Reaktor

A nagy magyar vízszabályozások előzményei

Vízszabályozás a Kárpát-medencében már a római uralom alatt is bizonyíthatóan létezett – ez talán nem is meglepő, ismerve a római csatornahálózatot és a rómaiak vízfelhasználásra vonatkozó ismereteit. A Sió csatorna elődje, a Kis-Rába, a Gyöngyös-patak és valószínűleg a Csörsz árka is római létesítmény, melyeknek célja a mezőgazdaság fellendítése volt. Öntözőrendszereket hoztak létre, emellett a malmoknak is biztosították a szükséges vizet – egyes dunántúli malmok még a XIX. században is római eredetű csatornák vizeit használták.

A rómaiakhoz hasonlóan az avarok is létesítettek öntözőrendszereket (és gátakat). Ezekről egyelőre kevés ismeret áll rendelkezésünkre, ugyanakkor vízfelhasználás és -szabályozás terén tudunk az avarok hídépítési tevékenységéről (pl.: a Száván) és vezetőjük dunai hajóhadáról. Mindezek további ismereteket feltételeznek.

Az ezt követő évszázadokban a vízfelhasználást az úgynevezett fokgazdálkodás jellemezte. A fokok a vizeket kísérő magaslatokat megszakító nyílások, mélyedések, amelyeket a helyben gazdálkodók tudatosan használtak ki: ahol ilyenek nem voltak, mesterségesen hoztak létre. A víz így el tudta önteni az árteret, ugyanakkor valamelyest kordában tartották. A termőföld öntözve volt és tápanyag-utánpótlást kapott.

A fokgazdálkodásnak a török hódoltság sem vetett véget, ugyanakkor a víz ekkor új funkciót kapott: a védelmet. Bizonyos várak megerősítése során – főként a sík vidékeken – kiemelt szerepet játszott. A Balaton vidékén például a korábban vízlevezetést szolgáló csatornarendszereket lezárták, növelve így a víz által érintett területet. A folyók, tavak által létrehozott élővilág emellett menedéket nyújtott a lakosságnak, ami lehetővé tette, hogy egyes, egyébként a hódoltságban fekvő területek magyar lakossága fennmaradjon.

A fokgazdálkodásnak a XVIII. század műszaki fejlődése nyomán elindult vízszabályozás vetett véget. Ez sok tekintetben a reformkori vízszabályos elődje, ugyanakkor jóval kevésbé tudatos és szervezett.

(forrás: https://www.terra.hu/cian/fok.html)

Az újjáépülés kora - a XVIII. század

A szatmári békével (1711) beköszöntő békés időszak a vízszabályozás terén is újjáépülést hozott. A modern műszaki ismeretek nyomán ekkor indult el Magyarországon a tervezés (korábban csak annyi szabályozás létezett - 1613-ból -, hogy az ármentesítés szükséges, és az a vármegyék feladata). Felvetődött például a Duna-Tisza-csatorna – egy másik terve a Balatont és a Drávát is bekapcsolta volna -, a Velencei-tó és a Balaton és árterének (részleges) lecsapolása is. Ezek többnyire központi javaslatok, hasonlóan a Bánság ármentesítéséhez és a Ferenc-csatorna megépítéséhez.

Egyéként – bár ezek nem lehettek tudatos indokok, hiszen a kor tudományos ismeretei nem tették lehetővé ennek átgondolását – a szabályozásnak egészségügyi következményei is voltak, hiszen a XVIII. század eleji Temesvárról ismerünk olyan leírásokat, amelyek alapján a malária és a tífusz  – terjedésükben a fertőzött vizek kiemelt szerepet játszanak – szinte az egész város lakosságát érintette (ekkoriban a tífuszt nevezték morbus hungaricusnak, később a TBC-t).

Az árvízvédelem és így a mezőgazdaság fejlesztése mellett már megjelennek a hajózási, szállítási meggondolások is. 1793-ban elkezdték építeni a Ferenc-csatornát, továbbá az egész korszakon átívelt a Duna-Tisza-csatorna elképzelése (ezt végül csak a második világháború után kezdték építeni, de nem készült el).

Széchenyi István emlékműve Tiszadobon (forrás: EMLÉKMŰVEK | Hivatalos Önkormányzati Portál (tiszadob.hu))

A legnagyobb magyar szerepe

A reformkori vízszabályozás legkiemelkedőbb alakja Széchenyi István. A korábbi évszázaddal ellentétben nála a legfontosabb szempont már a hajózás volt, de összességében továbbra is jelentős a mezőgazdaság. Széchenyi a gőzhajózást és a vízszabályozást a magyar polgárosodás egyik alapkövének tartotta.

A Széchenyi családban egyébként nem volt újkeletű a vízszabályozás, ugyanis a legnagyobb magyar apja, Széchényi Ferenc a Dráva és a Mura szabályozásában vett részt királyi biztosként.

1834-ben ment át a Vaskapun az első gőzhajó, de a munkálatok egészen 1840-ig tartottak. Ekkor pénzhiány miatt félbemaradt a szabályozás, amelyet mintegy félszáz év múlva folytattak. A balatoni gőzhajózás és az ehhez kapcsolódó szabályozás is Széchenyi (és Kossuth) közbenjárására indult el.

Az Al-Duna szabályozásához kapcsolódik az Óbudai Hajógyár (valamint a hozzá kapcsolódó kikötő) és a Tisza szabályozása. A vízügy ugyanis évtizedek óta hangoztatta a Tisza szabályozásának szükségességét, és az al-dunai munkát irányító Vásárhelyi Pál mérnökkel a munkálatok során Széchenyi erről is egyeztetett. A Vásárhelyi által 1845-ben kidolgozott tervek átvágásokkal és töltések kiépítésével igyekeztek ármentesíteni (utóbbira az átvágások okozta árvízszint-emelkedés miatt volt szükség), ugyanakkor a mérnök 1846-ban meghalt. A helyét Pietro Paleocapa vette át, aki a helyi viszonyokat jóval kevésbé ismerte, így kevesebb átvágást javasolt. Ez az 1850-es évektől kezdve – amikor a forradalom és szabadságharc miatt ideiglenesen leállt munkák újra folytatódtak – olykor árvizeket, máskor aszályt okozott, és ellenállást szült a lakosságban (a legpusztítóbb árvizek 1853-55 közt az addig megépült védőgátakat is súlyosan károsították).

Maga a Tisza szabályozása 1846. augusztus 27-én kezdődött Tiszadob-Tiszaszederkény (ma Tiszaújváros része) térségében egy kanyarulat átvágásával. Ezen Széchenyi István is jelen volt, az első kapavágást ő tette meg. A szabályozás és az érdekek koordinálását a Széchenyi által 1846 elején alapított Tiszavölgyi Társulat segítette.

A Tisza szabályozásának talán legjelentősebb akadálya a vármegyei birtokosok ellenállása. Az ármentesítést ugyanis egy korábbi központi szabályozás alapján a vármegyéknek kellett ellátnia, és az árvíz által közvetlenül nem érintett birtokosok nem mindig szavazták meg a védelemre szükséges pénzt. A szabályozások idején pedig az érintett területek birtokosai olykor egészen szürreális kérésekkel fordultak a munkásokhoz, például a töltések helyének pontos megjelölésével.

A Tisza szabályozása (forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OMMonarchia-az-osztrak-magyar-monarchia-irasban-es-kepben-1/az-alfold-3140/a-tisza-3172/a-tisza-szabalyozasa-dekany-mihalytol-318A/)

A boldog békeidők

Természetesen a szabályozás 1849 és 1867 közt is folyt – a neoabszolutista szemléletbe beleillett a szabályozás gondolata - mind a Dunán, mind pedig a Tiszán és mellékfolyóin. Az utolsó nagyobb vonatkozó periódus az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka. Ekkorra tehető a Tisza szabályozásának korrigálása – amelyre legelőször az 1879-es szegedi árvíz hívta fel a figyelmet –, az Al-Duna szabályozásának folytatása és a Duna magyarországi felső szakaszának kezelése is. A Tisza mellett természetesen a vízgyűjtő terület egészét – a mellékfolyókkal együtt – szabályozták.

A Duna felső szakaszát 1886-1896 közt szabályozták. A mellékágakból ekkor alakították ki az egységes folyómedret, továbbá gátrendszerekkel ármentesítették a Csallóközt és a Szigetközt. A Hanság lecsapolása is ekkor történt meg.

A vízszabályozás eredményei

Napjainkig folyik a vita a vízszabályozás helyességéről. Kétségtelen, hogy – főleg a reformkor képzett, magyar, tehát a helybéli viszonyokat ismerő – szakembereket megfontolt szándék vezette a szabályozások lebonyolításakor, ugyanakkor a vízszabályozás kedvezőtlen hatásai mindmáig tartanak, különösen az Alföldön, hiszen a munkálatok legnagyobb része itt folyt le. A szabályozás következtében olykor fellépő aszályok mellett jelentős probléma az állandó szikesedés, például a Hortobágyon. Erre ugyan részleges megoldást szolgál a nagyon nagy jelentőségű és kiterjedésű csatornarendszer, de kérdéses, hogy gazdaságos-e – az kétségtelen, hogy szükséges, de jelentős lehet a vízveszteség, emellett bizonytalan, hogy képes-e teljes mértékben pótolni a talajvizet. A talajvíz csökkenésének pedig kifejezetten oka volt a szabályozás – ahogy azt már Teleki Pál is kimutatta.

Az élővilág és a talaj megváltozása mellett a társadalom életmódja is sok esetben átalakult. Rengeteg - vízhez kapcsolódó - foglalkozás tűnt el a folyószabályozások hatására. A tolnai Sárközben például az 1850-es években végeztek szabályozási munkákat, amelynek hatására a korábban halászó-állattartó (emellett Szekszárd mellett szőlőt termesztő) lakosság ennek hatására vált földművelővé. Mivel a felszabadult földterület minősége kielégítő, mennyisége óriási volt, így rendkívül jómódú társadalom alakult ki a Sárközben.

(Borítókép forrása: https://agraragazat.hu/hir/strategiai-szerep-a-vizgazdalkodasban/)

Fiú vagy lány születik? A mai napig egy fontos kérdés a gyermeket váró családokban. Azonban már nincs ennek akkora jelentősége, mint régen; manapság csak azért izgulnak a leendő szülők, mert van egy kezdeti elképzelés arról, hogy kisfiút vagy kislányt fognak felnevelni.

Azonban ez nem mindig volt így. Minden családban fontos volt a fiú: tovább tudja vinni a család nevét, nehéz fizikai munkákban tud segíteni. Ám az uralkodó családokban volt a legfontosabb, hogy szülessen fiú – apjuk halála után ők kerülhettek trónra, az akkori felfogás szerint ők voltak képesek kormányozni, a nők viszont annál kevésbé. Egyszóval a szülők azon dolgoztak, hogy lehetőleg fiuk legyen. Volt, aki a lánynak is örült, volt, aki nem, de a fiúgyermekek voltak a legjobban megbecsülve.

Királyként legfontosabb szempontja neki is a trónutódlás volt, egy fiúért pedig bármire képes lett volna.

Bármire? Mit tett ezért?

Az első Aragóniai Katalin volt, egy spanyol hercegnő, Henrik fiatalon elhunyt bátyjának özvegye. Azonban közös gyermekeik közül csak egy lánya élte túl a gyermekkort: Mária. Fiaik vagy halva születtek, vagy pár hétig éltek. Ez rettentően aggasztotta a királyt, arra szánta el magát, hogy érvénytelenítse házasságukat azzal az indokkal, hogy Katalin már nem volt szűz, mikor elvette őt, ugyanis bátyja, Artúr házastársa is volt igen rövid ideig. A királyné ellenben mindig kitartott amellett, hogy nem hálta el Artúrral való házasságát. De a király szava győzött: házasságukat megsemmisítették. Igaz, erre szükség volt ahhoz, hogy függetlenítsék magukat a pápától, megalapítsák az anglikán egyházat, aminek a király lett a feje. Katalin (hányattatott sorsának köszönhetően) pár évvel a válás után meghalt.

Második felesége Boleyn Anna lett, akivel már első házassága alatt is igencsak szimpatizált, udvarolt neki. Azonban ő is csak egy egészséges leányt tudott szülni: Erzsébetet, emellett pedig többször elvetélt. A király megint megijedt a trónöröklés problémakörétől, arra kezdett gyanakodni, hogy Anna boszorkány. A második királyné csúnya halált halt: a király lefejeztette.

A király Boleyn Annával való házassága végén Jane Seymournak kezdett udvarolni, ő lett a harmadik felesége. Csodák csodájára neki sikerült fiút szülnie: Eduárdot.

(Kép forrása: stmarysbeverley.org)

Hans Holbein portréja alapján Klevei Anna hercegnőt választotta következő feleségének. Őt azonban kezdettől fogva nem találta elég vonzónak. Gyermekük nem született, ez nem is lett volna lehetséges, hiszen el sem hálták a házasságot. Emiatt közös megegyezés alapján fel is bontották a frigyet. (Anna Angliában maradhatott továbbra is hercegnőként, a király húgának szólította leveleikben.)

A király ötödik felesége az évtizedekkel fiatalabb Howard Katalin lett. Tőle sem születhetett gyermeke, nagyon rövid ideig voltak együtt. Henrik hamar tudomást szerzett Katalin szeretőjéről, Thomas Culpeperről, büntetésül pedig mindkettőjüket lefejeztette.

Ezután 1543-ban Catherine Parrt vette feleségül. Henriket sikerült kibékítenie két lányával, ők vissza is kerültek az örökösödési sorba (természetesen csak Eduárd után), azonban közös gyermekük nem született. Catherine túlélte a királyt; miután Henrik meghalt, hozzáment Sir Thomas Seymourhoz, akinek egy lányt szült, azonban ezután gyermekágyi lázban meghalt.

Egyszóval a király mindent elkövetett a fiú utódért, azonban csak egy adatott meg neki, aki még a felnőttkort sem érte meg, egyedül nem tudott soha uralkodni.

Egy szeretkezés során egy férfi 350 millió spermiumot bocsát ki a nő hüvelyébe. Mindegyik spermium feje 23 kromoszómát tartalmaz. (A kromoszómák gének sokaságát foglalják magukban, amik az öröklődés alapjai.) Ahhoz, hogy elkezdődhessen egy terhesség, egy spermiumnak el kell jutnia a nő petesejtjéig, át kell hatolnia a hártyáján, meg kell termékenyítenie azt. Ebből alakul ki a zigóta, aminek 46 kromoszómája van: az anya petesejtjéből és az apa spermiumából is kapott 23 kromoszómát, amelyek párba rendeződtek. Ebből a kezdeti állapotból alakul ki a gyermek.

Ebből a 23 kromoszómapárból – ami a zigóta létrejöttének alapja – 22-ben a két kromoszóma hasonló, azonban a 23. kromoszómapár kromoszómái különbözhetnek.

Egészséges nők esetében a 23. pár két tagja azonos: X-kromoszóma, egészséges férfiak esetében azonban a 23. pár egy nagyobb X- és egy kisebb Y-kromoszómából áll. Ebből az következik, hogy a nő petesejtjében csak X-kromoszómát hordozhat. Azonban a spermium X- vagy Y-kromoszómájú is lehet. Attól függ, hogy születendő gyermekük neme milyen lesz, hogy az anya X-kromoszómájú petesejtjét az apa X- vagy Y-kromoszómájú spermiuma termékenyíti-e meg.

(Kép forrása: babaszoba.hu)

Ha innen nézünk vissza Henrikre, rájöhetünk, hogy bármit csinált, akárhány feleséget választott magának, a fiú utód nagyban rajta múlt. A nők mit sem tehettek arról, hogy petesejtjüket milyen spermium termékenyítette meg. Persze velük is lehetett baj, korántsem biztos, hogy a halvaszületésekről, elvetélésekről csak Henrik kromoszómái tehettek. Azonban a magzat genetikai nemébe a nők petesejtjének semmi beleszólásuk nem volt.

Ma már sokkal könnyebb dolga van annak a feleségnek, aki csak lányt szült, de férje fiút akar. Remélhetőleg ennyi nem lesz válóok náluk, lefejeztetés pedig biztos nem fog történni.

Amikor általában a nyugati világ politikai korrektséget érintő botrányairól hallunk, olyan kisebbségek jönnek szóba, mint az afroamerikaiak, muszlimok, melegek, transzszexuálisok és újabban a latinók. Valamiért pont arról a kisebbségről hallani a legkevesebbet, amelyiket a mai amerikaiak tüntettek el.

Majd 50 év után sikerült bocsánatot kérni

Mi történt?

Az 1973-as Oscar-gálán egy érdekes helyzet bontakozott ki. A legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjat Marlon Brando kapta a Keresztapában játszott szerepéért, azonban a színpadra nem a híres színész lépett fel, hogy átvegye a díjat. Helyette ugyanis egy indián, az apacs törzsből származó Sacheen Littlefeather ment fel a színpadra, aki nem mellesleg indiánjogi aktivista is (aki egyébként elutasította, hogy átvegye az Oscar szobrot) és ő is mondott Brando helyett beszédet. Mindennek apropója az volt, hogy Brando így tiltakozott az ellen, ahogyan akkoriban Hollywood ábrázolta az indián őslakosokat.

Nyilván a mai világban bármilyen kisebbség mellett kiálló szónoklatot vastaps fogadna, azonban a ’73-as esetben Sacheen Littlefeathert több hollywoodi híresség is lehurrogta. Az akkor 26 éves Littlefeather később arról számolt be, hogy a színész John Wayne-t a színfalak mögött álló biztonsági őröknek kellett visszatartaniuk attól, hogy megtámadják őt.

2021-ben Littlefeather a Guardiannek elmondta, hogy csak néhány perccel Brando díjának bejelentése előtt érkezett a ceremóniára, illetve Brandótól nyolcoldalas beszédet kapott, hogy majd azt olvassa fel, ha nyer. Az est házigazdája, Howard Koch azonban közölte vele, hogy csak maximum 60 másodperce lehet majd a színpadon, így Littlefeather végül improvizálta a beszédét. Azt is elmondta, hogy megígérte Brandonak, hogy nem nyúl az Oscar-szoborhoz.

Úgy mentem oda, mint egy harcos nő. A népem kecsességével, szépségével, bátorságával és alázatával mentem fel oda. A szívemből beszéltem.

Ráadásul később mindenféle rossz szájízű pletykákat kezdtek el terjeszteni Sacheenről. Egyesek szerint az egész hercehurcát csak azért csinálta, hogy ezzel lendítse fel a színészi karrierjét, mások pedig azt terjesztették róla, hogy ő Marlon Brando szeretője. Egyébként az esettről készült felvétel még ma is megtekinthető a Youtube-on. Az Oscar-díjat kiosztó Filmakadémia viszont most hivatalosan is bocsánatot kért az esetért az aktivistától. Littlefeather elfogadásként csak annyit mondott „az indiánok türelmesek, nekem végül is csak 50 évet kellett erre várnom”.

Wounded Knee

De az eset tartalmaz egy másik szálat is. Brando nem csak az indiánok Hollywood általi rossz bemutatása ellen tiltakozott. Brando mindezzel Wounded Knee-re is utalni akart.

Gondolom sokaknak nem mond semmit az, hogy Wounded Knee. 1973-ban, az ominózus Oscar-gálával egy évben őslakos aktivisták egy csoportja elfoglalta a Wounded Knee nevű kis települést Dél-Dakota államban, az ellen tiltakozva, hogy az amerikai szövetségi kormány még mindig nem tett eleget a Sziú törzzsel több, mint 100 évvel korábban kötött egyezményeinek. Az aktivistáknak mindössze 71 napig sikerült őrizetük alatt tartani Wounded Knee-t, azonban tűzharcba kerültek az FBI-jal melynek keretében több aktivista életét is vesztette.

Még ma is elnyomás alatt élnek

Az indiánok egyébként mindmáig küzdenek azért, hogy ne elnyomottakként kelljen élniük azon a Földön, amelyet mindig is uraltak. Így például 2019-ig kellett várniuk a Legfelsőbb Bíróság ítéletére, amely kimondta, hogy megilleti őket azon vadászati joguk, amelyet egy 150 évvel korábban kötött szerződésben biztosítottak nekik. Illetve egyre több sötét dologra derül fény az USA, illetve Kanada történelmével kapcsolatban. Nem Wounded Knee volt, az egyetlen indiánokat ért mészárlás, vagy etnikai tisztogatás. Tavaly például bombaként jelent meg a hír, hogy az egyik kanadai bentlakásos iskola udvarán 751 jelöletlen sírt találtak, amelyekbe indián diákokat.

Már-már közhellyé vált, hogy az olasz politikában csodaszámba megy ha egy miniszterelnök megéli a mandátuma végét, de az elmúlt időszak történései megint bizonyították, hogy Olaszország politikusai igenis rászolgálnak a régóta kialakult ironikus képre. Nem maradtak el ugyanis az izgalmak az idei év során sem, sőt, 2022 két nagy drámasorozatot is hozott az olasz politika tekintetében, a második rész pedig az őszi országgyűlési választások során testesül majd meg. Körülbelül egy hónappal az előrehozott választások előtt tehát itt az idő megnézni, milyen kilátásokkal is futnak neki a főbb szereplők az őszi összecsapásnak!

A 2022-es év Olaszországban államfőválasztással indult, a törés pedig már érzékelhető volt, hisz az egységkormányban jelenlevő baloldali és jobboldali pártok (olasz kezdőknek: jelenleg csak a Giorgia Meloni féle vezette Fratelli d’Italia (Olasz Testvérek) nevezhető igazi ellenzéki erőnek) alapvetően más jelöltekkel szimpatizáltak, így végül egy napokon át keresztül tartó kaotikus szavazás eredményeként újraválasztották Sergio Mattarella államfőt egy második mandátumra. Mindez elsőre nem tűnik furcsának, ám Olaszországban az elnökök hagyományosan egy mandátum után leköszönnek, Mattarellának pedig ez is volt a terve, sőt, többször is elzárkózott a folytatástól, ám miután a szavazások egymás után fulladtak kudarcba (többek között az épp leköszönő jelenlegi miniszterelnököt, Mario Draghit is megkísérelték átültetni az elnöki székbe),

az egységkormány – elsősorban a baloldali pártok – ötlete az volt, hogy egy ilyen nehéz és bizonytalan időszakban a stabilitás érdekében akár vissza is jöhetne Mattarella, végül pedig meg is választották őt egy újabb elnöki mandátumra.

Sergio Mattarella rendkívül nagy támogatottsággal (759 szavazat) került második mandátumra is megválasztásra (Fotó forrása: Sky TG24)

Érződött tehát, hogy a rendhagyó együttműködés és a kissé komikus – ám sikeres - elnökválasztás ellenére az egységkoalíció fundamentális törésekkel küzd, de a legtöbben úgy vélték, mivel választásokra még egy jó ideig úgy sem kerül sor, ezen különbségek elnyomhatóak, aztán majd valamikor a terminus végén a pártok összehozzák a saját maguk számára megfelelő felállást és profilt. Ez az alapgondolat elméletben igaznak, viszont a valóságban hamisnak bizonyult, hisz

egy júliusi szenátusi szavazáson a Movimento 5 Stelle (Öt Csillag Mozgalom – a korábbi miniszterelnök Giuseppe Conte pártja) nem szavazott bizalmat a kormány által tervezett energiacsomagnak, majd erre válaszul Draghi lemondott,

a nemrég újraválasztott elnök a lemondást nem fogadta el, de a kormányfő egy hét alatt bukta a Matteo Salvini vezette Lega (Liga) és a Silvio Berlusconi által irányított Forza Italia (Hajrá Olaszország) támogatását is (ők ketten az Öt Csillag Mozgalom koalícióból való kikerülését akarták), így végül Draghi másodjára is bejelentette lemondását, ennek eredményeként pedig az államfő előrehozott választásokat jelentett be szeptember 25-ére.

Mario Draghit európai szinten is rendkívül komoly befolyással rendelkező közéleti szereplőként figyelték, ám az olasz politikával ő sem bírt el (Fotó forrása: Reuters)

Mint említésre került, a pártok valószínűleg a 2023-ra tervezett választást megelőzően egyre komolyabban próbálták volna építeni saját kampányukat – ezzel így is úgy növelve az ellenségeskedést és a problémákat a koalícióban –, ám a helyzet gyors eszkalációja azt hozta magával, hogy gyakorlatilag a Meloni által vezetett Fratelli d’Italián kívül mindenki rosszul jött ki a helyzetből. Különösen igaz ez az Öt Csillag Mozgalomra, mely 2018-ban a szavazatok több mint 32 százalékát szerezte meg, most pedig a felmérések szerint 11 százalékon áll – miközben a párt belső ügyeit illetően is komoly összecsapások történtek, többek között a jelenlegi külügyminiszter, egyben prominens pártfigura Luigi Di Maio kilépését és pártalapítását (Insieme per il Futuro) hozva.

Az olasz politikában már-már trend, hogy a szintén megbuktatott előd hasonlót tesz utódjával... most Conte lépte ezt meg (Fotó forrása: Bloomberg)

Kellemetlen azonban a Salvini által irányított Lega helyzete is: Salvini számára a politikai játszmák az elmúlt évek során valahogy soha nem jöttek ki igazán jól, a párt mostani támogatottsága pedig csak 14 százalék körül mozog, ami nem kicsit aggasztó azt figyelembe véve, hogy egy éve még a Lega a második legnépszerűbb párt volt Olaszországban 20 százalék körüli támogatottsággal, még korábban pedig a vezető jobboldali erőként is színre lépett.

Nem különösen meglepő azonban a gyengülés, hisz Salvini része volt az egységkormánynak, tehát csak visszafogottan kritizálhatta a kormány munkáját melynek maga is részese volt, miközben a hevesen kritikus Meloni pártja gyorsan zsebelte be magának a csalódott jobboldali szavazókat.

Ügyek sokaságát lehetne felhozni, ám Salvini kényelmetlen pozícióját tökéletesen ábrázolták például a koronavírus-járványt érintő világszinten is szigorú olasz intézkedések, a pártvezető ugyanis már az elején az oltási igazolványok és a szigorúbb korlátozások ellen szólalt fel, majd mikor a helyzet odáig jutott, hogy oltás vagy teszt nélkül az emberek a munkahelyre sem léphettek be (sőt, oltás hiányában tömegközlekedési eszközt sem használhattak), Salvini egyszerűen csendben a háttérben próbált maradni. Nyilván ez nem nyerte el a szavazói szimpátiáját, különösen úgy, hogy Meloniék ebben az ügyben is radikálisan a kormánnyal ellentétes álláspontot képviselték. A kormánykoalícióban való részvételből következtethető az is, hogy egyáltalán nem könnyű választások várnak a Legára, mivel bár mostanra természetesen dübörög a kampány – és egyben a baloldali pártok elleni kemény fellépés is (mintha nem is szövetkeztek volna soha) –, ám talán kevésbé tűnik hitelesnek úgy, hogy eddig kooperáltak velük.

Az egységkoalíció bukásával Salvininek gyorsan kellett kritikus pozíciót felvennie (Fotó forrása: Pledge Times)

Mindazonáltal a Salvini és Berlusconi által vezetett jobboldali pártok számára semmi sincs veszve, hisz az olasz választási rendszerben egy valamennyire hatékony kormányzáshoz amúgy is koalícióra van szükség, így most is egy jobbközép és balközép blokk összecsapását fogják hozni a választások. A mostani helyzetet látva pedig

a jobboldal sokkal hatékonyabban abszolválta a feladatot, mivel bár új kártyákat osztottak, így Meloni vált a vezérré, de úgy tűnik, a pártok képesek együttműködni egy szövetség keretén belül, a mostani előrejelzések szerint pedig akár 50 százalék közelébe is érhetnek együtt, vagyis kormányalakító erőként jelennének meg.

