, teológiai értelemben, nem természettudományos értelemben, nem tud életről más bolygón. Vagyis a világképe emberközpontú, azaz antropocentrikus. A Föld bolygón az ember a kiemelt lény, aki Istennek a képére és hasonlatosságára van megteremtve.

Amennyiben találunk életet, sőt fejlett életet, akkor el kell indulnia a vizsgálódásnak, hogy a létrendi alá-fölé rendeltségben, hierarchiában hol állnak ezek a lények. Érdekes, talán kissé meredek párhuzam, hogy Amerika felfedezésekor, az ott talált „lényeknek” a létrendi hierarchiában a helyét több mint egy évszázadon keresztül kutatták, tehát, hogy embereknek tekinthetők-e az őslakosok, mert ha igen, akkor meg kell keresztelni őket, ha pedig nem, akkor kizsákmányolhatók és rabszolgaként kezelhetők. Remélhetőleg más bolygók élőlényeivel nem a kegyetlenség módján fogunk találkozni. Még egyet csavar a kérdésen, hogyha ezek a lények jóval fejlettebbek minálunk!

Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, a Biblia szerint Isten a saját képére teremtette az embert. Ha vannak értelmes űrlények, akikkel találkozunk, akkor felmerül a kérdés az emberben, hogy azok az állítások, amiket előbb elmondtam, miképpen jelentkeznek az űrlények vonatkozásában.

Így van! Csak viccelődve, cinikusan jegyzem meg, hogy remélem, mi leszünk abban a helyzetben, hogy döntsünk a méltósági szintjéről ezeknek a lényeknek, és nem ők döntenek arról a kérdésről, hogy minket hova sorolnak be. A teológiának vannak rugalmassági útjai, és a tényeket a teológia is kénytelen tényként kezelni. Sok kérdést felvet majd, de ezekre nem kell most válaszolnunk, majd csak amikor bekövetkezik, tehát, hogy mi a Szentírás szerepe,

Jézus csak a Föld bolygó embereit váltotta-e meg, vagy az egész világegyetemet? Valószínűleg ebbe az utóbbi irányba fog elmenni a kereszténység. Vannak megváltók más bolygókon? Ők is kaptak-e szent iratokat? Az hogy viszonyul a mi kinyilatkoztatásunkhoz? És így tovább.

Sok multikulturális helyen ma is gyakoriak az összetűzések a vallási ellentétek miatt, például Izraelben a zsidók és a muszlimok között. Szerinted lehet valamiféle konszenzusra jutni? Bár a muszlimok Allahban hisznek, mégiscsak Allah a mi egy Istenünknek megfeleltethető. 

Most egy percben nem fogom megoldani az évezredes palesztinai ellentétet zsidók-keresztények-muszlimok között. Úgy szól a kérdés, hogy lehetséges-e egyetértésre jutni. Attól függ, mit értünk egyetértés alatt. Lehetnek közös céljaik a világvallásoknak, lokálisan is, az adott helyre összpontosítva, ez vallási és a közéleti vezetőknek is a feladata. Egységes nemzeti önazonosság építése például hatékony szokott lenni ilyenkor.

Szintén fontos a vallási szélsőségek, különösen az erőszakos szélsőségek valláson belüli elítélése, peremvonalra szorítása, a teológiai kiállás ellenük. A vallásközi párbeszédben a tényként kezelésig el kell jutnunk. Tehát ha ezt gondoljuk „elfogadás” alatt, akkor arra a belátásra kell jutnunk, hogy léteznek más vallású emberek és nekik is joguk van létezni.

Az, hogy a zsidó vallás a gyökere a három nagy egyistenhitű vallásnak, vallástörténeti szempontból igaz. Külső nézőpontból, vallástudományilag ezt a muszlimok nem pont így fogalmazzák meg, inkább az Isten többféle, újra és újra megújuló kinyilatkoztatási kísérletéről beszélnek, melynek a Korán lenne a betetőzése. A kereszténységnek feltétlenül a zsidó vallás a gyökere. A zsidó-keresztény párbeszéd a kereszténységnek a legfontosabb vallásközi párbeszéde.

Egymás vallásának az elfogadtatása nem biztos, hogy működik. Különösen ezeknek az egyistenhívő, szemita közép-keleti vallásoknak a lényege az exkluzivitás, tehát mindegyik azt gondolja, hogy ő egy sajátos momentumot jelent a vallástörténetben, míg a többiek nem jelentenek ilyen jelentőséget, sőt még hamisságokat is tartalmaznak.

Az Isten kérdése, amit említettél, az teológiailag vitatott, bár a fősodor valóban úgy gondolja, ahogy mondtad, palesztin keresztény barátaim is Allahnak nevezik Istent, és a palesztin arab bibliafordításban az Allah szó szerepel az Isten helyén. Nyilván azért más jellemzőit domborítják ki a keresztények, a zsidók és a muszlimok, hogy finoman fogalmazzak. Gondoljunk csak a Szentháromságra, amely a másik két vallás szemszögéből néhol többistenhitnek tűnhet.

A történelem során, legelőször már az ókorban sokszor feljött, hogy a vallásokat megpróbálják összemosni, hogy legyen valamiféle vallási egyetértés. Szerinted ez a mai fejlett világban megoldható lenne, hogy létrejöjjön egy közös vallást, amelyben zsidó, muszlim, és keresztény elemek vannak összemosva?

Ketté kell választani az ökomenikus és a vallásközi megközelítést.

Ökomenikusnak, keresztény mintára az egy valláson belüli felekezeteknek a közeledését nevezzük. A kereszténység szempontjából ez a protestáns, ortodox, katolikus és más, például anglikán felekezetek látható egységre irányuló mozgalmát jelenti. Ez reménnyel kecsegtet, hiszen Jézusnak az az alapító akarata nyilvánvalóan ez a láthatóan egységes egyház, és az emberek bűnei miatt osztódott ez szét, és úgy érezzük, hogy a Szentlélek vezérel ebben az egységmozgalomban.

A vallásközi színtéren nem ez a helyzet, vagyis nem egy tőről fakadnak a vallások, noha általában megkülönböztetünk egy indiai és egy közép-keleti vonalat, valláscsaládot. Ezek, miután nem egy tőről fakadnak, ezért nincs hova visszavezetni őket. A jövőre nézve az ilyen „összemosásuk”, amit szinkretizmusnak nevezünk a vallástudományban, az a főbűn. Tehát ettől irtózik minden vallás. A vallásközi párbeszédnek ez nem is lehet célja. A vallásközi párbeszédnek a béke az elsődleges célja, békesség és megértés. És emellett egyfajta szent versengés is. Ha a közgazdaság-tudományra gondolunk, a piac az nem valami visszataszító dolog, hanem ott a versengésben jó dolgok születnek. Ebben reménykedünk a „vallási piacon” is, hogy a világvallások nem harcolni fognak egymással, legfeljebb szent, lelkiségi értelemben harcolnak egymással, hanem a szent dolgokban vetélkedésre határozzák el magukat. Tehát például ki szereti jobban a többieket.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: szemlélek.blog.hu

„És akkor elkezdtünk értelmetlenül viselkedni...”
„És akkor elkezdtünk értelmetlenül viselkedni...”

ke_pernyo_foto_2021-07-13_15_06_57.png

Desmond Fennell

A Reaktoron már idézett Angela Nagle által elemzett írás Desmond Fennell ír kultúrfilozófus, közíró egyik Írországon kívül legismertebb műve. Fennel mintegy öt évtizedes munkássága alatt mindig szembeszállt a divatos, de nem feltétlenül igaz, vagy helyes nézetekkel.  Az ír gyökereit fontosnak tartó, de magát egyben európaiként definiáló Fennel ragaszkodik (a zsidó-keresztény kultúrából kinövő) nyugati civilizáció alapját jelentő rációhoz, amely érzése szerint egy jó ideje kezd kiveszni, és helyét önellentmondásokon alapuló, a valósággal hadilábon álló eszmék veszik át. Nem véletlen, hogy Fennell önéletrajzának címe valahogy úgy fordítható le magyarra, hogy „Normálisnak lenni – abnormális körülmények között.”

A Substack-en olvasható elemzésében Nagle kifejti, hogy Fennel esszéje az úgynevezett második amerikai forradalomról „jól öregedett”, hiszen több mint egy évtizeddel ezelőtti megállapításai tűpontosan írják le napjaink valóságát. Minden totalitárius rendszer, a jakobinusoktól a bolsevikokig, azzal kezdte, hogy amit csak lehetett, átnevezett és átírt, a helységnevektől a köznyelven át a a világháború utáni nyugati társadalmak átalakulása, átalakítása szinte észrevétlenül ment végbe. Egy láthatatlan, de, hogy Marxot idézzem, permanens forradalom során a Nyugat etikai rendszere Fennell szerint egy példátlan mértékű, általa poszt-európainak nevezett gigantikus társadalmi kísérlet során transzformálódott egy új renddé.

Az USA-ból kiinduló átalakulás „az emberi élet (olyan) kísérleti rendszereit keltette életre, amelyek tökéletesen érvénytelenítették az addigi civilizációs kereteket.” Anélkül, hogy bármit látványosan eltörölt vagy átnevezett volna, ez a Fennell által „második amerikai forradalomnak" nevezett folyamat új szabályokkal helyettesítette be a korábbiakat, amelyeket fokozatos „tisztogatásokkal" gyakorlatilag megszűntetett. Fennell szerint az új rendszer az Európát sújtó „három csapás" közül (az első kettő a kommunizmus és a nácizmus) a harmadik.

Az egyébként kapitalizmus-kritikus magyarázata szerint a rendszer folyamatossága azonban csak addig biztosítható, ameddig fenntartható az emberek fogyasztóként való létezése. Amint ez megszűnik, a nagyszabású kísérlet „erőszakos társadalmi káosszá” fajul.

Angle hozzáteszi, már egy ideje küszködnek a mostani „világunkat" kritikusan szemlélők azzal, minek is nevezzék ezt a nehezen megfogható, de jól érzékelhető, egyre fojtogatóbb rendszert – liberalizmusnak? Netán neoliberalizmusnak, vagy technokrata kapitalizmusnak, esetleg autoriter rendszernek, esetleg „woke-valaminek?” Fennel szerint az új, Amerikából eredő rend egy társadalmi utópián alapul, mely ugyan jól elkülöníthető más, szocialisztikus utópiáktól, és érintetlenül hagyta az „amerikai kivételesség" eszméjét, mégis mind közül a legradikálisabb, de, tegyük hozzá, a"leglopakodóbb" is. Hiszen, ahogyan cikkünk elején is említettük, az új rend propagálói sosem jelentették be a régi rend halálát és az új megszületését. Ezzel szemben

sikerült lebontaniuk a koherens, konszenzuson alapuló értékrendet, amely értelmes kereteket adott a nyugati ember létezésének.

