Reaktor

Bár 2022-től már bőven elköszönhettünk, azért még nem kell teljesen elengedni az óévet, főleg TV szempontból nem. Rengeteg izgalmas sorozat kezdődött – és folytatódott – tavaly, mi pedig most ezekből szemezgettünk a legnagyobb kedvencek Top 5-ös listájához. Dráma, rejtély, komédia... vagy akár mindhárom egyben: lássuk melyik sorozatok kaptak helyet az idei visszatekintésben!

Only Murders in the Building

Az „Only Murders in the Building” egy nem akármilyen második évaddal érkezett a Disney+ kínálatába. Ez a sorozat abszolút kihagyhatatlan: napjaink egyik legegyedibb, és legszórakoztatóbb alkotása, ami egy abszolút váratlan főszereplő hármas barátságával kezdődik, és rejtélyes gyilkosságokkal folytatódik. A Selena Gomez, Steve Martin és Martin Short által megformált trió parádésan hozza az elvárásokat, és annál még jóval többet. Poénokból nem lesz hiány, az írók pedig gondoskodtak róla, hogy ne lehessen abbahagyni...

The Bear

Az internet népe egyenesen odáig van a „The Bear” című sorozatért és főszereplőjéért Jeremy Allen White-ért – jó okkal. A családja szerény olasz marhahúsos szendvicsboltját öröklő fine-dining séf csupán a létezésével felhívja magára a figyelmet. A pimasz, viharos és a húsok iránt nagyon szenvedélyes Carmy (White) minden erejével igyekszik megmenteni a kudarcot vallott lecsúszó éttermet, miközben olyan érzése van a nézőnek mintha ő maga is a történet részese lenne. Nem véletlen tehát, hogy a népszerű Rotten Tomatoes weboldal éves listáján is az legmagasabbra értékelt sorozatként könyvelték el. Abszolút kötelező „olvasmány”!

A Sárkányok Háza

A Sárkányok Háza egyértelműen eloszlatta az aggodalmakat afelől, hogy a Trónok harca lezárásával véget ért a televíziózás egyik legizgalmasabb szakasza. Az év egyik legnépszerűbb fejezeteként, nagy lendülettel érkezett az előzménysorozat, világszerte újra fellángolva a George R. R. Martin fantáziavilága iránti lelkesedést, és magával hozta a megszokott látványvilágot, a drámát, és persze a mémeket. A sorozat apró emlékeztetőként is szolgálhat, hogy még napjaink egyre nagyobb megosztottságban is, a tűzokádó vadállatok még mindig összehoznak minket. :)

The Dropout

Amanda Seyfried szerint az Elizabeth Holmes alakítása volt „élete legnehezebb szerepe”, de kemény munkája meghozta gyümölcsét. A The Dropout-ban elképesztően hitelesen ábrázolja a kegyvesztett Theranos-alapítót - serdülőkorától egészen a Szilícium-völgyi csodagyerekként való felemelkedéséig, a „kamu” -biotech-üzlete leleplezéséig, majd bukásáig. Elizabeth Meriwether sorozata nem csupán egy lebilincselő saga, hanem egy (kegyetlenül) igaz történeten alapuló mű melyből kiderül, hogyan manipulált egy vakon ambiciózus fiatal nő egy egész iparágat, aki kétségbeesetten hitt neki – vagy akart hinni neki - és közben történetesen saját magát húzta be a csapdába.

Wednesday

A nosztalgiázások és remake-ek korában a „Wednesday” című sorozat kezdetben kicsit kilógott a sorból, hiszen nagyon sokat újított a klasszikus Adams-family történetén. Szerencsére a Netflixen elérhető Tim Burton adaptáció, vizuálisan lenyűgöző, tökéletesen hátborzongató, és nagyszerű kombinációja a régi megszokott dolgoknak – egy kis modern csavarral. A sorozat középpontjában a főszereplő Wednesday Addams új iskolájában, a Nevermore Academyben és a környező Jericho városában történt titokzatos halálesetek állnak. Miközben Wednesday azon dolgozik, hogy feltárja a helyzetet, az őt alakító Jenna Ortega színésznő valahogy könnyedén varázslatossá teszi a karakter végzetes és komor attitűdjét. De hogy mi is a legparább az egészben? A sztori, a karakterek és az egész sorozat annyira jó, hogy egy pillanat alatt „felfalja” az ember, a folytatásra pedig várhatunk 2024-ig...

Szombathelyi Ferenc egyáltalán nem volt a németek híve, mégis kivégezték a háború után – nem Magyarországon, hanem Jugoszláviában. Sokáig úgy tartották, hogy a vezérezredest rendkívül brutális módon, karóba húzással ölték meg. Ki volt Szombathelyi Ferenc és hogyan halt meg?

A vezérezredes előélete

Knausz Ferenc néven született 1887-ben Győrben, sváb származású iparos apától és magyar anyától, akinek utóbb felvette a családnevét. Katonai iskolái után vezérkari tisztként harcolt az első világháborúban, harcolt az erdélyi fronton, majd részt vett a Vörös Hadsereg tevékenységében is. Utóbbi nem jelentett számára akadályt a Horthy-korszakban sem, hiszen fokozatosan lépett előre a ranglétrán. Katonai és elméleti tudása, tapasztalatai miatt természetesen kulcsszerepet kapott a második világháborúban is.

Szombathelyi Ferenc (forrás: Origo)

Tűzközelben

Nem katonai, hanem politikai értelemben került tűzközelbe:

és igen komoly vizsgálatot folytatott az angolszász hatalmak katonai (és erkölcsi) előnyéről, valamint a németek hátrányairól és hibáiról. Azt gondolta, hogy a németek nem nyerik meg a háborút, és Magyarország érdekeivel is ellentétes a részvétel. Azt javasolta, hogy az ország tartalékolja az erőforrásait addig, amíg a nyugati szövetségesek meg nem érkeznek, és akkor forduljon szembe a németekkel.

Természetesen – Kállay Miklós miniszterelnökhöz hasonlóan – nem volt lehetősége teljes mértékben kiállni a németek ellen, részben ennek tudható be, hogy a Don-kanyarban harcoló második magyar hadseregnek megtiltotta a visszavonulást. Később ezt a nyakába varrták.

emiatt javasolta Horthynak a német megszállás elfogadását. Ismerte ugyanis a magyar hadsereg állapotát és tudta nagyon jól, hogy az ellenállás esélytelen. Azt gondolta, nagyobb károkat okozna a csekély erejű honvédség fellépése, mint a vértelen megszállás. Később emiatt a német megszállásban is az ő felelősségét látták.

A délvidéki razzia

Ami miatt később kivégezték, az a délvidéki vérengzés volt. A Bácska 1941-es visszatérése után ugyanis a nemzetiségekkel különböző módokon bántak – a németek és a horvátok jogokat kaptak, de

Többeket közülük a Független Horvát Államnak adtak át, akik egyszerűen kivégezték jelentős részüket, másokat internáltak. Mindezek miatt megindultak a helyi partizánakciók, akik ellen Szombathelyi razziát hirdetett - amelynek vezetésével Feketehalmy-Czeydner Ferencet bízta meg.

Feketehalmy-Czeydner Ferenc (forrás: Wikipedia)

mivel többször is összetűzésbe kerültek a polgári lakossággal. A január 4-én kezdődő akció így január 23-ig tartott, és nagyjából 3300 szerb és zsidó polgári lakos halálát okozta. Ami miatt leállították, az éppen az eseményekről híreket szerző Szombathelyi parancsa volt – ennek ellenére a jugoszláv kommunista állam az ő felelősségét állapította meg.

Fontos látni, hogy már 1942-ben megpróbálták felelősségre vonni a razzia résztvevőit, de ekkor Horthy még leállíttatta ezt (ami nem jelenti azt, hogy egyetértett volna az eseményekkel). 1943-ban részben Szombathelyi közbenjárásával halálra ítéltek négy vádlottat, akik ekkorra már Németországba menekültek, és csak a megszállás után tértek vissza, mikor a Sztójay-kormány felmentette őket.

Többféle felelősségre vonás

– 1944 októberében megpróbálták felelősségre vonni a nyugatiak felé való kiútkeresése miatt, de felmentették. A nyilas hatalomátvétel után Sopronkőhidára szállították, és előbb itt, majd Németországban tartották fogva. Valószínűleg csodával határos, hogy nem kezdték rögtön a kivégzésével.

Szombathelyi számíthatott arra, hogy a német és nyilas kísérletek mellett a háború után sem lesz nyugta, emiatt összeállított egyfajta védőiratot a német fogságban. A háború után első fokon a háborús bűnök alól Magyarországon felmentették, de tíz évet kapott népellenes bűncselekmények és hivatali hatalommal való visszaélés miatt. Másodfokon azonban életfogytiglant kapott, mivel a háborús bűnök miatt is bűnösnek találták – többek között a német megszállás és az újvidéki vérengzés miatt is. Mindezek alól 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság felmentette.

Kivégzése – valóban karóba húzták?

Mivel a kisebb háborús bűnösöket az adott országok hatáskörének tartották, így

egyébként vitatható jogszerűségi körülmények közt. A jugoszlávok a legtöbb felelőst nyilvánosan végezték ki, köztük Feketehalmy-Czeyndert is, legtöbbjüket akasztással. Szombathelyi Ferencet 1946. november 4-én végezték ki a nyilvánosság kizárásával, a péterváradi erőd falai között, Újvidék mellett. Ennek köszönhetően rengeteg pletyka látott napvilágot a halálával.

A péterváradi vár, ahol kivégezték Szombathelyi Ferencet (forrás: Wikipedia)

de ennek eredete bizonytalan – megjelenik ugyanakkor a délvidéki vérengzéseket irodalmi téren megörökítő Cseres Tibor későbbi munkáiban, továbbá Lakatos Géza emlékirataiban is. A korabeli lapok azonban egyértelműen arról számolnak be, hogy Szombathelyit golyó által ölték meg. A partizánoktól egyébként az ilyen és hasonló, középkori brutalitású eljárások nem álltak távol, de itt nyilvános perről beszélünk, és nehezen lenne elképzelhető az itteni alkalmazás.

A karóbahúzás kora újkori ábrázolása (forrás: Wikipedia)

A karóba húzás mellett elterjedt az a tévhit is, hogy Szombathelyit nem végezték ki. Ennek alapja az volt, hogy az ő kivégzése nem volt nyilvános, így táptalajt adott a pletykáknak, amelyeket leginkább Szombathelyi felesége terjesztett, aki nem volt hajlandó elfogadni férje halálát. Persze Szombathelyi feleségének valóban mondtak félreérthető információkat jugoszláv katonatisztek, de ezeknek a megalapozottsága bizonytalan.

Borítókép: a délvidéki razzia során kivégzett civilek holtteste (forrás: Origo)

Minden évben január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, a Himnusz keletkezését: Kölcsey Ferenc 200 éve, 1823-ban ekkor írta meg a verset. Ezen a napon emlékezzünk kicsit a költőre!

Jelen cikkben 4 fontos versét gyűjtöttük össze.

1. Himnusz – A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

(1823)

A versben Kölcsey végigmegy a magyar történelem fontos eseményein. A múltat dicsőnek jeleníti meg, legyen szó akár a honfoglalásról, akár az Árpád-korról, akár Mátyás király győzelmeiről; ezzel szemben, ahogy közeledünk a jelen felé, egyre negatívabb kép tárul a szemünk elé, kezdve a török „rabigával”, folytatva a folyamatos hanyatlással. Kölcsey Istent szólítja meg, úgy gondolja, hogy a magyar nép bűnt követett el, amiért bűnhődniük kell – ezzel magyarázza a sok csapást, ami a magyarokat érte.

Himnuszunkat már sok kritika érte a negatív hangvétele miatt, ami a sok szomorú esemény felsorolásának következménye. Azt sugallhatja, hogy a magyarok nem tehetnek semmit, minden attól függ, hogy Isten megszán-e minket vagy sem. 

2. Vanitatum vanitas

Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

1823. február-április

Kölcsey Vanitatum vanitas című versét a Himnusz párverseként is szokták értelmezni – a két mű nagyon hasonlít egymásra. Mindkettő a történelem fontos eseményeit idézi fel. Ez is meglehetősen negatív hangvételű vers, amit már a címéből is láthatunk: a vanitatum vanitas szó szerinti fordításban a hiúságok hiúságát jelenti. És mi a hiúságok hiúsága? Ezt az utolsó versszak mutatja a legegyértelműbben:

A Himnusszal összevetve azonban fontos különbség, hogy míg előbbiben benne van a remény és az értelemkeresés (a sorscsapásokból való kiemelkedés Isten segítségével), utóbbiban a végtelen pesszimizmust, hiábavalóságot és reménytelenséget láthatjuk. Azonban negatív hangvétele mit sem csorbít a vers minőségén, sőt! Elgondolkodtat, tanít.

(Kép forrása: pinterest.com)

3. Zrínyi dala

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
 

Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
 

Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.
 

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzad s közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?
 

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzad s közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
 

Szobránc, 1830. július

Ebben a versben egy kemény bírálatot láthatunk – ismét a történelmi események bemutatásán keresztül. Kölcsey úgy látja, hogy a dicső múlt „Névben él csak, többé nincs jelen”. A reménytelenség és a pesszimizmus jelenik meg Zrínyi dalában is:

4. Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
     Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
     Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. december 29.

Az epigramma ismét a múltból merít, akárcsak a Himnusz, a Vanitatum vanitas és Zrínyi dala, azonban ez nem tükröz reménytelenséget. Arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy nem a múltra kell koncentrálni – azon már úgysem változtathatunk.

(Kép forrása: varazsbetu.hu)

Összeállításunkkal Kölcseyt és az ő költészetét szerettük volna közelebb hozni az olvasóhoz. Bár nem optimista versek, de mindenképp elgondolkodtatnak, tanítanak, értéket jelenítenek meg.

Az egész országot megrázta a január 12-én megtörtént rendőrgyilkosság ügye, többen is részvétüket nyilvánították az elhunyt Baumann Péter családjának, legyen az rendőr, politikus vagy csak az egyszerű kommentelő. Talán már nem túl korai megállapítani és korántsem elképzelhetetlen, hogy ennek az esetnek komoly társadalmi, illetve belpolitikai következményei lehetnek. Komoly pszichológiai hatásai is lehetnek a tragédiának: az ott lakók, de akár a szélesebben vett társadalom számára is megrendülhet az általános bizalom szintje. Sokan inkább olyan helyeken fognak közlekedni, ahol mások vannak, nem engedik, hogy éjszaka egy családtag egyedül mászkáljon az utcán egy darabig, ilyen és ehhez hasonló óvintézkedésekre lehet majd számítani.

De az is egy potenciális következmény lehet, hogy a rendőrök idegesebbek lesznek, amikor hasonló esettel találkoznak, ami akár túlkapással is végződhet.

Az esetből sokan azt a tanulságot fogják levonni, hogy a rendőröknek sokkal több jogot kell adni, sokkal keményebben kell fellépni a droghasználókkal szemben, illetve bárminemű életellenes bűncselekményt súlyosabban kell büntetni. A különböző gyilkosságok, ha azok megrázóak, továbbá a média is felkapja, akkor az sokkolhatja a közvéleményt. Amennyiben ezek mind együtt is állnak, akkor a politika számára is érdemes lehet valamit reagálni, kielégíteni érdekeket és elvárásokat. Ha egy súlyos árvíz következtében többen meghalnak, akkor a politikusok hajlamosabbak többet foglalkozni a környezetvédelemmel, hiszen azzal népszerűséget szerezhetnek. Természetesen azt sem lehet kizárni, hogy árvíztől függetlenül is fontosnak tartják a klímaváltozás elleni küzdelmet.

(kép forrása: magyarjelen.hu)

Megállapítható, hogy vannak olyan ügyek, amelyek a nagy általánosságban vett politika napirendjére kerülnek és el is kezd a politika vele foglalkozni. Azonban a napirenden lévő ügy milyensége nagyban meghatározhatja, hogy melyik politikai erő vagy párt képes azzal többet foglalkozni és végső soron profitálni belőle. Általában a radikális jobboldali pártok tudnak a bűnözésből "jól kijönni", ők tudják leginkább tematizálni az ügyeket úgy, hogy az a társadalom biztonságvágyával találkozzon. Egy liberális párt másképp közelítené meg a szituációt és az adott igazságszolgáltatási rendszert: érthetően liberális megoldásokat szorgalmazna.

Mindenkinek meglehet a maga véleménye a nyugatias igazságszolgáltatásról és börtönrendszerről, azonban az feltehetőleg nem igazán esne egybe a magyar társadalom "igényeivel". Persze szépen hangzik és feltehetőleg nem eredménytelen a rabokkal történő pszichológiai foglalkozás, hogy megpróbálják újraintegrálni az adott társadalomba. Azonban a közhangulat érzékelhetően nem éppen ezt támogatná, tehát ha a Momentum egy témában jártas szakpolitikusa kifejtené a véleményét egy vitaműsorban az enyhe büntetések és a börtönpszichológusok széles körű alkalmazása mellett, akkor nagyon nagy eséllyel nem aratna osztatlan sikert.

(kép forrása: szazadveg.hu)

A Századvég által készített közvélemény-kutatás alapján kikövetkeztethető, hogy milyen társadalmi környezetben lehet a pártoknak és azon belül is a Mi Hazánknak operálnia. Természetesen ez a téma most az egyik legmeghatározóbb, feltehetőleg valamelyest kisebb értéket kapna a Századvég is, ha egy félév múlva tenné fel ugyanezt a kérdést. A 93% egy elképesztően magas arány, érezhető az ügy frissessége. Nehéz elképzelni a mai magyar társadalom kapcsán, hogy egy közéleti kérdésben ne legyen valamilyen kormány-ellenzéki törés, de most nagyon úgy tűnik, hogy a baloldali szavazók és a jobboldaliak között nincs véleménykülönbség.

(kép forrása: szazadveg.hu)

A közhangulat jelenleg érzékelhetően a drogfogyasztás ellen is kiéleződik. Bár a magyar pártrendszerben nincs érzékelhető és jelentős törésvonal a kábítószerekkel kapcsolatban, ettől függetlenül továbbra is a Mi Hazánk az a párt, amely a leginkább képesnek tűnik a téma tematizálására. A radikális jobboldal büntetőpopulizmusa meglehetősen sokakból váltana ki egyetértést a jelenlegi körülmények között. Leginkább a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot lehetne a legliberálisabbként besorolni, ők a marihuána legalizálása mellett érvelnek.

(kép forrása: szazadveg.hu)

Amikor azt a kérdést vetették fel, hogy az elmeállapotra való hivatkozás mennyire nyomós indok az enyhébb büntetés kérvényezésénél, akkor megfigyelhető az eddigiekhez képest egy "nagyobb" mérsékeltség. Ennél a kérdésnél is több, mint kétharmad mondta azt, hogy " a bűnösnek bűnhődnie kell". Amennyiben itt spekulálni kellene, hogy ez a 68% nagyjából mely pártok szavazóiból állhatnak, akkor feltehetőleg a Fidesz és a Mi Hazánk szavazóira lehetne tippelni első sorban a baloldali ellenzéki pártok választópolgárai közül legfeljebb csak igen kis rész válaszolt így.

A radikális jobboldalnak "örökzöld" témája az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés szigorítása. A Jobbik esetén gondoljunk csak az olaszliszkai lincselésre vagy éppen a Cozma-gyilkosságra, míg a Mi Hazánk számára a 2020-as Deák téri késelés, illetve a tavaly szeptemberben a Vásárosnamény-Gergelyugornyán elkövetett súlyos, majdnem halálos kimenetelű késelés volt a téma. Az utóbbi kapcsán a radikális párt szervezett is Nyíregyházán egy "cigánybűnözés-ellenes" tüntetést.

(kép forrása: origo.hu)

Nagyon összetett a kérdés, ugyanis bárminemű erősödésnek a mértékét lehetetlen előre megmondani. Komoly esély van rá, mivel a Századvég eredményei alapján lenne társadalmi igény a Mi Hazánk által szorgalmazott megoldásokra. Azonban korántsem biztos, hogy most a kormánypártoknak kifizetődő lenne belekezdeni egy átfogó és szigorító büntetőjogi-reformba, így tehát a szélkifogás szóba sem jöhet. A jogállamisági mechanizmus közepette az európai normákat nem biztos, hogy bölcs dolog lenne átértékelni és figyelmen kívül hagyni csak azért, hogy kielégítse a jelenleg kézzel is fogható indulatokat.

A Mi Hazánk éppen emiatt képes az egyedüliként hitelesen kampányolni a többségi vélemény mellett, ugyanis a Toroczkai-párt (a régi Jobbikhoz hasonlóan) komoly szigorításokat vezetne be. A saját tábort ezek az érvelések értelemszerűen képesek egyben tartani. Az azonban kérdéses, hogy hány büntetéspárti fideszes szavazó unja meg a Fidesz "puhaságát" és csak ezért változtatná meg a pártpreferenciáját. Nem elképzelhetetlen, hogy a Mi Hazánk választás után óta tartó, viszonylagos pangása miatt kiábrándult és a bizonytalanok táborát erősítő választópolgár fogja magát ismét mihazánkosnak vallani, illetve a régi, radikális Jobbikra szavazók közül is sokan meggyőződhetnek arról, hogy Toroczkaiék sem bánnának kesztyűs kézzel a gyilkosokkal.

A "tisztán radikális" Jobbik a 2010-es választáson 14,5%-ot ért el, négy évvel később pedig a már néppártosodását megkezdő párt a szavazatok 20,3%-át tudhatta a magáénak. Ettől az üvegplafontól jelenleg igencsak messze van a Mi Hazánk, azonban az ehhez hasonló ügyek könnyedén előidézhetik azt, hogy Magyarországon ismét egy radikális jobboldali középpárt működjön.

(Borítókép forrása: Novák Előd Facebook oldala)

Különös nap január 19.: A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. A második világháborút követő, német kisebbségeket elűző politika mögött – a kétségtelen gazdasági okok mellett – a legfőbb indok a németség Harmadik Birodalomhoz való hűsége volt. Volt Magyarországon a háború alatt azonban egy szervezet, mégpedig a Hűségmozgalom, amely kicsit más megvilágításba helyezi a történéseket.

A németség Magyarországon

bár ekkoriban főként vagy az elit részei lettek – királynék lovagi kíséreteként –, vagy városi polgárok, vagy kiváltságos csoportok (erdélyi és szepességi szászok). Ha volt is a középkorban német parasztság (és bizonyosan volt), az többnyire beolvadt a befogadó magyarságba.

Nagyobb létszámú német telepesek, kivéve az ország egyes nyugati részeit (például Moson vármegyét), csak a 18. században érkeztek az ország benépesítése során – a katolikus és nem forradalmi németség az udvarnak és az egyháznak is megfelelt, bár a németek közt nagy számban találunk evangélikusokat, sőt még reformátusokat is. Ahol megjelentek, ott egész járásokat is magukévá tettek, így alakult ki egységes német nyelvsziget a Dél-Dunántúlon – Baranya északi részein és Tolna egyes járásai (nagyrészt a Sió és a Kapos köze, valamint egyes délnyugati települések) –, Buda környékén (a Pilisben), Szatmárban, a Bácskában és a Bánságban.

Békés együttélés

bár előfordultak konfliktusok. 1848-ban azonban az erdélyi szászokon kívül a teljes hazai németség kiállt a magyar ügy mellett, és az ezt követő évtizedekben javarészt vegyes identitásúvá vált. Igaz, a németek olykor saját maguk fedezték fel a magyar nyelv előnyeit (kereskedelem, értelmiségi munka stb.) és így nem volt olyan elit, amelyik magyarellenes nemzetiségi mozgalmat szervezhetett volna.

A két nemzetiség együttélésének ékes példája a tolnai Nagyszékely, ahol a kicsi, Árpád-kori magyar és a XIX. századi, jóval nagyobb német református templom egybeépült - forrás: Parókia

Az első jelentős vízválasztó esemény Trianon. A diktátum után ugyanis megjelentek a korábbinál jóval radikálisabb hangok, amelyek a német kisebbség jelenlétét nem nézték túl jó szemmel, főként kulturális és gazdasági szempontból. A hitleri Németország léte ugyanakkor már a németségben is változásokat hozott, és a kevésbé radikális politika is érzékelte a problémát.

A Volksbund

Már az évtized közepén megjelentek agitátorok, és ez egyre csak fokozódott. Főleg fiatal értelmiségieket küldtek Magyarországra, illetve munkásokat, napszámosokat vittek ki, akik természetesen nem kevés összegeket küldtek haza. Azokat, akik a nemzetiszocializmus mellé álltak, még inkább elismerték.

A Harmadik Birodalom népi németséggel való kapcsolata egyre inkább radikalizálódott. A német közreműködéssel elért revízió ellenszolgáltatásaként

Ugyan a magyar kormány igyekezte volna kulturális keretek közé szorítani, a Harmadik Birodalom kezében egyre inkább egyfajta eszközzé vált. Vezetője az eredetileg bánsági német származású – de zürichi születésű – Basch Ferenc volt. Egyébként voltak már a Volksbund előtt is szervezetek, melyek hajlamosak voltak igen radikális hangokat megütni, például a Népi Németek Bajtársi Szövetsége, amely a Dél-Dunántúlt a Német Birodalomhoz akarta csatolni. Ezek közül többnek is jogutódja lett a Volksbund.

Basch Ferenc, a Volksbund vezetője (forrás: WIkipedia)

1940-ben megkötötték – a második bécsi döntéssel egyidőben – az úgynevezett népcsoport-egyezményt, amelyben a magyar kormány a hazai németek egyedüli legitim képviselőjének ismerte el a Volksbundot. Ezután egyre nyíltabbá vált a nemzetiszocialista propaganda, illetve 1942-től megindultak a toborzások a Waffen SS-be is. A szervezet Berlin meghosszabbított karjaként működött, és olyan gyakorlati célokért küzdöttek, minthogy a német fiatalok a kötelező katonai szolgálatot a német hadsereg berkein belül teljesíthessék. A valódi cél azonban a magyar kormányhoz való hűség csökkentése és a birodalmi német öntudat növelése volt, különösen a Volksbund ifjúsági szervezetében. Mindehhez óriási tömegpropagandát és demonstrációkat működtettek és tartottak, illetve követeléseik közt szerepelt például a német nyelvű területeken az iskolák szellemiségének átalakítása is. Végig fenntartották a Dél-Dunántúl hovatartozását mint vitatémát. A velük szemben álló, magyarhű németeket igyekezték megfélemlíteni (főleg a jövőjükkel kapcsolatban).

Hűséggel a Hazához

A magyar kormány természetesen próbált cselekedni a Volksbund ellenében – egy kormányzatközeli német szervezet ugyan létezett 1924-től, de a Volksbund ellen kevés volt. A döntéshozók – mint oly sok mindenben – azt gondolták, hogy ha még egy kicsit engednek, talán a Voksbund maga vesz vissza a radikalizmusból. Emiatt engedélyezték például a toborzásokat is (bár itt az volt a háttérben, hogy cserébe csökkentették a Don-kanyarba küldendő magyar katonákat).

Már Hitler hatalomra kerülése előtt megjelentek a Dél-Dunántúlon agitátorok, és már ekkor megfogalmazta németek egy csoportja azt, hogy semmiféle szeparatista mozgalmat nem támogat. Az 1930-as években a németség Magyarországhoz való hűsége igen erősen meghatározta a választásokon indulók személyét a Dél-Dunántúlon. Bonyhádon ráadásul, amely később mind a Volksbund, mind pedig a Hűségmozgalom számára központi helység lesz, több időközi választás is zajlott. Kezdetben bár nagy riadalmat keltettek, mégsem kerekedtek felül a radikálisok, 1939-ben azonban Mühl Henrik volksbundista nyert – ugyanakkor listáról a törvényhozásba jutott az ellenjelölt Klein Antal is (aki később szakított politikájával).

Valamennyire ellen tudott állni – főleg az iskolák kérdésében – az egyház, ugyanakkor az igazi fordulatot a Hűségmozgalom megalapítása jelentette. Ezt a német ügyet a ’30-as években igen erősen befolyásoló egykori tolnai főispán, Perczel Béla munkássága teremtette meg 1942-ben – közvetlen előzményként a tolnai német gyerekek hozhatók fel, akiket sportképzés címén Németországba vitték, és a Wehrmachthoz valamint az SS-hez való csatlakozásra próbáltak kényszeríteni. Közülük néhányan felvették a kapcsolatot a szüleikkel, akik Perczelhez fordultak.

1942 januárjában „Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez”-jelmondattal megalakult a Hűségmozgalom. Leginkább Perczel Bélánál gyűltek össze, és elsősorban védelmet akartak nyújtani a Volksbunddal szemben. Főleg nyilatkozatokkal – amelyek közül az egyik éppen 1943. március 15-én jelent meg – és helyi akciókkal (pl. SS-ellenes őrség szervezésével), illetve kulturális eseményekkel hívták fel magukra a figyelmet. Jelképes volt kitűzőjükön a magyar nemzeti színek szerepeltek a „Hűséggel a Hazához”-felirattal. A szervezet célja természetesen a magyar hazához való hűség erősítése volt.

A Hűségmozgalom kitűzője (forrás: Signum Laudis)

A hűség mérlege

Ennek oka egyrészt a háborús helyzet, másrészt az, hogy a Volksbund mögött ott állt a Harmadik Birodalom, amelynek köszönhetően komoly fegyvereik is voltak, és nem kerülték el az erőszak alkalmazását sem, és az összecsapások sem voltak ritkák.

A német megszállás után természetesen a Hűségmozgalom tagjait, vezetőit is üldözték. Perczel Bélát is elhurcolták, aki a kínzásba belehalt. A mozgalmat amiatt tekinthetjük legalább részben sikeresnek, mert a volksbundista iskolapolitikát meg tudták akadályozni, pedig óriási ellenszélben dolgoztak. A Hűségmozgalom tagjai egyébként olykor még a kétnyelvű oktatást is megtagadták, és kizárólag magyarul kívánták tanítani gyermekeiket.

Perczel Béla egykori főispán, a Hűségmozgalom egyik alapítója (forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

Helyi szinten a Hűségmozgalom össze tudott tartani embereket, ami növelte az ellenállást, azonban ilyen politikai ellenszélben lehetetlen volt nagyot alkotni. Számarányosan a Volksbundban valamivel kevesebb, mint a németség fele vett részt, ugyanakkor nem egy olyan esetről tudunk, hogy hamisították az aláírásokat – olykor halottakét is – vagy a szülő-gyerek egymás helyett írt alá. Ehhez társul az, hogy nagyon sokan lehettek azok, akik a félelem miatt léptek be (vagy csak nem csatlakoztak a Hűségmozgalomhoz). Nagyjából 300 ezres Volksbunddal kell számolnunk – szemben a 30-35 ezer fős Hűségmozgalommal (720 ezer fő lehetett a németek létszáma az országban). Ez azonban a korabeli helyzetet ismerve nem jelent semmit, egyes helységekben, például Gyönkön azonban a Volksbund nagyságrendekkel több taggal rendelkezett, mint a Hűségmozgalom.

A kitelepítés tulajdonképpen mindezeket ismerve nem indokolható, hiszen még úgy sem vett részt a németség fele sem a Volksbundban, hogy megfélemlítésekkel, propagandával igyekezték őket rábírni, és a csalásoktól sem riadtak vissza; az pedig végképp nem igaz, hogy akik részt vettek a Volksbundban, azok nácik lettek volna (rengeteg német vagy kettős identitású is benne volt, a bűnbakkeresés helyett érdemes lenne a tömeg hatását, a tömegpszichózist megvizsgálni, hasonlóan egy diktatúrához). Ugyanakkor

A kitelepítések következtében hazai német családok ezrei szakadtak szét, ugyanakkor ezt már a Volksbund megjelenése is elintézte.

 - olvasható a völgységi svábság hűségnyilatkozatában 1934-ből (még a radikalizálódás előtt).

A borítókép forrása: Magyar Nemzet

Robert D. Putnam, amerikai filozófus, a Harvard egyetem professzora a ’90-es évektől kezdve aktívan foglalkozik a társadalmi tőke fogalmával, azon belül is Amerika csökkenő társadalmi tőkéjével. A leghíresebb ezzel foglalkozó írása Egyedül tekézni címmel jelent meg. Milyen relevanciák vonhatók le értekezése alapján napjaink társadalmára?

Néhány szó Putnamról

Putnam 1941-ben született Rochester városában, korai éveit Port Clinton-ban töltötte. 1963-ban a Swarthmore College-ban szerzett diplomát. Kiemelkedő tanulmányi teljesítménye miatt ösztöndíjjal lehetősége volt Oxfordban tanulni. A mesterképzést és a doktori címet a Yale egyetemen szerezte meg, majd 1979-től a Harvard egyetem tanára. Rengeteg nemzetközi díj és elismerés birtokosa, melyek közül kiemelkedik a National Humanities Medal, melyet Barack Obama volt amerika elnök adott át neki, azért mert

,,elmélyítette az amerikai társadalomról ismert tudást”.

Putnam, aki jelenleg 81 éves, a mai napig aktívan tanít és publikál.

(forrás: today.tamu.edu)

Mi az a társadalmi tőke?

Ez a fogalom komoly szerepet kap a ’70-es évektől kezdve a társadalomtudományi szakirodalomban. Ennek az értekezésnek Putnam kiemelkedő alakja. A társadalmi tőke fogalmát Putnam így határozza meg:

„a társadalmi szerveződés olyan jellemző vonásaira utal mint bizalom, szabályok és hálózatok, amelyek az összehangolt cselekvés elősegítése révén javíthatják a társadalom hatékonyságát”.

Kicsit érthetőbben megfogalmazva a társadalmi tőke egyének közötti kapcsolatokat, szoros társadalmi kapcsolathálókat jelent, mely a bizalmon és az átláthatóságon alapul. Ahol megfelelően működik a társadalmi tőke, ott javul a termelékenység, hatékonyabb a társadalom, alacsonyabb a bűnözés, kiterjedt a szocializáció, sőt, még az iskolai teljesítmény is javul.

(forrás: pinterest.com)

Egyedül tekézni

Írásában Putnam arról értekezik, hogy az Amerikai társadalom összezsugorodott, a társadalmi tőke minősége folyamatosan romlik. De mi is történt a társadalmi tőkével a ’90-es évek Amerikájában?

A választásokon való részvétel kb. 25%-ot csökkent a ’60-as évekhez viszonyítva. A nyilvános városi üléseken, a tüntetéseken és a politikai pártban résztvevők száma is több, mint a harmadával csökkent.

Egy felmérés alapján 1966-ban 30% volt azok száma, akik ritkán vagy soha nem foglalkoznak politikával. Ez a szám 1992-re 75%-ra nőtt. Minden adat azt mutatja, hogy hiába fejlődött az oktatás soha nem látott mértékben, a közélet összes területén feltűnően csökkent a polgári aktivitás.

A munkahelyi szakszervezetek 1990-re elvesztették tagjaiknak közel a felét. A szülői munkaközösségi tagok száma majdnem a felére csökkent. A hit aktív gyakorlása is leáldozóban.

Tehát itt is megfigyelhető a polgári aktivitásnak a csökkenése: van ahol hirtelen és radikálisan csökkent a tagok száma, van, ahol az évek során lassan, de állandóan csökkent. A csökkenés azonban tagadhatatlan.

Noha a ,,klasszikus” polgári szervezetek népszerűsége már nem a régi, felbukkantak új, rengeteg tagot számláló szervezetek, melyek elsősorban a környezetvédelemmel és a feminizmussal foglalkoznak. Akkora tagságot sikerült összegyűjteniük, hogy lobbitevékenységük a politika alakulására is hatással van.

Putnam azonban ebben az esetben sem derűlátó. Szerinte a régi szervezetekkel ellentétben ezek nem igényelnek tagjaiktól aktivitást, nincsen kötelező részvétel és felszólalás sem. Ennek hiányában pedig nem lehet arról beszélni, hogy ezek fontos társadalmi tőkét hordoznak magukban.

Ez azért kiemelkedő probléma, mert ez a két tényező a társadalmi tőke alapja. Hogy mennyire csökkentek? Egy kutatás során azt a kérdést tették fel az embereknek, hogy eltöltenek-e évente legalább 2 közös estét a szomszédokkal? Az igennel válaszolók aránya 1974-ben 72% volt, míg 1993-ban 61%. A társadalmi bizalom csökkenését vizsgálva is egy hasonló kutatást végeztek. A ,,legtöbb ember megbízható?” kérdésre 1960-ban az igennel válaszolók aránya 58% volt. Ez az arány 1993-ra 37%-ra esett.

 (forrás: eu.wikipedia.org)

Mik lehetnek a fenti folyamatoknak az okai?

Putnam szerint a nők gyakori munkavégzése, hiszen nem tudják így a családon belül a társadalmi tőkét maximalizálni. A családok növekvő mobilitása is egy tényező lehet, hiszen a családok sehol nem tudnak ,,gyökeret verni”. Valamint a kevesebb házasság, a kevesebb gyerek és a több válás sem kedvez a társadalmi tőkének. A technológiai fejlődések is hátráltatják a társadalmi kapcsolatok megerősödését, hiszen emiatt az emberek egyre kevesebb időt töltenek el egymással.

 (forrás: hias.tamu.edu)

Hogy miért lehet ez ma releváns Magyarországon?

Milyen relevanciája lehet itt és most egy közel 30 éves amerikai filozófus értekezésének? Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy Magyarországon minden egy kicsit később történik, akkor azok a folyamatok melyeket Putnam leírt 30 éve, azok kísértetiesen hasonlítanak a jelenlegi magyar társadalom helyzetére. Mi lehet a megoldás erre a helyzetre? Be kell látni, hogy a társadalmi tőkéből minden ember építkezni tud és aktívan szerepet kell vállalni a jelenünk és a jövőnk alakításában.

(Borítókép forrása: loksatta.com)

„Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” – kerül elő ez az Apponyi Albertnek tulajdonított mondat szinte minden évfordulón, kapcsolódjon az akár Trianonhoz, akár Apponyi életéhez. Egy nagy probléma van vele: soha sem hangzott el. A beszéd évfordulója, január 16. alkalmából ennek körülményeit vizsgáljuk meg.

Apponyi Albert karaktere, személyisége

Apponyi 1846-ban született magyar arisztokrata családban, rengeteg főnemessel ellentétben magyar anyanyelvű volt. Politikai pályafutása igen sajátos volt, hiszen nem egy választókerületben sikerült buknia, ugyanakkor 1872-től kezdve lényegében a politika volt az ő asztala.

Apponyi hol ellenzékben, hol a kormánypártban szerepelt a dualizmus alatt, ugyanakkor végig következetesen képviselte a magyar nemzeti érdekeket. Amiben sajátos volt, hogy

például a világháború elején. Ami bizonyos, hogy Apponyi konzervatív személyisége soha sem változott, így a trianoni békedelegációt éppen egy ilyen embernek kellett vezetnie, szükségszerűen (bár ebbe a konzervativizmusba egy-két házasságon kívüli kapcsolat azért belefért, hiszen köztudottan az ő fia volt a későbbi református püspök, Bereczky Albert). Magyarország Párizsban – ha nem is túl sok reménnyel, de – el akart érni valamit, ezért küldött olyan, tárgyalni képes személyiségeket, mint Teleki Pál vagy Apponyi Albert. Akik szájából ehhez hasonló mondat soha nem hangzott volna el.

Apponyi beszédje

Apponyi védőbeszédje egyáltalán nem ilyen stílusú. Hat az érzelmekre, valóban, de inkább a nyugati kultúra magasztosságát és az elvek következetességét hangoztatja. Sokkal-sokkal fontosabb ennél a beszéd racionalitása: statisztikai adatokkal, történelmi-társadalmi jellemzőkkel, a szilárd tényekkel akar meggyőzni. A magyarság kulturális fejlettségét, a nyugathoz való tartozását hangsúlyozza. Egy ilyen beszédbe a „sírásás” semmiképpen sem fér bele, bár valóban megszólítja a vele szemben állókat, valóban meg is feddi őket olykor, de ezt mindig saját elveik szemszögéből, sőt olykor hozzájuk alkalmazkodva teszi: „Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak a bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor…”.

A beszéd szövegében ilyen mondatot nem találunk, ugyanakkor tény, hogy Magyarország halálának képe megjelenik benne, nyilván ez is erős hatású:

Az egykori ellenség jövendőbeli temetéséről azonban szó sincs.

A Nagy-Trianon kastély (forrás: Infostart)

Téves emlékezet

Ha már Trianonnál tartunk, hasonlóan él a köztudatban, hogy a csehek az Ipolyt vagy a Ronyvát hajózható folyóként ábrázolták azon célból, hogy hátha így megkapják a folyót. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert nekik nem az Ipoly kellett, hanem a Mátra, amely jóval délebbre van. Egyes tévedések persze már kezdenek kikopni, például a Trianon „száz év múlva lejár”, de ami maradt, például az idézett Apponyi-gondolat, nem kicsit tudja csökkenteni egy-egy trianoni megemlékezés színvonalát, főleg ha művelt, köztiszteletben álló politikustól hangzik el.

Revíziós képeslap (forrás: Országgyűlési Könyvtár)

Kérdéses persze, hogy honnan is ered akkor az idézet. Valójában nagyon úgy néz ki, hogy a 2010-es évek második feléig nyoma sem volt. Ennek ellenére igen mélyen bekerült a köztudatba, és valószínűleg még jó ideig velünk is marad. Hasonlóan egy másik, Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézethez, amelyet főleg a baloldal szeret felhasználni azzal kapcsolatban, hogy egy nemzet milyen kormányt érdemel… Pedig az egy szépirodalmi műből ered, bár ott valóban Széchenyi szájába adva.

A borítókép: Apponyi Albert - forrás: Magyar Nemzet

Igen komoly politikai botrány van kialakulóban az Egyesült Államokban, miután kiderült, hogy Joe Biden kutatóközpontjában, a Penn Biden Centerben és a delaweri otthonának a garázsában tárolt az alelnöki idejéből származó, szigorúan titkos iratokat. A republikánusok kettős mércét kiáltanak, míg a demokraták próbálnak nem nagy jelentőséget tulajdonítani az esetnek, Biden szerint "legalább nem az utcán hevertek, hanem a garázsában". Donald Trump és tábora sérelmezi, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnökének a házát nem rohamozta meg az FBI úgy, ahogy az exelnök floridai rezidenciáját tavaly augusztusban. Mit jelenthet mindez Trump visszatérési esélyeire nézve? Mekkora károkat okozhat Bidennek az ügy? Lesz-e bármiféle jelentősége 2024 szempontjából a Biden-aktáknak?

Alapvetően bonyolult helyzetben vannak mind a demokraták, mind a republikánusok is. Joe Biden eredményesnek bizonyult Trumppal szemben nemcsak 2020-ban, hanem 2022-ben, a félidős választásokon is. Bármennyire nem direkten a két vezető politikusra szavazhattak az amerikaiak, attól függetlenül Trump jelöltjei nem értek el jó eredményeket, illetve úgy tűnik Biden demokráciavédő narratívája hatott a mérsékeltekre és bevált. Ebből adódóan a republikánusok számára érdemes lenne felépíteni egy olyan jelöltet, aki képes akár a középre húzó szavazókat megszólítani (vagy legalább nem elijeszteni), nem osztja meg annyira a Republikánus pártot, illetve fiatalabbnak, energetikusabbnak tűnne Biden mellett a vitákon. Ez a leírás Ron DeSantisra lenne a leginkább illő, azonban Donald Trump személyében komoly akadálya van a 2024-es indulásának.

Bár DeSantis nem nagyon tett arra utaló jelet, hogy elnökjelölti kampányba fog kezdeni, feltehetőleg eljátszott már a gondolattal, hogy elindul. Amennyiben Florida kormányzója lenne Biden kihívója 2024-ben, akkor a demokraták törhetnék a fejüket, hogy nem lenne-e hasznosabb, ha ők is fiatalítanának. Azonban míg DeSantis egy kész jelölt lenne, addig a demokraták számára egyáltalán nem olyan nyilvánvaló az ifjú titán kiléte. Ehhez azonban Donald Trumpnak is lenne egypár keresetlen szava. A volt elnök ugyanis ha szükséges, akkor az "ágyúkat" könnyen tanítványa ellen fordítaná és politikai hullát csinálna belőle, erre nemkülönben az Egyesült Államok 45. elnöke már tett szándéknyilatkozatokat.

(kép forrása: wgbh.org)

Érdemes kettéválasztani a republikánusok belső küzdelmeit az országostól, ugyanis meglehetősen bonyolult jelenséggel foglalkozunk. Az amerikai jobboldal kapcsán Trump tényleg újra nyeregben érezheti magát, korántsem elképzelhetetlen, hogy a Republikánus párt és a média összezár mögötte és egyöntetűen hangsúlyozzák a narratívájukat: az amerikai igazságszolgáltatás és a rendszer kettős mércét alkalmazott azzal, hogy 45-ös elnök házát átkutatták, ezzel szemben Biden esetében semmi ilyesmi nem történt. Ez egyértelműen növeli Trump áldozati státuszát, főleg akkor, ha a párhuzamosan futó Twitter-akták nyilvánosságra hozásával kapcsolatos fejleményeket is összeolvassuk vele.

A Twitter az amerikai nyilvánosság egy jelentős szelete, ahol Trump a 2016-os kampánya előtt és után komoly aktivitást fejtett ki, ez volt az első számú szócsöve. A 2016-os kampányt beárnyékolta a demokraták felől érkező orosz befolyásolási vád és Trump összeboronálása Putyinnal. A legújabb, Elon Musk által kezdeményezett felfedezések azonban azt mutatták ki, hogy a Twitternél tudták, hogy a demokraták mindenféle alap nélkül vádolják Trumpot, azonban mégsem léptek közbe, nem nyomták el ezeket az állításokat.

A MAGA-Republikánusok számára külön sérelem, hogy ugyanaz a Twitter 2020-ban elnyomta az akkor még elnökljelölt Joe Biden fiának, Hunter Biden laptopjával kapcsolatos híreszteléseket. A laptopon olyan üzenetváltások lehettek, amelyek korrupció gyanújába keverhette volna Bidenéket, de az amerikai média - köztük a Twitter is - az ezzel kapcsolatos cikkeket, bejegyzéseket elhallgatta. A párhuzamos valóságok világában nehéz megítélni, hogy ténylegesen mi volt azon a laptopon, ha valaki a CNN-en akar róla utána nézni vagy a Breitbarton, akkor egészen más olvasatokkal találkozik, éppen ezért nehéz megítélni, hogy ez mindenképpen átbillentette volna-e a 2020-as választást Trump javára.

(kép forrása: apnews.com)

Az áldozatiság narratíváját az is erősíti, hogy ezeket az aktákat már november másodikán, hat nappal a félidős választás előtt felfedezték, de azok nem kerültek a nyilvánosság elé. Ebből adódóan nem lehetett téma, ami befolyásolja a választókat, ergo: "az establisment megint a demokraták mellé állt". Ez a fajta értelmezés erkölcsi támaszt adhat Trumpnak, ami úgy-ahogy helyreállíthatja a tekintélyét a jobboldalon belül, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy csak emiatt megnyerheti a 2024-es választást.

Bármennyire a republikánusok napirendjén fog maradni a Biden-akták ügye, azonban az kétséges, hogy az amerikai választókat az elkövetkezendő szűk két évben foglalkoztatni is fogja. Ez is rávilágít az egyik fő problémára, ami a botrányt illeti: a félidős választás után nem sokkal, illetve az elnökválasztás előtt nagyon sokkal derült ki a hivatalos dokumentumok nem megfelelő kezelése. Amit a demokraták tesznek, valamint várhatóan tenni is fognak, hogy nem kezelik "szenzációként", kisebb jelentőséget tulajdonítanak neki, mint a republikánusok. A demokraták várhatóan azt fogják hangsúlyozni, hogy míg Biden együttműködik a hatóságokkal és nem olyan sok dokumentumról van szó, addig Trump esetében az igazságszolgáltatás akadályozása mellett jóval több irat került elő.

Felborulnak-e az amerikai erőviszonyok? Feltehetőleg nem, ennek több oka is van. Az egyik legfontosabb az iratok nyilvánosságra kerülésének a megkésettsége és túl koraisága: a félidős választásokat nem befolyásolhatta már, de az elnöki kampány során sem biztos, hogy ez lesz a legfontosabb téma a napirenden. Trump talán betudja biztosítani a vezetését a jobboldali szavazók körében, azonban az korántsem biztos, hogy a független, középre húzó választók között is teret tud nyerni. Sőt, egészen odáig is el lehet menni, hogy ez a botrány nemhogy nem árt, hanem még használ is Bidennek, ugyanis a veszélyesebbnek ítélhető DeSantis ezzel akár háttérbe is kerülhet.

(borítókép forrása: mandiner.hu)

Január nyolcadika lesz egy jó ideig az új január hatodika: múlt hét vasárnap este a leváltott jobboldali brazil elnök Jair Bolsonaro hívei megszálltak a kongresszus, az elnöki hivatalt és a bíróság épületét. A brazíliai eseményeket nagyon sokan hasonlítják a 2021. január 6-án történtekhez, ugyanis akkor éppen Trump hívei voltak azok, akik megostromolták a Capitoliumot, miután az Egyesült Államok leköszönő elnöke nem ismerte el a választási vereséget és csalásra hivatkozva megkérdőjelezte annak tisztaságát.

Az ilyen és ehhez hasonló eseményeket egyáltalán nem lehet a demokráciák normális működéseként értékelni, nem jár hozzá a demokratikus rendszerek stabilitásához, azt akár alapjaiban rengetheti meg. Bár Brazília nem a világ "mintademokráciája", attól függetlenül érdemes rápillantani az Egyesült Államokra is, amely manapság egyre kevésbé tekinthető a "hegyen lévő fénylő városnak", amelyre a világ népei felnézhetnek, csodálva annak demokratikus rendszerének működését. Azonban az amerikai társadalom - és ami az aggasztóbb - a politikai elit szintjén is komoly feszültségek nyilvánulnak meg és nagyon úgy tűnik Brazília sem kivétel ez alól.

(kép forrása: americasquaterly.org)

A rövid válasz a kérdésre az, hogy egyáltalán nem evidens, korántsem magától értetődik, hogy a demokrácia önmagától működik. Bár vannak egyértelmű követelmények, mint például a titkos, egyenlő, általános és közvetlen választójog, az egyesülés szabadságának a biztosítása, a sajtószabadság érvényesülése, a hatalmi ágak koncentrációjának a tilalma és még lehetne sorolni. Azonban vannak olyan kritériumok is, amelyek szintén elengedhetetlenek, viszont sokkal kevésbé megfoghatóak.

A demokratikus rendszereket a választók legitimálják a szavazataikkal, felhatalmazást adnak a politikai elit számára az ország irányítására. Azonban az is előfordul, hogy a választás után az egyik politikai elit leköszönni kényszerül és a helyébe egy másik elit kerül, az újak rendelkeznek azzal a hatalommal, amellyel az elődök élhettek korábban. Diktatúrákban vagy királyságokban a hatalom megszerzése gyakran erőszakos volt: a pártállami elit börtönbe záratta, megkínozta és adott esetben kivégezte a ellenzékét, legyen az külső vagy belső, míg a középkorban trónviszályok következtében gyakran az uralkodó volt az, akit megmérgeztek, aki merénylet áldozata lett, esetleg egyszerűen uralkodásra alkalmatlanná tették.

(kép forrása: magyarhirlap.hu)

A demokráciának egy fontos tulajdonsága, hogy az elitek nem a másik félreállításában gondolkoznak, hanem az egymás kölcsönös tiszteletén és elismerésén alapuló választásokon mérettetik meg magukat, amelynek következtében valaki kormányozni fog, valaki meg ellenzékbe kerül. Az állampolgárok és az általuk támogatott, megválasztott politikai elit azonban kölcsönhatásban állnak egymással, alakítják a másik viselkedését. Ha az elitek viszálykodnak, nem bíznak egymásban, megkérdőjelezik a másik létének a legitimitását, akkor a választók ezt a viselkedési mintát követhetik és egy öngerjesztő folyamat végére közel polgárháborús hangulat fog elhatalmasodni a politikában. Illetve, ha a választók maguk követelik, hogy tovább mélyüljenek az árkok, akkor pedig a politikusok lesznek azok, akik ezt az igényt kiszolgálják, ezzel is tovább erősítve a már leírt folyamatokat.

Kiélezett volt a verseny a brazil elnökválasztáson, valamelyest kiélezettebb, mint a 2020-as amerikai választások. Ahogy Trump, úgy Bolsonaro is megkérdőjelezte a választások tisztességét, nem ismerte el a legyőzőjét, nem volt ott a másik beiktatásán, nem történt meg a békés hatalomátadás úgy, ahogy a nagykönyvben megvan írva. És mi lett mindennek az eredménye? A Capitolium ostroma és a brazíliai események. Természetesen fontos leszögezni, hogy ilyenkor több felelős van: 2016-ban a demokraták voltak azok, akik megkérdőjelezték a választás tisztaságát, 2018-ban meg mégiscsak hasba szúrták Bolsonarót. Azért az utóbbit egy kicsit mindenki a szívére venné, ha vele történne meg.

A viccet félretéve remélhetőleg sikerült érzékeltetni, hogy a demokrácia annál jóval több, minthogy elmegyünk x évente szavazni. Bár sok követelmény fogalmazható meg, azok azonban teljesen tökéletesen sehol sem tudnak megvalósulni, de törekedni attól még kell. Ha meg nagyon nem működik, hogy akkor lehet, hogy tényleg a "fejétől bűzlik a hal" és a politikai eliteknek kell felelősségteljesebben viselkedni, elismerni a másik létezését, tiszteletben tartani annak nézeteit. Az sem üdvözítő, ha azon fáradozunk, hogy megfejtsük, hogy ki kezdte az egészet, az még nem oldott meg túl sok konfliktust.

(borítókép forrása: portfolio.hu)

Éppen nyolcvan éve, 1943. január 12-én indult meg a szovjet áttörés a Don-kanyarban. Hosszú évtizedekig nem lehetett róla beszélni – ideológiai és politikai okok miatt –, amelynek következtében mindmáig nem dolgoztuk fel ezt a tragédiát. A kerek évforduló alkalmán a második magyar hadseregre emlékezünk.

A „Kállay-kettősről”

Hintapolitikának azt nevezhetnénk, ha egyensúlyozni kívánna két, szembenálló fél között, de Kállay nem ezt csinálta. Az ő hosszabb távú célja egyértelműen a kiugrás volt, emiatt is tárgyalt az angolokkal és az amerikaiakkal, sőt a magyarok még terveket is tettek eléjük, bár ezt nem igazán vették komolyan, több garanciát vártak. Annyi azonban biztos, hogy Kállay ki akart szabadulni a nemzetiszocialista Németország karmaiból – arról vitatkozhatnánk, hogy semleges státuszt, különbékét vagy esetleg átállást tervezett, de ez ezen szempontból kevésbé lényeges. Látta azt, hogy szükséges végrehajtani egyes német követeléseket, de ez kizárólag geopolitikai megfontolásból történt, nem pedig „hintapolitika” miatt. Ekkor már a revízió sem kapott akkora figyelmet, mint korábban. Hintapolitika akkor lett volna, ha azért játszik ide is-oda is, mert mindkét szövetségi rendszertől teljesen független akar lenni, esetleg mindkettőnek élvezni akarja bizonyos előnyeit, de ő teljes mértékben az angolszász hatalmakhoz akart tartozni - függetlenül attól, hogy milyen szerepben -, csak erről tudta nagyon jól, hogy sok idő, és óvatosnak kell lennie.

Kállay Miklós, Horthy utolsó reménye (forrás: Wikipedia)

– ami nem Kállay felelőssége. 1942 tavaszán ugyanis kiküldte a Szovjetunió ellen harcoló németek kötelékébe – alájuk rendelve – a 2. magyar hadsereget, mintegy 200 ezer embert. Ezt sem akarta, de már az is nagy eredmény volt, hogy csökkenteni tudta a németek követeléseit. A felszerelés korszerűtlen, elavult és kevés volt, de szóbeli ígéretet kaptak a németektől a felfegyverzésre (az lenne a meglepő, ha ebből bármi is megvalósult volna).

„Meghalni küldték őket”

Az egyik, hogy fegyverzetük elavult volt. Ez tulajdonképpen valahol igaz, hiszen sem a szovjetekhez, sem a németekhez képest nem voltak jól felszerelve, viszont sajnos azt kell mondani, hogy eme csekélységgel mindenük megvolt, amit akkor Magyarország meg tudott adni, minden lehetségest megtettek, a lehető legjobb felszereléseket kapták meg, amelyek Magyarországon rendelkezésre álltak (mondjuk valahol érthető, hogy egy egyébként lefegyverzett ország, amelyiknek a vezetői nem képzelegnek a határaiktól több száz-több ezer kilométerre "élettérről" - nem úgy, mint egyeseknek - nem tart fenn akkora hadsereget, mint egy világbirodalmi ambíciókkal bíró diktátor).

Hasonlóan elterjedt, hogy meghalni küldték ki a katonákat, vagy legalábbis tudták, hogy egy hasonló tragédia lesz a sorsuk. Ez is csak részben igaz, mert nagyon is számítottak arra, hogy a németek majd felfegyverzik a hadsereget. Nem tudjuk, hogy erre valóban volt-e szándék (magam részéről nagyon meglepődnék, ha lett volna, ismerve a későbbi eseményeket), vagy csak szavak szintjén jelent meg, de a keleti front 1942 nyári és őszi eseményei ezt mindenképpen megakadályozták. Persze nagyon is sokat mondó, hogy az 1942 október végén a hadseregnél járt nagybaczoni Nagy Vilmos szinte frissen kinevezett honvédelmi miniszter, aki a seregszemle utáni nyilatkozatában beszélt nagy, végrehajtandó feladatokról, hadiárvákról, hadiözvegyekről - de hazatérő katonákról nem. Pedig ekkor még közel sem beszélünk a Don-kanyar tragédiájáról. Ugyanakkor ez az 1942 őszi helyzet, nem pedig a tavaszi, vagyis ez későbbi fejlemény. A második magyar hadsereget nem meghalni küldték a frontra.

Az sem teljesen igaz, hogy az egész hadsereg megsemmisült: nem halt meg 200 ezer ember, de a veszteségek valóban nagyon súlyosak, talán korábban soha nem volt példa hasonlóra. Nehéz megítélni, a becslések eltérőek, de

de legalább százezer fővel biztosan, ami brutális – még akkor is, ha a 200-207 ezres létszám helyett a novemberben kiküldött 45-50 ezres váltást is hozzávesszük - ebből a halottak száma 50 ezer fő körül mozog. De mi is történt pontosan a Don-kanyarban?

A katasztrófa előzményei

A magyar katonákat 1942 tavaszától június végéig szállították a keleti frontra, és július elején érték el az első katonák a Dont. A feladatuk a megmaradt szovjet hídfőállások felszámolása lett volna, ez csak részben volt sikeres.

Szeptemberben aztán a csekély sikerek és a kezdődő ellátási problémák miatt egyáltalán nem bizakodó magyar hadsereg védővonalat épített ki, ugyanakkor

ráadásul két igen erős szovjet hídfő is megmaradt a területen, a Don nyugati partján (a harmadikat, Korotojakot éppen szeptember elején sikerült megtisztítani, de nagy veszteségek árán). A magyarok feladata a németek biztosítása volt. A németek Sztálingrádra koncentráltak, és ami felszerelés érkezett hozzájuk, azt el is használták, a magyar seregnek nem jutott. Nem volt a védekezéshez szükséges fegyver, sok helyre még ember sem jutott, ráadásul a belső ellátást is nehezítette, hogy a lovakat – ellátmány hiányában – visszavonták, így ami rendelkezésre állt, az is nehezen jutott el oda, ahol szükség volt rá.

(forrás: Múlt-kor)

1942 végén már egyértelműen számítottak a szovjet csapásra, ráadásul a tél beköszöntével – nem voltak ritkák a mínusz harminc-negyven fokok sem – egyre sürgetőbbé vált bármiféle intézkedés. Egy 45-50 ezer fős felváltó egységet tudtak csak szervezni, továbbá az ún. Cramer-csoportot (magyar-német páncéloshadosztályokból álló kvázi tartalék), viszont

A doni katasztrófa

ekkor még csak az (északi) urivi hídfőnél. A másnapi támadás után már megkezdődött a magyar katonák elmenekülése, január 14-én pedig a déli, scsucsjei hídfőnél is áttörtek a szovjetek, de január 15-ig még valamennyire képesek voltak a magyar-német csapatok a védelemre – bár a Scsucsjénél áttörők már 14-én megindultak az egyik magyar hadtest háta mögé. Január 17-18-ra azonban gyakorlatilag megszűnt a magyar katonaság jelenléte, felbomlott a hadsereg. Aki maradt, az is azért, mert bekerítették - a III. magyar hadtest, amely csak február elejére tudott kitörni. (A Cramer-csoportot is csak habozva vetették be, a németek ezt eredetileg megtiltották, így ez is késő volt).

(forrás: bibl-u-szeged.hu)

Akik mégis visszavonultak, azokkal a mi szövetségeseink, a németek szövetségeshez méltó módon bántak, amennyiben máltónak lehet azt nevezni, hogy a szövetségeseiket nem engedték be az általuk megszállt falvakba, illetve elvették a megmaradt felszereléseiket, ellátmányukat. Hasonló történt a németek alá beosztott, bekerített  - már említett - III. magyar hadtesttel (ez Stromm Marcel vezetésével február 1-jéig kitartott), amelyet a németek a saját visszavonulásuk fedezésére rendeltek, de nem kaptak felszerelést – no ezeket nem a visszavonulás során használtak, hanem inkább megsemmisítették.

Jány Gusztáv, a második magyar hadsereg parancsnoka (forrás: Wikipedia)

Sokkal súlyosabb Jány Gusztáv esete, aki január 24-én újabb hadparancsot adott ki, ebben természetesen a német narratívára épített: szerinte a magyar hadsereg elvesztette becsületét, ismételten megtiltotta a visszavonulást, sőt a rend helyreállítására még a helyszíni felkoncolást (!) is lehetővé tette

– ez a katonák ellen végrehajtott felkoncolásra vonatkozott, mondván:

Ez természetesen óriási felháborodást keltett, maga Horthy is a parancs visszavonását követelte. Április 4-én ez meg is történt, ugyanakkor bármennyire is figyelembe próbáljuk venni azt, hogy milyen körülmények is hatottak Jány Gusztávra január 24-én, egy parancsnoktól ez igen nehezen fogadható el.

(forrás: 24.hu)

A doni hősök emlékezete

Öt nap alatt - janurá 12-17 - felbomlott a hadsereg. 1942-43 folyamán összesen 100-130 ezren vesztek oda az eredetileg 207, majd 250 ezer fős hadseregből, közülük mintegy 40-50 ezren meghaltak, legalább 30 ezren megsebesülve tértek haza. Legalább 30 ezren kerültek szovjet hadifogságba, de csak töredékük élte túl, mintegy 3-4 ezer fő.

Az, hogy évtizedeken keresztül nem lehetett róla beszélni, mindmáig hat – tudunk olyanról, akit amikor felkerestek, még a rendszerváltást követően is bizalmatlan volt. Jelen ismereteink szerint a doni katasztrófa túlélői már mind meghaltak - a legutolsó túlélő, a 99 éves székesfehérvári Smohay Ferenc zászlós 2021 februárjában hunyt el, illetve más források szerint a legutolsó a kecskeméti Szeverényi István volt, aki 2022 nyarán távozott.

Hadifoglyok menetelése (forrás: Origo)

A borítókép forrása: cultura.hu