Reaktor

A Klímapolitikai Intézet és a Reaktor Alapítvány közös szervezésében megvalósult Zöld Tusa vitaest ez alkalommal „Enni vagy nem enni?” címmel a vegán és húsevő táplálkozás híveit ültette asztalhoz. Képviselőik Gyimóthy Barbara, a Magar Vegán Egyesület alelnöke, és Éder Tamás, a Magyar Húsiparosok Szövetségéne elnöke.

Az esten felmerült, hogy lehet-e a húst teljesen nélkülözni a mindennapi étkezéseinkből? Éder Tamás véleménye szerint a mindennapi étkezéseink alkalmával kulcskérdés az íz, az evés-élmény: ámbár rengeteg vegán vásárlóknak szánt, többek között húst helyettesítő termék van forgalomban, ezeknek az íze egyértelműen nem pótolja azt, amit a húsbevitellel átélünk. A szakértő kiemelte;

Megemlítette továbbá az evolúciós vonulatát is a húsfogyasztásnak; az állatok elfogyasztásával az ember nem pusztán egy új fogást talált, hanem a fejlődésünkben kulcskérdést oldott meg; az állati rostokat gyorsabban és könnyebben emésztette meg, és az emésztés nem vonta el azt az energiát, amit azelőtt a növényi táplálkozás megkívánt. Emellett kisebb adag is tartalmazta a szükséges fehérjebevitelt.

Barbarához szólva már csak a szakterületből is adódott a kérdés, hogy mennyire nehéz a vegán életmód, mennyire nehéz ma vegánná válni. Az egyesület alelnöke szerint ez ma nagyságrendekkel könnyebb, mint egykor volt, nem is kifejezetten a táplálékkiegészítőknek, hanem inkább az ízeket, állagokat helyettesítő termékeknek, azok könnyebb elérhetőségének köszönhetően. De – ahogy Gyimóthy Barbara fogalmazott – vegánnak lenni körülbelül olyan nehéz, mint lemenni a piacra, venni friss zöldséget, és otthon főzni egy jó babgulyást.

A szakértő kiemelte, egyetért Éder Tamással abban, hogy táplálkozási módtól függetlenül nagyon oda kell figyelnünk arra, mit eszünk. És ebben a vegán életmód azért segít, mert amikor alaki vegán lesz, akkor oda kell figyelnie sok dologra az étrendjében, és húsfogyasztástól függetlenül rájön, hogy teljes egészében nem figyelt oda eddig arra, mit eszik. Barbara eloszlatta azt a képet is, hogy a vegánok fogyasztanák a legtöbb vitamin pótló készítményt, hiszen az üzleti adatok szerint ezeknek a készítményeknek a száma nem arányos és nem együtt változik a vegán életmódot folytatók számával. Személyes példán keresztül szemlélve, maga az alelnök asszony sem fogyaszt étrend-kiegészítő vitaminokat, és 12 éve él vegánként.

De vajon hogyan hasonlítható össze a vegán élelmiszerek és helyettesítő termékek ökológiai lábnyoma a húsokéval? Barbara szerint elkülöníthetünk e mentén is többféle vegán táplálkozó személyt. Van akinek ténylegesen kisebb a táplálkozásból adódó ökolábnyoma, de nem feltétlenül igaz ez mindenkire. A feldolgozott szalámi utánzatot, sajthelyettesítő terméket fogyasztó vegánok nem ugyanazt hagyják maguk után, mint a többiek. De a hús még mindig összehasonlíthatatlan még a világ másik végéről származó zöldséggel is, például már csak amiatt a tény miatt is, hogy az állatipar globálisan mennyi ivóvizet emészt fel. Emellett az sem teljesen megoldás, hogy az utaztatást megspórolva hazai terméket vásárolunk, hiszen még az itthon nevelt vágóállatokat is olyan takarmánnyal tápláljuk, mely nagyon sok esetben távoli tájaktól (pl. Dél-amerikai génmódosíott szója) érkezik.

Nem is olyan egyértelmű a vegán termékek ökolábnyoma, létezik egy kategória is, ahol a tápoldat egyik összetevője a borjúvér. Az állattenyésztésnek az ökológiai lábnyoma sem homogén; értelmes, átgondolt termeléssel minden ágazatban csökkenthető ez drasztikusan. Ez minden ágazatra igaz, legyen az hal, sertés, szárnyas vagy szarvasmarha. A húsiparosok a helyettesítő termékekkel, mint versenytársakkal a jövőben számolnak, nincs is ezzel semmi gond, csak a fair tisztességes verseny az elvárásuk. Kiemelte azt is, hogy

A nemzetközi trendekkel kapcsolatos véleménye mindkét félnek egyezik: a növényi alapú húspótló termékekre való kereslet nő, ezek ráadásul nem is a vegánoknak valók kizárólag, azoknak a vegyes táplálkozásúaknak is szánják, akik heti egyszer lecserélnék a klasszikus burgerüket szója-pogácsára. Húsipari szektoronként eltérő az innovatív termékekhez való hozzáállás, de nem kell feltétlenül elzárkózni: van magyar húsipari vállalat, aki ilyen jellegű növényi alapú húshelyettesítő terméket forgalmaz.

A beszélgetés végén a felek kitértek az etikai vonatkozásokra is. Éder Tamás szerint ez az, amiben talán sosem lesz megegyezés, hiszen ez beállítottsági kérdés. Van olyan gondolkodó is, aki szerint azzal, hogy háziasítottunk állatokat, úgy az élelmiszeripar teremtett apropót az ő fajuk létére, így végső soron kötelességünk is húst enni. Barbara szerint ez az érvelés már csak azért is hibás, mert az az élet, ami a nagyipari környezetben vár az állatokra, az nem feltétlenül nevezhető életnek.

Amerikai cikksorozatom első részében az utazás előkészületeiről volt szó, hiszen könnyű eltévedni a sok szabályban és előírásban. Ma a szállásfoglalásban, és a repülőjegy vásárlásban szeretnék segíteni, hogy ne fussunk bele felesleges költségekbe, és a lehető legkevesebb stresszel élvezhessük az utazást. 

Repülőjegy

Az első és legfontosabb dolog (a papírmunka után), az a repülőjegy foglalás. Sokan választják az utazási irodákat, hogy ne kelljen bajlódni a foglalással, holott nagyon egyszerű a folyamat, és sokkal nagyobb kontrollunk van egy váratlan helyzetben, például ha törlik a járatot. Nem kell az ügyintézőt hívogatni - a 6-9 órás időeltolódás miatt ez sokszor még nehezebb - hanem egy applikáción, vagy a pultnál el tudjuk intézni a járatmódosítást könnyedén. 

A Google Flights egy jó kiindulási pont, mert minden preferenciákra szűrhetünk, és olyan légitársaságok járatait is mutatja, amikről mi eddig talán nem is hallottunk. Az árak a járvány után nagyon az egekbe szöktek, úgyhogy ha az időintervallum még nem fix, és szeretnénk olcsóbb járatokat találni, akkor érdemes mindenképp a főszezonon kívül keresgélni (október és április között). 

Ha bepötyögtük a kiindulási várost, az úti célt és az időintervallumot, akkor szűrhetünk olyan dolgokra is, mint például utasosztály, légitársaság, vagy hogy hány átszállás fér bele az útitervbe. Mindig a legkedvezőbb és legpraktikusabb ajánlatok lesznek legfelül, viszont a választás után mindenképp görgessünk le, hiszen nem csak az adott légitársaság oldalán keresztül vásárolhatjuk meg a jegyet, hanem egyes közvetítő oldalak olcsóbban is szokták kínálni ugyanazt a járatot. Nagyon megéri Miles and More fiókot csinálni ha még nem rendelkezünk ilyennel, mert minden - főleg a drágább, óceánt átrepülő - utazásért pontokat kapunk, amit ha gyűjtögetünk, később olcsóbb repjegyre, vagy különböző tárgyakra válthatunk be. 

A legdrágább a pénteki és a vasárnapi utazás, ezért mielőtt pontosan megtervezzük az indulás és érkezés időpontját, mindenképp nézzük meg a jegyeket jó előre. Turista osztályon ki lehet fogni szuper ajánlatokat, viszont itt a kedvező árral szemben a kényelem kerül kicsit a háttérbe. 

Amire még érdemes lehet költeni, az a helyfoglalás. Egy másfél órás repülőjáratnál szinte mindegy, hogy hol ül az ember, és az is simán kibírható ha nem a barátaink mellett kapunk helyet, viszont egy 8-12 órás utazásnál megéri pár ezer forintot költeni pluszban egy jobb helyért, hiszen idegenek mellett egy középső ülés 10+ óráig nem az igazi. Egy ilyen hosszú útnál már van fedélzeti szórakoztató rendszer, ahol az ott kapott fülhallgatóval nézhetünk filmeket, és egy kis vizet, ebédet, és egy kis nasit is kapunk a repülőn.