Nagle leírja, hogy a második amerikai forradalom Fennel szerint a 1930-as években kezdődött, és az 1970-es évekig tartott, de a következményei határozzák meg a mai nyugati világ működését. A rendszert fenntartó erő az erkölcsi felsőbbrendűségben tetszelgő értelmiségi elitek, az ezen elitek utópisztikus megváltó-szerepét kiszolgáló ténylegesen „uralkodó" politikai és gazdasági vezetők és a katonai establishment szövetsége, mely csak addig életképes Fennell szerint, amíg a termelés-fogyasztás felpörgetett szintje fenntartható. Tehát, röviden összefoglalva, a keresztény európai civilizáció beépített etikai fékrendszerét az óriásira duzzasztott fogyasztás váltotta fel, mint a rendszer mozgatója.

Az új rendszer azonban nem nevezhető új civilizációnak, hiszen hiányzik belőle minden civilizáció sine qua non-ja: az értelem és a szilárd értékrend.

Nagle több konkrét példát hoz arra a nyugati világban uralkodó, nehezen átlátható, irracionális, de egyben az elitek által diktált „szabályokkal" szemben ellentmondást nem tűrő kontextusra. Kifejti, hogy a Nyugat társadalmainak uralkodó szexuális ethosza például egyszerre ultrapuritán, és ultraszabados, attól függően, miről, vagy kiről van szó. „Manapság kevésbé elítélendő, ha valaki elhagyja a feleségét és a gyermekeit, mintha valaki elhívja randizni a kollégáját – csak az utóbbi miatt fordulhat elő, hogy valakit nyilvánosan megszégyenítenek, vagy elbocsátanak,” írja Nagel. Egy másik példája szerint olybá tűnik, „mintha a nyugati társadalmakban egyfelől arra törekednénk, hogy teljes mértékben megszűntessük a társadalmi reprodukciót, a gyermektelenség és a terméketlenség, illetve megszüntessük a tudatosságot és az önreflexiót az olyan önpusztító viselkedések révén, mint a kábítószer-fogyasztás, az önsorsrontás és az öngyilkosság. Másfelől szilárdan hisszük, hogy ez a valaha volt világok legjobbika.”

Fennell szerint az a mostani nyugati „civilizáció" is meg fog szűnni, és a történészek „átmenetiként" fogják majd utóbb leírni, olyan értelemben, ahogyan a római kor és az európai civilizáció megszületése közötti időszak is átmeneti volt. Helyette meg fog születni egy vagy több valódi európai civilizáció, melyben ismét az ész és az értelem uralkodik majd. Úgy legyen!

 

Érzéketlen ingyenbátorság
Érzéketlen ingyenbátorság

Tegnap Homonnay Gergely, minor DK celeb, halált megvető ingyenbátorsággal berúgta a Niedermüller Péter által már évekkel ezelőtt tágra nyitott ajtót, amikor a fejben Amerikában élő, gyarmatosítóknak tapsoló balkáni kisemberhez méltó, valóságtól elrugaszkodott, érzéketlen, primitív kultúrimportját kiposztolta:

"Azért pride, azaz a büszkeség, mert ez a szégyen ellentéte: akik ezen részt vesznek a mai napig, nem hajlandók az életüket a fehér, keresztény, heteroszexuális férfi hatalma által rájuk mért szégyenben leélni"

Homonnay Gergely látszólag áldozatokat véd, de a Google Translate-ből kritika nélkül kimásolt világképe az általa képviselni kívánt csoport szemszögéből járhat igazán tragikus következménnyel, Magyarországon és Európában is.

szje_08_1.jpg

Európa

Vannak helyek Európában, ahol se Gergely, se bármilyen Pride nem kérkedhetne súlyos következmények nélkül. Ezeken a helyeken nem a kereszténység dominál.

A mára klasszikus trolldilemmát aktualizálva, adott az alábbi állítás:

Az iszlámnak igaza van a homoszexualitással kapcsolatban.

A nyugati progresszív pedig választhat hogy elfogadja vagy elutasítja ezt, hogy homofób vagy iszlamofób, de harmadik út nincs. Meg van fogva.

Ez persze egy látszólagos dilemma, mert az európai baloldal szemszögéből az iszlám nem vallás, hanem etnikum.

A globális pszeudo-individualista egyenkultúra felsőbbrendűségében sziklaszilárdan hívő nyugati és nyugatoskodó elit és wannabe-elit szemszögéből a Korán is csak egy a sorban a sok akadály közül, amit fel kell zabálnia a történelem vége elérése érdekében a tradíció-megsemmisítő gépnek.

A fizikailag és földrajzilag is a társadalom aljára szegregált mecsetépítők millióit a nyugati hard power önnön felsőbbrendűségétől ittas gőggel managelhetőnek tekinti, akik alkalmi kellemetlenségektől eltekintve összességében nem veszélyeztetik a jóval erősebb vektorok által predesztinált haladás irányát.

Ha Homonnay hatalmi modelljét elfogadjuk, akkor a fehér, keresztény, heteroszexuális elitnek hálával tartozik, amiért a muzulmánokat elszegregálja a Pride közönségétől, megfigyeli és túlkapásaikat megelőző erőszakkal sújtja, most és mindaddig, amíg nem nevelik őket is hozott identitásuktól megfosztott, ártalmatlan, kozmopolita fogyasztó egységnek. (Feltételezve, hogy sikerül. Ha nem sikerül, akkor egy még tragikusabb végállapotba rohan éppen Európa a Pride közönsége szemszögéből, is.)

 

Magyarország

Azon belül is Pécs.

Aki Magyarországon él, az jól teszi, ha tisztában van a cigányság sajátos ultrakonzervativizmusából fakadó, számukra érzékeny, egyoldalú határsértésekkel, amennyiben elkerülhetetlen számára az együttélés ezzel az etnikummal. Egyeseknek, a liberális elit csúcsán sokaknak ez az asszociáció opcionális, el tudják magukat szegregálni az érintkezéstől, és ha akarják, megválaszthatják a módját, idejét, körülményeit (pl: anyáskodó, alaposan dokumentált szociotripek). A többségnek nem az.

Az egyik ilyen cigánykonzervatív faux pas a homoszexualitás (köcsögség): a nyílt felvállalása olyan - egyoldalúan érzéketlen - sértés, ami - a kívülálló szemszögéből nézve - indokolatlanul erőszakos reakciót válthat ki.

Homonnay Gergely “fehér, keresztény, heteroszexuális” modellje nem kínál ennek a valós erőszaknak az elkerüléséhez segítséget: aki a pécsi esetet nem érti, nem hajlandó érteni, álomvilágba, buborékokba, nyakatekert fél-vak érvrendszerek pillanatnyi biztonságába menekül a valóság elől. Ha kellően képmutató, akkor elszegregálja magát, amennyire tudja, és nyilvánosan a liberális közeg kényelmes valóságtagadását vallja.

Az ilyen veszélybe sodorja magát es azokat, akik ebben a kérdésben az ő szavát tartják hitelesnek. Az ur-SZDSZ-es tudatlanság a cigány-magyar együttélés íratlan szabályairól kevesek következmény nélküli luxusa.

Idő előtt kihúznám a szokásos ellenérv méregfogát: igaz, hogy a cigányság, mint kisebbség nem nyomhatja el a többséget, nem erőltetheti rá a sajátos, többek közt homofób értékrendjét. De ettől még

egyénekkel lehet erőszakos, ha rosszkor és rossz helyen köcsögösködnek.

Visszatérve és elfogadva Homonnay hatalmi modelljét, a pécsi eset megismétlődésének megakadályozása a fehér, keresztény, heteroszexuális elit feladata, azaz ha a homofóbia kulcsprobléma, akkor ennek a patriarchátusnak kutya kötelessége minden lehetséges rendpárti eszközzel, ha kell erőszakkal megakadályozni, hogy a Pride népét a cigányság részéről inzultus érje, hosszú távon pedig ki kell nevelnie ezt a hibás értékrendet az adott etnikumból, ha tetszik nekik, ha nem. Ez se nem liberális, se nem multikulturális megoldás, társadalmi mérnöki szemszögből a régi vonalas MIÉP-hez áll közelebb.

 

Elfogadás

Az elfogadás hatalmi eszközökkel kierőszakolásának tragikus példája Homonnay maga, aki, akár csak a közíróként aktív Péterfy-házaspár, Olaszországban - is - él. Gergely soha nem lesz olasz, maximum lakos. Az, hogy az olasz nép elfogadja-e őket, az olasz nép saját döntése, rájuk erőszakolni nem lehet, nincs az a felsőbb hatalom, se Brüsszel, se az ENSZ, ami Homonnay Gergelyből ízig-vérig olaszt csinálhat. Van az a mennyiségű puskacső, ami hatására minden olasz nyilvánosan bólogatna, hogy igen, ő egy közülünk, de a privát véleményüket, a szívüket maximum megnyerni lehet, ha lehet egyáltalán.

Gergely, se nem vagy amerikai, se nem vagy olasz. Magyar vagy, tragikus, balkáni kisember, aki maga mögött érzi annak a gyarmatbirodalomnak a támogatását, ami a kis, periférikus országát csicskáztatná épp, és a szívek megnyerése helyett a bakancsukban bízva, erőszakosan követeled, hogy szeressünk azért, ami vagy. Azért, ami a szexuális preferenciád, mert egy ember azért több annál, ugye, sőt, sokak szerint ez magánügy, és identitásnak botrányosan sekély.

Elfogadni elfogadtunk már rég, de az valamiért kevés, és fenyegetőzöl, mint egy elkényeztetett gyerek, aki öngyilkosságot is meglebegtet, ha apa nem vesz neki pónit. Kierőszakolt imádat: erről szól a Pride.

kor1.gif

Magyarországon 1997 óta rendezik meg a Budapest Pride-ot, a tavalyi kivételével minden évben. Ennek a 24 évnek a többségében konzervatív kormány volt hatalmon.

Kipróbáltam a Gettr-t, a legújabb közösségi platformot
Kipróbáltam a Gettr-t, a legújabb közösségi platformot

A napokban egyre többet lehetett hallani egy új közösségi media platformról, a Gettr-ről. Érdekelt, hogy valóban versenytársa lehet-e a jelenlegi közösségi media felületeknek, vagy csak egy amerikai Hundubról van szó. Sokak szerint ez a Donald Trump közösségi oldala, viszont erre egyelőre nincs semmi bizonyíték azon túl, hogy Trump bejelentette pár hónapja, hogy elindul a saját közösségi oldala. Az biztos, hogy óriási igény van egy értelmetlen cenzúrát nélkülöző oldalra, hiszen a Facebook és a többi tech óriás egyre durvább cenzúrát használ. Az alkalmazást nem volt nehéz megtalálni, a neve könnyen megjegyezhető, így le is tudtam tölteni az AppStoreból. Amiben más mint a társai, az az, hogy amint megnyitottam, nem tolta elém a regisztrációs felületet, hanem nekem nekem kellett kikeresni. Ahhoz, hogy több eszközön is be tudjunk lépni, muszáj megadni egy email címet és jelszót, különben csak a telefonunkon tudjuk használni az appot, ha pedig kilépünk, elveszítjük a profilunkat. Figyeltek a biztonságra, két lépcsős azonosítást használ a Gettr.

