Reaktor

Egy jó barátom intézett felém egy kihívást: kibírom-e 48 órán keresztül internet nélkül. Ebbe beletartozik a Facebook, a Messenger, az Instagram, vagy éppen a streamelt zene és film is.

Ez teszt eredménye engem is megdöbbentett: úgy gondoltam, hogy simán teljesítem majd, hogy van akkora önuralmam és kontrollom saját magam felett. 17 óra és 34 perc. Eddig bírtam, ezáltal elbuktam, mint sok általam kihívott ismerősöm. Eddig csupán egyetlen barátomnak sikerült teljesítenie ezt a feladatot.

Téged is szeretnélek kihívni: írj nekünk, és megosztjuk a tapasztalataidat a Reaktoron,

ha sikerül teljesíteni, ha nem!

Szerintem sokan nem is sejtik, mekkora a függőségük, mások pedig már megtanultak ezzel együtt élni. Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy

a Messenger törte meg nálam ezt a 48 órát.

Manapság olyan gyorsan és olyan gyakran érnek minket különböző ingerek, ál és pozitív megerősítések, melyeknek könnyen a rabjaivá válunk, hogy ezen függőségünk életünk részévé válik, jelenlétét észre sem vesszük, hiányát pedig nem viseljük el, még 48 óráig sem. Ezeknek az impulzusoknak az addiktív jellege ismert:

a lájkvadászat, a gyors üzenetváltások, az új posztok kényszeres figyelése, az azokra történő minél hamarabbi reagálási kényszer mind ide sorolható.

Saját generációmban még valamivel gyengébbek a függés jelei, viszont a minket követőben már borzasztóan erősek. Gondoljunk csak bele, egy gyerek még meg sem születik, de máris kint van a közösségi platformokon, aztán pedig a szemünk előtt nő fel és válik aktív internet használóvá!

Pár jel, ami megmutatja függő vagy-e. Ha ezeket észreveszed magadon, akkor szinte biztosan elbukod majd ezt a kihívást:

1. Csak a készülő poszt kedvéért igazgatod el a tányérodon a kaját, közzéteszed, és csak aztán eszel.
2. A barátaid, ismerőseid minden lépéséről tudsz, illetve néha sokkal boldogabbnak látod az életüket, mint a sajátodat.
3. A legkönnyebben és legegyszerűbben észrevehető jel viszont az idegesség, ha szeretett telefonod nem lehet a kezedben/közeledben.

Amit az eddigiekben leírtam, abszolút kimeríti a pótcselekvés fogalmát, hiszen úgy kapkodnak az emberek másodpercenként a telefonjukért, mintha onnan kapnák az oxigént.

Egy-egy negatív kommenttel pedig olyan károkat tudunk okozni, melyeknek beláthatatlan következményei is lehetnek - és voltak is már az internet történelmében.

A túlzott pozitív visszajelzéssel pedig olyan ego-harcosokat hozunk világra, akiket manapság influencernek nevezünk. Gyakorlatilag

ők a tökéletes lények, akik az élet viharából győztesen kikerült tanítók szerepében tetszelegve vonultak be ebben az évtizedben

hogy megmondják, hogy mi a helyes irány, a boldog és teljes élethez vezető út - azt tudnunk kell persze, hogy az ő szintjükre soha nem érhetünk fel.

Sokszor olyan bizonytalanok vagyunk a saját életünkben, hogy másoktól várjuk a visszaigazolást. Akár reakcióként, akár üzenetként.

Annyira nem hiszünk már magunkba, az elérhetetlen tökéletesség hajszolása miatt, hogy mások véleményeiből táplálkozunk, mint egy szörny. Hasonlatos ez akár a drogfüggőséghez, is hiszen ott is megvan az a szint, mikor már bármit megtennénk a napi adagunkért. Itt ugyanez a helyzet, csak a telefonunkkal. Ez a kísérlet arra is hivatott, hogy fel tudjuk mérni, mekkora segítségre is szorulunk vajon?

Ez a téma sajnos jelenleg nem kap elég figyelmet, pedig van egy sötétebb oldala is:

nem csak a személyiségünket térképezik fel, hanem a valóélet-beli viselkedésünket is befolyásolják.

Gondold át, hogy egy napodon a családoddal, pároddal, barátaiddal töltesz-e több időt, vagy mondjuk az Insta, Facebook, YouTube világa szippant be inkább? Szinte biztos vagyok benne, hogy az utóbbi a válasz.

Ugyanúgy, mint más függőség esetében, az ezekről történő leszokás csak lépésről lépésre történhet.

Néhány tippem akad erre is: próbáljuk behatárolni az internetre szánt időt, ami lehetőleg üres időt jelentsen, például mikor utazunk vagy várakozunk. Csak a lényeges dolgokat osszuk meg, nem kell a világnak minden lépésünkről tudnia.

Ami a legfontosabb, hogy az igazán fontos embereknél ne elégedj meg a puszta üzenetváltással vagy videohívással, hanem keresd fel őket, utazz el hozzájuk és tölts velük minőségi időt!

Egy élő mosoly sokkal többet ér, mint 1000 emoji.

Az Írdalá.hu, a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtési akcióját népszerűsítő programsorozat részeként, két olyan markáns, jobboldali véleményformálót ültetett le egymás mellé vitatkozni, akik egyáltalán nem a kimért stílusukról ismertek.

Ők pedig,

• Bayer Zsolt, publicista 
• Stumpf András, újságíró, a Válaszonline társalapítója

A nyilvánvalóan jobboldali vitázók között szinte azonnal konszenzus alakult ki két kérdést illetően:

az egyik, hogy nagyon sok mindenben nem értenek egyet, a másik, hogy ebben a témában éppenséggel pont egyetértenek

– ezzel akár haza is mehettünk volna, de szerencsére felmerült egy-két olyan gondolat, ami miatt megérte végig hallgatni a beszélgetést. 

Szkepticizmus az EU-val szemben

Rögtön az első kérdésre, miszerint mennyi értelme van a szóban forgó aláírásgyűjtésének és az erre vonatkozó határidő meghosszabbításának, egészen lehangoló választ kaptunk: Bayer kifejtette, hogy a következő 6 hónap arra lesz jó, hogy a kellő számú aláírást garantáltan összegyűjtsék, azonban ennek valós eredménye nem biztos, hogy lesz. Stumpf erre izgalmas kérdéssel válaszolt: az világos, hogy Gyurcsány Ferenc nem írta alá, de Orbán Viktor miért nem állt ebbe bele, esetleg értelmetlennek látja?

Bayer, válaszát előkészítve összébb szedte mondandóját és kifejtette, hogy habár az EU felé a szkepticizmusa továbbra is áll,

lényegesnek tartja a kezdeményezés támogatását. Ha másért nem, hát azért, mert ha ráég a magyarságra, hogy volt egy ilyen projekt, ami a mi hibánkból hiúsult meg,

akkor az a következő évtizedekben hivatkozási alap lehet minden olyan intézkedésre, ami az ilyen kisebbségek, például székely társaink jogcsorbítását tűzi ki céljául – ezzel egyébként Stumpf is egyetértett. Végül Bayer arra kerekítette ki mondandóját, hogy Orbán Viktor nyilván kivár, és „tökéletes” időzítéssel fogja aláírni, „megfelelő” nyilvánosság előtt. Mindezt azért, mert habár támogatja az indítványt, nem biztos, hogy az elején éri meg beszállni, amíg a bukás kockázata fenn áll.

Stumpf folytatta előzőleg felvett szerepét, és kifejezetten izgalmas kérdéseket feszegetett: vajon megtett-e mindent Bayer és „közössége” azért, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön? Miért van az, hogy a lengyel barátainknál, akik március 15-én magyar zászlót lengetve látogatnak meg minket, csak 600-an írták alá úgy, hogy 40 000-res limitet kellett volna elérniük, ahhoz, hogy a minimálisan szükséges 7 csatlakozó állam közül az egyik Lengyelország legyen? Bayer Zsolt, Kövér László és Orbán Viktor mindent megtett az ügy sikerességéért? – tette fel a kérdést Stumpf.

Bayer szerint ő maga, Kövér László és a kormány úgy általában mindent megtett, de Orbán Viktornak első személyben nem volt feltétlen szükséges beleállnia, de ami késik nem múlik, a kormányfő kivár. 

Stumpf kérésére még ígéretet is tett arra vonatkozólag, hogy megmozgatja lengyel kapcsolatait azért, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön,

abban az esetben, ha az aláírásgyűjtési akció meghosszabbítását engedélyezi az EP. (Ez azóta megtörtént, kíváncsian várjuk az ígéret eredményét!)

Nagyhatalmi érdekek

Stumpf és Bayer sem hiszi, hogy az aláírásgyűjtés sikeressége esetén valódi, rövid távon kézzel fogható eredménye lesz az EP-ben. Bayer egyszerűen a nagyhatalmi érdekekkel ezt ellentétesnek gondolja, franciák, spanyolok, britek (habár utóbbiak már nem relevánsak) sem nevezhetőek a nemzeti kisebbségi jogok élharcosainak, sőt. Stumpf meglátása pedig az, hogy nincs is feltétlen baj azzal, hogy Brüsszel nem szól bele egy ország belügyeibe, egyszerűen nincs erre jogköre.

Később két szereplő egy véleményen volt arról, hogy - Gyurcsány Ferencéken kívül -

szinte a teljes hazai közélet egyetértett az aláírás fontosságában, az ilyen széleskörű konszenzus pedig igazán ritka a magyar politikában,

ez elvitathatatlan sikere a kezdeményezésnek. 

Ezután, a moderátor hölgy nyomásásra, Stumpf egy konstruktív ötlettel állt elő a romániai magyarságnak, ami kissé utópisztikusnak tűnhet: a Válaszonline újságírója úgy érvelt, hogy

a magyar lakta területeket érő forráselvonás nem csak az ott lakó 1,5 millió magyart, de a további sok millió helyi románt is zavarja,

hiszen nekik úgyanúgy fáj, ha az életterüktől vonnak el forrásokat. Ha az ott élő románok és magyarok szövetséget tudnának kötni, akkor együtt hatalmas dolgokat érhetnének el a térség fejlesztésének érdekében. 

Legyen ott az emberük Brüsszelben!

Egy éles kanyarral a vita átfordult a székelyek európai érdekérvényesítő képességének fejlesztéséről szóló diskurzusba. Bayer felvetésére, hogy Brüsszelnek oda kellene figyelnie a kettős mérce elhagyására, hogy a román kormány jogsértéseit is véleményezhetné, Stumpf helyeslően bólogatott, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez magától nem fog menni. Szerinte ugyanis, ahogy az Indexért való aggódás fontosságát is jelezték Jourovának, úgy

kell valaki, aki kint van Brüsszelben, hogy hallják, amit mond, és 3 szóban összefoglalja Jourovának azt, hogy mire kell odafigyelnie a romániai magyarság helyzetét illetően.

Ez olyan lobbi tevékenység, ami mögé több éves munkát kell tenni és úgy látszik, hogy eddig senki nem tette meg, most itt a lehetőség.  

Bayer szerint a nemzeti kisebbségek ügye egyszerűen nem éri el az ingerküszöböt. Az egykori Antanthatalmak 100 éves bűne, amit az első világháború utáni békekötéssel vétettek, nem engedi, hogy valaha is egy magyar érvre hallgasson a románnal szemben például a francia kormány. Nem azért, mert utálnának minket, hanem mert a bűnös próbál úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. Ha pedig ránk hallgat, azzal belátja az állapot szörnyűségét, amivel egyszer és mindenkorra kimondja, hogy anno ők márpedig szörnyű hibát követtek el.

Stumpf erre válaszul pozitív fejleményként beszélt a folyamatról, amit a BLM, a Metoo és egyéb akciók váltottak ki Nyugaton:

ezek a kampányok a valóságtól olyan elrugaszkodott módon torzították a közbeszédet és a politikai korrektség fogalmát, hogy ez már nem csak a jobb, de a baloldali értelmiségnek is kezd sok lenni.

Ennek köszönhető az is, hogy a jobboldalinak egyáltalán nem mondható J. K. Rowling is aláírta azt a nyilatkozatot, amit nyugati értelmiségiek fogalmaztak meg BLM mozgalommal kapcsolatos kritikaként. Ez a folyamat akár azt is eredményezheti, hogy a nyugati értelmiség - számunkra - pozitívabban fog hozzáállni az olyan problémákhoz, mint a nemzeti kisebbségek ügye. 

Mi lennénk az új Bizánc?

Valamivel később Bayer, többek közt a magyar történelem szakos diplomájára hivatkozva, egy történelmi példával rukkolt elő: a mai nyugat- és kelet-európai kulturális különbségeket a Nyugat- és Kelet-Római Birodalom egymáshoz viszonyított helyzetéhez hasonlította. Míg a nyugati oldal, folyamatos önpusztítása közepette, engedett a kívülről jövő támadásoknak és végül elbukott, addig a keleti birodalom még 400 évig fent tudott maradni. Ebből a párhuzamból pedig azt a következtetést vonta le, hogy Kelet-Európa lehetne egy új Bizánc. 

Erre kissé szkeptikusan válaszolt Stumpf, aki valamivel visszafogottabban beszélne arról, hogy mennyivel is fejlettebb vagy kevésbé fejlett társadalom a magyar a nyugat-európainál. Ugyanis hiába magyarázunk addig, ameddig a nyugati életminőség, várható élettartam, gazdasági teljesítmény egyértelműen jobb lesz, és amíg a keletről nyugati irányba tartó elvándorlás mellett eltörpült ugyanennek a fordítottja. Ezenfelül

hiába okítjuk mi a nemzetállamiság fontosságáról az EU-t, ha közben egy román kormány erre hivatkozva tud olyan lépéseket tenni, amivel a magyar kisebbség helyzetét lehetetleníti el folyamatosan.

Stumpf eszmefuttatása zárásaként kifejti, hogy bár sok mindenben egyetért Bayerrel, a fekete-fehéren való gondolkozástól azért óva intene. 

A vita lezárásként a két fél abban is megegyezett, hogy az utóbbi időben elterjedt “barbár” szobordöntögetések Magyarországon eddig nem tudtak teret nyerni, ebben mégis csak jól állunk. 