Utazásom első állomása New York volt, hiszen keleti parti elhelyezkedésének, és különleges pezsgő hangulatának köszönhetően nagyon népszerű célpont az utazók számára. Rengeteg repülőjárat indul ide Európa nagyobb reptereiről, (Párizs, Zürich, Frankfurt, stb.) de találhatunk közvetlen járatot a nyugati parti nagyvárosokba is, mint például Los Angeles, vagy San Francisco. 

Szállás

A szállásfoglalás a következő fontos dolog, hiszen ez teszi ki a büdzsé egyik legnagyobb részét. A népszerű turista helyszíneknél mindig magasabb árakra kell számítani, ez különösképp igaz New York-ra, ahol nagyon nehéz - szinte lehetetlen - magyar szemmel olcsó szállást találni. Ha több napot szeretnénk a városban tölteni, és a hosszabb utazás nem jelent problémát, akkor

és nehezebb napközben “hazaugrani” ha szükségünk van egy kis pihenőre. Manhattan Harlem részét, illetve a Bronx-ot általánosságban jobb elkerülni, ugyanis az egyik legveszélyesebb környékekként tartják számon őket a helyiek.

New York hatalmas, rengeteg izgalmas és egyedi látnivalóval, ezért persze mindent (is) szeretnénk látni abban a pár napban, de fontos kalkulálni a kimerültséggel, és a pihenőidővel, hogy ne szenvedjük végig a kirándulást. Mielőtt kifelé kacsingatnánk, mindenképp ajánlom, hogy a Manhattan-ben lévő szállásokkal kezdjük a böngészést, hiszen sokszor belefuthatunk egy-egy kedvezőbb ajánlatba, akár egy ikonikus helyszíntől sétatávolságra. Én a Booking oldalán találtam egy kicsi hotelt, ami a World Trade Center mellett volt közvetlenül, és árban sokkal kedvezőbb volt mint az AirBnb-k. 

És ha már az AirBnb-nél tartunk… Bár én nagyon szeretem az oldalt, és eddig csak pozitív tapasztalataim vannak az ott foglalt szállásokkal és vendéglátókkal kapcsolatban, a manhattan-i kínálat számomra nagyon meglepő volt. Az aprócska, közös fürdőszobás helységek magasabb áron futottak, mint egy teljesen felszerelt hotelszoba egy neves hotelben. Két éjszakáért többet kértek mint a budapesti albérletem havi lakbére, és még nem is volt annyira jó helyen, a többi opcióhoz képest. Azért így is számoljunk brutálisan magas árakkal:

A Booking oldala nagyon jó, hogy kiszűrjük a nekünk megfelelő szállást, viszont ha megtaláltuk a kedvencünk, akkor mindenképp keressünk rá a hotel weboldalára is. Mivel a szállásoknak fizetniük kell, hogy a Booking keresési felületén feltűnjenek, ezért sokszor ott magasabb árral találkozhatunk, mintha közvetlenül a szállásadótól foglalnánk. Érdemes felhívni őket árajánlatért, hiszen sokszor több 10 ezer forintot is spórolhatunk, ha kikerüljük a közvetítő félt. 

A következő tippem, ha spórolni szeretnénk, hogy bár csábítóak a szobák kilátással, és hatalmas ablakokkal, egyáltalán nem érik meg a felárat. Annyi látnivaló van New York-ban; a felhőkarcolók, tetőteraszok, parkok, múzeumok, éttermek ki fogják tölteni a napunk nagy részét, így a szállás bőven elég ha csak a pihenésről szól. Az így megspórolt pénzt pedig költhetjük a kedvenc ételeinkre, és a kihagyhatatlan látnivalókra. És, hogy mik is legyenek azok a helyek amiket ne hagyjunk ki New York-ban? Cikksorozatom következő részéből kiderül. :)

Egy igazi időkapszulát rejt Budapest egyébként is sok érdekességben, nevezetes helyszínben és emlékműben gazdag belvárosa. Az Október 6. utca 4-es száma alatt található, a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusát” felidéző három emeletes múzeum kicsiknek és nagyoknak egyaránt sok élményt kínál. Az élményközpont a 1960-as évek elejétől az 1980-as évek végéig tartó időszakba, a Kádár-korszakba, repíti el a látogatókat.

Mivel egy interaktív múzeumról van szó, több ott eltöltött idővel kell számolni (2-3 óra alatt nem nagyon lehet megunni). Kisgyermekes családoknál kitűnő alkalmat nyújt a Budapesti Retro Élményközpont meglátogatására a nyári szünet, hisz akkor a gyermekek biztosan, de a szülők is nagyobb eséllyel érnek rá.

Fiatalabbaknak, gyerekeknek az az érdekes, hogy láthatják, hogyan teltek az emberek hétköznapjai a Kádár-korszakban, az idősebbeknek pedig egy kellemes nosztalgia érzést nyújt: ismerős használati tárgyak, könyvek, szobrok, autók, hirdetések (és még sok minden más) tárul a szemük elé.

Azok a szülők, akik néha vágynak egy kis kikapcsolódásra, ami éppen nem a játszóházat, a játszóteret, a vidámparkot vagy a cirkuszt, esetleg a strandot jelenti, bátran elvihetik a legkisebbeket is. A múzeum annyiban mindenképpen kiemelkedik a többi közül, interaktív jellegéből adódóan, hogy mindenhol meg lehet valamit nyomni, kinyitni, tárcsázni, forgatni, arról nem is beszélve, hogy egy oldalkocsis motorba is be lehet ülni, valamint egy életnagyságú rendőrautót is lehet vezetni. Arról is külön gondoskodtak a múzeum üzemeltetői, hogy legyen egy játéksarok is, ahol meg lehet szólaltatni egy tangóharmonikát.

A történelemnek megvan a maga varázsa, főleg akkor, ha az ember élt is benne. Bár ami idősebb korosztályok   számára szinte tegnap történt, azt a fiatalabbak már a történelem tankönyvből ismerhetik meg, megvan annak a bája, amikor az ember belegondol, hogy hány éves volt és mit csinált, amikor Farkas Bertalan megjárta a világűrt, hogy mikor, mi ment a tévében, amikor ő annyi idős volt, mint gyermeke, unokája. Esetleg a Szomszédok?

Azok számára, akik megélték vagy rendelkeznek valamilyen ismerettel a korszakkal kapcsolatban, azok felfrissíthetik és kipróbálhatják a tudásukat a kihelyezett érintőképernyős kvízeken. Ismerősen csenghetnek a telefonfülkékben hallgatható Kádár-rendszeri viccek, dalok is (Katyusa, Internacionálé). Egy telefonon keresztül még Kádár, Brezsnyev, valamint Honecker hangját is meghallgathatjuk.

Bár a Kádár-rendszer „romantikusabb” tálalásaként is fel lehet fogni a látottakat, azért sokat árnyal a korszakra jellemző felületes, komolytalan ideológiai máz feltüntetése. A személyi kultuszt a múzeumban számtalan helyen utolérhetjük, legyen szó akár a Lenin- és Sztálin-képekről vagy szobrokról. Többször is találkozhatunk a kisdobos esküvel, az úttörők 12 pontjával.

Fontos az ilyen gyermekmozgalmak esetében, hogy a szép mellett meg kell látni a visszás dolgokat is. Persze, nagyon szép és jó lehetett, hogy elvitték táborozni a gyerekeket, programokat szerveztek, közösségi élményeket biztosítottak, de ez nem csak ebből állt.

Természetesen nem is az a célja a múzeumnak, hogy kizárólag negatívumokra fókuszáljon, az élhető, emberarcúbb szocializmus világát tárja a látogatók elé. Aki szeretne a nem-olyan-emberi részével találkozni a Rákosi Mátyás és Kádár János által fémjelzett időszaknak, az pár megállót mehet a kisföldalattival a Vörösmarty utcáig és benézhet a Terror Házába, a hírhedt Andrássy út 60-ba, ahol a kommunista rendszer ellenségei raboskodtak. A Terror háza megemlékezik a szélsőjobboldal magyarországi áldozatai mellett a kommunista kemény diktatúra áldozatairól is - ezt nem lehet, és nem is kell elvárni a Retro Élményközponttól.

A múzeum előterében van egy büfé is, ahol találhatunk retró édességeket, például jugoszláv jégkrémet. Ott áll egy zenegép is, ami természetesen ahhoz a korhoz tartozó dalokat játszik, például Máté Pétertől a Most élsz-t vagy az LGT Ő még csak 14 című számát.  