Ha megvagyunk a gyors regisztrációval, be tudjuk állítani a profilunkat, utána pedig feldob pár népszerű felhasználót, akik közül egyiket se ismertem. A híresztelések után érdekelt, hogy vajon Donald Trump fent van-e az oldalon. Találtam pár profilt ezzel a névvel, de egyik se volt eredeti. Vele ellentétben a fia viszont regisztrálva van, és a aktívan használja is. Sokak számára lehet még ismert Mike Pompeo és Ben Shapiro vlogger, médiaszereplő is. Elvétve még találtam pár ismert személyt, de nem látom azt, hogy tele lenne velük az oldal. Persze idő kérdése, és minden esély megvan rá, hogy megteljen ez a közösség is felhasználókkal.

A design piros, én jobban szeretem a monokróm vagy halványabb színeket. Az ikonnal sem igazán tudok megbarátkozni, viszont az alkalmazás felépítése tetszik. Könnyen kezelhető és letisztult. Talán túlzottan is, hiszen egyelőre nem találtam benne üzenetküldési funkciót, ami szerintem mindenkinek fontos lenne. Ha nem a Facebookon lenne a legtöbb népszerű ember oldala, és nem mindenki azt használná üzenetküldésre, akkor már rég töröltem volna, mert nem igazán szeretem. Azt fontos megemlíteni, hogy valóban sok a hasonlóság a Twitter és a Gettr felépítése között, szóval a fejlesztőknek mindenképp egyedivé kell tenni valamivel az oldal megjelenését.

img_9782.jpg

Viszont addig, amíg nem sikerül valami jobbat alkotni a Facebooknál, addig nehézkes lesz egy új online közösség felépítése. Jelenleg nem látom azt, hogy az alkalmazást leszámítva miben jobb a politikailag inaktív emberek számára az oldal a Facebooknál, és a politikailag aktívak számára mivel több, mint a 4Chan nem polkorrekt threadjei. Ettől függetlenül minden szabad közösségi média felület egy örömhír, és még csak most indult. Remélhetőleg még idén kiforrott oldal lesz belőle, és végre nem az igazságtalan algoritmusok fogják eldönteni, hogy mi jelenhet meg és mi nem. Én regisztráltam, és bátorítok erre mindenkit!

Angol vereség, a pályán kívül is!
Angol vereség, a pályán kívül is!

angol.png

A magyar válogatottat az UEFA három zártkapus meccsre büntette az Európa-bajnokság magyar meccsein történt incidensek miatt. A magyar-portugál meccsen a szurkolók többek között „Cristiano homosexual” rigmust skandáltak, a magyar-francia összecsapáson „Buzi franciák bonjour”-t énekeltek, majd a német-magyar müncheni mérkőzésen „Deutschland, Deutschland homosexual” rigmust üvöltöttek himnusz közben, miközben hátat fordítva, felemelt középső újjal álltak a kapu mögött. Ártatlan bárányok nem vagyunk (legalábbis a rajongók egy csoportja nem az), ám ami a bajnokság utolsó mérkőzésein történt, az kétségkívül más szint. Haladjunk szépen sorban!

A betörés – jegy nélküli szurkolók a Wembleyben!

Korábban én is hallottam mindenféle legendát arról, hogy milyen egyszerű is jegy nélkül bejutni egy hasonló rendezvényre. Egyszerű vagy sem, szurkolók egy csoportja megmutatta, igenis lehetséges. A figurát nem tolták túl: szofisztikált taktikák helyett a „juss be valahogy” elvet alkalmazva megpróbálták áttörni a beléptető kordonokat, egyesek pedig sikerrel is jártak. Hogy mennyien, kérdéses, bár Tariq Panja, a The New York Times londoni tudósítója szerint több száz emberről van szó, a manővert pedig már a Dánia elleni (szintén Londonban játszott) elődöntőn is alkalmazták.

Az egyik biztonsági őr (narancssárga mellény) amúgy illik a futball világába: szereléseit bármelyik csapat játékosa megirigyelhetné!

A stadionon belül amúgy a szurkolók egy része a kijelölt helyét figyelmen kívül hagyva a kapuk mögötti rajongótársakhoz verődött. Több beszámoló szerint a biztonsági őrök katasztrófának nevezték a helyzetet, a nézők nem tudtak se ki, se be jutni, a helyzet pedig értelemszerűen nagy biztonsági kockázatot is jelentett.

A tisztelet hiánya – mindenki mással!

Anglia első meccsén meglepődve konstatáltam, hogy indok nélkül, teljesen irrelevánsan fütyülik a horvát himnuszt. Persze ez nem volt máshogy a többi meccsen (így a döntőn sem), az pedig már csak egy plusz, hogy a dánok elleni elődöntőn az ellenfél tiszteletének teljes hiánya tettlegességet is hozott magával. Dán szurkolók elmondása szerint angolok egy csoportja több dán rajongót megütött és leköpött, de a sportszerűtlenség a pályán is megmutatkozott – többek között akkor, amikor lézerrel világítottak a dán kapus, Schmeichel szemébe a hosszabbítás idején lőtt angol tizenegyes során.

A tisztelet hiánya – még a sajátjaikkal szemben is!

A döntő végül egy drámai tizenegyespárbajjal végződött, ahol bár az olaszok hibáztak először, végül három angol csere is egymást követően büntetőt hagyott ki, így az olaszok emelhették a kupát a magasba. Előbb Rashford, illetve újdonsült csapattársa, Sancho hibázott, majd a 2001-ben született, tehát 19 éves Saka vétett a mindent eldöntő lövésnél. Futball tekintetében kérdéses persze, hogy bölcs volt-e tizenegyes lövéshez kiválasztani két olyan cserét, akiknek konkrétan semmi szerepük nem volt a meccs során, illetve egy tinit, aki (amúgy az elmúlt szezonban kiválóan futballozva) pályafutása elején, illetve élete első nagy tornáján jár. A fontos tizenegyes kihagyása azonban senkit nem jogosít fel arra, hogy rasszista támadásokba lendüljön: az angol szurkolók egy része mégis megtette, Saka közösségi média fiókja pedig egy időre el is tűnt.

„Kulturált” szurkolás – a pályán kívül is!

Eltiltás hivatalos szinten persze azért nem járhat, hogy valaki szemétdombbá teszi a saját városának utcáit, de emberileg elég nagy büntetés a látvány is. A hab a tortán viszont az, hogy a videóban is látható felvételek a mérkőzés kezdetét megelőzően készültek: szurkolók egy része tehát úgy hozott össze ilyen látványt (büszkén konstatálva amúgy az eredményt), hogy a saját városukban a saját válogatottjukat tervezték nézni az év legfontosabb meccsén, amely amúgy még el sem kezdődött.

Anglia álma a finálé előtt az volt, hogy 55 év kihagyás után, hazai pályán, méltó módon újra győzni tudjanak egy jelentős tornán. Győzni nem tudtak, méltó döntőt nem rendeztek! Lássuk, milyen büntetés vár rájuk…

Ezért rossz az Uniós Covid-igazolvány
Ezért rossz az Uniós Covid-igazolvány

h_51679807-1160x772.jpg

Korábbi cikkemben már írtam részletesen arról, hogy miért rossz általánosságban a vakcinaigazolvány ötlete, érvelve többek között egészségügyi és morális szempontokkal. A hasonló kezdeményezések azonban világszerte megjelentek, július elsejétől pedig az Uniós Covid-igazolvány is elérhetővé vált. 10 nap után viszont az első tagállam már szembement a kezdeményezés alapjaival, mások a várt enyhítés helyett szigorítottak, a keleti vakcinával oltottak, illetve a tünetmentesen átesettek – majd antitestekkel rendelkezők – pedig lemaradtak a kedvezményekről. Mindeközben az Uniós Covid-igazolvány ötlete teljesen figyelmen kívül hagyja a legfontosabb tényezőt, a járványhelyzetet magát, illetve nem is ad valós biztonságot az utazók számára.

Mert a koncepció egésze rossz

Az Uniós Covid-igazolvány egy cinikus kezdeményezés, amely azt az üzenetet próbálja átadni, hogy általa visszatérünk a normalitáshoz, illetve újra szabaddá válik az Európán belüli utazás. Ez a nézet azonban téves, hisz a Schengeni egyezmény részben épp a belső határőrizet megszüntetését jelenti: az Egyezmény által nem csak arról van szó, hogy alapvetően nem kerül ellenőrzésre semmilyen egészségügyi dokumentum, hanem arról is, hogy a gyakorlatban még a személyazonossági okmányok bemutatására sincs szükség.

Érezzük tehát a különbséget aközött, hogy szabadon utazhatunk az övezeten belül, illetve hogy különböző digitális vagy nyomtatott dokumentumokat kell felmutatnunk a belépéshez.

„De most járvány van”, reagálhatna bárki, ami igaz is, viszont a hozzáállás, mely szerint a Covid-igazolvány a régi időkhöz való visszatérés, egyszerűen hazugság. Az alapvető koncepcionális problémákon túl pedig a részletekről is érdemes szót ejteni. Ahogy sok más kérdésben, úgy a Covid-igazolvány tekintetében sem sikerült egy valóban hatékony ötletet megvalósítani európai szinten, hanem végül a „legalább legyen valami” címszóval született meg egy olyan megoldás, amely rengeteg kérdésre nem ad választ – legyen szó a keleti vakcinákkal oltottakról, a tesztek áráról, vagy épp arról, hogy közúton úgy kellene külön-külön mindenki dokumentumát ellenőrizni, hogy valójában nincs is határellenőrzés (a gyakorlat számos beszámolója jelzi, tagállamok közötti határokon senki nem ellenőriz semmit, így igazából a repülővel utazókat érinti leginkább az igazolvány kérdése). Hasonlóan abszurd, hogy az átesettséget csak korábbi pozitív PCR teszttel lehet igazolni, az antitestteszttel igazolt fertőzöttség nem jogosít fel a ugyanis dokumentum megszerzésére.

Az a helyzet alakult ki tehát, hogy egy személy, aki bizonyítja, hogy a mai napon rendelkezik antitestekkel, (megfertőződés után) nem utazhat szabadon, ám az, akinek volt 5 hónapja és 13 napja egy pozitív PCR tesztje, az megkapja a dokumentumot. 

Mert figyelmen kívül hagyja a fertőzöttségi rátát

2021w26_covid19_eu_eea_subnational_combined_traffic.png

Az európai országok színkódok szerinti besorolása (ECDC - frissítve július 8-án)

Az elmúlt hónapok diskurzusa – minősíthetetlen stílusán túl – arról is elterelte a hangsúlyt, hogy legyen bármilyen eszköz által, a végső cél a halálozások és a súlyos megbetegedések számának csökkentése, majd a vírus megállítása. Lehetséges az, hogy a sikeres oltási kampányt lefolytató államok lesznek végső soron a „győztesek”, ám a győzelem nem az oltottság arányában vagy más kritériumban mérendő, hanem abban, hogy igenis sikerült megállítani a járványt és visszahozni egyfajta normalitást. Ilyen téren nem feltétlenül az oltásban bajnokok a legjobbak, és nagyon is komplex és nehéz azt meghatározni, hogy egy állam miért képes jó számokat produkálni – akár alacsony oltottság mellett –, míg egy másik sokkal nagyobb oltottsági aránnyal is küszködik a vírussal.