A vita az Írdalá.hu szervezésében jött létre a Székely Nemzeti Tanács európai unió aláírás gyűjtő kezdeményezésének népszerűsítésének érdekében. Ha esetleg még nem volt alkalmad aláírni, ide kattintva ezt megteheted!

IItthon maradok-e a tanulmányaim után?

Végzős járműmérnök hallgatóként ki merem mondani, hogy itthon maradni, dolgozó emberként, kis túlzással pénzügyi hőstettnek minősül. Nem titok, hogy hányszorosát keresik a szakmámbeli mérnökök Nyugat-Európában, Oroszországban, vagy az Egyesült Államokban. Amennyire nagy nyereség lenne egyéni érdekből kiutaznom, oly mértékben szükség van a tudásomra és a munkámra egy olyan országban, ahol több ezer családot a járműiparban dolgozók tartanak el.

A dilemma hallgató korunkban ért utol minket, amikor szembesültünk azzal, hogy

a külföldi egyetemek nagy részénél magasabb szintű és több lexikális tudást kell elsajátítanunk,

ugyanakkor a szakmai versenyeredményeink bizonyítják, hogy a gyakorlatban (nem egyszer önszorgalomból) is képesek vagyunk versenybe szállni a más országbeli hallgatókkal. Mégis, miután végeztünk, nem egyszer harmadannyi a fizetésünk, mint a többieknek.

Áldozat vagy kötelesség

Vannak technikai és érzelmi akadályai az elvándorlásnak. Elsőre példa maga a nyelvismeret:

bár a műszaki ágak nyelveit (angol, német, francia) a legtöbben magabiztosan beszéljük, mégsem használjuk őket érettségi után.

Ugyanis a többi felsőoktatási képzéssel ellentétben a mi rendszerünkben fakultatív az idegennyelvi óra, míg másnak a napirendje része, nekünk a nyelvi képzés a szabadidőnkből megy. Így e téren az ismereteink, ha csiszoljuk is, gyakran nem alkalmasak egy külföldi állás elvállalására.

Nehezebben áthidalhatók az érzelmi vonatkozások: itt születtünk, a hazánk nevelt ki, ide húznak a gyökereink. Ezen az érzésen talán nincs is mit magyarázni.

Ha az operatív akadályokat elgördítjük (és a műszakisok közül ez sok hallgatónak sikerül), nem marad más, mint az itthoni ’X’ és a külföldi ’3X’ fizetés közül választani.

A két fizetés különbözetének fedezete a hazaszeretetem.

Nagy kérdés, hogy elég-e? És ha elég, akkor sem én vagyok az egyetlen, aki a – ha úgy vesszük – fizet azért, hogy nem párszáz kilométerrel arrébb végzi a munkáját.

Viseli a házastársam, akinek legalább ennyit kell keresnie, nem maradhat ki a piacról. Fizetik a gyermekeim, akiknek nem csak az anyagi javaikról kell lemondaniuk, hanem a szüleik idejéről is. Hiszen mérnöknőként sem valószínű, hogy megtehetem, hogy az óvoda megkezdéséig száz százalékban otthon leszek a kisbabámmal.

Fizetik a szüleim, mert pályakezdőként a nagyvárosi lakhatást, élelmiszerárakat a hazai fizetésem mellett néha ki kell majd pótolniuk, ha valami történik. A dilemmám tehát ebből adódik. Ha a kérdés egyváltozós lenne, és csak rajtam múlna, gondolkozás nélkül itt maradnék.

Szülői istenhozzád

Legtöbben hamar elszakadunk a szüleinktől, a csoporttársaim közül kivétel nélkül

mindenkit arra biztatnak a szülei, hogy a kötelező éveket töltse itthon, aztán vissza se nézzen!

Ne feledjük, milyen kor és milyen váltások nehezedtek a szüleinkre: aki a szocializmusban nőtt fel, a rendszerváltáskor volt munkakereső, és alig volt lehetősége egyáltalán angolul tanulni, így elzáródott a külföldi munkáktól akkor is, amikor már mehetett volna, jogosan akarja, hogy a gyermeke kedvezőbb feltételekkel vágjon neki az életnek.

Ehhez asszisztál nálunk egy speciális jelenség: Magyarországon az állami ösztöndíjasoknak képzéstől függően adott időt itthon kell dolgozniuk. Végzett mérnökként azonban

bizonyos szakágakra akkora a kereslet, hogy pár – főleg nyugati – cég nem várja ki ezt az időt, hanem kifizeti azt az összeget az államnak,

így amint megkaptuk a papírt, szállhatunk is fel a repülőre. Egy ilyen ajánlatra nehéz nemet mondani, ha három és fél évig éltünk tömlős sajton és szikkadt kiflin a kollégiumban.

Kihívás, fejlődés

Még a fejemben van az élmény, amikor a vitorlás versenyző nagyapámmal, a túrák végén, a kikötőben pihenve a hajókat néztük. Már akkor sejtettem, hogy hajótervező mérnök szeretnék lenni, így lenyűgöztek azok a mondatok, amikor mesélte, hogy amikor fiatal volt, nem volt ilyen szép és erős móló, hogy csak a németeknek volt spinakker vitorlájuk, még nem voltak yachtok, nem gyártottak erős műanyag hajót… Egyszóval mennyit kellett a sporthajózásnak fejlődnie, hogy ma itt tartsunk.

Ez az, ami annyira izgalmas a magyar fiataloknak: hogy van mit csinálni.

Nekünk soha nem lesz egyetem alatt műhely a talpunk alatt, drága szerszám a kezünkben, de a jó vizsgákat követő ösztöndíjból telik ezekre. Nem képezi a vitorlázás a testnevelés órák részét, de ha szerencsénk van, a hajópucolásból ki lehet hozni egyszer egy saját hajót.

A magyar mérnökök külföldön pont azért keresettek, mert bennünk van a mentalitás, hogy mindent meg lehet oldani, csak kreatívnak és ötletesnek kell lenni hozzá. Engem is ez vonz a hazai iparban: sokkal többet kell kihoznom magamból, mint máshol a világon, amíg fiatal vagyok, szeretném tudni, hogy mennyit tudok hozzá tenni.

A későbbi éveim még bizonytalanok, de addig biztosan nem megyek el, amíg én nem tudok mutatni legalább tíz dolgot a lányomnak a magyar kikötőkben, ami szép, hasznos, és az én fiatalkoromban még nem volt ott.

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-asvilágválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

A Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban, melynek részeként szemlézünk 8 választ, határon innen és túl.

2006. szeptember 17. – az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének időpontja. 14 éve annak, hogy az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc által elhangzott beszéd nemcsak a politikai palettán kavart nagy port, hanem jelentős társadalmi megmozdulások kiváltására is alkalmas volt.

Nemcsak a beszéd évfordulójának időpontjában szükséges erről beszélni, hanem minden alkalommal, mikor az aktuálpolitika kialakulásának előzményeit és az ezek közötti összefüggéseket keressük, hiszen

a mai tizen- és huszonéves fiatalok számára fontos felidézni, milyen politikai erőmozgások voltak hatással az akkori közvélemény alakulására, valamint, hogy milyen politikai alternatívák jelentek meg.

Ez utóbbi az, amely 14 év távlatában is nagymértékben meghatározza a jelenlegi rendszer fennállását és működését.

Személyes tapasztalattal sajnos nem szolgálhatok, lévén, hogy akkoriban még csak hat éves voltam, és nem is Magyarországon, hanem határon túl éltem, így az események közvetlen megtapasztalására sem nekem, sem a családomnak nem volt lehetősége.

Ahogy idősebb lettem, egyre nagyobb érdeklődést kezdtem mutatni a körülöttem zajló események, folyamatok iránt, ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a 2006-tal kapcsolatos történések utólagos megismerésébe is.

Korosztályom tekintetében eltérő minták figyelhetők meg 2006 vonatkozásában: összességében kijelenthető, hogy barátaim és ismerőseim körében mindenki tisztában van a 2006-os eseményekkel.

Aki követi a sajtót, az előbb-utóbb szükségszerűen találkozik valamilyen formában az őszödi beszéddel is. A különbség a tudás mélyrehatóságában és részletességében áll.

Ezzel ellentétben a fiatalabb korosztály többsége az általános tapasztalat szerint nem is hallott még Gyurcsány Ferenc őszödi "vallomásáról". Bár ez életkorukból kifolyólag érthető, mégsem szabad elsiklanunk afelett, hogy az emlékezetpolitika, múltunk megismerése iránti vágy milyen fontos szerepet játszik a jelenünk megértésében és a jövőnk alakításában.

- TH

Sokan követelték, hogy Gyurcsány Ferenc mondjon le a miniszterelnökségről, így a családom is. Én mindössze hétéves voltam, amikor apukám ment tüntetni. Emlékszem, hogy édesanyám és édesapám dühösen tanácskoztak az ominózus felszólalásról, miközben néztük a híradót, ahol indulatosan kiabáló emberek tömegeit mutatták.

Rengeteg érzelmet láttam a képernyőn, de nem értettem még olyan szinten a közéleti eseményeket, hogy kötni tudjam őket valamihez vagy valakihez.

Kicsit beleláttam egy ijesztő, felnőtt világba, éreztem, hogy mindenhol eluralkodik ugyanez az összezavarodottság, így bennem is.

Visszagondolva így, fiatal felnőttként, sok akkori történés értelmet nyer már, de szomorúan konstatálom, hogy korosztályom nagy része nem köti össze ezt a beszédet és a mögötte álló tetteket, vagy nem tudja, hogy miért és hogyan felelős Gyurcsány Ferenc.

Kerültem már párszor olyan beszélgetésekbe velem egyidős vagy akár idősebb emberekkel, akik szinte teljesen elfelejtették ezt a szégyenteljes eseményt,

vagy csak nem akarnak tudomást venni róla, annak ellenére, hogy 14 év után ez a beszéd a modern kori politika egyik legmeghatározóbb példája arról, hogy egy ember hogyan csinált bolondot egy egész országból.

Ugyan hétévesen még nem értettem sokat ebből az esetből és jobban lekötött az, hogy akkor kezdtem el az általános iskolát, hogy megtanultam biciklizni, de az akkori képek a mai napig felvillannak a szemem előtt: a kiabálás, a felháborodás, a számtalan sérült ember és a tüntetések az utcán.

Hálás vagyok, hogy olyan környezetben és családban nőhettem fel, ahol elmagyarázták nekem a miérteket,

és nem felejtették el az őszödi beszédet és a hazugságokat, így segítve, hogy jobban át tudjam látni a mai magyarországi politikát.

- Regi

Hol is lehetne elkezdeni egy olyan történetet, ami akkor és ott mind fizikailag, mind lelkileg is 350 kilométerre állt tőlem?

Akkor és ott, a gyermeki szemmel nézve végtelenül messze fekvő, nagy Budapesten történt valami. Valami, ami miatt egyaránt vagyok most, felnőtt fejjel büszke és szomorú.

Büszke, mert a nemzet, amelyhez én is tartozom, nem nézte tovább tétlenül azt a mérhetetlen nagy hibasorozatot, amit egy ország kormánya Európában addig nem csinált, nem tűrte tovább, hogy hazudnak neki reggel, délben és este. A magyar nép felállt és azt mondta: elég volt!

Szomorú is vagyok ugyanakkor, mert az ébredéshez az út a magyar testvéreink szemkilövetésén, könnygáztengeren és vízágyúkon át vezetett.

Egy 8 éves kárpátaljai kisfiú akkor és ott mit sem sejtett abból, hogy mi történik körülötte. Annyit látott csupán, hogy a szülei minden este árgus szemekkel nézik a híradót, és lélekben ők is skandálják a jól ismert rigmusokat. Mert dühösek.

Dühösek arra a rendszerre, ami 2004-ben nemet mondott rájuk, és reménykednek, hogy véget érhet az a korszak, amiben a határon túlra szakított magyar ember „csak egy ukrán” lehet.

Számomra ezt jelenti 2006. A szüleim árgus szemeit a képernyő előtt és azt, hogy akkor és ott tudtuk: vannak, és mindig lesznek magyar testvéreink, akik ránk is magyarként gondolnak.

- Roland

Szokták mondani, hogy az idő mindent széppé tesz. Én ezt úgy értelmezem, hogy megkaptuk azt a szerencsés tulajdonságot, hogy a memóriánkban hosszú távon csak a jó emlékek éljenek tovább.

Ez a “jó” tulajdonságunk a politikai emlékezet esetében egyfajta átok.

A ma húszas éveikben járó fiataloknak - magamból kiindulva - nem sok emlékük maradt a 2010 előtti évekből, de talán még a kicsit idősebbeknek sem. Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb szempont a politikai értékválasztásnál, hogy emlékezzünk arra, ami volt régebben, és ebből levonva a következtetéseket tudjuk, hogy mit szeretnénk a jövőben.

Emlékeznünk kell a múltra! 

Én 2006-ban még csak általános iskolás voltam, furcsa lenne, ha a politika érdekelt volna akkor. Az viszont egyértelműen megmaradt, hogy akkoriban többet beszéltek közéletről, hogy az emberek sokat emlegették a miniszterelnököt. Általában negatív értelemben beszéltek a politikáról.

Akkoriban futott az a rigmus, hogy “Mondjon le!”. Nem értettem akkor, hogy miért követeli ezt látszólag mindenki, és hogy a miniszterelnök ennek ellenére miért nem mond le.

Mára már tisztábban látom a helyzetet.

Már értem, és rajtam kívül még biztosan egészen sokan értik a korosztályomból, miért is volt rossz időszak az országnak a 2006-2010-es ciklus. Viszont,

ha nekem is csak halovány emlékek maradtak, úgy egy nálam is fiatalabb generációnak ez a korszak lassan semmit sem jelent majd. 

Ezek a potenciális szavazók azok, akiknek online, fiatalos kampányokkal menőként tálalhatóak olyan, közelmúltban regnáló politikusok, akik a legsötétebb eszközökkel züllesztették le az országot egy évtizeddel ezelőtt. 

- Marcell

Amikor 2006 szeptemberében az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszéde nyilvánosságra került, én még csak 9 éves voltam.

Gyerekként nem követtem a politikát, de a szüleim arcára volt írva, hogy miként vélekedtek az akkori történésekről.

Azoknak a politikusoknak a többsége, akik ma, a demokratikusan megválasztott kormányt támadják és diktatúrát kiáltanak, némán hallgattak a 2006-os események idején,

amikor a demokratikus jogaikkal élő, tüntetni kivonuló magyar állampolgárokat gumibottal verték.

Ha családi körben szóba kerül a 2002-2010 közötti kormányzás, sok minden elhangzik: Gyurcsány Ferenc és gázáremelés esete, a katolikus iskolák támogatásának megvonása, a 2004-es népszavazás a kettős állampolgárságról vagy az 500 ezer forintos törzstőkével rendelkező KFT-k időszaka, amivel a tisztességes vállalkozások kerültek nehéz helyzetbe.

- PB

2006-ban harmadik osztályos tanuló voltam. Akkoriban Budapest egyik külső kerületében laktunk, így a belpolitikai események által kirobbantott tüntetésekről csak a tévéből tájékozódhattam.

Ma, felnőttként arra döbbentem rá, hogy

a forradalmi hangulatról, drámai képsorokról és az őszödi beszédről gyakorlatilag néhány kiragadott mondaton kívül nincsenek maradandó emlékeim,

gyerekfejjel alig fogtam fel valamit abból, ami történt, így megkérdeztem a szüleimet, hogy ők miként élték meg az eseményeket.

Anya a következőt mondta: „Sosem foglalkoztam a politikával. Abból az időből is csak arra emlékszem, hogy a miniszterelnökről kiszivárgott egy beszéd, az emberek dühösek voltak és törtek-zúztak az utcákon.”

Apa ezt válaszolta: „Az a bizonyos beszéd mindent megváltoztatott. Kiderült, hogy amit a kamerák előtt mondtak, mind hazugság volt, és a háttérben teljesen más dolgok történtek. Ezt követően mindenki már csak a kormányfő lemondását várta. Lehullt egy lepel, beismerték az ámítást, így már senki nem tudta ugyan olyan szemmel nézni a politikának nevezett showműsort. Ennek hatása ma is érződik.”

- MB

Távol Budapesttől, az események másnapján, kilencévesen, a kelet- magyarországi megyénk lapját olvasva jutott tudomásomra az a sok fővárosi történés, ami az 56-os forradalom 50. évfordulójának a megemlékezéséhez köthető.

Mélyen megdöbbentett, és a szüleimet kérdeztem, ők magyarázták el az eseményeket. A legnehezebb dolog számomra annak a megértése volt, hogy

hogy lehet, hogy magyarok bántanak magyarokat? Felfoghatatlan volt. Az egyik osztálytársam tévesen úgy gondolta, háború van az országunkban, ő erre következtetett azokból a képekből, amiket a híradóban látott.

Mivel akkor még történelemórán nem tartottunk a forradalmaknál és háborúknál, az osztályfőnöki órán kellett tisztázni, hogy mi történik.

Az újság címlapja, amelyen a székház ostroma volt, a mai napig a szemem előtt van épp úgy, mint a vérző fejű emberek, akikre a rendőrök rálőttek, vagy megverték őket.

Nagyapám, aki az 56-os forradalom alatt fővárosban élt, mesélt nekem az akkori eseményekről.

Azt mondta, hogy a magyaroknak időről időre meg kell küzdenie azokkal, akik elnyomják őket.

Most, mai fejjel már értem, hogy akkor a kegyetlen szovjetekre gondolt, és hogy ez méltó párhuzam a Gyurcsány Ferenc vezette akkori hatalommal, és azokkal a rendőrökkel, akik bár parancsra cselekedtek, még is több száz emberi életet és azok családját is veszélyeztették az agresszív fellépésükkel.

Már akkoriban büszke voltam azokra, akik ott harcoltak egy jobb Magyarországért, és bátornak gondoltam őket, hiszen készek voltak kiállni magukért, még ha véres megtorlásra is kellett számítaniuk emiatt.

- Zsolt

A 2006-os tüntetéssorozatból számos emlék él bennem. Nem az összes eseményt írom le, kizárólag azt, amire személyesen visszaemlékszem. Történtek számomra megrázó, 7 éves fejjel - de tulajdonképpen mai fejjel is - félelmetes és brutális események.

Voltak olyanok is, amik inkább abszurdnak tűntek: ami a legjobban megmaradt nekem ezek közül az Horváth Gyuri bácsi volt, a seregélyesi műszerész, aki beindította az Erzsébet téren elhelyezett tankot, és megindult vele a rendőrsorfal felé. Ez az esemény akkor a világsajtót is bejárta.

Sajnos azonban nem ez maradt meg legjobban a 2006-os őszből: ahogy az őszödi beszéd napvilágot látott, aminek a sorait azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom, az emberek abszolút többsége megelégelte az akkori kormányt.

Már kora ősztől tüntetések voltak az egész országban. Ez az 1956-os forradalom 50. évfordulóján ért a csúcspontra.

Tisztán emlékszem, a nagyszüleim nappalijában ültem a televízió előtt, és döbbenten próbáltam értelmezni, hogy mi is ez a háborús állapot az országomban.

Később értettem csak meg: a rendőrség nem kezelte a helyén a zavargókat és a békés tüntetőket. Ártatlan embereket ütöttek és lőttek meg. Akit a rendőrök értek, brutalitás bánásmódban részesültek. Indokolatlan volt a tiltott vipera, és a gumilövedékek használata az emberek ellen.

A rendőri akciók következtében számos olyan békés tüntető - néhányan súlyosan, sokuk könnyebben - megsérült, akiknek nem volt közük a zavargásokhoz. A rendőri brutalitás horrorfilmbe illő volt.

Ami még bosszantó így visszaemlékezve, hogy a símaszkos rendőrök egy törvényellenes, belső utasítás miatt nem viseltek azonosító jelet, így utólag jórészt nem lehetett megállapítani a túlkapások elkövetőinek személyazonosságát.

Felnőtt fejjel is megdöbbentenek, amik akkor történtek. Véleményem szerint korombeliek sincsenek tisztában azzal, hogy mik is történtek 2006 őszén, nemhogy a nálam fiatalabbak.

Ez egy olyan tragédia, amiről beszélni kell.

- Ádám

Nyitókép: Sean Gallup / Getty Images
Mütyűrök: Péntek János: A kalotaszegi népi hímzés és szókincse
Írnál róla? szerkesztoseg@reaktor.hu

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Faix Csaba, a Budapesti Városarculati Nonprofit Kft. (BVA) és a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ (BFTK) ügyvezetője arról beszélt a Reaktornak, hogy a járvány miatt teljesen leálló turizmus jó alkalom arra, hogy Budapest végiggondolja, mi a helyzet a túlturizmussal, és milyen vendégeket szeretne. Az elmaradó külföldi látogatókat belföldiekkel is pótolná, amihez új, kifejezetten a magyar közönségnek szóló kártyát vezetnek be Restart Budapest néven, amivel nagy kedvezménnyel lehet például szállást foglalni.

Kommunikációs szakemberként végzett munkád során egy Budapestről induló startupból világmárka lett. Ez a Prezi. Budapest is világmárka, de egészen más jellegű.  Milyen eddig kiaknázatlan eszközök állnak rendelkezésre fővárosunk imázsának alakításához?

Az eszközök nem annyira újszerűek, talán a tartalom, amit ezekkel meg akarunk mutatni, amiről kevesebb szó esett az elmúlt időszakban. Az, hogy rögtön két céget vezetek, nem a bennem lévő megalománia eredménye. Amikor januárban beadtam a pályázatomat a városarculati és a turisztikai cég vezetésére, azzal a koncepcióval pályáztam mind a kettőre, hogy érdemes lenne egy céggé összevonni, ennek a neve a Budapest Brand Zrt. lesz, ami kicsit idegenül hangozhat, de ez mondja el leginkább, miről is szól ez a cég.

Az a kép, az a történet, amit Budapestről el szeretnénk mondani, akár külföldön, akár az itt élőknek, az legyen egységes, az legyen egy olyan kép, ami miatt kedved van eljönni Budapestre vagy kedved van jobban felfedezni Budapestet.

Korábban a Városarculati Nonprofit Kft. inkább a belföldiekkel kommunikált, nekik szervezett eseményeket, pl. a Pünkösdi Királyságot vagy a Budapest Urban Games-t, ami egy városszerte megrendezett utcai sportverseny neve. A Fesztivál- és Turisztikai Központ pedig inkább a turistáknak kommunikált. Szeretném összevonni ezt a két szervezete és megmutatni külföldön és itthon is, hogy mennyi klassz hely van Budapesten, amit nem ismerünk még mi, budapestiek sem. Ha belegondolunk, akkor a budapestiek is általában 5-6 útvonalon járnak, ugyanazokon a helyszíneken: munkahely, iskola, barát, barátnő, család stb. Ha valakinek nincs különösebb dolga mondjuk Kőbányán, akkor az életben nem megy oda. Miközben sok izgalmas dolog van Kőbányán, amit ez a cég, amit vezetek, szeretne megmutatni. Hogy kedvet csináljon arra, hogy a várost minél többen felfedezzék és elkezdjék úgy használni, ahogyan talán a korábbi években nem. Az eszközök nem annyira újak, talán a tartalom, amit mi szeretnénk megmutatni, létrehozni, az újabb.

Miben más a Magyarországon élők és az ide látogatók megszólítása? Lehet egyszerre mindkét csoporthoz szólni, vagy merőben eltérő igényekkel rendelkeznek?

Egyrészt nem szabad mást mondani nekik, másrészt kicsit másképp kell nekik mondani. Beszéljünk egy érzékeny témáról, a buliturizmusról! Nagyon sok külföldi imádja a bulinegyedet, azért jön ide 72 órára, hogy hátrahagyja az otthoni gondjait, megünnepelje a házasságát, diplomavédését, bármi egyebet. Azt szeretné, hogy jól érezze magát, jót tudjon bulizni. Ha azt mondom a külföldi kommunikációban egy turistának, hogy gyere Budapestre, mert itt szuperül lehet bulizni, és a Király utca tárt karokkal vár, de közben tudom, hogy az itt élők nem szeretik ezt a helyzetet, és amikor ideérkezik a turista, nem azt látja, hogy a Király utca tárt karokkal várja, akkor csalódni fog. És teljesen mindegy, hogy milyen tervei voltak, nem lesz jó élmény számára a budapesti utazás, mert nem azt kapta, amiért jött.

Szerintem kulcsfontosságú, hogy közösen találjuk ki, hogy mit is akarunk Budapestből megmutatni, mi is Budapest, ez az úgynevezett brand stratégia, amit most készítünk, ez egy kutatási folyamat, amibe szeretnénk bevonni minél több szereplőt, hogy értsük, kinek mit jelent ez a város. Mást jelent nekem, mást jelent egy egyetemistának, mást egy nagymamának, aki az unokáit szeretné a közeli játszótérre levinni. Másként szeretjük, más arcát emelnénk ki.

Ezt gyúrjuk össze egy egységes stratégiává, ökoszisztémává, ami jobban szétteríti azt a gazdasági hasznot, amit a turizmus egy városnak jelent. Ha nemcsak a Király utca profitál az idelátogató turisták költéseiből, hanem mondjuk Kőbánya is, azáltal a csatornákon keresztül, amiket létrehozunk, és megmutatjuk, hogy Kőbányára is érdemes ellátogatni, akkor már jó munkát végeztünk. De ennek a képnek, amit akár az itt élőknek, akár a külföldieknek megmutatunk, az üzenetnek ugyanannak kell lennie, a mód ahogy elmeséljük, amit kihangosítunk az élményből, az lehet más. Aki rövidebb időre jön ide, azoknak más dolgokat érdemes megmutatni, mint annak, aki itt él. De a kép, amit mi szeretnénk megmutatni, ha úgy tetszik, eladni, az azonos kell, hogy legyen, különben nem leszünk sikeresek.

Ezek szerint a tervezés szakaszában vagyunk. Mikorra valósulhatnak meg ezek a tervek? Mikorra lesz meg a két szervezet fúziója, amit említettél?

A két szervezet fúziója október 31-én megtörténik. Ez nem olyan izgi, hosszú cégbírósági, jogi procedúra. Minden olyan aktus, ami a tulajdonos Fővárosi Önkormányzat hozzájárulását igényli, megtörtént, határidőkre várunk. A kutatás előkészítése folyik, azt reméljük, hogy kora őszre elkészül. Akkora látjuk, hogy mi az az üzenet, ha úgy tetszik márka, csak olyan távolító, ha Budapestet márkának tekintjük, pedig sok szempontból az, miközben sok más szempontból egy élettér, világos, hogy több értelmű jelentése van ennek a városnak. Remélem, hogy el fog készülni.

A sajátosság, hogy bármit is terveztünk, a COVID ezt már most keresztbe húzta. Ez egyfelől lehetőség, aminek tudok örülni, hiszen az, hogy megállt a turizmus, kevés ember van itt, jó alkalom, hogy újragondoljuk azt, hogy mit is akarunk a várossal kezdeni.

Hiába gondoljuk azt, hogy de jó lenne, ha nem jönnének vissza a bulituristák, hanem helyette szuper csúcsgazdag emberek jönnének Budapestre, akik egy napig lennének itt, sok pénzt elkölthetnének, majd visszamennének anélkül, hogy a város életét felforgatnák, ez nem fog megtörténni. Az, hogy újragondoljuk, hogy miket akarunk vagy lehet kezdeni ezzel a várossal turisztikai szempontból, az nem jelenti azt, hogy ezt gyökeresen át tudjuk alakítani, de arra jó alkalom lehet, hogy a hangsúlyokat, hogy miket akarunk kezdeni vele hosszabb távon, átalakítsuk. Ez ilyen értelemben lehetőség is. Közben meg látjuk, hogy milyen iszonyatos károkat okoz a sokszor elátkozott turizmus hiánya, legyen akár az buliturizmus is. 99%-kal csökkent a Budapestre látogató külföldi vendégeknek a száma. Lényegében nincsenek ma Budapesten külföldi turisták. Elkezdenek fel-felbukkanni, de kérdés, hogy a megemelkedő fertőzöttségi adatok meddig teszik lehetővé, hogy egyáltalán utazni lehessen.

