Reaktor

Az isztambuli 6,2-es földrengés – előjel a közelgő "nagy rengésre"?
Az isztambuli 6,2-es földrengés – előjel a közelgő "nagy rengésre"?

Április 23-án kora délután 6,2-es magnitúdójú földrengés rázta meg Isztambult és környékét. Az epicentrum a Márvány-tenger alatt volt, mintegy 40 kilométerre a városközponttól. A rengést messze érezni lehetett, még İzmirből is jelentettek mozgásokat. Bár halálos áldozat nem volt, több mint 200-an megsérültek, többen a menekülés közben, pánikban estek el vagy szorultak 

A rengés körülbelül 13 másodpercig tartott, és több mint száz utórengés követte, ezek közül a legerősebb 5,9-es volt. Szerkezeti károkat főként régebbi épületeken jelentettek, de összeomlás nem történt. A város lakói órákon át az utcákon maradtak, tartva egy újabb utórengésektől.

A kérdés nem az, hogy lesz-e, hanem mikor

Isztambul közelében húzódik az Észak-anatóliai törésvonal, amely Törökország legaktívabb szeizmikus övezete. Ennek tengeralatti szakasza utoljára 1766-ban tört át teljesen, vagyis több mint két és fél évszázada gyűlik benne a feszültség. A tudományos közösség egyetért abban, hogy egy 7-esnél is erősebb rengés elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy mikor. Egyes becslések már 2004-ben 40%-os valószínűséget adtak arra, hogy 30 éven belül bekövetkezik.

naf.png

Észak-anatóliai törésvonal és a földrengések fejlődése az 1990-es években. Forrás: TGS

Szakértők szerint a város felkészületlen egy ilyen méretű katasztrófára – különösen úgy, hogy a 2023-as kelet-törökországi rengések után kiderült: az új építési szabályok gyakran csak papíron léteznek. A korrupció, a nem megfelelő engedélyezés és az úgynevezett „épület-amnesztiák” miatt rengeteg veszélyes ház maradt állva.

Mit tett eddig Törökország?

Az elmúlt években voltak azért előrelépések. Megerősítettek középületeket, létrehozták az isztambuli vészhelyzeti központot, és bevezették a földrengésbiztos tervezési szabványokat. Elindult a városi megújítási program is, melynek célja a régi lakóházak bontása és újjáépítése. A tempó azonban lassú és a kivitelezés is akadozik.

Az önkormányzat szerint jelenleg is közel 90 ezer épület számít kiemelten kockázatosnak egy nagyobb földrengés esetén. Ez a szám jól mutatja, milyen hatalmas feladat egy 15 milliós város földrengésbiztossá tétele, főleg, hogy valójában csak az utóbbi években kezték ennek a fejlesztését.

A lakosság felkészült?

Félig-meddig. A tudatosság nőtt, különösen a 2023-as szír határ menti tragédia óta , de a lakossági felkészültség vegyes képet mutat. Rendszeresek a gyakorlatok és kampányok, de a mostani rengésnél is sokan pánikba estek. A legtöbb sérülés nem az épületek miatt történt, hanem a fejvesztett menekülés során.

earthquake-.png

Tömegek a közterületeken. Forrás: AFP

Sokan tudják, hogy otthonuk nem biztonságos, de nincs lehetőségük költözni. Az ingatlanárak, a bérleti díjak és a megerősítési költségek sokakat visszatartanak – még akkor is, ha az önkormányzat ingyenes statikai felmérést ajánl. A földrengésveszély így nemcsak fizikai, hanem társadalmi és pszichológiai probléma is lett: kollektív félelemként ül a városon.

230206120540-27-earthquake-020623-hatay-turkey-restricted.jpg

A 2023-as esetből muszáj tanulnia Törökországnak. Isztambul sokkal sűrűbben lakott, így a veszély is sokszorosa. Kép forrása: CNN


Isztambul egy időzített bomba fölött ül. A szakértők szerint a kérdés nem az, hogy lesz-e pusztító földrengés, hanem hogy mikor. Az előkészületek folynak, de a város még mindig messze van attól, hogy valóban készen álljon arra a bizonyos „nagy rengésre”.

Árad vagy szárad a TISZA – 2026 és az egyéni választókerületek
Árad vagy szárad a TISZA – 2026 és az egyéni választókerületek

58557891_605c01ced9cb6af68d281f7e2c697e78_wm.jpg

2014-től az országgyűlési választások egyfordulósak lettek. Oda a két forduló közti időszakra jellemző taktikázós-ügyeskedős, ki-ki a másik javára visszalépős politikai stratégia - mindezt egy angolosabb, „direktebb” szisztéma váltotta.

Általánosságban elmondható, hogy a magyar választási rendszer az angolszász többségi és a (például) Benelux államokra jellemző arányos, másnéven konszenzuális rendszerek keveréke. Ez a vegyes választási rendszer. A magyar verzióban egyik szavazatunk pártlistára, a másik „iksz” egyéni képviselőkre megy. Tekintve, hogy az egyéni mandátumok száma 106, míg a listán megszerezhetőké pusztán 93, így „a nap végén” a vegyes rendszerünk a többségi-arányos tengelyen előbbi felé billen el.

Ezáltal a győzelem elsődleges feltétele, hogy terepen, valamennyi OEVK-ban jól teljesítsen bármely közhatalmi ambíciókkal rendelkező formáció.

Az ellenzéki politizálás egyik végzetes mulasztása, hogy 2010 után hosszú évekre a helyben talán egyedüliként beágyazott utódpárt – az MSZP – hanyatlásával párhuzamosan gyakorlatilag eltűnt. Innen nézve korántsem emberfeletti a TISZA-elnök turnéja, habár kitartóan, szívósan igyekszik a nagy lemaradást behozni.

2014-ben 106-ból 96 körzetet húzott be a kormánypárt, négy évre rá 91-et, de a legutóbbi széleskörű ellenzéki összefogás ellenében is 87 képviselőt küldhetett az alakuló országgyűlésbe. Százalékos eloszlásban ez a megszerezhető 106 „pont” 90, 85 és 82%-a, mely az iskolában jó és jeles eredményt jelente. Az ellenzék 10, 15 és 19 egyéniben elért győzelme maga az elégtelen.

Éppen ezért egy év múlva kulcskérdés, hogy a bűvös 106 szeletes tortából hány szelet lesz ellenzéki, ami jelen tudásunk szerint egyenlő a TISZA Párttal.

1729663249-temp-dmklec_facebook.webp

2024. okóberi adat. (Forrás: https://telex.hu/belfold/2024/10/23/21-kutatokozpont-hibahataron-belul-de-hajszallal-mar-vezet-a-tisza-part-tamogatottsagban)

Az aktuálisan legerősebb ellenzéki párt tisztán kommunikált szándéka, hogy az eddigi flótások vonuljanak le a pályáról, „majd mi megoldjuk”. A TISZA ezen elképzelésbe illeszkedik Hajnal Miklós visszalépése a XII. kerületet magába foglaló 3. számú OEVK-ban. Figyelembe véve azonban, hogy a pártjuk elnöke indul Hegyvidéken, a visszalépést inkább a szimbolikus kategóriába sorolhatjuk.

A tiszás „best-case scenario” kerékkötőit valójában nem Bel-Budán, hanem mindenhol máshol találjuk. Tordai Bence, Jámbor András és Szabó Szabolcs, de talán még Hadházy Ákos is "házon belül mind" alapjaiban befolyásolhatják a legerősebb ellenzéki párt törekvéseit.

Jól megfigyelhetően egyikőjük sem köthető (már) igazán párthoz, arculatukat inkább jellemzi egyfajta „civilség” vagy logónélküliség.

Tordai „Buda zöld, független ellenzéki országgyűlési képviselőjeként” aposztrofálja magát. Jámbor „Józsefváros, Ferencváros és a Belváros független képviselőjeként”. Szabó Szabolcs „független politikusként, az ellenzéki pártok támogatásával.” Hadházyról pedig beszélik, hogy már az óvodában is független voltJ

„Összellenzéki”/”minden mindegy” szempontból az egy az egy elleni megméretettés azért sem mellékes, mert az említett urak budapesti, potenciálisan ellenzéki győzelemmel kecsegtető választókerületben értek el sikereket, ők valószínűsíthetően ugyanott vágnak neki a ’26-os kampánynak.

Nagy kérdés, hogy mit csinál a továbbra is (inkább) one-man show jellegű TISZA például Csepelen, ahol Szabó Szabolcs az elmúlt 3 választáson győzedelmeskedett kihívójával, Németh Szilárddal szemben. Vagy a VIII-XI. kerületben biztosan induló Jámbor Andrással, aki józan számítások alapján esélyesebb, talpraesettebb ajánlat, mint a jövő április elsején bejelentett, a széltől is óvott tiszás jelölt. Esetleg arra a Hadházy Ákosra, aki a hazai politikai-gazdasági korrupció ellenzéki körök által felkent és méltatott harcosa.

2026 a „ráindulás” választásról-választásra felmerülő kérdéskörének lesz újabb (tanulságos) állomása.

Amennyiben jövő április közeledtével beadják a derekukat, akkor írásom tárgytalan. Viszont az eddigi jelek (Jámbor indulása – JA!, esetleg Szabó Szabolcs sajtóvisszhangot kapó írása) arra mutatnak, hogy esetükben erre kisebb a hajlandóság.

Valakinek engednie kell. Jámbor – vagy bárki más – és egy tiszás jelölt egymás elleni indulása megidézheti a „nevető harmadik effektust”, amikor két esélyes jelölt „kiüti” egymást a nyeregből és helyettük az esélytelenek nyugalmával harcba szálló harmadik jön, lát s győz. Ilyet már láttunk az elmúlt 15 évben több.

thumbnail.webp(forrás: https://magyartisza.hu/)

Friss, jobboldalon ritka eset a 2024-es önkormányzati választás példája, a Fidesz győri esete.

Az ellenzéki Pintér Bence úgy lett polgármester cirka 450 szavazattal Dézsi Csaba András előtt, hogy a nagy visszatérő Borkai Zsolt 15 ezer voksot tudhatott magáénak. Budapesten egy „majdnem” esetnek tudható be az ellenzéki dominanciájú Zugló, ahol a Fidesz jelöltje „csak” 2500 szavazattal kapott ki, hiszen a nem rá érkező 32 ezer voks kétharmad-egyharmad arányban megoszlott (20 ezer, szűk 12 ezer).

Hasonlóképpen, 2022-ben számos budapesti kerületben igencsak szoros eredmény született. Az ellenzéki lökdösődés a kormánypártok malmára hajtja a vizet. A XVI. vagy a XVIII. kerületben négy évvel ezelőtt néhány száz szavazat döntött (Budapesten!) az ellenzék javára. Ebből kifolyólag egy sikeres kormánypárti mozgósítás és az említett régi-új ellenzéki pártok helyezkedése a status quonak jelentene sikert – bármennyire is furcsa – a „billegő” fővárosi kerületekben. Budapest az a játszótér, ahol minden narancshomokvár kudarc az ellenzéki homokozóknak, akiknél már a főpolgármester-választás drámai 293-as szavazatkülönbségekor megállt az ütő.

A nagyobb téttel bíró országgyűlési választásokon egy esetleges „nevető harmadik” öröme mellett komolyan vakarhatja majd a fejét a mandátumot bukó politikai erő. Izgalmas folyamat, hiszen amennyiben a mindenkitől elzárkózó, „rendszerváltást” hirdető TISZA kinyitja a szövetségkötés kiskapuját, akkor azt már sem politikai, sem választástechnikai értelemben nem csukhatja be. Ha továbbra is elzárkózik tőle, akkor azt a mandátummaximalizáló stratégia bánhatja. Elképzelhető egy Hadházy-Jámbor-Tordai betagozódás is a legesélyesebbek közé. Fő, hogy a remény(ük) hal meg utoljára.

Persze ’26-ig bármi megtörténhet: itt folyószabályozásban, ott áradásban bíznak.

(Borítókép forrása: Index)

Sorsdöntő választás jön Ausztráliában
Sorsdöntő választás jön Ausztráliában

000-36yf2x7.jpg

Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök bejelentette, hogy a következő választásokat május 3-án fogják tartani a szigetországban. A május 3-i dátum miatt alig öt hétig tart kampányidőszak, amely eddig Albanese és pártja, a Munkáspárt javuló közvélemény-kutatási eredményeit hozta. Könnyen előfordulhat hogy ő lesz az első ausztrál miniszterelnök John Howard 1998-as újraválasztása óta, aki egy második ciklusra is felhatalmazást kap a választóktól.

A választás korai meghirdetése nem érte váratlanul a politikusokat. Albanese logikus módon időzítette a választás időpontját, mert előtte még gyorsan keresztülvitt egy jelentős adócsökkentési csomagot a parlamenten. Nyilvánvalóan az volt ezzel a célja, hogy elnyerje a választók szimpátiáját – főként annak a nem kevés bizonytalan szavazóét, akik jelenleg a megélhetési válságot és az inflációt tartják Ausztrália legégetőbb problémájának.

Az elfogadott intézkedések értelmében az évi 18 200 és 45 000 ausztrál dollár közötti jövedelemmel (41 millió és 103 millió Ft) rendelkező állampolgárok személyi jövedelemadója egy százalékkal csökken 18%-ra 2026-ban, majd 17%-ra 2027-ben. Ez átlagosan évi 268 dolláros (kb. 62 000 Ft) megtakarítást jelent egy átlagembernek 2026 közepétől, amely 2027-től eléri az 536 dollárt (kb. 130 000 Ft). Ugyanakkor az adócsökkentés komoly kihívást jelent a költségvetésnek: a korábban 2026-ra 40 milliárd dolláros hiánycélt 42,1 milliárd dollárra növelték.

Az ellenzék vezetője, Peter Dutton éppen ezért hevesen bírálja a kormány költségvetését, amely szerinte csődbe viszi az országot, és szinte semmit nem javít az emberek életszínvonalán.

Viszont nincsenek könnyű pozícióban: mivel Dutton és a Liberális–Nemzeti Koalíció ellenzi az adócsökkentést, ez azt is jelentené, hogy a választási kampány során egy jóléti intézkedés ellen kell kampányolniuk, ami sosem könnyű egy politikusnak.

 

anthony_albanese_portrait_re-crop.jpgAnthony Albenese, Ausztrália miniszterelnöke

Dutton úgy nyilatkozott, hogy ha pártszövetsége megnyeri a májusi választást, még tovább is mennek az adócsökkentésekben. Azt ígérte, hogy az ő vezetésük alatt az adók összességében alacsonyabbak lennének, mint a Munkáspárt alatt, amit nagyrészt az üzemanyag jövedéki adójának csökkentésével érnének el. Dutton kampánya láthatóan arra épül, hogy gazdasái-megélhetési kérdéseket helyez a középpontba.

„Jobban élünk most, mint három éve? Jobb hely lett az országunk?” teszi fel a kérdést rendszeresen a miniszterelnöki posztra pályázó ellenzéki politikus. 

Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy Dutton gazdaságközpontú stratégiája be fogja váltani a hozzáfűzött reményeket. A felmérésekben stabil, ötpontos előnyt mértek a jobboldali pártszövetségnek 2025 elejéig a Munkáspárti kormányal szemben, akiknek komoly gazdasági nehézségekkel és súlyos lakhatási válsággal kellett az utóbbi években megküzdeniük. Sydney és Melbourne ingatlanpiaca elérhetetlenné vált az ausztrálnak, a két város a világ tíz legdrágább városa közé került, ami tovább rontotta a kormány megítélését.

A közvéleménykutatásokban azonban egy példanélküli fordulat következett be.

Pár hete, amikor Albanese bejelentette a választás időpontját, a közvélemény-kutatások szerint a lakosság 54%-a nem tudott megnevezni egyetlen olyan kormányzati intézkedést sem, ami javított volna életszínvonalán – mindössze 29% volt erre képes. A kormány támogatói közül a legtöbben az energia-támogatásokat emelték ki pozitívumként. A kudarcos helyzet ellenére a kormány támogatottsága az utóbbi hetekben emelkedni kezdett.

A legfrissebb felmérések szerint a kétpárti versenyben a Munkáspárt már 53%-on áll, míg a jobboldali koalíció 47%-on – ami egy szinte teljesen kiegyenlített küzdelmet vetít előre. Mandátumra lefordítva ez azt jelenti, hogy a Munkáspárt körülbelül 78-80 helyet szerezne a parlamentben, ami a parlamenti többséget jelenti. Így jó esélyük lenne a kormányalakításra. A fordulat oka az elmozdulás a Munkáspárt javára, ami tíz billegő választókörzet elvesztéséhez vezethet a jobboldal számára – amik korábban még nyerhetőnek tűntek.

australian_federal_election_polling_48th_parliament_two_party_preferred_svg.png

Kép forrása: Wikipedia

Mi magyarázza a baloldal látványos erősödést?

Először is, bár a megélhetési válság még mindig komolyan érinti az ausztrál háztartásokat – különösen az élelmiszer-, üzemanyag- és energiaárak terén –, az infláció mértéke jelentősen csökkent. A tavalyi 7,8%-os csúcsról 2024 decemberére 2,4%-ra esett vissza. Mivel ez a kérdés foglalkoztatja leginkább a választókat, a javuló gazdasági mutatók, kiegészülve az adócsökkentéssel, érezhetően erősítették Albanese pozícióját.

Másodszor, úgy tűnik, Donald Trump visszatérése is – ha közvetetten is – a Munkáspárt malmára hajtja a vizet. Noha nem lehet egy az egyben párhuzamot vonni Dutton és Trump között, az ellenzéki vezető több alkalommal is nyitottabb hangot ütött meg a trumpi populizmus irányába. Egyik, (immár ráégett) beszédében például azt állította, hogy azért lenne alkalmas az amerikai–ausztrál kapcsolatok megerősítésére, mivel politikai értékrendje közel áll az amerikai elnökéhez. Ráadásul több, Trumpéhoz hasonló intézkedést is kilátásba helyezett: az állami szektor visszavágását, inépszavazás kiírását a kettős állampolgárságú bűnözők kitoloncolásáról.

australia-inflation-cpi.png

Kép forrása: Trading Economics

A probléma azonban az, hogy Trump egy kifejezetten népszerűtlen ember Ausztráliában: a lakosság 56%-a szerint veszélyt jelent a világbékére, 61%-uk pedig úgy véli, elnöksége káros az ausztrál gazdaságra. Ráadásul Trump nem hosszabbította meg az ausztrál acélra és alumíniumra vonatkozó vámtarifa-mentességet sem, ami tovább rontotta az imázsát. Így Dutton Trumphoz való közeledése sok választóban bizalmatlanságot váltott ki.

Harmadrészt az is látszik, hogy az ausztrál szavazók egyre nagyobb számban fordulnak el a populista politikától – főként Trump második elnökségének külpolitikai hozzáállása és az amerikai elnök nyugati szövetségeseivel való viszonya miatt. Albanese kampánystratégiája az elmúlt hetekben alig változott. Még a választás előtti osztogatása is viszonylag visszafogott volt. A fordulat oka inkább az, hogy a nemzetközi politikai hangulat megváltozott, és ez most a baloldalnak kedvez. Ami korábban hátrány volt a visszafogottságában, most előnnyé vált – míg Dutton esetében éppen ennek az ellenkezője történik.

3be11262dae14c308b51a6dbd3373f90.jpgKép forrása: Peter Dutton

Összefoglalva tehát: egyértelműen látható, hogy a közvélemény-kutatási adatok Albanese javára mozdultak el. De mit kell tennie ahhoz, hogy ezt az előnyt meg is tartsa a választásig?

A legfontosabb feladat, hogy továbbra is hangsúlyosan kommunikálja gazdaságpolitikai üzeneteit, miközben Duttont egy olyan populista szereplőként mutatja be, aki túl közel áll Trumphoz – egy olyan figurához, akit az ausztrál választók többsége elutasít. Hogy Albanese képes lesz-e ezt a narratívát következetesen fenntartani, az döntheti el, ki alakíthat kormányt a Kenguruk földjén.

 

(Borítókép forrása: https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/20250328-majus-3-an-lesznek-a-parlamenti-valasztasok)

Kik irányítják a Kínai Népköztársaságot? – I. rész: Hszi Csin-ping, Mao 2.0?
Kik irányítják a Kínai Népköztársaságot? – I. rész: Hszi Csin-ping, Mao 2.0?

Ha valaki ma Kínáról beszél, elkerülhetetlen, hogy ne essen szó Hszi Csin-pingről, a Kínai Kommunista Párt főtitkáráról, pontosabban pártfőtitkáráról, hiszen ez a hivatalos megnevezés. Ő az az ember, aki nemcsak az ország, hanem a párt és a hadsereg fölött is közvetlen befolyással bír. De hogyan is néz ki a kínai hatalmi struktúra valójában?

A Kínai Népköztársaság államszervezete három intézményi pillérre épül: a Kínai Kommunista Párt (KKP), az állam (kormányzat) és a Népi Felszabadító Hadsereg. Ezek közül azonban a legmeghatározóbb a KKP, mely dominálja az utóbbi kettőt. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága a legfőbb döntéshozó szerv, amely ötévente tart kongresszust. A nagyjából 370 tagú Központi Bizottság tagjai választják meg a Politikai Bizottságot (PB), ami már egy szűkebb, körülbelül 25 fős vezetői testület. A legbelső kör pedig a Politikai Bizottság Állandó Bizottsága (PB ÁB, vagy Politbüro), amely jelenleg (2024-től) hét tagból áll – ők gyakorlatilag az ország legfőbb irányítói.

kepaprilis.pngA kínai politikai rendszer felépítése. Kép forrása: BBC

A pártfőtitkár a PB ÁB első embere, a KKP vezetője, aki rendszerint az államelnöki és a Központi Katonai Bizottság elnöki tisztségét is betölti. E hátom szerep által összpontosul nála mind a politikai, a katonai és az ideológiai hatalomA pártfőtitkár a PB ÁB első embere, a párt vezetője, aki rendszerint az államelnöki és a Központi Katonai Bizottság elnöki tisztségét is betölti. Ezáltal összpontosul nála minden érdemi politikai, katonai és ideológiai hatalom.

Ez a cikk egy több részes sorozat kezdete, amelyben bemutatjuk a jelenlegi kínai vezetés legbefolyásosabb tagjait. Az első rész kizárólag Hszi Csin-pingre fókuszál, akinek hatalmát gyakran Maoéhoz hasonlítják.

Hszi Csin-ping politikai öröksége családi gyökerekhez nyúlik vissza. Apja, Hszi Csung-hszün a Hosszú Menetelés végén kulcsszerepet játszott: Ő fogadta be Maót és gerilláit a, több mint 10 ezer kilométeres gyalogmenet, Hosszú Menetelés végén, amelyből mindössze körülbelül 8500 harcos élte túl. Az apa később Mao kormányában is szerepet kapott, 1959 és 1962 között az Államtanács főtitkára volt, ám nem sokáig. A kulturális forradalom idején Mao több hozzá közel álló személyt, köztük Hszi Csung-hszünt is személyes árulónak bélyegezte, nyilvánosan megalázta, majd nyolc év börtönre ítélte. A politikai leszámolás természetesen a családját sem kerülte el: a 15 éves Hszi Csin-pinget kirúgták a pekingi elitiskolából, és a vidéki Kína nyomorába száműzték fizikai munkára, éhezésre, megaláztatásra, mindezt az elhíresült kulturális forradalom keretein belül.

eepaprilis2.png

Hszi apjának nyilvános megaláztatása. Kép forrása: https://www.youtube.com/watch?v=1ZKBaRsP1gY&pp=ygUTY2hpbmEgcG9saXRidXJvIHZveNIHCQmECQGHKiGM7w%3D%3D

Mao halála után Teng Hsziao-ping felszámolta a kulturális forradalmat, és rehabilitációt ígért a Hosszú Menetelés túlélőinek és gyerekeinek, hiszen még mindig kiterjedt a hatalmuk és Teng is velük erősítette magát a hatalomba. Persze Hszi is közéjük tartozott, visszatérhetett Pekingbe, előbb vegyészmérnöknek tanult, majd posztgraduális képzésen kommunista filozófiát hallgatott Kína legjobb egyetemén. A pártba 1974-ben lépett be, annak ellenére, hogy a párt az apját tönkretette.

Hszi első lépésként a politikai karrierre készülők között szokatlan döntést hozott: elhagyta a fővárost, és vidéken kezdte meg a politikai ranglétra megmászását. Először Hopej tartományban, majd Fucsienben, később Csöcsiangban vállalt párttisztségeket. 1999-re már Fucsien tartomány kormányzója volt, amely sokat dobott a karrierjén, hiszen katonai központ révén főtisztekkel épített ki kapcsolatokat. 2002-től Csöcsiang tartományi párttitkára lett, és kivívta a helyi lakosság bizalmát is.

A nagy áttörés 2007-ben jött el, amikor a sanghaji párttitkárt korrupció miatt eltávolították, és Hszit küldték a helyére. Mindössze hét hónap alatt sikerült visszaállítania a párt tekintélyét a városban, ezután egyenesen Pekingbe került, és tagja lett a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának, a Politbürónak. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált, akár feérhet a csúcsra is.  

2012-ben került végül a ranglétra tetejére, mindenki azt várta tőle, hogy egy kevésbé ambíciózus, akár irányítható figuráról van szó, hiszen karrierje elején vidékre is hajlandó volt lemenni. De ez gyorsan kiderült, hogy nem igaz: Teng decentralizációs örökségével szembemenve úgy gondolta az egyszemélyi vezetés létfontosságú a párt túlélése szempontjából. Szerinte a kollektív vezetés gyengeséget jelent, ezzel visszatért a maoista hagyományhoz. Hszi hatalomra kerülését követően tisztogatási hullám indult: korrupciós vádak alapján eltávolították a külügyminisztert, a védelmi minisztert, és számos más magas rangú hivatalnokot. Az antikorrupciós kampány remek eszköz volt arra, hogy riválisait kiszorítsa, és saját embereit ültesse kulcspozíciókba, akárcsak Mao tette.

2021-ben a párt elfogadta a „harmadik történelmi határozatot”, amely hivatalosan is megerősítette „Hszi Csin-ping gondolatát” a Kínai Kommunista Párt ideológiai alapjaként. Ezzel az ő víziója vált az irányadóvá, tehát döntéseit senki sem kérdőjelezheti meg. A gazdaság a vezetése alatt megduplázódott, a katonai kiadások is így valójában igazi kritika sem érhette őt.

A Covid–19 járvány azonban megroppantotta a rendszerbe vetett hitet. Az ország több pontján tüntetések robbantak ki – ritka jelenség a kínai viszonyok között. Emellett a gazdaság sem állt teljesen talpra: az amerikai vámháború és a globális kereskedelmi feszültségek komoly kihívást jelentenek. Ennek ellenére Hszi hatalma továbbra is sziklaszilárd. A Politikai Bizottság és a Népi Felszabadító Hadsereg kulcspozícióit kizárólag hozzá hűséges vezetők töltik be. Jelenleg nincs olyan személy, aki reálisan esélyes lenne Hszi leváltására. 2022-ben újabb hűséges emberekkel töltötte fel a Politbürót és más fontos politikai szerveket, ezzel megerősítve, hogy a következő években is ő fogja irányítani Kínát.

kep3aor.png

Covid miatti tüntetések Kínában. Kép forrása: https://www.youtube.com/watch?v=1ZKBaRsP1gY&pp=ygUTY2hpbmEgcG9saXRidXJvIHZveNIHCQmECQGHKiGM7w%3D%3D

Láthatjuk tehát Hszi sziklaszilárdan tartja a kezében a hatalmat, kihívója sem akad. Azonban jelenleg több nehézséggel kell megküzdenie, mint eddig valaha. De vajon a Politbüro többi tagja kitart mellette? Cikkünk második részében bemutatjuk folytatjuk a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának további tagjainak bemutatását, és láthatjuk Hszi hatalmának kiterjedését rajtuk keresztül.

Az EU geopolitikai vihara Katarral és Amerikával
Az EU geopolitikai vihara Katarral és Amerikával

megjelent-a-va_llalkoza_sok-fenntarthato_sa_gi-ce_lu_-a_tvila_gi_ta_si-ko_telezettse_geit-szaba_lyozo_-ve_grehajta_si-rendelet.jpg

Az Európai Unió új vállalati fenntarthatósági átvilágítási irányelve (CSDDD) nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai hullámokat is keltett – mind a közel-keleti, mind a tengerentúli partnerekkel való kapcsolatokban.

Az irányelv célja, hogy a nagyvállalatokat arra kötelezze, hogy átvilágítsák és kezeljék a globális tevékenységi láncuk mentén jelentkező környezeti és emberi jogi kockázatokat. Ugyanakkor az irányelv extraterritoriális hatásai – vagyis hogy nemcsak az EU-n belüli, hanem a harmadik országbeli üzleti partnereket is érinti – több érintett fél számára komoly aggodalmakat vetettek fel.

Katar: a gázpolitika és a zöld elvárások ütközése

Katar, az egyik legnagyobb LNG-exportőr, élesen bírálta az irányelvet.

Saad al-Kaabi, az ország energiaügyi minisztere a Financial Times-nak adott interjújában figyelmeztette az EU-t, hogy ha a tagállamok ténylegesen szankcionálják azokat a vállalatokat, amelyek nem felelnek meg az emberi jogi és környezeti elvárásoknak, akkor Katar leállíthatja a cseppfolyósított földgáz szállítását Európába. Ez különösen érzékeny fenyegetés az energiaválság utáni helyreálló Európa számára, amely részben épp Katarra támaszkodik az orosz gáz pótlására. Katar álláspontja szerint a szabályozás beavatkozást jelent a szuverén államok belügyeibe, és veszélyezteti a hosszú távú energetikai együttműködéseket.

katar_tube_222.jpgforrás: https://delano.lu/article/qatar-threatens-to-stop-eu-liquid-gas-exports 

Az USA törvényalkotással reagált az eseményekre 

Az Egyesült Államokban szintén politikai ellenállás formálódik a CSDDD-vel szemben. Márciusban Bill Hagerty republikánus szenátor benyújtotta a PROTECT USA Act nevű törvényjavaslatot, amely megtiltaná az amerikai vállalatok számára, hogy külföldi – így például az EU-s – fenntarthatósági átvilágítási szabályoknak megfeleljenek.

A javaslat célja, hogy megvédje az amerikai cégeket az EU extraterritoriális szabályozásával szemben, és megakadályozza, hogy amerikai bíróságok végrehajtsák a CSDDD-re alapozott ítéleteket. Az amerikai törvényhozók szerint az EU irányelve aránytalan terhet ró a globálisan működő amerikai vállalatokra, különösen az energia- és nyersanyagiparban, és sérti az Egyesült Államok gazdasági szuverenitását.

De nem csak a harmadik országok kifogásolták az EU igencsak ambiciózus szabályozását

Magán az Unión belül is igen kettős fogadtatásnak lehettünk szemtanúi. Mind a nagyvállalatok, mind a kkv-k számára hatalmas adminisztratív és anyagi terheket ró a szabályozás. Az aggodalmak szerint a CSDDD hátrányos helyzetbe hozhatja az európai vállalatokat más régiók cégeivel szemben - mint akár az amerikai vagy kínai nagyvállalatok - amelyek nincsenek kötelezve ilyen szigorú előírások betartására, ezzel pedig az Unió és az uniós társaságok is vesztenének a versenyképességükből. Továbbá mind a tagállamok, mind a vállalatok sérelmezik, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy a CSDDD-t hogyan lehetséges végrehajtani és pontosan kivitelezni, főleg a harmadik államok területén operáló üzleti partnereikkel összefüggésben. 

arizona-2820971_1280.jpgArizona, forrás: pixabay

A CSDDD célja egy igazságosabb, fenntarthatóbb globális gazdaság megteremtése, amelyben a vállalatok felelősséget vállalnak a beszállítói láncaikban történő visszaélésekért is.

Ugyanakkor a globális szereplők – mint Katar és az USA – válaszai azt mutatják, hogy a szabályozás nem pusztán etikai kérdés, hanem geopolitikai és gazdasági hatalomgyakorlás terepe is lett. Európa számára most a feladat az, hogy megtalálja az egyensúlyt a fenntarthatósági célok és a nemzetközi partnerekkel való együttműködés fenntartása között, miközben nem veszélyezteti sem az energiabiztonságát, sem gazdasági versenyképességét.

 

(Borítókép forrása: https://blog.kpmg.hu/2024/08/megjelent-a-vallalkozasok-fenntarthatosagi-celu-atvilagitasi-kotelezettsegeit-szabalyozo-vegrehajtasi-rendelet/)

Drámai fordulat Kanadában: összeomlik a jobboldal?
Drámai fordulat Kanadában: összeomlik a jobboldal?

letoltes_5_2.jpg

Még 2025 elején is szinte minden politikai elemző biztosra vette, hogy a kanadai konzervatívok rekordmértékű választási győzelemmel veszik át a kormányrudat a hibát-hibára halmozó liberális kormánnyal szemben. Ehhez képest pár nappal a választás előtt úgy tűnik, hogy nemcsak a történelmi, de még egy kis többségű győzelem is egyre távolabb kerül tőlük.

Ez a példátlan fordulat több tényező együttes eredménye: az egyik Donald Trump, aki azzal fenyegetőzik, hogy vámokat vet ki Kanadára – majd az ország egészének annektálását is belengette. A másik pedig Mark Carney, aki a népszerűtlen Justin Trudeau-t váltotta a miniszterelnöki székben, és azóta meglepően ügyes politikai manőverezéssel építi újjá a Liberális Pártot.

A közvélemény-kutatások drámai változását azonban nem lehet pusztán Trumpra vagy Carney-ra fogni. A kanadai konzervatívok saját hibái is nagyban hozzájárultak a kudarcukhoz. Pierre Poilievre, a párt vezetője egy meglehetősen sikertelen kampányt folytat, ami az egész párt támogatottságát magával húzta.

A konzervatívok körében már a választás előtt megindult a bűnbakkeresés: egyesek nyíltan Poilievre-t és kampánystábját hibáztatják a helyzetért. Bár még van pár nap a választásig, a konzervatívok győzelmi esélyei napról napra romlanak. Ebben a cikkben azt vizsgáljuk, hogy mi vezetett a konzervatív párt széthullásához.

Elhibázott stratégiák: Trudeau, Singh és a fókuszvesztés

Poilievre kampánystratégiája eredetileg két fő pontra épült: Justin Trudeau megbuktatására és a kanadai szénadó elleni fellépésre. Csakhogy Trudeau visszavonult, helyére pedig Mark Carney lépett, aki egyik első lépéseként eltörölte a szénadót. A konzervatív kampány hirtelen (3 hónappal a választás előtt) irányt vesztett.

Ráadásul Poilievre egy másik hibát is elkövetett: nem volt hajlandó együttműködni a másik nagy ellenzéki párt, az Új Demokrata Párt (NDP) vezetőjével, Jagmeet Singh-el. A kanadai politikában nem példanélküli, hogy különböző politikai oldalak közösen buktatnak meg egy kormányt – most azonban Poilievre nemcsak, hogy elutasította az együttműködést, de nyilvánosan is támadta a többi ellenzéki pártot, amiket Trudeau-hoz hasonló "bűnbakként" kezel. Ez viszont végképp lehetetlenné tette a kormányváltáshoz kormányellenes választói koalíció létrehozását.

20250327-canada-first-rally-port-kells-ab-0372.jpg

Pierre Poilievre, az ellenzék vezetője, Kép forrása: Yukon News

Botrányos jelöltek és belső lázadás

A jelöltállítási botrányok is gyengítik a konzervatívokat. Az egyik billegő körzetben, Windsor-Tecumseh-Lakeshore-ban (Ontario) vissza kellett léptetni egy jelöltet, miután kiderült: korábban a nyilvános akasztások mellett érvelt, sőt, azt is megjegyezte, hogy Trudeau halált érdemelne. Egy másik körzetben, Brit Columbiában, a pártvezetés egy teljesen tapasztalatlan 25 éves fiatal jelöltet állított a jól beágyazott helyi konzervatív veterán politikus helyett – aki erre függetlenként indul, megosztva a jobboldali szavazatokat.

windsor-tecumseh-lakeshore.jpgBillegő körzet, ami egy konzervatív botrány miatt a liberálisokhoz kerülhet, Kép forrása: Canadaelects

Tovább rontja a helyzetet, hogy Ontario tartományi miniszterelnöke, Doug Ford – aki egyébként szintén konzervatív – nyíltan kritizálja Poilievre-t, és kijelentette: nem kívánja támogatni kampányát. Mivel Ontario kulcsfontosságú a választás kimenetele szempontjából, Ford távolmaradása komoly érvágás lehet április 28-án a konzervatívoknak.

Egy népszerűtlen vezető

A legnagyobb probléma azonban maga Poilievre személye. Legfrissebb népszerűségi mutatója mínusz 20 pont, míg Carney-é plusz 22. A férfi választók körében Poilievre előnye gyakorlatilag eltűnt, a nők között pedig 19 pontos hátrányban van. Az idősebb szavazók (akik a legaktívabb választók) körében különösen rosszul áll: a 55 év feletti nők körében például 27 pontos lemaradása van Carney-hoz képest. A fiataloknál sem jobb a helyzet – még a 18–34 éves férfiak is inkább Carney-t támogatják.

Poilievre kemény, konfrontatív stílusa Justin Trudeau ellen remekül működött, de Carney ellen, akit sokan az ország "józan hangjának" tartanak, kifejezetten taszítóvá vált. Sokan egyenesen "Trump-szerűnek" tartják – és ez Kanadában, ahol Donald Trump közgyűlölet tárgya egyáltalán nem előny.

screenshot_2025-04-09_at_4_00_01_pm.png

(Kép forrása: ontherecordgu)

Nő a feszültség a párton belül

Poilievre nemcsak a választók, de saját párttársai körében is egyre népszerűtlenebb. A legutóbbi botlásai – például amikor kitérő választ adott a botrányos jelöltek ügyében, vagy amikor azt mondta, hogy

„a fiatal nőknek még a biológiai órájuk lejárta előtt kéne lakást vásárolniuk” – nem segítettek rajta.

A konzervatív kampánycsapat vezetőjét, Jenny Burn-t is egyre többen kritizálják, mondván, hogy „egy 2024-es stratégiával próbál megnyerni egy 2025-ös választást.” A párton belüli feszültség folyamatosan nő, és könnyen egy olyan ördögi körbe sodorhatja őket, ahol a gyenge támogatottság belharcokat szül, azok további zuhanást okoznak a közvélemény-kutatásokban, ami még több konfliktust generál.

A történelem ismételheti magát – vagy mégsem?

Bár sokan már leírják Poilievre-t, nem lenne példa nélküli, ha mégis meglepetés születne a választásokon. Kanadában többször is előfordult, hogy a frissen kinevezett miniszterelnökök népszerűségi hulláma gyorsan lecsengett. Az 1984-es és 1993-as választások is azt mutatták, hogy nem mindig tudják megtartani ezt az előnyt.

Most azonban más a helyzet. A kampány sokkal intenzívebb, Trump beavatkozásai, a bizonytalan nemzetközi helyzet és a szövetségi–tartományi konfliktusok mind olyan tényezők, amelyek felerősítik a politikai törésvonalakat.

Az NDP szavazói mentik meg a liberálisokat?

Érdekes, hogy a mostani liberális előretörés nem a konzervatívok rovására történik, hanem az NDP szavazóinak elpártolásával. Egyre többen vannak, akik csak azért szavaznak a Liberális Pártra, hogy megakadályozzák Poilievre hatalomra kerülését.

Ez a taktikai szavazás akár elsöprő parlamenti többséget is hozhat Carney-nak. Az adatok szerint az NDP szavazók mindössze 34%-a maradt teljesen elkötelezett a párt mellett, miközben a liberálisok és konzervatívok elkötelezettsége sokkal stabilabb. Ha ezek közül csak egy kisebb rész is átszavaz a liberálisokra, az történelmi győzelmet hozhat a Liberális Pártnak.

Poilievre közel a bukáshoz

A kampány végéhez közeledve egyértelművé vált: a konzervatívok közel állnak ahhoz, hogy óriási vereséget szenvedjenek. Még mindig van hátra pár nap a választásokig, így elméletileg történhet fordulat, de ehhez Poilievre-nek először a saját pártját kellene rendbe tennie.

A párton belüli káosz, az elhibázott stratégia, a botrányos jelöltek és a vezető népszerűtlensége mind-mind azt jelzik, hogy a konzervatívok történelmi lehetőséget készülnek elszalasztani – méghozzá saját hibáik miatt.

 

(Borítókép forrása: Politico)

Mentőövből a nyomásgyakorlás eszköze
Mentőövből a nyomásgyakorlás eszköze

Rengeteget változott a világ, és ezzel együtt a transzatlanti kapcsolatok is az elmúlt években. Bár az első Trump-kormány gyökeres változást prognosztizált, Biden elnöksége alatt még visszatérni látszott a megszokott amerikai-európai viszony. Azóta viszont bekövetkezett, amire igazából senki sem számított; az Egyesült Államok hátat fordítani látszik európai szövetségeseinek. Ezt a változó viszonyrendszert érzékelteti az LNG export szerepe is a transzatlanti kapcsolatokban.

2022-ben, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, az Északi Áramlat 1 és 2 pedig (azóta kevésbé) rejtélyes módon felrobbant, Európa azonnal vészhelyzeti intézkedések sorozatára kényszerült a gázellátás biztosítása érdekében. Ekkor jelentkezett be az Egyesült Államok, hogy a cseppfolyósított földgáz (LNG) export átirányításával az Európai energiaellátás „megmentője” legyen; Joe Biden ígéretet tett, hogy legalább 15 milliárd köbméterrel többet szállítanak Európába, mint korábban tervezték, ezzel jelentősen enyhítve a kontinens gázellátási stresszét. A gyors reakció nem csupán kereskedelmi, de politikai gesztus is volt, amely a transzatlanti szolidaritás jeleként rögzült az európai vezetőkben.

trump_es_von_der_leyen.png

Donald J. Trump amerikai elnök találkozik Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökkel a Világgazdasági Fórum 50. éves találkozóján 2020. január 21-én, kedden a svájci Davosban, a davosi kongresszusi központban. (Hivatalos fehér házi fotó: Shealah Craighead)

Három évvel később már egy teljesen más képet látunk. Az április első napjaiban Donald Trump elnök által bejelentett 10%-os alapvám és a további “kölcsönös” vámok az Európai Unióból érkező termékeket is súlyosan érintik. Az Unió válaszképpen összeállított egy listát amerikai termékekből, amelyekre 25%-os megtorló vámot vezetnének be, de fenntartja februári ajánlatát is a kölcsönösen 0% százalékos vám bevezetésére, amit Trump azonban nem tart jó üzletnek. Ehelyett az amerikai elnök egy merészebb követeléssel állt elő; az EU-nak 350 milliárd dollár értékben kell amerikai olaj- és gáztermékeket vásárolnia, hogy a magasabb kölcsönös vámok ne lépjenek életbe (az EU esetében ez 20%-ot jelentene). Ez az érték nagyjából a tavaly Európába irányuló amerikai LNG‑export tizenhétszeresével lenne egyenértékű, így a megvalósítása több szempontból is irreális.

Nem csak szembemegy a nemzetközi joggal, kivitelezhetetlen is

Egyrészt a WTO általános vám- és kereskedelmi egyezményei világosan tiltják, hogy egy tagország csak bizonyos áruk vásárlásától tegye függővé más kereskedelmi feltételek enyhítését, illetve hogy a vámkedvezmény ne minden országra egyformán vonatkozzon. Ennek azonban nem lehetne lényegi következménye, tekintve hogy a WTO Fellebbezési Testülete az első Trump-kormány óta működésképtelen. 

Másrészt a 350 milliárd dollár értékű energiaimport technikai korlátai is jelentősek. Az Európai Unió gázfogyasztása az orosz-ukrán háború kirobbanása óta folyamatosan csökken, 2021 és 2024 között 23%-kal. 2024-ben Európa nagyjából 51 milliárd köbméter LNG‑t vett az Egyesült Államoktól, ami 18%-kos visszaesést jelent az előző évi 62 milliárd köbméterről (kevesebb, mint 24 milliárd dollár értékben). Így tehát sem a csökkenő fogyasztás, sem a csökkenő import aránya nem kedvez a felfuttatott amerikai elvárásnak. A földgáztermelés és -szállítás kapacitásai sem bővíthetők egyik napról a másikra. Ha minden jelenleg tervezett beruházás megvalósul, akkor 2030-ra megduplázódik az Unió LNG import kapacitása 2021-hez képest, de a Trump-kormány által megszabott értékű import befogadásához még ez is kevés lenne. Nem is beszélve arról, hogy a csökkenő gázfogyasztás fényében már ezekre a beruházásokra sem lesz szükség.

 eu_gaz_import.png

 

Az EU gázimportja forrás szerint, negyedévente, 2021-től 2025 első negyedévéig. Mára az Egyesült Államokból érkező LNG a második legnagyobb import forrás (Norvégia után) Oroszország a harmadik helyre csúszott.
Forrás: Bruegel

A 350 milliárd dolláros energiaimport mint feltétel a magas vámok elkerülése érdekében, nem egy megvalósítható dolog. Akkor viszont miért áll elő egy ilyen ötlettel az amerikai elnök? Lehet, hogy ez is csak egy pillanatnyi fellángolás, vagy külső hatás eredményeként született meg az elnök fejében, mint elvileg a vámháború lépéseinek egyike is. Ezesetben valószínűleg általánosságban arra gondol, hogy a 350 milliárd dolláros külkereskedelmi deficitet, ami a két fél között fennáll az EU javára, úgy kell megszüntetni, hogy az EU gyorsan amerikai termékeket vásárol ugyanekkora értékben. Ha viszont pontosan úgy értette, ahogy mondta, az két dolgot jelenthet; nincs vele tisztában, hogy ez kivitelezhetetlen, vagy pontosan tudja hogy kivitelezhetetlen, és a későbbiekben fel fogja kínálni egy alternatív megoldás lehetőségét — például az elektronikai termékek és autók kereskedelmére vonatkozó szigorú EU-s szabályzatok és előírások csökkentését.

Az LNG export mint az amerikai külpolitikai irányvonal metaforája

Az amerikai LNG exportra támaszkodó stratégia nem pusztán gazdasági kérdés; a transzatlanti szövetség legfőbb üzenetét hordozza a külpolitikában. Amikor 2022‑ben az orosz‑ukrán háború lobbant fel, az Egyesült Államok lényegében „mentőövet” dobott Európának, és a Biden‑kormány azonnal átcsoportosította gázkészleteit a kontinensre. Ez a gesztus nemcsak az energiakészletek feltöltéséről szólt, hanem a Nyugat egységéről, arról, hogy Washington minden körülmények között számít szövetségeseire, és készen áll megvédeni közös értékeinket.

Most, 2025 tavaszán, a Trump‑adminisztráció alatt az LNG‑export eszközzé, sőt ultimátum tárgyává vált. A 350 milliárd dolláros vásárlási kvóta követelése nem csupán kereskedelmi feltétel, hanem közvetlen politikai üzenet is, amely arról szól, hogy az Egyesült Államok ma már nem önzetlen segítő, hanem először saját álláspontját érvényesítő, „alkupozíciót” használó aktor. Ez az éles váltás jól kirajzolja, hogy a korábbi „liberális internacionalista” külpolitika helyébe a nyers, „deals‑based” tranzakciós logika lépett.

Egykor az LNG‑szállítmányok az európai energiabiztonság szimbólumai voltak, most viszont az amerikai vámok elkerülésének ára. A közösségi lendület — amikor Washington ingyenes biztonsági ölelést kínált — mára kockázatos alkuhelyzetté alakult. Brüsszelnek rövid időn belül kell döntenie arról, hogyan kezelje ezt a kiélezett vámháborús helyzetet. Ebben a keretben az LNG‑export a külpolitika egyik metaforájává vált, azt sugallja, hogy az Egyesült Államok már nem csupán a Nyugat — és különösen Európa — megvédésének záloga, hanem a kereskedelmi érdekekkel formált, rugalmatlan nyomás alkalmazója.

Ez a szerepváltás egy mélyebb folyamat része. Miközben korábban a transzatlanti együttműködésnek a közös értékek és biztonsági kötelezettségek adták az alapját, ma a külpolitikai döntéseket is egyre inkább a közvetlen gazdasági haszon határozza meg. Az LNG‑export megítélése ezért túlmutat a tartályhajók rakományán; egyben üzenet is arról, hogy az amerikai külpolitika ma már nem egyszerűen szövetségi, hanem tranzakciós jellegű — és ezt a paradigmaváltást jól szemlélteti az az energia‑ügy, amely egykor összefogást, ma pedig alku‑pozíciót jelent.

 

Másfél millió lépés Magyarországon: Beszélgetés Sáfrány Józseffel
Másfél millió lépés Magyarországon: Beszélgetés Sáfrány Józseffel

Ebben a részben a vendégünk Sáfrány József lesz. Dokumentumfilm rendező, szerkesztő és operatőr. Beszélgetünk vele afrikai expedíciókról, Rockenbauer Pál személyiségéről, és persze arról a sorozatról, amely örökre beírta magát a magyar televíziózás történetébe, a Másfél millió lépés Magyarországonról.

Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.

Az első kérdésem az lenne, hogy te 1971-ben kezdtél el dolgozni az MTV-nél, mint világosító. Hogyan vezetett az utad aztán a szerkesztői, operatőri, illetve rendezői székbe?

Ez hosszú és bonyolult út, de egyébként a történet maga nagyon egyszerű. Annak idején, még gimnazista koromban, a Radnótiba jártam. Volt egy mániám: én szeretek csavarogni, és minden szabadidőmben stoppal jártam az országot. Ahogy csavarogtam és nézelődtem, mindig előfordult, hogy stoppal utazva összefutottam valakivel a Magyar Televíziótól. Mondtam is magamban: „Ezek marha sokat utaznak, ez egy nagyon jó dolog.”
Volt egy barátnőm az iskolában, akinek az édesapja egy igen neves művészettörténész volt – hadd ne nevezzem meg, de nagyon-nagyon jó szakember volt, az építészettörténet egyik legkiválóbb alakja. Na, őneki rohadtul nem tetszett az, hogy egy ilyen szakadt külsejű ürge, mint én, a lánya körül legyeskedik. Ezért megbízott engem azzal, hogy ha már úgyis csavargok az országban, és járok mindenfelé, akkor fényképezzem le neki ezt, meg azt – mindenféle középkori műemlékeket.
Így aztán elkezdtem az országot járni – akkor már tudatosan. Addig csak úgy kinéztem a térképen egy pontot, elmentem oda, aztán visszajöttem. De így már volt értelme. Mire ezt a munkát befejeztem, a hölgy már régen nem játszott szerepet az életemben, de az, hogy menni kell, és hogy az jó – az megmaradt.
A fényképész-tanuló koromban, érettségi után, nem igazán tetszett nekem az, hogy most állóképeket, meg ilyeneket csináljak, és habozás nélkül ott is hagytam a vizsgák előtt az utolsó évfolyamot. Olvastam a Népszabadságban, hogy érettségizett fiatalokat keresnek a Magyar Televízióba segédvilágosítói munkakörbe. Mondom, ezek sokat csavarognak – akkor nekem ott a helyem. Úgyhogy így kerültem a televízióhoz.

safrany_jozsef.jpg

És mit szóltak a szüleid egyébként ahhoz, hogy ilyen csavargó életmódot éltél?
A szüleim nem olyanok voltak, hogy beleszóltak volna bármibe is. Tulajdonképpen azt csináltam, amit én jónak láttam. Az volt a lényeg, hogy a fizetésemnek az x százalékát, ha lehet, mindig adjam haza, hogy a háztartás fennmaradjon.

És akkor a fotózás így jött az életedbe? Hogy ennek a barátnőnek az édesapja megbízott vele? Vagy már előtte is fényképeztél?

Hát, fényképész-tanuló voltam, és igyekeztem ezeket a dolgokat a lehető legjobban csinálni. Magam laboráltam, magam csináltam mindent, és úgy adtam oda a képeket – amik könyvekben is megjelentek. Eléggé, hogy mondjam… mikor megjelent a könyv, amelyben benne voltak a képeim, már szépen kerestem velük – de jóval később, mint ahogy én azokat leadtam. Aztán egyszer csak jött valahonnan egy kalappénz, nem értettem, utánanéztem – ja, hogy igen, ez a kiadó, aki a művészettörténettel, régi épületekkel foglalkozik, most kifizette, mert megjelent valamelyik könyvben néhány képem.

És említetted, hogy ezután inkább a mozgókép felé fordultál. Mi az, ami vonzott benne, amit az állókép nem tudott megadni?

Abszolút nem a mozgókép vonzott. Én gyerekkorom óta rendszeresen jártam statisztálni a filmgyárba, ismertem a filmszakmát. Gimnazista koromban is statisztáltam Jancsó Miklós filmjeiben többször, meg más filmekben is. Így a filmszakma nem volt valami különlegesség. Azt jelentette, hogy ezeknek ez a szakmája, ezt csinálják – általában a lehető legjobban.
Amikor bekerültem a televízióba világosítónak, körülbelül három-négy nap múlva megjelent egy belső hirdetés: segédoperatőri tanfolyamra kerestek fiatalokat. Azonnal beadtam a jelentkezésem. Egy évig dolgoztam világosítóként, de mikor kiderült, hogy beadtam a jelentkezésemet, az illetékes elvtárs azt mondta, hogy az ő osztálya nem ugródeszka jelölt művészek számára – és kirúgott.
Elmentem egy darabig esti hírlapot árulni, de aztán fölvettek a segédoperatőri tanfolyamra. Ezt egész jól elvégeztem, és rögtön lett állásom is a Magyar Televíziónál, a politikai adások főszerkesztőségénél – amire az égvilágon mindenre vágytam, csak arra nem, hogy ezzel kelljen foglalkoznom. Először is azt mondták, hogy vágassam le a hajam, meg ilyenek… szóval az is tartott egy évig.
A kirúgásom oka az volt, hogy volt egy Kádár-interjú, és mondták: protokollöltöny kell. Nekem nem volt, de volt egy barátom, aki egy fejjel alacsonyabb volt nálam és egy méterrel szélesebb – az ő öltönyében mentem, és nem ragasztottam le a hajam. Megcsináltuk az interjút. A Kádárnál az volt a rendszer, hogy egy óráig a tévéé a program – utána sem lehetett elmenni. Beszélgettünk, és valahogy szóba került a hosszú haj. Kádár a szokásos böfögő hangján mondta, hogy „Tegnap volt nálam egy svéd riporter, seggig ért a haja, de nagyon okosakat kérdezett. Engem az ilyesmi nem érdekel.” Odafordult a stábhoz: „Na?” Mire visszaértem, már írásban volt, hogy politikai munkára alkalmatlan vagyok.
Ezt a papírt elvittem Lénárd „papihoz”, aki az operatőri osztály főnöke volt. Elolvasta, nagyot röhögött, és fölvett az operatőri osztályra segédoperatőrnek. Ez voltam egészen addig, amíg el nem vittek katonának.
A világosítóknál is, meg a segédoperatőröknél is tudták rólam, hogy nálam olyan nincs, hogy délután négykor leállok, és hazamegyek. Szeretek hosszabb időre vidékre utazni, szeretek vidéki szállodákban lakni, országot-világot látni. Ezért aztán sokszor olyan operatőrök és rendezők mellé osztottak be, akik ilyen filmeket csináltak. Mert ez nem olyan szakma, hogy "nincs kedvem hozzá, de azért megcsinálom". Ezt szeretni kell. Ez egy szerethető szakma, minden perce olyan, mint egy újabb egyetemi kurzus: egyszer egy nagyon fontos emberről forgatsz, és meg kell ismerned az egész életét, másszor egy városról vagy akár valami különleges természeti jelenségről. És ha ezekről beszélnek, és te figyelsz, akkor az ragad rád. Engem ez nagyon vonzott. Olyannyira, hogy sokszor inkább erre figyeltem, mint arra, amit éppen csinálnom kellett volna – filmet fűzni, adagolni, ilyesmik. Abban nem voltam a legjobb.

Tehát akkor, ha jól értem, a segédoperatőr az operatőr keze alá dolgozik? 

Pontosan. Ő viszi az állványt, amikor menni kell valahova, ő fűzi be az új filmet, ha kifutott, ő rakja össze a készülékeket – mindig úgy, hogy amikor az operatőr dolgozni akar, minden készen álljon. A segédoperatőrnek mindenre figyelnie kell. Plusz ő állítja az élességet is. Tudod, mit jelent, amikor jön veled szembe egy lovas, és neked végig élességben kell tartanod, miközben rohan a kamera felé? Na, ezt hívják úgy, hogy focus puller a nemzetközi filmes nyelvben. Valamiért ehhez volt érzékem. Ebben jó voltam. Ezt is csináltam, és ezt is szerettem – de mégsem elégített ki.

Az érettségim annyira pocsékul sikerült, hogy tíz évig eszembe se jutott, hogy továbbtanuljak. Aztán egy alkalommal, miközben éppen segédoperatőrként dolgoztam Kollányi Ágostonnal – aki a magyar természetfilmezés atyja, és Rockenbauer Pál számára a legnagyobb név volt Magyarországon –, elkezdtem dolgozni magával Rockenbauerrel is. Akkor még nem tudtam, de már többször is dolgoztam vele teljesen véletlenül. És egyszer csak elkezdett vizsgáztatni. Megkérdezte: "Mi ez a fa? Uraságod ismeri ezt a növényt?" Ő mindig ilyen távolságtartóan beszélt azokkal, akiket szeretett – magázta őket. "Meg tudna nekem mondani négy folyót, ami kifolyik a Kárpát-medencéből?" És mivel földrajzmániás voltam, ezeket tudtam. Tudtam, hogy vizsgáztat – de jólesett.

Így már értem, hogyan jutottunk el a fotózástól a világosításon át a segédoperatőrig. És innen hogyan vezetett az út a dokumentumfilmek világába? 

Hát, a Magyar Televízióban természetesen készültek nagyon jó filmek, színházi közvetítések is, de engem nem ezek érdekeltek. Engem az vonzott, amivel lehetett csavarogni. Azért választottam ezt a pályát, mert mindig menni akartam. Nem egy műfaj, nem egy meghatározott stílus irányított, hanem az, hogy utazni, látni akarok. Ezért nem a játékfilmek érdekeltek – bár azokban is jó volt részt venni, volt is néhány emlékezetes pillanat.

Például tudod, szokták mondani, hogy már minden voltam, csak akasztott ember nem – na, én az is voltam. Egy középkorban játszódó filmben, ahol az engedetlen jobbágyot felakasztják, nem volt statiszta, aki elvállalta volna a szerepet. Én meg, mint Ráday Mihály segédoperatőre, mondtam: "Én ezt megcsinálom, ha van hozzá elég pénz." Azt mondták, van. Beöltöztettek ejtőernyős hevederbe, rám adták a jobbágyruhát, és felhúztak az akasztófára. Miközben lógtam, Ráday csak ennyit mondott: „A segédoperatőr úrnak talán lehetne egy kis kameraérzékenysége…” Mert hogy nem a kamera felé lógtam, hanem háttal. Akkor elkezdtem vonaglani az akasztófán, hogy beforduljak a kamera irányába. Sajnálom, hogy erről nem készült fotó – senki nem fényképezte le. De a felvétel, amin ott lógok jobbágyként, megvan. A Várak, törökök című filmsorozatban.

Említetted ugye a csavargást, és hát te igazán messzire csavarogtál. Afrika például kifejezetten meghatározó szerepet játszik az életedben – több filmed is ott készült. Honnan jött számodra Afrika?

Volt egy expedíció 1987–88-ban. Egy tudósokból álló csapat – rajtam kívül szinte mindenki doktor volt – elhatározta, hogy végigjárja Teleki Sámuel egykori útját Kelet-Afrikában. Emellett persze a saját kutatási területeikhez is kapcsolódó megfigyeléseket végeztek. Ők már látták korábban a Kőrösi Csoma Sándor nyomában című filmemet, meg azt is, amit Izlandon forgattam – ezek voltak az első külföldi munkáim. Épp akkoriban kaptam díjat a Kőrösi-filmért, és akkor jött a felvetés: válasszuk a „köztes Urat”, vagyis engem. Lenner János keresett meg – vele együtt jártunk a Radnóti Gimnáziumba. Akkor már a Térképtudományi Tanszék docense volt, és ő szervezte az expedíciót. Elmentünk pontosan fél évre Kelet-Afrikába. És onnantól nem telt el év, hogy ne éreztem volna: ide nekem vissza kell mennem. Most is az egyik legközelebbi tervem az, hogy mikor tudok ismét Afrikába utazni.

És milyen nehézségekkel jár egy ilyen afrikai forgatás? Gondolok itt logisztikára, helyi engedélyekre, időjárásra – olyan dolgokra, amikkel Magyarországon nem nagyon találkozik az ember.

Amikor mi odamentünk, még filmre dolgoztunk – 16 milliméteres színes filmre. Megvoltak hozzá a megfelelő kamerák: ekkora, akkora, meg amakkora. Én úgy tudtam, hogy a mi expedíciónk – „Magyar Tudományos Afrika Expedíció”, szép fellengzős neve volt – minden szükséges engedéllyel rendelkezik, hogy azt csináljunk Afrikában, amit csak akarunk. Na, hát amikor másodszor tartóztattak le a helyi rendőrök, és próbálták elkobozni a felszerelésemet, már tudtam, hogy ez nem így működik. Hiába van központi állami engedély, ha a helyi kishatóság éppen máshogy dönt.

Szóval voltak ilyenek. A későbbi forgatásokon is mindig az volt a legfontosabb, hogyan tudok „álcázni” – hogyan rejtem el a kamerát, mit tudok a lehető legkisebb méretben vinni. Ez persze sokszor rontotta a minőséget, de bevállaltam, mert mondtam: ha kell, én leszek az állvány is. Ha menni kell, akkor menni kell. Ha csinálni kell, akkor csinálni kell – jöhet bármi.

Az alapvető szabályokat gyorsan megtanultam: rendőrt nem fotózunk, katonát sem, állami objektumokat csak rejtve, és csak ha nagyon muszáj – hidakat, ilyesmiket. Igyekeztem kerülni mindent, amiből baj lehet, de így is akadt bőven. Az ilyen expedíciókban én mindig csak egy kis pont voltam. A többiek komoly tudós emberek voltak, akik nagyon alaposan megszervezték maguknak az egészet. Nekem „csak” alkalmazkodnom kellett – de azt megtanultam.

Hogy kell elképzelni egy ilyen expedíciót? Tényleg úgy történt, hogy nagy terepjárókkal, meg a már említett kamerákkal felszerelkezve elindultatok, és fél évig ott voltatok?

Ez a Teleki-expedíció országos összefogás eredménye volt. Alapvetően senki nem adott rá egy vasat sem. A Magyar Televízió annyiban segített, hogy Rácz Gábor – a főnököm hatására – megkaptam mindent: kamerát, felszerelést, mindenféle „szelídséget”, csak éppen pénzt nem. Azt mondták: „Oldja meg az expedíció, hogy miből élsz.” Én pedig belementem. Hát Afrikába menni, fél évre, hát persze! Szóval így ment. Nem volt semmi, ami visszatartott volna.

Volt, hogy letartóztattak bennünket, de mindig ki lehetett magyarázni magunkat. El lehet képzelni, milyenek ott a hivatalnokok. Kenyában például sokan tanultak Nyugaton, Angliában – átvették az ottani nyelvezetet meg hozzáállást. Tanzánia akkoriban szocialista országnak vallotta magát, ott a tisztviselők Kelet-Európában tanultak. Velük tudtam a legjobban szót érteni. Egy kenyai hivatalnok sosem mondja meg nyíltan, hogy mit kér. Húzza az időt, és neked kell kitalálni, mit akar. Tanzániában viszont azt mondták: „Figyelj, adsz egy ötvenest, és akkor minden rendben.” Őszintébbek voltak, mint a nyugatiak. Például ha rossz helyen forgattam, egy kenyai rendőr csak nézett rám és akadékoskodott – aztán ha adtam száz schillinget, békén hagyott. A tanzániaiak viszont egyenesen megmondták, mit akarnak – talán mert Budapesten, Moszkvában, Varsóban tanultak, és értették, mi hogyan működik.

Említetted, hogy néhányszor letartóztattak titeket. Elég sok sztereotípia él Afrikáról: betegségek, rossz közbiztonság… Ezek mennyire igazak?

Egy részük igaz, más részük nem – vagy már nem. Volt, ami igaz volt 40 évvel ezelőtt, de ma már más a helyzet. Ugyanabba a boltba mész be, mint itt Budapesten. Ugyanazokat a termékeket látod, csak épp a címkén az van, hogy Dél-Afrika, nem pedig Németország. Szóval már nem tudsz olyat csinálni Afrikában, ami annyira meglepő lenne. Ugyanaz a világ, XXI. század – csak más ritmusban élnek.

És ez fontos. Itt, nézd, van rajtam egy póló, rajta ez a felirat: zungu. A zungu a héli nyelvben a fehér ember gúnyneve. Portugál eredetű szó, amit ők kicsit átalakítottak. Azt jelenti: „aki mindent akar, és azonnal akarja”. Afrikában nem szabad gyorsan akarni. Ott mindent elérsz, amit szeretnél – ha van hozzá türelmed, kitartásod, tudsz mosolyogni, és néha köpni, amikor kell. Ezt elvárják. Ezekhez alkalmazkodni kell. Én pedig szeretek alkalmazkodni – legyen szó ételről, italról, bármiről. Nagyon szeretem Afrikát. Tényleg két dolog van a világon, ami nekem a legfontosabb: Magyarország – és Afrika. Úgy, ahogy van.

És egy-egy ilyen afrikai expedíció során a helyiek hogyan viszonyultak hozzátok? Mennyire voltak befogadóak, nyitottak más kultúrákból érkezőkkel szemben?

Erre nem lehet egyértelmű választ adni, mert nincs rá egyértelmű válasz. Ott is embere válogatja. Aki még sosem látott fehér embert, az például azt gondolja, hogy gyógyító vagy – rögtön mutatja a sebeit, hogy „kötözd be, csinálj valamit”, mert úgy hiszi, a fehérek ehhez értenek.

Szóval nincs általános recept. Az afrikai ember is ember, különbözőek, mint bárhol máshol. De gondolj bele: ha bemennék egy afrikai faluba, és elkezdenék csak úgy fényképezni, mit szólna hozzá? Hasonló, mint ha idejönne egy fekete férfi egy kiskunsági tanyára, elővenné a kameráját, és elkezdené videózni Jani bácsit. Nem fogadná túl jól.

Ezeket a dolgokat finoman kell csinálni. Engedélykérően, barátságosan, előtte hosszas beszélgetéssel, rábeszéléssel – néha egy kis fizetséggel. Így meg lehet oldani. Ha van egy világos terved, tudod, mit akarsz elérni, akkor az ilyen akadályokat át lehet hidalni.

De erőszakosan, nagyképűen, felsőbbrendűen soha nem szabad fellépni. Ott ez nem működik – és máshol se igazán.

Nekem volt körülbelül két éve egy beszélgetésem Földes Andrással, aki haditudósító, és ő azt mesélte, hogy amikor idegen országba megy – főleg, ahol korábban még nem járt – akkor mindig első dolga, hogy fixert szerez. Olyat, aki ismeri a helyi nyelvet, a szokásokat, és segít eligazodni. Ti is hasonlóan működtetek? Volt mindig egy ilyen helyi ember, aki segített?

Igyekeztünk mindig szerezni valakit. Az első expedíciónkon nem nagyon volt rá szükség, mert ott velünk volt például Szuhirinyiev professzor, aki magyarul beszélt, sőt szuahéli nyelvprofesszor volt, tehát gyakorlatilag mindenhez értett, amire csak szükség volt. De persze még így is fontos volt jó kapcsolatot ápolni a helyiekkel. Fixert viszont később mindig kerestünk. Ma is, ha utazunk valahova – én vagy a feleségem, Kata, aki amúgy a világ legjobb szervezője –, mindig megtaláljuk, hogyan lehet a megfelelő embert előkeríteni, lehetőleg a legolcsóbban, mert ez nekünk mindig fontos. Mi nagyon sokat utazunk, de nagyjából annyi pénzből, amennyibe másnak egy négynapos dubaji kiruccanás kerül, mi elvagyunk egy egész hónapig. És az alatt az egy hét vagy két hét alatt, amit kint töltünk, mindig meglátjuk azt, amit szeretnénk, amit megterveztünk.

Ha jól tudom, a kapcsolatotok is Afrikának köszönhető, igaz?

Ó, igen, abszolút. Szenegálban ismerkedtünk meg. Valahogy úgy alakult, hogy 15-16 telén se neki, se nekem nem volt éppen dolgom. Mondtam is magamnak: „na jó, akkor elmegyek Szenegálba.” Két évvel korábban már voltam ott, csináltam egy filmet, amiből hiányzott néhány jelenet, úgyhogy azt is be akartam fejezni – meg egyébként is, jól akartam érezni magam. És hát ott, Dakarban találkoztunk

Térjünk vissza most Magyarországra, és az adás másik fő témájára, a Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm-sorozatra. Hogyan kerültél bele ebbe a projektbe, mint segédoperatőr?

Hát épp akkor szereltem le a hadseregből. Volt is rövid hajam, ahogy az lenni szokott. Egyszer csak mentem át az aulán a tévében – tudod, az aula volt a központ, ott zajlott az élet, ott beszélgetett mindenki mindenkivel. A Rockenbauer Pál is ott szeretett üldögélni, neki volt egy jó nagy köre, akikkel szívélyes, ha nem is mély barátságot ápolt. És akkor egyszer csak megszólal: „Páfrány úr, álljon meg!” Páfrány úr én voltam.

„– Ismeri maga a Kéktúrát?
– Hát hogyne, van is füzetem.
– Igen? Hány pecsét van benne?
– Hát... egy se. Nem szeretek pecsételni.
– Akkor miért vette meg?
– Kaptam ajándékba.
– Jó. Na, érdekli a Kéktúra?
– Persze, hogy érdekel.
– Akkor jövőre lesz egy ilyen forgatás. Beszállna?
– Hát hogyne akarnék!”
Így kezdődött az egész.

Említetted, hogy nagyon pontos napirendetek és leírásotok volt arról, hogyan fogjátok ezt az egészet véghezvinni. Hogy nézett ki mondjuk egy forgatási nap? Milyen napi rutin szerint zajlott a munka?

Este, amikor mit tudom én, egy szénakazalban, egy pajtában vagy egy kultúrház színpadán aludtunk – ahol épp megszálltunk –, mindig összeült a csapat. Akkor a Pali – Rockenbauer Pál – elmondta, hogy holnap mit fogunk csinálni. Persze mindenki előre is elolvasta a napi tervet, de ő ilyenkor újra végigvette mindenkivel. Aztán reggel elindultunk, és megcsináltuk, amit kellett. A lehető legpontosabb terv szerint haladtunk. Csak ritkán kellett változtatni, és az is főleg az időjárás miatt történt.

Például amikor Nagyvázsonyban jártunk, szakadt az eső. Már három nappal továbbmentünk, de a Nagyvázsonyi várat kihagyni a Kéktúrából egyszerűen nonszensz lett volna. Erre a Rocky – így hívtuk Palit – azt mondta: „Safikám, te úgyis voltál már operatőr vagy segédoperatőr, fogod a kamerát, visszamész, és megcsinálod a Nagyvázsonyi várat.” Jött a gyártásvezető a fehér Volgával, visszamentünk, megcsináltam – és bekerült a filmbe! Őrület! Ez volt az első jelenet, amit teljesen én fényképeztem, és amit leadott a Magyar Televízió. A mai napig nagyon büszke vagyok rá.

És egyébként milyen volt a hangulat a csapaton belül? Milyen vezető volt Rockenbauer Pál?

Olyan vezető volt, hogy soha nem adott konkrét utasítást. Nem volt rá szükség. Mindenki pontosan tudta, mit kell csinálnia. Elolvasta a forgatókönyvet, és tette a dolgát. Legfeljebb annyit mondott néha a Pali, hogy „figyelj, ezt egy kicsit föntebbről vedd”, de még ezt se szívesen. Ő pontosan ismerte az embereit, tudta, hogy Szabados Tamás hogyan fogja vágni, Tenszki Gyula hogyan fog forgatni, Heinz László hogyan világosít, én pedig hogyan fogom intézni, hogy a csapó működjön. Nem volt parancsuralmi rendszer – nem is kellett. Ez a csapat egyszerűen értette a dolgát.
A harmadik nap után már éreztük a film „ízét” – tudtuk, hogyan fog majd kinézni. A Pali időnként belekérdezett, de leginkább hagyta az embereket beszélni. Előre megírta a szöveget Sinkó László számára, hogy majd mikor jön az ideje, el tudja mondani. Minden ki volt találva, minden pontosan meg volt szervezve.

Éppen többször felmerült, hogy mennyire nézték aztán meg azt, hogy ti min dolgoztok, és milyen munkát adtok le. Mennyire volt egyébként ez szigorú cenzúra?

A politikai műsorok a szigorú cenzúra alatt voltak. Ezek a műsorok nem. Ezek elmennek kirándulni, és még fizetést is kapnak érte – ez volt a hozzáállás. Hogy bemutató nélkül. Hát, azért volt hatással, mert gondold meg! Van egy ilyen régi magyar zsoltár, hogy „Boldogasszony anyánk”. Az a Magyar Televízióban ebben a filmben hangzott el először. Először beszélt szabadon egy nem vallási műsorban egy pap. Egy pap! Sok pap.

Először lehetett bemutatni egy komplett görögkatolikus vallási szertartást is.

És amikor ezt csináltuk, föl sem merült, hogy ebbe valaki beleszóljon, vagy hogy ezt nem engedik. Hát itt van az úton, ahogy megyünk, és ezt lehet látni. És később se szólt bele senki. A kétségek akkor merültek föl, a rendszerváltás után, amikor elkezdtek minket éjjelről kérdezgetni. Hogy de hát ez hogy ment bele? A párt, meg ez is benne van? Hogyha a párt maga is belesz*rt az egészbe, meg a televízió olyan felsőbb vezetése, amelyik ezt cenzúrázta volna... Nagy Richárd, aki akkor a Magyar Televízió elnöke volt, nagyon jó menedzser volt. Nagyon jó szakember. Úgy értem, hogy nagyon jó szervező szakember. A televízióhoz halvány fingja nem volt, de tudta, hogy milyen szakemberekkel vegye körül magát. Ő irányítani nagyon jól tudott. És neki ez az egész rohadtul tetszett. Pedig ő is egy ősbolsevik volt.

Már felmerült, hogy tényleg ez a film egyébként a mai napig egy nagyon ikonikus alkotás. Tehát mondom, én 2000 után születtem, de nekünk is ott van DVD-n a polcon, meg rengetegen ismerik még az én generációmból is. Szerinted egyébként miért lett ez ennyire ikonikus?

Nem tudom megmondani. Ez az egész Rockenbauer személyiségéhez köthető. Ami az ő lelkén átszűrődött, az átment a nézőhöz is. És azt a néző 50 év múlva is fogja élvezni, mert a Pali szemén keresztül látja azt a világot. Hogy annak mi a varázsa, azt én nem tudom megfogalmazni. Én szerettem volna sokszor olyan lenni, mint Rockenbauer. Amikor egy idő után rájöttem, hogy nem tudok olyan lenni, akkor igyekeztem már nem olyan lenni. De mindig kérdés, és mindig valami elképzelhetetlen, hogy mi volt ebben a pasasban az az erő, az a fölfogás, az az indulat, hogy úgy tudott olyan magyar lenni, hogy a legnagyobb magyar, anélkül, hogy piros-fehér-zöld pántlikát tűzött volna magára, vagy zászlót lobogtatott volna, vagy himnuszt énekelt volna. Őnála nagyobb magyar hazafit én nem ismerek.

Nevezhető a példaképednek?

Abszolút. Azelőtt, hogy bár voltunk túl jóban egy idő után.

Hogyan kell ezt érteni?
Hát, ő is ember volt, és neki asszisztensre volt szüksége, nem pedig egy önjelölt rendezőre, ami én aztán akartam lenni. A szerkesztőség vezetője azt mondta, hogy ha te akarsz magad filmeket csinálni, hát akkor minimum egy diploma kell hozzá. Elkezdtem tanulni, levelezőn végeztem. Földrajz, történelem, népművelés meg mindenféle ilyen szakokat, amire úgy éreztem, hogy szükségem van. És ahhoz, amit tanultam, bizony nem nagyon értem rá a Palinak a magándolgaival is foglalkozni. Nekem azt mondták, hogy figyelj, egy rendezőasszisztens nemcsak a filmben van ott, hanem az életében is ott van az illetőnek. Én meg azért nem voltam ott. Az életében nem annyira. Ezt nehezen fogta föl. Nem csak én voltam így, mert a főgyártásvezetőnk is éppen akkor végezte a főiskolát. Ő se ért rá a Palinak a napi gondjaival vívódni. Nem lettünk utána túl jó viszonyban, de rosszban se. És amikor az első filmjeim kijöttek, akkor nagyon szépen beszélt róluk, és nagyon-nagyon dicsért.

Láttam rajta, hogy revideálta az álláspontját az én tehetségtelenségemmel kapcsolatban. Mint rendező, azt hiszem, lehet, hogy tehetségtelen voltam. Rendezőnek sem voltam a legjobb, de elviselhető filmeket csináltam. És amíg akkoriban, amikor még csak egy televízió volt, azért még milliók látták.

És mi volt a legnagyobb filmes tanulság, amit Rockenbauertől tanultál?

Egy? Több volt. Ne hazudj!
Kettő. Beszélj úgy mindig, hogy Koós néni is értse. Ezalatt ő úgy gondolta, hogy a legnagyobb tudományos fölfedezést is lehet úgy tálalni, hogy az egyszerű, iskolázatlan néző is megértse. Én ezt nagyon betartottam. Nekem az édesanyám egy nagyon iskolázatlan asszony volt, és minden filmem szövegét előtte fölolvastam neki. Addig javítottam, amíg anyukám azt nem mondta: „na most már értem, miről van szó”. Így kell hozzáállni. Nem magadnak csinálod a filmet, nem a hatóságnak, nem a tudománynak. A televízió arra való, hogy mindenkinek sugározza azt, amit csinál. És ha mindenki azt nem tudja megérteni, akkor szart csináltál.

A záró kérdésem egyfajta jövőbe tekintés lenne. Mit tanácsolnál a mostani filmes, dokumentumfilmes generációnak, akik adott esetben még csak most kezdik a pályát, vagy még akár egyetemen, gimnáziumban vannak?

Alapvetően: legyen türelme, legyen kitartása. Tudod, amikor néztem én először az egyik mesteremet, Novákovics Andrást, operatőrt a képen, az Űzzek az Alföldön című filmjét csinálta. Én voltam a segédje. Befeküdt egy lajtoskocsi alá, mert arra fognak majd az őzek eljönni. Én néztem mögötte, szúnyoghálóba burkolva, hogy a karjára ilyen vastagon telepednek a szúnyogok. Megcsinálta a fölvételt, gyönyörű lassú mozgással. Befejezte a snittet, akkor csapott oda, és egy hatalmas vérfolt volt ott az egész. Aki ezt nem bírja, az ne próbálkozzon ilyesmivel. Ez nem annak való.

Nekünk ezeket mind magyar körülmények között, magyarul kellett csinálnunk. Ami azt jelenti, hogy nincs pénz rá, nincs kamera hozzá, nincs felszerelés hozzá. Mondom: még egy egyetem borul, egyszer egy filmen 14 operatőrrel, 14 stábbal dolgozik. Meg tudja csinálni. Ezek ennyibe kerülnek. Ez ilyen.

Magyarországon találták ki azt, hogy természetfilm. Az első természetfilmek Magyarországon készültek. Ma már sehol nem vagyunk. A technikai és egyéb hozzáállás miatt. Valamikor ugye volt a Magyar Televízióban egy Natura szerkesztőség, ami kifejezetten természetfilmek készítésével foglalkozott. A '90-es évek végén az egész elkezdett rohadni. 2000 után már nem is nagyon volt. Aztán amikor az egész megszűnt, és már mindenkit kirúgtak, én még ott voltam nyugdíjazásig. Azért még mindig kiírtam a filmjeim végén, hogy Natura. Már szerkesztőség nem volt. Csak az, hogy MTV Natura.

Valószínű, hogy a jövő az, hogy az emberek nem televíziót fognak nézni, hanem meg kell találni a megfelelő forrásokat, csatornákat, akárkit, akik azzal foglalkoznak, ami őket érdekli. És végül is ennek van jövője. Egyelőre Mari néni és Józsi bácsi csak a televíziót tudják csinálni. Maximum két vagy három csatornát tudnak fogni. Nekik ez az információ a világról.

A jövőt… hát a fiamnak már nem próbáltam javasolni, hogy kövesse a példámat. Ő hangmérnök lett. De még véletlenül se a film környékén.


Sáfrány József, nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat!


Én is köszönöm!

Menekültkérdés a Nagy Tavak régióban
Menekültkérdés a Nagy Tavak régióban

kepernyokep_2024-02-08_012103.png

 

Az afrikai Nagy Tavak régió hat állama sok mindenben hasonlít egymáshoz. Ruanda, Burundi, Uganda, Tanzánia, Kenya és a Kongói Demokratikus Köztársaság ugyanabban a pár évben vívta ki függetlenségét korábbi gyarmattartóitól. Ugyanezek az országok 1960 és 1963 között sorra csatlakoztak az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (ENSZ), azonban csatlakozásuk nem jelentette, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintsék azt, amit az ENSZ Alapokmány bevezetőjének értelmében vállaltak. Egyrészt erősen összefüggő tények engednek következtetni arra, hogy egyes népírtások a régió országaiban összefüggnek más országokban fellépő válságokkal, népírtásokkal, másrészt a menekültek kérdése (mely szinte állandó konfliktusforrás és jelenség az országokban) és az általuk generált regionális konfliktusok még szorosabbra fűzik az államok közti szálakat.

A történelem eseményeinek vizsgálata rámutat arra, hogy a térségben vannak és voltak olyan népcsoportok, melyek folyamatos mozgásban vannak, és az azonos nyelvet beszélő csoportok sorra megjelentek a szomszédos országokban (jellemzően a perifériás vidékeken). Az 1972-es burundi népírtás volt a melegágya azon indulatoknak, amelyek közel két évtizeddel később a ruandai népírtás kirobbanásához vezettek. A ruandai népírtás pedig egy olyan menekülthullámot indított el a szomszédos országok felé, amelynek köszönhetően a mai napig jelentős a menekültek száma szinte mindegyik fentebb említett országban. Ráadásul ezek az államok közel sem voltak politikailag stabilnak tekinthetők; sokuk a mai napig sem az.

Utóbbi kategóriába sorolható a korábban Zaire néven ismert Kongói Demokratikus Köztársaság is, ahol a létesített menekülttáborok ellen Ruanda 1996-ban támadást intézett, ugyanis az országba érkező menekültek között a népírtást elkövető vagy felelős személyek is voltak. Mindezek az események pedig egy régiós háborúhoz vezettek (amit több szakértő „Afrika világháborújának” is nevezett), amely tovább gyengítette a politikai stabilitást, erősítette a katonai diktatúrákat és diktátorokat, valamint növelte a társadalmi és gazdasági bizonytalanságot. Mindezen eseményekből látható, hogy a régió fejleményei és válságai szoros összefüggésben vannak egymással és hatnak a környező államokra is.

 

kepernyokep_2024-02-08_014000.png

Az afrikai Nagy Tavak régió országai

Forrás: depositphotos.com, 2023

 

Az instabil régiós helyzetnek köszönhetően a civilek helyzete rendkívül kiszámíthatatlanná vált. Azok, akik arra kényszerülnek, hogy elhagyják otthonukat, általában számos területen sokkal kiszolgáltatottabbak, például jelentősen magasabb a halálozási arány köztük. Mivel többségük nő, gyerek vagy idősebb személy, ezért fokozottan kitettek a fizikai és szexuális erőszaknak, valamint az emberrablásnak. Sokszor fennáll a veszélye annak, hogy a menekültek konfliktusövezetek közelében maradnak, ezáltal pedig kereszttűzbe kerülhetnek, valamint a harcoló felek célpontként, bábuként, élő pajzsként vagy éppen zsarolás céljából használhatják őket. Gyakran nem elérhető számukra a megfelelő szállás, élelem, higiéniai- és egészségügyi szolgáltatás, még a létesített menekülttáborokban sem.

Az ENSZ szerint „belső menekültnek számítanak azok az országon belüli lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek, akik menekülni vagy arra kényszerültek, hogy elhagyják otthonukat vagy szokásos tartózkodási helyüket, különösen fegyveres konfliktusok, általános erőszakos helyzetek, az emberi jogok megsértése vagy természeti vagy ember okozta katasztrófák következtében vagy azok hatásainak elkerülése érdekében, és akik nem léptek át nemzetközileg elismert határt”. Az ENSZ menekültüggyel foglalkozó ügynöksége, az UNHCR (United Nations High Commissioner for Refugees – ENSZ Menekültügyi Főbiztosa) számos országban igyekszik segíteni a menekültek helyzetét élelmiszer- és egészségügyi ellátmányokkal, táborok felállításával ahol valamennyire normális életkörülményeket próbálnak biztosítani az érkezőknek. Számos ilyen tábor található a régió országaiban, főleg Ruandában és Kongóban, ahol több tízezer ember él jelenleg.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (korábbi nevén Zaire) függetlenedésétől kezdve egészen napjainkig komoly politikai, gazdasági és társadalmi problémákkal néz szembe. Ezeknek a gondoknak a gyökerét a gyarmatosítás időszakában kell keresni, amit láthatóan a mai napig nem hevert ki a társadalom. A közép-afrikai ország területét a belgák gyarmatosították és a kezdetektől rabszolga kereskedelmet folytattak, ami hatalmas emberveszteségekkel járt. Az ország területén már a függetlenedés előtti évtizedekben is rendszeressé vált az erőszak, mivel a Kongói Szabadállam néven ismert területet brutális elnyomás alatt tartotta a belga királyság, főleg a 19. század végén, mikor II. Lipót uralkodott. A király saját magángyarmataként tekintett a Kongó medencére, ahol több millió rabszolga segítségével gumiültetvényeket létesített és zsoldosokkal tartatta fent a rendet, akik sokszor népírtásnak megfelelő módszereket vetettek be a védtelen rabszolgák ellen. A nyílt terror évei alatt 15 millióval csökkent Kongó népessége. II. Lipót halála után felszámolták a zsoldosseregeket és Belga Kongó néven elkezdődött a terület ásványkincseinek kiaknázása és további ültetvények létesítése.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban a világon a legnagyobb a belső menekültek száma, közel 6,5 millió ember az UNHCR adatai szerint, ez azonban csak egy megközelítő szám, mivel az ország keleti felén kialakult harcok következtében nehéz pontos adatokat szolgáltatni. A belső menekültek száma az országban 2022-ben ugrott meg jelentősen, amikor több keleti tartományban is erőszakos fellépések történtek, amiket helyi csoportok váltottak ki.

 

48e72e2c-d474-4d8e-9074-8fe808b3f2c8.png

Az infografika mutatja a belső menekültek számának alakulását 2023. júliusig, továbbá nemi megoszlását, illetve hogy az ország keleti részében találhatóak a legnagyobb csoportok; az emberek menekülttáborokba menekültek otthonaikból.

Forrás: UN Office for the Coordination of Humanitarian Affairs, 2023

 

A régiós menekülthelyzetre újabb negatív hatást gyakoroltak a nemrégiben, 2023. októberében kibontakozó erőszakos cselekmények a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részében. Az ország egyik keleti tartományától, Gomától északra fekvő területeken gerillaszervezetek, helyi csapatok, a hadsereg és a magukat hazafinak valló helyi alakulatok okoznak hatalmas problémát. Az egyik ilyen szervezet az M23 (Március 23. Mozalom), ami kapcsolatban állhat a szomszédos Ruandával és fellépéseiknek köszönhetően már több százezer ember kényszerült lakóhelye elhagyására. A milícia 2021 óta hatalmas területeket foglalt el keleten, és egyikre azon szervezeteknek, amelyek viszonylag tartós hatalmat tudtak kiépíteni a folyamatos nemzetközi békefenntartók jelenlétének ellenére.

Az elmúlt hónapokban több híroldal is eltérő számokat közölt azzal kapcsolatban, hogy mennyien kényszerültek otthonuk elhagyására a kiújuló harcokban. A France 24 egyik cikke 6,9 millió emberre hivatkozik ENSZ források alapján, az euronews viszont már 7 millióra becsülte a belső menekültek számát. Az UNHCR számos esetben felhívta már a figyelmet arra korábban, hogy sokkal több pénzt és ellátmányt kell küldeni Kongóba, hiszen az országban zajlik az egyik legösszetettebb és legrégebb ideje tartó humanitárius válság egész Afrikában, ami egyben a világ egyik legnagyobb menekültválsága is. A harcok egészen az 1960-as függetlenedés óta tartanak kisebb-nagyobb megszakításokkal, ennek következtében pedig az ország jelenleg nagyjából fél millió menekültnek és 6,5 millió belső menekültnek ad otthont.

 

drc_vitima.png

 

kepernyokep_2024-02-08_012756.png

Pillanatképek az egyik menekülttáborból, Kongóból

Forrás: UNICEF, 2021 és UNHCR, 2023

 

Az ENSZ egyik szervének jelentésében felhívja a figyelmet arra, hogy az ország keleti részében zajló nagyszabású humanitárius válság mellett más régiókban is zajlanak konfliktusok, valamint katasztrófák, például árvizek és földcsuszamlások. A civil lakosság helyzete rendkívül bizonytalan és az állami hadsereg sem képes megvédeni őket a helyi gerillaszervezetek csapásaitól. Az elmúlt években több ENSZ békefenntartó vesztette életét Kongóban, a Szervezet pedig egyértelműen több segélyt és pénzforrást kér, mivel növelni lehetne a menekülttáborokban élő emberek életszínvonalát és több embernek segítséget nyújtani.

 

Borítókép forrása: Mission Network News, 2018

Fenntartható fejlődés vs. toxikus fogyasztói társadalom: az egyén felelőssége
Fenntartható fejlődés vs. toxikus fogyasztói társadalom: az egyén felelőssége

1cf729cee5cfc76a540f2399e2138982.jpg

A kapitalizmus megjelenése nem csak rövidtávon hatott a világgazdaságra: napjaink egyik elemi alakítója. Azonban ez nem mindig kifizetődő, hiszen nemcsak a pénztárcánk, de a legfontosabb közjószág, a természet is megsínyli.

Az egyén felelőssége jelentős: nem mindegy ugyanis, hogy mit, honnan és kitől vásárolunk. Fogyasztói döntéseinkkel alakítjuk, befolyásoljuk nem csak a lokális, de a nap végén akár a globális gazdaságot is. Miért fontos ez? Miért nálunk kezdődik a fenntarthatóság? Járjunk utána!

A túltermelés veszélyes csapda: a fogyasztók mellett a termelőket is sújtja, továbbá környezetünkre is ártalmas.

Általában a gyártók minél olcsóbb munkaerőt keresnek, erre pedig a harmadik világbeli, fejlődő országok a legalkalmasabbak: Banglades, Pakisztán, de még India is gyermekeket foglalkoztat, hogy minél alacsonyabb áron, minél olcsóbban állítsanak elő főleg textilipari termékeket, de természetesen más ágazatokban is kiveszik a részüket (pl. bányászat). Legyenek gyermekek, vagy nem, a lényeg ugyanaz: a munkások szenvednek az embertelen munkakörülményektől, az alacsony bérek pedig nem engedik, hogy a létminimum fölött élhessenek. Itt jelenik meg az egyéni felelősség, ugyanis ha mi tendenciaszerűen vásárolunk olyan gyártótól, amely ilyen munkaerőt alkalmaz, akkor mi is hozzájárulunk a munkások kizsákmányolásához.

49320950_aef9256678e2a3d8f21244ef8ade6e6d_wm.jpg(forrás: Femina)

Emiatt releváns ismernünk az opcióinkat, hiszen a fair trade termékek, a lokális árucikkek egy fenntarthatóbb opciót kínálnak számunkra. A probléma másik oldala a túltermelés, hiszen mivel olcsón lehet sokat gyártani, kialakul a felesleg. Ha csak a textilipari szempontból nézzük, az itt keletkezett maradványokat, még ha kiváló állapotban vannak is (és most tekintsünk el az olcsó munkaerő által termelt alacsony minőségtől), szemétnek minősülnek. Ezeket nem adják oda rászorulóknak, hanem szemétégetőbe kerülnek, ezzel szennyezve vizeinket, a talajt, és nem utolsó sorban a levegőt.

A fast fashion termékek azokat a textilipari produktumokat jelentik, amelyeket nem etikus munkával, alacsony hozzáadott értékkel készítenek a fejlődő országokban főleg 18 év alattiak.

Ennek az etikai háttere erősen megkérdőjelezhető: a különböző fast fashion cégek, ahogy már olvashattuk,  nem zárkóznak el akár a gyermekmunkától sem, de minimum egy kizsákmányoló munkakörnyezet, embertelen elvárások és anyagi meg nem becsültség várja az ott dolgozni vágyókat. Sajnos ezen felül sem rózsás a helyzet: ez az iparág tömérdek mennyiségű vizet használ el feleslegesen, cserébe a textillel érintkező vegyi anyagok nem csak a mi bőrünket, de a talajt is tönkreteszik. Ez hosszabb távon a biodiverzitás csökkenéséhez, a vízkészleteink apadásához, és közegészségügyi problémákhoz vezet. A cél, hogy a legújabb divatirányzatok rendkívül gyorsan elérhetővé váljanak, ezzel arra ösztönözve a fogyasztókat, hogy gyakran vásároljanak új ruhákat, ami nemcsak a felesleges fogyasztást, hanem az akár egyszer használatos termékek kultúráját is erősíti. A produktumok minősége gyakran alacsony, ennek következtében rövid élettartamúak, ami arra kényszeríti a vásárlókat, hogy rendszeresen új ruhákat vegyenek. Ez tovább növeli a pazarlást, mivel az elhasználódott darabok gyorsan hulladékká válnak, így a környezetre is elvitathatatlan terhelést rónak.

 29384339_5a07ece4783f23be368004168fd5f49d_wm.jpg(forrás: Femina)

Sokan abban a hitben élnek, hogy elég a nagyvállalatokat megkérni arra, hogy csökkentsék a károsanyag-kibocsátásukat, ne öntsenek szennyvizet a folyóinkba, és ne mérgezzék a talajt akár radioaktív hulladékkal. Sajnos ez a felfogás téves, hiszen az évek alatt rájöhettünk, hogy a nagyvállalatok nem hajlandóak az anyagi profit miatt engedni az elvekből, így nekünk kell cselekedni. Mit tehetünk? Hogyan oldhatjuk meg a klímakatasztrófát?

Sajnos egyedül sehogy. Ám mielőtt bárki elfordítaná az ügytől emiatt az arcát, vegye figyelembe: a közösség általi tüneti kezelés is sokra viheti! A legegyszerűbb, ha csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat: ha tehetjük, ne termeljünk annyi szemetet, és azt is gyűjtsük szelektíven! Továbbá kiemelendő faktor az energiahatékonyság is, hiszen a zöld energiaforrások használata nagyban elősegíti pl. az ózonréteg helyreállását. Élelmiszervásárlás tekintetében fontos szempont, hogy helyi termelőtől szerezzük be, amit csak lehet, hogy így az importáru behozatalának a károsanyag-kibocsátását és a költségeinket is minimalizáljuk. Ezzel a módszerrel nem mellesleg támogatjuk a lokális piacot, és a globalizáció negatív hatásait is ellensúlyozzuk.

Összességében kijelenthető tehát: a helyzet tarthatatlan. Mi azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a mi döntéseink relevánsak.

A fenntartható fejlődés és a toxikus fogyasztói társadalom közötti küzdelemben az egyén szerepe nem hagyható figyelmen kívül, hiszen minden egyes döntés hozzájárul a Föld jövőjének alakításához. Bár a nagyvállalatok és kormányok felelőssége vitathatatlan, az egyén mindennapi választásai, így tehát a tudatos fogyasztás, a termékek újrahasznosítása vagy a helyi, fenntartható források támogatása meghatározó erővel bírnak a változás előmozdításában. Minden vásárlás egy szavazat arra, hogy milyen világot szeretnénk építeni: az egyéni felelősségvállalás az első lépés a fenntarthatóbb jövő felé.

 

(Borítókép forrása: shutterstock.com)

Reaktor

Facebook

süti beállítások módosítása