Ami az utazásokat illeti: az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) hetente közös színkódolt térképet készít régiónkénti bontásban arról, hogy az adott helyszíneken milyen a járványhelyzet. Az Európai Tanács korábban szintén kiadott ajánlást arról, hogy milyen esetekben érdemes különböző korlátozásokban gondolkodni, a Covid-igazolvány kialakítása során viszont majdnem senki nem beszélt arról, hogy talán nem adekvát egy zöld és egy vörös helyszínt ugyanazon besorolás alá venni.

Egy zöld helyszínben ugyanis nyilvánvalóan kontroll alatt van a járvány – ami megmutatkozik az alacsony esetszámban, ahogy a pozitivitási rátában is –, egy vörösben viszont kevésbé, az új mutánsok megjelenése következtében pedig nem zárható ki az sem, hogy akár a tesztelt vagy felgyógyult, akár az oltott személyek utazása által felgyorsul a járvány terjedése.

Vannak államok – ilyen Németország vagy épp a szomszédos Románia –, melyek már huzamosabb ideje színkódokat alkalmaznak a többi állam besorolása érdekében, az Uniós Covid-igazolvány használatát pedig csak akkor igénylik, ha az utazó egy olyan országból érkezik, ahonnan a fertőzöttségi ráta meg is kívánja annak alkalmazását. A zöld országokból tehát korlátozás nélkül beléphetnek az utazók – ahogy a vírust megelőzően, hisz az ország zöld státusza egyfajta biztonsági garanciát jelent –, míg más helyszínekről szükséges az igazolvány. Más államok esetében viszont a közös igazolvány nem a sokat hirdetett enyhítést, hanem épp szigorítást hozott.

Bár valószínűleg más okok is hozzájárultak, de Horvátország június második felében korlátozások nélkül engedte be az ECDC besorolás szerinti zöld országból (többek között Magyarországról) érkezőket, míg az Uniós Covid-igazolvány bevezetését követő első napon egyből szigorított, így a szabad utazást lehetővé tevő eszköz jelen helyzetben valójában megnehezítette az országok közötti mozgást.

Az már csak egy plusz, hogy Horvátország rosszul kommunikálva, az utolsó pillanatban jelentette be a módosítást, így magyar utazók sokasága indult el az esetlegesen szükséges teszt nélkül, majd találkozott a határon az új rendszerrel.  

A helyzet különösen is furcsa olyan esetekben – újra csak említhetnénk Magyarország és Horvátország helyzetét –, amikor egy állam (Horvátország) tesztet vagy oltási igazolást kér egy másik állam (Magyarország) beutazóitól, teljesen figyelmen kívül hagyva azon tényt, hogy objektíven a másik államban kedvezőbb a járványhelyzet alakulása. Mindez a hozzáállás a mérhető adatokat figyelmen kívül hagyva a „külföldi az veszélyesebb” érvrendszer mentén halad, eltekintve attól, hogy a járvány viszonylatában egy horvát belföldi utazó nagyobb kockázatokkal bír, mint egy magyarországi. Sajnálatos módon ez a mentalitás sok tekintetben általánossá vált a járvány ideje alatt, olyan helyzeteket hozva, amikor a turisztikai célokon túl családok tagjai nem tudtak egymással találkozni az országok közötti határzárak és korlátozások miatt, még úgy sem, hogy sok esetben közel éltek egymáshoz, illetve a régiós adatok nem indokolták a szigort.

Mert már most elbukott! – Elméletben…

Az Uniós Covid-igazolványt a legtöbb hang hatalmas áttörésként hirdette, ám arról kevés szó esett, hogy valójában a végső megállapodás egy kompromisszumként született meg. Az államok ugyanis egészségügyi vészhelyzetre hivatkozva bármikor korlátozhatják a beutazást státusztól függetlenül. Persze ez bizonyos szinten érthető is, a probléma pedig épp az, hogy az ilyen lépések soha nem akkor kerültek meghozatalra, amikor igazán szükség volt rájuk.

Talán mind emlékszünk még 2020 első hónapjaira, amikor az Egészségügyi Világszervezet hevesen tiltakozott az ellen, hogy a különböző államok korlátozzák a Kínából való beutazást. Pedig minden bizonnyal a járvány terjedésének megállítása csak egy nagyon gyors válaszlépés által történhetett volna meg.

Ehelyett mindenki várt, majd globális zárás történt, ahogy a napjainkban gondokat okozó delta variáns esetében is elmaradt a hatékony reakció (az Egyesült Királyság sokak szerint nem reagált elég gyorsan, és járjanak bár az átoltottsági verseny élén, napjainkban napi 30 ezer a fertőzött náluk). Összefoglalva: a Covid-igazolvány egy olyan ötletként született, amely szerint az adott járványhelyzettől függetlenül az oltott, tesztelt vagy átesett egyének probléma nélkül utazhatnak az Európai Unióban. Valójában ez azonban nem így van: amint az államok érzik ugyanis a veszélyt, nagyon szigorú feltételeket szabnak egészségügyi vészhelyzetre (például egy új variánsra) hivatkozva, a különböző korlátozások pedig akár effektíve az utazást, akár a célországban eltölteni kívánt időt lehetetlenítik el.

Ki akarna ugyanis például turistaként egy olyan országba utazni – még ha teheti is az igazolvány által –, ahol épp kijárási korlátozás (és más korlátozások sokasága) került bevezetésre azt követően, hogy kedvezőtlen a járványhelyzet és nagyon magas a fertőzöttek száma?

… mert már most elbukott! – A gyakorlatban is

Nemrég jelent meg a hír, hogy Málta egyszerűen megtiltja azon turisták látogatását az országba, akik nem kapták meg mindkét oltást a koronavírus ellen (csak az EU által elfogadott oltások számítanak oltásnak Málta szerint, így akit keleti vakcinával oltottak, szintén kizárásra kerül). Az ország egészségügyi minisztere, Chris Fearne szerint a lépést – még ha jelenleg egyedülálló is az EU-ban – a társadalom megvédése érdekében kell megtenni. Ezen példa is mutatja azonban, hogy az Uniós Covid-igazolvány megbukott, hisz az egyik tagállam úgy döntött, a meghatározott feltételekkel ellentétben nem ismeri el az elvégzett tesztet, hanem csak az oltást. Valószínűleg nem túl drasztikus azon kijelentésem, hogy idővel Málta nem az egyetlen hasonlóan eljáró állam lesz. Lépésről lépésre haladva először nem lesz elfogadva a teszt, majd ha a helyzet úgy kívánja, az oltottság (vagy bizonyos számú dózis) sem elegendő, végül pedig az elmúlt 18 hónaphoz hasonlóan újra bezárkózunk belföldi és nemzetközi viszonylatban, radikálisabbnál radikálisabb lépéseket téve – ahogy tette Szlovákia tavasszal, amikor egészében megtiltotta a turisztikai célú külföldi utazásokat.

Mert másfajta innovációra van szükség!

eb_tracie_061121.jpg

Koronavírus-szonda a gyakorlatban (The Strait Times)

Tizennyolc hónap elteltét követően az államok továbbra sem tudják eldönteni, hogy milyen közös lépéseket tegyenek a normalitáshoz való visszatérés érdekében, így sok esetben egymással – és saját korábbi döntéseikkel – ellentétes határozatokat hoznak. Bár az Uniós Covid-igazolvány egységesítést és egyszerűsítést célzó törekvése bizonyos tekintetben siker, ám a kezdeményezés számos kérdésre nem ad választ, nem veszi figyelembe a fertőzöttségi rátát sem, miközben az államok bármikor kitáncolhatnak belőle, ahogy azt Málta is épp teszi.

A fő probléma azonban, hogy a kezdeményezés nem azt a biztonságot és stabilitást adja, amire az emberek várnak – és amire szükség van napjainkban. Bár az oltások az egyéni védelem tekintetében lényegesek, továbbra sem tökéletes pajzsok megfertőződés vagy továbbadás tekintetében (különösen az új variánsok viszonylatában), ahogy a jelenleg használt tesztek sem minden esetben az aktuális valóságot mutatják, és amúgy is külön procedúrát igényelnek, kényelmetlenek és sokak számára drágák. Globális szinten a különböző Covid-igazolványok kialakítása helyett az erőfeszítéseket olyan innovációkra kellene használni, amelyek gyorsan és mindenki számára elérhetően tudnak hiteles képet mutatni az adott egyén esetleges fertőzöttségéről.

Ahogy Szingapúr példája mutatja a koronavírus-szondán keresztül, lehetséges olyan tesztelési módszert alkalmazni, amely használatával tüdőből kifújt levegő által egy percen belül eredményt is kapunk. Képzeljük el, milyen hatékony lehet egy ilyen – vagy ehhez hasonló – technológia repülőtereken, tömegrendezvényeken vagy más olyan típusú eseményen, ahol emberek sokasága találkozik, és így fontos kiszűrni az esetleges fertőzött személyeket. Mert míg az oltás fő célja az egyén megvédése a súlyos betegségtől (és nem azt igazolni, hogy egy oltott nem kaphatja el vagy adhatja tovább a vírust), addig az ilyen technológiák lényege az adott pillanatban igazolni a személy egészségét. Persze ezen megoldások globális alkalmazása időt igényel, viszont a vakcinák esetében is láthattuk, a megfelelő hozzáállás a folyamatokat jelentősen felgyorsíthatja. Így ha már mindenképp szükség van egészségügyi ellenőrzésre a járvány tükrében, akkor azt érdemes helyénvaló módon tenni, nem pedig hatékonyságot mellőző, bizonytalan alapokon álló igazolványokat alkalmazva.

Kiemelt fotó: Politico

Kirekesztő tolerancia
Kirekesztő tolerancia

b9325a_fce0bf14986a46f09332dccda3cdac19_mv2.jpeg

Az elmúlt hetekben a Magyarországot ért jelentősebb nemzetközi médiafigyelem leginkább két téma köré csoportosult. Magyarország nem csak részvétele, de hősies helytállása az Európai Bajnokság “halálcsoportjában” a labdarúgás legnagyobbjaival szemben, illetve a Magyar Parlament által megszavazott ún. pedofil ellenes gyermekvédelmi törvény. A két téma látszólag semmilyen ponton nem kapcsolódik egymáshoz, de sokan tettek azért ezekben a hetekben Európában, hogy ez ne így legyen.

Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amelyet a magyar válogatott megdöbbentően kiemelkedő szereplése okozott nekünk magyaroknak. Igazi Dávid és Góliát párharcra került sor az EB „halálcsoportjának” csapataival szemben, amely során a nemzeti tizenegy mindannyiunk szívét elnyerte.

Az elmúlt tíz év sokat kritizált nagyarányú befektetése a sportágba úgy tűnik mégis meghozta gyümölcsét, melynek minden magyar szívből örülhet és örült is pártállástól, színes zászlótól függetlenül.