Sokkal bonyolultabb a helyzet a baloldalon, ahol mindenki arra számított, hogy 2023-ban a jelenleg 23 százalék körüli támogatottsággal bíró szociáldemokrata Partito Democratico (Demokrata Párt) majd a Conte féle csillagosokkal együtt indul, ám miután épp az Öt Csillag robbantotta ki a kormányválságot, a Demokrata Párt pedig gyakorlatilag azzal kampányol, hogy Draghi munkáját szeretné folytatni, ez a fajta együttműködési lehetőség teljesen ellehetetlenült. Ezzel párhuzamosan nehézkesen halad a többi baloldali párt között épülő koalíció is (az Enrico Letta vezette Partito Democratico és Carlo Calenda liberális pártjának együttműködése öt nap után felbomlott), ahogy a kampánytémákat sem sikerült igazán jól kiaknázni,

így a baloldal a saját üzenetei helyett inkább az ellenfélre fókuszál, és folyamatosan az esetleges jobboldali győzelem veszélyeit hangoztatja, ami azonban az elsősorban saját anyagi helyzetükre és megélhetési lehetőségeikre fókuszáló olasz választókat egyelőre talán a vártnál kevésbé érinti meg.

A nagy mosoly ellenére a Letta - Calenda együttműködés egy hetet sem bírt ki (Fotó forrása: Italy 24 News)

Körülbelül egy hónnappal a választások előtt azt mondhatjuk tehát, hogy minden a jobboldal felé mutat, a már említett 50 százaléki körüli támogatottsággal szemben ugyanis a baloldali koalíciót egyelőre csak 30 százalékra mérik, ahogy a már említett Conte féle mozgalom sem nagyon álmodozhat a 4 évvel ezelőttihez hasonló eredményekről – sőt, az ő esetükben egyenesen hatalmas visszaesés várható 10 százalék körüli támogatottsággal. A két nagy tömbön túl persze még bőven említhetünk különböző szereplőket – például a korábbi kormányfő, Matteo Renzi, ugyanúgy jelen van a versenyben a Viva Italia (Élő Olaszország) nevű pártjával Carlo Calendával együttműködve –, ám egyelőre nagyon nem úgy tűnik, hogy ők komolyabban beleszólnának a harcba, így bár a jobboldal esetleges győzelem esetén az olasz politikához méltóan szinte biztosan kihívások sorával néz majd szembe, ám most igenis van esélye arra, hogy meglehetősen magabiztos eredménnyel a kormányrúdhoz jusson.

Kiemelt fotó: Italy 24 News

Fordulópontot jelentett az Európai Unió életében a kelet-közép-európai térség csatlakozása. Nem csupán egy újabb mérföldkő volt a V4-ek egyszerre történő belépése, hanem ez tulajdonképpen egy más gazdasági helyzetet is teremtett az integráció működését nézve.

Az Európai Unió sui generis módon ugyanis az egész integráció területére kiterjedő jogforrásokat léptet életbe, amikor egy új tagállammal szerződés köttetik, mivel az új megállapodás új feltételeket is teremt a legégetőbb kérdésekben. Így volt ez a 2003-as, Koppenhágai tárgyalás során is, ugyanis a harmadik csatlakozási csomag a lengyelek számára kifejezetten életbevágó mezőgazdasági kérdésekkel, s az azokat érintő vámokkal, kvótákkal foglalkozott. Nem meglepő tehát, hogy a visegrádi egység a tárgyalások ezen szakaszában újra lett értelmezve. A többi csatlakozó állam számára úgy tűnt, hogy Lengyelország részére egy külön megállapodást fognak kötni. Egyébként az utóbbi visegrádi ország nélkül nem is állt a németek szándékában megindítani a térségbeli államok bevonását az Unióba. Gerhard Schröder, az akkori német kancellár is azon az állásponton volt, hogy a lengyelek nélkül Szlovákia, Magyarország és Csehország sem fog tudni megállapodásra jutni.

 (forrás: statista.com)

Kérdés, hogy a Visegrádi Négyek között valójában mennyire okozott nagy konfliktust az a tény, hogy Lengyelország mondhatni ,,különutas" magatartást folytatott a tárgyalások végeztével. Ahhoz, hogy az efféle kérdésekre választ kaphassunk, figyelembe kell vennünk, hogy Lengyelország a többi visegrádi országtól eltérően, merőben más gazdasági mutatókkal rendelkezik. Mivel a lengyel társadalom nagyobb arányban dolgozik a mezőgazdasági szektorban, mint a régió többi állama, számukra rendkívül égető kérdés, hogy a gazdák érdekeit a lehető leginkább ki tudják elégíteni.

A másik három félnek abban az esetben lett volna jogos a felháborodása, ha ezzel Lengyelország olyan versenyelőnyre tett volna szert, ami tulajdonképpen igazságtalan a többi tagállam mezőgazdaságára nézve. Azonban ki lehet jelenti, hogy mivel az Európai Unió egyedi módon kialakított programmal kívánja támogatni a mezőgazdasági termékek előállítását, gyakorlatilag minden fél profitált a 2004-es csatlakozással. Az unió mindenképpen védeni kívánja a regionális agrárpiacokat és teljes mértékben arra törekszik, hogy mindenütt hatékonyabb, jobb és zöldebb legyen ezen szektor. Kijelenthetjük, hogy ez az eset a jövőben irrelevánssá vált.   

(forrás: www.wbcsd.org)

Történelmi szempontból ugyan hazánknak mindig is szívügye volt a mezőgazdaság és az agrárszektor támogatása és fejlesztése, azonban észre kell vegyük, hogy mára arányaiban sokkal nagyobb az ipar és a szolgáltatások gazdasági súlya Magyarországon. Megcsonkított hazánknak ugyan még maradtak jó minőségű termőföldjei és bevethető birtokai, viszont a szocializmus alatt a gazdasági szerkezet merőben átalakult és a 21. századra a többi európai nemzethez hasonlóan, Magyarországon is a versenyképes, szakképzett munkaerő a döntő tényező. Ezért is vált meghatározóvá itthon az autóipar, az informatika és a szolgáltató szektor.

A Visegrádi Együttműködésnek egyébként is a politikai részét kell elsősorban kiemelni. Számos tekintetben gazdaságilag és kereskedelmileg is virágzó megállapodások születnek a négy ország között, de ezzel egyetemben azt is látni kell, hogy a nyugatabbi államok mindig is fejlettebb iparral és kereskedelemmel rendelkeztek mint Kelet-Közép-Európa piacai. Ezzel magyarázható az, hogy bár már a 14. században feltétlen szándék volt a Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal kialakítása, hosszú távon a Visegrádi államok inkább egy erős politikai-kulturális egységet testesítenek meg, mint gazdasági érdekszövetséget.

Bizonyára a 2004-es csatlakozásnál is akadtak olyanok, akik úgy gondolták, hogy a Visegrádi Együttműködésnek befellegzett és Lengyelország külön utakon fog járni, mert gazdaságilag kihátrált. Nem következett be ez a jóslat, bár az igaz, hogy a Gyurcsány-kormány idején határozottan csökkent Magyarország orientációja a visegrádi térség felé. Számos tekintetben más volt a magyar álláspont a külpolitikát illetően, hiszen a baloldali kormányzás nem mozgósított nagy energiákat a regionális és nemzeti érdekek képviseletére.

Gazdaságilag az EU csatlakozásból jóval többet profitált mind a 4 nemzet, mintha nem sikerült volna az uniós csatlakozás és ennélfogva nem jelentett akkora akadályt az, hogy a lengyelek végül nem léptek fel egységesen a V4 érdekek mellett. Az árulás egy rendkívül erős és túlzó kijelentés lenne, mivel az idő bebizonyította, hogy a lengyel kormány továbbra is együtt kíván működni a visegrádi országokkal.

(forrás: culture.pl)

Erősíti a lengyel-magyar barátságot az is, hogy a két nép oly régóta tartó együttműködése mellett, számos hasonló érték konzerválódott a társadalmainkban. Bátran kijelenthetjük, hogy mind a két ország nyíltan kiáll a keresztény közösség védelme mellett. Hiába próbálták a kommunista diktatúra vezetői és káderei elpusztítani a szabad eszméket és a keresztény-nemzeti gyökereket, tervük kudarcba fulladt. Nem mondhatja meg senki sem, hogy a lengyelek és a magyarok hogy éljenek, miben higgyenek. Következésképpen nem szíthatnak olyan viszályt sem népeink közé, mely egyszersmind ellenséggé tenné a környező népeket. Észbe kell kapnunk azonban, amikor ilyen fajta politikai és gazdasági támadások érik a visegrádi országokat. A nyugati országok valójában éppen abban érdekeltek, hogy megosszák a térségünket, így kedvezőbb feltételekkel tudjanak számukra virágzó üzleteket kötni. Meglepő, de a nyugati stratégia már több évszázados múltra tekint vissza. Merjünk kiállni a nemzeti érdekeink mellett és merjünk azok lenni, akik valójában vagyunk: magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, közép-európaiak.

(Borítókép forrása: https://www.portfolio.hu/global/20220329/nem-tartjak-meg-a-v4-es-miniszterek-budapesti-talalkozojat-536157)

Nagy vihart kavart a hír, hogy Palkovics László, az ötödik Orbán-kormány Technológiai és ipari minisztere az augusztus 20-i tűzijáték elhalasztását követően menesztette az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) két vezető munkatársát. Azóta a miniszter a Mandinernek adott interjújában indokolta meg döntését: a téves előrejelzés korántsem esett akkora latba a döntés meghozatalában, inkább az eddigi működésbéli hiányosságokat és más szervekkel való elégtelen együttműködést bírálta a célkeresztbe került kormánytag. Azonban ez a magyarázat inkább „eső után köpönyeg lett”, nem valószínű, hogy a felháborodott közvélemény számára ennyi magyarázat elég lesz. Palkovics egyébként az interjúban kifejtette a szándékát az OMSZ jövőbeli fejlesztéséről, azonban a tény, hogy két embert elmenesztettek, -miután elmaradt az előre jelzett vihar- szinte biztos, hogy hosszú árnyékot fog vetni.

Palkovics László második ciklusát tölti miniszterként, azonban az ő területe kevésbé tartozik a magyar politikai közélet frontvonalához. Vannak olyan miniszterek, akik jelentős médiafigyelmet kapnak, fontos területük van, illetve megosztó személyek. Nem csoda, hogy ők kerülnek a rivaldafénybe. Náluk sokkal nagyobb kockázata van annak, ha akár egy kis hibát is vétenek. Több évtizedes tudományos múltjával, szakemberi krédójával fontos, de szinte minden látványosságot mellőző tárca az övé, nem tekinthető a kormány „celebritásának”. Azonban ez a személyeket érintő döntése mögött több politikai hiba is fellelhető.

Az első hiba feltérképezéséhez először is képzeljük el, hogy a politikai rendszer egy „fekete doboz”. Ezt a fajta megközelítést nevezi a politikatudomány funkcionalizmusnak, olyan jeles képviselői voltak ennek az ágazatnak, mint például David Easton és Gabriel Almond. Ez a doboz kapcsolatban áll a társadalommal és annak alrendszereivel (sport, oktatás, egészségügy stb.), illetve a külvilággal is, ezt innentől hívjuk a politikai rendszer „környezetének”. A dobozon belül -ahol nem tudjuk pontosan, hogy mi folyik- vannak a politikusok, azon belül is a döntéshozók, akik döntéseket hoznak. Ebbe a fekete dobozba a jönnek a környezet felől az úgynevezett „input”-ok, tehát minden ami alapján a dobozon belüli döntéshozók döntéseket, törvényeket vagy rendeleteket hoznak, tudományos néven „output”-ot. A doboz bejáratánál a pártok töltik be a „kapuőr” funkciót, tehát ők azok, akik a döntéshozók számára kiválogatják a fontos ügyeket, röviden: szelektálnak.

A folyamat végén a kimenő outputra válaszul jön az újabb input a környezet részéről, ami jelen esetben az azonnali hatállyal történő menesztésre való felháborodás. Palkovics a politikai rendszer működésének ezen jellegét nem vette figyelembe, mikor meghozta döntését. Egyszerűen nem számoltak azzal, hogy milyen jellegű lesz a visszacsatolás a környezet részéről. Először felmerült az ügy, hogy „vérfrissítésre” van szükség az OMSZ élén. A folyamat második eleme volt a döntés előkészítése, ahol a különböző tanácsadók feltehetőleg felkínáltak több lehetőséget, hogy mindezt hogyan hajtsák végre. A következő, azaz a harmadik lépés a döntés meghozatala volt, amikor is Palkovics kiválasztotta azt az opciót, hogy nem sokkal augusztus 20 után menesszék Horváth Gyulát és Radics Kornéliát. Utána végrehajtották a miniszter döntését (negyedik lépés), végezetül pedig szembesültek a következményekkel, vagyis a visszacsatolással (ötödik lépés).

(kép forrása: index.hu)

A következő két hiba szorosan összekapcsolódik, hiszen egyikből következik a másik. Először nézzük át Palkovics azon félreértelmezését, ami a napirendet illeti. A gazdasági helyzetet tekintve, amikor az árak az egekbe vannak, akkor sokan úgy gondolták -főleg az ellenzékiek-, hogy nem érdemes azt az eget 1,3 milliárd forintnyi tűzijátékkal tarkítani. Több ellenzéki és néhány fideszes polgármester úgy döntött, hogy idén elmarad az ünnepi tűzijáték az általuk vezetett településen. Ezek ugyan jóval kisebb költségvetésű önkormányzatok, de mint mondani szokták: kis pénz, kis tűzijáték. Ők inkább félretették a rászorulóknak, hogy kisegítsék őket télire.

Az ellenzéki pártok és politikusok azt akarták elérni, hogy a fővárosi is elmaradjon. Röviden fogalmazva: átpolitizálódott a tűzijáték kérdése, és mivel hosszas huzavona volt, így sokáig napirenden volt. Bár korántsem volt annyira forró, mint mondjuk a rezsikérdés vagy a kata szabályozás, attól még korántsem volt elhanyagolható. Palkovics ennek a kérdésnek az átpolitizáltságát nem vette figyelembe, amikor ilyen elhamarkodottan menesztette el a korábban már említett OMSZ-es vezetőket. A Mandinernek adott interjújában a miniszter elmondta, hogy a menesztésnek nem a téves előrejelzés volt a primér oka, de minimálisan közrejátszott. Ezek alapján azonban felmerül a kérdés:

A politikai és a közigazgatás szorosan összekapcsolódik egymással, nem lennének képesek egymástól függetlenül működni. Vannak olyan közigazgatási és egyéb intézmények, ahol fontos a politika számára, hogy megbízható emberek legyenek. Nem Magyarország az egyedüli, ahol „megjutalmazzák” a feltörekvő politikusokat egy-egy titulussal. Az Egyesült Államok közigazgatása kifejezetten egy olyan példa, ahol bárki könnyen lapátra kerülhet, sőt; ha elnökváltás van, akkor szinte mindenki. Mindazonáltal el lehet különíteni azokat a pozíciókat, amelyeknél a megbízhatóság nem szempont. Az OMSZ kifejezetten egy ilyen hely kellene, hogy legyen, de egy kormányablak vagy egy okmányiroda sem bizalmi állás. Ha egy minisztert menesztenek, akkor sejthető, hogy valami súlyos dolog lehet a színfalak mögött, nem feltétlenül a szakmai felkészültség hiánya.

A harmadik, a másodikkal szorosan összekapcsolható hiba az az ügy keretezése/”framing”-je. Ha egy ügy kikerül a napirendre, akkor a különböző politikai felek (gondolva itt a kormányra és az ellenzékre) megpróbálják a saját szájízük szerint megfogalmazni és a saját narratívájukat dominánssá tenni. A hírfogyasztó állampolgárok csak azt a cikket vagy hírolvasatot tudják fogyasztani, amit „elé raknak”. Nem mindegy, hogy a domináns narratívának milyen a keretezése. Képzeljük el, hogy egy pörköltfőző verseny zsűrijének egy zsűritagja vagyunk és két versenyző járul a súlyos asztal elé, ahol ítéletet mondanak a főztjükről. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a tálalás. Sokkal szívesebben fogyasztjuk el azt a pörköltet, amely egy Herendi porcelántányérba lett kimérve, mint azt, amelyet egy festékes vödörbe mértek ki. Ha csak egy kis különbség is van a két versenyző kosztja között, a Herendivel tálalónak érthetően jobb esélyei lesznek.

Palkovics a döntés meghozatala után elkövette azt a hibát, hogy a framing lehetőségét átadta az ellenzéknek és az ellenzéki hírportálaknak. Szintén a Mandinernek készített interjújában kiemelte az OMSZ létrehozásának a kauzalitására, utalva a 2006-os tűzijáték szerencsétlen eseménysorára, ahol a döntéshozók nem vették figyelembe az előrejelzéseket. 5 ember életébe került a mulasztás. A Fidesz kommunikációját és politikai cselekvését nagyban meghatározza 2006 eseményeihez, illetve a 2002-2010 közötti baloldali kormányzáshoz való viszonyulás. Ebből a premisszából kiindulva egy alapvető kommunikációs panelt hagyott ki Palkovics László. Nagyon könnyen el lehetett volna adni a tűzijáték elhalasztását, mint egy felelős döntést. Ők tekintettel voltak a kockázatokra, Gyurcsányék pedig nem. Ez talán sikeres is lett volna, hiszen megrázó esemény volt, amelyet sokan első kézből is hallhattak volna, mintegy ráerősítve a történtekre.

A rossz időzítés és a megalapozott magyarázat hiánya komoly lehetőséget adott az ellenzéknek, hogy szabadon keretezzék a történteket. Az ellenzéki pártok és politikusok az ötvenes évekig és Rákosi Mátyás totalitárius diktatúrájáig nyúlnak vissza párhuzamokért, ahol az emberért ténylegesen eljöhetett a fekete autó és pár lódenkabátos „úriember”. Részletekbe menően nem érdemes tisztázni, hogy a mostani politikai rendszer mennyivel is másabb a sztálini terrort alkalmazó Rákosi-rendszerhez képest, hiszen nyilvánvaló. Az ötvenes évek internáltjainak szenvedéseit, a politikai foglyok kínzásokkal „színezett” börtönéletét és a koncepciós perek áldozatait relativizálják ezekkel a kommunikációs fogásokkal. Azonban fontos kijelenteni, hogy nem csak a mostani ellenzék élt és él ilyen képekkel. Általában senki sem ódzkodik attól, hogy tömeggyilkosok és gazemberek örökösének állítsa be az aktuális politikai ellenfelét, ezzel eldurvítva a közbeszédet.

(kép forrása: magyarkurir.hu)

A rendszer áldozatai azok, akiknek egy kézen megszámlálható foga maradt bent a szájában, miután, illetve épp csontja maradt, miután „nagy nehezen megvált” a gyárától/kocsmájától/cipőboltjától és hagyta, hogy államosítsák az ötvenes években. A rendszer áldozatai azok, akik nem folytathatták vagy el se kezdhették egyetemi tanulmányaikat, mert „politikailag megbízhatatlanok” voltak. Azok is a rendszer áldozatai voltak, akik bitófán lógtak, akik a sortüzek után nem mehettek haza az ujjaikat tördelő édesanyjukhoz vagy feleségükhöz és gyerekeihez, mert nem hallgattak és maradtak a biztonság illúzióját nyújtó otthonukban, a gluteus maximusukon (a tudományos zsargont mellőzve: a fenekükön). Azonban az átlag hírfogyasztó korántsem biztos, hogy ilyen mélységekben megvizsgálja az ellenzék narratíváját, hanem azt mondja, hogy tényleg erős a párhuzam.

Palkovics esetében három hibát lehet azonosítani. Az elsőt lehet úgy értékelni, mint valami „rendszerműködési zavart”, hiszen a döntés meghozatalánál nem vették figyelembe vagy lebecsülték a döntés kockázatát. Másodszor a miniszter úr nem érzékelte a tűzijátékot körülvevő felfokozott közhangulatot, a téma átpolitizáltságát, alábecsülte a napirendben betöltött szerepét. Ezt a döntést korábban vagy jóval később kellett volna meghozni, ebből a szempontból viszont a lehető legrosszabbkor tette, hiszen még napirenden volt (és lesz). Harmadikként pedig a megfelelő kommunikációs keretezés elmaradását és utólagos pótlását lehet említeni. A 2006-os események állandó viszonyítási pont a kormányoldal számára, ezért is érthetetlen, hogy most miért csak utólag lett felhozva Palkovics által.

Hogy ez a fiaskó a kormánypárti szavazók nem olyan elkötelezett részét milyen arányban fogja elbizonytalanítani: jelenleg nem tudni. Azonban az kijelenthető, hogy elkerülhető lett volna egy ilyen viszonylag kis jelentőségű ügyből elefánt nagyságú, „potenciálisan politikatörténeti eseményt” csinálni. Csak tekintettel kellett volna lenni az időzítésre, számolni a lehetséges veszélyekkel és ragaszkodni az ügy keretezéséhez.

Ahogyan a European Conservative-on megjelent cikkben olvashatjuk: „A majomhimlő hamarosan már nem lesz világszintű egészségügyi problémája – nem azért, mert a fertőzésszámok csökkennek, hanem azért, mert az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meg akarja változtatni a betegség nevét. Egyes egészségügyi szakértők úgy vélik, hogy a jelenlegi elnevezés problémás konnotációkkal bír.”

Természetesen nehéz tagadni a szavak és kifejezések valóságformáló képességét. A közbeszédben értelmezett valóság viszont befolyásolhatja az emberek hozzáállását, például a védőoltással kapcsolatos attitűdöket vagy a szavazási döntéseket. A nyilvánosság felé való kommunikáció még a választások kimenetelét is befolyásolhatja, ahogyan azt már többször is tapasztaltuk.

Hogy néhány példát említsünk, emlékezzünk vissza pár olyan szemantikai újításra, melyeknek egyetlen célja a valóság keserű pirulájának mesterséges megédesítse volt. Ilyen volt, amikor az USA egy ponton „tengerentúli készenléti műveleteknek” nevezte háborúit - sokkal barátságosabb, nem (?) -, vagy a házasság definíciójának megváltoztatása az azonos nemű kapcsolatokra való kiterjesztése érdekében.

A nyelvi változás nem spontán módon megy végbe. A társadalmi és politikai változások, valamint a változó társadalmi normák ugyan meghatározzák a nyelvhasználatot, de a nyelvhasználat a hivatalos nyelvi szabványokban, például stíluskézikönyvekben vagy szótárakban, végül pedig a jogszabályokban gyökerezik. A nyelvpolitika, más néven nyelvi tervezés ennek az összetett kapcsolatnak az egyik dimenziója.

A szótári definíció szerint a nyelvi tervezés „olyan politikák vagy programok kidolgozása, amelyek a nyelvhasználat irányítását vagy megváltoztatását célozzák, például hivatalos nyelv létrehozásával, egy nyelv szabványosításával vagy modernizálásával, vagy egy írásrendszer fejlesztésével vagy megváltoztatásával."

De a nyelvpolitika az amerikai képviselőházat sem kímélte. 2021 januárjában a képviselőház újraválasztott elnöke, Nancy Pelosi új szabályokat vezetett be, amelyek "átfogóbb" nyelvezet használatát írják elő a képviselőház dokumentumaiban. Pelosi nyilatkozata szerint a szabályok megváltoztatták a névmásokat és a családi kapcsolatokra való hivatkozásokat, így azok nemi szempontból semlegesek lettek. A változtatások olyan szavakat céloztak, mint a „lány”, „férfi” és „ombudsman”.

Visszatérve a majomhimlőhöz: léteznek olyan betegségek, melyek elnevezését jogosan változtatták meg; vagy puszta ténybeli tévedések javítása miatt, vagy pedig valóban sértő és pontatlan mivoltuk miatt. A szifiliszt például francia betegségként emlegették, mikor a 15. században az Itáliát megszálló francia csapatok megérkezését követően kitört a járvány, de az influenza spanyolnáthaként való emlegetése is a majomhimlőhöz hasonlítható példa – soha nem volt pontos. A betegség nem Spanyolországból származik. Az történt, hogy Spanyolország azon kevés nagy európai országok egyike volt, amelyek semlegesek maradtak az első világháború alatt, így nem volt háborús cenzúra, amely elnyomta volna a morálra esetleg hatással lévő híreket. A spanyol média szabadon tudósíthatott a feltörekvő betegségről. A betegségről szóló hírek először 1918 közepén kerültek a címlapokra Madridban, és az arról való tudósítások száma csak akkor nőtt, amikor XIII. Alfonz spanyol király nem sokkal később maga is elkapta az influenzát. Mivel a médialeálláson átesett nemzetek csak spanyol hírforrásokból tudtak részletes beszámolókat olvasni, azt feltételezték, hogy Spanyolországból indult a világjárvány. Közben a spanyolok azt hitték, hogy a vírus Franciaországból terjedt át, ezért „francia influenzának” kezdték hívni.

A nyelv valóban fluid abban az értelemben, hogy új szavak jelennek meg, míg mások eltűnnek, és jelentésük idővel változik. Ami biztos, hogy nincs konkrét recept egy olyan szóhasználatra, amely világos és pontos, ugyanakkor tiszteletteljes és nem sértő. Annyi bizonyos, hogy gondosan meg kell választanunk, hogy kit fogadunk el, és kit hatalmazunk fel választott bírónak ebben a kérdésben, mert ahogy a fent említett esetben a WHO is, könnyen át lehet esni a ló másik oldalára.

Ahogy Mary Poppins is mondta, egy kanál cukorral könnyebben lemegy az orvosság, de a rideg valóság mesterséges megédesítése pont olyan nevetséges, mint egy oroszlánra azt mondani, hogy cica, és azt remélni, ettől barátságosabb lesz. 

2022. augusztus 20-án felrobbantották Darja Dugina autóját – a merénylet ugyanakkor valószínűleg apját, Alekszandr Dugint célozta meg, aki utolsó pillanatban ült át egy másik járműbe. De ki is pontosan Dugin? Putyin fő ideológusa? Esetleg egy Oroszországban befolyásos gondolkodó? Vagy nincs is akkora szerepe? És mit gondol Ukrajnáról?

A kezdetek

Alekszandr Dugin 1962-ben született egy katonai-értelmiségi családba. Ő maga is katonának készült, de első év után elbocsátották – úgy néz ki, szovjetellenes nézetei miatt. Később mérnöki intézetben tanult, de nem így vált ismertté: ma filozófus, szociológus és politológus; sőt ezen téren Oroszországban tudományos karriert is befutott.

Ideológiai alapok – nyugati kapcsolatok és orosz tradíciók

Még valószínűleg a szovjet időszakban lépett kapcsolatba francia szélsőjobboldali gondolkodókkal (Új Jobboldal), akik kiemelt hatást gyakoroltak rá. Első folyóiratát, az Elementit éppen Alain de Benoits francia lapjának mintájára hozta létre (Elements).

Alain de Benoits (forrás: wikipedia.org)

Dugin mind a szovjet végstádiumban, mind a megszülető Oroszországban jelentős szerepet játszott különféle szélsőjobboldali szervezetekben. Látható a nyugati minta, de gondolatrendszere éppen a nyugattal helyezi szembe Oroszországot.

különösen is az 1920-as évek nyugatra távozott orosz és fehérorosz értelmiségének eszméibe – akik viszont a XIX. századi orosz dilemma, az európaiság és ázsiaiság, a hovatartozás kérdésének új értelmezői.

De mit képvisel Dugin?

Dugin ideológiája a neoeurázsianizmus. Ezen gondolat alapján Oroszország egy kontinensen átívelő civilizáció, amely szemben áll a nyugattal. Két fontos eleme van: az egyik, hogy a korábbi „nagyorosz” állam és a Szovjetunió határainak visszaállítását hangsúlyozza – ez helyezi szembe Dugint például Ukrajnával –; míg a másik a gazdasági függés, amely az eszme szerint amerikai befolyás alatt álló Európát orosz függésbe hozná. Dugin szerint így az orosz irányítású Eurázsia képes lenne nemhogy felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal, hanem egyenesen kiszorítaná a világhatalomból.

Az ideológia valójában egy lépcsőzetes rendszerként is felfogható: először

vagyis az általuk amerikai bábállamnak tekintett Ukrajnát és más posztszovjet államokat Oroszországhoz kell csatolni. Ez alapfeltétele az orosz vezetésű Eurázsiának. Az nincs pontosan kifejtve, hogy Eurázsia egy orosz vezetésű állam lenne, vagy formálisan független, de jelentős orosz befolyásnak örvendő, egymással együttműködő államok összessége – annyi bizonyos, hogy az oroszok dominálnák, és mindazon népek, amelyek a cári Orosz Birodalom és a Szovjetunió részei voltak, jóval nagyobb függésben lennének, mint más államok (még az egykori Varsói Szerződés és KGST-államok eseténél is) – Ukrajna pedig még ezen belül is kiemelt szereppel bír. Dugin eszmerendszere a pánszlávizmusra is épít, Ukrajna és Belarusz szerinte egyáltalán nem létezhet függetlenségben, csak Oroszország részeként.

hiszen ezt és így a technológiát a hagyományos orosz értékek ellenségének – továbbá az individualizmus melegágyának – tartja. Nála ez a globalista elittel való pozíció felvételét is jelenti.

Mit gondol az ukrán háborúról?

Mindezeket figyelembe véve nem nagy újdonság, hogy Dugin a 2022 februárjában elkezdődött hadműveletek lelkes támogatója. Már a korábbi, 2013-as ukrajnai felkelés során is megnyilatkozott, szerinte az USA állt mögötte. Részt vett emellett toborzásokban, igyekezett a szeparatistákkal összekötni katonai tapasztalatokkal rendelkező személyeket. Mindezek miatt az Egyesült Államok és Kanada 2015 óta szankciókkal sújtja.

A 2022-ben megkezdett hadműveletekkel kapcsolatban is többször nyilatkozott. Szerinte Oroszország – bár a „testvérháborút” nem támogatja – akkor cselekszik megfelelően, ha elmegy minden célja érdekében a falig. Gyakorlatilag Dugin a totális háborút és a sorozásokat támogatja; ugyanakkor az orosz-ukrán egység értelmében továbbra is propagálja, hogy az ukránok az egységen nyernek.

Putyin Raszputyinja, vagy csak egy sokadik önjelölt ideológus?

Nem ismert, hogy pontosan mekkora befolyással bír Putyin és az orosz elit felett.

mások szerint nem jellemző az orosz döntéshozókra az ilyen szintű filozófiai megalapozottság. Az ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Duginnak van hatása bizonyos orosz körökre.

Legjelentősebb műve, a Foundations of Geopolitics (forrás: wikipedia.org)

Legfontosabb műve, az 1997-ben kiadott Geopolitika alapjai – amelyben a Dublintól Vlagyivosztokig terjedő orosz befolyásról ír – mindmáig elterjedt orosz katonai körökben, sőt kötelező olvasmány a katonai akadémiákon. Ez ugyanakkor betudható annak, hogy Dugin bizonyos katonai vezetőkkel és általánosságban a katonasággal kifejezetten jó kapcsolatot ápol. Nagy hatással bír emellett az orosz parlament, a Duma egyes radikális nacionalista köreiben, viszont a Dumának nincs akkora befolyása Oroszországban, és nem is ő az egyedüli filozófus, aki babérokra törekszik – bár tagadhatatlanul a legjelentősebb. Hivatalos kapcsolata jelenleg nincs az orosz politikával vagy az állami szervekkel, de több ciklusban is házelnöki tanácsadó volt.

Putyinnal való kapcsolata mindössze találgatások tárgya, közvetlenül nem igazolható. Ugyanakkor Dugin volt az, aki az „Új Oroszország” koncepciót visszavezette az orosz közéletbe, és a 2014-es ukrajnai eseményekkel kapcsolatban Putyin használta mind ezt a kifejezést, mind az ukrán-orosz egységet. 2022-es beszédjei során is felfedezhető gondolatmenetek – vagy még inkább kifejezések és szóhasználatok – nyomán Dugin hatása.

és előfordult már, hogy közülük egyeseket nyilvánosan is olvasásra ajánlott – azonban az orosz politikusokra továbbra sem jellemző a filozófiai alap, így Putyinra sem. A társadalomra való hatása nem kifejezetten jelentős, egy a sok hasonló személy közül, akik saját gondolatvilágukat rengeteg könyvben és cikkben fejtik ki, de nem jutnak el a közösség mély rétegeibe.

Dugin „tudományos” karrierje a Lomonoszov egyetemhez fűződik, ahol szociológiával foglalkozott. 2014-ben ugyanakkor kirúgták, ami igen nehezen lett volna elképzelhető, ha Putyin fő ideológusa lenne. Saját maga egyébként az „ukrán nácik” eredményének tartja kirúgását.

Dugin lánya, Darya Dugina (forrás: wikipedia.org)

Nem tudni, hogy az augusztus 20-i merénylet ellene vagy lánya ellen irányult, de valószínűleg ellene, mert bár lánya is hasonlóan gondolkozik, de az ő szerepe még jelentéktelenebb. Arról is több elmélet létezik, hogy ki állhat a merénylet mögött.

(A borítókép forrása: wikipedia.org)

Cikksorozatom mai részében az utazás nyugati parti állomásait szeretném megmutatni, viszont a gyakorlati tippek és tanácsok előtt egy kis fényképes beszámolóval készültem. Kaliforniáról sok negatívumot lehet hallani: túlárazott, mesterkélt, beképzelt milliomosok gyűjtőhelye, és bár van alapja a kritikáknak, nekem ez volt az utazásom egyik kedvenc állomása. A városok pezsgése, a természeti adottságok és hát a nagybetűs ÓCEÁNPART számomra lehengerlő volt. Következzen néhány hely, ami szerintem abszolút kihagyhatatlan, ha az állam déli részére látogatunk.

Malibu

Los Angelestől kb. 30 perc autózásra van a hírességek által méltán kedvelt Malibu, ami az egyik leggyönyörűbb part amit valaha láttam. A homok puha, a hullámok pedig tökéletesek a szörfözés szerelmeseinek.

Beverly Hills

Gyönyörű és az egy főre jutó hírességek száma - az elképesztő luxusből kiindulva - elég magas.

Hollywood Hills

Persze maga a Hollywood felirat már alapból egy ikonikus helynek számít, de mindenképp megéri egy sétát tenni a kanyargós utcákon, hiszen csodás kilátás nyílik a városra. És hát a házak… 

Griffith Obszervatórium

Bár nappal is csodálatos, de sötétedés után egészen elképesztő látvány tárul elénk ha ellátogatunk a G. O. teraszára. A belépés ingyenes, a kilátás viszont abszolút megfizethetetlen.

Santa Monica

Ha kedvünk támad kipróbálni néhány igazán ikonikus amerikai nasit vagy megcsillogtatni célbadobó tehetségünket, akkor a Santa Monica Pier vidámparkja egy kihagyhatatlan állomás. Az óriáskerékre kb. 3000 forint a belépő, viszont életre szóló élmény. 

Laguna Beach

Ha meguntuk a pezsgést és szeretnénk egy kicsit csendesebb, de annál különlegesebb helyre látogatni, akkor Laguna Beach az egyik legjobb választás. Életem egyik legfinomabb levesét kóstoltam itt, bár nem volt egy olcsó mulatság. 

Newport Beach

Szívesen megkérdeztem volna az itt élőket egy két befektetési tippel kapcsolatban, ugyanis az egész városkát a “nézd de sok pénzünk van” jeligével tudnám leginkább jellemezni. Millió dolláros jachtok mindenhol, szebbnél szebb villák, tisztaság és az egyik legtökéletesebb partszakasz, amit valaha láttam. 

San Diego - Torrey Pines Strand

Bár San Diego-ban csak egy napot sikerült eltölteni, az egész amerikai út legszebb kilátását itt sikerült megörökítenem. Ide nem is írnék többet, mert szerintem a képek magukért beszélnek… :)

A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer a mai magyar emlékezetben a rendszerváltás egyik szimbóluma, szakmai közegekben azonban egyáltalán nincs egyetértés a megítéléséről. Kevésbé ismert tény, hogy Szlovákia részben megvalósította terveit – vagyis a bősi erőmű áramot termel.

Előzmények – a rendszerváltás korszaka

1989. május 13-án ökológiai szükséghelyzetre hivatkozva Németh Miklós azt javasolta a kormánynak, hogy állítsák le a bős-nagymarosi beruházás magyarországi szakaszait (ezt az 1977-es államközi szerződés szabályozta). Ez rengeteg politikai és gazdasági következménnyel járt, hiszen az építkezésre korábban felvett osztrák hitelt vissza kellett fizetni, emellett évekig pereskedett Magyarország Szlovákiával.

Németh Miklós (forrás: https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/nemeth-miklos-kormanyfo)

A nagy bejelentés fogadtatása

A magyar parlament végül 1989 októberében hozott határozatot a nagymarosi építkezés teljes leállításáról. Ennek előzménye az ún. Hardi-jelentés, vagyis egy nemzetközi vizsgálat és tanulmány a vízlépcsőrendszerről, ökológiai szempontból.

A politikán kívüli szereplők többsége természetesen végig ellenezte a beruházást, ennek legfőbb állomása az, hogy 1990 januárjában magyar, osztrák és szlovák környezetvédők közösen tiltakoztak a megvalósítás ellen. Ez inkább jelképes, semmint gyakorlati jelentőségű volt, hiszen az új cseh kormány már leállította ekkorra az egyoldalú üzembe helyezést. Az ügy rendezése azonban váratott magára, és erősen összefüggött a rendszerváltás lefolyásával: az első magyarországi szabad választáson a beruházás ellenzői kerültek kormányra Magyarországon, így a magyar fél álláspontja végleg egyértelművé vált.

Kérdés, hogy mi volt az osztrák reakció, hiszen Ausztria jelentős hitelt biztosított Magyarország számára – ezt felvettük, el is költöttük, ugyanakkor eredménnyel nem járt. Ráadásul Ausztria azért biztosította a forrást Magyarország számára, mert korábban egy hasonló, osztrák területen megvalósítandó beruházást környezetvédelmi csoportok megakadályoztak. Magyarország még 1990 novemberében egyezett meg a leállítás miatt fizetendő költségről: vállalta 2,65 milliárd schilling és kamatainak törlesztését villamosenergia-szállítással. Ez mindmáig gyakori érve a vízgazdálkodóknak a leállítás ellen, hiszen súlyos gazdasági terhet rótt az országra. Igaz, amennyiben megépült volna az erőmű, a hitelt ugyanilyen módon kellett volna törleszteni, és a beruházás ellenzői szerint nehezen térült volna meg (bár egyes számítások ezt nem támogatják).

A bősi vízerőmű (forrás: https://www.infocsallokoz.sk/hirek/olvas/permalink:csallokozi-tortenelem-ii-bos-nagymaros-2020-06-19-120000)

A „C” változat megvalósul

A csehszlovák kormány már 1990 szeptemberében előterjesztett több tervet – köztük a „C” változatot is – Magyarország számára. Itt a magyar fél elszámolta magát, ugyanis sem civil, sem kormányzati körök nem tartották valószínűnek, hogy a terv megvalósul (papírtigrisnek, megvalósíthatatlan fenyegetésnek tartoták). Csehszlovákia viszont 1991 januárjában egy döntéssel megkezdte az üzembe helyezést. Az építkezés novemberben indult, a következő év őszén pedig üzembe is helyezték.

Eredménytelen kormányközi tárgyalások, Hága

A „C” változat következménye a Duna érintett szakaszának csehszlovák oldalra terelése, amelynek következtében a Szigetköz élővilága – a Duna mellékágainak kiszáradásával – kipusztult volna, emellett a környék mezőgazdasága is átalakul. Ezért vált szükségessé a kormányközi egyeztetés, hiszen amennyiben nemzetközi bíróság dönt, már visszafordíthatatlan következményekkel kellett volna számolni a döntés idejére. Ezen tárgyalások azonban nem jártak eredménnyel: a magyar fél 1992 tavaszán egyoldalúan felmondta az 1977-es államközi szerződést a vízlépcsőrendszer megépítéséről.

Közös meg(nem)oldások

A hágai döntés részletes iránymutatást tartalmaz – ennek oka a már említett szigetközi helyzet, ugyanis a Duna elterelésével és a dunakilitit helyettesítő dunacsúnyi duzzasztómű megépítésével szükségessé vált a víz pótlása a Szigetközben. A magyar kormány vállalta bizonyos létesítmények (fenékküszöb, hajózsilip) megépítését Dunakilitinél, míg Szlovákiai biztosította volna a víz egy részét. A tervek közt szerepelt továbbá egy gát felépítése is – az ez elleni tiltakozás az ekkor kormányzó MSZP-SZDSZ koalíciós problémáihoz is vezetett a választás évében (1998). A gát ellen tüntetések indultak – Dunaszaurusznak nevezve el azt –, továbbá kevesellték a szlovák fél által biztosított víz mennyiségét.

(forrás: https://fuhu.hu/ma-negyedevszazados-befagyott-magyar-szlovak-konfliktus/)

Értékelés – veszteség-e Magyarország számára a megvalósult szlovák „C” változat?

Ugyan az erőmű teljesítményének csúcsra járatásáról lemondott a szlovák fél, és így a második duzzasztómű létrehozása feleslegessé vált (Nagymaros), az 1997-es döntés korántsem oldotta meg a felmerülő helyzetet. A Horn-kormány a döntés veszteségnek, míg más, akár ellenzéki, akár civil csoportok nyereségnek tekintették. Valójában egyik sem: a Duna továbbra is jogellenesen el van terelve – Szlovákia ezzel a vízszabályozás felett gyakorol jogkört –, a szigetközi élővilág sérült, bár valamelyest a magyar fél megpróbálta megoldani. A bősi erőmű máig termeli az áramot: a Duna elterelése miatt megjelentek azok a vélemények – teljesen megalapozottan –, hogy olyan áramot termel, amely legalább részben Magyarországot illetné. Ezen nézőpontból az, ami megvalósult, egyáltalán nem nevezhető Magyarország érdekének.

…és hogyan értékelhetjük az eredeti terveket?

Mindmáig nincs egyetértés a bősi erőmű kapacitásának értékeléséről. Ellenzői szerint nem termel elegendő áramot – legalábbis annyit biztosan nem, hogy megérje emiatt átalakítani a Duna és a Szigetköz élővilágát. Ugyanakkor modern eszközökkel más, hasonló erőművek alapvetően jól működnek.

Támogatói ugyanakkor rendszeresen hozzák fel példának a Tisza-tó vagy akár más, dunai vízlépcsőrendszer élővilágát párhuzamként: lehetséges megtartani az élővilágot. Az érv abból a szempontból pontatlan, hogy akár a Tisza, akár a Duna ausztriai szakasza esetében kialakított rendszerek következtében létrejött élővilágok legtöbbször abban az értelemben előzmény nélküliek, hogy nem károsítják a már kialakult élővilágot, legalábbis annyira biztosan nem, mint amennyire a Szigetközt és a Csallóközt károsítaná – és károsította is – a Duna elterelése; hiszen „átad” területet a víznek anélkül, hogy elvenné az utánpótlást máshonnan, már létező, a folyótól teljes egészben függő élővilágból (ráadásul egyéb átalakításokkal bővülve) - vagy ha volt is ilyen, figyelembe vették a tervezés során, ez ugyanis Bős-Nagymaros esetében egyáltalán nem történt meg. Tény az is, hogy ilyen jellegű beruházás sík vidéken a mezőgazdaságot is teljesen átalakítja (talaj kiszáradása), ahogy az ivóvízellátásban is problémát okozhat (a víz szennyezése és öntisztulásának nehezítése). Mindezek  komoly társadalmi és gazdasági problémákat okozhatnak.

A hágai Nemzetközi Bíróság épülete (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzetközi_B%C3%ADróság)

A hágai döntést mindmáig tartó intézkedések és tárgyalások követték, az alapvető cél a Szigetköz és a Csallóköz élővilágának megőrzése (lehető legkisebb mértékben történő károsítása) úgy, hogy közben a bősi erőmű képes legyen áramot termelni. Ezek mindmáig tartanak, de mind szakmai, mind politikai téren rengeteg vita övezi. Ugyan ma már a szlovák fél is elfogadja, hogy Magyarország nem épít új duzzasztót vagy erőművet, ahogy a víz egy jóval nagyobb részét is hajlandó az eredeti mederbe folyatni, mint amennyit korábban vállalt. Uniós források és projektek is rendelkezésünkre állnak, ugyanakkor amennyi szakmai vita övezi – mind Bős-Nagymaros ügyét, mind általában a vízügyet és az energiaellátást –, az ügy következményei egyelőre megoldatlanok. Vízügyi körökben továbbra is elterjedt az a vélemény, hogy hiba volt feladni (pl. árvízvédelmi okokra hivatkozva).

Különösen megnehezíti a döntést már maga az a tény is, hogy két ország területe és döntéshozói is érintettek, ráadásul a felmerülő hasonló problémákat az egyik - Szlovákia - könnyebben tudja kezelni, mivel rendelkezik a vízzel. Szlovákiával szemben egy olyan magyar fél áll, amelynek a szakmai és ennek nyomán politikai szereplői más-más alapokról indulnak, így Magyarország jóval kevésbé tud egységes lenni a kérdésben, mint Szlovákia.

(Borítókép forrása: Dunakiliti Duzzasztómű – Dunakiliti Község Önkormányzata)