Kép forrása: shutterstock.com

A Roe kontra Wade üggyel kapcsolatban hozott amerikai alkotmánybírósági döntés minden bizonnyal az utóbbi évtizedek legfontosabb politikai és kulturális fejleménye az USA-ban. Sokan hangsúlyozzák, hogy az eredeti döntés, amely elvette a tagállamoktól azt a jogot, hogy saját hatáskörben döntsenek arról, engedélyezik-e az abortuszt, jogilag annyira ingatag, sőt egyesek szerint alkotmányellenes, hogy csak idő kérdése volt, mikor írja felül egy más, konzervatívabb összetételű bíróság. Ennek ellenére szerintem kevesen gondolták, hogy a Donald Trump által kinevezett bírákkal többségbe került testület ilyen gyorsan lép majd.

Sokan, sokféleképpen elemezték már a döntést és annak következményeit. Két szerző, Mario Alexis Portella, a firenzei római katolikus egyházmegye kancellárja, közíró, illetve John Daniel Davidson, a The Federalist szerzője fontos szempontot hoznak be a vitába a közelmúltban megjelent cikkeikben: a liberális elfogultság szűrőjén túli emberi jogok aspektusát, egészen pontosan azt járva körül, vajon ahhoz, hogy egy adott csoport jogai érvényesüljenek, csakugyan el kell-e venni egy másik csoportét.

Az életpárti oldalon ez utóbbi érvvel kapcsolatban sokan mutatnak rá annak képmutató és abszurd voltára Amerikában, azok után, hogy állami és szövetségi szinten egy sor rendelettel kényszerítették rá az embereket a maszkviselésre, illetve próbálták meg rájuk erőltetni a valójában még mindig kísérleti fázisban lévő Covid vakcinákat. Mario Alexis Portella és John Daniel Davidson nem a nők, hanem a gyermekek jogainak oldaláról vizsgálja a kérdést. Portella a gyermekjogok nemzetközi szabályozását vizsgálja, míg Davidson a rabszolgaság eltörlésével szembeni déli ellenállást állítja párhuzamba a mostani alkotmánybírósági ítélet kritikájával.

Cikkében Portella először arra mutat rá, hogy az emberi jogok nemzetközi szabályozása alapvetően egy rossz premisszára épül véleménye szerint. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának például, fejti ki Portella, az ember alapvető méltósága és értékessége a sarokköve, az ENSZ Alapokmányának 55. cikkelye pedig kimondja, hogy minden állam kötelessége előmozdítani az egyenlő emberi jogokat. Csakhogy a cikkely elmulasztja definiálni, pontosan melyek is ezek a jogok, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában deklarált jogok pedig valójában nem abszolút érvényűek, mivel nem a természetjog és az abból fakadó erkölcsi elvek határozzák meg, így különböző megszorítások vonatkoznak rájuk. 

Ugyanilyen elmosódók a gyermekjogok körvonalai is az ENSZ közgyűlése által 1989-ben elfogadott Gyermekjogi Egyezmény, mely összefoglalja azoknak a jogoknak a minimumát, amelyeket minden államnak biztosítania kell a gyermekek számára, így a a gyermekek életben maradását.

A Gyermekjogi Egyezmény 1. cikkelye azonban csak annyit mond arról, mi a gyermek, hogy minden 18 év alatti emberi lény az, homályban hagyja, hogy vajon az egyezményben deklarált gyermekjogok érvényesek-e a meg nem született gyermekekre is. Mivel az egyezmény nem tisztázza, hogy az élet a megtermékenyüléstől, a fogantatástól vagy a születéstől kezdődik-e, ennek definíciója az egyes országok törvényhozóinak vagy bíróinak önkényes értelmezésétől függ, hangsúlyozza Portella. Mivel, ellentétben nem csak a keresztény hittel, de például az ókori görögök felfogásával is, a létezésnek kizárólag biológiai dimenzióit veszik figyelembe a nemzetközi nyilatkozatok és egyezmények, az emberi élet fogalma "teljesen önkényessé válik, annak ellenére, hogy a modern technológia képes detektálni a magzat szívverését már mindössze 18 nappal a fogantatás után, és hat hét után már a magzat agyhullámai is foghatók." Portella meglátása szerint az alapvető oka tehát, hogy jogszabályok lehetővé teszik, hogy a magzat életét kioltsák bármilyen ponton a születés előtt, az, hogy a magzatról ezek az egyezmények nem mondják ki, hogy személy.

Ez a gondolatmenet átvezet minket John Daniel Davidson cikkéhez, amelyben a szerző azt járja körül, miért hibás és káros a demokraták érvelése a Roe kontra Wade döntés érvénytelenítésének kritikájában. A demokraták alapvetően azt állítják, hogy a döntés antidemokratikus, sőt alkotmányellenes, mivel emberek egy csoportjának, jelesül a nőknek elveszi a jogát attól, hogy maguk döntsenek terhességükkel kapcsolatban. Joe Biden elnök egyenesen kijelentette, hogy az alkotmánybíróság döntése "elvette a nők alkotmányos jogát" az abortuszhoz.

Emlékeztet a hírhedt 1857-es Dred Scott kontra Sandford amerikai alkotmánybírósági határozatra, amelyben az akkori bírák kimondták, hogy az Egyesült Államok Alkotmányában rögzített állampolgárság meghatározása nem foglalja magába az afrikai származású embereket, így az abban rögzített jogok és előjogok sem vonatkoznak rájuk. A rabszolgatartó déli államok képviselőihez és földbirtokosaihoz hasonlóan magyarul azt a nézetet képviselték, hogy Függetlenségi Nyilatkozat kitétele, miszerint "minden ember egyenlőnek teremtetett," a feketékre nem vonatkozik, azaz tulajdonképpen ők nem is emberek. Sok déli képviselő adott hangot akkoriban annak a meggyőződésének, hogy 

Mások kijelentették, mindenképpen ki kell válni az Unióból, mivel gondoskodni kell "minden tulajdonunk, beleértve ezt [a rabszolgákat]" biztonságáról. A déliek szilárdan hitték, hogy a rabszolga-felszabadítás alkotmányos jogaik elvételével egyenlő. Tehát, érvel Davidson, hasonlóan a mostani liberálisok felfogásához, a Dél azt állította, amennyiben nem tagadnak meg minden alkotmányos jogot emberek egy csoportjától, jelesül a feketebőrű lakosságtól, akkor a fehérek alkotmányos jogait veszik el. Ma az abortuszpártiak szerint amennyiben nem tagadják meg az emberi jogokat a magzatokról, a nőktől alkotmányos jogaiktól fosztják meg.

Davidson ezért figyelmeztet: "Örüljünk tehát a Roe megsemmisítésének, de legyünk tudatában a realitásoknak azzal kapcsolatban, mi vár még ránk. Egy polgárháború és három alkotmánykiegészítés kellett hozzá, hogy a Dred Scott ügyben kijavítsák az alkotmánybíróság Dredd Scott ügyben vétett hibáját. Ezúttal 60 millió meg nem született gyermek halála kellett ahhoz, hogy az alkotmánybíróság kijavítsa a Roe ügyben elkövetett tévedését. Számítsunk rá, hogy az elkövetkező napokban és hetekben a demokraták ugyanazokat a szecesszionista húrokat pengetik majd, mint elődjeik." Mario Alexis Portella is azzal zárja írását: "a küzdelem a még meg nem született gyermekekért csak most kezdődik."

Bár az Egyesült Államok 46. elnökeként Joe Biden meglehetősen jól indította első 100 napját támogatottság tekintetében, igazán erőteljes esés pedig még 200 nap múlva sem volt érezhető, egy és fél év elteltét követően jelenleg nagyon nem kecsegtető számokkal néz szembe. De lássuk mit is jelent ez, mely közegekben érezhető a legnagyobb esés, illetve miért is különösen nagy probléma most ez az elnök számára.

Fotó forrása: FiveThirtyEight

A kép egészének megértéséhez érdemes a FiveThirtyEight projekt közvéleménykutatásokat összesítő eredményeit megtekinteni: eszerint Joe Biden elnök támogatottsága jelenleg 39.3 százalékon áll, míg az elutasítottsága 56.1 százalék. Mindez azt jelenti, hogy Biden kicsit több mint 520 nap elnökség után körülbelül 2.5 százalékkal népszerűtlenebb az amúgy közvéleménykutatásokban notóriusan nem túl kiemelkedően teljesítő Donald Trumpnál, Barack Obamával szemben 7 százalék fölötti az elmaradása, míg George W. Bushhoz képest több mint 30 – persze tudjuk, hogy a szeptember 11-ei történések utáni lépések végett Bush támogatottsága sokáig az egekben volt, elnöksége utolsó évében került csak 50 százaléka alá.

Fotó forrása: FiveThirtyEight

Valójában azonban az összehasonlítást a FiveThirtyEight projekt összes mért elnökével elvégezhetnénk, Biden abszolút mindenkitől vereséget szenvedne, vagyis minden elnöktől Harry S. Trumantól (1945-53) kezdődően.

Persze azt részletezni nem szükséges, hogy más időkről van szó, a hidegháborús logikában több közös ügy jelent meg, az amerikai közvélemény a mostanihoz képest általánosságban kevésbé volt polarizált, így kisebb-nagyobb eltérésektől eltekintve azt láthatjuk, hogy az elnökök – legalábbis elnökségeik első szakaszában – jobb megítéléssel rendelkeznek. A problémák sorozatát Biden számára jelzi azonban, hogy míg az első 100 napja rendkívül stabilnak mutatkozott – a támogatottsága gyakorlatilag 1 százalékot nőtt 53-ról 54-re –, és még a következő 100 sem hozott nagy zuhanást – a támogatottság 50 százalék körülire esett –, addig az azt követő szűk egy évben egyáltalán nem sikerült tartani a támogatottsági szintet, Biden pedig azon túl hogy (egyáltalán nem meglepően) szinte teljesen elbukott minden republikánus támogatást – a Reuters-Ipsos felmérés szerint a republikánusok összesen 7 százaléka értékeli Biden jelenlegi tevékenységét pozitívan –, a demokraták körében is érezhető egyfajta törés, a támogatottsága pedig már csak 73 százalék a körükben. Ami a további jellemzőket illeti,

Biden inkább mutatkozik nem sikeresen teljesítő elnökként a fehér amerikaiak szemében (elutasítottsága 64 százalék), a külvárosi (60 százalékos) és vidéki lakosok (70 százalékos elutasítottság) körében (csak tavaly egymillió szavazó állhatott át a republikánusok táborába, jellemzően külvárosiak), régiók tekintetében pedig elsősorban a déli államokban (63 százalék) és a Közép-Nyugaton (61 százalék).

Mindez nagy relevanciával bír, hisz míg a déli államok erős republikánus bázisokként működnek (nem csoda tehát, hogy a leghevesebb kritikák onnan érkeznek), Közép-Nyugaton fontos csatatér helyszínek találhatóak, és úgy tűnik, hogy míg 2020-ban épp Biden volt képes megfordítani államok egy részét a 2016-os Trump – Clinton csatához képest, addig egy most tartandó választáson nagy nehézségekkel nézhetne szembe akár Trump, akár egy más republikánus jelöltet illetően.

Az okok tekintetében problémák sorozatával néz szembe a jelenlegi elnök, amint pedig azt a Reuters-Ipsos felmérés is mutatja, az amerikaiak körében a legdominánsabb ügyként a gazdaság jelenik meg, mely kilátásai jelenleg korántsem rózsásak (elég csak az inflációra vagy az energiahordozók árára gondolni), különösen úgy, hogy elemzők már egyenesen a recesszió érkezésétől tartanak. Nem kétség továbbá, hogy Biden zuhanó népszerűségéhez az eredményesnek nem mondható külpolitikai tevékenységek is hozzájárultak, legyen szó az afganisztáni kivonulás körülményeiről és következményeiről, vagy épp az Oroszország által indított háborúra való reakcióról, amely kezdetben egyáltalán nem tűnt kudarcosnak, ám épp a gazdasági hatásoktól való félelem miatt sok kritikát hozott magával.

Ezen felül Biden az amerikai társadalomban érezhető hatalmas ellentéteket sem tudta az eddigiek során enyhíteni, sőt, a Demokrata Párton belüli törések is egyre erőteljesebbek, a mindenki elégedettségére játszó elnök pedig már nem tud a kezdeti hatékonysággal lavírozni a különböző érdekek sokasága között.

Végső soron pedig amellett sem érdemes elmenni, hogy a kampány során folyamatosan felmerülő gyengeség és erőtlenség újra meg újra megjelenik az elnökség során is, és bár vitákat lehet folytatni arról, hogy mennyire szignifikánsak is ezen ügyek, de egy elnök reputációját nem sokat segítik az olyan történetek, mint például a furcsán részletes és alapvető dolgokkal foglalkozó súgókártyák nyilvánosság elé kerülése, vagy épp a sorozatos csetlések-botlások – legyen szó sajnálatos módon konkrét esésekről.

Fotó forrása: Reuters-Ipsos

Biden népszerűségének zuhanása két szempontból is még nagyobb aggodalomra adhat okot, egyrészt a novemberi időközi választásokra kifejtett hatás miatt, ahol bár hagyományosan sem szerepel általában jól a hivatalban lévő elnök pártja – ez részben természetesnek mondható, hisz elégedetlenség esetén itt lehet igazán visszavágni az elnökválasztást követően –, ám amennyiben Biden támogatottsága a továbbiak során is hasonló tendenciákat követ, a vártnál is nagyobb vereség jöhet a demokraták számára. A másik – és talán még fundamentálisabb – probléma, hogy a rövid távú gazdasági kilátások sem globálisan, sem az Egyesült Államokban nem néznek ki jól, miközben más jellegű turbulenciák sokasága is kíséri az elnököt, így egyelőre nem arról van szó, hogy egy-két rövid távú ok miatt növekedne az elégedetlenség, hanem sokkal inkább arról, hogy komplex és könnyű módszerekkel nem megoldható ügyeket kellene kezelni meglehetősen gyorsan és célravezetően. Kérdés, sikerül-e...

Kiemelt fotó forrása: CNBC

Az áprilisi választások után sem állt meg az élet a magyar politikában, még a nyári szünet előtt több érdekes javaslat alakítja a napirendet. Sokakat sokkolt a hír: Magyarországon újra bevezethetik a főispán tisztséget, a megyéket pedig leválthatja a történelemórákról ismeretes vármegye. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a Fidesz frakcióvezetője, Kocsis Máté azt is felvetette, hogy 2024-től egyszerre, májusban tartanák meg az Európai Parlamenti választásokat és az önkormányzati választásokat. Ezek igen jelentős, nagy változások, lehetetlen elmenni fölöttük.

A Fidesz-KDNP a történeti alkotmányosságra és hagyományra hivatkozva vezetné be újra a vármegyéket és az ispánokat. Nem ez lenne az első eset, amikor a történeti folytonosságot alkalmazzák, mint indokot. A rendszerváltás alkotmányának a lecserélése az Alaptörvényre is egy ilyen aktus volt; az 1949. évi XX.-as törvény (volt kommunista alkotmány) módosítását nem tekintették elég legitimnek, megszakítottságot véltek felfedezni a magyar történeti alkotmányosságban. 2011 után ismét elérkezettnek látták, hogy történelmi érvek mentén módosítsanak.

Valamivel több mint ezer év jogkódexeire, törvénykezéseire, sarkalatos törvényeire, szokásjogára hivatkozni szimbolikus. Az, hogy a megyék helyett a vármegye kifejezés lesz használatos, nem valószínű, hogy lényegi változásokat fog magával hozni. Az, hogy a kormánybiztosokra főispánként kell majd hivatkozni, se jelent majd fundamentális jogkörbővülést vagy csökkenést, mindenesetre érdekes lesz az alkalmazása. Magyarországon több mint 70 év után ezeket visszavezetni meglehetősen váratlan fejlemény, pedig nem előzmény nélküli. Az 1990-es választás utáni Parlament már foglalkozott a vármegyék kérdésével, de a jobbközép koalíciónak nem volt meg a kellő többsége ahhoz, hogy ebből ténylegesen legyen is valami. A 2010-es „fülkeforradalom” után is felmerült az előbb említett problematika, nem mellesleg a történeti felsőház újra beemelése az intézményrendszerbe is szóba jött, de nem lett belőlük semmi.

Bár korainak tűnhet, mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a módosítás mennyit árthat a kormánypártnak. Az ellenzéki média, az olvasótábora remekül szórakozik az egészen, a kormányoldalt mérsékelten, de megosztja, elég elvont dolog a többség számára a historizálás mentén történő alkotmányozás. A népszerűségi mutatók, a közvéleménykutatások majd megmutatják, hogy mit fog mindez kiváltani a társadalomból.

De akkor mégis miért most hozakodik ezzel elő a kormánypárt? 12 évnyi kétharmados parlamenti többséggel (ami időközi választás miatt ugyan volt, hogy nem volt meg) ezt szinte bármikor megtehették volna. Itt jön a képbe a másik javaslat, hogy egyszerre tartsák meg az önkormányzati és az EP választásokat.

Jelentőségét tekintve mindenképpen fontosabb a politika számára, hogy az önkormányzati választást október helyett májusban vagy júniusban akarják megtartani. Annál mindenképp lényegesebb, hogy most vármegye-e a megye, vagy főispán-e a kormánybiztos. Azonban a közvéleményt mégiscsak az utóbbi foglalkoztatja, ami érthető, a javaslatot emészteni kell még, meredeknek tűnik sok szempontból. Azonban ebből nem következik, hogy az ellenzéknek is erre kellene összpontosítania.

A hír hallatán az ellenzéki politikusok egy része, például Mesterházy Attila, Ujhelyi István, Niedermüller Péter, Karácsony Gergely rögtön valami Facebook poszton keresztül poénkodva reagált; a pillanatnyi népszerűség senkinek sem árt. Azonban Ceglédi Zoltán rámutatott, hogy:

Ha tényleg szembejön egy gumicsont, azt meg nem ismeritek fel. Drága ellenzéki közönség, Orbán a vármegyékkel meg az ispánokkal megnyomta rajtatok a gombot, és csináljátok is a műsort az üzenőfalon meg a címlapokon, mint a cintányéros makimajom.

Felmerül a kérdés, hogy az ellenzéknek jelen pillanatban tényleg a „gumicsonttal” kell-e foglalkoznia, vagy inkább érdemben foglalkozni a kormánypárt által belebegtetett módosítással. Akárhogy nézzük, ez a fejlemény is már többnapos, az ellenzéki értelmiségi holdudvarnak, tanácsadóknak igazán a politikusok fülébe kellett volna már súgnia valamit.

Már csak azért is, mert a napnál is világosabb, hogy a Fidesz-KDNP ezzel a javaslattal alapvetően írná felül a jövőbeli ellenzéki politizálást. Az EP választás egy tisztán listás választás, az ellenzéki pártok már az országgyűlési választás után utaltak arra, hogy egyedül fognak indulni. Az önkormányzati választás más logika alapján működik, itt faluról falura, városról városra, kerületről kerületre komoly kormány-ellenzéki párviadal várható. A 2019-es önkormányzati választáson elért ellenzéki sikerek mutattak arra, hogy együtt több esélyük lehet a kormánypárti jelölttel szemben, elkerülhetetlen, hogy koordinálják a jelöltállítást.

Az EP választáson a pártok szabadon kampányolhatnak, egyedül, a saját víziójukat próbálják meg eladni a választók számára, a sajátjaikat próbálják mandátumhoz juttatni. Az önkormányzati választáson - feltéve, ha nem mondanak le az összefogásról - akkor valami közös mellett, valaki közösért kell kampányolniuk. Mindez egyedül a Fidesz-KDNP és a Mi Hazánk számára nem okoz problémát, hiszen mindkét alakulat egyedül fog indulni, önálló szereplőként. Nem mellesleg a kormánypártnak van a legtöbb erőforrása ennek a menedzselésére, a jobboldali radikálisok pedig a parlamenti jelenléttel járó pénzbeli támogatás miatt jelentős tőkéhez jutnak, így nekik sem fog majd gondot okozni a kettős kampány.

Az ellenzéknek sikerült megoldania azt a talányt, amit a választási rendszer változásai jelentettek; az előválasztás alkalmazásával a látszat szerint tudták összpontosítani az erejüket. Azonban a kampány során kiderült, (de a választás után is) hogy ez az együttműködés nem működött olajozottan. A partikuláris érdekek ütközése, a romboló viták mára egy darabjaira hullott, népszerűtlen, önbizalomhiányos, az útkeresés legelején álló baloldali ellenzéket hagyott maga után. A választás után kevesen gyakoroltak önkritikát az összefogott ellenzék részéről, leginkább egymást okolták, elégtelennek tartották a másik teljesítményét. A végtelenségig nem lehet hivatkozni az erőviszonyok egyenlőtlenségére, az ellenzéki politikusokat is megválasztották, elfogadták a játékszabályokat, képviselniük kellene a szavazóikat ebben a kérdésben is.

A Mi Hazánk új erőként nem riadt vissza a parlamenti szerepléstől, ők vállaltan a konstruktív ellenzék szerepét vették fel, mindig vissza fognak csatolni a kormányoldal részéről jövő impulzusokra. A Jobbik 2010-től a néppártosodásáig képviselte a történeti alkotmányosságot, ugyanúgy elutasította a rendszerváltás alkotmányát, a Rákosi és Kádár fémjelezte időszakot. A Fideszt meg is vádolta a Jobbik, hogy igazából az ő programjukat hajtja végre Orbán Viktor. A két párt szinkronban bírálta a rendszerváltás utáni politikai rendszert, bírálták a liberális demokráciát, a régi struktúrákat. A Jobbik valamivel messzebb merészkedett a historizálásban, ez a radikális pozícióból következett.

Ugyanez igaz a Mi Hazánkra is, Toroczkai pártja többek közt a csendőrség intézményét is visszahozná, mint rendfenntartó erőt, ezt most is hangsúlyozták, rátették még egy lapáttal a Fideszre. A Mi Hazánk válasza várható volt és logikus, számukra nem okoz kellemetlenséget a vármegye vagy a főispán tisztsége, az általuk képviselt értékek alapján még rá is tudnak kontrázni a javaslatra. Beletudták építeni a jelenlegi bűnüldözés kritikájukba, szerintük egy bűnözőnek több joga van, mint kellene. A hagyományos intézményekhez való visszanyúlás aktuálissá teheti a Mi Hazánk programjának ezen részét.

Mégis minek lehet értékelni ezt a javaslatpárost a kormány és az ellenzék részéről? A kormány részéről egy, a figyelmet a hatalomtechnikáról elterelő gumicsontot lehet látni, míg az ellenzék részéről, ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor az érdemi politizálás alól felmentést adó mentőövet. Az ellenzéknek nem az ispánokon, sóadókon, tizedeken és Ludas Matyin kellene élcelődniük, hanem érdemben politizálni. Az élet nem állt meg, illetve bármennyire úgy tűnik sokaknak; az időben sem mentünk vissza.

Miről is szól ez a dolog odaát, az óceán túloldalán? Az Amerikai Népszava segít eligazodni. Szemlénk.

A Trumppal hatalomra jutott szélsőjobb beindította a nyílt kultúrháborút, aminek fasizmus vagy totális bukás lesz a vége 

[...] Ku Klux Klan [...] rasszista, fajgyűlölő, nőgyűlölő és nyíltan fasiszta Trump [...] egyre dermesztőbb [...] puccsot szervez [...] alelnök meggyilkolás [...]

[...] szélsőjobboldali csürhe [...] likvidálás [...] Trump [...] szélsőjobboldali fasizmus [...] puccs [...] fasiszta diktatúra [...]

[...] szélsőjobboldal [...] vallásos kultúrharcosok [...] vallásos, szélsőjobboldali, fasisztoid ideológia [...]

[...] rémálomnak beillő Trump-korszak [...] pusztító [...] szélsőjobboldali puccs [...] fasizáló nyílt kulturharc [...] szélsőséges [...] fanatikus fundamentalista-fasiszta neoprotestáns vallási mozgalom [...] radikalizálódás [...] adócsaló prédikátor [...]

A neoprotestáns [...] neoprotestáns hívek [...] szélhámos [...]

[...] abortusz gyilkosság [...] vallási alapon és érzelmileg fanatizált [...] Trump [...] köztörvényes bűnöző [...] adócsaló [...] nőverő [...] háromszor elvált parázna [...] elitprostitúció [...] sarlatán [...] Trump [...] adócsaló [...] bűnöző [...] fundamentalista pünkösd [...]

[...] mohó, gyűlölködő, hataloméhes és pénzéhes [...] totális elmebeteg [...] hamis igények [...] felkorbácsolt kulturharcos vágyak [...] szélsőségessé fanatizált hívek[...] kulturharcos, fasiszta [...]

Trump [...] mágus [...] vallási szélsőségesek [...] szélsőséges vallásos [...]

[...] vad keresztényfasiszta államok[...] totális elmebeteg fasiszták [...] 

Trump [...] keresztényfasiszta [...] fasiszta diktatúra [...] középkori inkvizíció [...]

[...] tragédiák [...] esztelen és borzalmas történetek [...] fanatikus keresztényfasiszta szörnyetegek [...]

[...] “keresztény” városok [...] legszörnyűbb disztópiák [...] bűnözés és erőszak [...] vallási fanatikus őrültek [...] szörnyűség és tragédia [...] alvilág [...] bűnözés [...] tömeges elhalálozás [...] totális morális züllés [...]

Szolgálólányok meséje.

[...] hazug [...] szemforgató banda [...] legszennyesebb bűnök [...] disztópikus szörnyetegek [...] deformált lelki betegek [...] aljas hazug képmutatók [...]

[...] kereszténységből fasiszmus [...] törvénykező szörnyetegek [...] középkori keresztény [...] lángoltak a máglyák [...] Isten nevében kivágták a terhes nők hasából a magzatot és beleszántották élve az embereket a földbe. [...] kereszténység [...]

[...] neoprotestáns [...] középkori katolikus [...] orosz titkosszolgálat [...] népirtás [...] a kereszténység nevében legyilkolnak [...] lövöldözés [...]

[...] fanatikus republikánus [...] tömegesen hal [...] színes börű nők [...] szenespince [...] kuruzsló [...] republikánus szörnyeteg [...]

[...] “kereszténynek” [...] gyűlölködő szenny[...] szélsőjobboldali összeesküvéselmélet [...] fake news [...] fasizmus [...] nácizmus [...] “kereszténység” [...] intolerancia [...]

[...] vallásos fanatikusok [...] bűnözők [...] gyűlöletet szítanak [...]

[...] republikánus [...] megerőszakol [...] fanatikusok [...] lelőnek az iskolai osztályában a republikánusok [...]

[...] fanatikus “keresztények” [...] elmebeteg, “buzgó keresztény” [...]középkor[...] antiliberális fasiszták [...] aljasság.

[...] fanatizál [...] tudatlan hívők [...] abortusz [...] holokauszt [...] népirtás [...] katolikus pap, kereszténydemokrata [...] önkielégítés [...] gyilkosság [...] népirtás [...] fehér keresztény férfi [...]

[...] keresztényfasiszták [...] politikailag belebuknak [...] mind egy szálig elpusztulnak [...]

[...] Isten [...] Jézus [...] fasiszta törvény [...]

Meglehetősen komplikált időket élünk, rengeteg és nagy változás van a küszöbön, csak még nem tudjuk, hogy mik lesznek azok. Lehet, hogy mindezt az orosz-ukrán háború közelsége mondatja velünk, európaiakkal, hogy a világrendszer egészét érintő folyamatok zajlanak világunkban. Hiszen egy közel-keleti embernek, aki rendszeresen az instabilitással szembesül, annak már fel se tűnik, hogy egy újabb háború zajlik a bolygónkon. A délszláv háború óta béke honolt az öreg kontinensen; az emberi gonoszság által elkövetett borzalmakról a televízióban, illetve az internetes hírportálokról tájékozódhattunk.

Azonban most a keserű valóság itt van a szomszédban, és ki tudja, hogy meddig. Erre azonban több egyéb aggodalomra okot adó tendencia is rakódik. Gondoljunk csak a tajvani helyzetre, a fegyverkezésre, a rendezetlen iráni atomprogramra, vagy a befagyott örmény-azeri konfliktusra. Hogy megértsük mostani világunkat, ahhoz több nagy elméletet is segítségül hívhatunk. Ilyen például a realizmus, a liberalizmus és a konstruktivizmus: ezek mind megpróbálják a saját szemüvegükön keresztül leírni a világ működését, magyarázattal előállni annak milyenségéről.

A realizmus a nemzetállamokat tartja a nemzetközi kapcsolatok szereplőinek, mivel nincs egy központi hatalom, amely erőszakkal be tudná tartatni a nemzetközi jogokat és normákat, így a világunk egy anarchikus hely. Az államok önérdekkövetők, általános bizalmatlanság lengi be a többiekkel való kapcsolattartást, próbálnak minél nagyobb befolyással bírni az események alakulásában, a nemzeti érdeknek akarnak érvényt szerezni. Ha béke van, akkor az a nemzetközi rendben beállt erőegyensúlynak köszönhető. Ha pedig ez elmozdul valamilyen irányba, akkor várhatóan egy hatalom majd megpróbálja kihasználni a másik térvesztését. Alapvetően antropológiai pesszimizmus jellemzi, tehát az ember természetét eredendően rossznak gondolja. Az államok ezek után miért lennének különbek? A hidegháború alatt ez az elmélet volt a domináns, ez volt Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszter kora.

A liberalizmus úgy gondolja, hogy az államok közötti versengés mérsékelhető, ha közös intézményeket hoznak létre, ahol megoldják a nézeteltéréseket, nem súlyosbodik a konfliktus. A nemzetközi kereskedelem pacifikálja a nem-demokratikus berendezkedéseket, felismerik, hogy a békés, demokratikus fejlődés jobban kifizetődik. A demokrácia-exporttól azt várják, hogy a kanti örök béke fogja bejárni a glóbuszt, mivel demokráciák nem háborúznak egymással. A globalizációtól azt várják, hogy az államok egymástól való függése (interdependencia) miatt inkább lemondanak az erőszak alkalmazásásról, mert a zavartalan kereskedelem előnyösebb.  

Az emberképe a liberalizmusnak optimista, hisz a haladásban, a fejlődésben, az ember meg tud változni a jó irányába. Egy jó demokrata országvezető meghallja, ha az emberei nem akarnak vért ontani vagy nem akarják a sajátjukat folyatni, míg egy zsarnokot nem kifejezetten érdekli az állampolgárok jólléte. Ha egy zárt diktatúrát megcsapja a szabadkereskedelem és az innováció szele, akkor egyszer kiszabadulhat a szellem a palackból. Több más tényező mellett a világkereskedelembe történő betagozódás miatt is omlott össze a „Gonosz birodalma” és csatlós államainak tömbje. A gazdasági liberalizáció rámutatott a szocialista tervgazdaság egy helyben toporgására, megújulásra képtelenségére. A bipoláris világrend vége és a velejáró demokratizálódási hullám pont emiatt volt olyan biztató a liberalizmus szempontjából, amit Francis Fukuyama híres műve: „A történelem vége és az utolsó ember” is tárgyal. Azt hitte az amerikai politológus, hogy a liberális demokrácia végérvényesen győzedelmeskedett mint politikai berendezkedés, nem lesz alternatívája, mivel az összes addigi elbukott, idő kérdése, míg minden ország felismeri, hogy ez az egyetlen királyi út.

A harmadik nagy elmélet a konstruktivizmus, ez egy viszonylag új elmélet. Az előzőekkel ellentétben a konstruktivizmus nem redukálja a folyamatalakítást az államok vagy intézmények szintjére. Az egyszeri emberek is komolyan befolyásolhatják a történelem vaskerekének a forgását. Ugyan az elitek kezében van a politikacsinálás, de az őket megválasztók visszacsatolása alapvetően befolyásolhatja, hogy mit tesznek meg és mit nem. Egy konstruktivista a feszültségeket tárgyalással, párbeszéddel akarja feloldani, az érdekeket megpróbálja egyeztetni a felek közt, amelynek a végén egy mindenkinek jó, konszenzusos megegyezés van.

De ezek közül a szemüvegek közül melyikkel lehet a legélesebben látni világunk történéseit? Melyik elmélet segít jobban megérteni a nemzetközi rendszer alakulását?

Több arra utaló jel és esemény van, hogy a realizmus lesz a domináns elmélet az elkövetkezendő időszakban, ez természetesen nem egy üdvözítő jelenség. Senki sem akarna egy hobbesiánus világban élni, ahol ember embernek a farkasa, ahol állandó a veszély. Márpedig a realizmus világképe inkább erre hajaz.

A nemzetközi béke egyik legfontosabb intézményes garanciája a világon az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ez egy olyan szerv, ami a legfontosabb békét érintő kérdésekben dönt, például szankció bevezetéséről, ajánlásokat tesz, de erőszakot is alkalmazhat. Egy hátulütője van: konszenzusos döntéseket hoz a BT, ha egy tag vétózik, akkor nincs döntés, cselekvésképtelen a szerv. Ilyenkor, ha egy döntés meghozatalában ellenérdekelt egy tag, akkor politikai döntést hoz és nem engedi át a javaslatot. A hidegháborúhoz hasonlóan most is az lesz várható, hogy az Egyesült Államok, Oroszország, de a változó erőviszonyok közepette Kína is majd többször fog vétóval élni és keresztbe tenni a vetélytársaknak.

Már maga az orosz-ukrán háború is egy, a realizmusra jellemző anarchikus rendetlenség jelensége, hiszen belengi a hatalmi versengés. A NATO keleti terjeszkedése, Ukrajna atlantista politikája az orosz érdekekbe ütközött, az ukránok érdeke pedig egyértelműen a nyugati nyitás volt. Ha véget ér a konfliktus, akkor nem valószínű, hogy egyhamar helyre fog állni a bizalom Oroszország és a Nyugat közt. A gazdasági szankciók érthető alkalmazása sem afelé mutat, hogy a liberális pacifizmusnak van itt az ideje és a szabadkereskedelemnek.

Az Európai Unió működése a háború kapcsán is megmutatta, hogy a nemzetállamok az elsődleges szereplők. Orbán Viktor a magyar emberek érdekére hivatkozva lép fel a szankciók energiaiparra is történő kibővítése ellen. Ez azt mutatja, hogy uniós szinten is megkerülhetetlen a tagállamok érdeke, továbbra is a nemzeti kormányok alakítják a folyamatokat. Hozzátartozik, hogy más kelet-közép-európai államnak is érvényesült az érdeke azáltal, hogy nem kell rövid időn belül elhagyniuk az orosz energiahordozókat.

Kína és Tajvan viszonya a mai napig egy rendezetlen kérdés: Kína úgy gondolja, hogy egy Kína van, tehát csak idő kérdése, amíg a szigetországot magukhoz csatolják. A világ figyelmét nagyrészt az ukrajnai állapotok kötik le, azonban elég aggasztó, ami az elmúlt időben a két ország között zajlott. Május végén kínai vadászgépek megsértették a tajvani légteret, azóta háborúval is fenyegetőzött Peking, illetve újra berepültek. Ezek az események sem az egymás iránti feltétlen bizalmat erősítik, a realista hatalompolitika érvényesül. Kína egyébként is egy elég önérdekkövető szereplője a nemzetközi rendszernek, folyamatosan feszegeti a rendszer határait, próbál teret nyerni, ha kell, akár mesterséges szigeteket hoz létre, azokon pedig katonai bázisokat. A Joe Biden vezette Egyesült Államok szavatolja Tajvan védelmét, történelmileg Washingtontól függ a szigetország biztonsága. A Fehér Ház jól teszi, ha felkészül a legrosszabb forgatókönyvekre is.

Az olyan latorállamok, mint Észak-Korea és Irán, állandó fenyegetést jelentenek a nemzetközi békére és biztonságra, de most nem róluk szólnak a hírek. Azonban, ha valaki tudja, milyen kisgyermekre vigyázni, akkor nem ismeretlen fogalom számára a „gyanús csönd”. Ha az erőfitogtatás, a fenyegetőzés és a titkos készülődés lesz a meghatározó eszköztára a Nyugat ellenfeleinek, akkor várhatóan Teherán és Phenjan mint ezen eszközök legtapasztaltabb alkalmazói, élni fognak vele. Irán esetében mindig felmerül az atomprogram kérdése és az urándúsítás. Nem valami biztató, hogy megrekedtek a tárgyalások Teherán és Washington között, pedig a térség stabilitása szempontjából kulcsfontosságú, hogy kiegyezzenek a felek az Iránt sújtó szankciók feloldásáról és az atomprogram nemzetközi felügyeletéről.

Örményország és Azerbajdzsán között több évtizedes konfliktus áll fent a Hegyi-Karabah-al kapcsolatban, mindkettő igényt tart rá, a saját földjének tekinti. A legutóbbi háborúban az örmények vereséget szenvedtek, Jereván és Baku között az erőviszony az utóbbi javára mozdult el. A 2020. őszi háborús győzelem óriási siker volt Ilham Alijev rezsimje számára, a győzelemmel szinte bebetonozta a nem olyan stabil hatalmát. De ahogy a kilencvenes években sem, úgy most sem valószínű, hogy örökké elássák a csatabárdot. Az örmények minden félelme megalapozott, hogy Azerbajdzsán egyszer ismét úgy dönt, hogy további területeket akar és újból támadást intéz.

Az is egy sokat mondó jelenség, hogy Európa, illetve a NATO erőteljes fegyverkezésbe kezdett. A Magyar Honvédség is a képességeit növeli, új harckocsikat, repülőgépeket vásárol. Németország még csak most döbbent rá, hogy a kontinens gazdasági nagyhatalmaként jelentősen elavult és eszközhiányos hadsereggel bír, sok fejlesztés vár a Bundeswehrre is. Nagy eséllyel a NATO-tagországok nagy arányban fogják teljesíteni a 2014-es walesi csúcson megállapított védelmi ráfordítást, amelyet az országoknak a saját GDP-jük 2%-ból kell, hogy finanszírozzanak.

A sorokból kitűnik, hogy ez egy eléggé pesszimista világlátás, sok jóval nem kecsegtet. A jelek szerint várható, hogy az érdek menti politizálás háttérbe fogja szorítani a magasztos célokat. De amennyiben a nemzetközi politika ilyen vagy ehhez hasonló mederben fog zajlani, akkor talán jobb lesz néha pozitívan csalódni, mintsem rácsodálkozni, hogy mikre képesek egyesek. Kényelmetlen felvenni a realizmus szemüvegét, nem jó dolgokat lehet vele látni, de ezekben az időkben mégis ez bizonyulhat a legélesebbnek.

(Mákos)Guba, amint elégedetten fekszik pár perccel azután, hogy lementettem egy (számára túl magas) fáról

"Nehezen megfejthető, mit is csinálnak egész nap az emberek. Tudományos megfigyelések leginkább azt látszanak alátámasztani, hogy különböző helyiségekben értelmetlen tevékenységeket végeznek, illetve időről időre eltűnnek."(Részlet az "Interjú egy antropológussal" című cikkből, in Emberkutatások, 3. évf. 4. szám, Macskafalva, Cicc Kiadó, 2019. december)

Bár a családban több macska is volt, első saját bejáratú cicám a Bab(gulyás) névre nem hallgatott, mivel kizárólag a cica szóra reagált. Bab a világ legkedvesebb és egyben legnomádabb macskája volt, és ez utóbbi lett a veszte – egyszer nem jött többé haza. Miután őrült macskás nőként sokáig kerestem, majd plakátokat gyártottam, és a környék fáira, oszlopaira és hirdetőtábláira ragasztottam azokat, egy nap felhívtak, hogy megvan a macska! Rohantam, hát macska, az volt, de nem Bab, viszont csakugyan hasonlít rá (Mákos)Guba (gasztro vonalat viszek a fiú macskáknál), kit befogadtam és most megtiszteli lakásomat jelenlétével.

A macska és kutya egyfajta lakmuszpapír: aki a macskámat (kutyámat) szereti, rossz ember nem lehet, tartja a mondás(om). Persze nem kell olyan végletekig menni, mint a barátom, aki, mikor távollétemben rábíztam a cica felügyeletét, és késő este sem jött haza az állat, hajnali fél háromig fejlámpával kereste - de azért nem árt az imidzsnek.

Mindebből következik az égető kérdés:

Nehéz ezt megmondani, ahogyan a macskatudósok sem fejtették meg a mi titkainkat (lásd idézet az írás elején). Elméletek azért akadnak. Felmerül a kérdés: lehet, hogy minden macska James Bond? Titkosügynök? Álcázza magát és titkokat fürkész ki éjjel, például a macskaelhárítás számára? Némelyek közülük mélységi felderítők. Figyelik a csapatmozgásokat (lásd patkányok, egerek, stb.) és jelentenek (a macskafőnököknek). Diverzánsok is akadnak közöttük. Az éj leple alatt behatolnak helyekre (pincék, nyitva hagyott ablakon át konyhák) és ott  rombolnak. Aztán hidegvérű gyilkosok is. Levadásszák gyanútlanul pihengető áldozataikat (lásd galamb). És persze a legtöbben talán hobók. Egyszerűen csak élvezik a semmittevést és a természet lágy ölén heverésznek.

Fején találja a szöget az amerikai mondás, miszerint "A cat's a cat, and that's that". Azaz a macska az macska, és ennyi. Nincs mit magyarázni. Ettől függetlenül azért különböző korokban szükségét érezték az emberek, hogy különlegesen viszonyuljanak ehhez a különleges állathoz.  Az ősi Egyiptomban például a macskák jelenléte nélkülözhetetlen volt, hiszen ők védték meg a gabonaraktárakat a rágcsálóktól, ahogyan ebből a zseniális TED Talks-os videóból is kiderül. Ezért az egyiptomiak szentként tisztelték őket. Hitük szerint az istenek macskaféleként jelentek meg, mint Básztet istennő, aki először egy oroszlán, majd egy macska alakját öltötte magára a gyermekáldás és fogantatás istennőjeként. Per-Básztet városában szent macskákat tartottak a neki szentelt templomban, és az elpusztult macskákat is tisztelettel és szeretettel kezelték, ugyanúgy mumifikálták őket, mint a fáraókat.

Európában a középkorban viszont igen sanyarú sorsuk volt a macskáknak. Meg voltak róla győződve, hogy a macska az ördöggel cimborál. A 12. századra általános vélekedéssé vált Európában, hogy a (fekete) macska a sátán megtestesülése és boszorkányok szolgája. Hogy ennek mi lehetett az oka, arról csak feltételezések vannak, de a macska reputációjának nem tett jót az, hogy a kutyával ellentétben nem hagyja magát idomítani, és az sem, ahogyan az elkapott egérrel játszik.

Az állat és az ördög közvetlen összekapcsolása ahhoz vezetett, hogy a középkori Európa több vidékén is népszokássá vált különféle ünnepekkor a rituális macskakínzás. Erről inkább nem írnék többet. Az viszont tény, hogy a macskának a mai napig sok szempontból rossz híre van, például sokan gondolják azt, miszerint kevésbé hűségesek az emberhez, mint a kutyák. Azért ez nem mindig igaz, Sir Henry Wyatt esetében semmiképpen sem. Wyatt angol udvaronc volt, aki egy macskának köszönheti, hogy megmenekült az éhenhalástól. Mikor kegyvesztett lett, III. Richárd bebörtönözte a Towerbe, ahol Wyatt szerencséjére összebarátkozott egy macskával, aki galambot hordott neki, így

Nekem úgy tűnik, nagyon igaz viszont az a magyar mondás, hogy "alamuszi macska nagyot ugrik." Egy korábbi családi macskánk, Bolhás olyan volt, mint aki kettőig sem tud számolni (amúgy valószínűleg nem tudott), de lesből úgy ráugrott az emberre, hogy majd infarktust kaptunk. Másik nemzeti mondásunk, miszerint "jóllakott macska nem fog egeret" már véleményesebb igazságtartalmát illetően – Bab egeret nem, de galambot meg cinegét akkor is fogott, ha jól belakmározott macskatápból előtte. Valószínűleg azért, amit egy angol mondás nagyon jól megfogalmaz:  "In a cat's eye, all things belong to cats" – "A macska szemszögéből minden a macskáké." Mi emberek is, szoktuk is mondani, hogy a kutyát az ember tartja, a macska meg embert tart…

Forrás: Reddit, Agreeable-Fish-476 felhasználó 

Az angoloknak amúgy tényleg érdekes a kapcsolatuk a macskákkal. Mondhatni, fura, de hát miben nem furák az angolok? Angliai magyar barátaink például sima házimacskákat tartanak. Nem hisznek a macska-családtervezésben, ezért a nőstény állatka rendszeresen vemhes lesz, és két-három-négy kismacskát ellik. Alapesetben ilyenkor Magyarországon már a macskák születése előtt elkezdődik a gazdiv adászat: könyörgés szóban, telefonon, emailben, majd a kismacskákról retusált fotók posztolása a Face-re, rosszabb esetben a kismacskák papírdobozban kihelyezése a legközelebbi bokorba. De nem Angliában!

és barátaink esetében gyakorlatilag ahogy kikerül a hirdetés egy-egy kölyökről, már le is csapnak rá. Fontolgatom amúgy, macskatenyésztőnek állok Angliában, ha minden kötél szakad. Tuti biztos megélhetés. Azon is gondolkodtam, még szót kellene ejtenem a macskák dorombolásának jótékony hatásáról a testi és lelki egészségre, a híres macskás versekről és könyvekről, de most abba kell hagynom az írást, mert szólít a kötelesség – be kell engednem a macskát

Uborkaszezon van a médiában, egyeseknél a kertben. Nálam nincs fólia alatt, úgyhogy még csak virágzik. Kegyetlen időszak ez: Joe Biden elesik egy biciklivel, és még a Pentagonban is azt nézik az elemzők, a kelet-ukrajnai műholdfelvételek várhatnak. A hosszú és kellemes napok hatással vannak a tartalomfogyasztási szokásainkra, mást kíván az ember gyomra, mint egyébként, aki egész évben nem kívánja a jégkrémet, ilyenkor sorba áll érte a strandon.

A Horn-korszak oktatáspolitikájának egy furcsa ágán találtam magam ötödikes koromban: nekünk szinte az egész évünk történelemből a magyar paraszti világról szólt, emlékeim szerint, amelyek csalhatnak, de túl élénken él bennem a trauma, hogy kétségbe vonjam a saját anekdotám: képzeljünk el egy non-stop Móra Ferenc metaadat dömpinget, a mángorlók működésének a legapróbb részletéig. Annyi idősen egy év nagyon hosszúnak tűnik, mintha a Kincskereső Kisködmön nem lett volna elég, valaki kitalálta, hogy nézzük újra az összes spinoffot, és a rendezői változatokat, kommentárral. Jó történelemtanárom volt, sajnos, úgyhogy becsülettel leadta a tananyagot.

Ennek köszönhető, hogy soha nem sikerült meglátnom a nádtetejű vályogházakban azt a romantikát, amit a budapesti kisértelmiségi egy szatyor pénzzel impulzusvásárol meg egy átborozott pincetúra másnapján.

Nem tudom, hogy mi az az ispán. Ha valaki azt mondaná, hogy az egyfajta körtemuzsika, elfogadom. A város, ahol születtem, 1950-ben még mező volt, mi közöm hozzá? Engem már az SZTK-ba vittek, amióta az eszemet tudom, egy kádári építészettől is kissé idegen, ötemeletes, acél-üveg-azbeszt épületbe, nem a piócás embert hívták házhoz, amikor kínzott a torokgyík.

A vármegyét se mond sokat, miben más, mint egy sima megye? Van benne vár? Sokat nem ér cirkálórakéták ellen. Legutóbb itt akkor állt erőd, amikor a rómaiak őrizték a limest. Régen így hívták, meg volt belőle 64, mesélte egy szkinhed nekem egy kerthelyiségben 2002 nyarán, 35 forint volt akkor és ott kisfröccs, fehérborból. Kész volt tankkal végigmenni Románián, mintha az visszahozná az apját, aki felakasztotta magát, amikor ő még csak nagycsoportos volt, predesztinálva arra, hogy a rendszerváltás után betonon eltaknyoló társadalom kukák mögötti felén keressen értelmet a létének; én akkor is mindent megbocsátottam neki, felőlem karlendíthet a Magyar Szigeten a többivel, ha ez csillapítja a fájdalmát, elfér. Ma sincs másként, remélem egyenesbe jött azóta az élete, innen is üdvözlöm!

Ugocsa már nem magyar terület, első sorban demográfiai okokból, ha mindkét világháborút nyerjük, meg bónusznak még egy harmadikat, a történelmi Magyarország területének nagy részén csak akkor tudnánk eszmét cserélni az ott élőkkel, ha lenne térerő a Google fordítóhoz. Turisták lennénk, én pedig magyar vagyok, nem turista.

Ettől még értem, megértem, sajnálom is valahol, de nem szól hozzám a revizionizmus, még a leglágyabb formája sem, nekem túl sok benne a tehetetlen lúzerség. A magyar diaszpóra basztatása vörös vonal, ezt adom, és aki bántja őket, az minimum irigykedjen ránk, ha félni nem is fél az anyaországtól.

De van, akihez szól, mi több, akinek üvölt, mint egy gőzszelepre tekert kutyasíp, meglepve az arra a tartományra süket embert, hogy mégis mi váltotta ki most éppen ezt az éktelen vonyítást.

A biciklimnek, ami régebbi, mint a Fidesz-hegemónia, ezért megtanultam vele együtt élni, van egy általam jól ismert problémája: egy speciális esetben, amikor visszaváltok, ledobja a láncot hátul. Már jól kiismertem, megbarátkoztam vele. Ha vissza kell váltani, tudom hogy ne csináljam, ha pedig ragaszkodom a helytelen módszerhez, pontosan akkor és úgy fogja ledobni a láncot, ahogy arra számítok.

Garantáltan, 10-ből 10-szer csattanva ugrik le a lánc.

Ahogy bedobta a közbeszédbe a kormány az ispánokat és a vármegyét, ezeket az objektív mérlegre téve lepkefing súlyú, kozmetikai módosító javaslatokat, a megfelelően érzékeny fülű, baloldali-reakciós közszereplők a magyar politikai uborkaszezon legjobb gumicsontra vetülő hagyományai szerint sütötték el a rettegve gúnyolódó megjegyzéseiket, ahogy végigszaladt a hír a riadóláncon. A túloldalról pedig hasonlóan komolyan véve jön a viszontválasz arról, hogy ez valami történelmi igazságtalanság helyretételében tett szimbolikus, de nagyon fontos lépés, de igazából kétharmad van, szóval magyarázni sem muszáj, "ez van és bekaphatjátok" is elég lenne.

Egy jól kiszámított visszaváltás, ami megfelelően dobja le a láncot. Nem szükséges, de egyeseknek örömet okoz, talán a rá adott reakció jobban, mint maga az intézkedés, és az uborkának most szezonja van.