Például a Balatonon azt látjuk, hogy a belföldi turizmusnak kedvez a pandémia. Budapesten viszont a belföldi vendégéjszakák száma általánosságban is alacsonyabb. A drágaság lehet az oka, ami sokszor felmerül érvként vagy valami más? Ezen lehet-e vagy kell-e változtatni?

Szerintem kell, nagyon szeretnék ezen változtatni. Az oka valószínűleg többrétegű.

Azt gondolom, hogy egész egyszerűen nem jut eszébe a magyaroknak, hogy Budapest is lehet üdülési célpont.

Visszajutunk arra, hogy milyen dolgokat mutatunk meg a fővárosból. Lehet, hogy erre sem fordítottunk korábban elég gondot, hogy úgy mutassuk be, mint egy olyan helyszínt, ahova érdemes eljönni üdülni. Pedig itt van a Duna, 10 perc bicikli-, ha úgy tetszik autóút, ahol lehet kajakozni, paplanernyőzni, barlangászni, kirándulni, de lehet a Normafára menni, állatkertbe, szuper étterembe menni.

Minden, amit egy európai nagyváros nyújt, amiért elutaznak az emberek Berlinbe vagy Párizsba, az itt, Budapesten is jelen van.

Mi ezen próbálunk változtatni, és elindítottuk július 1-gyel az úgynevezett Restart Budapest kártyát. A Budapest kártya inkább a külföldiek körében ismert: ezzel ingyenes tömegközlekedést kapsz és nagyon sok helyre ingyen vagy kedvezménnyel mehetsz be.

Létrehoztunk a belföldi turistákat célzó kártyát is.

Beletettünk egy ingyenes belépőt egy kiválasztható budapesti gyógyfürdőbe, egy ingyenes strand belépőt, Hop-On Hop-Off városnézést, hogy fedezzük fel a turisták szemével a várost, kedvezményes belépéssel a Lupa Beachet, hogy a nyári időszakban el lehessen menni, és ami nagyon fontos, hogy megállapodtunk a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségével, hogy egy nagyon kedvező árú szállodai szobát is a kártya mellé csomagoljunk, pont azért, hogyha valakinek a drágaság lett volna a visszatartó erő, akkor ezt segítsünk áthidalni.

Háromféle kártyatípus van, az egyik a 3*-os szobában 12.000 Ft-ért lehet vásárolni 1 éjszakát, két ágy, két ember vagy akár egy pótággyal gyermeket is el lehet helyezni.  4*-osnál 20.000 Ft, az 5*-osnál pedig 30.000 Ft a szobaár, ami rendkívül kedvezményes.

Azt gondoljuk, hogy ezzel már tényleg elérhetővé vált Budapest mindenki számára, mint turisztikai desztináció és e mellé elkezdünk egy olyan kampányt, amiben megmutatjuk, hogy milyen izgalmas felfedezésre váró dolgok vannak itt, túl azon, amit a híradókban látunk, hogy van az Országgyűlés meg sok-sok aszfalt és hivatalnokok járnak jobbra-balra.

Említettél már pár európai nagyvárost. Ha a térségünkben Bécset, Prágát vagy Pozsonyt vesszük, akkor mi a véleményed, ők versenytársak, konkurencia vagy inkább példaként kell tekinteni rájuk, és kooperálni velük?

Szerintem mind a három. És kicsit attól is függ, honnan nézzük. Ázsiából vagy Amerikából a távolság miatt egynek tűnik. Ha valaki utazik 16 vagy 20 órát repülővel, hogy eljöjjön Európába, no pláne Kelet-Európába, akkor eljön Bécsbe, Prágába, Budapestre, Pozsonyba. Ezért muszáj kooperálnunk, mert egyként látszunk és a józan ész ezt diktálja. Ha közelebb jövünk, akkor pedig igen, versenytársak vagyunk, hiszen nagyon klassz város Bécs, Pozsony vagy Ljubljana, ahova ugyanúgy el lehet utazni, és világos, hogy ebben van verseny, hiszen egy embernek 1 vagy 2 hét szabadsága van egy évben, egy helyre tud elmenni, vagy Ljubljanába vagy Budapestre. Ha Ljubljanát választja, az jó Ljubljanának, kevésbé jó Budapestnek.

Ezt inkább az angol frenemies (friends+enemies), a barát és ellenség fura összevonása mutatja be.

Jó a kapcsolat például Béccsel, próbálunk tanulni egymástól, beszélgetünk, ki hogyan oldja meg a COVID helyzetet, próbál segíteni saját magán, úgyhogy én ebben bőven látok lehetőséget.

Az identitás kérdésnél visszacsatolnék a múlt heti podcast adásunkhoz, amiben elhangzott, hogy a térségből általában azok a zenekarok eladhatóak külföldön, akik valamilyen módon meg tudják őrizni a közép-európai karaktert, van bennük valami lokális sajátosság. Ezt a kulturális sajátosságot keresik az idelátogató turisták is, vagy inkább a komfortzónájukban maradnának, és a náluk megszokott lehetőségeket fürkészik? Pacalpörköltre vágynak vagy McHungary menüre?

Nagy bánatomra nincs elég pontos adatunk arról, hogy mit is keresnek az idelátogatók. Vannak digitális terveink is, mindjárt mesélek róla, hogyan szeretnénk a digitális térben jobban jelen lenni, ahol sokkal több ilyen típusú inputot tudunk kiszedni az emberekből, hogy mire kíváncsiak.

Az én személyes véleményem, hogy érdemes kicsit elmozdulni ebből a pacal irányból abba az irányba, ami már kellően modern, de muszáj közben unikálisnak is maradni, mert akkor akár elmehetne Berlinbe is.

Tehát ha Budapest elfelejt magyar lenni, akkor nem lesz izgalmas, pont olyan lesz, mintha helyette Grazba mennék vagy Ljubljanába. Szegény pacalt méltatlanul pellengérre állítva, azt látni kell, hogy ha túlságosan messze esik a mainstream ízléstől, ha mi tömegturizmusban gondolkodunk, márpedig részben muszáj tömegturizmusban gondolkodnunk még akkor is, ha szeretnénk kicsit minőségibbé tenni ezt a turizmust, de volumenét tekintve nem tudunk rá mást mondani, mint tömegturizmus, akkor érdemes olyan megközelítést alkalmazni, maradva az ételnél, mint a Menza nevű étteremben jelen van. Ahol nagyon tradicionális, klassz magyar ételek vannak, de kicsit olyan formában, ami otthonosság érzetet kelt az elsőre idelátogatóban is, ami miatt szívesen kipróbálja és passzol is az ízléséhez.    

Ha maradunk a gasztronómiánál, főleg a belvárosban, az úgynevezett turistafogó éttermeknél látni, hogy megvan a magyaros konyha, de közben cseh sört árulnak. Ezzel kell-e, lehet-e valamit kezdeni szerinted?

Szerintem nem. Az, hogy az éttermek, milyen italkínálatot választanak maguknak, rajtuk múlik. Vannak olyan éttermek, ahova nagyon kevés budapesti jár, bár szerintem fontos lenne, hogy járjanak a budapestiek is és lehet, hogy ők már elég magyar sört ittak, és szívesen isznak cseh sört.

Ennyire nem mennék el a teljes kontroll irányába, hogy magyar égre magyar ufót.

Olyan sört kínáljon, amit szeretnek az emberek. Inkább legyenek izgalmas magyar kézműves söreink, amiket érdemes megmutatni. Ez is jó kompromisszuma annak, hogy egy kézműves magyar sör, ami izgalmas, máshol nem ismert ízvilágot mutat, de közben jó minőségű sört mutat meg, az tud sikeres lenni, ezt látjuk a számokból.

A Nemzeti Turizmusfejlesztési Stratégia 2030 milyen főbb pontjai érintik a fővárost és hogy áll ezek megvalósítása? Mennyire szoros az együttműködés a Budapest Fejlesztési Központtal, Turisztikai Ügynökséggel?

A Budapest Fejlesztési Központtal nincs annyira sok közös felületünk, ők inkább a városvezetéssel, a kabinettel dolgoznak, alapvetően hidat, vasutakat meg egyebeket építenek. Nagyon jó lenne, ha azt a régi adósságot sikerülne törleszteni, hogy a ferihegyi repülőtérről be lehessen jönni vonattal a városba. Ezt a problémát a főváros nyilvánvalóan nem fogja tudni egyedül megoldani, ebben van együttműködés. De igazából a mi valódi partnerünk a Magyar Turisztikai Ügynökség, az ő felelősségi területük, amivel mi foglalkozunk, és egyelőre nagyon jó a kapcsolat. Ők is értik azt, hogy Budapest nélkül nincs Magyarország turizmus. És nem lehet Berlinben külön Magyarországot és Budapestet kommunikálni, így is nagyon kevés az a figyelem szegmens, amit meg tudunk szerezni egy berlini átlag ember életében, ha ezt két üzenettel, branddel próbáljuk elkapni, akkor saját magunk ellenségei vagyunk. Nagyon jó a szakmai együttműködés, vannak olyan projektek, melyeken közösen dolgozunk. Remélem, hogy ezt hamarosan el is tudjuk mondani. Nekik természetesen a teljes magyar turizmus segítése a feladatuk, nekünk meg csak Budapest, ebből nyilván vannak néhányszor hangsúlybeli különbségek, de nem haragszunk a másikra, hanem értjük, hogy nekik más a dolguk, de együtt dolgozunk.

És a turisztikai szereplőkkel mennyire könnyű együtt dolgozni? Arra gondolok, hogyha valaki turisztikai vállalkozásba kezd, a bevételek érthető módon nagyobb prioritást élveznek, mint az, hogy a szolgáltatása mennyire illeszkedik szépen egy ügynökségben megálmodott országimázshoz. Ennek ellenére lehet hagyni a vállalkozókat saját elképzelésük szerint fejlődni, vagy közbe kell és lehet avatkozni?   

Szerintem ezt részben a terület jellege mutatja meg. Van egy vita a rövidtávú lakáskiadásról, nevezzük nevén, az Airbnb-ről. Ez egy olyan terület, ahol a kormány és a Fővárosi Önkormányzat nagyjából egy időben jutott el arra a pontra, ahol azt látta, hogy fontos beavatkozni, fontos szabályozni. Ennek ellenére kevés az olyan terület, ahol erre van lehetőség. Az előbb említettük a cseh sört. Szerintem béna lenne, ha megmondanánk a kocsmáknak, hogy márpedig magyar sört kell árulni. Amit mi tudunk tenni, az az, hogy a már említett Budapest kártyán keresztül (ami körülbelül 120 partnerhez nyújt elérést) tudjuk terelni, hogy mi az, amit mi fontosnak tartunk, mi az, amit, ha úgy tetszik, ilyen értelemben premizálunk. Például soha nem engedtük, hogy ebbe a kártyakínálatba bekerüljön a „sörhintó”, a tipikusan legénybúcsús beerbike. Szerettek volna bekerülni, de azt gondoltuk; értjük, hogy vannak, értjük, hogy egy vállalkozás erre épül, és még sikeres is, szeretik az emberek, ez oké, de abba a Budapest-képbe, abba az üzenetbe, amit mi szeretnénk kinagyítani, felhangosítani, ezt nem szeretnénk beletenni. Nem azt a Budapest képet építi, amit szeretnénk. Ilyen indirekt eszközeink vannak arra, hogy ezt terelgessük.

Általában a láthatóság, az, amit mi biztosítani tudunk a kommunikációs felületünkön. Építjük az enbudapestem.hu-t, ahol nagyon sok budapesti történetet mutatunk meg, és a budapestinfo.hu-t, ami az idelátogatók elsődleges információforrása. Ezeken keresztül valamennyire tudjuk befolyásolni azt, hogy mit mutatunk meg, és ezáltal mit választanak a turisták.

Többször említed az újragondolását a fővárosnak. Tavaly Budapest elnyerte az „Európa legjobb úti célja” elismerést, ezzel maga mögé utasítva Párizst és Londont is, az utazóktól kapott szavazatok alapján. A The Economist szerint pedig a kelet-európai régió legélhetőbb városa lett tavaly, maga mögé utasítva Prágát és Moszkvát is. Mindez nem elég ahhoz, hogy karba tett kézzel üljünk a babérjainkon?

A legkevésbé sem. Itt folyamatos verseny van. A prágai Faix Csaba nem happy attól, hogy az Economist Intelligence Unit felmérése szerint Budapest jobb helyen végzett. Ők nyilván azon dolgoznak, hogy megelőzzenek minket.

Ha mi karba tesszük a kezünket, az nem vezet jóra. Ahogyan egyébként szerintem a magyar focival ez megtörtént. Nagyon sokáig azt gondoltuk, hogy a magyar foci tök jó, semmi dolog vele, és egyszer csak azt vettük észre, hogy soha többet nem jutunk ki a VB-re, mert mindenki más beletette azt a munkát.

Ezt nagyon fontos beletenni, akkor is, ha esetleg nem vagyunk rossz helyen. Tehát azt gondolom, hogy jók ezek az eredmények, de lehet még jobbnak lenni, és ez a célunk, feladatunk, hogy ezen az úton menjünk tovább.

Ha újraindul az élet, és újra probléma lesz a tömegturizmus, akkor mit mondanál, mennyire érzékenyek a budapestiek erre? Szerinted mekkora méretű kompromisszumok várhatóak el a lakosságtól?

Azt látom, és ez egy furcsa módon azonos irányba mutató folyamat, hogy Budapest nagyjából most, ezen a nyáron ért volna el abba a fázisba, ahol már a szakmában „overtourism”-ról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy olyan sokan jönnek a városba, hogy egész egyszerűen nem bírja el a város infrastruktúrája. Ennek a kapujában voltunk, vagy vagyunk, ha esetleg majd visszatér az élet. Az, hogy mekkora kompromisszumot igényel a városlakók életében, szerintem nem jó megközelítés.

Az a megközelítés, amit mi szeretnénk megvalósítani, így hangzik: hogyan tudjuk az ideérkező turistákat úgy szétosztani a városban, hogy abból sokkal többen profitáljanak, egyfelől.

Másfelől kevésbé terhelje ugyanannak a 10-15 utcának a lakóközösségét. Nem megbántva a kőbányaiakat, nem lesz Halászbástya és Budai vár panoráma Kőbányán. Nem lehet azt gondolni, hogy ne lenne mindig is a vár és az V. kerület az egyik legizgalmasabb turisztikai célpont. Azonban az egyébként már a városban sok helyen jelenlévő izgalmas programok, turisztikai desztinációk esetleges további javítása és láthatóvá tétele tud azon segíteni, hogy valamelyest felzárkózzanak e mellé.

Ráadásul nagyon fontos szerintem, hogy létrehozzunk egy olyan működési modellt, amelyben a turisztikai ipar szereplői sokkal nagyobb mértékben tesznek hozzá a város gazdaságának a növekedéséhez.

Ennek megint csak a legegyszerűbb példája, hogy ha több helyen tudunk létrehozni kisebb turisztikai célpontokat, akkor ott több vállalkozó részesül ebből. Továbbmegyek, tele van Budapest izgalmas startupokkal, vagy itt vannak az egyetemek, amelyek nagyon sok izgalmas megoldást tudnak kínálni. Akár a MOME-t, ha említem, akár a Corvinus egyetemet, ahol idegenforgalmi szak van. Ha ezeknek a műhelyeknek a tudását betudjuk emelni valamilyen módon a turisztikába, és részesülnek ily módon abból a gazdasági előnyből, amit ez az iparág ad, akkor találtunk még egy módot arra, hogy szétosszuk ezt a „jót”, amit a turizmus jelenthet. Így kevésbé érezzük kompromisszumnak, hanem azt érezzük, hogy a turizmus része ennek az ökoszisztémának, ami hozzáad több ember életéhez.

Említetted, hogy visszakanyarodunk még ide: hol tart ma a digitalizáció Magyarországon a turizmus-marketingben, és milyen eszközök állnak rendelkezésre?

Azt látom, hogy Fővárosi Önkormányzatnak, vagy ha úgy tetszik, a BFTK-nak van egy kis adóssága. Nagyon szeretném, ha a Budapest Kártyát meg tudnánk jeleníteni a digitális világban. Tehát online lehetne hozzáférni. Nagyon jó lenne még, ha a tömegközlekedést is be tudnánk emelni a digitális világba. Ezerszer megkönnyítené az ideutazók életét.

Mondhatjuk, hogy a magyar nyelv egy elég erős belépési küszöb. Ha van egy app, ami angol nyelvű is, akkor már például a buszjegyvásárlás sokkal egyszerűbben megoldható.

Dolgozunk azon, hogy legyen ilyen appunk. Azt remélem, hogy tavaszra, amikor a következő turisztikai szezon újraindulhat, készen leszünk ezzel.

Mi a helyzet a rendezvényekkel? Azokról eddig viszonylag keveset beszéltünk. Jó pár tavaszi rendezvény sajnos elmaradt a járvány következtében. Ezeket valamilyen formában, valamikor tervezitek pótolni, vagy most egy teljesen új stratégiaalkotás zajlik ezen a területen is?

Sajnos nem nagyon tudjuk pótolni ezeket a rendezvényeket, egy-egy eseményt igyekszünk azért. A következő nagy esemény a mi szervezésünkben egyrészt a Rakpart megnyitása Budapest szívében, ami reméljük, hogy meg tud valósulni. Az elmúlt hétvégéken annyi látszott ebből, hogy a gyalogosoknak és biciklistáknak megnyitottuk a rakpartot, lehetett használni. Szeretnénk, ha július végén, augusztus elején egy kicsit több programot ki tudnánk vinni a rakpartra, amennyiben ezt lehetővé teszik a járványügyi rendelkezések, de benne van a pakliban, hogy ez nem fog tudni megvalósulni. Ugyanígy az őszi fesztivált, a CAFe Budapestet, ami a tavaszi fesztiválnak a kortárs tükörképe, ha úgy tetszik, arra készülünk, hogy meg tudjuk tartani. Szervezzük, de a tavaszi fesztivált is egy héttel az indulás előtt kellett lemondanunk. Abban próbálunk okosabban felkészülni rá, hogy mi van akkor, ha nem kell minden rendezvényt lemondani, de visszajön az 500 fő feletti rendezvénytilalom, vagy mi van akkor, ha olyan szabályok lépnek éltbe, hogy például csak két méterre lehet egymástól ülni a nézőtéren. Próbálunk olyan helyszíneket keresni, ahol ez megvalósítható, az őszi időpont dacára nyitott helyszíneket keresni, ahol kevésbé okozhat problémát egy esetleges vírusterjedés.

Amennyire lehet, próbáljuk tehát vírusállóvá tenni ezeket a rendezvényeket, de látni kell a korlátokat is.

Ugyanígy, egyelőre készülünk a karácsonyi vásárra is, hiszen azt is mi szervezzük, a Vörösmarty téren. Ennél le is zárultak a kézműves pályázatok, és nagyon reméljük, hogy ezt meg fogjuk tudni tartani, hiszen a már említett 2019-es „Európa legjobb úti célja” díjnál a karácsonyi vásár jelentős szerepet játszott abban, hogy ezt megnyerte Budapest.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Ahogyan az előző heti elemzésben is kitértünk rá, a koronavírus komolyan befolyásolta az albérletpiac alakulását. A java azonban még hátra van - vélekednek az ingatlan.com elemzői. A legfrissebb információk szerint a kormány valamilyen formában szabályozni készül az Airbnb ingatlanok kiadását, amely közvetve a lakáskiadás piacának teljes újraértelmezését teheti indokolttá.

Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági elemzője úgy gondolja, hogy bár a konkrét szabályozás még nincs előttünk, az eddigi információk alapján

azok, akik eddig rövidtávú lakáskiadásból próbáltak megélni, lépéskényszerbe kerülnek.

Az egyelőre még nem egyértelmű, hogy mely térségekben és milyen szigorú szabályozás várható, de mindenképpen komoly változásokra kell felkészülnie a piacnak.

Szintén kitértünk előző cikkünkben arra is, hogy az albérletpiac kínálati oldala fokozott mértékben duzzadt a járványnak köszönhetően. Ahogy a turisták, úgy a Budapesten tanuló vidéki egyetemisták is pillanatok alatt eltűntek a keresleti oldalról. Az így szabadon maradt lakások pedig megjelentek kínálatként.

Július elején közel 5000 magánszemély bocsátotta albérletre lakását, ami a februári adatokhoz képest 39%-os míg, az egy évvel ezelőttiekhez képest 62%-os növekedést jelent.

Ugyanez a gyarapodás a rövidtávú lakáskiadók által preferált kerületekben pedig meghaladta a 70%-ot is. Ezen tényezők együttes hatása, hogy  a közvetítők és magánszemélyek által kínált ingatlanok száma elérte a 10 ezret is.

Ezt a trendet bizonyára az állami intézkedés akarva-akaratlan erősíteni fogja. A COVID-19 rövid távú kiadásokra gyakorolt hatása, valamint a tervezett kormányzati intézkedés együtt, egymást erősítve okozhatja, hogy a tulajdonosok tömegesen döntenek majd ingatlanjuk hosszútávú kiadása mellett. Ez pedig stagnáló mértékű kereslet mellett, akár jelentős árcsökkenést is eredményezhet.

Ahogyan az albérletpiaci árak zsugorodnak, úgy mérséklődik a befektetési ingatlanok jövedelmezősége, emiatt pedig ezen ingatlanok ára is.

Ez a folyamat kicsiben bár, de most is érezhető, az ingatlan.com adatai alapján az elmúlt 4 hónapban százalékosan is kimutatható árcsökkenés volt tapasztalható az átlagos négyzetméret árakat illetően.

Ha a fent említettek nem győznék meg az olvasót a várható változások fontosságáról, még jön egy kártya a pakliba:

A 2021 elején megszűnő hitelmoratórium tömeges lakáseladási hullámhoz vezethet, az esetlegesen bedőlő hiteleknek köszönhetően.

Könnyen megeshet, hogy jövőre az a trend, miszerint a budapesti ingatlanok folyamatosan drágulnak, megfordul és a következő évek a lakásárcsökkenés időszakát fogják elhozni.

Hibrid lakáskiadás

Az ingatlan.com által biztosított elemzés egy új fajta lakáskiadási modellt is prognosztizál. Ez pedig arra épülne, hogy a kormány terve szerint 120 napra maximalizált rövid távú lakáskiadásokat az év hátralévő részében diákok rendelkezésére bocsássák.

Ez kölcsönösen előnyös megoldás lehet, mert így a tulajdonosoknak a tanév időszaka alatt lenne egy biztos bérlője, aki nyáron kiköltözne, így a turistaszezonban rejlő lehetőségek kiaknázásnak lehetősége nyitva maradna a tulajdonos előtt. Ezzel maximalizálva a lakásban rejlő potenciált, miközben az albérlő is olcsóbb árat alkudhat ki magának, annak fejében, hogy vállalja a nyári kiköltözést.

A hibrid lakások megjelenése teljesen átírhatja az albérleti szezon alakulását, a jellemzően nyáron csúcsosodó kínálat helyét átveheti az ősz folyamán hullámokban bővülő piac.

Kapcsolódó podcast epizódunk: Szállodai színvonalú lakások árasztották el a budapesti albérletpiacot

A 2000-es évek elejéig komoly problémát jelentett a jobboldalnak, hogy alig létezett olyan kommunikációs csatorna, ahol el tudta érni az embereket. Az utóbbi tíz évben ez megváltozott.

A probléma azonban az, hogy a jobboldali médiumok nem igazán tudják megszólítani a fiatalabb generációkat. Lehet érdekes cikket írni a népességszám változásairól, a magyar GDP helyzetéről, de a fiatalokat nem (csak) ez érdekli.

Számukra fontos, hogy olyan írásokat olvassanak, ami hozzájuk szól.

Liberális példa a fiatalok megszólítására a 444.hu. Tizenöt évesen találkoztam ezzel a médiummal először. Habár a cikkeivel nem értek egyet, és teljesen más a világnézetem, úgy éreztem, engem is próbál megszólítani. Letisztult, fiatalos design, egyszerű, lényegre törő fogalmazás, és némi humor is volt. Egyfajta lazaságot tükrözött, ezért éreztem így. A másik, hogy frissnek tűnt, egy olyan híroldalnak, blognak, amely – ha gyakran megkérdőjelezhető hitelességel is – szinte azonnal közöl minden információt.

A progresszívek politikai korrektsége, ebből fakadó mind nagyobb túlérzékenysége most nagy lehetőséget kínál a konzervatív oldal számára: a fiatalok szeretik a szókimondást, az esetenként durvább humort, a szabadságot.

A kulcsszó a szabadság. Ez az, amit próbáltak a liberális médiumok kisajátítani, azt a hangulatot keltve, hogy ők függetlenek, akik egy általuk sokszor diktatúrának lefestett rendszert kritizálnak.

A fiatalok azonban nem buták, és egyre inkább rájönnek arra, hogy világnézettől független médium nem létezik. Észreveszik a baloldali média önellentmondásait, viszont van, ami még ennél is inkább kiábrándítja őket, ez pedig a politikai korrektség. Van célközönsége a PC kultúrának, de ennek a szélsőséges eszmeiségnek a népszerűsége a fiatalok körében is rendkívül alacsony,

mivel korlátozza a szabad véleménynyilvánítást, ami idegen a korosztályom szabadságszerető magatartásától.

A durvább viccek, egymásnak szánt vicces beszólások az érzékenyített világképbe nem illenek bele. Ez egy lehetőség a konzervatív oldalnak a fiatalodásra, viszont a már létező médiumokat nem biztos, hogy érdemes megváltoztatni. Új csatornákon kell megszólítani ezt a korosztályt, a megfelelő tematikával.

Számos olyan terület van, ahol a jobboldali sajtó állásfoglalása hiányzik: ha egy általam kedvelt zenész életéről szeretnék cikket olvasni, esetleg egy általam és sok velem hasonló korú által szeretett sorozatról, akkor muszáj vagyok valamelyik liberális médiumot felkeresni.

A jobboldali média valamiért a kultúra és életmód rovatokat elhanyagolja, vagy olyan alkotásokkal foglalkozik, amelyek jellemzően az idősebb korosztályt foglalkoztatják.

Egy kézműves sör tesztje, egy fiatalok által szeretett zenész új albumának kritikája, vagy egy Stranger Things-sorozatajánló. Az ilyen cikkek azok, amitől egy húsz év körüli olvasó magáénak érzi az adott médiumot, és máskor is annak a tartalmát fogja fogyasztani.

A politikai, társadalmi cikkek megjelenése nagyon fontos, ugyanakkor, ahogy a mondás tartja, „jóból is megárt a sok”. Egy fiataloknak szánt médium esetében sokkal puhábban kell elmondani az újság politikai véleményét. A politikai véleményt is olyan tematikába kell ágyazni, amely érinti a fiatalságot.

Erre jó példa egy utazóblog, amelynek a bejegyzéseit heti rendszerességgel közli az újság. Az utazások során be lehet mutatni akár a V4-ek látványosságait, ismerteket vagy éppen kevésbé ismerteket. Ez megfelel a kalandvágyó fiataloknak, ugyanakkor egyfajta lokálpatriotizmust (regionálpatriotizmust) is közvetít, és újat mutat.

A fiatalok nem csak az előbb említett feltételeket várják el, hanem azt is,

hogy komolyan vegyék őket. Ha úgy érzik, a cikkben nincs elég érvelés, akkor a médium ellenszenves lesz számukra, hiszen túl egyszerűnek, „vásárinak” tartják.

Egy jó érveléssel lehet nem értenek egyet, de legalább komolyan veszik, és nem csinálnak belőle viccet. Fontos a humor is, ha úgy érzik, egy cikk erőltetett, akkor nem fogják komolyan venni. Pont ezért követ el hibát a túlzott érzékenységgel a liberális média, hiszen saját maga ellen dolgozik az erőltetett PC-kultúrával. Most a konzervatív oldal élhet a lehetőséggel, és létrehozhat igazi fiatalos információt közlő csatornát, csatornákat.

Vannak jól látható, pozitív példák: a Youtube felületén eddig csak külföldön volt megfigyelhető a konzervatív közösség hangja, most viszont magyar videósok is megjelentek, ilyen például a The Fair Right.

Létezik egy nagyon semlegességre törekvő csatorna is, az Ideológiák Tárháza, rövidebben IT. Az IT pont nem rég elemezte ki egy tipikus politikailag korrekt videós alkotását, és mivel a csatornát nem igazán lehet politikailag besorolni, mivel alapvetően edukációs célokat szolgál, így az ideológiákkal történelmi értelemben foglalkozik, pont ezért nagyon jól be tudta mutatni, milyen szélsőséges a politikai korrektség kultúrája.

A kommenteket olvasva alatta a nézők egyet is értenek a kritikával, ez jó bizonyíték arra, hogy egy intelligens, részletes, de érthető és logikus érvelés hatással van a fiatalokra, befolyásolja a gondolkodásukat. Egy jó cikk, egy érdekes videót viszont nem csak megírni hanem eladni is kell, nem csak a tartalom, hanem a megjelenés is sokat számít. Ha mindez teljesül, minden adott ahhoz, hogy megtaláljuk azokat, akik hasonlóan gondolkoznak egyes problémákról, mint mi.

Összességében tehát ez az időszak jó lehetőség arra, hogy a fiatalokat megszólítsuk, ehhez egy megfelelő csatorna, és jó tematika, letisztult design kell. Az összképnek tükröznie kell azt, hogy kihez szól. Nem elhanyagolható a hírek gyors közlése sem, és fontos a laza hangvétel, mert minden társadalmi csoportnak megvan a nyelvezete.

Ha ezt a jobboldal el tudja érni, akkor, azon túl, hogy egy teljes fiatal generációt megszólít, egy évtizedes médiaproblémát old meg, és nem marad olyan korosztály, aki azt érezné, hogy hozzá nem szól a polgári értékrend.

Te mit gondolsz erről? Írj nekünk!

Svábhegy a főváros legzöldebb területe a XII. kerületben, amely számtalan kirándulóhelyet, helytörténeti érdekességet tartogat az arra kirándulók számára. Feljegyzések szerint a nevét onnan kapta, hogy 1686. szeptember 2-án, Buda visszafoglalásakor a sváb tüzérség innen adott jelzést a végső rohamra.

A Hegyvidék történeti múltja egészen az őskorig nyúlik
vissza, amit a különböző feltárások során fellelt csontból készült szerszámok
és rézkori agyagedények bizonyítanak az utókor számára. Később, az ókorban Aquincum
tehetős polgárainak villaépületei egészen idáig terjedtek.

A nagy sűrűségű erdőség a magyar királyok kedvelt vadaskertjének számított, ugyanakkor itt haladtak át a kereskedők és vándorok által kitaposott útvonalak Buda felé. A Svábhegy oldalában fakadó források nem csupán az átutazók számára jelentettek felfrissülést – a patakok vizét Mátyás király megbízásából még a Várba is innen vezették. Mindez azonban a 150 éves török uralom alatt enyészetté vált, és a feledés homályába merült, hogy később ismét felfedezzék.

A 17. századtól a vadállományban gazdag vadászterületek vonzották az idelátogatókat.

A 18. században telepedtek le itt a svábok, és épültek az első olyan házak, amelyek közül néhány – üde színfoltként – máig fellelhető. A Költő utca környéke ma is jól adja vissza azt az egykori sváb falusias hangulatot, amely az 1700-as évek legvégét jellemezhette errefelé: tornácon pipázgató férfiak, a ház előtti lócán beszélgető asszonyok, a poros úton hangosan rohangáló gyerekek zsivaja… Apropó, gyermekek!

Miután akkoriban még nem volt állandó iskolaépület, ezért úgynevezett vándorló iskola működött – azaz a tanító minden héten más-más magánháznál tartotta meg az órákat, a szülők anyagi hozzájárulásával. Az első iskolaépületet 1858-ban adták át. Egy rendkívül egyszerű földszintes ház volt, és a mai Jókai Mór Általános Iskola helyén állt.

Az idők folyamán a Svábhegy lassan kezdett benépesülni, és a reformkorban már több híresség (pl. Eötvös József, Jókai Mór) választotta otthonául. A Költő utca egyik csodálatos panorámát nyújtó, bárki által látogatható részén (Jókai-kert – természetvédelmi terület) található annak a kőből faragott, oroszlán díszes körasztalnak és köríves padnak a másolata, amelyeken a nagy magyar író életének egyik fő műve, a Kőszívű ember fiai (1869) születhetett.

Pest rohamos növekedésével – ezzel együtt a parkok és fák hiányából
fakadóan – egyre többen keresték hétvégenként
a menekülést a városon túli erdős részekhez. A Svábhegy árnyas vendéglői a
lovaskocsikon érkező arisztokrácia, a nagypolgárság, a politikusok és a
művészek körében igen nagy népszerűségnek örvendtek.

A hegyvidék fejlődése felgyorsult, sorra
épültek a tehetős villák, no meg a szanatóriumok, ahol a tiszta hegyvidéki
klíma segítette a betegek mielőbbi gyógyulását. Ugyanakkor a kiváló levegőnek
köszönhetően, a kirándulók által is egyre felkapottabb hellyé vált a környék,
köztük a Normafa.

De honnan is kapta nevét a Normafa… A legendák szerint állt itt egy
nagyon öreg bükkfa, amely akkoriban sarjadt, amikor Mátyás király született, és
később maga az uralkodó is többször megpihent a lombjai alatt. Hogy e történet
mennyire „hegyvidéki legenda”, nem tudni, mindenesetre valóban egy több száz
éves, hatalmas átmérőjű fa magasodott a Svábhegy tetején, amely az időjárás
viharai mellett, megélhette a magyar történelem viharos időszakait is – így
talán nem véletlen, hogy a sváb lakosok sokáig csak Viharbükk-nek nevezték e területet.

A hely a 19. század közepén kapta jelenleg is használt elnevezését. Történt ugyanis, hogy a Nemzeti Színház társulatának egyik tagját, Schodelné Klein Róza színésznőt egy közös piknik alkalmával megihlette az igencsak terebélyes, magányos bükkfa. Bellini Norma című operájának díszletére emlékeztette őt, és a fa lombkoronája alatt elénekelte a Norma-áriát (1840).

Az öreg bükk egy villámcsapás következtében dőlt ki 1927-ben, emlékét ma tábla őrzi.

A Svábhegy fejlődése szempontjából óriási jelentőséggel bírt a fogaskerekű megépítése (1871), majd a vonal meghosszabbítása (1890) a Széchenyi-hegyig.

A 19. század végétől a kirándulók mellett a sportolók is felfedezték a kerületet. Csak kevesen tudnak róla, de a Svábhegyen 1920 és 1930 között autóversenyeket is rendeztek, amelyeknek rajtja a mai Kékgolyó utcánál volt, a cél pedig az Eötvös úton. A legelső, 1920. október 24-én sorra kerülő, 5 km hosszúságú verseny díszvendége Horthy Miklós kormányzó lett, aki egyben az Automobil Club fővédnöke is volt. A nagy sebességgel száguldozó versenyzők között olyan ismert neveket fedezhetünk fel, mint az Afrika-kutató Almásy László „gróf”, az ercsi cukorgyár alapító gróf Wimpffen Siegfried vagy az olimpikon, több sportágban is magyar bajnok Déván István. A harmincezer néző előtt zajló verseny győztese Delmár Walter lett.

Ugyancsak ezekben az években épült a szánkópálya és a két síugrósánc is, kikapcsolódási, illetve versenyszerű sportolási lehetőséget biztosítva – a sízés mellett – a havas téli időszakokra. A sánc azóta már a múlt emléke.

A Normafa – évszaktól függően – ma is állandó célpontja a síelés, sífutás, szánkózás, snowboardozás, futás, kerékpározás, túrázás és a nordic walking szerelmeseinek. A rendkívül felkapott sport- és kiránduló terület jelenleg is óriási változásokon megy keresztül, és a jövőben további, jelentős fejlesztések várhatóak.

Tordai Máté

Forrás:

https://normafapark.hu/latnivalok/normafa

https://www.hegyvidek.hu/elet-a-hegyvideken/hegyvidekrol

http://www.hegylakomagazin.hu/hegyvideki-tortenetek/251-szaguldas-anno---autoverseny-a-hegyvideken/

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sv%C3%A1bhegy

A 2006 őszi tiltakozások a legtöbb magyar emlékezetében még ma is élénken jelen vannak, ám a külhoni magyarok számára nem a balatonőszödi beszéd, a székház ostrom vagy a 2006. október 23-án történtek a leginkább lényegesek. Az erdélyi - és más területeken élő - magyar ember ugyanis két évet visszamegy az időben, így a történet egészét 2004-re visszavetítve elemzi.

2006-ban 8 éves voltam. Talán nem írok meglepőt azzal, hogy nem különösen foglalkoztam a politikai eseményekkel, főként úgy, hogy erdélyi magyarként kevésbé érintették a történtek a mindennapjaimat. Ennek ellenére az őszödi beszéd egy olyan elemmé vált, mely végigkísérte a magyar politikához fűződő összes beszélgetésemet az azt követő bő 10 évben:

Már időhöz sem tudom valójában kötni, annyira univerzálissá vált, hogy minden párbeszédben valahogy szóba került az ügy.

Értelemszerűen a beszéd téma volt a Magyarországra való költözésem után is, viszont észrevettem egy jelentős különbséget a magyarországi magyarok, illetve az erdélyi magyarok reakciója között: míg az anyaországban élők sok esetben arról számoltak be, hogy milyen váratlanul érte őket az egész, illetve mennyire megdöbbentő volt annak stílusa és mondanivalója, az erdélyiek esetében általában egyfajta beletörődést észleltem:

„Ezt ugyanaz a Gyurcsány csinálta, aki 2004-et is. Nincs itt semmi meglepő.”

Valóban nem is volt. Ugyanis nevezhető bármilyen súlyosnak az őszödi beszéd, az erdélyi embereket nem rengette meg annyira annak üzenete – főleg nem néhány káromkodás –, hogy elvonja a figyelmet a kettős állampolgárságról szóló népszavazásról. Miért is vonta volna el? 2004-ben a külhoni magyarokra úgy tekintettek, akik gazdasági terhet okoznak majd az anyaországban élőknek, olcsó munkaerőként elveszik az emberek munkáját és lakásait, illetve veszélyeztetik a megélhetésüket a miattuk alakuló magasabb adók következtében.

A külhoni magyarok – teljesen jogosan – úgy érezték, hogy saját magyarságuk lett megkérdőjelezve, illetve az a hosszú ideje tartó remény veszett el, amely a Magyarországhoz való tartozást célozta meg. Épp emiatt sok esetben nem is megalapozottan, de minden további történést ebből eredeztettek.

A külhoni magyarsággal való igazságtalanság vált a 2006-os történések, a népszerűtlen reformintézkedések, a gazdasági válság és a lemondás alapjává is.

Az emlékek pedig azóta sem fakultak el. Biztos vagyok benne, hogy az erdélyi fiatalok általánosságban többet tudnak 2004-ről, mint a magyarországi fiatalok 2006-ról. A 2004-re és 2006-ra való visszatekintés azonban egyaránt nagyon lényeges. Nem azért, mert a múltban akarunk ragadni, nem is azért, mert annyira jó lenne poénkodni néhány ikonikussá vált őszödi mondaton…

… hanem azért, hogy realizálhassuk, valami nagyon nem volt rendben akkoriban Magyarországon.

Kiemelt fotó: A Népszava botrányos címlapja a népszavazást követően

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Demeter Szilárd nincs meggyőződve róla, hogy a könnyűzenének miniszteri biztosra volt szüksége, viszont úgy érzi, ezzel egészen más mozgástérhez jutott az ágazat. Az egyes műfajok sikeréről ugyanakkor a közönség dönt, nem az állam. És hogy miért gondolja, hogy zenében, irodalomban és képzőművészetben is világbajnokok vagyunk? Miért teszi vérszegénnyé az irodalmunkat a kritika? A Reaktor Podcast tizenkettedik adásából ez is kiderül.

A magyar könnyűzenének szüksége volt miniszteri biztosra? Mit várhatunk Öntől?

Hogy miniszteri biztosra szüksége volt-e, abban van enyhe kétely bennem is, valószínűleg nem. De nem véletlenül talált meg engem ez a feladat, mint ahogy a nemzeti könyvtárral való foglalkozás sem. Nem volt olyan arca, aki a könnyűzenét az étlapról az asztal mellé ültette volna. Vagy az étlapon vagyunk, vagy ott ülünk az asztalnál, és rendelünk az étlapról. A magyar könnyűzene nem bírt eddig ilyen reprezentativitással, nem képviselte kormányzati szinten senki az igényes magyar könnyűzene érdekeit.

A magyar könnyűzenei stratégia, amit letettünk az asztalra pont azt térképezi fel; melyek azok a strukturális problémák, amik a magyar könnyűzenész szcénát sújtják, illetve hogy mit lehetne kezdeni azzal a kulturális hordozóval, amelyen keresztül a magyar fiatalok jelentős része egyáltalán találkozik a kulturális tartalmakkal.

Készült ’18-ban egy nagy, több mint 50 ezres mintán kultúrafogyasztási szokásokat felmérő kutatás, amiből kiderült, hogy a magyar fiatalok jelentős része csak mozgóképet, filmet és könnyűzenét fogyaszt. Nem jár könyvtárba, múzeumba, operába. Ezzel lehet ilyen eltartott kisujjú értelmiségi módjára nem egyetérteni és azt mondani, hogy ezek a mai fiatalok, de ezzel nem oldjuk meg a kérdést. A mi stratégai alapállásunk, hogy ha ezt hajlandó fogyasztani, akkor a könnyűzenei kultúrán keresztül próbáljunk értékesebb vagy minőségibb kulturális tartalmakat biztosítani számukra.

Gyakran éri az a vád a magyar könnyűzenét, hogy túlságosan egyszerűsödik, butul. Egyetért ezzel? Formálni kell a keresletet vagy ki kell szolgálni azt? 

Az, hogy butul a kultúra, a globális kultúra, tehát nem csak a könnyűzene, hanem mindenféle kulturális tartalmak vészes leszállóágban vannak, már egy több éves tendencia. Mindig elsírjuk magunkat, hogy egyre kevesebbet olvasnak, egyre kevesebb, könnyedebb, szöveget olvasnak, egyre tartalmatlanabb, sekélyesebb filmeket fogyasztanak a nézők. Akár a komolyzene romlását is ide lehetne sorolni; elég sok olyan műsor készül, ami gagyi köntösbe csomagolja a komolyzenei üzeneteket. Ez nem azt kell, hogy jelentse, hogy ezzel a mozdulattal hátat is fordítunk neki, azt mondjuk, hogy ez van, ebben élünk, nincs mit tenni, feltesszük a kezünket és sajnáljuk a mai fiatalokat, hogy nem annyira igényes zenét hallgatnak, bezzeg a mi időnkben meg így tovább, hanem el kell kezdeni ezen dolgozni. És nem úgy, hogy eléjük teszünk valamit és azt mondjuk, hogy akkor ezt hallgassátok, mert ez a jó, mert akkor biztos, hogy nem fogják hallgatni.
Az olvasmányélményeimből kiindulva, amikor a tanárnő azt mondta, hogy ezt kell elolvasni, mert ez az irodalom, akkor biztos, nem azt olvastam el, egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni ezt az autoritást. A fiatalok lázadók és általában a felnőtt világgal szemben lázadók, ami nagyon helyes egyébként. Tehát könnyűzenei nevelést kezdenénk el a stratégia szerint, könnyzenei neveléshez szükséges infrastruktúrának a felépítését, ugyanis rengeteg társadalmi haszna van, ha az ember hangszert vagy zenét tanul. El szoktam sorolni mindenféle interjúban, most nem tenném meg. Ha az ember valamilyen szinten ért bizonyos hangszerhez, mondjuk gitározik, és 3-4 akkordot tud, ahhoz hogy azt el tudja játszani, rengeteg készséget és képességet muszáj neki fejlesztenie és onnan kezdve már sokkal inkább érti, hogy mi történik a színpadon egy produkció esetében vagy mit hall. Ha van egy zenei alapképzettség, akkor még a loopokat is másképp húzogatom a számítógépen, amikor éppen zenét programozok, mert tudom, hogy a harmóniamenet mért úgy van és mért nem másként. Nem csak a hallásomra hagyatkozom, hanem van bizonyos előzetes zenei tudásom.

Ha elkezdem érteni a zenét, akkor nem lehet megetetni a gagyival.

A zenei értés felől kell megközelíteni a könnyűzenei kultúrának a minőségi javítását. Néha nem nagyon tudjuk értékelni, hogy mi történik a színpadon, de ha benne vagyunk, és mi próbálunk reprodukálni egy bizonyos produkciót, a haverokkal összehozunk egy garázszenekart és holnaptól Deep Purple-t fogunk játszani vagy Shakirát, mindegy hogy kicsodát és megpróbáljuk azt eljátszani, azt a számot, akkor rájövünk, hogy az bizony meló, hogy úgy szólaljon meg, hogy az emberek élvezzék is. Onnantól kezdve teljesen másképpen tekintek ezekre a produkciókra.

A zenei értés és a zenetanulás lehetőségeit próbáljuk nyitogatni, ez a feltételezéseink szerint magával hozza a zenei kultúra javulását is.

Ha nem tudom a gagyit eladni akkora tömegben, akkor kénytelen-kelletlen a producereket is rá tudjuk szorítani arra, hogy ne butítsák a zenei üzeneteket, a zenei termékeket, az egy marketing logika. Végezetül úgy gondolom, hogy ezek ízlésviták és azok szubjektívek, az, hogy nekem mi tetszik és mi tetszik másnak, annak nincs objektív mércéje, nem tudom azt mondani, hogy az ő ízlése rosszabb, mint az enyém. Az állami szerepvállalásban azt tudom elképzelni, hogy a magyar zenészek által készített könnyűzenét jobban támogassuk, patrióta meggondolásból. A magyar adófizetők pénzét mégiscsak a magyar könnyűzenei kultúrára költsük, mintsem a konzum szemétnek a lehetőség nyitogatására.

De nem kell az államnak dönteni zenei műfajok, szcénák között, azt úgyis a közönség fogja eldönteni.

Az irodalomban is mindig elmondom, hogy baromi jó, hogy bizonyos kritikus csoportok hatalmi pozícióba kerülnek és elmondják, hogy mi a jó irodalom, de egy dolgot elfelejtenek a képletből, az olvasót. Az olvasó fogja eldönteni. A könnyűzenét sem a producerek fogják eldönteni, akármennyire butítják vagy próbálják a közönségízléshez alakítani. Azt látjuk, hogy fel-leszálló ágban vannak különböző szubzsánerek. A ’90-es években Magyarországon elképesztő mennyiségű blues fesztivál volt, most már nincs. Ettől még a magyar blues jó, meg értik, csak most éppen nincs divatban. Ízlésvitákat állami segédlettel nem kell megvívni, de hogy tudjunk érvelni a saját ízlésünk mellet és tudjuk érteni, hogy mi történik a színpadon, ezt a zenei képzés, tehetséggondozás, tanulás eszközrendszerén keresztül el lehet érni.

Előbb-utóbb a tehetségek ki fognak emelkedni, új bandák fognak születni, ugyanakkor ma, ha megkérdeznék, mit mondanék először tehetségkutatónak, valószínűleg egy X-Faktor jutna az eszembe. Az Öröm a zene! vagy éppen az ÉTER Fesztivál lehetősége nincs benne a közbeszédben. Hogyan lehetne ezeket népszerűbbé tenni?

Láthatóbbá kell tenni őket. Nem szégyen tanulni a kereskedelmi csatornák marketingeseitől. Látjuk, hogyan tudnak ők felépíteni mini drámákat, hogyan dramatizálják a szereplőválogatást. Ez egy megtanulható vagy megvásárolható tudás. Elég nagy média rendszer van már a kormány kezében, közmédia plusz kormány közeli média, de abban is gondolkodunk, hogy a médiafogyasztási szokások megváltozásával aránylag olcsón létre lehet hozni azt a kommunikációs ökoszisztémát, amely mindenfajta platformon képes felépíteni ezeket a szereplőket. Regionális portálok, különböző közösségi médiumokban megjelenő, különböző audiovizuális tartalmak pl. ez a podcast is egy új típusú médiatermék. Minél több audiovizuális terméket kell az online térbe kihelyezni. A médiafogyasztási szokásaink radikálisan megváltoztak, ez az, amivel a politika ma már számot vet, a kultúra még le van maradva. Ma már információt 80%-ban online szerzünk be és csak 20% a hagyományos vagy nyomtatott sajtó.

Online térfoglalást kell végrehajtanunk, tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal!

Nem egy központból kell az egész tartalomgyárat működtetni, szerkeszteni, hanem sok-sok regionális központ számára kell lehetővé tenni, hogy ezeket a tartalmakat kitolják. A tehetségkutatók több állomásos, általában kis régiós szintűek, az adott régión belül gyűjtik össze a tehetségeket, majd a Hangfoglalón keresztül tudnak nagyobb, országos léptékre érni. Ez nem baj, sőt, ez jó.

Azt jelenti, hogy a különböző régiókban, egész Magyarországon, sőt a Kárpát-medence magyarlakta területein belül tudjuk ezt a kulturális kavalkádot biztosítani, hogy történik valami kultúra ott is és nem minden csak Budapesten.

Ezt az ökoszisztémát kell úgy felépíteni piramis-szerűen, hogy a csúcsán legyenek azok az országos elérésű médiumok, melyeken keresztül a legjobbak majd napfényre tudnak lépni.

El tudja képzelni, hogy egy ilyen, napfényre lépett magyar együttes a nemzetközi színtérre is kilépjen?

Folyamatban van ilyen. A Hangfoglaló Programon keresztül a zenei exportot is támogatjuk, a Nemzeti Kulturális Alapon belül működik egy kollégium. Vannak mérhető nemzetközi sikerek, már ott vagyunk a nemzetközi térben, de ezt tudatosabb menedzsmenttel, jelentősebb pénzösszegekkel nyilván jobban lehetne csinálni. A tudás megvan, már létezik az a csapat, aki menedzselni tudja ezt a folyamatot a világ összes táján, ha éppen arról van szó.
Nagyon érdekes a következtetés, amit levontak az elmúlt évek tendenciáiból, mi azokat a magyar zenekarokat tudjuk eladni külföldön, akik valamilyen módon meg tudják őrizni azt a közép-európai vagy magyar karaktert, ami miatt van egy sajátsága. Ez egyébként egy trivialitás, hiszen a kultúrában nem arra vagyunk kíváncsiak, ami ugyanolyan, mint a világ összes többi részén, hanem arra, ami más.
Az, hogy mi brit popzenekart neveljünk Magyarországon, egy értelmetlen verseny, mert ezt a versenyt indulásból megnyerik a brit popzenekarok, mert ők jobban tudják.

Nekünk magyar popzenekarokat kell tudnunk felépíteni és ezt a kulturális sajátságot, zenei örökséget kell beépítenünk, ami egy tágabb értelemben vett zenei örökség, a Baltikumtól a Balkánig terjed nagyjából. Ha ezt be tudjuk építeni a kortárs könnyűzenébe, azzal olyasmit tudunk mutatni a világnak, ami sehol máshol nincs. Ebből következik, hogy el tudjuk adni a terméket, kíváncsivá tudjuk tenni a világ zenehallgató kb. 80%-át.

Ahogy említette is, nagyon fontos a nemzetközi piacon, hogy egy-egy magyar banda meg tudja őrizni a saját országának, közösségének kultúráját. Erről átkanyarodnék arra, hogy a kultúránk védelme, mint címszó nagyon gyakran felmerül, akár Önnel kapcsolatban is. Ezt hogy kell érteni? Mit jelent az, hogy megvédünk egy kultúrát?

Azt hiszem, Bródy mondta, hogy én Erdélyből jövök és sajátos kisebbségi tapasztalattal bírok, tehát reflexszerűen védem a kultúrát, mert a Ceaușescu-kommunizmusban az volt a szándék, hogy az én anyanyelvi kultúrámat megszüntessék. Pont emiatt a mi veszélyérzetünk, a kisebbségben élő magyarok veszélyérzete sokkal szenzitívebb.
Ha végignézünk a globális őrületen, ami Amerikából indul ki, de egyre több nyugat-európai országban is látunk már példákat, ez a kukázzuk ki a rabszolgatartókat, a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető heteroszexuális, keresztény férfiakat, akik egyébként… stb. Teljes bolondulás van most már a világban és ez minket sem fog érintetlenül hagyni. Erre nem úgy kell gondolni, mint egy távoli problémára. Ez a probléma itt él velünk.

Ha megnézzük a MeToo-kampányt, ami tavaly végigsöpört az egész világon, az felülírta azt a római jogfogalmat, amire kétezer éven át Európát építettük, hogy először bizonyítani kell egy megvádolt személy bűnösségét, és utána ítéljük el.

A MeToo-kampány ennek a fordítottját csinálta, bemondásra ítéltünk el, mindenfajta bizonyítás nélkül vélt vagy valós tettek alapján bizonyos szereplőket, ezzel karriereket kettétörve. Egy médiakampánnyal felülírták azt a jogfogalmat, amire mi egy egész Európai Uniót építünk.
Vagy az ökohisztéria kapcsán, biztos emlékeznek a hallgatók is, amikor az Amazonas esőerdő égetéséről voltak brutális erejű képek. Hogy ég a Föld tüdeje. A klímaszakértők magyarázták, hogy az Amazonas esőerdője nem a Föld tüdeje. Oké, az baj, hogy felégetik, de nem a Föld tüdeje. És ez az üzenet két hónapig nem ment át, olyan médiakampány volt. A természettudományos tényeket sem lehet manapság természettudományos tényként védeni.
A kultúránk alapzata recseg-ropog, és ezen belül a magyar kultúra ráadásul azért van különösen veszélyeztetett helyzetben, mert nekünk nincsenek rokon nyelveink. Amíg például a szerbek és horvátok nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélik – két különböző tájnyelvi megközelítésben –, vagy van egy nagy szláv vagy neolatin közösség, vagy vannak olyan társkultúrák, amik mégiscsak erősítik egymást, addig a magyar kultúrának nincsenek társkultúrái. Mi itt vagyunk Európa közepén ezer éve egy olyan nyelvvel, amit rajtunk kívül senki sem beszél, senki sem ért. És a világ elenyésző hányada hajlandó megtanulni a mi nyelvünket.

Itt két stratégia van: vagy megerősítjük ezt az anyanyelvi kultúrát, amire a magyar nyelv kiválóan alkalmas, vagy azt csináljuk, mint a svédek, akik a svéd tudományos nyelvet már át is állították angolra. Lemondtak a svéd nyelvű tudományosságról, Svédországban angolul lehet tudományos karriert építeni.

Ezt a második utat én egyébként önfelszámolásnak látom, nem tartom egy járható útnak. Ugyanis ha lemondasz az anyanyelvedről és az anyanyelvi kultúrádról, akkor gyakorlatilag secperc alatt átállítanak téged más típusú identitásokra. Ez történik ott, amit az előbb őrületnek neveztem, ilyen őrült, ideologikus agymosáson átesett tömegek estében. Nem lesznek kapaszkodóid, nem lesznek iránytűid. Egyszer ezzel etetnek meg, utána amazzal. Nem kell hozzá semmi más, csak egy jól felépített médiakampány.

Említette a beszélgetés elején, hogy a fiatalok nagy része filmet néz, zenét hallgat és nagyon nehéz rávenni őket, hogy például a Petőfi Irodalmi Múzeumba betérjenek. A koronavírus-járvány következtében több múzeumpedagógiai foglalkozás került át az online térbe, illetve online kiállítás-bemutatókat szerveztek. Hosszútávon van-e olyan stratégia, ami a múzeumot viszi el az emberekhez?

Minket azért ért kevésbé váratlanul az egész pandémiás helyzet, mert mi már tavaly óta erre készülünk, gyakorlatilag ez az egyik főigazgatói célom volt. Úgy neveztem, hogy „extra muros” – falakon kívüli térhódítás. Egyrészt a Károlyi-palota falai végesek, tehát fizikailag bezárt ez a tér. nem is múzeumnak épült, a kiállítóterek sem a legjobbak. Bár ettől még a muzeológusaink megoldják a feladatot.
Folyamatosan azt mondom, hogy ki kell vinni az itt őrzött kincseket a falakon kívülre. Ennek van analóg vagy reális lába, amikor utazó kiállításokat készítünk. A legkönnyebb, legolcsóbb és leghatékonyabb még mindig a virtuális láb, amikor egy digitális kiállítást készítünk. Vagy mindenféle innovatív megközelítésben megpróbáljuk az irodalmat közelebb hozni a kultúrafogyasztókhoz.
Itt is van egy nagyon fontos kérdés, amin már több mint fél éve dolgozunk, ez a digitális kultúrvagyon. Most már elég sok pénzt elégettünk arra, hogy digitális másolatokat készítsünk a közgyűjteményeinkben lévő értékekről, tárgyakról. Már minden múzeumban és levéltárban elég jelentős digitális adatvagyon halmozódott fel. Most arra készülünk, hogy ezeket valamilyen strukturált formában szintén közzétegyük.
Ez ugyanaz, hogy spameljük tele a netet magyar tartalmakkal.

Minden olyan kulturális tartalom, amire a közoktatásnak vagy a turizmusnak szüksége van, az itt van nálunk a közgyűjteményekben. Mi mindent tudunk a kastélyokról, várakról. A mohácsi csatáról szintén olyan világbajnok tartalmakat tudunk két perc alatt összerakni, hogy nincs az a Wikipedia, ami utolérjen minket.

Egyszerűen van egy nagyon muzeológus tudás, le tudjuk válogatni a lényegeset a lényegtelenről, valamint érdekesen tudjuk összefüggési rendszerbe helyezni őket. És megvannak azok a digitális másolatok különböző tárgyakról, amelyek érdekessé tesznek egy akármennyire unalmas történelemórát is. Hirtelen emberközelbe tudunk hozni bármit. Ez egy nagy adatvagyon, aminek a közzététele évek óta várat magára és most nagyon piszkáljuk egymást közgyűjteményi vezetőkként, hogy ezt sikerüljön összehangoltan közzétenni. Előzetes tárgyalások mindenkivel voltak, mi már létrehoztuk a Petőfi Irodalmi Múzeumon belül a Digitális Bölcsészeti Központot, aminek ez a feladata, hogy egy ilyen cselekvési tervet állítson össze. Ez gyakorlatilag el tudná juttatni a magyar internetet abba a 4.0-s állapotába, hogy szemantikai-logikai relációkba rendezzünk tartalmakat.
Tehát, ha beírom a keresőbe, hogy Kossuth Lajos, akkor a Kossuth Lajos utcától a Kossuth Lajos cukrászdán keresztül a Kossuth Lajos képig mindent antennaszerűen kidob számunkra. Márpedig a jövő és most már a jelen is arról szól, hogy egy mesterséges intelligencia összerendezi olyan relációkba, ami már elmondja nekünk, hogy miről szól. Tehát Kossuth Lajosról nem egy utcát fog feldobni, legfeljebb a legvégén, abban az összefüggésben, hogy történelmi hős volt és ezért nem tudom, hány utcát neveztek el róla Magyarországon. Hanem az összes közgyűjteményi tartalomra egy ilyen szemantikai relációs mátrixot szeretnénk felépíteni és ez be tud minket szívni a saját kultúránkba.

Ahogy ezen beszélgetésben is kihallom és ahogy az interjúit olvastam és a különböző podcasteket hallgattam, az a kép alakult ki bennem, hogy Önnek lehet egy olyan dolog az életében, ami megfogja és azzal kel, azzal fekszik. Ez lehet akár a magyar kultúrának az ügye. Én ezt vallásos emberként úgy mondanám, hogy „elhívást” érez magában valamilyen cél felé. Van-e egy ilyen célja Önnek?

Hát negyven felett az embernek azért kevésbé van késztetése a saját karrierjére gondolni. Nekem az összes személyi ambícióimmal szembemegy az, amit éppen csinálok, én legszívesebben a kis falusi házunkban ülnék, gyümölcsfát nevelnék, írogatnám a könyvemet, zenélgetnék és élném a világomat, meg nevelném a gyerekemet. Erre most ugye nincs lehetőségem, feladatot kaptam, amit el kell végeznem. Igazából, ami engem motivál ebben az egész történetben, az az, hogy amióta megszületett a fiam, az én koromhoz képest későn jött gyermekem, aki most még csak 3 éves, azóta az ő szemén keresztül nézem a világot. Azt szeretném, hogy ha ő ugyanabban az anyanyelvi kultúrában nőne fel, ami engem a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott.
Ezeket a tartalmakat tudni kell biztosítani neki. Ez viszont már egy közösségelvi elköteleződés, mert hiába mondom azt, hogy én felgyűjtöm a könyvtáramat, meg összevásárlom a magyar komolyzenei értéktárat, meg begyűjteményezek nem tudom hány festményt, meg mindent összerakok egy nagy házba és azt mondom a fiamnak, hogy ez a magyar kultúra, ha nincs társa, akivel ezt meg tudja beszélni, és nem tud úgy felnőni, hogy az természetes, hogy ő Csukás-könyvekről beszélget a leendő osztálytársaival, vagy Lázár Ervin-mesékből veszi a kódokat. Ha ez nem lehetséges, akkor hiába csinálom én ezt, mert el fogom őt veszíteni a magyar kultúra szempontjából, vagy ő fogja elveszíteni az anyanyelvi kultúrát, amit én imádok. Valóban van bennem egy ilyen szenvedély, a magyar kultúra iránti szeretet vagy szenvedély, mert hogy egész egyszerűen jó.

Baromi jó zenéink vannak, nagyon jó zenekaraink vannak, baromi jó zenészeink vannak, nagyon jó íróink vannak, nagyon jó költőink vannak.

Én négy nyelven olvasok, és semmi szégyellnivalónk nincs ilyen szempontból. A költőink annyira jó költők, mint más nemzeti kultúrák költői. Nehezebb lefordítani ugyan őket, de ez sem egy lehetetlen mutatvány. Erre is van egy külön csapat, hogy a magyar irodalmat exportképessebbé tegyük, és kicsit feljebb húzzuk az európai irodalom rangsorán.

Szóval zenében, irodalomban és képzőművészetben is világbajnokok vagyunk.

Filmben talán nem annyira, vagy ezt nem tudom megítélni. Én kevésbé érzem magamhoz közel a kortárs magyar filmet, de lehet, hogy bennem van a hiba, de hát ezért mondtam azt, hogy ez egy ízlésvita. Nekem annyira nem jön be az, amit most kortárs magyar filmként láthatunk. Ettől még kötelességtudatból megnézem, csak nem biztos, hogy újra fogom nézni azt a filmet.

Ha már beszélgettünk a digitális irodalomról. A Digitális Irodalmi Akadémiának a szerzőit mekkora közönség olvassa? Most bővítették a névsort, erre miért volt szükség?

Ez egy elég nagy vita, itt most nagyon őszinte leszek. Ma kortárs irodalmat nagyon kevesen olvasnak. Sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Rengeteg sok pénzt ölünk a kortárs irodalomba, ösztöndíjakat biztosítunk és életjáradékokat fizetünk, meg könyvek kiadását támogatjuk, enélkül nem is élne meg.

Az olvasók viszont fogynak, egyre kevesebben olvasnak kortárs magyar irodalmat. Ez nem egy visszafordíthatatlan folyamat, ezért is van a Digitális Irodalmi Akadémia, ahol most jelenleg élő klasszikusoknak a teljes életművét lehet olvasni.

Tehát, ha valaki Bodor Ádámot akar olvasni, akkor a DIA honlapján hozzáférhető a teljes életmű, szerkesztett, gondozott formában, tehát egy hiteles szöveghely. Ezt szerettük volna kibővíteni kevésbé élő, kortárs szerzővel. Azért mondom így, mert, ha azt mondom, hogy halott szerző, akkor az egy lezárt történet. Mi az elmúlt bő 50 évből válogattunk szerzőket, vagy kértünk szakértőket, hogy nevesítsenek szerzőket. Nekem egyébként még Platón is él. Aki meg tud szólítani, az valamilyen szempontból élő szerző. Kitágítani azt a szöveghelyet, megmutatni más szövegeket és legalább hozzáférhetővé tenni.
Ez nem biztos, hogy automatikusan azt fogja jelenteni, hogy többen fogják olvasni, de lehet, hogy többen fognak onnan idézni és akkor kíváncsibbak leszünk olyan szerzőkre, akik egyébként könyvtárak mélyére vannak most temetve. Nem nagyon veszik őket előre, vagy mert nem a kánon fősodrához tartoznak, vagy mert nem is tartoztak soha oda. Lehet, hogy jelentős alkotók, de a Vajdaságban éltek és ezért a Vajdaságon kívül nem ismeri őket senki. Tehát egy ilyen Kárpát-medencei merítésből 113 kevésbé élő szerzőnek a teljes életművét céloztuk most meg. Ez fel fog menni körülbelül 120-ra, mert nagyjából húsz olyan hagyaték lesz, amihez nem fogunk tudni hozzáférni, vagy az örökösök végett, vagy mert nem találjuk az örökösöket és jogszerűen nem tudjuk közzétenni. Az elmúlt évek tapasztalatából ezt a huszas számot valószínűsítik a kollégák. Tehát, hogy minél több szöveget felpakolni a netre, olvashatóvá tenni.

Emellett elindítottuk a hangoskönyv-projektünket is, hogy minél több szöveget hallhatóvá tudjunk tenni, ugyanis most megint változnak a tágabb értelemben vett irodalom fogyasztási szokásaink.

Eddig az gondoltuk, hogy az e-book lesz a jövő, a nyomtatott könyvek halála az az elektronikus könyv lesz, de nem, mert annyira kiokosodtak a telefonjaink, hogy ma már a könyvolvasáson kívül minden másra alkalmasak. Ma már nem cipelünk magunkkal két okos eszközt, egy e-könyvolvasót meg egy okostelefont nem szívesen visz magával az embert. Ezért egyre nagyobb divatja kezd lenni a hangoskönyveknek.
Az Amazon fel is építette azt az ökoszisztémát, hogy elkezded olvasni az e-könyvet és ahol abbahagyod, ott folytatja a hangoskönyv, tehát a markerek kommunikálnak egymás között. Mi még nem tartunk itt, még az e-könyveknél is elég gyatrán állunk, de errefelé kezd tolódni. Próbálom valahogy egy picit a kortárs irodalmat is olvasóközelibbé tenni, ha szabad így fogalmazni.
Ősztől, a pandémiás időszak pont keresztbe vágta ezt a tervünket, de ősztől kifizetjük a kortárs magyar írónak, hogy kimenjen az olvasói közé, kifizetjük az útiköltséget, kifizetjük a fellépői díjat, csak menjen ki Csajágaröcsögére találkozni az olvasóival. Ugyanis az az én sejtésem, hogy ha Csajágaröcsögén találkozik az olvasóval, és felolvassa az egyébként a Petőfi Irodalomi Múzeumban zseniálisnak nevezett versét, Csajágaröcsögén meg leereszkednek a sisakrostélyok, és le fognak ereszkedni Beregszászban meg Szabadkán vagy Kolozsvárott vagy Csíkszeredán, akkor talán elgondolkodik majd a nagyrabecsült művész úr vagy hölgy, hogy nem biztos, hogy a közönség a hülye, lehet, hogy a verse érthetetlen. Mert itt a PIM-ben úgyis hazudunk neki.

Itt a PIM-ben könyvbemutatót tartani az azt jelenti, hogy mindenki a szemedbe fog hazudni, az ellenséged is azt mondja, hogy kurva jó voltál. Ez egy ilyen hely, itt ezek a játékszabályok, itt nincsen őszinteség ebből a szempontból.

A vidéki közönségnél viszont látszik a tekinteteken, ha valami unalmas, azt unják. Ez visszahat a szerzőre és megpróbál majd egy olyan írásművet letenni az asztalra, amit talán ott is élveznek, talán kicsit így életszagúbbá válik. Nem egy lehetetlen mutatvány, ha József Attila verseit a világon bárhol, bármelyik részén fel lehet olvasni, vagy mondjuk Pilinszkyt, hogy mondjak egy kicsit elvontabb költőt, felolvassuk bárhol a világon a magyarságnak, látszik, hogy a szőr felállt a karjukon.
Érzik, ha nem is értik, hogy mit akar Pilinszky mondani, de legalább érzik a vers mondandóját, zsigerileg megüti őket. Mikszáthot a mai napig elő lehet venni és élvezni, direkt nem mondtam most Jókait, mert neki kurva hosszú tájleírásai vannak, és azt általában unják az emberek, Mikszáth kevésbé foglalkozik ezzel, de nem hiszem, hogy lenne olyan magyar olvasó, akinek, ha Karinthyt adunk a kezébe, azt unja.

Tehát lehet úgy írni, hogy az asztalosinas is értse, meg az egyetemi prof is szórakozzon rajta vagy találjon benne intellektuális fogódzót. Nem egy lehetetlen mutatvány, csak valamiért mostanában elvált az irodalom az olvasótól. Elkezdtünk a szakmának meg a kritikának írni.

Az a fontos, hogy mit mond róla a szakma vagy a kritika. Azon belül is egy uralkodó műhely és ez egész egyszerűen vérszegénnyé és unalmassá tette az irodalmunkat.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség