Reaktor

,,Legelőink porfészek, nem pedig tápláló növények hazája.” - így írt Érkövy Ádolf az 1863-as aszályról szóló tanulmányában. A vízhiány ugyan napjainkban is elkeserítő mértékeket ölt, a folyók vízellátása, a tavaink vízmennyisége és a várható terményátlag is szinte katasztrofális, mégis, az 1863-as aszály sokkal pusztítóbb volt annál, mint amire a szakemberek az idei évben számítanak.

Aszályok, azaz nagy mértékű és hosszabb ideig tartó vízhiányok évszázadok óta sújtják hazánkat. Írásos feljegyzések már a 15. századtól kezdve szólnak arról, hogy az aszályok komoly problémákat okoztak a mezőgazdaságban. 

,,Nyara oly száraz, heves, hogy hat hónapig semmi eső nem esett, még a nagy folyók is majd elapadtak." - 1494-es feljegyzés.

Magyarország éghajlatára jellemző, hogy három-négy évente meg kell küzdeni a vízhiány okozta károkkal. Emellett előfordulnak olyan időszakok, amikor akár hosszú évekig nem esik elegendő csapadék, az így kialakult aszály pedig szörnyű károkat tud okozni. 

Napjainkban az aszály következményeként említik a turizmus csökkenését, a mezőgazdasági terményekből a növekvő import szükséget... Magyarország történetének legnagyobb aszálya ennél sokkal súlyosabb dolgokat követelt. Rengeteg emberéletet, a haszonállatok jelentős részének elpusztulását, általános éhínséget, magasabb gyermekhalandóságot... 

(forrás: https://magyarmezogazdasag.hu/2022/07/11/szarazsag-az-uj-normalis)

A 19. század emberét az 1863-as aszály nem érte meglepetésként. Érkövy Ádolf tanulmányában leírja, hogy már 1861 is szokatlanul száraz volt, ez a szárazság a következő két év során csak még tovább fokozódott. A vízhiány miatt ősszel nem tudták megfelelően megmunkálni a vetéseket, ezt pedig egy csapadékmentes tél követte. Mivel 1863 tavasza és nyara sem hozott elegendő csapadékot, a korabeli emberek már tudták, hogy ínséges idők következnek. 

,,Hazánk mezőgazdasága történelmének egyik legsö­tétebb lapját az 1863-ik év foglalja el." - így emlékezik vissza az aszályra Érkövy Ádolf.

(forrás: https://www.katasztrofavedelem.hu/292/katasztrofatipusok-az-aszaly)

1863 vízhiánya 14 megyében 1,7 millió lakost érintett, ahol a szárazság 5 millió holdnyi mezőgazdasági területet tett használhatatlanná. A gabona, kukorica és repce termésátlagok a tizedére csökkentek, ez a helyiek ellátására sem volt elég. Ez természetesen komoly éhínséget okozott. 

Körrey Ferenc, szegvári katolikus plébános részletes feljegyzéseket vezetett a terményhiányról és az éhínségről: ,,a község szükséglete gabonában 57 788 pozsonyi mérő volt, 1863-ban azonban csak 12 218 pozsonyi mérő termett".

Az alföldi lakosok segélyekből próbáltak megélni, hiszen élelmiszertartalékaikat gyorsan felélték és napszámosként sem jutottak munkához az aszály következtében. Nem csupán a nincstelen zsellérek, de a tehetős gazdák is ínséges időket éltek meg. Annyi vetőmagot sem tudtak félretenni, amennyi a saját jövő évi szükségletüket fedezte volna; a parasztokkal együtt ők is a kormány segítségére szorultak.

Az éhínség olyan mértéket öltött, hogy az emberek ,,megőrölték a búza és a rozs konkolyos ocsúját, majd darált fakéreggel és kukoricacsutkával keverve sütötték meg".  Érkövy Ádolf így ír a pusztító éhínségről: ,,Az emberek füvet, a sertések húst esznek. Azok is, ezek is só nélkül. A mi megehető zöldet talál a szegény nép, összeszedi s ételnek megfőzi, az elhullott lovak hulláin pedig a sertések lakmároznak.".

 (forrás:https://koponyeg.hu/hireso/vizhiany-a-vilagon)

A nagymértékű vízhiány hazánk demográfiai adataiban is látható hatással volt. Katus László kutatásai bizonyítják, hogy a halálozási arány növekedett ebben az évben, míg az aszályt követő 1864-es évben a születési arány jelentősen csökkent. Pontos számokban ez azt jelenti, hogy kb. 65 ezer emberrel több halt meg 1863-ban, mint az azt megelőző és az azt követő években. A megyéket vizsgálva megállapítható, hogy az alföldi megyékben, ahol az aszály a legjobban pusztított, ott ezek a számok még inkább drasztikusabbak. 

A vízhiány a haszonállatokat sem kímélte. Katus László a Nagykunság községeinek adatait vizsgálta, ahol az aszály évében a haszonállatok 73%-a pusztult el. A megmaradt állatokat eladni sem lehetett, mivel nem volt semmi, amivel etetni tudták volna őket, így az aszály következményei egy ördögi kört hoztak létre.

 Noha ilyen katasztrófasorozat valószínűleg nem várható az idei aszálytól, Érkövy Ádolf szavai a jelenünket is meghatározhatják: ,,több romlást és veszteséget okozott magában ez egy év a nemzeti vagyonban, mint mennyit egy évtizedi gabonakivitelünk összesen jövedelmezett".

(Borítókép forrása: https://erdmost.hu/2019/06/17/kincs-ami-nincs-globalis-vagy-helyi-problema-vizhiany/)

Európában egyre inkább erősödni látszik a radikális jobboldal, látványos választási sikereket arattak több választáson is. Egyre több híroldal és politikus számol be a szélső/radikális jobboldali előretöréséről, hogy a demokrácia Európa szerte veszélybe került és permanens támadás alatt áll. Legutóbb az olasz választásokon ért el jelentős győzelmet a radikális jobboldal: a Giorgia Meloni vezette Olasz Testvérek, a Matteo Salvini fémjelezte Liga és Silvio Berlusconi Hajrá Olaszországa (utóbbi inkább jobbközép) fognak majd koalíciós kormányt létrehozni, miután 112 mandátumot szereztek a kétszáz fős Szenátusban, illetve 235-öt a négyszáz fős alsó házban.

Pár héttel ezelőtt a világ a svéd parlamenti választásokat figyelte, ahol ugyan a több évtizede domináns Svéd Szociáldemokrata Párt szerezte a legtöbb szavazatot és ezzel együtt mandátumot, de a jobboldali választási szövetség itt is szűk győzelmet aratott. A dolog pikantériáját itt az, hogy a Jimmy Akesson vezette Svéd Demokraták lettek a második erő a szocdemek mögött. Ez kifejezetten érdekes, hiszen a baloldal mellett legfeljebb csak a mérséklet jobboldal, illetve a centrum bizonyult korlátozottan, de versenyképesnek. A radikális pártok a konszenzus orientált skandináv politikai rendszerekben marginális kisebbséget jelentettek, mostanra viszont a kormánykoalíció szerves részét képezhetik, illetve bejelenthetik az igényt a kormányfői tisztségre is.

Nyáron a francia elnökválasztáson Le Pen a 2017-es eredményén 6%-ot javítva kapott 42%-ot Emmanuel Macron 58%-val szemben, összezártak a baloldali és mérsékelt szavazók a regnáló elnök mögött. Éric Zemmour viszonylag rövid idő alatt igen komoly kihívója lett Le Pennek a radikális szavazókért folytatott küzdelemben, de végül alulmaradt az ismertebb ellenfelével szemben az első fordulóban. Tavasszal a magyarországi országgyűlési választásokon a Mi Hazánk Mozgalom volt az, amelyik a várakozásokkal ellentétben jócskán megugrotta a parlamenti küszöböt. Az 5,88%-os listás eredmény végül 6 képviselői mandátumot hozott a radikálisok számára

(kép forrása: telex.hu)

Minden kétséget kizáróan ez a radikális jobboldal „nagy féléve” volt, de érdemes hosszabb távú következtetéseket levonni? Van bármi összefüggés az eredmények között? Ha úgy tekintünk erre a jelenségre, mint a radikális jobboldal legújabb hullámára, akkor ez éppen a folyamat kezdete vagy a hullám hegye? Mégis mire gondolunk akkor, ha azt mondjuk, hogy ezek az eredmények, ez az erősödés beleilleszthető a radikális jobboldal hullámtörténetébe?

Nehéz olyan megnevezést találni azoknak a jobboldali pártoknak, amelyek a bal-jobb skála közepétől igen messzire tehetők. "Fasiszta, posztfasiszta, náci, neonáci, szélsőjobbos, radikális jobboldali, nemzeti radikális" - ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illetik a közbeszédben a tárgyalt pártcsaládot, de még a tudomány világában is eltérnek a vélemények, hogy mi a találóbb rájuk nézve. Vannak, akik nem tartják fontosnak, hogy következetesen, egyfajta megnevezést alkalmazzanak, de akadnak olyanok is, akik szerint morális kötelesség nevén nevezni a szélsőségeket. Nem szabad ezen szerzők szerint legitimálni a fogalmak szintjén azokat, akik veszélyt jelentenek a demokráciára és a jogállamra. Mások pedig ahhoz kötötték a szélsőjobb-radikális jobboldal használatát, hogy az adott politikai erő hajlandó lenne-e erőszakot alkalmazni a céljai eléréséhez, illetve elfogadja-e a demokrácia játékszabályait.

Azonban vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy célszerűbb ezeket a pártokat az aktuális történelmi kontextusukban vizsgálni, illetve hullámok alapján más és más elnevezéssel ellátni őket, mintsem valami átfogó elnevezés után keresgélni. Tóth András és Grajczjár István tanulmányukban a Jobbik felemelkedését a jobboldali radikalizmus negyedik hullámának az egyik legelső képviselőjének tekintették. Negyedik? Akkor ezek szerint volt előtte már három hullám. Legalábbis Klaus von Beyme szerint igen.

A német politológus a második világháborút követően három nagy hullámát különböztette meg a radikális és szélsőséges pártoknak. Az első hullám rögtön a háború utáni pár évben, a neofasiszta pártok megalakulásával kezdődött, a második hullám az ötvenes évek adóellenes protesztpártok működésére vonatkozik. A harmadik hullám az 1980-as és 1990-es évek közé datálható, itt a globalizációt és a bevándorlást ellenző, a leszakadó rétegeket felkaroló, radikális populista pártok voltak. A neoliberális gazdaságpolitika szétzilálta a jóléti államot, amely másképp érintette a viszonylag egyenlő társadalmakat. A felsőbb rétegek úgy érezték magukat, mint hal a vízben, hiszen kevesebb adót kellett befizetni, szabadabb lett a piac. Az alsó rétegek viszont védtelenebbek voltak a piacgazdaság szeszélyeinek, ők leszakadtak és az állam se tudott segíteni.

(kép forrása: origo.hu)

Tóth és Grajczjár ebbe a nyugat-európai „kánonba" illesztette bele a MIÉP-et és a Jobbikot. Azonban az utóbbi sok tekintetben eltért „elődjétől”, de ezt nem annyira fontos részletezni. A szerzők úgy gondolták, hogy a 2000-es évek végét jellemző válságok egy új hullám kezdetét hozhatják el, amelyet nemzeti radikalizmusnak neveztek. Éppen ezért lehet érdemes a mostani előretöréseket általános jelenségként vizsgálni, hiszen most is válságos időket élünk.

Először kezdjük a problémákkal! Nagyon nehéz olyan közös jellemvonásokat találni, amelyek teljes egészében az összes tárgyalt pártra és mozgalomra igaz lenne. Minden nemzet pártrendszere más fejlődési ívet jár be, ebből adódik, hogy pont ugyanannyira az olasz politika sajátossága az Olasz Testvérek, mint a Svéd Demokraták a svéd politikáé. Nincs két ugyanolyan párt, badarság lenne ebben hinni. Nehéz megtalálni azt az arany középutat, ami elég átfogó képet nyújt a jelenkor radikális jobboldal pártcsaládjáról, de nem is lesz túl általános. A viszonylag kis minta nem is teszi ezt lehetővé. Amennyiben vannak hasonlóságok, attól még fennállhatnak árnyalatbéli különbségek.

(kép forrása: medium.com)

A legelső, de egyúttal a legegyszerűbb megállapítás, hogy ezek a pártok erősen bevándorlás- és iszlámellenesek. A 2015-ös migrációs válság adott ennek igazán löketet, hiszen hirtelen és nagyon sokan lepték el Európa nagyvárosait. A 2010-es évek második felét megrázó iszlamista terrortámadások csak súlyosbították a helyzetet. Mára a radikálisok érvrendszerében főleg az együttélés problematikusságán van a hangsúly: a jóléti államnak foglalkoznia kell a jövevényekkel is, akik első generációsként nem igazán tudnak megfelelő hozzájárulást biztosítani a transzferekért cserébe, illetve kiemelik, hogy nem sikerült a bevándorlók integrálása sem.

A Svéd Demokraták a bevándorlás szigorítása mellett a jóléti állam szolgáltatásaiból is kizárná a bevándorlókat. Az olasz radikálisok között sincs vita arról, hogy a migrációt Olaszország egyik legnagyobb problémájának tartsák, a jövőben szigorítani akarnak majd a határvédelmen. A Mi Hazánk számára kulcsfontosságú az úgynevezett „lakosságcsere” megakadályozása. A magyar párt szerint a más kontinensről származó, idegen civilizációjú népek behozatala mögött ugyanis valami összeesküvés van, egy terv része. Állításuk szerint az EU globalista elitje elakarja „korcsosítani” az európai társadalmakat, megfosztani a nemzeteket önálló nemzeti identitásuktól. Marine Le Pen bevándorlásellenességében sem találni semmiféle új motívumot, ő is veszélyként értékeli a jelenséget.

Másodikként nézzük meg, hogy miként viszonyultak ezen politikai erők a koronavírus-járványhoz! Sokan egyébként azt várták, hogy ezek az autoriter, vaskezes pártok lesznek azok, akik a korlátozások legnagyobb támogatói lesznek, de ez mégsem így alakult. Magyarországon korántsem voltak olyan szigorú intézkedések, mint másutt a glóbuszon, de talán a Mi Hazánk volt az a radikális jobboldali párt, amely a leghangsúlyosabban kampányolt a korlátozások ellen, azaz a „Covid-diktatúra ellen”. A sikere bizonyos mértékben összekapcsolható azzal, hogy a fontosabb pártok közül ők voltak az egyedüliek, akik éles kritikával illették a korlátozó intézkedéseket. Ez volt a Mi Hazánk zászlós ügye a kampány időszaka alatt.

(kép forrása: 24.hu)

A többi radikális is a maga módján bírálta a különböző szigorításokat, nem értettek egyet az oltási igazolványokkal, a gyermekek beoltásával, de a maszkviselést se tartották feltétlenül szükségesnek. A különböző összeesküvés elméletek szintén fontos, de korántsem olyan általános eleme volt a nemzeti radikálisok reakciójának a járványt illetően. Az olaszok például összekötötték a migráció elleni küzdelemmel a védekezést, a határokat kivétel nélkül mindenki előtt le kell zárni, ha európai, ha nem. Senki sem hozhatja be a vírust. Általánosan előfordult, de marginális vélekedés volt, hogy a járvány maga a wuhani laboratóriumból szökött ki.

A harmadik közös jellemző a szociális konzervativizmus. Ezek a pártok a hagyományos értékekért szállnak a ringbe korunk identitáspolitikai háborújában. A hagyományos családmodellt tartják az egyedüli, járható útnak, a melegházasságot valamilyen formában ellenzik, a feminizmussal is hadilábon állnak. A Svéd Demokratákat azonban jellemzi valamifajta kiegyezési hajlam: ők csak akkor ellenzik az azonos neműek házasságát, ha azt ráerőltetik egy egyházra, annak akarata ellenére. A Nemzeti Front viszont semleges álláspontot képviselt, a tagságra bízta. Az abortuszt valamivel egyértelműbben ítélik el a nemzeti radikálisok, de ebben a kérdésben is változó mértékben. Ezek a pártok kivétel nélkül szorgalmazzák a születésszámok növelését.

A következő szempont a külvilághoz való viszonyulás, ahol viszonylag pragmatikusabb álláspontot tettek a magukévá a nemzeti radikálisok az elmúlt időben. Eredetileg az euroszkepticizmus mellé a keleti nyitás gondolata, a putyini Oroszországgal való kapcsolat emancipációja is együtt járt. Úgy gondolták nem szabad a Nyugatra leegyszerűsíteni a gazdasági együttműködést, az oroszokra is partnerként kell tekinteni. Azonban a háború kitörése felülvizsgálásra szólította fel a különböző pártokat, politikai öngyilkosság lett volna az agresszort továbbra is támogatni. A Mi Hazánk csatlakozott azok táborához, akik amerikai-orosz háborúként értelmezik a háborút és nem kevés Nyugat kritikát fogalmaznak meg. A Toroczkai párt északi civilizációjába beletartozik az Ír szigetektől Kamcsatkáig mindenki. A keleti kapcsolatok átgondolása azonban nem hozta el az européer gondolkodást, továbbra is a Nemzetek Európája elképzelést támogatják és nem az Európai Egyesült Államok létrehozását.

(kép forrása: hu.euronews.com)

Végezetül vizsgáljuk meg ezen pártoknak a nemzetképét. Mivel jellemzően ezek a pártok féltik a nemzetük kultúráját, etnikai homogenitását, megállapítható, hogy etnocentrikusak, azaz csak a franciákra, az olaszokra, a magyarokra, meg a svédekre gondolnak ezek a pártok. A multikulturalizmust és a modernitást veszélyesnek tartják a nemzeti kultúrára, ezért ellenzik a „meleglobbit”, a globalizációt és a bevándorlást. A nemzeti radikálisok úgy ábrázolják a nemzetük állapotát, hogy az hanyatlik, ezért újra naggyá akarják tenni országukat, vágyakoznak a nemzeti nagyság iránt. A trumpi MAGA (Make America Great Again - Tegyük újra naggyá Amerikát) szlogenjét a Mi Hazánktól kezdve a Svéd Demokratákig a legtöbb párt valamilyen formában felhasználta már.

A nemzet megújhodásához elengedhetetlennek tartják a nemzetgazdaság megvédését a külföldi multiktól, illetve ártalmasnak tartják a különböző országoktól való függést. Megerősítve érezhetik magukat, hiszen a globális ellátási lánc akadozik, világszerte infláció van és egyszerűen nem lehet belőle kimaradni. A nemzeti radikálisok úgy gondolják, hogy a politikai elit züllöttsége és romlottsága minden baj okozója, őket kell leváltani ahhoz, hogy ismét legyen "XY" országnak jövője. Ebből adódóan a legtöbb párt esetében kijelenthető, hogy populisták is, hiszen a kisember pártján állnak a ezekben a nehéz időkben.

Bevándorlásellenesség, némi járványügyi korlátozás ellenesség, társadalom politikai progresszió-ellenesség, euroszkepticizmus és felülvizsgált keleti kapcsolatok, illetve nemzetmentő nemzetpolitikai narratíva elitellenességgel. Nagy vonalakban ilyen jellemzőket tulajdonítanék a jobboldali radikalizmus negyedik hullámának. Mások más szempontok alapján értékelné ezt a pártcsaládot, ez így is van rendjén.

Azonban az vitathatatlan, hogy az a politizálás, amit ezen pártok és politikusok folytatnak, az jelenleg sikeresnek mondható. Csomó témában megfigyelhető, hogy ezek az erők igen sok tekintetben nem annyira radikálisak, amennyire csak lehetnének. Rengeteg cikket lehetett olvasni, amely a különböző pártok szélsőséges múltját tárgyalja, mára ezekből a pozíciókból lejjebb adtak, mérséklődtek. Az is sokat segített ezen pártcsaládnak, hogy a politikai fősodor egyes kérdésekben „beadta a derekát”. Ha valakinek a fontosabb követeléseit teljesíti a hatalmon lévő kormány, akkor az a követelés többé már nem lesz annyira radikális vagy szélsőséges, hogy teljesíthetetlen legyen.

(kép forrása: mororoccoworldnews.com)

Svédországban még a baloldal is kénytelen volt némileg korlátozni a bevándorlást, illetve a többi párt is hirtelenjében bevándorlásellenes húrokat pedzegetett. Franciaországban a liberális Macron is bevezetett korlátozásokat a hagyományos muszlim viseletekre. Magyarországon a Fidesz is egyes kérdésekben már a választás előtt is megtudott volna egyezni a Mi Hazánkkal. Néha hangoztatja is a Toroczkai párt, hogy mely kérdésekben értenek egyet a kormánypártokkal, ez ritkaság a magyar politikában.

Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lesz ennek az újhullámos nemzeti radikalizmusnak a sorsa. A Jobbik úttörőnek számított a maga nemében, egyedi utat is járt be: a fokozatos mérséklődéssel és néppártosodással másodikak lettek 2018-ban, mára pedig a túlélésért küzd. Napjaink radikálisai elérték már a középpártiság mellett a kormánykoalíciós részvételt, Meloni esetében a miniszterelnökséget is. Ez minden tekintetben új jelenség, a politikai mainstream részévé váltak. Egyelőre nem tudjuk, hogy most a hullám hegyén vagyunk vagy az elején, illetve mikor jön a hullám völgye, hogy mindegyik bejárja-e azt az utat, amit a Jobbik tett. A radikális pártoknak az az egyik legnehezebb, amikor bekerülnek a törvényhozásba vagy a kormányba: a játékszabályok elfogadása negatív hatással lehet a radikális nimbuszra. Vigyázó szemeiteket Párizs helyett a radikális jobboldalra vessétek.

Miután a Gazprom Twitteren bejelentette, hogy leállítja az Ukrajnán keresztül folyó európai gázszállításokat, azonnali kétségbeesés helyett érdemes megvizsgálnunk, hogy mi történt nem is olyan rég, egészen pontosan 2009-ben, amikor egy rendezetlen konfliktus miatt két hétre leállt a gázszállítás. 

Gázviták Oroszország és Ukrajna között

és a 2008-as gázvitára is úgy tekintettek az Európai Unióban, hogy ez a két országra tartozik, az Uniónak és az uniós országoknak ebbe nem kell beavatkozniuk. Aztán egyszer csak leállt a szállítás Európa felé…

A 2009-es gázvita

A 2009-es gázvita közvetlen előzménye az, hogy az előző évi tartozásukat az ukránok nem fizették ki, emellett nem akartak magasabb árat fizetni egy meghatározott összegnél, ahogy a tranzitdíj esetében is meghatároztak egy minimum összeget. Valójában már 2008 áprilisában látszott, hogy nem tudnak megegyezni. Az ukránoknak az oroszok egy időben nem szállítottak, csak rajtuk keresztül Európának – azonban az ukránok az oroszok szerint megcsapolták az európai szállítmányt, így

Az eltelt időből és a téli lépésből arra következtethetünk, hogy ezzel Európának is üzent Oroszország, hiszen a legtöbb európai ország érintetté vált, így Magyarország is.

Európai gázvezetékek 2009-ben (forrás: wikipedia.org)

A helyzet egészen addig feszült, hogy Ukrajna független, EU-s megfigyelőket engedett be (bár az ügynek egyébként is komoly politikai mozzanatai voltak), akik ellenőrizték a csövek ukránok általi lecsapolását, emellett az EU – különösen is Csehország – közvetítő szerepet játszott a tárgyalások folytatásában. Január 17-én végül a két kormány, 19-én pedig a két cég – Gazprom és Naftohaz – egyezett meg, ugyanakkor a mai helyzet szempontjából nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi történt a bizonytalan időszakban.

Julija Tyimosenko akkori ukrán miniszterelnök (forrás: infostart.hu)

A pánik ideje

Mivel idén az a kérdés, mi történik, ha esetleg a gázellátás bajba kerül, így azt érdemes megvizsgálni, mi történt 2009-ben. Minden európai ország felmérte, hogy mennyi tartalékkal rendelkezik – és bár a többség hetekre elegendő mennyiséget bírt,

legtöbbször egy hétig sem. Több ország elkezdett máshonnan gázt beszerezni, máshol részben átálltak más alapokra (olaj, néhol szóba került atomerőművek ismételt üzembe helyezése stb.). Mi történt Magyarországon?

Vlagyimir Putyin, akkor orosz miniszterelnök (forrás: wikipedia.org)

Voltak cégek, melyek óránként százezres veszteséggel számoltak, míg mások átálltak a gázról egyéb alapokra, például olajra (előfordult az is, hogy kórházakat kvázi termálvízzel fűtöttek). Néhány cég ugyan eleinte nem érezte a hiányt, de igen sok helyen előfordultak szabadságolások, illetve a január 10-i szombati munkanapot áttették március 28-ra (országos szinten). Mindez azért is érintette károsan az ipart, mert amúgy is recesszióról beszélünk.

Dmitrij Medvegyev, akkori orosz elnök (forrás: wikipedia.org)

A lakosságnak azért volt káros a hiány, mert

nem voltak ritkák a mínusz tíz fok körüli hőmérsékletek (egy fok lehűlés napi 1,5-2 millió köbméter gázzal növeli a fogyasztást). Ugyan Ausztria felől is elkezdtek gázt beszerezni, ez közel sem pótolta az Ukrajna felől érkező mennyiséget.

a legnagyobb mennyiségű energiát fogyasztó cégektől (I. fok) a háztartásokig és az alapvetően szükséges szolgáltatásokig (V. fok). Az első kategória fogyasztását már január 6-án, a legelső nap korlátozták, másnap pedig a második kategóriáét is. A harmadik kategóriáig végül nem jutottunk el, de az ide tartozó cégek elkezdtek intézkedni (bár a második kategória fogyasztásának korlátozása is csak egy napig tartott).

Molnár Csaba energiaügyi miniszter (forrás: origo.hu)

Később az időjárás enyhülése miatt ugyan tudták csökkenteni a fogyasztást, de azzal, hogy egy napra korlátozták a második kategória fogyasztását, több milliárd forintnyi kár érte a gazdaságot. Emellett, ha nem indul újra a szállítás, akár már a következő héten intézkedni kellett volna (az időjárás romlása esetén).

Mivel úgy néz ki, hogy két hetes kiesés is pánikot okozott, azt mondhatjuk, a gáz nélkül a gazdaság igen nagy kárt szenvedne, sőt akár a háztartások fogyasztását is korlátozni kellene. Idén a magyarországi tárolók átlag feletti töltöttséggel rendelkeznek, de a folytonos szállítást is biztosítani kell, pl. rosszabb időjárás miatt. Ráadásul a pánik hatására esetleg növekvő fogyasztás és elővigyázatosság miatt is korlátozásokkal kellene számolnunk.

A borítókép: ipari gázvezeték (forrás: wikipedia.org)

Mielőtt belekezdenék a Netflix új sorozatának elemzésébe, megjegyezném, hogy minden olvasó óvakodjon az instabil családi hátterű, boncolást kedvelő egyénektől - orvostanhallgatók sem kivételek!

A Dahmer-sztori a héten robbant be mindenféle figyelmeztetés nélkül. Nem volt premier, a műsor egyik sztárja sem adott előzetes interjút, és a sorozat megjelenése előtt öt nappal felbukkant kedvcsináló is csak úgy kicsúszott. Ez általában annak a jele, hogy egy platform el akarja tüntetni a műsort, vélekedik a Guardian.

A sorozat címét és cselekményét ihlető Jeffrey Dahmer 1960-ban született Wisconsinban. A sorozat kiválóan bemutatja gyermek- és fiatalkorát: édesanyja gyógyszerfüggő, látszólag bipoláris, a munkájába temetkező édesapjával pedig az alapkommunikáción kívül nem igazán találja a hangot. Miután előszednek egy halott oposszumot a házuk alól, felfedezik az egyetlen tevékenységet, melyet szívesen végeznek közösen: különböző állatok boncolását a garázsban. Itt már gyanút foghat a néző, hogy nem áll meg az állatokkal való kegyetlenkedésnél a történet, viszont a sorozat hosszú-hosszú szakaszai minden betekintés vagy elemzés nélkül telnek el, a rendező csak hagyja, hogy a véresebbnél véresebb és betegebbnél betegebb események sora magától folyjon.

A visszatekintésekből kiderül, Jeffrey miért döntött úgy, hogy megöl/megesz/megkínoz 17 fiatal férfit és fiút. Az ilyen jellegű filmeknél és sorozatoknál mindig úgy érzi a néző, hogy az elmebeteg gyilkos igazából nem is elmebeteg, csupán a körülmények szerencsétlen áldozata, akit nem volt képes megtartani a társadalmi háló. Itt szerencsére nem ez a helyzet:

És egy ilyen személy Dahmer is.

A milwaukee-i kannibálként emlegetett Jeffrey-nek többnyire fekete férfiak estek áldozatul. Mielőtt bárki azt hozná ki ebből, hogy Dahmer a fehér elnyomó, az áldozatok pedig az elnyomás szimbólumai, gyorsan leszögezném, hogy Jeffrey azt állította egy későbbi interjúja során, hogy csak olyan személyeket választott ki, akiket szexuálisan vonzónak talált - a bőrszín tehát csak ennyiben volt meghatározó kritérium.

A sorozat nem csak Dahmerre koncentrál; reflektorfénybe kerülnek az áldozatok is, megmutatja, kik szerepelnek 17 név mögött. Különösen sok képernyőidőt szentel a süketnéma áldozat bemutatására. Azt is látjuk, hogy a gyilkosságok milyen hatással voltak Dahmer szüleire. Megjelenik Jesse Jackson, aki politikai perspektívába helyezi a történetet. Kiderül, az egyik ok, amiért Dahmer ilyen sokáig megúszta, az volt, hogy a rendőrség hajlamos volt elsöpörni a fekete közösség jogos aggodalmait. Ezt a szálat nem vitték tovább napjaink "feketék elleni rendőri erőszak" kérdéskörének irányába, így ettől még pont nem kapcsolt be a woke-radarom. 

A sorozatnak sikerült hihetetlen részletességgel bemutatnia a visszataszítót öt órán keresztül. Lehet dicsérni, lehet szidni, lehet méltatlankodni, a műsor előzetes rejtegetéséből le lehet vonni azt a következtetést, hogy maga a Netflix sem értékelte sokra, az viszont kétségkívül igaz, hogy mindezek ellenére a legnézettebb sorozat lett, ami arra mutat, hogy... a nézők szomjaznak a vérre?

A 2009-es orosz-ukrán gázvita elemzése amiatt fontos, mert segít bizonyos következtetéseket levonni egy esetleges energiahiányos időszakra. Van azonban az ügynek politikai mozzanata is, amely a két ország Európai Unóval való kapcsolatát érinti, már csak azért is, mert EU-s megfigyelők is részt vettek a vita rendezésében.

Az ukrán-orosz gázviták földrajzi kontextusa

Oroszország számára az energia lehet az az eszköz, amellyel hatni tud Európára, azonban közte és az uniós államok közt van Ukrajna, így

Ennek megvan az infrastruktúrája, amelyre Ukrajna pénzt költ (pl.: üzemben tartja), ráadásul Ukrajna is Oroszországból kapja a gázt. Mindezekből eredően sok a konfliktusforrás: mennyi tranzitdíjat kapjon Ukrajna a szállításért, illetve Ukrajna kísérletet tett többször is arra, hogy olcsóbban kapja a gázt. Oroszország és Ukrajna tehát kölcsönösen egymásra voltak utalva a gázszállítás során, és mindenféle politikai nézeteltérések nélkül is ott volt a   lehetősége. A 2000-es évek közepén azonban valóban politikai fordulat kellett a helyzet elmérgesedéséhez.

Viktor Janukovics, korábbi oroszbarát ukrán elnök (forrás: wikipedia.org)

A narancsos forradalom hatása

A 2004-es ukrán elnökválasztáson Viktor Janukovics oroszbarát, kelet felé orientálódó elnökjelölt nyert, de már másnap megindultak a tüntetések ellene. Ennek következtében végül megismételték a választás második fordulóját, ahol a nyugatbarát Viktor Juscsenko nyert – igaz, Janukovics később vissza tudott térni miniszterelnökként és elnökként is.

Viktor Juscsenko (forrás: wikipedia.org)

Oroszország számára Ukrajna gazdaságilag és politikailag is kiemelt szereppel bír, és azt is tudta nagyon jól, hogy

- egyébként Juscsenko szövetségese, a 2009-es gázvita idején a miniszterelnöki tisztséget betöltő Julija Timosenko vagyona is főleg az energiagazdálkodásból származott. Oroszország szinte rögtön lépett: a gáz árát köbméterenkénti 50 dollárról 250 dollárra akarta emelni. A Gazprom 2005 márciusában csökkentette az ukránoknak szállított gát mennyiségét.

Julija Tyimosenko (forrás: infostart.hu)

Nehéz egyezkedések

A gázvitát megelőző évek – 2005-2007 – állandó, márciustól decemberig tartó tárgyalásokat jelentettek. 2008-ban is így indult, semmi különös nem volt már abban, hogy nem tudnak megegyezni egészen decemberig, csakhogy abban az évben egyáltalán nem sikerült mindkét fél számára megfelelő megoldást találni, amelynek következtében 2009-ben Oroszország előbb az Ukrajnának, majd néhány nappal később az Európának szánt gázt zárta el.

Mit akart Oroszország?

Kifejtettem, hogy Oroszország számára mit jelent az ukránoknak szánt gáz árának felemelése, az import korlátozása, majd a gáz elzárása:

illetve mivel Ukrajnában az oligarchák befolyása nagy (és sokuk éppen az energia terén bír befolyással), így akár ezen keresztül is tud destabilizálni és befolyásolni.

Vlagyimir Putyin (forrás: magyarnemzet.hu)

Az viszont, hogy miért zárta el az Európának szánt gázt, elsőre nem teljesen egyértelmű. Ukrajnát vádolta azzal, hogy megcsapolja, azonban valószínűleg más is állt mögötte.

Dmitrij Medvegyev, orosz elnök 2009-ben (forrás: wikipedia.org)

Azáltal ugyanis, hogy Ukrajna elkezdett közeledni a nyugathoz, megnőtt annak a veszélye, hogy a nyugat közvetlenül Oroszország szomszédjává válik, miközben az oroszok ütközőzónát igényelnének. Oroszországban valószínűleg tudták nagyon jól, hogy az EU is függ az orosz energiától, így

Sőt az is elképzelhető, hogy egy esetleges konkrét ukrán-európai közeledéstől is féltek Moszkvában, így meg akarták előzni ezt is.

Európa színre lépése

Az Európai Unió már január 6-án követelte a szállítás helyreállítását, ugyanakkor később még erősebben részt vett a helyzet rendezésében. Egyrészt uniós megfigyelők is megvizsgálták a gázszállítást, másrészt maga is fellépett tárgyaló félként.

Ami ennél is fontosabb, hogy

Konkrét adatokat számoltak: a földgáz negyven százalékát szerezték be ekkor Oroszországból, és ez szinte teljesen (90%) Ukrajnán keresztül jött. Ez utóbbi szempont megjelenik az uniós anyagokban, vagyis nagyon valószínű, hogy uniós szinten számítottak későbbi fennakadásokra, és az ukrán-orosz kapcsolatok romlására.

Felmerült továbbá a diverzifikáció kérdése is. Vagyis az uniós energiapolitika változásának egy szakaszát láthatjuk utólag a gázvitában.

Közeledett-e Ukrajna Európához?

Ukrajna ugyan megegyezett Oroszországgal, de politikailag nehéz térbe került. Oroszország azért szorongatta meg Kijevet, mert az közeledni akart a nyugathoz (persze a megfogalmazott gazdasági kritikáknak részben lehet alapjuk). Azáltal viszont, hogy beengedett uniós szereplőket a területére, továbbá hagyta, hogy belefolyjanak a tárgyalásokba, valójában tovább közeledett a nyugathoz – de ez értelemszerűen az orosz gázfüggőséget nem oldotta meg. Moszkvának a gáz állandó fegyver a kezében.

Persze Oroszország is elsősorban gazdasági érdekeit nézi, vagyis nem volt érdeke az, hogy hosszabb távon is leállítsa a tranzitot. Ekkor még nem romlott meg annyira a két ország viszonya, hogy ezt ténylegesen megtegye, sőt feláldozza európai bevételeit – vagyis kimondhatjuk, hogy Oroszország hosszabb távon magának ártott a 2009 január eleji eseményekkel (ráadásul valamilyen szinten hozzájárult az eset az orosz-európai viszony romlásához, még ha nem is ez volt sem az első, sem az utolsó lépés).

amely ráadásul éppen az energiapolitikát érinti (gázvezetékek felújítása). Vagyis az Unió és Ukrajna közeledett, amelyet a mai konfliktus előzményének is tekinthetünk.

Ukrajna esetében nem vált azonban ekkor véglegessé a kérdés, hiszen Janukovics elnök még egy ciklus erejéig visszatért (elnökként), ugyanakkor a gázvita elősegítette a nyugati kapcsolatok alakulását. Egyébként az Unió oldaláról sem dőlt el ekkor még minden: az orosz kapcsolatok megromlására 2014-ig kellett várni, ahogy Ukrajna felé is jóval óvatosabban közelítettek, mint később.

Borítókép: gázcsövek Ukrajnában (forrás: portfolio.hu)

Cikksorozatom harmadik részében a külföldi és a hazai egyetemi élet különböző aspektusait szeretném összehasonlítani, hiszen az otthoni alapképzésem után most egy frankfurti mesterképzésen folytatom tanulmányaimat. Bár sejtettem, hogy sok újdonság vár majd a németországi felsőoktatásban, ennyire nagy különbségekre nem számítottam. Lássuk tehát, melyek a legfőbb eltérések a két rendszerben, illetve, hogy hogyan telnek a mindennapjai egy frankfurti diáknak!

Neptun/Canvas

Aki akár egy percet is töltött a hazai felsőoktatásban, annak bizonyára nem kell bemutatnom a Neptun rendszert, másnéven a diákok rémálmát. Nem véletlenül születik a sok kritikus közösségi médiás poszt és meme, hiszen a tárgyfelvételi rendszerből csak a diákok egy nagyon alacsony, szerencsés hányada kerül ki győztesen. Nekem is megvoltak a saját „konfliktusaim” a rendszerrel, főleg, amikor órákra lefagyott az oldal túlterheltség miatt, és emiatt egy borzasztó órarenddel kellett kezdenem a félévet.

A jelenlegi iskolám a Canvas rendszert használja, ami a Neptun itteni megfelelője, csak összehasonlíthatatlanul jobb. Felhasználóbarát, nem fagy le, és mindent pillanatok alatt el lehet intézni vele. Hozzá kell tennem, hogy a tárgyfelvétel mint olyan az én intézményemben nem létezik, (az adott félévre szóló tárgyakat automatikusan megkapja mindenki) szóval ilyes fajta kihívásra még nem kellett használnom, így nem teljesen „fair” az összehasonlítás.

Tárgyak és kurzusok

Otthon általában úgy működik, hogy van egy halom óra, melyek közül sok egymásra épül, és bizonyos időpontokra fel tudjuk venni azokat – ha nincsenek betelve. Itt az egész teljesen máshogy megy. Míg anno volt olyan félévem, ahol 10-15 különböző tárgyam is volt, addig itt egy félévre összesen 5, maximum 6 tárgy van előírva, és ezeket koncentráltan – van, hogy egész nap egy tárgyat tanítanak – hallgatják a diákok.

Kicsit a levelezőhöz tudnám hasonlítani ezt az oktatásmódot, hiszen itt csak heti 3 nap van iskola, viszont akkor tényleg szinte egész nap (kb. 10-5, vagy 1-8) bent ül az ember. Negatívum, hogy a sulis napok nagyon fárasztóak tudnak lenni, hiszen hatalmas mennyiségű információ zúdul az emberre, viszont van 4 nap, ami teljesen üres, így van bőven idő dolgozni, tanulni, vagy kikapcsolódni.

Félévi rend és a vizsgaidőszak

A következő dolog, ami teljesen váratlanul ért, az a félévi rend és a vizsgák beosztása. Míg otthon általában az ember maga tudja felvenni és rendezgetni a vizsgáit egy egy-másfél hónapos periódusban, addig itt vizsga hetek vannak, ebből pedig kettő egy szemeszterben. Van egy vizsgahét október végén, egy pedig december közepén. Eleinte nagyon megijedtem, hogy több lesz itt a vizsga, de most már pozitívumként gondolok rá, hiszen így egy év el van negyedelve, és az anyag sem halmozódik fel annyira. 

Most, az első negyedben például 3 különböző tárgyam van, és ebből a három tárgyból fogok vizsgázni októberben. Ezt követően egy hét szünet után folytatódik a félév, a második negyeddel, ahol két új tárgyat kezdünk tanulni, és pár héttel később jön a következő vizsgahét. Számomra ez sokkal beláthatóbb, hiszen, ha le is marad az ember, akkor sem 3-4 hónap anyagát kell pár nap alatt bemagolni, hanem egy rövidebb, tömörebb anyagrészt, amire még talán emlékszik is az ember. :)

Diákélet

Tudom, mindegyik témánál ezt mondom, de a diákélet-béli különbségek is sokkal jobban megleptek, mint gondoltam. Budapesten diáknak lenni nagyon jó, - legalább is én nagyon szerettem – hiszen sok gyönyörű helyre lehet kiülni, beülni, és mindenki megtalálhatja a hozzá legközelebb álló életformát. Az egyetemek igyekeztek sok programot szervezni, de ez persze karoktól és szakoktól is függő, és sokszor hónapokat kellett várni egy újabb egyetemi bulira.

Na itt teljesen az ellenkezője történik. Az oktatás egy orientációs héttel kezdődik – itt nincs gólyatábor – ahol napközben az iskolát mutatják be, esténként viszont buli buli hátán. Első nap BBQ az iskola kertjében, második nap német étel és ital kóstolós vacsora, szerdára kibéreltek egy clubot, hogy együtt bulizzanak a diákok, csütörtökön pedig kocsmatúra volt a program, és így tovább.

Bulihajó, csapatépítős játékok, rendezvények, alumni ismerkedő est, és még megannyi egyéb programot szervez az itteni HÖK, annyit, hogy mindre elmenni szinte lehetetlen. Számomra ez egy nagyon pozitív dolog, hiszen sok lehetőség van, hogy megismerkedjünk szaktársainkkal, és hiába kerültünk egy új, idegen országba, még sincs az az érzés, hogy egyedül lennénk.

Ezek lennének tehát a legnagyobb, legszembetűnőbb különbségek a két oktatási rendszer között, így néhány héttel a kezdés után, viszont a következő hetekben még biztosan előkerül néhány dolog amit hozzá lehetne fűzni a témához, szóval biztosan lesz még következő rész, addig is hajrá minden régi és új egyetemistának!

Köztudott, hogy Olaszországban viszonylag ritka, hogy egy kormány kitöltse a rendelkezésére álló ciklust. Az pedig, hogy újraválasszák, majd még egy ciklust kitöltsön, egyenesen elképzelhetetlen. Itthon – a magyar kormánypárt és az olasz jobboldal kapcsolata miatt is – rendszeresen hangos a sajtó az olasz kormányválságok, konfliktusok miatt. De (az olasz néplelken túl) mi vezetett idáig? Hogyan befolyásolja a választási rendszer egy kormány életképességét? Milyen ez Olaszországban?

A választási rendszerekről általában

Arányos rendszer az, amikor egy ország lakosai pártlistákra szavaznak és a kapott szavazatok alapján osztják el a mandátumokat. Általában valamilyen speciális matematikai módszerrel, de a lényeg, hogy amennyiben nincs bejutási küszöb, a kapott szavazatok és az elnyert mandátumok aránya közt nincs kiugró különbség.

A többségi, amikor az országot választókerületekre osztják és az adott kerületet elnyerő jelölt mindent visz, megnyeri a mandátumot, az ellenfél pedig egyszerűen kiesik.

A harmadik, a vegyes rendszer pedig a kettő ötvözete: a választópolgároknak két szavazata van, az egyik pártlistára, a másik pedig az egyéni körzet jelöltjére érkezik, és meghatározott számú/arányú mandátumot osztanak szét a listás és a többségi ág között. (Ez a rendszer van Magyarországon is.) Persze elképzelhető ezek további kombinációja és egyéb speciális szabályok: előbbire példa lehet, hogy választókerületekben indulnak listák és egy választókerületben meghatározott számú mandátumot lehet elnyerni, az utóbbira pedig a töredékszavazatok rendszere, amikor az egyéni jelölt (amennyiben egy listát állító párt jelöltje) mindazon szavazatait a párt listájára írják, amelyek nem eredményeztek mandátumot.

A vegyes rendszerben ez attól függ, melyik rendszer hatása az erősebb, de jellemzően a többségi, így tulajdonképpen ez is a kormányzóképességet helyezi a választók elé. Gyakran ugyanis nincs erős különbség a pártok támogatottsága közt országos és helyi szinten, vagyis az arányos rendszer kedvez egyrészt a kis pártoknak, másrészt az akár kevésbé jelentős véleménykülönbségeknek és több vezető típusú személyiségnek is. A többségi rendszer a blokkok kialakulásához vezet, ezt láthattuk idén Magyarországon is, amikor két tömb versenyzett esélyesen a kormányzásért. Egy-egy tömb pedig alapesetben könnyebben tud kormányozni, mint egy koalíció, hiszen már korábban rendezettek jó esetben a viszonyok, a konfliktusokat pedig nem árnyalják pártérdekek (csak egyéniek, illetve pártszervezeten belüli érdekek).

Az olasz szenátus épülete (forrás: wikipedia.org)

Az olasz választási rendszer

Ez volt jellemző mind a felső-, mind pedig az alsóházra (szenátus és képviselőház). Mindennek következtében több, távolról hasonlónak tűnő párt jött létre mind jobb-, mind pedig baloldalon (hiszen hogyan is tudná az olasz belpolitikát nem, vagy csak felszínesen követő külföldi megkülönböztetni az egy oldalon álló, főbb kérdésekben rendszerint egyetértő pártok hajszálnyi vagy adott esetben markáns különbségei alapján a szereplőket). Ha csak az egyik oldalon van egy fontosabb párt, amely nem tud megegyezni a többiekkel, azonnal szükségessé válik a koalíció. Egy koalíció pedig mindig gyengébb lábakon áll, mint egy egypárti kormányzás, főleg ha sok koalíciós partnerről beszélünk. Az egyes politikai szereplők egyéni érdekei mellett megjelenik a pártérdek is: ki adja a miniszterelnököt? Melyek az adott pártnak a fontos területek, amelyekhez ragaszkodik (pl. egy zöld párt a környezetvédelmi tárcához)?

éppen a kormányozhatóság miatt, főként a kis pártok bejutását próbálták meg nehezíteni  (arányos rendszerben előfordulhat, hogy a legnagyobb párt sem rendelkezik 20-30 százaléknál magasabb támogatottsággal).

Mennyiben segítette elő ez a kormányozhatóságot?

Az új választási rendszer hatékonysága

Ezt egyrészt a tapasztalat támasztja alá, hiszen 2018 óta két kormányfője volt az országnak, emellett koalíciós vitákat is láthattunk, a miniszterelnök-helyettest adó Liga (Matteo Salvini pártja) ki is lépett a koalícióból. Ráadásul a két kormányfő nem is ugyanazon párt embere volt: Giuseppe Conte, mérsékelt jogászprofesszor; illetve a szakértői kormányt alakító Mario Draghi, aki igazi technokrata.

Giuseppe Conte korábbi miniszterelnök (forrás: wikipedia.org)

hiszen a vegyes rendszer bár valóban elősegíti valamelyest a kormányképességet az arányos rendszerhez képest, de ahhoz, hogy ez gyakorlatban is így legyen, markánsabbnak kellene lennie az egyéni (többségi) ágnak a listás ággal szemben. Magyarországon például 199 képviselőből 106-ot választanak egyéni körzetekben, és csak 99-et listáról. Olaszországban ezzel szemben a parlamenti helyek 3/8-át kapják csak az egyéni képviselők, míg a maradék 5/8 az arányos ágé. Vagyis az arányos ág valamelyest fontosabb, és ez éppen elég ahhoz, hogy tovább folytatódjon a tipikus olasz történet, azaz a koalíciós kormányok és viták időszaka.

Mario Draghi olasz miniszterelnök (forrás: wikipedia.org)

Ez nem tűnik megvalósíthatónak, hiszen egy korábbi ilyen módosítás nem bírta sokáig (egy évtized). Vagyis 2017-ben olyan rendszer kellett, amely változtat, de nem markánsan. Kérdés, hogy meddig fogja tartani magát a jelenlegi szabályozás és hosszabb távon hasznos lesz-e (nem tűnik annak). Ahogy az is kérdés, lehetséges-e a későbbi módosítás.

Borítókép: az olasz parlament alsóháza (forrás: portfolio.hu)

Történik valami épp Iránban, és az interneten szembejött egy - minden pejoratív felhang nélkül - agitprop anyag, amely a nyugati lányokat és asszonyokat buzdítja az utcai - és online - kiállásra Masha Amini emlékéért, az aktuális iráni rezsim ellen.

És ha 2019 lenne, nem is akadna meg a szemem semmin. Figyeljük meg azonban alábbi, iráni diktatúrát bemutató diát:

Tessék, kedves, interneten Harcos Nők, ez itt az elnyomó hatalom, ahol a "morális rendőrség" a szigorú dresszkódot megsértőket brutálisan szankcionálja. Vannak még ezen felül másodrangú állampolgárok.

A Harcos Nők alapvetően a progresszív baloldal ketrecében kotlanak. Nem a szélsőjobboldalon.

Kapizsgáljuk már? Nem a vírustagadó szélsőjobboldalon. Hanem a Tudomány - nagybetűvel - oldalán, ami 2020 márciusában azt mondta, 2 hét lezárás és vége, de legkésőbb az első oltással vége, vagy a másodikkal, de igazából nem is annyira halálos, szóval mindig valamiben biztos volt, és ha az aktuális valamiben bárki is kételkedett, az gyilkos, konteó-hívó, álhírgyáros robot volt, akit el kell hallgattatni, ha itthon nem is, olyan országokban, Nyugaton, ahol erre vevő az apparátus, mindenképp.

Szigorú dresszkód, amit ha nem tartasz be, erőszakot alkalmaznak ellened? Oltási státusz, ami hiányában korlátozott a szabadságod? Menjünk Ausztráliáig (mégsem Irán), ahol internálótáborokat hozott létre a hatalom? Ezt az agitprop anyagot az a demo osztja, aki ugyanezt követelte mindannyiunk nyakába, akkor zéró kritikával, ma zéró önreflexióval.

A parancsukra - tisztelet a kivételnek - az egész nyugati világ iránná hülyült, és jajj volt annak, aki nem lépett egyszerre!

A Youtubeon megtanultak NEM beszélni a COVID-ról, nehogy egy félreérthető, kételkedő mondat a csatorna letiltását jelentse.

2 évig vett minket körbe ez az őrület, és a Harcos Nők az élén voltak az önkéntes rendőrködésnek, gyilkosozták azokat, akiknek kilógott az orra a maszkból - szigorú dress code -, gyilkosozták azokat, akik tavaly tavasszal kiültek a teraszokra, és jogtiprást követeltek, követelnek ma is azoknak, akik nincsenek beoltva.

Szembesíteni kell őket ezzel, ha elindul a Je Suis Masha!

Az aszályos időre való tekintettel cikksorozatban foglalkozunk Magyarország vízgazdálkodásának történetével. Ha a magyar vízgazdálkodásról beszélünk, elkerülhetetlen a Bős-nagymarosi vízlépcső témája. Már írtunk arról, hogy Bős-nagymarosnak mi a jelentősége, a múltja, a jelene és az esetleges jövője. Ebben a cikkben tekintsük át ennek a vízlépcsőnek a jogi történetét is.

A tényállás

A Bős-nagymarosi vízlépcső és az egész per alapja is az 1977-es szerződés "a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítéséről és üzemeltetéséről”, melynek felei Magyarország és Csehszlovákia voltak. A szerződés rendelkezéseiből kiolvasható, hogy a megegyezés céljai a vízi energia előállítása, a Duna hajózhatóbbá tétele és az árvízvédelem voltak. Ezzel egyidőben a szerződő felek abban is megegyeztek, hogy a beruházás során törekednek arra, hogy a Duna vizét, környezetét és élővilágát óvják, azt csak a legszükségesebb mértékben károsítsák. 

A munkálatok már 1978-ban megkezdődtek. Minden komolyabb problémák nélkül zajlott egészen 1989-ig, amikor Magyarország -az országos közfelháborodás hatására- május 13-án úgy döntött, hogy felfüggeszti a munkálatokat. A magyar miniszterelnök erről levélben értesítette a csehszlovákokat: 

"A Magyar Tudományos Akadémia tanulmányozta a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer nagymarosi részének elhagyásával illetve megvalósításával kapcsolatos környezeti, ökológiai, vízminőségvédelmi valamint szeizmológiai kihatásokat. [...] Az Akadémiának [e célból felállított] [ad hoc] bizottsága áttanulmányozta az eredeti tervnek megfelelő építkezések várható hatásait és arra a következtetésre jutott, hogy nem rendelkezünk elegendő ismerettel a környezeti kockázatok következményeinek megítélésére.”

Magyarország végül 1989 október 27-én döntött úgy, hogy nem folytatja a vízlépcső építését. 

Ez idő alatt a felek folyamatosan tárgyaltak. Az egyik komoly problémát az jelentette, hogy amíg Magyarország leállította az építkezéseket, addig a csehszlovák munka a tervek szerint haladt, szinte teljesen kész volt.

A tárgyalások nem vezettek eredményre, Csehszlovákia úgy döntött, hogy saját területükön önhatalmúlag elterelik a Dunát, ezzel a beruházás rájuk eső részét a magyar fél nélkül is működésbe helyezik. Ez a megoldás C-variáns néven vált ismertté.

,,A C-variáns munkálatai 1991 novemberében kezdődtek meg. A két fél között folyó tárgyalások eredménytelenek voltak, és 1992. május 19-én a magyar kormány szóbeli jegyzékben értesítette a csehszlovák kormányt, hogy 1992. május 25-i hatállyal felmondja az 1977-es szerződést.”

A konfliktus kezelése érdekében a felek a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak.

 A Hágai Nemzetközi Bíróság (forrás: https://www.ogyk.hu/hu/blog/posts/75-eve-jott-letre-a-hagai-nemzetkozi-birosag)

A kérdések

A felek a Bíróságtól az alábbi kérdések megválaszolását kérték: 

Volt-e joga Magyarországnak felfüggeszteni a munkálatokat?

Volt-e joga Csehszlovákiának a C-variáns megvalósítására?

Melyek azok a jogkövetkezmények, melyek a feleket terhelik? 

Volt-e joga Magyarországnak felfüggeszteni a munkálatokat?

Magyarország ebben a kérdésben úgy érvelt, hogy valóban felfüggesztett bizonyos munkálatokat, azonban az 1977-es szerződés megtartását soha nem függesztette fel. A leállított munkálatok esetén ,,ökológiai szükségállapotra" hivatkozott. A magyar fél szerint a beruházás a következő ökológiai károkat okozná: a talajvíz csökkenése, a víz minőségének a romlása és az élővilág kihalásának a veszélye. Magyarország emellett azzal is vádolta a másik felet, hogy az már korábban is megsértette a szerződés rendelkezéseit, amikor az építkezések során figyelmen kívül hagyta az ökológiai veszélyeket. Ezen kívül Magyarország a szerződés jogszerű felmondása mellett azokat az érveket is felhozta, hogy fennállt a szükséghelyzet, a szerződés teljesítése lehetetlenné vált, a körülmények alapvetően megváltoztak, Csehszlovákia súlyosan megsértette a szerződést, ráadásul a nemzetközi környezetvédelmi jognak új normái alakultak ki.

Szlovákia -természetesen- úgy érvelt, hogy a magyarok által hivatkozott ökológiai szükséghelyzet nem elég indok arra, hogy egyoldalúan megszüntessék a szerződést. Emellett azt is tagadta, hogy megsértette az 1977-es szerződést, valamint hozzátette, hogy a környezeti hatások vizsgálata nem csupán egyetlen fél feladata.

A Bíróság nem fogadta el Magyarország azon érvét, hogy az 1977-es szerződés alkalmazását soha nem függesztették fel. A Bíróság szerint a magyar magatartás következtében ,,a szerződésben kifejezetten egységesként és oszthatatlanként jellemzett műtárgyrendszer befejezése lehetetlenné vált". A Bíróság ezt követően rátér arra, hogy a nemzetközi jog pontosan szabályozza azokat az eseteket, amikor a szerződésben leírt kötelezettséget mikor lehet következmények nélkül felfüggeszteni: a nem teljesítő állam életbe vágó érdeke, súlyos és küszöbön álló veszedelem, egyetlen lehetséges eszközt alkalmazta az állam, amikor nem teljesíti kötelezettségeit, nem sérti komolyan a másik állam érekeit, valamint nem járulhat hozzá a cselekedet a szükségállapot kialakulásához. A Bíróság egyesével megvizsgálta, hogy Magyarország esetében minden feltétel fennállt-e, amikor leállította a munkálatokat.

 Az 1977-es szerződés aláírása (forrás: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MOLDOVA/moldova00072/moldova00073e/moldova00073e.html)

Volt-e joga Csehszlovákiának a C-variáns megvalósítására?

Magyarország szerint a válasz erre a kérdésre egyértelműen az, hogy nem. Szerintük a C-variáns az 1977-es szerződés durva megszegése. Ráadásul nem csupán az 1977-es szerződést szegték meg, hanem A határvizek vízgazdálkodási kérdéseinek szabályozásáról szóló, Budapesten kötött 1976. május 31-i egyezményt, valamint az általános nemzetközi jogból folyó kötelezettségeit is.

Szlovákia azon a véleményen volt, hogy a C-variáns nem minősül olyan cselekedetnek, ami sérti a nemzetközi jogot, csupán egy jogszerű válaszlépés volt Magyarország jogellenes cselekedeteire.

A Bíróság ebben a kérdésben azt vizsgálta, hogy a C-variáns jogszerű válaszlépés-e. A nemzetközi jog szabályai szerint három feltételnek kell fennállnia, hogy a válaszlépést jogszerűnek lehessen titulálni: a válaszcselekménynek egyedül a jogsértő állam ellen kell irányulnia, a sérelmet szenvedett félnek először fel kell szólítania a másik államot, hogy hagyjon fel a jogellenes cselekményével, valamint a válaszlépésnek arányosnak kell lennie. A Bíróság arra jutott, hogy a válaszlépés nem volt arányos, mivel Csehszlovákia átvette az ellenőrzést egy közös erőforrás fölött, ezzel pedig megfosztotta Magyarországot attól, hogy méltányosan részesedhessen a Duna természeti erőforrásaiból. Ezen okok miatt

,,a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a C-variáns üzembe helyezése a nemzetközi jog alapján jogellenes cselekménynek minősül".

 Magyar tüntetés a Bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen (forrás: https://www.origo.hu/itthon/20110204-az-uj-szechenyi-terv-bukkant-fel-ujra-a-bos-nagymaros.html?pIdx=2)

Melyek azok a jogkövetkezmények, melyek a feleket terhelik? 

Magyarország kimerítően felsorolta azokat következményeket, amelyeknek szerinte meg kell valósulnia a konfliktus rendezése érdekében. Tárgyalásokat kell kezdeni, hogy a megváltozott vízjárást pontosan meg lehessen határozni, egy végső elszámolást végre kell hajtani. Szlovákiának kártérítést kell fizetnie azokért a károkért, amelyeket Magyarországnak okozott a C-variáns üzembe helyezésével. Végül felszólította a másik felet, hogy függessze fel a jogellenesen folytatott cselekményét és adjon garanciát arra, hogy nem fogja ezt folytatni.

Szlovákia szerint Magyarországnak kellene abbahagynia azt a jogellenes magatartást, hogy akadályozza az 1977-es szerződés megvalósítását. Megerősítette, hogy kész tárgyalni a vízjárás és az elszámolás kérdésében. Azonban Magyarország kártérítéssel tartozik azokért a károkért, amiket a kötelezettségei teljesítésének elmulasztásával okozott.

(forrás: https://www.infocsallokoz.sk/hirek/olvas/permalink:csallokozi-tortenelem-ii-bos-nagymaros-2020-06-19-120000)

A Nemzetközi Bíróság Ítélete

Magyarország azon bejelentése, miszerint az 1977-es szerződést érvényteleníti, nem járt azzal a következménnyel, hogy azok érvényüket vesztették.

Szlovákia, mint Csehszlovákia jogutódja az 1977-es szerződés részesévé vált.

Magyarországnak és Szlovákiának jóhiszeműen kell tárgyalniuk és mindent meg kell tenniük azért, hogy az 1977-es szerződés célkitűzéseit megvalósítsák. Amennyiben lehetséges, közös üzemeltetési rendszert kell létrehozniuk.

Magyarországnak kárpótolni kell Szlovákiát azokért a károkért, melyeket Csehszlovákiának és Szlovákiának okozott azzal, hogy felfüggesztette és leállította azokat a munkálatokat, amelyekért felelősséget vállalt.

Szlovákiának kárpótolnia kell Magyarországot azokért a károkért, amelyek azáltal keletkeztek, hogy Csehszlovákia üzembe helyezte, Szlovákia pedig üzemben tartotta az "ideiglenes megoldást".

A per megítélése igencsak változó. A konfliktus végső megoldása a mai napig is várat magára, a két ország az ítélet 1997-es kihirdetése óta sem jutott közös nevezőre ez ügyben (sem).

Szeptember 21. – 1994 óta ekkor tartjuk az Alzheimer-kór világnapját. Ezen a napon próbálják felhívni a figyelmet arra, hogy milyen fontos a demencia minél korábbi felismerése, hiszen annál hamarabb tudják elkezdeni a kezelést, a folyamat lassítását.

De mi is az az Alzheimer-kór pontosan?

Ez nem más, mint az időskori elbutulás (más szóval demencia) leggyakoribb oka, ami a szellemi képességek romlásával jár együtt.

A folyamat eljut odáig, hogy az Alzheimer-kóros személynek már a mindennapi élet is gondot jelent, például elfelejti, hogy hogyan tud ételt melegíteni magának. Egy ilyen ember felé tehát mindenképp nagy odafigyelés és törődés szükséges.

Az Alzheimer-kór világnapján ebben a cikkben egy kis betekintést nyerünk a memória működésébe, valamint annak megbetegedésébe.

Először is: hogyan tudunk az eszünkbe vésni valamit?

(kép forrása: docplayer.hu)

Az információ először a szenzoros memóriánkba jut. Ide rengeteg információ kerül, hisz a mindennapi életben nagyon sok ingerrel találkozunk akkor is, ha csak egyszerűen sétálunk az utcán. Azonban agyunkat nagyon leterhelné, ha ezt mind megjegyezné. Kiszűri ebből azokat az elemeket, amik az adott helyzetben fontosak számunkra. Amik nem fontosak, azok csupán 200-500 msec-ig maradnak itt, utána elfelejtődnek. A szenzoros emlékezet lehet ikonikus vagy visszhangmemória. Előbbi a látott, míg utóbbi a hallott információkat fogadja be.

Amit elég fontosnak tartunk, az a szenzoros memóriából a rövid távú memóriába kerül. Itt körülbelül 30 másodpercig tudnak megmaradni az információk, amit nem tartunk olyan fontosnak, szintén kitörlődnek.

Ami még ennél is fontosabb információ, az a hosszú távú memóriában rögzül. Lehet, hogy csak néhány percig marad itt, de az is elképzelhető, hogy egész életünkben emlékezni fogunk rá, ha elég fontos nekünk. Természetesen ezek az emlékek az évek során torzulnak, nem ugyanabban az állapotukban maradnak meg. Ez könnyen tetten érhető történetek elmésélésénél: mindig kicsit máshogy fogjuk mondani. A hosszú távú memórián belül megkülönböztethetünk implicit és explicit memóriát. Implicit memóriánál egy adott dolgot nem tudatosan jegyzünk meg, hanem automatikusan rögzül. Ilyen lehet például a motoros tanulás: nem tudjuk megmondani, hogy hogyan kell biciklizni és hogyan nem esünk el, egyszerűen csak tudjuk. Ezzel szemben az explicit memóriát a tudatos megjegyzés jellemzi. Ezen belül megkülönböztetjük a tényekre való emlékezést (szemantikus memória) és az élettörténeteinkre, életrajzunkra való emlékezést (epizodikus memória).

Most nézzük az Alzheimer-kórt!

Gonoszsága abban rejlik, hogy egyik memóriatípust sem kíméli, sem a rövid, sem a hosszú távú memóriát. Sőt, a hosszú távú memória altípusait is egyformán érinti. Mindemellett pedig nagyon nehéz időben felismerni.

Utána már észrevehetőek kis jelek, azonban még ezekről sokszor tudomást sem vesznek, hisz nem gondolják, hogy valami betegség állhat a háttérben. Feledékenységre gondolnak, esetleg hajlott korukkal magyarázzák. Éppen ezért pedig nagyon fontos az odafigyelés memóriánkra.

De mi is történik ennél a betegségnél?

A hippokampusz az agynak egy kis része, ez a felelős az emlékezetért. Az Alzheimer-kórnál azt vehetjük észre, hogy ennek mérete lecsökken. Az egész agyban az agytekervények (gyrusok) összezsugorodnak, az agybarázdák (sulcusok) pedig kitágulnak, ettől pedig az egész agy kisebbnek fog tűnni.

(kép forrása: webbeteg.hu)

Az is fontos, hogy az agy sejtjein úgynevezett amiloid plakkok jelennek meg, amik megakadályozzák az ingerület továbbadódását, vagyis egyik helyről nem tud eljutni a másikra az információ, megakad. Miután ezek lerakódtak, megjelennek a tau csomók is, amik már határozottan az agy károsodásához vezetnek, ennek lesz az a következménye, hogy az idegsejtek elpusztulnak, ami egy visszafordíthatatlan folyamat.

Hisz minél hamarabb észreveszik az Alzheimer-kórt, annál hamarabb tudják elkezdeni kezelni és annál tovább tudnak a betegek emlékezni.