Ez a tizenegy, szívvel-lélekkel harcoló bátor sportoló megmutatta, hogy ha nem is értünk egyet számos dologban, a piros-fehér-zöld még mindig képes összekötni ezt a nemzetet. Egy nemzetet, melynek szíve egyszerre dobban meg a himnuszra, egyszerre ugrik fel Schäfer góljára, egyszerre szisszen fel egy minket ért szabálytalanságot látva és együtt zengi, hogy „szép volt fiúk”. Egy nemzet lehetett büszke újra arra, hogy magyar.

Ezzel szemben az Európai Unió több politikusa és számos európai vezető mindent megtett azért, hogy ezzel ellentétes érzéseket váltsanak ki a magyarokból és tovább festették a – már úgy tűnik szándékosan is – félreértelmezett, hamis képüket Magyarországról. Ennek oka pedig az a Magyarországon elfogadott gyermekvédelmi törvény („pedofiltörvény”) volt, amely annak ellenére, hogy több mint két hete foglalkoztatja a nemzetközi és hazai sajtót, sokak számára még mindig ismeretlennek tűnik teljes valójában és eredeti szövegezésében. Hiszen a progresszív médiacégek jeles képviselői úgy tűnt, nem fecsérelték az idejüket arra, hogy elolvassák a törvényt, mielőtt klaviatúrát ragadva elkezdték volna hazánkat lejáratni. Inkább egyfajta, a törvény teljesen téves értelmezése alapján ment a hangulatkeltés mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban minden ellen, ami magyar, legyen az az ország, az emberek, a zászlónk vagy labdarúgó válogatottunk.

Holott a törvény nem módosított az eddig hatályban lévő ún. „LMBTQ személyeket” érintő jogszabályokon, csupán tiltja olyan tartalmak elérhetővé tételét, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.

Ezzel összefüggésben pedig tiltja azon felvilágosítást és oktatást iskolai keretek között (!), melynek tartalma a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés, a nem megváltoztatása, valamint a homoszexualitás népszerűsítése. Itt nincs arról szó, hogy a gyereket egy buborékban kell fölnevelni, - amellyel sokan a törvény ellenében érveltek - ahol tizennyolc éves koráig nem találkozhat a sajnálatos valósággal. A törvény csupán csak a szülőkre (és csak rájuk) bízza hogyan, mikor és milyen formában szeretnének erről beszélni gyermekükkel. Egyszerűbben szólva a törvény biztosítja, hogy a gyereket ne az iskola, hanem a szülő nevelje fel saját belátása, meggyőződése szerint. Egy gyereknek pedig a biológiai nemtől eltérő nemi identitást, szexuális orientációt, nemváltoztatást bemutatni és főleg propagálni igen is káros és a gyermek pszichéjét, formálódó (szexuális) identitását és testi-lelki fejlődését bizonyítottan negatívan befolyásolja, megrontja. Ezért igen is helye van ezeknek a mondatoknak a gyermekvédelmi törvény szövegében.

Aki egyébként azt gondolná, hogy a törvény ezen része ismét csak egy újabb ellenségkép-gyártás a kormány részéről és nincs való veszély a gyerekeket illetően, annak érdemes egy pillantást vetnie arra, hogy más országokban hogyan is zajlik a gyerekek felvilágosítása (indoktrinálása) és hogyan használja ki a szivárványmozgalom a legvédtelenebbeket. Ha pedig az Európai Unió 2020-2025 LGBTQI Egyenlőségi Stratégiájára tekintünk a magyar parlament által elfogadott törvénymódosítás inkább egy reakciónak foghatjuk föl. Mégpedig arra, hogyan szeretné az EU még „nyitottabbá” tenni a tagállamok és szakértők – nem, a családok beleszólásáról említés sem esik - bevonásával az iskolai képzést (1.3 cikk), ideértve a „nemi sztereotípiák” (születési nemnek megfelelő önazonosság) lerombolását, amely a stratégia szerint minden gyűlöletnek és erőszaknak a gyökere.

A magyar gyermekvédelmi törvényt az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen szégyenletesnek nevezte, amely szembe megy az EU alapvető értékeivel.

Magyarország úgy gondolja a gyermekek védelme, nevelésük szülői jogkörben való biztosítása igen is érték, amely az EU Alapjogi Chartájának 14. cikkével abszolút összhangban áll.

Eszerint „a szülők azon jogát, hogy gyermekeik számára vallási, világnézeti vagy pedagógiai meggyőződésüknek megfelelő nevelést biztosítsanak, tiszteletben kell tartani az e jogok és szabadságok gyakorlását szabályozó nemzeti törvényekkel összhangban.” A progresszív EU vezetők, aktivisták és szponzorok LMBTQI jogok melletti és Magyarországgal szembeni harca egyébként akkor válik hiteltelenné, amikor Oroszországban vagy Azerbajdzsánban meg sem próbálkoznak a szivárványszínek megjelenítésével, hivatkozva ezen országok törvényeire és annak tiszteletben tartására.

Mark Rutte, Hollandia miniszterelnöke egész alacsonyra helyezte a tisztelet és politikai kommunikáció mércéjét, amikor úgy nyilatkozott, hogy Magyarországnak nincs helye az EU-ban, valamint Magyarországot térdre kell kényszeríteni az elfogadott gyermekvédelmi törvény miatt.

A kijelentés nem csak azért kavart nagy port, mert újra előhozott egy kérdést, amellyel kapcsolatban korábban, az Európa Bajnokságot övező térdelni – nem térdelni kérdésben a nemzet már állást foglalt a térdelés gesztusáról úgy általában is. Rutte szavai olyan durva módon gázoltak bele egy büszke nemzet önérzetébe, amelyre ennyire nyílt módon nem volt még példa az Unió és Magyarország ambivalens viszonyában sem. A holland miniszterelnök szavaiból egyértelműen kiolvasható, hogy Európában és az Európai Unió vezetésében van egy olyan vezető politikai réteg, amely az „egység a sokféleségben” jelszavát már rég elfeledte – vagy nemi sokféleséget ért már alatta (?) - és nem egyenlő félként tekint a tagállamokra.

Térdelésre fölszólítani egy országot azért, mert nem áll be egy vezető réteg által meghatározott identitáspolitikai irányvonalba, nem egy tagállamok egységére és egyenlőségre törekvő Unió jellemzője, sokkal inkább egy olyan birodalomépítő hangnem, amely másodrangú országként vagy gyarmatként kezelne bizonyos régiókat.

Mindazok pedig, akik Mark Rutte térdelésre intését, Magyarország kioktatását, a magyar szurkolók és válogatott politikai motivációból történő hátrányos megkülönböztetését helyeselni vélik vagy úgy gondolják, hogy ez csupán egy Orbán-kormánynak szóló, már jól megérdemelt üzenet volt nyugatról, egy dolgot azért jó, ha végiggondolnak. Az a politikai-ideológiai törekvés által fűtött gépezet, amely a progresszív médiumok bevetésével és az európai közvélemény alakításával igyekszik megtörni az egyet nem értőket, láthatóan pillanatok alatt bevethető és teljes gőzerővel működik. És akik most még egyet is értettek az ország megrendszabályozásával és a sportolók megbüntetésével, valószínűleg nem fognak szolgalelkűen mindig, mindenben egyetérteni az európainak hazudott, éppen formálódó ideológiával. Akkor pedig ez a most főpróbáját tartó gépezet őket is könyörtelenül bedarálhatja. Így is lehet egységet teremteni, a sokféleséget pedig jobb, ha elfelejtjük, nem birodalmi attribútum.

Már nem kell elmenekülni az országból a fiatal tehetséges focistáknak
Már nem kell elmenekülni az országból a fiatal tehetséges focistáknak

466283_szollosi_gyorgy.jpeg

Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője szerint a három magyar EB-meccsen is rengeteget fejlődött a válogatott. Úgy látja, hogy bár előzőleg tartottunk a csoportunktól, akár a továbbjutás is összejöhetett volna, amiért fáj ilyenkor az ember szíve. Szöllősi a legnagyobb tehetségeinkről és a Puskás Arénáról is beszélt a Reaktor podcast vendégeként.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Mielőtt még belevágnánk a mélyebb kérdésekbe, hogyan értékelné a magyar válogatott EB szereplését?

Ha azt nézzük, hogy mit vártunk előzetesen, akkor szerintem bevallhatja magának minden magyar szurkoló, hogy féltettük a csapatot a nagynevű ellenfelekkel szemben, hiszen három meccsen keresztül ilyen top csapatok ellen játszani mindenképpen magában hordozta ezt a kockázatot. Az már más kérdés, hogy elég hamar bebizonyosodott, hogy a franciák, a németek és a portugálok sem verhetetlenek, vagy legalábbis nem kell annyira megijedni tőlük, mint amennyire előzetesen tartani lehetett. A szurkolói telhetetlenség utólag persze már azt mondatja az emberrel, hogy talán a portugálok ellen egy kicsit bátrabb játékkal, egy picit nagyobb koncentrációval lehetett volna pontot szerezni. A francia meccsben azt gondolom, hogy nem volt több, bár ott is sajnálhatjuk a kapott gólunkat, az éppen megelőzhető lett volna, de ne felejtsük el, hogy sok más ziccere is volt a francia válogatottnak. A németek ellen pedig tényleg olyan fantasztikusan teljesítettünk, hogy a mérkőzés nagy részében vezettünk, és amikor kiegyenlített Németország, akkor azonnal vissza tudtuk szerezni a vezetést. Ezek után már, és azok után, hogy

nagyon közel voltunk a továbbjutáshoz, természetesen fáj az embernek, hogy nem sikerült a világra szóló bravúr.

Sokszor végiggondoljuk, hogy hogyan lehetett volna megúszni a 84. percben azt a bizonyos gólt. De én mégis azt mondom, hogy ne legyünk telhetetlenek, vegyük figyelembe azt, hogy a világ legjobb csapatai közül hárommal játszottunk jó meccseket, végig tartotta magát a csapat. A portugálok elleni 0-3 ugyan nem ezt üzeni, ha magát az eredményt nézzük csupán, de aki látta a meccset, az tudja, hogy jól játszott a magyar csapat és nagyon sokáig nagyon jó ellenfele volt Portugáliának. Ha lassan megszokjuk, hogy kijuthatunk a nagy világversenyekre, és azt, hogy az utolsó pillanatig lesz esélyünk tovább jutni, ahogy 2016-ban tovább is jutottunk, 2020-21-ben pedig kis híján tovább jutottunk, tehát ha ehhez hozzászokhatunk, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem kell bánkódnunk a mostani szereplésen, a két pont miatt.

Ön szerint fejlődött a magyar válogatott az EB alatt? Hova tenné európai viszonylatban a válogatottat, milyen erős ez a csapat?

Van egy olyan tényező, amelyet nagyon sokszor nem vesznek figyelembe a szurkolók, vagy talán nem is gondolnak rá, pedig mindenki, aki közelről ismeri a sportágat, esküszik erre. Pusztán attól, hogy ilyen meccseket játszik egy futballista, attól rengeteget fejlődik.

