Reaktor

Nem kapunk hidegrázást a tényellenőrtől, pedig kellene
Nem kapunk hidegrázást a tényellenőrtől, pedig kellene

Bizonyos horrortársadalmakra máig van igény, és a biztos elkerülésüket akadályozza egy kényelmes, gőgös vakság. "2022 van!" - érvel a progresszió megfellebbezhetetlen tautológiával egy újabb hedonista innováció alapértékké emelése mellett. Hasonló magától értetőséggel kellene össztársadalmi hidegrázást kapnunk a tényellenőri szakma megszületésnek álcázott újjászületése kapcsán, ha máshol nem itt, Kelet-Európában.

Születés alatt azt értve, hogy előbújtak Sztálin valagából. Pedig jó pár köbméter betont ráöntöttek a bajszos naftalinos tetemére Hruscsovék, mikor kommunistától karakteridegen babonával biztonságos mélységbe újratemették a Kreml tövében.

1981_-magyarorsza_gsomosko_u_jfalu-vasu_ta_lloma_s-vasu_ti-hata_ra_tkelo_-elleno_rze_s-a-polonia-expresszen_-fortepan-urba_n-tama_s.jpg

Schifferi magány

Schiffer András az öndefiníció szerint liberális értelmiségiek között megint egyedül indul harcba, amikor felhívja a figyelmet, ha sarkítva is, hogy a tényellenőrök ma a szabadság legnagyobb ellenségei.

"Hogyha te eleve ellenszenvvel viseltettél a marxizmus-leninizmussal szemben, akkor pontosan tudtad, hogy amit neked a rendszer felkínál, azzal neked nincsen dolgod. Ehhez képest, amit most látunk, hogy ők nemcsak hogy tényellenőrök, ők független-objektívek, (…) úgy tételezik magukat, mintha ők ideológiailag semlegesek lennének, mintha ők fölötte állnának mindennek. Az ő szájukból nyilvánul meg a tudomány, a művészet a kultúra, és minden, ami emberré teszi az embert, és ők az egyedüli igazságot birtokolják"

úgy van az egész történet maszkírozva, minthogyha csak az létezne. Ők a tény. Csak az létezik a világban, amit ők fölmutatnak, amire rámutatnak, és ami nem az, az nem osztályellenség (…), hanem az nem létezik. Az egy hülyeség. Konteó

Miért van ennyire magányosan? Olyan extrém, amit felvet, hogy minden jóérzésű ember menekül előle? Semmi olyat nem ír le, amit nem igazolna milliók tapasztalata. A valóság azonnal és könyörtelenül igazolja Schiffert annak, aki a tényellenőrök hatalma alatt lévő platformokon renitenskedni mer. 

Miért nem érezzük fontosnak az üzenetét? Nem fontos számunkra a szabadság, 1989 le van szarva?

Vagy lehet, hogy a szólásszabadság fontos, de András üzenete félresöpörhető amiatt, hogy a vészharang kongatásakor extrapolál egy kicsit?

Legyünk világosak: azok, akik tényellenőrök (…), kiskorúnak tekintenek minket, elvitatják tőlünk a képességet, hogy mérlegelni tudunk, tényeket, információkat, adatokat, elvitatják, hogy mi ugyanolyan jogon tudunk morális ítéleteket alkotni, mint ők, és meg akarják szabni nekünk, hogy mit gondoljunk. (…) Ezek nem liberálisok, ezek a szabadság ellenségei, ma a tényellenőrök legalább akkora veszedelmet jelentenek a szabadságra és a demokráciára, mint a totalitárius rendszereknek a cenzorai

Sarkos, ez (ellenőrizetlen) tény. Legyintsük emiatt, hogy bolond ez az ember, és fejcsóválva görgessünk tovább?

Egy gondolatkísérlet erejéig vegyük komolyan!

Orwelli-szolzsenyicini horrortársadalom

Legkésőbb a Bonanza Banzai óta mainstream az 1984, nem szorul bemutatásra, ahogy a Gulag szigetcsoport akad egy könyvespolcon, legfeljebb két szomszédra, mindenkinek. 

A két szerző földrajzi, kulturális és műfaji távolsága ad egy kellően megengedő tartományt, amin belül ugyanaz van pepitában: a nyugati, disztópikus angol fikciótól a keleti, szláv anekdotáig terjedő spektrumon az egyén szemszögéből megkülönböztethetetlen, lényegi tartalmában azonos horrortársadalom rajzolódik ki, és az azt működtető adminisztrációba is ugyanaz a típus tapossa fel magát; ösztönösen húzva fel az ellenőri karszalagot, amin a pillanatnyi jelkép lényegtelen, amíg az az aktuális, ellentmondást tolerálni képtelen hatalmat szimbolizálja.

Itt véget is érhetne a cikk, mindenkinek nyilvánvaló kellene hogy legyen az első felbukkanásától kezdve, hogy mi a tényellenőr ebben a sztoriban. András mégis árva tüske a magyar liberalizmus tenyerében. Miért hallgatnak a szabadság önjelölt védelmezői, miért ellene prüszkölnek, ha prüszkölnek, és nem mellette, a társadalom pedig miért érdektelen?

A modern ember gőgje

Mai, rohanó világunkban, ahol mindenkinek a zsebében lapul az internet, gőgös szörnyülködéssel, katasztrófaturistaként tekintünk a múltba: az emberek azt hitték, hogy a Föld lapos, nem mostak kezet evés előtt, kukoricacsutával törölték a feneküket, kútról hordták a vizet. Nekünk meg már a falból jön, ahogy a nappali világosságtól az ételfutárig minden egy gombnyomásra.

Hogy léphetnénk mi ugyanabba a folyóba, amibe szerencsétlen, ostoba elődeink időről időre vakon belemasíroztak, katasztrofális eredménnyel?

Az ijedősebb süldő malacok elé nagy csattanással vájúba dobott Hitler-moslékra mindig van vevő: akit nem szeretek, az Hitler. Ennyiben kimerül az intellektuálisan igénytelen, de kétség kívül hatásos történelem visszatértével riogatás. Ezen felül ilyen-olyan okokból nem komolyan vehető, hogy bármi visszatérne azelőttről, hogy rohanó világunkban mindenkinek a zsebébe került az internet.

Orbán Viktor Felcsútról jött, nem a mennyből szállt alá, és ez nem is fog változni. Ettől függetlenül van, aki figyel rá, hogy ez így is maradjon, és ez becsülendő: hiába idegesítő az internetes ateisták arroganciája, valahol az is érték. Önként vállalt kötelességükként aktívan fékezik, hogy a társadalom teokráciába forduljon át, kabócazsizsegésük felhallatszik a szekularizáció legkisebb határsértésénél, ahogy kell. Ingyenes 0-24 őrszolgálatuknak hálásnak kell lenni! A polgárőrt se kell szeretni, attól még lehet hasznos.

Ha ők nem érzik biztosan nyertnek a meccset 2022-ben, én velük vagyok, de sajnos nem vagyunk elegen. Nagyon sokan csak továbbgörgetnek, amikor feltűnik a képernyőn a vörös zászló (mint kommunista jelkép és mint anglicizmus), nem gondolják komolyan, hogy itt mégegyszer az lesz, ami a 20. századi elődeiket sújtotta: modern jóléti társadalmunkat magától értetődően immunisnak gondolják, nincs dolguk vele. 

Az önmagát modernnek látó ember arroganciája nem az okostelefonok elterjedésével alakult ki: a Belle Époque társadalma is a progresszió elkerülhetetlenségéből következő utópiákkal kelt és feküdt, aztán egyik reggel vesén rúgva ébresztette az első világháború, majd ráadásként - lakhelyétől, ha csak nem egy lakatlan sziget, függetlenül - néhány évtized társadalmi kísérletezés elszenvedője lehetett, önmagával és szeretteivel gyarapítva a járulékos hullahegyeket. Pol Pot kivételével mind modernebbnek hirdette magát, mint ami azelőtt volt.

Gőgös terpeszkedésünk civilizáció csúcsán nem hogy nem ellenszere az orwelli-szolzsenyicini horror megismétlődésének, hanem hamis biztonságérzetet keltve megkönnyíti azt, hogy a hátunk mögött visszalopakodjon. Ha elég önteltek vagyunk, még meg is tapsoljuk, ahogy ránk teszi a szájkosarat.

Ez nem egy baloldali belügy: hogy a magyar liberális elit érdektelenséggel vagy éppen ünnepléssel fogadja a tényellenőrök megjelenését, az a saját, három évtizedes elhiteltelenedésük szükségszerű végállapota, a szabadság lángjának őrzését épeszű ember már rég nem várja tőlük.

Nekünk kell egyénként felismernünk és elutasítanunk ezt a jelenséget, nem fogja más megtenni helyettünk, eddig sem lehetett minden pofon mellé ombudsmant állítani, és ha lehetne is, ahogy a valóságértelmezést, úgy az egyéni szabadságunk garanciáját sem érdemes harmadik félnek kiszerveznünk, mindkét szakma vonzza a karszalagos embertípust, mert hatalmat kínál mások felett. Vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy kiálljunk saját magunkért, 1989-ben már egyszer ebben egyetértettünk.