Ezért fájlalom például én, hogy amikor egészen ígéretes, jó, tehetséges játékosaink voltak a magyar futball legsikertelenebb évtizedeiben is, akkor nem elég, hogy kevés volt belőlük, de az állandó kapkodás, az instabil háttér, az évente, félévente, kétévente lecserélt szövetségi kapitányok új és új elképzelései mind-mind lehetetlenné tették azt, hogy bizonyos játékosok mellett hosszan kitarthasson egy szakember.

Tehát a kérdésére a rövid válasz, az az, hogy igen, már az EB három meccse alatt is sokat fejlődött a csapat. De nem én akarok okoskodni, idézem inkább Lothar Matthäust, aki a Nemzeti Sportnak adott egy interjút a német-magyar meccs előtt. Ő is azt mondta, hogy hatalmas lehetőség és nagy ajándék a magyaroknak, hogy három ilyen csapattal, tétmérkőzést tudtak vívni. Hatalmas önbizalmat ad a játékosoknak, hogy így helyt álltunk a világbajnok csapat, vagy akár Németország ellen. Biztos, hogy konkrét fejlődést eredményezett.

Kiket emelne ki a válogatottból? Kik azok, akik a legjobb teljesítményeket nyújtották az EB-n és kik azok, akik még nagy jövő előtt állnak? Gondolok itt például Szalai Attilára vagy Schäfer Andrásra.

Akitől kiemelkedő teljesítményt várt mindenki a korábbi teljesítménye illetve a korábbi eredményei alapján, tehát akiket jól ismert a szakmai és a szurkolói közeg is, az Gulácsi Péter és Willie Orbán.

Róluk tudjuk, hogy évek óta fontos, meghatározó tagjai az egyik legnagyobb német csapatnak, és ők voltak a nemzetközi szinten számon tartott futballistáink. Azt gondolom, hogy ők hozták is azt, amit vártunk tőlük. Talán Gulácsi még egy-egy extra bravúrt bemutathatott volna, akkor elégedettebbek lehetnénk az ő teljesítményével, illetve még felróható neki esetleg a németek elleni első gól előtti helyezkedése. Összességében azonban nagyon stabil volt és voltak nagyon fontos védései. Nem hiszem, hogy el kéne marasztalni, azt pedig végképp nem állítanám, hogy a válogatott keret másik két kapusa közül valamelyikük jobb teljesítményt nyújtott volna. Willie Orbánnal hasonló a helyzet. Miután a világ legjobb támadói ellen küzdött sok száz percig, nem lehet felróni neki azt, hogy egy-egy esetben túljutottak őrajta is. Viszont elképesztően nagy számban szerelt, tisztázott, fejelt nagyszerűen. Aztán ugye vannak azok, akikre nem biztos, hogy sokan számítottak, de nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Schäfer Andrást említeném elsőként, akit az utolsó pillanatokban talált meg a kapitány. Willie Orbánról és Gulácsi Péterről beszélve Szoboszlai Dominik nevének is el kellett volna hangzani, de ő sajnos nem játszhatott az EB-n. Ő is azok közé tartozik, akiket ismer a nemzetközi sportközvélemény is, és aki a magyar válogatott kiemelkedő képességű tagjának számít. Az ő helyére jött, gyakorlatilag az utolsó felkészülési meccsen Schäfer, aki már ott is gólt szerzett. Biztos vagyok benne, hogy élete végéig sokan fogják veregetni a vállát, amikor a németek elleni teljesítménye és gólja szóba kerül. Az egész EB-n, a három csoportmérkőzésen nyújtott teljesítményével kivívta a szurkolók és a szakemberek elismerését. Senki sem lenne meglepve, hogyha a jelenlegi klubjánál, az egyébként szintén nemzetközi porondon, most már második éve szereplő dunaszerdahelyi DAC-nál is rangosabb helyre kerülne hamarosan. Aztán említhetném még Kleinheisler Lászlót, aki egyébként a szívemhez is közel áll, hiszen egészen fiatal kora óta ismerem.

Emlékszem még rá a Puskás Akadémiáról, ő már mindenképpen a magyar futball kiemelkedő egyéniségei közé nőtt, már azzal is, hogy a 2016-os franciaországi EB után, ahol a magyar-osztrák meccs legjobbjának választották az UEFA szakemberei, ezúttal is a meccs embere lett, nem kisebb nevű ellenféllel szemben, mint a világbajnok francia válogatott.

Ez óriási teljesítmény. Egyébként akkor a csoportkör válogatottjába is bekerült a L’Équipe francia sportnapilapnál 2016-ban. Vele kapcsolatban is azt emelném ki, hogy egyenletesen jó teljesítményt nyújtott, tehát a magyar középpályás sornak egy nagyon meghatározó, nagyon sok esetben átjátszhatatlan, levakarhatatlan, hatalmas harci kedvvel és nagy fegyelemmel küzdő tagja volt, egészen világklasszis ellenfelekkel szemben. És ő sem játszik gyenge klubban, az Eszéknek a meghatározó játékosa lett az idén tavasszal. Az imént beszéltem az Eszék klub elnökével, Szakály Ferenccel, aki mondta, hogy jó néhány ajánlatot kaptak már Kleinheislerért, amit nem tud még, hogy elfogja-e fogadni, de ő is a több millió eurós vételárú játékosok közé emelkedett ezen az EB-n, ami persze nem hatalmas szám, ha az átigazolási rekordösszegeket nézzük. Hogyha viszont a magyar játékosokért adott összegeket nézzük a múlt évekből, akkor bizony nagyszerű dolog látni azt, hogy

Szoboszlai Dominik 20 milliós vételára vagy Szalai Attila, szintén most már a több millió eurós kategóriába tartozó vételára, ami szerintem most már a sokszorosára emelkedett, szintén azt jelzi, hogy egyre magasabban jegyzik a magyar futballistákat.

És hogyha már szóba került Szalai Attila, megállapíthatjuk, hogy a legutóbbi hónapokban a pótselejtezőkön a Nemzetek Ligája mérkőzéseken, a tavaszi VB-selejtezőkön rég nem látott stabil védőre tett szert személyében a magyar válogatott. Neki megint csak a mentalitása, a munkabírása, a fizikai adottságai, az egyenletesen jó teljesítménye az, ami mind-mind nagy reményekre buzdítanak minket. És már a mostani klubja is Európában igen magasan jegyzett csapat, a török Fenerbahçe, de egyáltalán nem lennék meglepve, hogyha még magasabb szintre lépne hamarosan.

Már most egy nagyon jól összerakott csapatról beszélhetünk, amelyben játszanak már top játékosok. Emellett sok fiatal játékosunk van, akik éppen a felnőtt foci előtt állnak, ők akár már jövőre erősíthetik a válogatottat. Pár nevet emelnék ki, mint Németh András vagy Bukta Csaba. Róluk mi a véleménye? Illetve Ön szerint egy fiatalnak mi a jobb; hogyha kimegy külföldre, vagy hogyha itthon marad?

Minden karrier, minden életút más. Például Szalai Ádám esetében elmondhatjuk, hogy amikor valaki fiatalon, teljesen ismeretlen játékosként kerül ki, az ő esetében Németországba, akkor ilyenkor rendkívüli nehézségekkel kell megküzdenie egy fiatalnak. Például a környezetváltozással, a nyelvismeret hiányával, a közösségbe való beilleszkedés nehézségeivel és így tovább. De meg kell említeni, hogy van, aki alkatilag képes erre, meg hát nyilván szerencse és sok más minden kell ahhoz, hogy egy ilyen utat bejárva sikeressé váljon.

Szalai Ádámot itthon alig ismerte valaki, a Stuttgart amatőr futballistájából lett a Real Madrid második csapatának a tagja, és akkor kezdtek rá itthon felfigyelni.

Tulajdonképpen saját maga taposta ki saját maga számára az utat, teljesen egyedül, fiatalon, Németországban. Ma viszont egy olyan sztárja a Bundesligának, aki kitűnően beszél németül, kitűnően beszél spanyolul, és számos német csapatban játszott. Ez az egyik modell. Aztán ugye említhetnénk Dzsudzsák Balázs esetét, aki úgy ment ki Debrecenből Eindhovenbe, hogy akkor már ismert utánpótlás válogatott és meghatározó játékos volt Debrecenben. 

Szerintem azért annyit el lehet mondani, hogy annak a világnak vége, amikor mindenki azt tanácsolta a fiatal tehetséges magyar játékosoknak, hogy meneküljenek Magyarországról, amilyen gyorsan csak lehet.

Akkoriban egyszerűen a körülmények nem voltak alkalmasak, az infrastruktúra nem volt alkalmas arra, hogy az alapján valakiből profi játékos váljon. Legalábbis aránytalanul nagy nehézségekkel kellett megküzdenie a fiataloknak itthon, és sokkal jobb lehetőségek várták külföldön. Meg hát sokkal több pénzt lehetett keresni, még egy szerényebb külföldi csapatban is, mint a teljesen bizonytalan sorsú, a fizetésekkel sokszor akadozó, csőd szélén álló magyar klubokban. Ennek a világnak vége. Azért manapság már itt is be lehet futni, itt is NB1-es játékossá lehet válni, itt is komoly pénzeket lehet keresni. Az más kérdés, hogy annak, aki szakmailag tényleg kinövi az NB1-et, mert esetleg sokkal jobb, mint az NB1 átlaga, ami ma már szintén magasabban van, elég azt nézni, hogy a Ferencváros a Bajnokok Ligája csoportkörébe jutott tavaly, akkor persze, mindenki azt kívánja, hogy teljesedjen ki szakmailag és menjen ki külföldre. De nem kell feltétlenül elmenekülni.

Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy adott esetben a családtól távol, illetve a családtól is extra erőfeszítéseket követelő módon, fiatalon külföldre menni egy idegen közegbe, olyan kihívásokkal szembe nézve, amikkel itthon nem kellene, az az előnyére válna egy fiatal játékosnak.

Sok esetben sokkal jobb, ha megpróbál minél inkább a saját környezetében a családjától nem elszakadva, egy inspiráló környezetben játszani. Mindenféleképpen itthon is minden a rendelkezésére áll annak, aki profi játékos akar lenni, tehát nem kell extra nehézségeket vállalva külföldre menni. Igenis, a futballra lehet már koncentrálni itthon is, és be lehet futni nagy karriert vagy legalábbis meg lehet tartani az esélyt arra, hogy később szerződjön valaki, már ismert játékosként, sokkal kevesebb buktatón keresztül komolyabb külföldi klubokhoz. És ami a fiatal játékosainkat illeti, én nem voltam annyira elkeseredve, mint sokan az U20-as Európa bajnokság meccseit látva. Egyrészt mert itt is ajándékként kellett felfogni, hogy rendezőként nagyszerű csapatok ellen játszhattunk. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy akár Szoboszlai Dominik, de talán még Szalai Attila is ebbe a korosztályba tartozik. Tehát ha ők is játszottak volna, akkor talán még nagyobb esélyünk lett volna a továbbjutásra. Ráadásul a nagyobb országok, mint például Németország, amellyel játszottunk, mindig előnyben vannak, hiszen egy nagy népességű országnak egy-egy korosztályban mindig értelemszerűen sokkal több tehetsége van, sokkal több fiatal közül tud válogatni.

Nekünk meg leginkább az a célunk, hogyha korosztályonként akad egy-két kiemelkedő tudású játékos, akkor tíz éves távlatban már gondolkodhatunk egy nagyon erős felnőtt válogatottban.

De láttam így is ígéretes futballistákat, például Kiss Tamást, Deutsch Lászlót, hogy csak néhányukat említsem. Remek kapusaink is vannak ebben a korosztályban és még legalább két-három olyan futballistát láttam, akiből lehet nagyszerű élvonalbeli, sőt, válogatott futballista. Egyre nagyobb lesz a verseny, és ez a legfontosabb, hogyha a futballakadémiákon kitűnő és még jobb futballisták versengenek a felnőtt csapatba kerülésért, és a profi szerződésért, akkor a jók elkezdik egymást húzni felfelé. Ezt a minőségi átbillenést vártuk évek óta. Amikor a közepes képességű játékosok vannak többségben, és adott esetben még a nagyon jókat is képesek kicsit visszafogni, lehúzni a maguk szintjéhez, ahhoz képest hogyha átbillen ez a dolog, és több lesz a kiemelkedő képességű játékos, akkor a nagy verseny még jobb teljesítményeket fog eredményezni.

Egy kicsit távolodjunk el a válogatottól. Korábban felmerült, hogy akár Magyarországra, a Puskás Stadionba is áttehetik az EB döntőt, azonban végül döntött az UEFA, és változatlanul Londonban, a Wembley-ben játszák majd a végső meccset. Ön szerint jól döntött az UEFA vagy racionálisabb lett volna a Puskást választani?

Önmagában az is siker, hogy reális opció volt az, hogy Budapestre hozzák a két elődöntőt és a döntőt. Amennyire én ismerem a történetet, valóban komolyan felvetődött ez a lehetőség. Már ez nem tartozik az utóbbiak kategóriájába, hacsak azt nézzük, hogy a pandémia idején az Európai Szuperkupa mérkőzést is ide hozta az UEFA Budapestre, illetve miután Budapest és a Puskás Aréna és a Magyar Labdarúgó Szövetség igyekezett folyamatosan világossá tenni, hogy minden rendű és rangú mérkőzésre kész és alkalmas a budapesti pálya. Sőt, nem csak a Puskás Arénáról beszélünk itt, hanem volt olyan német női klubmérkőzés, amit Magyarországra hoztak, nem beszélve arról, hogy például Katar csapata is, amelyik kísérleti jelleggel, bár házigazdaként ott lesz a világbajnokságon, de végigjátssza a selejtező meccseket az egyik selejtező csoportban, mintha abba a selejtező csoportba tartozna, Debrecenbe hozta a meccseit.

És még lehetne sorolni azokat a mérkőzéseket, melyek Budapestre kerültek, egészen a Liverpooltól a Manchester City, a Tottenham vagy a Leipzig budapesti tétmérkőzéseiig. Ezek miatt sem tűnt irreálisnak az, hogy az EB döntőt is ide hozzák.

Egy kicsit olyan jellege is volt a dolognak, hogy Budapesttel zsarolták az angolokat, a Wembley-t. Végül is sikeresen, hiszen föladták azt a szigorú szabályozást, miszerint minden, akár csak az EB döntőre, kevesebb mint huszonnégy órára érkező vendégnek tíz napos karanténba kellett volna vonulnia Nagy-Britanniában. Hiszen Budapest azt is világossá tette, hogy a schengeni országokkal szemben visszaállítja a határellenőrzés eltörlését. Gyakorlatilag már most szabadon lehet közlekedni a schengeni övezetből érkezőknek. Illetve azt is láthatta a világ, hogy nálunk teltházzal, ráadásul csak nálunk mentek telt házzal az Európa bajnoki meccsek. Talán nem véletlen, hogy végülis az angol házigazdák, a brit kormány vállalta, hogy 67 ezer néző lesz a finálén, amely szám kísértetiesen hasonlít a Puskás Aréna befogadó képességéhez. Úgy néz ki, hogy most arra voltunk jók, ahogy már említettem, hogy velünk zsarolják az angolokat, de legalább komoly engedményeket sikerült az UEFA-nak elérnie.

Ezzel együtt, amilyen meccsdömping volt és amilyen félelmetes azoknak a csapatoknak a névsora, amelyek megfordultak a Puskás Arénában, csak az elmúlt egy évben, lásd Barcelona, Juventus, Bayern München, francia válogatott, portugál válogatott, hogy rövid felsorolást tartsak, Manchester City, Liverpool, az alapján fantasztikus a lista.

Szerintem a következő cél, amit minden további nélkül kitűzhet maga elé az Aréna, és amit kitűzhetünk mi, magyar futballbarátok, az az, hogy egy Bajnokok Ligája döntőt lásson vendégül a Puskás Aréna. Hogy erre alkalmas ez a pálya, ez a környezet, ez a stáb, azt hiszem, hogy senki sem vitatja.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mandiner.hu

Az amerikai generációkra legnagyobb hatással bíró történések
Az amerikai generációkra legnagyobb hatással bíró történések

september_17_20011.jpg

A történelemre való visszatekintés szükséges ahhoz, hogy megérthessük, mit hoz számunkra a jövő – véli a Visual Capitalist, mely a Pew Research egy 2016-os kutatását, illetve a 2021-es Generational Power Index adatait felhasználva alkotta meg a különböző generációkra legnagyobb hatással bíró eseményekről szóló munkáját. A céljuk egyszerű volt: megvizsgálni, milyen történések befolyásolták leginkább a különböző amerikai generációk életét.

A tisztánlátás érdekében foglaljuk azonban össze először, hogy milyen generációkat is különböztethetünk meg. A legidősebb a csendes (másnéven veterán generáció): az ő csoportjukba tartozók jelenleg 76 éves kornál idősebbek, születésük pedig 1928 és 1945 között történt. A második kategóriát a baby boomerek alkotják (prófétáknak, idealistáknak is nevezik őket): ők jelenleg 57 és 75 év közöttiek, 1946 és 1964 között születtek. Őket követik az X generáció tagjai, akik 1965 és 1980 között születtek, jelenleg tehát középkorú (41 és 56 év közötti) személyek. Náluk fiatalabbak, de már jelentős tapasztalattal bírók a millenniumi generációhoz tartozók, akik fiatalabbak 40 évnél, ám a 25-öt már átlépték, tehát 1981 és 1996 között születtek. A Z generáció tagjai 1997 és 2012 között láttak napvilágot, így egy nagyon tág csoportot alkotnak, hisz vannak közöttük 9, de 24 évesek is.

Generáció elnevezése

Életkor

Születési évtartomány

Csendes generáció

76 és idősebb

1928-1945

Baby boomerek

57-75

1946-1964

X generáció

41-56

1965-1980

Millenniumi generáció

25-40

1981-1996

Z generáció

9-24

1997-2012


Ahogy a Visual Capitalist szerzője is szót ejt róla, a generációkkal kapcsolatos pontos évszámok és részletek nem univerzális jellegűek, ezen felosztás pedig elsősorban Észak-Amerikában terjedt el. Ennek ellenére a kategorizálás meglehetősen releváns, különösen ha az Egyesült Államokban történő – vagy az országot erőteljesen érintő – történésekről esik szó.

A csendes generációra legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék (A megkérdezettek hány százalékának volt a top 10-es listájában az adott esemény)

Szeptember 11.

59%

Második világháború

44%

JFK meggyilkolása

41%

Vietnámi háború

37%

Holdraszállás

29%

Obama megválasztása

28%

Technológiai forradalom

27%

Polgárjogi mozgalom

18%

Koreai háború

18%

Iraki és afganisztáni háború

14%

germany-poland-september-1-1939.jpg

(Fotó forrása: Britannica)

A csendes generáció tagjai tinédzser éveik elején jártak a második világháború kitörése idején, így gyakorlatilag a felnőtté válásuk legfontosabb éveit is meghatározta a világháború. Nem is csoda, hogy a felmérés szerint ezen esemény volt a második legnagyobb hatással életükre a New York-i terrortámadásokat követően. Érdekes azt is látni, hogy a világháborún túl további fegyveres konfliktusok is szerepelnek a listán, többek között a vietnámi, a koreai, illetve az iraki és afganisztáni háborúk. A csendes tehát az a generáció, mely életére a legnagyobb hatást fejtették ki a klasszikus fegyveres összecsapások. Ahogy majd jelen cikk későbbi részeiben is látható, a baby boomerek már csak három fegyveres konfliktust soroltak fel, míg a millenniumi generáció tagjai egyetlen egyet – igaz megnőtt a nem konvencionális erőszak formáinak mértéke.

Persze a negatív eseményeken túl más történések is befolyásolták a csendes generáció életét. Ilyen például a technológiai forradalom, mely a felmérésre válaszolók 27 százalékára volt nagy hatással – még úgy is, hogy ezen változással korántsem fiatalkorban néztek szembe.

A baby boomerek generációjára legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék

Szeptember 11.

70%

JFK meggyilkolása

45%

Vietnámi háború

41%

Obama megválasztása

38%

Holdraszállás

35%

Technológiai forradalom

26%

Polgárjogi mozgalom

18%

A hidegháború vége (Berlini fal leomlása)

16%

Martin Luther King meggyilkolása

15%

Iraki és afganisztáni háború

11%

ap17298690979797.jpg(Fotó forrása: The Denver Post)

Az egyetlen olyan esemény, amely kizárólag a baby boomerek listáján szerepel, az a Martin Luther King ellen elkövetett merénylet. Nem meglepő talán, hogy a fekete amerikai válaszadók körében sokkal nagyobb mértékben jelent meg ez az esemény szignifikáns történésként – ahogy a polgárjogi mozgalom is –, mint a fehér személyek viszonylatában. A szeptember 11-i. támadás jelen generáció tekintetében is tarolt: a történés a baby boomereket 40-50 éves korukban érte el, így már középkorú, sok esetben családos emberekként kellett átélniük a támadás okozta tragédiát. 

Az X generációra legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék

Szeptember 11.

79%

Obama megválasztása

40%

A hidegháború vége (Berlini fal leomlása)

21%

Technológiai forradalom

20%

Iraki és afganisztáni háború

18%

Öbölháború

15%

Challenger-katasztrófa

14%

Melegházasság

10%

Katrina hurrikán (2005)

10%

Columbine Gimnázium lövöldözés

9%

Orlando lövöldözés

9%

Oklahoma lövöldözés

9%

 afp-515139918-16_9.jpg(Fotó forrása: USA Today)

Az X generáció viszonylatában egyfajta diverzifikálódás vehető észre, a globális viszonylatban is számottevő események mellett pedig egyre több sajnálatos belföldi történés is szerepet kapott. Ilyen például a Challenger-katasztrófa – az első amerikai űrkatasztrófa 1986-ból –, a Katrina hurrikán – az egyetlen természeti katasztrófa, amely bármelyik generáció listáján szerepel –, vagy épp azon belföldi tragédiák, amelyek az egész Egyesült Államokra hatással voltak. Egyike ezek közül a Columbine Gimnáziumban történő lövöldözés: 1999. április 20-án két diák tizenkét diáktársat és egy tanárt ölt meg, illetve 21 további embert is megsebesített. Egy ilyesfajta tragédia természetesen a kezdeti sokkon túl hatalmas vitákat hozott azzal kapcsolatban is, hogy miként lehet a későbbiekben a hasonló támadásokat meggátolni. 