De hát én emlékszem 1989-re! - tiltakozik a jobboldali, és már bele is kezdene a jól ismert

Kelet-europai konzervatív féligazságába

Itthon is közkeletű, hogy a Nyugatot az elmúlt évtizedben meghódító cenzúra és eltörlés-kultúra féktelensége annak köszönhető, hogy ők nem tapasztalták meg "a kommunizmust". Ez már önmagában sem állja meg a helyét, mert mi sem igazán, sőt, a mi példánk pont a poszt-61'-es kádári langyos elnyomás emberarca miatt relevánsabb: az explicit, sztálinista rendező pofont nem kell magyarázni, azt a kutya is érti, a puhább, biztonsági szelepeket finoman kezelő önkény rafináltsága viszont már megér egy bulinegyedben elfogyasztott sör hosszúságú bemutatást az arra fogékony turistának.

A féligazság azért sem teljes, mert a Nyugat sem áll precedens nélkül: a közelmúltig féktelenül istenített amerikai alapító atyák már felismerték, hogy nincs feltételes szólásszabadság, csak abszolút, mert a feltételes a feltételt szabó önkényuralmához vezet.

Rengeteg oka van, hogy háttérbe lettek szorítva (szenvedő szerkezet), ami számunkra is releváns az az, hogy a modern ember gőgje is szerepet játszik ebben: nem ismerték a bacilusokat, meg az izzadásgátlót, nem lapult a zsebükben az internet, mit tudhattak ők a 18. század végén? Hitler se volt még nekik, nekünk már igen, az meg visszajön, ha mindenki azt mondhat ellenőrizetlenül, amit akar.

Klímaváltozás sem volt a 18. század végén. Ha a  tudománytagadókon múlik, felrobban a Föld, meg elszabadul a koronavírus. Fontos annyira a szólásszabadság, mint a szaros életed? Na ugye, akkor fogja be mindenki a pofáját, akinek nincs érvényes igazolványa a megfelelő pecsétekkel! Vészhelyzeti cenzúra, határozatlan ideig. Nem Én mondom, hanem a Tudomány, az pedig objektív, kizárólagos és megcáfolhatatlan - értelmezi félre a tudományos módszer négy évszázados történelmét a hatalmat kapott, pályaelhagyó bölcsész, igazgatva a karszalagját a tükörben.

Kádár legkeserűbb emléke sem véd meg minket az önjelölt szakértők autoriter ámokfutásától, ne legyünk ebben a tekintetben se gőgösek: ha még iwiw-en lógna a lakosság, és lenne egy vele partner kormány, az elmúlt két és fél év csendes bólogatással telt volna a digitális köztérben, kis kitűzővel hitelesített gondnokok árgus szeme alatt, időnként megszakítva az alkalmi renitens példaértékű meghurcolásával.

Törékeny mázli, hogy parányi szigetünkön, 2022-ben nem ebben élünk. Háborús veszélyhelyzetben is lehet gecizni a miniszterelnököt, sőt, akkor igazán. Ismerjük fel ebben az értéket és becsüljük meg!

Ha unjuk is esetleg a non-stop nácikkal rémisztgetést, legalább az eredményességét ne vitassuk el, színesítsük a 20. század újra bekövetkezésétől rettegést azzal, hogy tudatosítjuk magunkban: az orwelli-szolzsenyicini horrorra vannak még vevők, sőt, önként jelentkező adminisztrátorok.

Nyitókép: fortepan



Einmal mehr - Orban ist super!
Einmal mehr - Orban ist super!

Az RTL Klub hírül adta, hogy Ausztriában a magyar árstoppos benzin állampolgársághoz kötésének híre óriási felháborodást keltett. Már megint minket utálnak Nyugaton, szomorú szmájli.

„Ha az osztrákoknak kell valami Magyarországról, akkor ránk szarnak...” – kiakadtak az osztrák kommentelők a benzinturizmus leállításán

Foglalja össze az osztrák nép hangulatát a magyar RTL. 

1269739_bigpicture_453052_tank.jpg

Ellenőrizzük azért a tényeket, ennek úgyis divatja van. Az RTL által kiemelten említett "Botrány! Magyarország megtiltja az osztrákoknak az olcsó tankolást" című cikk legmagasabbra értékelt kommentjeit szemlézzük, csökkenő sorrendben:

A magyar kormány jól csinálja. Vigyáznak a lakosságukra! Más uniós országok, különösen Ausztria, példát vehetnének erről!

Bizonyítja, hogy például Ausztriában az energiaszolgáltatók hetek óta önkényesen magasan tartják az üzemanyagárakat, a kormány pedig továbbra is tétlenül nézi, mert az adóbevételek óriásiak. Az első áremelés óta zöld alkancellárunk "nagyon közelről" "figyeli" a fejleményeket ..... de abszolút semmi sem változik a sokat szenvedett lakosság számára...

Az alkancellárunk változtat valamit. Most a CO2-adót is bevezeti, és a középosztályt szegénységbe akarja taszítani. Ez elkerülhetetlenül ahhoz fog vezetni, hogy a következő választásokon mindkét kormányt jelentéktelenné teszik. És mi már nagyon várjuk azt a napot.

Képzeljük el, ha a kormányunk gondoskodna a polgárokról, és megszabná a benzin árának felső határát.

Szomorú tanúságtétel Ausztria számára...mert a politikusainknak NEM sikerül végre cselekedniük...ilyen szomorú helyzetek alakulnak ki...

Így van ez, amikor még Magyarországon és Szlovéniában is megszabják a benzin árának felső határát, akkor csodálkozunk, hogy itt miért nem teszik ezt meg... talán szándékosan?

Magyarországon nincsenek zöldek a kormányban.

Bravó Orbán. Törődik a honfitársaival, és fütyül arra, hogy mit mondanak Brüsszelben, és nem tolja Magyarország érdekeit. A mieink már akkor is hajbókoló helyzetben vannak, amikor ott köhögnek.

Ez nem "botrány", hanem teljesen normális eljárás Orbán részéről. Végül is a benzin árát honfitársai számára és az ő adójukból szabályozta, nem pedig a szomszédos országok polgárai számára.

Magyarországnak teljesen igaza van. Nem mennek bele a szankciókba. Azt sem értem, hogy miért csak a határ közelében élőknek kellene előnyt élvezniük. Különösen a bécsiek, akik mindenben egyetértenek az RG és a BM Ludwiggal [a szocdem polgármester]. Egy tegnapi oe24 felmérés szerint ti bécsiek is egyetértetek a BP-vel [Van der Bellen szövetségi elnök], ő olyan jó. Aztán fordulj hozzá, ha túl drága a benzin.

Orbán törődik a saját népével. A kormányunk nem tud ilyesmiről.

Orbán megmutatja, hogyan működik a politika a saját népe számára. Az áremelkedés kedvezményezettjeinek többet kell fizetniük, az embereket pedig megvédik a túl sok kiadástól. Bravó! Akkor miért nem tudjuk ezt itt megtenni?

Ahelyett, hogy ezt botránynak nevezné, a kormányunknak tennie kellene valamit a saját népéért, ahelyett, hogy elítéli azokat, akik tesznek valamit a saját népükért.

Einmal mehr - Orban ist super!

Ettől még a Békemenet első sora is elpirulna. Persze vannak árnyaltabb kommentek is, valami gyerektámogatás van beakadva náluk, amin híznak a magyarok. Ez biztos ilyen osztrák mém. Aki esetleg ezen hízna, írjon a szerkesztőségünknek, érteni szeretnénk hogy többről szól-e ez, mint a hagyományos, alsó-alpesi szarrágással vegyített sovinizmusról!

Barcelona, egy élhető és különleges város
Barcelona, egy élhető és különleges város

barcelona5.jpg

Mivel nagyon nehézkesen indult be a hazai tavaszi időszak, illetve amúgy is olyan jó végre a korlátozások tanulmányozása helyett útiterveket készíteni, néhány napra Barcelonába látogattunk a húsvéti időszakot követően. Most jöjjön tehát egy rövid beszámoló, érintve az utazás és szálláskeresés ügyeit, a városon belüli boldogulást, ahogy persze néhány elképesztő látnivalót is.  

Csak a megszokott (jutányos) Wizz Air és a kellemes (nem jutányos) szállás

Az utazás Wizz Airrel történt, javarészt pedig továbbra is csak úgy tudnám értékelni a légitársaságot, amint azt egy korábbi Róma – Budapest utazásról készült videóban tettem: a repülőút most sem hozott túl sok izgalmat (kivéve egy átstartolást Budapest fölött, azt talán kihagytam volna), nem volt törlés, nem volt késés, ahogy semmilyen meglepetés sem, szóval összességében egy teljesen jó szolgáltatásként összegezném. Árak tekintetében érdemes folyamatosan figyelni az ajánlatokat, de alapvetően ha jól játszunk a kártyákkal, akkor meglehetősen olcsón (akár 20-25-30 ezer forintért) találhatunk retúrjegyet, amihez még persze jönnek az esetleges poggyászok vagy plusz szolgáltatások (pl. kiválasztott ülőhely) díjai. Ennek ellenére minden bizonnyal nem maga az utazás fogja a nagyobb költségeket jelenteni.

Több pénz kell viszont majd a szállásra, aminek a költségei meglehetősen magasak – akár más nyugat-európai városokhoz is viszonyítva –, normál körülmények között (gondolok itt saját szobára saját fürdőszobával) pedig elég nehéz 30-35 ezer forint alatt bármit is találni éjszakánként. A megfelelő ár-érték aránnyal rendelkező szállást most Cornellában találtuk meg, ami azért nem volt közel a főbb nevezetességekhez (például 11 kilométerre a La Sagrada Familiától), viszont közvetlenül az L5-ös metró végállomásánál (Cornella Centre) helyezkedett el, miközben a repülőtérhez is könnyű volt kijutni – metró helyett egy egyszerű városi busszal 30 perc alatt. A környék amúgy rendkívül nyugis és tiszta volt, és bár nem a legizgalmasabb helyszínként írnám le, de arra tökéletesnek tűnt, hogy reggel a közeli plázában található boltokban vegyünk egy-két dolgot, éjfélkor hazaérkezve pedig visszasétáljunk a szállodaszobába (amúgy meg hosszú távon is inkább egy ilyen helyen élnék Barcelona központja helyett). Kompromisszum – vagy sok pénz – tehát kell a szálláshelyhez, de gyakorlatilag minden szállás ami biztonságos és jó környéken van, optimális értékelésű, miközben megfelelő összeköttetéssel rendelkezik a központtal, az működőképes lehet.

Nagy távok, de hatékony tömegközlekedés

barcelona1.jpg

Barcelona egy több mint 1.6 millió lakossal rendelkező város, és annak ellenére, hogy európai viszonylatban magas népsűrűséggel rendelkezik, így területe nem kiemelkedő, a távolságok a látványosságok között meglehetősen nagyok is tudnak lenni (a tengerpart és a Camp Nou között például 7 kilométert kellene sétálni, ahogy a parttól a Park Güell is több mint 5-re található). Idővel tehát – főleg ha a látványosságok többségére kíváncsiak vagyunk – fel kell gyorsítani a mozgást, amire a tömegközlekedés teljesen megfelelő.

A vonaljegy nem olcsó (2.40 euró), viszont ha többször tervezzük a tömegközlekedési eszközöket használni, mindenképp érdemes egy T-Casual kártyát beszerezni. A T-Casual használata zónákra oszlik (de Barcelona egésze az egyes zónában található), 11.35 euróért pedig 10 utazást is tehetünk vele a városon belül (sőt, ha eszközt váltunk, 75 percig egy jegyként számolja fel az utazást).

A vásárlás nem bonyolult, egyszerűen egy automatánál kiválasztjuk a T-Casual opciót, a számunkra szükséges zónát, majd az adott kis kártyát minden alkalommal érvényesítjük – tíz alkalommal pedig értelemszerűen működni fog. Hasonlóan jó megoldás lehet a Hola Travel Card, mely ára a kiválasztott napok számától függ (2 napra például 16.40, 4 napra 31 euró), előnye viszont, hogy a reptéri metróra is használható, illetve korlátlan utazást engedélyez a tömegközlekedésen. Mivel a mi utazásunk során reptéri metróra nem volt szükség, illetve a gyaloglástól sem tántorodtunk el, maradt az olcsóbb, de kiváló T-Casual opció.

De akkor az automatánál majd kirabolnak, igaz?

barcelona11.jpg

Jó, nem fair így folytatni ezt a cikket, viszont ha valaki egy kicsit Barcelona után olvas az utazás kezdete előtt, a végére már gondolkodni kezd, hogy menjen-e egyáltalán. Barcelona ugyanis a zsebtolvajok paradicsoma, Európában pedig az a helyszín, ahol a legtöbb hasonló eset történik – több, mint Rómában, Firenzében, Prágában vagy épp Párizsban –, erre pedig minden létező platformon figyelmeztetnek. Bár a városra a súlyos bűnözés nem jellemző, a piti tolvajok, illetve a különböző illegális ügyletek (prostituáltak és drogdílerek a híres La Ramblán) jelenléte annál inkább. Az sem mondható el, hogy a város összes kerülete különösen csábító volna (a központ közvetlen közelében található El Raval például egy szerintem amúgy nagyon izgalmas és furcsán vonzó hely, de azért el kell ismerni, hogy kissé bizarr is). Mielőtt tehát az érdemi részek felé haladnánk – és élveznénk a csodás Barcelonát –, a készülődés során érdemes arra figyelnünk, hogy az utazás ideje alatt ne legyünk túlzottan sebezhetőek.

Gondolok itt arra, hogy néhány turistával ellentétben ne átlátszó tartóban vigyük a pénzünket a nyakunkba akasztva, ne a hátsó zsebünkben hordjuk a telefont forgalmas helyszíneken, ahogy persze ne is legyünk a legnaívabb emberek, akik mindenkivel szóba állnak, minden trükköt és turistacsapdát elhisznek, na meg látványosan úgy viselkednek mint akik nem ismerik a környéket, fogalmuk sincs merre kell haladniuk vagy épp mi a teendőjük.

Ennek ellenére – azon kívül hogy cannabist akart ránk sózni egy nagyon elegáns rolleres úriember – semmilyen furcsaságot nem tapasztaltunk, ahogy még kicsit kellemetlen vagy gyanúsnak tűnő helyzetbe sem keveredtünk. Ez persze semmit nem támaszt alá, sajnálatos módon pedig magyar fórumokon is írnak lopásokról, de a lényeg, hogy ne parázzuk túl (nem páncélszekrénnyel kell járkálnunk Barcelona utcáin), csak legyünk figyelmesek, és kiváló utazásunk lesz.

A város erősségei és gyengeségei (utóbbi nehezebb)

Szóval kicsit több mint 2 óra alatt a Wizz Air elrepített Budapestről, van szállásunk, van T-Casual kártyánk, vigyázunk is magunkra, itt az ideje a fontos dolgokról beszélni, mégpedig Barcelonáról. A katalán város pedig egyszerűen kiváló, legyen szó az Antoni Gaudi által fémjelzett építészetéről, a tenger közelségéről, a megannyi étteremről és bárról, az élhetőségéről, és úgy összességében fantasztikus hangulatáról.

barcelona3.jpg

Talán az a méltó, ha a bemutatás sorát a La Sagrada Familiával kezdem, melyről valószínűleg a legtöbben tudhatjátok, hogy 1882-ben való elkezdése ellenére még ma sincs kész – 2026-ig pedig nem is lesz, sőt, a járvány eredményeként a 2026-os befejezést is lehetetlennek titulálták. Én nem is részletezném körmondatokban a leírást: a bazilika hihetetlen. Rengeteg szép templomot láthattam különböző országokban, de valami ennyire különleges és érdekes építményt még soha, ami bár napszaktól függetlenül meghökkentő, de az esti órákban különösen is misztikus – a kevesebb ember és a titokzatos fények közepette.

barcelona7.jpg

A templom belső részének megtekintése amúgy egy olcsónak nem nevezhető – 30 eurós – jegyet igényel, de ha ezt valamiért nem szeretnénk kifizetni, akkor választhatjuk Gaudi másik munkáját, a Park Güellt, ahova a belépő csak 10 euróba kerül, de ebben az idilli környezetben viszont mindenképp érdemes eltölteni egy kis időt. A parkot amúgy szintén a befejezetlenség jellemzi, hisz az eredeti cél egy kertvárosi városrész kialakítása volt, ám az épületek közül csak kettő született meg. Ettől függetlenül a parkban való séta kellemes, a formák (padok, lépcsők, kapuk, házak) pedig betekintést nyújtanak az egyedi Gaudi féle világba. És ha ezt követően még mindig kíváncsiak vagyunk Gaudi féle munkákra – persze hogy azok vagyunk –, akkor megtekinthetjük a Csontok házaként is ismert Casa Batlló épületét, vagy épp a közelében lévő Casa Milàt.

barcelona9.jpg

Szent György ünnepén a Csontok háza még szebb köntöst kapott

Ami viszont egy-egy konkrét látványosságnál még jobbá teszi Barcelonát, az a különböző kerületek kellemes közege – a Park Güell közelében ilyen például a kis faluként is emlegetett Gràcia, de hasonló Sant Antoni is –, a rendkívül zöld város. Mind a turisták által frekventált, mind a helyiek részéről uralt helyszínek egy komoly hányada gyalogosokra van tervezve, bizonyos útszakaszokat pedig egyszerűen lezártak, növényeket és teraszokat tettek a parkoló autók helyére, így rollerező vagy focizó gyerekeket láthatunk rajtuk a járművek helyett.

Persze nem ront a város helyzetén az sem, hogy kiterjedt homokos tengerpartokkal rendelkezik, miközben természetesen a legnépszerűbb Platja de la Barcelonetát sem az autók jellemzik, hanem a már áprilisban is vidáman strandolók, a pálmafák, a teraszok, illetve a kiváló sétányok. Városlátogatás során egy hasonló partszakasz gyakorlatilag egy plusz ajándékként értelmezendő, és panasz egyáltalán nem is lehet rá, ám az biztos, hogy egy tengerparti nyaraláshoz nem Barcelonát érdemes választani – hanem sokkal hangulatosabb tengerparti kisvárosokat jobb feltételekkel (például a Barcelonától 40 percre lévő Sitgest).

barcelona8.jpg

És ha már több alkalommal is említettem teraszokat, azt azért érdemes kritikaként megemlíteni, hogy rendkívül sok turistáknak szánt étterem és kávézó található a városban (természetesen főként az általuk frekventált zónákban), melyek vagy nagyon drágák, vagy a különböző értékelések alapján minőségtelennek tűnnek – olyan egyáltalán nem autentikus ételeket készítve (vagy épp autentikus ételeket nem megfelelően készítve), amelyeket a külföldi látogatóknak szánnak.

Mindazonáltal bőven lehet kellemes helyszíneket is találni, és még a turista zónákban is vannak meglepő kivételek. Ilyen például a La Rambla által megközelíthető hatalmas Mercado de La Boqueria, ahol árusok sokaságától vásárolhatunk különböző helyi finomságokat, legyen szó halakról és tengeri gyümölcsökről, húsokról és felvágottakról, friss gyümölcsökről vagy különböző katalán és spanyol készételekről.

Persze ha valaki nagyon tüzetesen elemzi az árakat, valószínűleg arra a konklúzióra jut, hogy azok legalább részben a turistákhoz vannak igazítva (épp emiatt ha nagyon sok idővel rendelkezünk, látogassuk meg a helyiek által frekventált piacokat), ám összességében a különböző termékek egyáltalán nem nevezhetőek extrán túlárazottaknak, a piac pedig tökéletes arra, hogy néhány helyi jellegzetességet megkóstoljunk.

barcelona4.jpg

Ami pedig a főbb helyi ételeket illeti, Barcelonában is nagyon népszerű az amúgy nem barcelonai paella (az már más kérdés, hogy hol lehet igazán jól elkészített változatot kapni), ahogy a különböző tapasok is, többek között a patatas bravas (csípős szósszal beborított kumplikockák), a pa amb tomàquet (egy bruschettához hasonló ropogós paradicsomos kenyér), az olajbogyók, a sajttal és/vagy sonkával töltött krokettek, a sonkák vagy épp különböző tengeri fogások. Látható, hogy van bőven választék, a tapas pedig kiváló arra, hogy mindenből egy kicsit kóstoljunk, így végül megszeressük az elsőre talán furcsának vagy nem túl izgalmasnak tűnő ételeket is.

barcelona10.jpg

A már említett finomságok: patatas bravas, krokett, olajbogyók és ropogós paradicsomos kenyér (na meg persze Estrella)

Barcelona tehát korántsem tökéletes – amint jelen cikk egyes részletei is ismertették –, viszont egy rendkívüli élettel teli és izgalmas hely, miközben a tömegturizmustól vagy belső problémáktól mentes részei rendkívül élhetőnek is tűnnek, ahogy a város komoly lépéseket is tesz a fenntarthatóság érdekében mind makro-, mind pedig mikroszinten. Persze látogatóként valószínűleg nem az ilyesfajta hosszú távú szempontok határozzák meg a választásunkat, de ezen tényezők is hozzátehetnek ahhoz, hogy Barcelonában töltsük szabadidőnket. Megbánni szinte biztosan nem fogjuk!

Fiume tanulságos története
Fiume tanulságos története

large.jpg

"Fiumei kikötőben áll egy hadihajó, közepébe' négy sarkába' nemzeti szín zászló…" Gondolom, nem csak én ismerem ezt (nyilván menthetetlenül revizionista) nótát. Bár miniszterelnökünk megjegyzése, miszerint nekünk volt tengerünk, csak elvették, kiverte a biztosítékot (némi túlreagálásként) a horvát kormánynál is, helytálló. Bizony, volt a magyar királyságnak tengeri kikötője, ez történelmi tény.

Sőt: a helyzet az, hogy szinte minden lényeges épületet és létesítményt, ami a mai Rijeka arcát meghatározza, beleértve a kulcsfontosságú kikötőt, gróf Andrássy Gyula idején építettek.

Ezen nem érdemes megsértődniük a horvátoknak. Senki nem követeli vissza a várost, ami elmúlt, elmúlt, kollektív amnéziát azonban nem lehet követelni vele kapcsolatban, bármennyire is kínos még mindig a minket körülvevő államoknak Trianon. (Mellesleg mindig az volt az érzésem, sosem bocsátják meg nekünk magyaroknak, hogy elvették tőlünk területeink kétharmadát.) De lássuk kicsit részletesebben ennek a szép isztriai városnak a történetét, elsősorban a Habsburg birodalom és Magyarország szemszögéből.

1338-65-ig Fiume Frangepán birtok. Mellesleg ennek az ősi horvát nemesi család fontos szerepet játszott a magyar történelemben. Például Frangepán Kristóf őrgróf, költő, a család utolsó férfitagja Bécsújhelyen fejezte be életét – ugyanis a Wesselényi-összeesküvés egyik vezetőjeként I. Lipót kivégeztette. (Később a Muraköztől a Dalmát tengermelléki területekig minden mai horvát terület a Zrínyi családé volt. Miklós (1620-1664), a magyar hadvezér és költő a Muraközt kapta, míg a horvát identitását őrző testvére, Péter (1621-1671), a tengermelléki földeket Horvátok és magyarok történelme tehát szétválaszthatatlanul összefonódik.)

De térjünk vissza Fiuméhez, mely tehát 1366-tól a Habsburg-házé, egészen 1776-ig, amikor rövid időre Horvátország része, majd 1779-ben önálló városként Magyarországhoz kerül, Mária Terézia döntése értelmében. Egészen pontosan 1779. április 23-án Fiumét és kerületét mint „separatum corpust” (Horvátországtól különállóan létező entitást) Magyarország bekebelezte. Bár Fiumét 809-14-ig Napóleon alatt az illír városokhoz csatolták, 1822-48 között ismét hazánk része lett. 1852-ben Ferenc József is felkereste a várost.

Fiume fénykora 1870-től-1897-ig tartott, ekkor gyarapodott legtöbbet a város, magyar kormányzók irányítása alatt.

Elsőnek ifj. gr. Zichy Józsefet választották kormányzóvá, miután miniszternek is megválasztották, utóda 1873-tól gróf Szapáry Géza lett. Fontos megemlíteni gróf Batthyány Tivadart is, aki a millenniumi kiállításon, 1896-ban, a tengerészeti alcsoport elnöke volt. Ő volt 1884-től az Adria hajóstársaság kormánybiztosa. 

Mi minden épült ebben az időszakban? Például a Kormányzói Palota. Tervezője a korszak kiemelkedő építésze, Hauszmann Alajos volt. A palota felépítésének költségeiről az 1896. évi XVIII. törvénycikk intézkedett, 516 ezer forintot bocsátva erre a célra a kormány rendelkezésére. A közvetlen megbízást Batthyány Lajos gróf fiumei kormányzó adta Hauszmannak. A Palladio szellemében fogant neoreneszánsz épület 1898-ra épült fel.
Az egykori kormányzói palotában ma múzeum található. Hauszmann emlékét az épület mellett található tér is őrzi.

A magyar időszakban készült el a fiumei kikötő is, melynek építéséről az Andrássy-kormány 1871-ben törvényben rendelkezett, és 13 millió forintot különített el a célra. Fun fact: Andrássy Gyula, Sissy állítólagos szerelme, korának egyik legszebb férfija és a zsidó emancipációs törvény előmozdítója, 1890. február 18-án hunyt el Voloskón, (olaszul Volosco), Abbázia (a mai Opatija) mellett, egy kőhajításra Rijekától. 

De vissza a kikötőhöz: kialakításához a Fiumara-csatornát is meg kellett építeni.

Az átfogó rendezést a MÁV mérnökei végezték, akiket 1873-től a francia Hilarion Pascal, a marseille-i és a trieszti kikötő építésze, tanácsadóként segítette.

A munkákat a Makón született és Fiuméban elhunyt Hajnal Antal, a Magyar Tengerészeti Hatóság főmérnöke irányította. Felügyelete alatt a hullámtörő gáttal kialakították a csatorna torkolatnál a Baross-kikötőt, és a vasutat kivezették a tengerpartig. Baross Gábor, "a vasminiszter” (1848-1892) programja volt ugyanis a vasúti és a vízi közlekedés fejlesztése, az Al-Duna hajózhatóvá tétele mellett a fiumei kikötő korszerűsítése. A magyar királyság összesen mintegy 55 millió aranykoronát költött el a kikötő építésére, melynél 1882-től kőolajfinomító is létesült.

Tény, hogy a külön fiumei kormányzóság létrehozása után a magyar lakosság megerősödését is támogatta. A többnyire olasz és horvát lakosok mellett 1880-ban csak 2% volt a hazai létszám, de 1910-re már 13%. A városnak 1910-ben 24212 olasz, 12926 horvát, 6493 magyar és 2135 német lakosa volt. Az első világháború megpecsételte a magyar Fiume sorsát. 1914 nyarától beállt a hadiállapot, megszűnt a kereskedelem, sem tengeren és vasúton sem érkezett áru, a város elszegényedett, az olasz és magyar állam viszonya megromlott. 1918. október 28-án az utolsó magyar fiumei kormányzó, gróf Jekelfalussy Zoltán és az államrendőrség is elhagyta a várost, és átadták a horvát nemzeti tanácsnak. 1918. október 27-én az új délszláv állam kapta meg a várost.

Mostanra az itt élő magyarok tartják fenn a Baross Magyar Kultúrkört.

baross_gabor_emlektablaja_fiume.jpg

Baross Gábor emléktáblája Fiuméban

Természetesen Rijeka sosem volt "magyar" város. Lakossága alapvetően olasz és horvát volt, de 1910-re az ott élők 13%-a volt magyar etnikumú. (Nem is hasonlítható például Pozsonyhoz, ahol a lakosság többsége szintén nem magyar anyanyelvű és etnikumú volt, viszont abszolút "hungarus" tudatú, lásd például az 1848-as forradalom és szabadságharc elsöprő támogatottságát a városban.) A többség a második világháborúig olasz ajkú volt, az ún. fiumán dialektust beszélték, akik a jugoszláv időkben is fenntartották identitásukat. Az olasz etnikumú lakosság legnagyobb része egyébként 1991 után elhagyta a várost és áttelepült az anyaországba. Rijeka tehát a horvátoké és az is marad, de mi magyarok ott hagytuk a városon kitörölhetetlen lenyomatunkat.

(A cikkhez elsősorban a Budapesti Városvédő Egyesült honlapján Dr. Németh Péterné tollából megjelent írást használtam forrásként.)

Civilizációk összecsapása a szomszédban?
Civilizációk összecsapása a szomszédban?

orosz_ukran.png2022. február 24. óta ropognak a fegyverek Ukrajnában, miután Oroszország megtámadta észak-keleti szomszédunkat. Európa számára egy rég nem látott volumenű háborúról van szó, meglehetősen közel hozzánk. Az idősebbek számára a délszláv háború borzalmai, a rengeteg menekült, a srebrenicai mészárlásról szóló hírek húsbavágó élménye elevenedik fel, ha követik a híreket, ha tudomást szereznek a bucsai mészárlás szörnyűségeiről, ha találkoznak az ukrán menekültekkel a belvárosban. Putyin háborús gépezete immáron három hónapja ismertette meg velünk újra a háború borzalmait. A délszláv háború végeztével Európa csak remélni tudta, hogy többé ilyennel nem kell szembesülnie.

Nem véletlen a párhuzam a két konfliktus között, sok közös vonásuk van. Samuel P. Huntington, néhai amerikai politológus egészen biztosan egyetértene ezzel az állítással. Sőt, egy egész elméletet is megfogalmazott a kilencvenes években, amelybe a mostani háború is beilleszthető. De mit gondolt Huntington? Mit tud mondani az egyik főbb műve: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása?

samuelhuntington.jpg

Az elmélet szerint igen komoly cenzust jelentett a Szovjetunió felbomlása 1991-ben. Az 1990-es rendszerváltozásokkal megszűnt a bipoláris világrend, a kapitalista és a szocialista táborok szembenállása. A hidegháború végének a ténye elmélkedésre sarkallta az akadémikusokat, elméleteket gyártottak, hogy hogyan lesz tovább. Francis Fukuyama szerint a történelem véget ért, mivel a liberális demokrácia, mint a legjobb politikai berendezkedés nyerte a hidegháborút, nincs más élhető alternatíva. Ezzel szemben Huntington azt mondta:

„Reménykedni a történelem végében- emberi dolog.”

Úgy gondolta Huntington, hogy a kommunista-kapitalista szembenállást egy másfajta törés fogja felváltani. Szerinte a nemzetek, miután ezek az identitások megszűntek, egy másfajta önmeghatározást keresnek, ami mentén elválaszthatják magukat más nemzetektől, ami alapján kialakul a „mi” és az „ők”. Az amerikai politológus szerint a jövőben nagy civilizációk fognak egymással rivalizálni, harcolni. Azt állította, hogy amit a bipoláris világrend elnyomott- a kulturális és vallási különbségek fogják meghatározni a nemzetek egymáshoz való viszonyát, nem valami politikai ideológiai szembenállás.

coc.png

Az elmélet alapján megkülönböztethetjük a nyugati, a kínai, a hindu, az ortodox, az afrikai, a japán, az iszlám, a latin-amerikai és a buddhista civilizációkat. Az egyes nemzetállamok ezekbe a tömbökbe tömörülnek, ahol van egy „magállam”, egy domináns, vezető hatalom, ilyen például Oroszország az ortodox civilizációban, de az Egyesült Államok is ezt a szerepet tölti be a Nyugat esetében. Huntington Oroszország esetében kilátásba helyezte, hogy a Nyugatot fogja majd erősíteni, de Putyin révén erőteljesen szétváltak útjaik. Ezek a civilizációk többféleképpen is kapcsolatba kerülhetnek egymással, a háború is ilyen.

A kilencvenes években több olyan konfliktus volt, ami az egyes civilizációk tagjai közt robbant ki, az iszlámot kifejezetten rossz szomszédként aposztrofálta. Az azeri-örmény konfliktus, a délszláv háború is ilyen volt, civilizációk törésvonalán történő „törésvonal-háborúk”. Ezek a háborúk sokáig elhúzódnak, véresek, különösen kegyetlenek, jellemzően többszereplősek és bármikor kiújulhatnak: ilyen az azeri-örmény konfliktus is, 2020 ősze jelentette a legújabb felvonást.

ukrainian_parliamentary_election_2007.png

Huntington Ukrajna esetében a „hasadó állam” kifejezést alkalmazza, ami jól leírja az ottani viszonyokat. Ez a jelző azt takarja, hogy az államon belül van civilizációs törésvonal, ez jelen esetben az „ukrán ukránok” által lakott Nyugat-Ukrajna és az orosz kisebbség lakta Kelet-Ukrajna között figyelhető meg. Ukrajna lakossága meglehetősen diverz, sokan gondolják magukat ukránnak, miközben orosz az anyanyelvük, de vannak olyanok is, akik az ukrán anyanyelvük ellenére nem elsősorban ukránként gondolnak magukra. Azonban az ukrán politikára egyre inkább jellemző volt egy Nyugat-Kelet törés: a nyugati országrészben a transzatlanti integráció felé vágyakozó, eurofil, nemzetállamosítani akaró pártok voltak az erősek, míg a keletiben az orosz kisebbségi érdekeket képviselő, az orosz kapcsolatokat elmélyíteni akaró, keleti szláv identitást hangsúlyozó politikai erők értek el sikereket. Ebből a szempontból tényleg felfedezhető a hasadó jelleg. Ezt illusztrálja valamennyire a 2007-es választások eredménye is (fenti térkép)

Az ukrán politikai elit az államnyelv megosztó kérdését felhasználva mélyítette az árkot a többségi ukránok és a kisebbségi oroszok között. A különböző nyelvtörvények, de akár az oktatási törvény körüli vita is ennek a csatározásnak a színtere volt. A nyugatias erők egy homogén, egynyelvű Ukrajnáról álmodoztak, ahol, ha valaki érvényesülni akar, akkor elengedhetetlen az államnyelv ismerete (ennek a kárpátaljai magyarság is az elszenvedője volt). A keleti erők a többi kisebbségre támaszkodva a többnyelvű Ukrajnát szorgalmazták, a kisebbségeket megillető emberi jogként hivatkoztak az anyanyelv minél szélesebb használatára. Ukrajnának „nagy szerencsétlensége” a sokszínűsége, hiszen fiatal országként nincs kész receptje, hogy ilyen jellegű feszültségeket megoldjon.

holodomor.jpg

Hiba lenne nem kiemelni, hogy az orosz megszállásnak, a kvázi-gyarmati létnek rengeteg árnyoldala volt az ukránok számára. Ukrajna Európa éléskamrája volt a 19. század során, de a szovjetek által levezényelt kolhozosítás több millió ukrán halálát okozta a harmincas évek elején. Ukrajna többsége így nem véletlenül akarna elszakadni ettől a történelmileg erősen alárendelt viszonytól és nyugat felé húzni. Az ukránok szeretnének egy európai, virágzó, korrupciótól mentes országot felépíteni, ami nincs kiszolgáltatva egy autoriter vezető akaratának, szeretnének megszabadulni azoktól a kötelékektől, ami oly sok keserűséget okozott nekik.

Oroszország mint az ortodox civilizáció magállama kötelességének tartotta és tartja, hogy a tagjait megvédje, támogassa. Az orosz néplelket, így a külpolitikai szemléletét is meghatározza, hogy az úgynevezett „közel külföldet” magához közelinek tudhassa be. A történelem során az orosz terjeszkedésnek ez volt az elsődleges prioritása: minél nagyobb területeket kontrollálni. A Szovjetunió felbomlásával Oroszország elvesztette ütközőállamait/felvonulási területét, így az egyetlen dolog, amit a biztonságáért tehet, hogy a környező országokban minél nagyobb befolyással bír, azokkal baráti viszonyt, szoros kapcsolatokat tart fenn. Ez abból adódik, hogy bizalmatlanok a külvilággal szemben, kirázza őket a hideg, ha valaki NATO-tag akar lenni vagy az Európai Unióhoz akarna csatlakozni.

A Nyugathoz való tartozás vagy Oroszországhoz való közelség ebből adódóan civilizációs jelentőségű kérdés, arról nem is beszélve, hogy az orosz kisebbségnek milyen a viszonya az anyaországgal.

euromaidan_01.jpg

A mostani háború gyökerei két nagy eseményre is visszavezethető. 2004-ben a narancsos forradalom az ukrán elnökválasztás következtében robbant ki, mivel az oroszpárti Janukovics csalással nyert. A megismételt második fordulóban az integrációpárti Juscsenko győzedelmeskedett. A második esemény az Euromajdan tüntetés volt, ami ismét a Janukovics ellen szólt, mivel visszalépett az Ukrajna és az EU között függőben lévő társulási szerződéstől, miután Putyin meggyőzte egy jobb ajánlattal. Az ukrán törvényhozás és a népharag félreállította Janukovicsot, külföldre menekült, az orosz érdekeknek hátrányos fordulatot vett az ukrán politika. Az integrációpárti erők egy nagy lépéssel közelebb érezhették magukat a célhoz.

Ezek az történések vezettek el a Krím-félsziget 2014-es orosz megszállásához, illetve a kelet-ukrajnai háborúhoz, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságok kiválásához. Már azok az események két civilizációnak az összecsapását jelentik a huntingtoni rendszerben, a mostani háború csak a 2014-es törésvonal-háború kiújulása.

A törésvonal-háborúk több szereplővel, több szinten zajlanak. Az első szinten a harcoló felek vannak. 2014 óta az ukrán állam és a szakadárok jelentik ezt a szintet, ami idén kiegészült Oroszországgal. A második szinten a támogató felek vannak, a sajátjaikat látják el ezek az országok segéllyel, fegyverrel, ha kell, be is avatkoznak. A harmadik szinten a magállamok vannak, ők általában egyezkednek, próbálják a konfliktust beszüntetni, tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket.

putyin.jpg

A Nyugat részéről ezt láthatjuk, a „civilizációs kandidátusukat” pénzzel, erkölccsel és fegyverrel támogatják, az ellenséget, az ortodox civilizáció magállamát szankciókkal sújtják. Az elmélet szerint ez egy elvárható reakció, ez a kötelezettségük. Nem lehet hibáztatni a Nyugatot azért, mert a civilizációjába kívánkozó ukránokat pénzelik és felfegyverzik. Fehéroroszország diktátora, Lukasenka vezetésével kiállt a putyini Oroszország mellett, onnan is indítottak támadásokat Ukrajna ellen.

Már maga a háború elindításának okai közt felfedezhető több civilizációs indok: a Nyugat megígérte Oroszországnak, hogy a NATO nem fog Oroszország felé terjeszkedni, nem nagy titok, hogy volt keleti bővítés. Kelet-Európa teljesen jogosan akart a sikeres nyugati modell eredményeiből részesülni, a kollektív biztonság ígérete az orosz befolyási övezetben megnyugvásra ad okot. Putyin ezt civilizációs létkérdésként fogta fel:

„Az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez az úgynevezett Oroszország visszaszorítási politikája, nyilvánvaló geopolitikai haszonszerzés céljából történik. Hazánk számára pedig ez végső soron létkérdés, népünk történelmi jövőjének kérdése. És ez nem túlzás – ez a valóság. Ez valós veszélyt jelent nemcsak érdekeinkre, hanem államunk létére, szuverenitására is. Ez az a nagyon piros vonal, amiről már sokszor volt szó. Átlépték.”

A nyugati civilizáció Huntington szerint önmagát univerzális érvényességűnek tartja, eredményeit, vívmányait és értékeit terjeszteni kívánja, felsőbbrendűnek tartja magát a többi civilizációéhoz képest. Szíve joga. Azonban Huntington figyelmezteti a Nyugatot, nem szabad elbíznia magát, le kell mondania az egyetemesség (tév)képzetéről, nem mindenki akar úgy élni, mint mi. Tény, hogy sokkal jobb nyugati civilizációban élni, mint egy diktatórikus rendszerben, de van, ahol az európai recept nem válik be. A többi civilizáció fenyegetve érzi magát, ha kikezdik életformájukat, megsértik az érdekeiket, Putyin fenti idézete is erre utal.

„Ahogy az előző beszédemben is mondtam, nem lehet együttérzés nélkül nézni az ott zajló eseményeket. Egyszerűen lehetetlen volt mindezt elviselni. Azonnal meg kellett szakítani ezt a rémálmot - az ott élő emberek milliói elleni népirtást, akik csak Oroszországra támaszkodnak, és csak bennünk reménykednek. Az embereknek ezek a törekvései, érzései, fájdalmai volt a fő motivációnk a Donbászi népköztársaságok elismerésére vonatkozó döntés meghozatalában.”

Putyin beszédének ezen részében a civilizációs felelősségtudat vehető ki, csak a magállam tud biztonságot nyújtani az ukrajnai orosz kisebbségnek. Mondjuk a népirtás vádja nem feltétlenül állja meg a helyét, a történelem során milliók halála jelentette a genocídiumot, ez ebben az esetben távolról sem igaz, kifejezetten erős túlzás.

eu_ukr.jpg

Civilizációk összecsapása zajlik a szomszédban? Lehet úgy értelmezni. Persze Huntington elméletét sokan és sokat támadták, azonban érdekes keretet kínál a háború megértésére. Ukrajna egy hasadónak tekinthető állam, ahol két civilizáció élt egymás mellett békében, míg a komplett ukrán politikai elit (legyen az keleti vagy nyugati), természetesen nem kevés (sőt, rengeteg) orosz ráhatással pattanásig feszítette a húrt. Nyugat-Ukrajna szeretné Ukrajnát a nyugati civilizáció teljeskörű tagjának tudni. Csak vannak olyanok is, akik Ukrajnát az ortodox civilizáció részeként képzelik el.

Bár úgy tűnhet, hogy ez az orosz agresszió relativizálása- nem igaz. Ahhoz, hogy megértsük Putyin döntését, nem kell elfogadni, hogy lángba borít egy szomszédos országot. De a megértésre való törekvés és a helyeslés közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Semmi sem tudja legitimálni több száz, ezer vagy tízezer ukrajnai állampolgár meggyilkolását, az ukrán nőkkel szembeni nemi erőszakot, a több száz testeket számláló tömegsírokat, hogy emberek milliói kényszerültek elhagyni lakhelyüket. A mai napig nem fogalmaztak meg elfogadható magyarázatot a háború kitörésére. A Nyugat csak találgat, miközben elfelejti, hogy amit képviselt és tett a világtörténelem során, az a világon nagyon sokaknak a lehető legnagyobb gonoszságot jelentette, bármennyire magasztos célt szolgált vele. Huntington elméletének bevonása választ adhat a meg nem válaszolt kérdésekre.

Az ukránok többsége jogosan akar a Nyugathoz tartozni, de ennek a törekvésnek Putyin az ellenlábasa. Vannak hangok, akik szerint Ukrajnának fel kellene adnia területeket, sokkal egyszerűbben tudná végrehajtani a Nyugathoz sorolását, ha ténylegesen homogén nemzetállam lenne, ami jelen pillanatban nem igaz. Egy államférfi sem akar lemondani ekkora területekről, fejlett gyáriparának túlnyomó többségéről. Még nem látni, mi lesz ennek az egésznek a vége, de hogy nem lesz szép, az is biztos. Reméljük ezúttal nem lesz igaza Huntingtonnak és nem fog kiújulni ez a háború, ha már egyszer véget ér. 

Bridgerton - a kosztümös sorozatok reformja
Bridgerton - a kosztümös sorozatok reformja

10a75d58-3b0e-4c0b-a50e-3bbbe0532835.jpeg

A könnyed romantikus könyvek és filmek kedvelőinek igazi felfrissülés lehet a Netflix régi-új sorozata, ami tényleg minden kritériumnak megfelel egy tökéletes esti kikapcsolódáshoz. A Julia Quinn által írt könyvsorozat megfilmesítési jogát néhány éve vásárolta meg a Netflix, és az általuk készített sorozat rekord népszerűségre tett szert, szinte azonnal.

A nemrég debütáló második évad például elképesztő - 193 millió órányi - nézettséget produkált már az első hétvégén.

Ezzel a számmal szinte játszi könnyedséggel vette át a legnézettebb angol nyelvű sorozat premier címét, és a Bridgerton rajongóknak köszönhetően a számok továbbra is egyre nőnek. Hogy került egy kosztümös sorozat a listák élére, és miért van nagyon is helye egy ilyen jellegű adaptációnak napjainkban?

Általánosságban igaz, hogy a kosztümös filmeket vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja valaki. Én a második kategóriába tartoztam mindig is, mert hiteltelennek éreztem a karaktereket, vagy egyszerűen idegesített a fennkölt stílus. Pont ezért a Bridgertont sem kezdtem el nézni a megjelenést követően, csak néhány hónappal később, amikor már tényleg mindenhonnan ez folyt. Az utolsó csepp az volt, amikor egy ismerős srác - aki alapvetően irtózik a romantikus sorozatoktól - azt ecsetelte, hogy két nap alatt ledarálta az egészet, és alig várja a második évadot. Itt adtam fel a dolgot, és - meglepetés vagy sem - én is max két nap alatt befejeztem és én is csak a folytatáson tudtam agyalni napokig. Miben más tehát a Bridgerton mint a megszámlálhatatlan egyéb alkotás a piacon?

Elsősorban a Netflixhez kell fordulnunk, hiszen a stream óriásnak megvan ahhoz az érzéke, hogy bármihez nyúl, az arannyá tud változni. A saját gyártású dokumentumfilmjei hihetetlen sikert könyvelhetnek el, és az általuk választott könyvek, könyvsorozatok megfilmesítése is remek fogadtatásra szokott találni.

Ebben az esetben egy kis “vérfrissítés” lehetett a cél, hiszen a napjainkban játszódó gimis tini drámák már kezdték ellepni a főoldalt, ezért az állóvíz felkavarása nem is jöhetett volna jobbkor.

A Bridgerton sorozattal mondhatni biztosra mentek.

A casting csapat most is tökéletes munkát végzett, hiszen nem csak a karakterekhez sikerült megtalálni a hibátlanul passzoló színészeket, de gondoskodtak arról is, hogy legyen kin legeltetni a nézők szemét. Elegáns, jóképű, - és persze kidolgozott felsőtestű - fiatalemberek, és álomszép fiatal lányok alkotják a főszereplő gárdát, akik romantikus szálait próbálja kibogozni a néző, miközben fiatal lányok tízezrei csorgatják a nyálukat. 

c9eb0c17-9fa6-4fa0-b619-cd926643f262.jpeg

Ha már a látványnál tartunk, a Bridgerton kosztüm és díszlettervezői extrán kitettek magukért, hiszen ha valakinek a történet nem lenne elég szövevényes, azt a gyönyörű ruhák és a festői hangulat biztosan a TV-hez láncolja majd. A sorozaton látszik, hogy anyagi forrásban nem volt hiány: még mai népszerű slágerek klasszikus betétdallá alakítására is volt hely a büdzsében. A történet miatt sem kell aggódni, bár ha valaki nem bírja elviselni a romantikus szálakat, annak előre szólok: sok lesz belőle. 

A történet valahogy egyszerre izgalmas, de kiszámítható, elcsépelt, de mégis tud újat mutatni. 

A népszerűségének egy másik faktorát a jelenlegi társadalmi helyzet adhatja, hiszen a Tinder randik korában üdítően hat egy olyan sorozat, ahol az emberek tényleg egy életre keresnek párt maguk mellé, és az ismerkedésnek szigorú szabályai vannak. Az udvarias megszólítások, a család priorizálása, és a névhez való feltétlen hűség egy olyan világba kalauzol, ami számunkra teljesen ismeretlen, és ezáltal még érdekesebbé teszi az amúgy is jól megírt, izgalmakban gazdag sorozatot. 

Összességében úgy gondolom, hogy bár a túlzott romantikus hangnem, és a viszonylag kiszámítható szerelmi szálak eltántoríthatják a kevésbé bátrakat, mégis egy nagyon jó sorozatról beszélünk, ami jellegénél fogva vette le a lábáról az egész világot. Fricska ez azoknak a kritikusoknak, akik a kosztümös filmeket eltemették, hiszen a Bridgerton maradásra rendezkedett be - már meg is hosszabbították két további évadra - és úgy néz ki, egy darabig még biztos helye van a listák élén. 

40 milliárd dollár Ukrajnának - Egy disszidens hang az amerikai szenátusból
40 milliárd dollár Ukrajnának - Egy disszidens hang az amerikai szenátusból

kepernyofoto_2022-05-21_15_11_46.png

Az amerikai kongresszus a napokban szavazott meg egy 40 milliárd dolláros segélyt Ukrajnának. Összehasonlításképpen: a magyar bruttó hazai össztermék 2021-ben becslések szerint valamivel több, mint 176 milliárd dollárt tett ki. Tehát az USA annyi pénzt fog adni az ukránoknak, mint hozzávetőlegesen a tavalyi magyar GDP negyede.

Az Egyesült Államok demokratikusan választott képviselői valószínűleg meggyőződésük, legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint döntöttek, és az egyértelmű, hogy az amerikai közvélemény teljes mellszélességgel Ukrajna mellett áll.

Az már más kérdés, hogy valóban ez lett volna-e a választók (és legfőképpen: az adófizetők) akarata, amint azon is el lehet gondolkodni, hogy csakugyan megengedheti-e magának ezt az óriási gesztust Amerika.

Mindössze 11, az USA közép-nyugati és déli államait képviselő republikánus szenátor ment szembe az elsöprő többségi akarattal, és merte leszavazni a katonai és gazdasági segélycsomagot, alapvetően arra hivatkozva, hogy először a saját háza táján kellene a dolgokat rendbe tennie az amerikai államnak, például kezelni az elszálló inflációt, és megállítania az illegális bevándorlók áradatát a mexikói határnál, és csak az után foglalkoznia más országokkal.

Ennél persze összetettebben érvel a republikánus többséggel is szembemenő rebellis csoport vezetője, Rand Paul republikánus szenátor, aki Kentuckyt képviseli a kongresszusban. Az 1963-as születésű Paul  2010-ben a Tea Party mozgalom tagjaként indult a szenátusi székért és nyerte meg az előválasztást az államban, majd győzte le a demokrata jelöltet, és azóta is a rántott csirkéről (is) híres, többségében jobbos állam szenátora. Nemrégen pedig, május 17-én elsöprő többséggel, 86%-os eredménnyel győzedelmeskedett a kentuckyi előválasztáson, és ha legyőzi a demokrata indulót az őszi félidős választáson, immár harmadik mandátumát kezdheti majd meg szenátorként. Paul politikus családból származik, édesapja, a hozzá hasonlóan orvos végzettségű Ron Paul Texas állam képviseletében volt több ciklusban is képviselő, majd 2012-es nyugdíjba vonulása után utódja a nála Magyarországon talán jobban ismert Ted Cruz lett. A két Rand libertárius nézeteket képvisel, alapvetően a túladóztatás és az állam túlterjeszkedése ellen lépnek fel.

Az idősebb Rand egyike volt annak a mindössze három (!) republikánus képviselőnek, aki 2002-ben nem szavazta meg az iraki háborút, és aki ellene szavazott a Patriot Act-nek is,

az ún. "hazafias törvénynek," mely a 2001. szeptember 11-i merényletek után a terrorizmus fokozott veszélyére hivatkozva kiterjesztette a szövetségi szervek felhatalmazását amerikai állampolgárok korlátlan, titkos megfigyelésére. A fiatalabbik Rand, sok amerikai politikussal ellentétben, apjához hasonlóan következetes elveiben és szavazásokkor, és nem árul zsákbamacskát arról, mit gondol az amerikai katonai ipari komplexumról és az átlag amerikaiakkal megfizettetett háborúkról, valamint az egész washingtoni establishmentről. Az amúgy szemészorvos Rand Paul és felesége volt az, akiket 2020 augusztusában az újraválasztásáért induló Donald Trumpnak a republikánus párt jelölését elfogadó beszéde után a Fehér Háznál egy BLM aktivistákból álló csoport tagjai körbevettek és szidalmaztak, és csak az őket védő, pár biciklis (!) rendőr lélekjelenlétének és bátorságának köszönhetően nem esett bántódásuk.

Paul a családja és elvbarátai által alapított és működtetett Liberty Tree (magyarul A Szabadság Fája) nevű oldalon tette közzé a május 17-én a szenátusban az Ukrajnának szánt segélyről szóló szavazás előtt elmondott hozzászólását. A

"Hé, Kongresszus, az amerikai adófizetők pénze nem a tiéd, ezért nem ajándékozhatod másnak"

című beszédében a szenátor visszautalt egy 1820-as évekbeli anekdotára, mely szerint a legendás tennessee-i képviselő és katonatiszt, Texas függetlenségi háborújában, az Alamo erőd ostromában életét vesztő Davy Crockett egyszer felszólalt a kongresszusban egy katonatiszt özvegye számára megszavazandó állami segély ellen, azzal érvelve, hogy a kongresszus tagjainak nincsen joguk ilyen módon rendelkezni az adófizetők pénzével. Crockett a történet szerint hozzátette, minden képviselőnek jogában áll nemes célokra adakozni, ezért ő, "bár a legszegényebb ember a teremben," felajánlja egyheti fizetését az özvegynek, és amennyiben minden képviselőtársa ezt teszi, a hölgy többet kap majd, mint amennyit a kongresszus megszavazott volna. A képviselőket annak idején elgondolkodtatta Crockett érvelése, és a határozatot leszavazták.    

Paul szerint ugyanez történik most is Ukrajna és a segély esetében, csak persze sokkal nagyobb léptékben.

Paul beszédében emlékeztetett, hogy az amerikai alkotmány arra ad felhatalmazást a választott képviselőknek, hogy az állam feladatainak ellátására szedjenek be adókat. Arra viszont nincsen joga a kongresszusnak, hogy egyes csoportoknak az adófizetőktől elvett pénzt adjon, tehát egyes csoportok rovására, a tőlük elvett forrásokból.

Paul megjegyezte, Ukrajna támogatása nemes cél, de ezt a formáját a USA alkotmánya tiltja. Crocketthez hasonlóan ő is felszólíthatná szenátortársait, hogy adják össze a saját pénzükből a 40 milliárdot, de ez persze megvalósíthatatlan lenne, hiszen minden egyes szenátornak 400 millió dollárt kellene felajánlania. Egy ilyen felszólítás csak arra lenne jó, hogy illusztrálja "az ajándék elképesztő nagyságát." Nyilván még ha lenne neki, akkor sem adna senki ennyi pénzt a saját zsebéből. Mennyivel könnyebb odaajándékozni 40 milliárdot, ha mások pénzét költhetjük, tette hozzá a szenátor.

Ezek után Paul kifejtette, tévedés azt hinni, hogy az USA úgyis gazdag ország, és megengedhet magának egy ekkora kiadást.

Rámutatott, hogy az Egyesült Államok államadóssága közel 30 ezermilliárd dollár, és csak az elmúlt két évben 6 ezermilliárd dollárral nőtt. Az infláció száguld, és a növekvő élelmiszerárak elsősorban a munkásosztályt és a szegényeket "büntetik," miközben sosem látott magasságokban vannak a benzinárak.

(A benzinárak kérdése kulcsfontosságú az átlagemberek számára Amerikában, azért, mert autó nélkül a legtöbb helyen az országban egyszerűen nem lehet eljutni A pontból B pontba, mivel közösségi közlekedés igencsak korlátozottan áll rendelkezésre.)

Paul megjegyezte, hogy az adósság elszabadulásáért még csak nem is cégeknek a világjárvány okozta csődtől való állami pénzekkel történő megmentése az egyedüli oka, hiszen már a pandémia előtti évben is ezermilliárdos éves adósságot halmozott fel az USA, azért, hogy egyáltalán eleget tudjon tenni az adósságszolgálatának.

Paul azt is felrótta a kongresszusnak, hogy ha már mindenképpen oda akarják adni ezt az óriási összeget az ukránoknak, miért nem az ország védelmi költségvetéséből akarják elvenni?

Ha a 40 milliárd dollár odaajándékozása csakugyan létfontosságú az USA nemzetbiztonsága szempontjából, miért nem a katonai költségvetésből csípik le az összeget, tekintve, hogy Amerika már most is annyit költ katonai kiadásokra, mint a sorban utána következő nyolc ország együttvéve (!), tette fel a költői kérdést a szenátor.

Paul további javaslatokkal is előállt beszédében. Szerinte ki lehetne úgyis gazdálkodni a 40 milliárd dollárt, hogy az amerikai állam befejezi az olyan értelmetlen kutatások támogatását, melyek például arra keresik a választ, hogy vajon boldogabbak lesznek-e az emberek attól, ha rendszeresen a korábban készült szelfijeiket nézegetik, vagy hogy a panamai városi békák párzási hangja különbözik-e a falusi békákétól.

A szenátor kijelentette, hogy még az is jobb megoldás lenne, ha már mindenképpen segélyt akar adni a kongresszus Ukrajnának, ha háborús adót vetnének ki az amerikaiakra. Ahhoz, hogy összejöjjön a 40 milliárd, minden adófizető amerikainak csaknem 500 dollárt kellene befizetnie az államkasszába, fejtette ki Paul. Hozzátette, nyilván nem azt javasolja, hogy vessék ki ezt az adót, mindössze arra akar rámutatni, hogy "felelőtlenség egyszerűen kölcsönből fizetni az összeget."

"Az, hogy Kínától veszünk fel kölcsönt, csak azért, hogy tovább küldjük Ukrajnának, értelmetlen, és nem erősebbé, hanem gyengébbé tesz bennünket,"

hangsúlyozta a szenátor, majd azzal fejezte be hozzászólását: a kongresszust láthatóan egyáltalán nem érdekli sem az államadósság, sem az, hogy "mennyi pénzt lapátolnak ki az ajtón és ki az országból. Miért? Mert nem az ő pénzük."  

Megkérdezhetjük, ez az egész történet miért is érdekelne minket, magyarokat? Közvetlenül valóban nem érint bennünket, hogyan döntenek az amerikai politikusok az amerikai adófizetők pénzének felhasználásáról, de közvetve egyáltalán nem mindegy, mennyire és hogyan járul hozzá az USA az ukrajnai háború eszkalálódásához. De legfőképpen azért tanulságos a szinte teljesen egyhangú szenátusi szavazás, mert megmutatja, milyen mértékben elsöpri az indokolt aggodalmakat és a racionalitást a háborús pszichózis, illetve a meggyőződés, hogy nagy és igaz ügyért harcol egy adott szereplő. És az "igaz ügy" győzedelmeskedéséért semmilyen ár nem túl magas.

150 éve született Horger Antal, a szegedi egyetem "fura ura"
150 éve született Horger Antal, a szegedi egyetem "fura ura"

1872. május 18-án, az erdélyi Lugoson látta meg a napvilágot Horger Antal nyelvész, a szegedi egyetem tanára és dékánja, az MTA tagja. A köztudatban a József Attilát a tanári pályáról eltiltó, vaskalapos professzor képe él, a nyelvtudós érdemeit, például a róla elnevezett törvényt, kevesen ismerik.

A német gyökerekkel rendelkező Horger Antal már huszonnégy esztendősen Brassóban tanított. A századfordulón Budapestre tette át székhelyét, előbb egy leányiskolában oktatott, majd a Budapesti Tudományegyetemen (a mai ELTE-n) megszerezte egyetemi képesítését. A Horthy-korszakban a szegedi, majd a második bécsi döntés után már a kolozsvári egyetem életének alakítója volt, de a közvélemény a napfény városában töltött időszakának egy konfliktusa miatt ismeri.

1925 márciusában az egyetem tehetséges hallgatójának, a magyar-francia-filozófia szakos József Attilának Tiszta szívvel c. verse jelent meg a Szeged c. folyóiratban – a költemény kritikusai hazátlannak és nihilistának titulálták a hallgatót és alkotását, a bírálatok a nyelvész professzor fülébe is eljutottak. Horger közölte József Attilával a kar álláspontját: a diák nem lehet pedagógus, de valójában nem bocsátotta el a költőt – lehetősége sem volt erre, hiszen csak két évvel később lett dékán –, aki bölcsészeti tanulmányait befejezhette volna, ám a hányatatott sorsú tollforgató Bécsben, majd a párizsi Sorbonne-on tanult később.

A professzor tevékenysége azonban több volt annál, hogy József Attilát középiskolai tanárnak alkalmatlannak találta: az akadémikusnak köszönhető az első magyar nyelvjárási térkép, erdélyi származása okán a csángó és székely nyelvjárások rejtelmeit kutatta (például 1908-ban Hétfalusi csángó népmesék címmel népmese-kollekciót adott ki), a húszas-harmincas években kiadták A magyar szavak története c. könyvét, majd az Általános fonetika, A magyar igeragozás története, valamint A magyar nyelvjárások c. művét. Nevéről nyelvtani szabályt is neveztek el, a két nyíltszótagos tendenciát, vagyis a Horger-törvényt: „három vagy annál több szótagú szavak lehetőség szerint megrövidüljenek, mégpedig olymódon, hogy az egymás mellett álló két nyílt (azaz magánhangzóra végződő) szótag közül az egyik elveszti magánhangzóját, tehát a szó egy szótaggal rövidebb lesz”. 

A Horger-szabálynak köszönhetően mondjuk halovány szavunkat halványnak, ahogyan a malom többes száma sem malomok, hanem malmok.

Sajnálatos, hogy egy tanár-diák nézeteltérés egy prominens költő és egy remek nyelvész professzor életét egyaránt megkeserítette – másképpen, lévén, hogy a költőben mély nyomot hagyott az eset, de a társadalom róla alkotott véleményét nem befolyásolta, a professzor esetében a képlet éppen ennek ellentettje. És a sors a konfliktust követően sem bánt kegyesen velük:

József Attila a professzor hírnevét akarva-akaratlanul, de örökre megpecsételő, Születésnapomra c. verse után több születésnapot már nem ünnepelhetett, még abban az évben, 1937-ben máig vitatott körülmények között meghalt, a magánéleti kudarcok sorát is elszenvedő Horger Antal (második felesége meg is lőtte) pedig egy évtizeddel sem élte túl egykori hallgatóját, 1946-ban elhunyt.

Horger Antal nem a honi kultúra ellenlábasa, hanem élharcosa volt, aki a magyar nyelvet – József Attila után szabadon – népének nem középiskolás fokon tanította.

nyitókép: nyolcezer.hu

Nagy Komposzt Kvíz
Nagy Komposzt Kvíz

Most, hogy nyakunkon az infláció, a globális élelmiszerárak robbanása, beindult a honvédkertészet: teret vesztenek a pázsitok, előkerülnek az életlen kapák és kistermelővé válik a sok görbe hátú irodista. A sok új teendő között békeidőben is hasznos, hulladékcsökkentő és termőföld-feljavító komposztálást is el kell sajátítanunk.

compost-pile.jpg

Lehet hogy már csináltuk, de jól csináltuk? Az alábbi kvízzel ezt mindenki letesztelheti! 

Kellemes 1999-et!
Kellemes 1999-et!

Lendvai Ildikó publicisztikát közölt a Hírklikken: Orbán Viktor lehet hogy megőrült. Látom magam előtt a fiatal olvasót, aki tátott szájjal mered maga elé, életében először belegondolva abba, hogy a miniszterelnök lehet hogy elmebeteg.

subbass.jpg

A héten nem ez az első hír, ami alapján akár 1999-ben is lehetnénk.

Háború van a szomszédban, pipa.

A liberális párt drogliberalizálna, pipa.

A Fidesz lehet hogy besorozná a fiatalokat, pipa.

Budapest dugói fölött remek ötleteket dobnak be a megmondók, pipa.

Rammstein koncert, pipa.

Az infláció napi téma, pipa.

Ezzel a kormánnyal nem leszünk méltók az EU tagságra, pipa.

Pintér Sándor miatt pánik van, pipa.

Kövér László miatt pánik van, pipa.

Orbán megőrült, felpróbálta a Szent Koronát, megverte a feleségét, és két napja nem látta senki, biztos Grazban gyógykezelik. Pipa.

Nem volt amúgy rossz év. Ismerős, mint bármelyik tetszőleges Lendvai publicisztika az elmúlt 24 évből. Hazatértünk. 

süti beállítások módosítása