A millenniumi generációra legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék

Szeptember 11.

86%

Obama megválasztása

47%

Iraki és afganisztáni háború

24%

Melegházasság

19%

Technológiai forradalom

18%

Orlando lövöldözés

17%

Katrina-hurrikán

11%

Columbine lövöldözés

10%

Bin Laden

10%

Sandy Hook lövöldözés

7%

Bostoni maraton terrortámadás

7%

2008-as gazdasági válság

7%

 

4-14-15-boston-bombing.jpg(Fotó forrása: Newsweek)


A fegyveres támadások még nagyobb hatással bírtak ezen generáció életére: a Columbine támadástól az Orlando lövöldözésen át a Sandy Hook esetig (2012-ben a Sandy Hook általános iskolában történt tragikus mészárlás, mely következtében a támadó 27 embert ölt meg) mind felkerültek a legmeghatározóbb történések közé. Erőteljes (86 százalék) a szeptember 11-i. támadás hatása is: a millenniumi generáció életében a New York-i események olyanként jelennek meg, mint a csendes generáció számára a második világháború, hisz nagyon fiatal korban tapasztalhatták meg. A nagyobb befolyást erősíthette a sokkhatás is, hisz a New York-i események intenzitása és gyorsasága korábban sok tekintetben elképzelhetetlen volt. A terrortámadás traumája mindeközben olyan nagynak bizonyult, hogy a felmérés által vizsgált összes generáció esetében a legmeghatározóbb esemény maradt, életkortól függetlenül megpecsételve az amerikai emberek életét.

Nagyon eltérő események hatnak azonban az amerikaiakra: néha egy rövid történés (például egy merénylet vagy tragikus támadás), esetleg egy személy (Bin Laden), egy újszerű vagy meglepő kimenetel (Obama megválasztása), egy éveken át tartó konfliktus (háborúk sokasága), vagy egy huzamosabb időn keresztül fejlődő folyamat (technológiai fejlődés) az, ami milliók életét formálja. Bár jelen kutatás még nem vizsgálta, ám minden bizonnyal a napjainkban történő események is évtizedeken keresztül meghatározóak lesznek: gondoljunk csak arra, miként alakította át az összes generáció életét a járvány. De nagyobb lesz-e a trauma, mint 9/11? 

Kiemelt fotó forrása: Prospect Magazine 

Paródiát gyárt a szuperelfogadó kultúrára a Netflix?
Paródiát gyárt a szuperelfogadó kultúrára a Netflix?

Ismerjük, tudjuk róla, (mégis) szeretjük. A Netflix köztudottan szereti filmvászonra vinni azokat az alkotásokat, ahol a homoszexualitás vagy a faji és etnikai hovatartozás erőteljesen reprezentálva van. Egy-egy vallást is előszeretettel jelenít meg, de ebben már nem olyan alapos. Az Európában tömegesen aktívak, mint például a keresztények, rendszeresen kimaradnak, vagy csak torzan (sokszor direkt, vagy véletlen súlyos tárgyi tévedésekkel) megjelenítve kapnak helyet. Egy új sorozatban azonban a Netflix mintha sorba venné és kiparodizálná a PC kultúra legkedveltebb kérdéseit. Paródiára sikerült, de valóban paródia a "The Bold Type"?

A sorozat talán kicsit erőltetetten is, de azért sorba veszi epizódról epizódra azokat a vitatott kérdéseket, melyek a közvéleményt lekötik, de annyira groteszk puritánsággal kezeli őket, hogy személyes meggyőződéstől függetlenül kényelmetlenül érezzük magunkat közben. Felteszem, erre használja a magyar a "két szék között a pad alá" kifejezést. Nézzünk pár példát!

1. Minden és mindenki fekete és fehér

A történet röviden: egy amerikai haladó szellemű (?) női magazin három fiatal dolgozójának életét dolgozza fel a film. Rajtuk keresztül jönnek elő azok a témák, amiknek feldolgozása olyan szintű együgyűséggel lett megoldva, hogy az joggal sértene vérig minden olyan közösséget a valóságban, akik a sorozatban is elnyomottként szerepelnek.

the-bold-type-netflix-1618518378.jpg

A három szereplő közül kettő heteroszexuális, fehér, és mindketten egy heteroszexuális fehér férfival élnek kapcsolatban, ráadásul az egyiknek még esküvője is van. Mellettük a harmadik hölgy fekete bőrszínű, leszbikus (később biszexuális) beállítottságú, és egy leszbikus muzulmán hölggyel él együtt (amikor ahhoz van kedve). Túl azon, hogy ő a legmagasabb beosztású és a felsőbbrendűségét a céges hierarchiában imádja szeretett barátnői szájába rágni, a sorozat készítői erre az egyetlen karakterre testáltak mindent, amit szerettek volna elmondani a szerintük fontos egyenlőség kérdéskörében.

A fehér lányokat folyamatosan leszólja, a szabadság jegyében megtiltja nekik a fekete szó használatát, és általában véve a sorozat teljes egészén át jóságos mesterként neveli őket arra, hogy neki fekete leszbikusként milyen előjogai vannak velük szemben. Ezt meg lehetett volna nagyon elegáns és tényleg szép dialógusok formájában is fogalmazni, hogy esetleg mondjon is valamit, ennek ellenére csak szerencsétlen és rettenetesen primitív párbeszédeket kaptunk, amik engem, heteroszexuális fehér nőként csak meglepnek, de fekete homoszexuálisként kikérném magamnak, hogy csak annyira tartanak méltónak, hogy két ajtókilincs párban-csikorgásává alacsonyították a lelkemnek fontos mondandókat.

2. A matek sem jön ki

Egyszer előáll az a helyzet, amikor az egyik kolleginát nem veszik fel egy újságírói pozícióra, és azzal az indokkal utasítják el hogy, bár szuper volt, most akarják színesíteni a szerkesztőséget, és egy fekete kolléga kapja az állást. Az akkor már számtalan rész óta egyenlőségért harcoló fekete főszereplő logikusan barátnője védelmére kelne ebben az esetben, de legalábbis együtt érezne vele, nemde? A legkevésbé sem. Az esetet örömtelinek nevezi, és megfeddi barátnőjét a szomorúsága miatt, hiszen ebben az esetben a szomorúsága - a zsibbasztóan kellemetlen dialógus szerint - rasszista.

Rasszista, mivel nem tudhatják, a fekete vetélytárs nem volt-e jobb nála. Néztük a filmet, és nem tudtuk eldönteni, ennyire hülyének néznek-e minket, ezért visszapörgettük vagy négyszer, de minden alkalommal megbizonyosodtunk arról, hogy tényleg pont az imént hangzott el, hogy a kolléga azért volt előnyben, mert fekete, nem azért mert jobb. Sőt még az sem merült fel, hogy egyenlően jól teljesítettek volna (bár utóbbi esetben is tankönyvi példáját látnánk a faji hátrányos megkülönböztetésnek - a fehér újságírónő hátrányára). Ez csak az egyik ellentmondása a sorozatnak, és kifejezetten nagy problémának érzem, hogy fontos társadalmi kérdésekből ilyen szinten sikerült viccet csinálni.

3. Én testem, ő teste

A nők teste feletti kontroll és önrendelkezési jog kérdésköréből is sikerült ízléstelen tréfát kreálni. Természetesen ezt a szerepkört is az unásig terhelt meleg fekete karakterre hagyták, aki politikai karrierbe vág, és indul a helyi választásokon, amikor megtudja, hogy bizonyos szervezetek a segítségért hozzájuk jövő nőknek nem végzik el kérdés nélkül, azonnal az abortuszt. Ehelyett felvilágosítják őket arról, mi is történik ilyenkor, élőlénynek merik nevezni a nőkben lakozó életet, segítséget próbálnak nekik nyújtani rutin-gyilkosság helyett, ezt pedig egy tisztes homoszexuális karakter nem tűrheti (erős irónia természetesen a mondat vége).

Bugyuta egyszerűsítések sorozatával sikerült minden fekete és/vagy homoszexuális anyát megbélyegeznie a rendezőknek, de a sor sajnos nem ér itt véget. A "The Bold Type" mágikus korhatárt talált, ahonnan a nő már rendelkezhet az életével és a testével, hiszen nem telik el pár epizód aközött, hogy az önrendelkezés zászlaja alatt sikerre visznek egy vibrátorokkal foglalkozó startup-ot, és aközött, hogy magzatkorú kislányok abortálását segítő szervezeteket méltató cikkeket ünnepelnek. Természetesen nem bonyolódtunk mélységekbe annak kapcsán, mikor lehet olyan eshetőség, amikor az abortusz tényleges, létező morális erkölcsi domaineket megmozgató kérdés lenne (lásd: nemi erőszak), szigorúan megmaradtunk a "még tanulni/élni akartam" megunhatatlan mantrájánál.

aa.jpg

4. További kihagyott ziccerek armadája

Előkerül a válás. Hihetetlenül fontos téma, rengeteg mélységgel és emberi harccal. Gondolnánk, hogy fizikai képtelenség erről úgy beszélni, hogy klisét csinálunk belőle, hiszen nincs két egyforma eset, csak a sérülés és a fájdalom garantált, semmi más. Nem vártunk ugyan olyan lenyűgözően értelmes és alapos filmet, mind a Driver-Johansson-féle "Házassági Történet" , de egy értelmes tételmondat legalább elvárható lett volna. Be lehetett volna ezt mutatni egy komplexebb példán keresztül, helyette sikerült a karrierista kártyát előhúzni, és a sztereotípiák elleni harcból hazaküldeni minden fiatal lánynak az üzenetet, hogy ha sikeresek és viszik valamire, el fognak válni.

Előkerült az eltérő vallások közötti párkapcsolat témája, ami egy bátor és hiánypótló képsor lehetett volna, helyette gyorsan megtanultuk, hogy a keresztény fiúk nem olyan jók az ágyban mint a többiek, és ha sokáig szeretnének nekünk egyszerűen a jólelkűségükkel és a gondoskodásukkal megfelelni, azonnal váltani kell. A sorozat fogja a társadalmilag fontos kérdéseket, becsomagolja egy rózsaszín papírba és kihajítja az ablakon, az meg valahogy majd landol a járdán elhelyezett vásznon, nézze akinek van gusztusa hozzá.

Összességében nem tudom értelmezni, hogy segített-e a kultúrák, vallások, etnikumok közeledésében az, hogy viccet csinált a Netflix mindkét táborból, mindenesetre objektíven belátható tény, hogy mindegyiküket lealacsonyítani nem volt hasznos. 

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása