Reaktor

 Amikor létrehozunk egy profilt valamelyik közösségi platform oldalán megadjuk a nevünket (vagy annak valamilyen becézett formáját), a korunkat, a városunkat, esetleg hogy hol tanulunk, illetve dolgozunk majd rákattintunk a regisztrálás gombra. Ezek közül csak egyik adatnak van hatása arra, hogy sikeres lesz-e a regisztrációnk és ez a kor.

(Fotó:Collabstr | Unsplash)

A legtöbb platform használati feltételei (a Terms of Use, amit előszeretettel csak kipipálunk) nem engedélyezi a 13 év alatti kiskorúaknak a használatot. Ennek főként az az oka, hogy a 13 év alattiak adatai védve vannak az Egyesült Államokban a COPPA egyezmény, Európában pedig a GDPR rendelet által. Ezek értelmében – mivel 13 év alatti gyermek nem tud önállóan hozzájárulni személyes adatainak kezeléséhez – a szülők beleegyezése volna szükséges a gyermek minden tevekénységéhez, amit adott platformon tenni kíván. Ezt természetesen lehetetlen biztosítani, így a 13 éven aluliaknak a nagy platformok (TikTok, Instagram, Pinterest, Snapchat, Facebook) egyszerűen „nem engedélyezi” a használatot, ezzel sikeresen megfelelve a szabályoknak. Esetleg szembetűnő lehetett a Youtube hiánya a felsorolásból, ennek az az oka, hogy a Youtube csak 16 éves kortól áll(na) a felhasználók rendelkezésére. Ha ehhez tartanánk is magunkat talán nem is lenne komolyabb gond. Viszont megszámlálhatatlan a gyermekek által létrehozott, szülői felügyelet nélkül használt profil és talán a legnagyobb gond, hogy mivel ők maguk hazudnak, alig lehet a védelmük érdekében fellépni. „Saját felelősségre” használják a platformokat – kivéve, hogy nem képesek felelősen dönteni, ez a szüleik feladata. Milyen veszélyek leselkednek a gyerekekre, amelyek miatt indokolt, hogy a szülő szigorúan monitorozza tevékenységüket?

(Fotó: Ivan Samkov)

Felnőttek esetében is gyakori jelenség a mentális egészség megingása, sőt romlása a közösségi platformok használatának hatására. Ez egy egyre kutatottabb téma, a társadalomra gyakorolt befolyás, amit az elterjedt és konstans szociális média használat eredményez szemmel látható. Egyre több felhasználónál jelentkeznek depressziós tünetek, szorongás és test-kép zavar. Az állandó visszajelzések valós-időben elmondják nekünk, hogy hány reakciót ért az aznapi öltözékünk, frizuránk, vagy épp a kávézásunk a barátnőnkkel. A pozitív visszajelzés (egy like, egy új követő) instant jutalom az agyunk számára, ennek gyakorisága pedig nem csak pillanatnyi érzést tud kiváltani. De ha elmarad, boldogság hormonok hiányát éljük meg és ennek is intenzív hatása van a közérzetünkre. Ezt egy stabil, felnőtt hormonháztartás is nehezen dolgozza fel, így aztán kamasz szervezettől elvárni, hogy hasonló körülmények között helyt álljon elég érdekes felvetés. Főként a kiskamaszok (10-15 évesek) demográfiáját teszi ez ki veszélyhelyzetnek, ami a személyiségfejlődést illeti. Ennek a korosztálynak a szociális kapcsolatok kiépítése, a csapaton belüli szerepük, megjelenésük és mások véleménye róluk korszakalkotó fontosságot töltenek be és a közösségi médiák ezeket a folyamatokat egy torz mederbe öntik.

A közvetett kommunikáció (chatelés, kommentelés) közepette maga a beszélgetés apró részletei maradnak el, amelyeket pont ebben a korban kéne feltérképezni és megérteni. Az emberi viszonyok kiépítését és fenntartását nem szemtől szembe, hanem képernyőn keresztül tanulják meg és ez a valós baráti kapcsolataikra is erős hatással van hosszú távon is, a romantikus kapcsolatokról nem is beszélve. A közvetett kommunikáció sokkal gátlástalanabb, a gyerekek olyan megjegyzéseket is megengednek maguknak, amiket még gyermeklétükre sem tennének az interneten kívül. Nem is élő-időben történik a beszélgetés, hiszen bármelyik fél akár hosszasan is eltöprenghet a stratégikus válaszán. Nem véletlenül hallhatjuk ma gyakran fiataloktól, hogy a „telefonálás stresszes”. Már az is eggyel közvetlenebb és ezáltal kényelmetlenebb kommunikációs forma, amit a szocializálásuk miatt megterhelőbbnek élnek meg – mégha az csak egy pizza megrendelése.

Vessünk egy pillantást a legsikeresebb ilyen tartalomgyártóra; a Cocomelon – Nursery Rhymes nevű csatorna büszke 167 millió feliratkozót számlál (2023. 11. 30.-án). A mesék, énekek és mondókák a csatornán első látásra tökéletesen gyermekbarát módon vannak összeállítva és egészen kicsi korú gyerekek számára sincs megterhelő tartalom a képernyőn. Viszont két dologban is „ügyesebb” a Cocomelon az által gyerekmesénél. Az egyik a telítettség, ami a gyermekek szemének minél magasabb, annál érdekesebb a másik pedig a vágások léptéke, amely szintén a figyelem fenntartását szolgálja. A csatornát a brit Moonbug Entertainment tartja fent és ahogy egy New York Times cikk is fogalmaz a vállalatról: semmit nem bíznak a véletlenre. Havonta egyszer felmérést tartanak többek között a Cocomelon epizódok érdekességét vizsgálva. Ehhez váltakozó életkorú kisgyerekeket ültetnek egyenként egy szobában a képernyő elé, majd figyelik hajszálpontossággal, hogy mely képsoroknál lankadt a gyermek figyelme. 2 évesnél idősebb gyerekek esetében egy igazán bizarr nevet viselő második képernyő is a gyerekek elé kerül: a Distractatron (avagy „zavar-gép”). Ez mindennapi jeleneteket játszik le, nem volna különösebbe érdekes a bárki számára, de a Cocomelon fejlesztőit pontosan az érdekli, hogy milyen képkockák nm alkalmasak a kisgyerek figyelmét lebilincselni, akár enyhe zavaró tényezők között. Az analízis úgy tűnik kifizetődő, a clippek a csatornán garantáltan több-milliós nézettségre tesznek szert. Mi ezzel az igazán nagy gond?

(Fotó: Ksenia Chernaya)

A babák, kisgyerekek, amelyeket képernyő által túlstimuláció ér megint csak – akár a kiskamaszoknál – fejlődés beli zavarok érhetnek. Megjegyzendő, hogy egyáltalán nem csak képernyő által érheti kisbabát túlstimuláció, egy nagyobb ismeretlen társaság, vagy sűrűn váltakozó környezet is kiválthatja. Ennek a tünetei az ingerlékenység, kitörésszerű sírás, fáradtság, dac, étlenség, ügyetlenebb mozgáskultúra, kevésbé együttműködő viselkedés, unalom vagy akár figyelemigény. Hosszú távú tanulmány még nem nagyon született a téren, hiszen egy viszonylag új jelenségről beszélünk, de főként a gyerek figyelme kerül veszélybe a huzamos kiskori túlstimuláció által, amely kihat a későbbiekben a tanulmányaira, az életminőségére.

Ennek és még sok más közösségi platformokkal kapcsolatos döntés felelős mérlegelését nem bízhatjuk se 2 éves, sem 10 és talán még 15 éves gyermekre sem. Ha felnőttek mentális egészségére gravírozó hatással van a globális közösség reflektorfénye, a kisebbekre még nagyobb figyelemmel kell lennünk.

(Fotó:Jelleke Vanooteghem | Unsplash)

A hippi mozgalom nemcsak az 1960-as évek Amerikáját határozta meg, hanem a mai napig megfigyelhető hatásokat gyakorolt az egész világra. Előző cikkemben a hippi mozgalom általános bemutatására törekedtem, míg jelen írásomban két olyan megkérdőjelezhetetlen fontosságú zenei fesztivált mutatok be, melyek nélkül átfogóan nem lehet a hippi mozgalomról beszélni.

A Woodstocki Fesztivál

1969. augusztus 15. és 18. között került megrendezésre az a fiataloknak „három nap békét és zenét” hirdető fesztivál, mely a mai napig a zenetörténet egyik legmeghatározóbb eseményének tekinthető. A fesztivál gondolata négy fiatal vállalkozóhoz köthető, akiknek célja egy stúdió vásárlása lett volna a fesztiválból befolyt összegből. Megállapodtak a korban frissen alakult, de nagy felkapottságnak örvendő Creedence Clearwater Revival együttessel, akik 10.000 dollár honorárium ellenében vállalták a fellépést. Ez egy nagyon megtérülő befektetésnek bizonyult, ugyanis a fellépő bejelentését követően sorban jelentkeztek további zenészek. A szervezőknek ezt követően a helyszín kérdésére kellett választ találniuk: Woodstock városa nem vállalta a fesztivált, a közeli Walkill település pedig törvényeket is hozott a rendezvény elkerülése érdekében. A problémát egy Max Yasgur nevű farmer oldotta meg, aki felajánlotta a birtokát a rendezvény helyszínéül.

A szervezők a 196.000 eladott elővételes jegyből nagyjából 200.000 résztvevőre számítottak. Mindenkit hatalmas meglepetésként ért, amikor a fesztivál első estéjén félmillió fiatal jelent meg. A helyszíni jegyeladás és a beléptetés koordinálása lehetetlen feladatnak bizonyult, melyet azzal a gazdasági szempontból számukra nem előnyös döntéssel orvosoltak, hogy egyszerűen beengedtek mindenkit, ingyen. A hatalmas tömeg olyan világhírű zenészek koncertjét élvezhette a három nap folyamán, mint Joan Baez, Grateful Dead, Santana, a The Who, a Crosby, Stills, Nash and Young formáció, vagy éppen a világhírű gitáros, Jimi Hendrix.

A fesztivált sokan a hippi mozgalom csúcsának tekintik: fiatalok hatalmas csoportja töltött el három napot a zene, a szabadság és az elfogadás jegyében. A fesztivált a békés lázadás egy formájának szánták, melyen a szervezők akaratának ellenére teret kapott a propaganda is,  ugyanis a fellépők a nagy tömegek előtt komoly kritikát fogalmaztak meg az USA külpolitikájával, és elsősorban a vietnámi háborúban való szerepvállalásával szemben. A fesztivállal kapcsolatban a korabeli sajtó kiemelte a züllöttséget, a rengeteg tudatmódosító szer használatát és a fesztivál nomád körülményeit, míg más források, és a fesztiválról készült 1970-ben megjelent Woodstock nevet viselő film az esemény pozitív oldalát mutatja be, kiemelve, hogy szinte csodával határos, hogy egy ekkora rendezvény katasztrófába való torkollás nélkül ment végbe. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez valóban így volt-e, valóban három nap béke és zene volt-e Woodstock?

A hippi mozgalom egyik legfontosabb értéke a háborúellenesség volt. A sors fintorának is tekinthető, hogy a fesztivál könnyen tragédiába torkollhatott volna, ha a hadsereg nem szállít élelmiszert és orvosi csapatokat a helyszínre. Utóbbi szükségessége nem is meglepő, hiszen átlagosan tízből kilenc fesztiválozó fogyasztott marihuánát.

A fesztivál területén egy ételt árusító cég úgy döntött, hogy 25 centről 1 dollárra emeli a hamburgerek árát, melyre a tömeg válaszul felégette a bódéjukat, ugyanis az áremelést „kapitalista kizsákmányolásnak” tartották.

A woodstocki fesztiválon két haláleset történt (egy férfi heroin túladagolásban halt meg, egy másikon pedig áthalytott egy traktor miközben egy hálózsákban aludt), ugyanakkor egy születésre is sor került.

A fesztivál a negatívumok ellenére egy hatalmas siker volt, melyre sokan mai napig a könnyűzene legikonikusabb eseményeként emlékeznek vissza. A sikert több további alkalommal próbálták megismételni, ám az 1969-es fesztiválhoz már soha nem tudtak felérni. Az 1999-es woodstock-i fesztivál pedig egyenesen katasztrófában végződött.

Az Altamont Fesztivál

Szintén 1969-ben került megrendezésre az Altamont Fesztivál, melyről a köztudatban Woodstockhoz képest egy sokkal negatívabb kép alakult ki. Ezt, a Woodstockot csak hónapokkal követő eseményt tartják a hippi álom végének, és sokan gondolják úgy, hogy valójában itt kerültek először felszínre a hippi mozgalomhoz kapcsolódó, de eddig a felszín alá rejtett problémák.

1969. december 6-án az altamonti autópályának a San Franciscótól 80 km-re eső szakaszánál egy hatalmas „ingyenbulit” szervezett a Rolling Stones. Az esemény leghíresebb és legtragikusabb pillanatára a Rolling Stones fellépése közben került sor: Meredith Hunter tudatmódosító szerek használata miatt teljesen magán kívüli állapotban, őrjöngve mászott fel a színpadra. Egyes források szerint mikor ezt másodjára tette meg, előhúzta a magánál tartott fegyvert is. A rendezvényt a Pokol Angyalai (Hells Angels) biztosították, akiknek egyik tagja, Alan Passaro, a dulakodás közben leszúrta Meredith Hunter-t. A férfi belehalt a sérüléseibe. A döfést leadó férfit jogos önvédelem okán bár felmentették, de élete mindössze pár évvel később véget ért, mikor megkérdőjelezhető körülmények között egy tóba fulladt.

A biztonság fenntartásának céljából alkalmazott Pokol Angyalai fizetésüket sörben kérték, előre. Nem tekinthető így meglepőnek, hogy a fesztiválon az általános biztonsági szint nem volt túl magas, és maguk a Hells Angels tagjai is számos alkalommal összetűzésbe kerültek a fellépőkkel és a látogatókkal.

Az eseményhez köthető halálesetek sora nem ért véget Meredith Hunter-rel: ketten haltak meg autóbalesetben, egy személy pedig bódult állapotban vízbe fulladt. A fesztiválon továbbá szinte felmérhetetlen mennyiségű anyagi kár keletkezett.

1970-ben jelent meg a Gimme Shelter című film, mely a Rolling Stones tragikus kimenetelű koncertjét mutatta be. A zenekar bár valószínűleg szeretett volna megfeledkezni az Altamontnál történt eseményekről, a dokumentumfilm ezt lehetetlenné tette.

Mindkét fesztivál esetében a történteket bemutató filmek megkérdőjelezhetetlen befolyással voltak a korszak társadalmának, és a későbbi generációk véleményére. Amikor a hippi korszakról, és annak a csúcspontjaként számon tartott Woodstock-ról, és a mélypontjának mondott Altamontról beszélyünk, fontos szem előtt tartanunk, hogy ezen eseményekről kevés objektív információval rendelkezünk. Szintén nem szabad elfelejtenünk, hogy a hippik egy rengeteg szenvedést átélt világba születtek, ahol érthető módon a boldogságot, a szabadságot és az igazságosságot keresték. A fesztiválozó fiatalok nagytöbbsége a kikapcsolódást és a kiszakadást kereste abból a szörnyűségeket megélt világból, amiben szüleik felnőttek, mit sem sejtve, hogy éppen ezeken a fesztiválokon is szörnyűségekkel fog szembesülni.

Mikor találkozott elsőnek azzal a kifejezéssel, hogy demokrácia?

Ez kicsit furcsán fog hangzani, de valamikor még gimnazista koromban, a szocializmusban, azt a szót emlegettük állandóan, hogy demokratikus centralizmus. Az ember már 14-15 éves fejjel is levette egy kommunista rendszerben, hogy ez valami nagyon nagy kamu, ez valami nagyon nagy mellébeszélés, hogy egyrészt demokratikus, másrészt meg centralizált. Valóban volt egyfajta hivatalos ideológia, tehát a KISZ-ben, a Kommunista Ifjúsági Szövetségben mindig ezt tanultuk, hogy nálunk demokratikus centralizmus van. Ha úgy tetszik az első találkozásom, az már eleve gyanút keltett bennem a demokrácia és demokratikus szóval kapcsolatban.mi változott

Mi változott azóta?

Semmi, csak rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Akkor valóban azt hittük, hogy ami nálunk van, egy szocialista országban, az csak szavakban demokrácia, ám bezzeg nyugaton, ott valódi demokrácia van. Az az igazság, hogy most körülbelül ugyanennyire szkeptikus vagyok magával a szóval kapcsolatban.

Ő is azt mondja, hogy ez egy kormányzati forma. Eredetileg a demokrácia, hát mindenki tudja, hogy görög szó, és általában mindenki azt is tanulta, hogy ez az ókori görög világban keletkezett. De! Ott a demokráciának könyörgöm, még volt egy nagyon világos, egyértelmű jelentése, az tényleg a kormányzásnak, egyáltalán a közösség igazgatásának egy nagyon jól körülírható formája van. Ahogy a régi görögök látták, hogy az államok, városállamok többsége az olyan, hogy egy király, egy egyszemélyi vezető irányítja. Aztán van, ahol egy kisebbség, egy arisztokrácia, vagy oligarchia hozza meg a legfontosabb döntéseket és ezzel szemben egy teljesen világos fogalom volt az, hogy van egy-kettő, nagyon kevés olyan polisz, ahol pedig a démosz - nem a nagybetűs nép! - a népgyűlés hozza a legfontosabb döntéseket. Ez még egy teljesen világos fogalom.

A probléma akkor kezdődött, amikor már bőven az újkorban, a XVIII. század közepén elkezdték egyesek azt mondani, hogy tulajdonképpen a képviseleti kormányzást is lehetne demokráciának nevezni. Már nem a démosz, nem a népgyűlés, nem is az emberek sokasága hozza meg a döntést, hanem ők választanak olyan képviselőket, akik aztán helyettük és a nevükben kormányoznak. Ezt XVIII. század közepén vetették fel először. Addig a képviseleti kormányzatot soha nem hívták demokráciának.

Tulajdonképpen csak a XVIII. század közepén elszórtan kezdték emlegetni ezt a rendszert, úgy mint demokrácia, konkrétan egy, a d'Argenson nevezetű francia ember. Ő a világtörténelem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a politikatörténet egyik legnagyobb szélhámosa volt, egy zseniális szélhámos, aki egyszer csak azt írta, hogy tulajdonképpen a nép többsége által közvetlenül gyakorolt hatalom, az nem is igazi demokrácia, az egy rossz, hamis, faux franciául demokrácia. Az igazi, franciául véritable demokrácia, az az, amikor képviselőket választanak, akik majd kormányoznak helyettük.

Ha most idejönne Arisztotelész, nem értené, hogy miről van szó, hogy lehet, hogy király is van, meg demokrácia is van, ez nem vegyes kormányzat és halkan mondom, Arisztotelésznek lenne igaza. Amikor arról beszélünk, hogy a demokrácia egy ilyen szinte jelentés nélküli szó lett, akkor arre gondolunk, hogy minden olyan rendszert, ahol valamilyen értelemben egyáltalán az emberek többségének van némi beleszólása a közügyekbe, azt már tulajdonképpen mindenki demokráciának hívja. Zavaró egy kicsit, mert ugye a szó eredeti jelentése mégis az lenne, hogy népuralom. Ezt jelenti a görög szó, a démosz az népet, de inkább a népgyűlést jelenti, és a kratosz meg hatalmat. Nagyon nehéz azt megmondani, hogy egyáltalán milyen alapon minősítek mondjuk egy rendszert, nem demokratikusnak vagy demokratikusnak. Természetesen mindenki elmondja, aki kicsit szofisztikáltabb, hogy ez egy skála, ám mégis, ha megfigyeljük, akkor ez úgy viselkedik tényleg, mint egy varázsige, és amikor elítélően mondjuk, hogy ez nem demokratikus, az meg demokratikus, akkor mégiscsak úgy használjuk, mintha ez egy ilyen bináris fogalom lenne. Miközben a valóságban mindenki tudja, vagy legalábbis, aki meg nem szakember, az érzi a lelke mélyén, hogy ez nem ilyen, hogy egy vagy nulla a demokrácia mennyisége.

Lényeg a lényeg a demokráciával kapcsolatos fogalmi problémáim, azok jottányit sem csökkentek az elmúlt évtizedek során. Más természetű problémáim vannak, mint mondjuk 14-15 éves koromban, de fogalmi problémáim azok most is vannak bőven.

A történelemben megfigyelhetjük, hogy sokkal kevesebb ideig működtek az országok demokratikusan, mint autoriter módon, ezzel szemben manapság mintha axiómaként fogadnánk el, hogy egy rendszernek demokratikusnak kell lenni és pont. Mi lehet ez a varázsige, a demokráciának a titka, ami miatt még a legelnyomóbb diktatúrák is valamilyen módon magukat demokratikusan akarják legitimizálni?

Itt két különböző dolog merült fel. Az egyik az, hogy miért érzi úgy, hogy neki egyetlen legitimációs forrása az, hogy a népre hivatkozik. Ez egy nagyon hosszú fejtegetést igényelne, amiben nem is vagyok ráadásul biztos. Majdnem azt mondanám, hogy a demokráciának a talán valaha élt legnagyobb elméleti gondolkodója, szerintem legalábbis az Alexis de Tocqueville volt, francia politikus, egy időben volt külügyminiszter is, író, a szociológiai vizsgálódás egyik előfutára, aki egy nagyon híres könyvet írt az amerikai demokráciáról.

Francia létére elment Amerikába, az 1830-as években, pont akkor, amikor Amerikában is elkezdtek demokraták lenni, mert ők korábban nem voltak demokraták. Ahogy említette is, ez egy nagyon új dolog volt, hogy mindenki demokrata. Az Egyesült Államok alkotmánya az nem a demokráciáról szól. 1787-88-ban, amikor a viták folytak, senki nem akart demokráciát. Republikánusnak nevezték magukat, köztársasági érzelműnek nevezték magukat, a demokráciát azt mindig elutasították. Ez nem demokrácia, ez köztársaság - vallották. De pont akkor, amikor Tocqueville ott volt, akkor kezdett Amerikában a demokrácia szó használata elterjedni.

Tocqueville ezen gondolkodott, ugyanazon, amire a kérdés vonatkozott, hogy miért van, hogy a világban egyre több ország, pedig még az 1830-as években vagyunk, nem a 2020-as években. A demokrácia titkát tulajdonképpen ő sem tudja megmagyarázni, inkább azt mondja, hogyha megnézzük az egész nyugati világot, akkor évszázadok óta az egyenlőség felé való haladást látjuk. Ő sem tudja pontosan megmondani, hogy miért kezdődött ez, mi történt, de azt látja, hogy ez egy megállíthatatlan dolog. Amikor azt mondja ő maga, hogy több mint 500 éve kapta az első lökést a demokratikus egyenlőség, akkor arra gondol, hogy például akkor volt az, amikor a francia rendi gyűlésbe először beengedték az úgymond közrendűeket is, azaz nemcsak a nemességet, meg a papságot, a későbbi harmadik rendet.

Ő maga arisztokrata, szó szerint 900 évre visszavezethető nemesi családból származik, és ennek ellenére azt mondja, hogy nem lehet, nincs visszatérés. Van egy ilyen mozgása a történelemnek, hogyha egyszer elindultunk az egyenlősödés felé, akkor azt már nem lehet megállítani, még amikor lesz is egy autoriter, vagy diktatórikus rendszer, ő a zsarnoki szót használja.

Akkoriban a klasszikus politikai szóhasználatban inkább zsarnokinak nevezték ezeket a rendszereket. Még a zsarnoki rendszerek is a legitimációjukat mindenképpen ebben az egyre egyenlőbbé váló tömegben, magukban az emberekben fogják keresni. Valóban, ahogy említette is, vagy félrevezető módon, vagy tényleg.

Szemben a nem valódi demokráciákkal, ami ilyen parlamentáris, mint az angol, liberális, elfajzott demokráciák, ezzel szemben itt nálunk Németországban valóban a nép akarata érvényesül. Ezek alapján látható, hogy még az ilyen szélsőséges diktatúrák is, mint akár a nácizmus, igenis szerette, időnként legalábbis, hiszen később leszoktak erről a szóhasználatról, de a hatalomátvétel idején rendszeresen definiálták magukat demokrataként, és ahogy a kérdésben is implicite benne volt, hogy tényleg nevetséges, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságtól kezdve a korábbi Német Demokratikus Köztársaságig hány egyébként nyilvánvalóan kevéssé demokratikus ország nevezte magát demokráciának. Ha valaki egyébként persze azt mondja, hogy ez csak egy ilyen üres szócséplés, nem. Megint hadd menjek vissza, akkor a saját gimnáziumi, illetve első egy-két egyetemi évemre is. Nekünk még kötelező jelleggel kellett marxizmus-leninizmust tanulni az orvosi egyetemen, merthogy orvosi egyetemre jártam először, nem tudom, hány darab ideológiai tárgyunk volt, tudományos szocializmus, politikai gazdaságtan, és így tovább.

Engem is érdekelt, hogy a tankönyvben hogyan fogják megmagyarázni, hogy ahol egypártrendszer van, és ugye 1985-ig egy jelöltből lehetett egyet választani, az miért demokratikusabb, mint a nyugat-európai rendszerek, persze az sem tökéletes, ahogy Churchill mondta, de hát mégiscsak azért legalább van 5-6-8-10 párt, amiből lehet választani. A tankönyvnek erre volt válasza.

Nem kifejezetten egy politikai pragmatizmusból fakadó érvelés volt, ezt vissza lehet mondjuk Marx, Engelsig vezetni. Valóban, ők is valami hasonlóról beszéltek, hogy az egy igazibb demokrácia, egy igazibb bevonása a népnek, ahol nem különböző részérdekeket képviselő pártok csinálják a demokráciát, hanem egy mindnyájunkat képviselő, mondjuk így, egy kommunista politikai párt,úgyhogy a röviden valami olyasmi a válasz, hogy én sem tudom megmondani, hogy miért mindenki a népre hivatkozik, de az tény, hogy manapság nem lehet másra, tehát egy olyan több évszázados folyamatnak vagyunk, na nem a végén, de legalábbis egy nagyon kései időszakában, amikor lehetetlenség eltekinteni ettől.

Ez tankönyvi közhely, amikor egy magyar politikatudományi tankönyvben, egyetemi tankönyvben azt olvasom, hogy a politikatudomány a demokrácia tudománya. A többi politikai rendszek, azok nyilván nem érvényesek, azokat nem lehet egyáltalán logikusan vizsgálni sem, hisz vizsgálni, logikusan, ésszerűen, egyedül a demokráciát. Lehet a politika tudománya, a demokrácia tudománya. Az emberi néz, hogy milyen érdekes korszak ez.

Csak hát, ennek az az ára, hogy tulajdonképpen minden olyan politikát vagy társadalmat demokratikusnak kell neveznünk, ahol egyáltalán az embereknek bármilyen értelemben van valamennyi beleszólásuk a politikába. Konkrétan a demokrácia, ahogy mondtuk is, egy görög szó. Föltételezi mindenki, hogy valamikor ott keletkezett, Athén, Kleisztenész és környéke, valamikor 2500 évvel ezelőtt, ezért általában az ember azt gondolná, hogy minden demokrácia történeti kézikönyv, tankönyv is ott kezdi a tárgyalást. Ez eddig így is volt, az elmúlt évekig evidens volt, hogy a demokrácia kezdete az Athén térsége.

Most már nem. Nem csak egyfajta politikai korrektség jegyében, hogy ne Európában legyen, hanem némi joggal is, át szokták helyezni ezt a kezdetet, sokkal korábbra és más kultúrákba. Az Oxford University Press-nél jelent meg körülbelül 10 évvel ezelőtt egy Demokrácia világtörténete c. könyv, Temma Kaplan tollából, mely Hammurapival, Mezopotámiával kezdődik. Erre az első reflexem az volt, hogy egy jót mosolyogtam, a Hammurapi, én úgy emlékszem, hogy az ő foglalkozása király volt, tehát hogyan lehetett egy mezopotámiai uralkodó demokrata? Igen ám, de tényleg megjelenik ez az érv, ha elolvassuk az ő törvényeit, akkor abban például benne van, hogy amikor csatornát építünk, akkor meg kell kérdezni az embereket is, hogy ki hová szeretné, hogy hová építsük azt a csatornát, ezáltal egyfajta demokrácia volt, mert a demokrácia semmi mást nem jelent, mint hogy egyfajta kooperáció, egyfajta párbeszéd zajlik a társadalom tagjai között - írja Kaplan.

A Szovjetunió felbomlása óta különböző demokrácia skálák alakultak ki, rendkívül nagy a szakirodalom, hibrid rezsim, irányított demokrácia, patronális demokrácia. Miért van szükség arra, hogy ennyire diverzifikáljuk a demokrácia fogalmát?

Nagyon érdekes és összetett kérdések ezek. Önmagukban, ha valaki megnézi ezeket a demokrácia indexeket, ahol igyekeznek számszerűsíteni különböző változók alapján, szó szerint kvantifikálni,a demokráciáknak a minőségén, amiket Freedom House-tól kezdve, ugye Economist Intelligence Unit különböző nagy cégek foglalkoznak ezzel, akkor ezeknek a változóknak a nagy részének semmi köze nincs a demokráciához. A Freedom House-nak már a nevében is benne van, hogy őket inkább a szabadság érdekli: a szabadságjogok érvényesülése, különböző alapvető emberi jogoknak az érvényesülése, a bíróságoknak a függetlensége, ezeknek nem a demokráciához van közük, nagyon fontos dolgok, nagyon jó dolgok, csak nem a demokráciához tartoznak.

A skálák egyfelől azt mutatják, amiről már beszéltem, hogy rendkívül kiterjedt a demokrácia szónak a jelentése. Ma már nem egyszerűen azt jelenti, mint valamikor, hogy a legfontosabb kérdéseket mondjuk a nép közvetlen szavazása dönti el, hanem beleértünk olyan dolgokat is, mint jogok, szabadságok, mint politikai rendszernek, bíróságoknak, egyebeknek a politikai elrendezése, ezért aztán az indexek nem valami jól körülírható demokráciát pontoznak, hanem a politikai rendszernek a jóságát vagy rosszaságát. Már messze túl vannak azon az egyszerű demokrácia fogalmon, nem azt mérik és pontozzák, hogy mennyire demokratikus, hanem azt, hogy mennyire szabad, mennyire jó, mennyire etikus egy adott politikai rendszer.

Amikor a nyugati országok kezdték felismerni, hogy a világnak ebben a részében másfajta demokráciák vannak, nem olyanok, mint amit megszoktak, akkor viszont a demokráciaindexek nem vesztik el az értelmüket, hiszen minden tiszteletem ezeké a szervezeteké, de mégiscsak azt feltételezik, hogy náluk egy jó, egy sokkal tökéletesebb demokrácia van, mint mondjuk Kelet-Európában, Ázsia vagy Afrika egyes részein, hanem egy ugyanannak egy alacsonyabb rendű változata, egy még fejletlen változata.

Max Weber Napóleon kapcsán fogalmazta meg gondolatait. Napóleonnál az világos, hogy egyeduralkodó volt, de tény, hogy nagyon igényelte a nép támogatását. Ő nem az a típusú uralkodó volt, és nem is akart az lenni, aki fegyverek, rendőrség és biztonsági szolgálatok révén akarja rettegésben tartani a népet. Olyan típusú ember volt, aki népszerű akart lenni, aki azt akarta, hogy azért legyen császár, mert az emberek szeretik, támogatják. Minden jel szerint egyébként Napóleon tényleg az emberek jelentős része szerette és támogatta.

Erre azt mondani, hogy Napóleon a demokrácia egy kezdetlegesebb fokát képviselte... Ő egy más típusú politikai rendszert képviselt, mint mondjuk a későbbi liberális demokráciák, magyarán a listázással, valamint az indexeléssel egy a probléma van, hogy mégiscsak föltételez egy abszolút demokrácia mércét és egy abszolút demokrácia fogalmat, ami nem általában a demokráciát, hanem annak egy típusát, egy bizonyos fejlett nyugati országokban megvalósult formáját tekinti demokráciának, és a többit ehhez képest értékeli le.

A demokráciának alapproblémája, hogy két farkas megszavazza egy birka ellenében, hogy a birka legyen a vacsora. Mennyire nyújthat megoldást a cenzus, vagy bármilyen más módosítás?

Kezdjük először is azzal, hogy cenzust bevezetni ma a fejlett világban lehetetlen. Amikor korábban arra utaltam, hogy az egyenlőség felé való haladás már több száz éve elkezdődött valahol itt a nyugati világban, és aztán persze kiterjedt a világ többi részére is, hát lásd a demokrácia, a modern nyugati demokrácia az nyugatról terjedt el más földrészekre. Egyrészt nem lehet ezzel szembemenni.

Személyes élményt mondanék erre. Néhány évvel ezelőtt egy középiskolásoknak szóló politikai rendezvénye, vetélkedőn voltam zsűritag. Az egyik csapatnak egyfajta cenzúra bevezetése mellett kellett érvelni, a másiknak pedig ellene. Egy nagyon primitív, egyszerű cenzusról volt szó: legalább érettségihez kössük a szavazati jogot Magyarországon.Nagyon érdekes volt, hogy hiába érveltek nagyon jól a mellette érvelők, említették. hogy legalább egy minimális tájékozottságot igenis föltételez a politikai részvétel, nem lehet mindenkinek alanyi jogon odaadni, hanem éppen a demokrácia minősége érdekében legalább annyit várjunk el, hogy valaki mondjuk elvégezze azt a bizonyos tizenkét osztályt. Nagyon jól érveltek. A másik oldal inkább csak ezeket a demagógiákat tudta mondani, hogy ez mindenkinek jár.

Tanulságos emlék maradt, hogy nem csak én érzem ezt a magam filozófiai képzettségével, meg előtörténetével, hanem egy hivatásos politikus is pontosan tudja. Nem én gondolom, hogy ők nem mernek mást mondani, hanem ő is tudja, hogy nem szabad mást mondani. Beszélhetünk arról, hogy legyen cenzus, de úgyse lesz, ez egy teljesen reménytelen dolog, habár egyébként az ilyen megoldások, mint a cenzus és hasonlók, azok valóban antidemokratikusak, korlátozni igyekeznek ezt a bizonyos közvetlenül kiáradó népakaratot.

Az egész nép, vagy a népnek egy kisebb része, a többség zsarnokságát valósítja meg, amit az ókor óta a legnagyobb veszélyként érzékeltek. A demokrácia az egy nagyon tág szó, de minden szavazással eldőlő kérdésben, ott van a veszély, hogyha valakinek van egy stabil többsége - mindig 51 százalékkal ő győz - akkor meg tudja azt tenni, hogy 49 százalékot soha az életben nem veszi figyelembe. Ez ellen önmagában a cenzus nem fog védeni, mert az eliten belül lehet egy ugyanilyen megosztottság, az elit 51 százaléka a 49 százalékát fogja leszavazni. Az is egyfajta többségi zsarnokság.

Az előbb említett Tocquevillenek az egyik leghíresebb fejezete ebben az amerikai demokráciáról szóló könyvben, az pontosan a többség zsarnokságáról szól. Hogyan fogja Amerika kivédeni ezt a veszélyt? - a fő kérdés. Ő sem a cenzust, vagy hasonlókat javasolja, hanem igenis olyan nem demokratikus intézményeket és megoldásokat, amik a demokráciának efféle a veszélyét ellensúlyozni tudják. Ezek nem demokratikusak.

A másik, amit Tocqueville emleget, azok a helyi önkormányzatok. Az egész népnek a többségére ne tudja rákényszeríteni az akaratát, mondjuk egy helyi közösség. Ismételten demokratikus. Az ország 99 százaléka mást akar, de én itt a helyi közösségemben nem azt akarom, akkor ennek az egy százaléknak hadd legyen most igaza. Ő is mondja, hogy ezeknek a legfontosabb része nem is az intézményes elrendezés. Ezt én is hadd hangsúlyozzam már nagyon erősen. Bele vagyunk szerelmesedve, ha politikáról van szó, bele vagyunk szerelmesedve az intézményekbe. Intézmények, szabályok, eljárások, procedúrák. Nem, nem és nem. Ezek azért működnek egyáltalán az intézmények, az eljárások, a processzorok, mert van valami politika előtti megalapozásuk. Igenis van egy kultúra, van egy morális felfogása a közösségnek. Egyszerűen van egy általában ki sem mondott konszenzus arról, hogy mit szabad és mit nem.

Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy amikor diktatúrák vannak, ott nem azért tud mondjuk egy Sztálin korlátlan diktatúrát kiépíteni, mert olyan az intézményrendszer, hogy ki tudja küszöbölni az ellenvéleményt, hanem azért, mert olyan az emberek jelentős részének a politikai kultúrája, hogy erre úgy rábólint, "igen, ilyen a politika, ez így működik". Tudjuk hogy Sztálin ma is a legnépszerűbb politikatörténeti személyiség Oroszországban. Létezik egy olyan közfelfogás, amelyik azt mondja, ugyan történtek dolgok, de hát ez úgy benne van. Ellenben vannak olyan országok azért Európában, ahol viszont azt, hogy egy kormány, vagy egy politikai vezető, egyszerűen és nyíltan mondjuk a saját baráti körét támogassa, azt hiszem, nem fér bele. Nem azért, mert az intézmények megtiltják, meg van rá törvény, hanem azért, mert az egész ország így hátrahőkölne.

Persze bíróságon is meg lehet támadni, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ezt maga a politikus, az egyszerű választópolgár is úgy érzi, hogy ilyet rendes kultúrember nem csinál. Ezt nem csak én mondom, hanem politológusok is, olyanok, mint Robert Dahl, mondják, hogy ez a nagyon bonyolult amerikai politikai rendszer, a fékek és ellensúlyoknak ez iszonyatosan bonyolult, sokrétegű rendszere nem azért működik, mert olyan jó ez az intézményrendszer, hanem azért, mert van egy olyan szellem, amiben ez gyökerezik. Enélkül a gondolkodás, szellem, kultúra nélkül nem működnének ezek a nagyon bonyolult és specifikus intézmények.

A helyi közösségeknél hasonló a helyzet. Olyan gondolkodásmód, egy olyan fajta politikai aktivitás bugyog a szervezetben, ami önmagában képes, ahogy ő mondja, megannyi zátonyt képezni a közakarat áradásával szemben. Manapság egyébként a politológiában is egy egyre inkább kedvelt kutatási téma kezd lenni az ilyenfajta informális politizálás, ami nem ragadható meg konkrét intézmények, procedúrák keretében, hanem valami annál sokkal homályosabb, de mégiscsak sokkal erősebb politikai tényező, és hogy igenis van egy ilyen prepolitikai, politikát megelőző társadalmi, kulturális, intellektuális háttere, amiktől működik egy intézményrendszer, vagy éppenséggel nem működik.

A digitalizáció mennyiben változtathatja meg alapvetően a demokrácia működését, felfogását? A digitalizációval egy gyorsabb, transzparensebb, hatékonyabb demokrácia következhet be, vagy egy statisztikára és algoritmusokra alapuló, egyfajta autoriter populizmus?

A demokrácia átláthatóbb, transzparensebb, hatékonyabb - ez egyértelműen nem. A várakozások mindig fölbukkannak, amikor valami új technikai megoldás jelenik meg, és aztán mindig szépen elhalnak. Az, hogy a modern technika az nem egyszerűen becsatornázza az emberek egyébként létező véleményét, hanem adott esetben ő maga termeli meg, manipulálja ezt a véleményt, ez nem a digitális korszaknak a félelme. Ez már sokkal korábban így volt. Valamikor egyébként már Tocqueville-ék is, mindig Tocqueville-hoz kanyarodok vissza, sejtették, hogy a sajtó, a tömeg tájékoztatása és a tömeg szórakoztatása is hasonló. Már akkor Amerikában lehetett sejteni, hogy ez nagymértékben formálja az emberek véleményét, és nem csak egyszerűen leköveti.

A XX. században, amikor ezek a típusú totalitárius diktatúrák megjelentek, akkor vették észre, hogy tömegméretekben a film vagy a rádió olyan fegyvert ad a hatalmon levők kezébe, ami teljesen kiszámíthatatlanná, vagy mondjuk inkább, hogy szinte értelmetlenné teszi a demokráciának azt a hagyományos érvét, hogy hagyjuk az embereket maguk dönteni. (Kis színes: Ahogy egy magyar idős rockzenész nemrégiben kifejtette, hogy hát már azt se tudom, hogy amit gondolok, azt én gondolom.) Valójában a Cambridge Analytica és hasonlók, azok éppen azt mutatták meg, hogy ha az embernek ismerjük eléggé a szociológiai, pszichológiai hátterét és a profilját, akkor pontosan tudjuk, hogy miként lehet valamilyen irányba terelni. És ha belegondolunk, a politológusok is mit szoktak csinálni? Hát ezt, fölmérik, hogy hány éves, milyen végzettségű, hol lakik, és ezektől függ, hogy egy politikai kérdésről mi lesz a vélemény. Hamarabb tudjuk, hogy egy politikai kérdésről mit fog mondani, 90 százalékos valószínűséggel, mint ő saját maga.

Én mindig azon csodálkoztam, ha az ember elolvas akár ma egy demokráciáról szóló politikatudományi értekezést, pláne politikai filozófiait, ott fölsorolnak tényleg egymillió érvet amellett, hogy a demokrácia miért nagyszerű, majd az ember ugyanott, ugyanazon az egyetemen egyszer csak előkap egy szociálpszichológia tankönyvet, amiben pontosan az ellenkezőjét írják le, hogy az emberi gondolkodást tulajdonképpen kiküszöbölhetetlen társadalmi körülmények határozzák meg, és gyakorlatilag az ember szeme előtt párolog el ez a bizonyos autonóm politikai aktor, akire egyébként a demokrácia pozitív megítélése hivatkozni szokott. Szóval nekem is kedvemre van a kettő összevetése. Olvassuk el a demokrácia melletti politikai szónoklatokat, és tegyük mellé a szociálpszichológiának a legalapvetőbb fölismeréseit arról, hogy mi alapján és hogyan is hozunk döntéseket.

Önmagában emiatt a digitalizáció, és most itt vagyunk a mesterséges intelligencia korában. (Manapság tényleg az ember egy cukrászdába nem tud úgy elmenni, hogy öt percen belül ne a mesterséges intelligencia témája kerülne szóba.) Nem fogja ezeket a se mesterséges intelligencia, se a digitalizáció átláthatóbbá, transzparensebbé, és hatékonyabbá tenni. Morálisabbá végképp nem és hatékonyabbá sem. Annak idején, amikor az internet bejött a 90-es években, ott is ezt pontosan láttuk. Első körben óriási várakozások voltak. Most végre megvalósul az, ami az athéni agora, az emberek közvetlenül szólhatnak egymáshoz, tudnak egymással közvetlenül kommunikálni, megvitatni a közösség ügyeit, akkor ez volt a korai korszak. Néhány éven belül aztán jöttek az ezzel ellentétes empirikus kutatások, hogy nem igaz, hisz véleménybuborékok, különböző szűrők, manipulációk társultak az internettel. Mennyire nem valósult meg az, hogy mostantól kezdve átláthatóbb és főleg színvonalasabb lesz a politikai élet.

Most már nyilván a mesterséges intelligencia korszakában, ezt az eufórikus korszakot talán át sem éltük, vagy olyan rövid volt, hogy észre sem vettük, mert már szinte az első pillanattól kezdve legalább annyian figyelmeztetnek a veszélyeire, így arra, hogy sokkal inkább képes nem valós tartalmakat létrehozni. Én mindig nagyon tisztelem, becsülöm azokat a kollégáimat, illetőleg politikai aktivistákat, akik azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehetne az embereket megtanítani arra, hogy az álhíreket kiszűrjék, hogy a hamis információkat felismerjék, hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni. Látjuk, hogy ez egy szélmalomharc, teljesen lehetetlen. Éppen a technika hozza létre olyan mennyiségben az információt, hogy nem tudjuk. Nem tudjuk, senki nem tudja kontrollálni.

Még az se igaz, amit mondtam a rádió, meg a film kapcsán. Már az elektromos távíró kapcsán a XIX. században fölvetették, hogy a Morse-kép az majd megoldja, és akkor gőzhajóval majd a világ összezsugorodik, mindenhova elutazhatunk, az emberek pedig majd mennyivel jobban meg fogják érteni egymást.

Egészen elképesztő, hogy ezek a technikai illúziók még mindig léteznek, de valójában, ha nincsen - megint oda térek vissza, amit már egyszer említettem - alapvetően a társadalomban ilyenfajta politikai kultúra, ami tényleg a részvételre, az egymás meghallgatására, a józan véleményalkotásra vonatkozik, ha nincs meg ez az alap, akkor nincs olyan technikai eszköz, amivel ezt létre lehetne hozni. Ezek erre épülnek rá, de önmagában, politikai, társadalmi vagy kulturális problémákra, politikai, társadalmi és kulturális válaszok vannak, és nem technikaiak.

Szóba került a pszichológia. Nagyon érdekes, hogy a XX. századi totalitárius rendszerek kialakulása idején, főleg a 30-as években, az egyik, amitől nagyon féltek, az a technika. Azok, akik ténylegesen a diktatúráktól tartottak, azoknak a mindenhatóságától tartottak. Egyrészt a technikai eszközök, és ezt tudjuk is, hogy a náci Németország milyen fantasztikusan lelkesen, ha úgy tetszik, igenis progresszív módon használta a technikai eredményeket, de a másik, amitől nagyon féltek, az a pszichológia.

A brit katolikus szerző, Christopher Dawsontól kezdve az amerikai történészig Guy Stanton Fordig, és még nagyon sokakat lehetne sorolni, majdhogynem közhely volt történészi, politikatudományi körökben, hogy a demokrácia korszakának vége van. A pszichológia és a technika korszakában nincs értelme olyan értelemben demokráciáról beszélni, ahogy azt egyébként eddig tettük.

Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a jövőben is demokratikus rendszerben fogunk élni, egyáltalán baj-e, ha nem abban fogunk élni? Hogyan tudjuk észlelni, hogyha távolodnánk ettől az iránytól, mik ezek a jelek, amikre figyelnünk kell?

Arról próbáltam beszélni, hogy demokrácia nincsen, annyira homályos és kiterjedt lett a fogalom. Én mindig arra próbáltam itt utalni, hogy persze én is tudom, hogy Észak-Korea és Finnország az nem azonos kategóriába tartozik. Az sem kétséges számomra, hogy melyik országban élnék szívesebben a kettő közül. De én azért nem azt szeretném mondani, hogy az egyik az demokratikusabb, a másik meg kevésbé vagy egyáltalán nem demokratikus.

Jobban szeretem ezt az archaikus kifejezést, hogy vegyes kormányzat, melyet az ókorban már Platón használta, a középkorban pedig egyértelműen ezt tekintették a legjobb rendszernek.

Azt mondanám, hogy a mi dolgunk nem az lenne, hogy a demokrácia demokratikusságán lovagoljunk, hogy ez félig demokratikus, ez autoriter és társai. Én számomra a legkívánatosabb jövő az, hogy a vegyes rendszereket, ezeket a vegyes kormányzatokat őrizzük meg. Legyen egy olyan politikai kultúra, ahol az emberek részvételére is szükség van, de ne ringassuk magunkat abba az ábrándba, hogy lehet egy elit nélkül kormányozni, sőt, mondjuk ki, a legtöbb országban van ráadásul egy egyszemélyi vezető, aki egyébként a politikai közösségnek az egységét kifejezi, de részben meg is teremti pusztán a saját személyével. Ne a demokráciák indexelése, számolgatása és hasonlók legyen a fókuszban. Alapvető kérdésnek továbbra is a kulturális kérdést tartom. Az ilyen típusú vegyes kormányzatok mindegyike elismeri, hogy az ő hatalma nem korlátlan.

Van egy könyvem, ami 2018-ban jelent meg Politikai teológiák címmel, és az pontosan az egyik fejezetében a demokráciának ezt a felfogását nevezte szó szerint teológiai felfogásnak, amikor különösebb racionális érvelés helyett egyszerűen elfogadjuk, hogy márpedig mindenben a többség döntésének kell érvényesülnie. Ez egy ugyanúgy nem ésszerűen megindokolható kijelentés, ahogyan mondjuk egy vallási dogma sem az. Bár néha azt mondom, hogy ehhez képest egyes vallási dogmák megdöbbentően ésszerűek, de amit mondani akarok - azt kellene megérteni, hogy itt nem intézmények, nem eljárások és hasonlók felől kell megközelíteni.

Amikor már az elején utaltam rá, hogy a demokrácia egy ilyen varázsszó lett, amit egy ilyen egyértelműen pozitív jelentéssel ruházunk fel, akkor erre is van még egy ilyen utolsó anekdotám:

Évekkel ezelőtt egy közösségi oldalon egy civil szervezet kiírta: erősítsük a demokráciát. Valaki kommentben föltette a kérdést, hogy bocsánat, és a demokrácia sose lehet rossz? Nagyon érdekes volt, mert a szervezetnek az egyik vezetője kerekperec odaírta, hogy nem. A demokrácia nem lehet rossz. Miért? Mert a demokrácia definíciója az, hogy jó politikai rendszer. Ezáltal azt mondani, hogy rossz demokrácia, az olyan, mintha azt mondanák, hogy ez egy rossz jó rendszer, ami egy fogalmi ellentmondás, ez egyszerűen értelmetlenség. Nyilván elsőre ezen szintén nagyon jót kacagtam, hogy ez a demokrácia definíciója. Később kezdtem el úgy gondolkozni, hogy manapság nagyon sokan úgy használják a demokratikus szót, hogy ezzel semmi mást nem akarnak mondani egy politikai rendszerről, csupán azt, hogy pozitív, szimpatikus, nekünk tetsző.

(Borítókép forrása: uni-nke.hul)

Nyirkos Tamás politikai filozófus, egyetemi docens, az NKE és a PPKE oktatója.

Ha bármilyen halloween-i, farsangi vagy más jelmezes összejövetelre megyünk, nagy valószínűséggel találkozni fogunk hippinek beöltözött emberekkel. Az öltözék felkapottsága nem csak abba rejlik, hogy (a szülők fiatalkorából megmaradt padlásra rejtett zsákokból) könnyedén beszerezhető, hanem olyan pozitív jelzőkkel azonosítjuk, mint a fiatalság, a szabadság és a jövőbe vetett hit. A hippi mozgalom azonban sokkal több volt, mint néhány hosszúhajú, szakadt farmert viselő fiatal nyári fesztiválozásai, és a mai társadalomra is sokkal komolyabb hatásokat gyakorolt, mint a hippi jelmezek.

A hippi mozgalomnak (mint a legtöbb társadalmi jelenségnek) nehéz pontosan meghatározni a kezdetét és a végét. Az 1960-as évek Amerikájában fiatalkorát érte a babyboom generáció, mely a 2. világháború szörnyűségeit átélő szüleik után már a jólétet tapasztalta meg. A vietnámi háború és az ahhoz kapcsolódó politikai viták egyre inkább a háborúellenesség irányába mozdították el a fiatalok nézeteit, akik tömegesen tagadták meg a Vietnámban folyó háborúra kényszerítő katonai szolgálatot. A „hippi” kifejezést először egy amerikai TV riporter használta, amikor 1964. április 22-én arról tudósított, hogy ülősztrájkot tartottak a vietnámi háborút ellenző fiatalok. A hippi szó az angol „hipster” kifejezésből ered, mely alternatív gondolkozású személyt, illetve a laza, bohém életmódot folytató jazz- és blues zenészeket jelentett.

Kép forrása: Jogász világ

Az első hippiknek a San Francisco-i Állami Egyetem hallgatói tekinthetőek, akik tanulmányaikat abbahagyták, és kommunákban kezdtek el élni San Francisco Haight-Ashbury negyedében. 1966-ra már 15 ezren, míg 1967 nyarára már 100 ezren éltek a kommunákban, ahol ingyenes egészségügyet és étkezést szerveztek meg. A hippiket a mai napig számos külsőséggel azonosítjuk, melyek alapjai szintén a 60-as évek fiataljainak szokásaiban fedezhetők fel. Természetesen lehetetlen emberek nagy csoportját kollektíven néhány tulajdonsággal és szokással azonosítható, de a hippikről elmondható, hogy általában a férfiaknak is hosszú hajuk volt, mintás, bő ingeket, pólókat és farmernadrágot viseltek, gyakran használták a béke jelet (peace jel), és saját maguk által készített ékszereket viseltek. Az öltözködésükön túl összefogta a hippi közösséget a drogok és az alkohol nagymértékű fogyasztása, a szexuális szabadság elvének nyílt felvállalása és az olyan bandáknak, mint a Beatles-nek a szeretete.

A hippik mozgalomnak komoly politikai indíttatásai és hatásai voltak. Elítélték a háborút, a politikai diszkriminációt, kiálltak azonban a vallási és kulturális sokszínűség mellett. A yippiek, akik tekinthetőek a hippi mozgalom politikai szárnyának, 1968 augusztusában próbát tettek egy Pigasus nevű disznó elindításában az elnöki pozícióért.  Az eseményre a Demokrata Párt chichagói elnökjelölő konvencióján került sor, ahova egy tömegtüntetést szerveztek. A történet vége egyszerre szomorú és mosolyogtató: a tüntetést a rendőrség feloszlatott, Pigasust pedig letartóztatták.

A hippi mozgalomról nem lehet átfogóan beszélni a woodstocki és az altamonti fesztiválok megemlítése nélkül. Ezen két eseményen mutatkozott meg ugyanis a hippi mozgalom valódi arca. A két esemény jelentőségét véletlenül se szeretném lekicsinyíteni, így azokat egy külön cikkben mutatom be.

 A hippi mozgalom olyan társadalmi kérdéseket sürgetett, mint a nők és a feketék egyenjogúsága, a mai szóval pacifizmusnak nevezett háborúellenesség, a környezetvédelem és a fenntarthatóság. Mindezen gondolatok a mai napig általános jelleggel határozzák meg a politikai diskurzust és a társadalmi változásokat. A hippi mozgalom egy olyan korszakban született meg, ahol sok évtized után a viszonylagos jólét teret biztosított a túléléssel közvetlenül nem összefüggésben álló kérdések megválaszolására tett próbálkozásokra.

A hippi korszak minden szempontból újdonságnak számított, a benne rejlő érdekességet pedig számos könyv és film hivatott megfogni. Az alábbi lista a teljesség igénye nélkül sorol fel a hippi korszakban játszódó könyveket és filmeket:

Könyvek:

• Jack Kerouac: Úton
• Jan Kerouac: Gázos bébi
• Tom Wolfe: Savpróba
• Agatha Christie: A harmadik lány
• Elmore Leonard: Dinamit
• Barry Miles: Hippik
• Maróti Lajos: Hippi akvárium
• Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról
• Sükösd Mihály: Hippivilág
• Sükösd Mihály: Beat, hippi, punk; 2. bőv. kiad.; Kozmosz Könyvek, Bp., 1985
• Sebők János: Woodstock népe

Filmek:

• Szelíd motorosok (Easy Rider) – rendezte: Dennis Hopper (1969)
• Zabriskie Point – rendezte: Michelangelo Antonioni (1970)
• Eper és vér (The Strawberry Statement) – rendezte: Stuart Hagmann (1970)
• Elszakadás (Taking Off) – rendezte: Miloš Forman (1971)
• Hair – rendezte: Miloš Forman (1979)
• Forrest Gump – rendezte: Robert Zemeckis (1994)
• Frisbee: The Life And Death Of a Hippie Preacher (Frizbi – Egy hippi prédikátor élete és halála) – rendezte: David Di Sabatino (2005)
• Woodstock a kertemben (Taking Woodstock) – rendezte: Ang Lee (2009)
• Volt egyszer egy... Hollywood (Once upon a time in... Hollywood) – rendezte: Quentin Tarantino (2019)

A hippi mozgalom fiatalok egy olyan generációjának útkeresése volt, akik a rengeteg szenvedés utáni, sokkban álló világba születve, a boldogságot, a szabadságot és az egyenlőséget keresték. Természetesen számos esetben kritizálhatóak a módszereik, de a cél mindenképpen nemes: egy jobb hellyé szerették volna tenni a világot, és már csak néhány előttük teljesen tabunak számító kérdés feltevésével személyesen hiszem, hogy értek el sikereket.

Egy előző cikkben már bemutatásra került az ,,új" ingatlan-nyilvántartási törvény (Inytv.), annak legfontosabb újításai és az E-ing fogalma.Azonban ez a törvény azóta se lépett hatályba, elfogadása óta már négyszer csúsztatták el a hatálybalépés idejét.

Rövid összefoglaló a törvényről

Az új Inytv. az elektronikus ingatlan-nyilvántartás (E-ing) bevezetését ígéri.Az új jogszabály jelentős változásokat hoz az ingatlan-nyilvántartásban, gyorsabb ügyintézést és automatizált döntéshozatalt ígérve.

Az elektronikus ügyintézés kötelezővé válik, ahogy a kötelező jogi képviselet is, a kérelemre induló eljárásokban. Az automatizált döntéshozatal révén akár 24 órán belül megjelenhet a tulajdonosváltozás, de az ügyfél kérheti a teljes eljárás lefolytatását is. A háromdimenziós nyilvántartás bevezetésével a föld alatti és fölötti építmények is pontosan ábrázolhatók lesznek, ami a jelenlegi nyilvántartás egyik nagy gyengesége. Az adatvédelem terén szigorítások várhatók, korlátozva a tulajdonosi adatok megismerhetőségét.

A hatálybalépés kérdései

Az új ingatlan-nyilvántartásról szóló törvényt több, mint 3 évvel ezelőtt, 2021. június 15-én fogadta el az Országgyűlés. A kihirdetéskor a törvényben az állt, hogy az 2023. február 1-jén fog hatályba lépni.

Egy törvénymódosítás azonban egy évvel eltolta ezt az időpontot. A módosítás nem tartalmazott indokolást, ezért a mai napig nem világos, hogy miért nincsen még mindig hatályban az új Inytv.

év elején egy újabb törvénymódosítás értelmében még 8 hónapot csúszott a törvény hatálybalépése, 2024. február 1-ről 2024. október 1-re.

Idén egy újabb törvénymódosítással a hatálybalépést 2025. január 15-re tolták el.

A módosításokban nem olvashatók indokolások, ezért továbbra is kérdés, hogy milyen okok miatt csúszik már sok évet a törvény. Nyilvánvaló, hogy a teljes elektronikus ingatlan-nyilvántartás előkészítése rengeteg idő, de talán ez sem magyarázat a 4 éves csúszásra.

A legnagyobb újítás: elektronikus aláírások

Az új Inytv-ben az ügyvéd meghatalmazását a feleknek elektronikusan kell aláírni.

Az e-Személyi, ahogy a nevéből is kiderül, egy új, fokozatosan bevezetésre kerülő elektronikus személyazonosító igazolvány. Az elektronikus aláírásokat egy mobil applikáció segítségével (eSzemélyiM) lehet megtenni.

A minősített elektronikus aláírás olyan aláírás, mely egy adott személyhez kötődik és alkalmas az aláíró azonosítására. Biztosítja a dokumentum hitelességét és sértetlenségét. A minősített elektronikus aláírás biztonságos aláírás-létrehozó eszközzel készül és ennek hitelesítése céljából minősített tanúsítvány kerül kibocsátásra. A NISZ Nemzeti Infokommunikációs Zrt., mint Kormányzati-hitelesítés Szolgáltató az alábbi tanúsítvány fajtákat bocsátja ki.

Az AVDH, azaz az azonosításra visszavezetett dokumentum-hitelesítés szolgáltatás az Ügyfélkapu rendszeren biztosítja a dokumentumok elektronikus aláírásának lehetőségét.

Fotó: Michelle Ding | Unsplash  

Híres és nevezetes a szakadék a férfi és a női átlag fizetés között. Könnyen meglehet, hogy találkoztunk már olyan képpel az interneten, amin tüntető amerikai nők kartontáblákon azt hirdetik a világnak, hogy országukban minden dollárra, amint egy férfi keres egy nőnek csak 79 centet írnak jóvá. Az ENSZ adata szerint ez globális szinten 70 cent. De ez így egy kicsit túl egyszerűsíti a képletet. Mi a bérszakadék, mik a meghatározó faktorai és hogyan lehetne hatékonyan egyenlíteni? Miért találkozunk teljesen eltérő számokkal ugyanazokra az időszakokra értve, ha vizsgálódunk a témában? Ezekkel a kérdésekkel szerencsére sokan foglalkoznak, hiszen minimum a társadalom felét közvetlenül érinti és olykor heves érzelmeket is vált ki. Nézzünk utána, hogy mi is a pontos állás.

Mi a gender wage gap, avagy a bérszakadék?

A nemek közti bérszakadék alapvetően a nők és férfiak áltag bruttó fizetése közötti különbség. Legalábbis általában így mérjük, de nem mindig ezt értjük alatta. Ebbe csak munkavállalók jövedelemadó és társadalombiztosítás levonása előtti értékét veszik figyelembe, a vállalkozók jövedelmét egyáltalán nem. Uniós szinten ez átlagosan 12,7% különbséget jelent. Meg szeretném jegyezni, hogy kicsapongó értékek mellett a nemek átlagos fizetésével való számolás némileg torz képet adhat. Vizsgálhatjuk a kérdést például mediánnal is, Németország esetében például az átlagból számított adat kerekítve 18% (és ezzel az egyik legmagasabb az EU-ban), míg a medián 14% és így már látjuk is a különbséget (2021. évi adatok). Ez ugyebár tükrözi azt a valóságot, hogy bár valóban felhúzzák az átlagot a kiugróan magas fizetéssel rendelkező férfiak, ez egy szűk kör és a legtöbb férfi nem vezérigazgató, amit a mediánérték jobban érzékeltet. Az Unióban körbenézve azt láthatjuk, hogy Észtország viszi a prímet 20,5%-kal, de Ausztria (18,8%) és Németország (pontos adat 17,6%) is jelentős különbségeket mutatnak fel. A legpozitívabb számok Belgiumból (5%) és Lengyelországból (4,5%) érkeztek be az Unióhoz, Romániával az élen (3,6%). Ezen a ponton az Európai Parlament (amely saját oldalán közölte ezeket az adatokat) megjegyzi, hogy ezeknek az adatoknak az értelmezése nem egyszerű és hogy egyes államok esetében az alacsony különbség a nők általános alulreprezentáltságából adódhat a munkaerőpiacon és Romániában ez a 90-es évek óta még csökkent is. 

Fotók: Darren Richardson | Bret Kavanaugh |  Centre for Ageing Better | Unsplash )

Magyarország a nagyobb bérszakadékkal rendelkező európai államok egyike,17,7% volt a mutatónk (a könyebb összehasonlítás érdekében szintén 2021-es adat).Tehát létezik a különbség és országtól függően jelentős vagy elenyésző.

Miből következnek ezek a különbségek?

Az 1960-as évek óta stabilan zsugorodott a szakadék a két nem keresetének különbsége között, de az utóbbi évtizedekben ez lényegesen lelassult, sőt stagnál. 3 organikus tényező, ami itt közrejátszik: a nők karrierválasztása, a pozíciók, amiket betöltenek munkahelyeiken és a teljes vagy részmunkaidős foglalkoztatottságuk. Vannak jellemző tendenciák, amelyek mentén kirajzolódnak tipikusan nők és férfiak által dominált szakmák. Bár létezik EU-s irányelv a női egyenjogúság elősegítésére, a jellemzően feminin szakmákban (ahogy kiderült általában emberközi és szociális munkakörök), mint például a kozmetikusok vagy az óvónők esetében nincs törekvés a férfiak arányának emelésére, de a targoncavezetők és asztalosok irányába sincs aktív ösztönzés a lányok felé. Fontos azt is figyelembe venni, hogy a képzésüket elvégző friss diplomások esetében a különbség elenyésző és alig mérhető.

Fotó: pixabay | 089photoshootings 

A bérszakadék idővel jelentkezik, a statisztikákból könnyen kiolvashatóan nem a húszas-harmincas éveikben lévő nők és férfiak között áll fenn igazán nagy különbség. Ebben az időszakban jellemző a gyermekvállalás és a családalapítás, amely karriert terhelő faktorai a nőket érik inkább.  Végérvényesen az ideológia, amely a wage gap felszámolása mellett aktívan kampányt folytat egy elitizmus áll. Egy nem túl produktív követelése a munkavállalás természetes tényezőinek megkerülésére és a százalékok csökkenésének hátterében is állhat. A munkavállalókat támogatni kell ambícióikban, ennek kézenfekvő eszköze a családtámogatás. Így egyenlíthető leginkább a korunkban a különbség. A gyermeket vállaló édesanyák egy idődeficitbe kerülnek, ami munkatapasztalatot illet és ez bizony ráhat a munkahelyen betöltött pozíciók szintjére is. Ez véleményem szerint kívülről aligha szabályozható, ami viszonyt kapcsolódó és fontos tényező, az a munkaidők flexibilitása. Figyelemreméltó, hogy megint csak szakmára, vagy iparágra bontva a különbség egy teljesen új megvilágítást is kaphat. Nobel-díjas közgadász Claudia Goldin egyik kutatásából az derült ki, hogy a válasz valahol a "kapzsi karrierválasztásnál" keresendő. A nők esetében társadalmi jelenség, hogy work-life balance megtartásában egy sajátos prioritást élvez a család. Kevésbé jelentős például a wage gap olyan munkakörökben, ahol a fix munkaidő lehetővé teszi a stabil családi életet. Ez nem éppen a manager, közép- vagy vállalatvezető kiegyensúlyozott nyugalmas mindennapjait jelenti. Úgy tűnik az oktatásban tanulmányaikat tekintve szárnyaló fiatal hölgyek karrierútjukat tekintve több szempontból szimplán máshogy döntenek. Ebben támogatni kell őket mind az oktatás során, mind később a kereseteket tekintve. Ez a családi élet megszervezésében is jelen kell legyen, ahol egyre több férfi és házastárs vállal át feladatot a hölgyek karriere javára. Ez a tendencia már létezik és fontos, hogy továbbra is ilyen előnyösen alakuljon. 

Összegezve nem a női munkaerő olcsósága a bérszakadék. Elvégre ez esetben minden munkáltató csak nőket akarna foglalkoztatni. A nők életútjuk mérföldkövei során maradnak el néhány százalék vagyoni kompenzációtól, de fontos, hogy a társadalmi törekvés ennek a különbségnek a csökkentésére stabilan és eredményesek maradjanak a jövőben is. 

 Borítókép: Lindsey LaMont | Unsplash  

A végső célban minden német politikus egyetért: minél több embernek kell a tömegközlekedést választania és otthon hagyni az autóját. Németországban jelenleg a viták középpontjában az áll, hogy mindezt hogyan is lehetne elérni. Ennek a vitának a központi eleme a német kormány által bevezetett 49 eurós jegy, ami a magyar országbérlethez hasonlít, tehát havi 49 euróért az ország szinte összes tömegközlekedési összegét igénybe vehetjük.

A Deutschlandticket néhány hete ünnepelte első születésnapját. A német koalíciós kormányban a közlekedési minisztériumot a legkisebb párt, a liberális FDP vezeti, mely szerint Németország mobilitásában nélkülözhetetlenné eszközzé vált a Deutschlandtickets. Most azonban, nem sokkal a nyári szünet előtt - ismét - politikai vita bontakozott ki arról, hogy a D-ticket a jövőben milyen formában létezzen. Mit hozhat tehát a jövő a 2022-ben bevezetett 9 eurós, majd 49 euróra emelt árú „német országbérlet” számára?

Kép forrása: Berlin.de

Miről szól a jelenlegi vita?

A Deutschlandticket, egy havi bérlet a németországi helyi közlekedési szolgáltatásokhoz, már jó ideje a német belpolitikai vita tárgya. A fő kérdés a finanszírozás. Németország egy föderatív állam, a tömegközlekedés finanszírozását egyszerre látja el a központi, berlini szövetségi kormány, valamint mind a 16 német tartomány kormánya. Minden tartományi és országos közlekedési vállalatnak egyedi megállapodások alapján biztosítottak pénzügyi támogatást, hogy a csökkentett jegyárakból kieső veszteségeket pótolják. A szövetségi kormány és a szövetségi tartományok évente egyenként 1,5 milliárd eurót biztosítanak.

A tartományok tavaly biztosítékot kaptak arra, hogy a 2023-as költségvetésből fel nem használt összegeket átcsoportosítják 2024-re, azonban a közlekedési vállalatok még most is várnak az általuk megelőlegezett pénzre. A müncheni MVV-nek, ami Németország harmadik legnagyobb városának tömegközlekedési hálózatát működteti és mintegy napi 3,1 millió ember utazását biztosaítja, sürgősen szüksége lenne 300 millió euróra a finanszírozási hiányok pótlására - a pénz a költségvetési tárgyalások miatt viszont még mindig nem érkezett meg.

Kép forrása: Vivid maps

Christian Lindner (FDP) szövetségi pénzügyminiszter nyilatkozata tovább rontott az eddig sem túl rózsás helyzeten. A miniszter szerint döntést kell hozni: Ha az emberek továbbra is 49 eurót akarnak fizetni a bérletért, akkor nem lesz pénzügyi fedezete a vasúthálózat felújításának és a helyi közlekedés bővítésének. A Deutsclandtickets támogatói azonban azzal ellenkeznek, hogy az olcsó, megfizethető szolgáltatás az alapfeltétele annak, hogy az emberek még nagyobb arányban válasszák a biztonságos, kényelmes, gyors, környezetbarát tömegközlekedést és felhagyjanak az autóhasználattal.

Milyen hatása volt eddig a D-ticketsnek?

A sok felmerülő probléma mellett pozitív fejlemények is vannak. A bérletrendszer egyre inkább egységesülni fog. Eddig minden közlekedési szövetség a saját jegyeinek értékesítéséért volt felelős, ami versenyhez és széttagoltsághoz vezetett. Az egységesítéssel egyszerűsíteni lehet, pénzt lehet megtakarítani, amelyre a hálózat optimalizálásához lenne szükség. Az utasszövetség szerint a magánvasutakat is indokolt lenne a rendszerbe integrálni.

Másfelől számos elképzelés bontakozott ki arra vonatkozóan, hogy a jegyet egyfajta alapjegyként használják és bővíthetővé tegyék. Ha valaki gyerekkel, kutyával vagy kerékpárral utazik, vagy aki az első osztályt részesíti előnyben, az könnyen lefoglalhatná ezeket, ha mondjuk kiegészítő jegyeket vásárolna a Deutschlandtickets mellé, melyre már most lehetőség van például Németország második legnagyobb városában, Hamburgban.

Egyes elképzelések szerint további integráció szükséges és a Deutschlandticketset kombinálni kéne a közös autóhasználattal, a robogókkal, a kerékpárokkal vagy a távolsági közlekedésre vonatkozó ajánlatokkal. Az ilyen kezdeményezéseknek köszönhetően az emberek kevesebb új autót vásárolnának, és más ingázókkal együtt felosztanák egymás között az utakat autóikkal.

A kezdeményezésnek óriási környezetvédelmi előnye is van. Az Exeo Consulting tanácsadó cég tanulmánya szerint a bérlet "évente mintegy 1,4 milliárd euró gazdasági előnyt jelent a németeknek". A tanulmány szerzői esszéjükben kritizálják, hogy a Deutschlandticketsből mindenekelőtt a tervezési biztonság hiányzik, hiszen nem tudni, hogyan fog futni majd hosszútávon a program. Szerintük, ha Lindner javaslatának megfelelően emelnék az árakat, az kontraproduktív hatással lenne a vásárlási adatokra.

Elsősorban kik használják a D-ticketset?

A közvélekedés szerint főként a magasabb iskolai végzettségű és állandó munkahellyel rendelkező fiatal, ingázó városlakók használják a Deutschlandticketet. Többségük heti rendszerességgel használja a tömegközlekedést, és az átlagosnál kevésbé autófüggők. Az adatok azonban még mindig nagyon hiányosak, amit sok kutató kritizál, köztük a Pro Bahn utasszövetség is. A jegy bevezetése óta "nyílt adatszolgáltatási kötelezettséget" követelnek, hogy "valós idejű és kihasználtsági adatokat" lehessen gyűjteni. Németországban a jegyek mintegy felét nem okostelefonon, hanem papír alapon vásárolják az utasok meg.

Kép forrása: Cicero.de

Sok közlekedőt nem is lehet bevonni a vizsgálatokba. Például az Egyesült Államokban vagy Kínában elterjedt a híre, hogy Németországban már 49 euróért oda-vissza út keretében meg lehet látogatni a Neuschwanstein kastélyt, Bamberget, Münchent és Regensburgot. Ezt az ügyfélkört azonban nem veszik figyelembe a felmérésekben. Azt sem tudni, hogy hány nyugdíjas használja a bérletet.

Az a célcsoport azonban, amelyet nagyon alaposan elemeztek, az ingázók. Minél hosszabb az út, annál nagyobb az anyagi megtakarítás a Deutschlandtickets használatával. Különösen a Regensburgból, Landshutból Münchenbe, vagy Nürnbergbe tartó útvonalakon lehetett mérni, hogy lényegesen többen váltottak át az autóról a tömegközlekedésre.

Hogyan nézhetne ki a fenntartható finanszírozás?

A finanszírozási modellt a jelenlegihez hasonlóan, de legalább ötéves futamidővel kellene kialakítani, hogy mind a tartományok, mind a közlekedési vállalatok és az utasok is megfelelően előre tervezhessenek. Ellenkező esetben lehetetlen lenne hosszútávon megváltoztatni az ország közlekedési szokásait.

Meddig lehet a Deutschlandtickets árát emelni?

Kérdés, hogy az emberek átlagosan mennyit lennének hajlandók fizetni az egyelőre még mindig 49 euróba kerülő jegyért. Egy 2024 júniusában közzétett kutatásban 3700 embert kérdeztek meg, ami alapján a jelenlegi ár "elfogadható", míg az 53 eurót "drágának", a 75 eurót pedig "túl drágának" éreznék. A jelenlegi tervek szerint 59 és 79 euró között lenne valahol az új ár. Egy másik lehetőség egy rugalmas ár lenne, amely az infláció mértékével összhangban emelkedne.

Kép forrása: Deutsche Bahn AG

A közvélemény-kutatásban megkérdezettek kétharmadának azonban nem volt jegye, és még soha nem is vásárolt jegyet. Sokan közülük azt mondták, hogy az 51 eurós vagy annál magasabb ár "magasnak" tűnik számukra, tehát az áremelés akadályozza az autókról tömegközlekedésre való átállás lehetőségét. Az emberek a tömegközlekedés megbízhatatlanságát és nem megfelelő kiépítettségét jelölték meg a régiójukban a jegy megvásárlásától való elzárkózás legfőbb okaiként.Megmarad-e a Deutschlandticket?

Valószínűnek tűnik, hogy a Deutschlandticket egyelőre megmarad. Egyrészt népszerű és Olaf Scholz kancellár is megígérete, hogy a jegy továbbra is létezni fog. Emellett a német kormány áprilisban megrendelt egy tanulmányt, amelynek célja a jegy vásárlási és használati szokásainak részletesebb vizsgálata - a vizsgálat időszaka 2026-ig tart. A feltételek azonban valószínűleg még változni fognak. A jegy valószínűleg még drágább lesz - hogy mennyivel, arról valószínűleg további vita fog kibontakozni.

Az egykori főpolgármester újfent horvátországi nyaralójába emigrált, megint végleg, búcsúzásként egy atombombát kézigránátot rohadt paradicsomot dobva a magyar népnek Kádár János utolsó leheletén keresztül. Cikkünk megjelenésekor már nyugodtan készítheti PET palackban a beduin olívaolajat, megszabadulva a magyar közélettől.

De: aki rohadt paradicsomot dob a tömegbe, rohanó világunkban, ahol mindenki zsebében ott lapul az internet, számítson arra, hogy nem marad válasz nélkül!

A Mandiner hírhedten baltával faragott kommentelői, ideológiai és demográfiai okokból lelkesen felsorakoztak búcsút venni Demszky Gábortól.

Ebből szemlézünk!

Abba horvát tengerparti házba ahova szolgálati autóval járt közpénzen és vitte a heller nevű nem lőtték ki a szemét senkinek patkányt is...

CSAK most? Bazd meg már évtizedek óta el kellett volna takarodnia az életünkből!

Jó ötlet, csak kicsit hamarabb kellett volna. 34 évvel.

Ezzel nem az a baj, hogy valakinek más, a többségtől eltérő a véleménye a közügyekről, az sem, hogy potrohos Napóleonnak nevezi Orbánt, hanem a tipikusan bolseviki tempó: az igazat, csak mi, a kevesek, a tisztán látók, a kiválasztott élcsapat látjuk; akik nem látják a mi nagy igazságunkat, szánalmas, setét, megvezetett bunkók, akiknek a társaságából is minél előbb ki kell kerülni. Ahogy Virág elvtárs mondta volt: "visszasírnak még bennünket!" Nem fogjuk!

Te mered Orbánt Kádárhoz hasonlítani, te maoista akinek Kádár túl enyhe volt a klerikális-polgári oldallal szemben? És miből is van horvátországi házad? Az ellopott 4es metró pénzből?

Egy megkeseredett ostoba vénember... Pár éve sétáltunk a Balaton utcában, és Demszky jött velünk szembe, élőben látni sokkal felkavaróbb volt, egy magában motyogó, szenilis megroggyant öregembert láttunk, fején azzal az örmény(?) török(?) sapkával... Szánalmas volt, akárcsak mikor a vizes flakonból próbálta meg leönteni az őt kérdezni akaró riportert...

Mindig is nagy küzdő voltál kretén, az összeharácsolt vagyonoddal elmenekülsz az összeharácsolt tengerparti birtokodra..

Tisztább lesz a magyar levegő.

Árad a trágyaszag Budapesten.

Már csak a nyugdíja miatti sírdogálás hiányzik, meg a bankszámla száma, hogy legyen hol sajnálkoznia a neki csápolóknak. Tarthat majd workshopokat a titokzatos vállérintéséből meg a olajbogyó tartósításból a naplementében.

Ez az a horvátországi ház, amit anno a hírek szerint fővárosi cég emberei újítottak fel és ahová rendszeresen a szolgálati autóval, szolgálati üzemanyaggal furikázott? És még ennek az embernek van képe az értelmiség lezüllesztéséről handabandázni? Szégyen-gyalázat!

Nagy tapsot neki ezért. ... Záray Márta dalával: "Elviszem én magammal az emlékeimet Hogy ne lássam a lassan pergő homokszemeket Utoljára, drágám, azt kívánom én Hogy te mással nagyon boldog légy" ... És soha vissza ne térj.....De félek, hogy ez csak egy nyaralás lesz megint....

Miért nem ezzel kezdted 1990-ben?

20 évig ültél a nyakunkokn te patkány! Lezüllesztetted Budapestet. És neked van eleged a magyar fővárosból? Hogy rohadnál meg!

Bár korrekció nélkül közöljük a magyar internet véleményét, itt szükséges némi kommentár: Demszky Gábor 20 éven keresztül, demokratikusan megválasztva volt főpolgármester, Budapest lakosságának akaratából. Ezt ne vegyük el a fővárostól, nekik ez kellett, ez kell. 

Lehet valahol fogadni arra, hogy pl. egy-egy fogorvosi vizsgálat erejéig azért majd hazamerészkedik?

"közölte, könyvet fog írni, amit senki sem fog cenzúrázni. "

Te szerencsétlen, ha mindent megírnál már börtönben lennél.

Ez egy kiváló döntés Gábor. Ez az első lépés az utódod 5 évvel ezelőtt meghirdetett zöld programjának végrehajtására. Szerintem sokkal jobb lesz a levegő Budapesten.

Előtte vajon visszahozza a lopott holmit és a metróért kapott jattot is? Talán a "távozás előtt" feleleveníteni azt a március 15-ét is, amikor a budapesti nép " hülye vagy, hülye vagy" ütemes skandálással jutalmazta a fekete esernyős faszkalapok között elmondott idióta beszédét? Egy magyargyűlölő szar távozik hazánkból (reméljük) örökre. Felkészül a hibbant barom, jelenlegi utódja.

Azért a Kádár rendszerben jól el volt ez a nagy demokrata. Akkor eszébe sem jutott elhagyni Magyarországot.

Uramatyam, hany csapast tud meg elviselni ez a nemzet? Gabor, Isten veled!

Tökéletes végszó, Isten Önnel, főpolgármester úr, kellemes nyugdíjas éveket! 🙏🏻

Alapvetően két narratívát láthatunk az Európai Parlamenttel kapcsolatban. Az egyik, hogy minden ország a kispadra helyezett politikusát küldi az EP-be, és gyakorlatilag arról szavaznak ott, hogy a műanyag üvegek kupakja, az rajta maradjon-e az üvegen. A másik narratíva pedig az, hogy mégiscsak a harmadik legnagyobb gazdasági erő a világon, és hogy ez méltó erővel és hatalommal foglalkozik ez a bizonyos parlament. Hogyan és miért érdemes foglalkoznunk az EP-vel?

Mind a kettő narratíva, amit mondtál, egyszerre igaz és még igaz sok minden más is mellettük, így a politikus temető kérdés is, mely igazából már nagyon régóta országos vagy pártstratégiák kérdése. Egyébként a Fidesz például nem ilyen, ők egy kifejezetten kompetens EP csapatot szoktak összerakni minden választáson. Van valóban olyan párt, mondjuk a német CDU-t tudnám így említeni, vagy a hagyományosan német és osztrák középpártok szoktak így működni, akik valóban kvázi levitézlett politikusokat az országos első vonalból kiszorult politikusokat, korrupciós botrányokkal sújtott politikusokat, vagy azok szele által meglegyintett politikusokat küldenek ki az EP-be. Ezek jellemzően azok az országok és azok a pártok, ahol általában kormányon van egy középpárti erő, vagy reménye van arra, hogy a következő négy évben valamikor kormányra jut, és az európai érdekérvényesítés döntő többségét kormányzati vonalon viszik. Voltaképpen nincsen igazából szükség az Európai Parlamentben jelentős érdekérvényesítő erővel rendelkező politikusokra.

Vagy azért vannak ott, mert ez az a választás, mondjuk mint a Tisza-párt esetében, amin a legkönnyebb elindulni, de a Nemzeti Tömörülés esetében sokkal inkább arról van szó, hogy Franciaország politikájának minden pólusa - kivéve talán a baloldalt, tehát a valódi szélsőbaloldali macronistákat - rendkívül fontosnak tartja az európai dimenziót, és legalább annyira fontosnak tartja az európai parlamenti csatateret, mint az otthonit. Épp ezért van több olyan párt is - nagy pártok is, első helyen Marine Le Pen pártjával - amely kifejezetten a legfontosabb politikusait küldi az EP-be.

Ami azt illeti, hogy az EP-nek mekkora a jelentősége, miért érdemes figyelni rá. Természetesen igaz, hogy az EP a világ egyetlen olyan parlamentje, amely nem kezdeményezhet törvényjavaslatot. Magyarán amennyiben a Bizottságtól és a Tanácstól érkeznek törvényjavaslatok akkor, ahhoz együttdöntési jog van, ahhoz módosítási jog van, ahhoz különböző jelentések tételének a joga van, de önmagában valóban nem indulhat ki törvényalkotás az EP-ből.

Szerződések szerint alapvetően a Tanács az a nemzeti érdekérvényesítésnek lenne a helye, a Bizottság meg egy bürokratikus intézmény volna, amely vigyáz egyrészt az európai szerződések betartására, másrészt pedig implementálja a lehető legjobb minőségben az Európai Tanácson meghozott döntéseket. A parlament volna a szerződések szerint az egyetlen hely, ahol lehetne pártos szempontokat, ideológiai szempontokat érvényesíteni. Azzal egy kicsit megváltozott a szerepe a parlamentnek, hogy a Bizottság is vindikál magának Jean-Claude Juncker óta egyre inkább politikai jellegű kompetenciákat, de a mai napig igaz az, hogy egyfajta politikai tőkesúlyt a Parlament jelent a Bizottság számára.

Az, hogy átmegy egy bizottsági elnök és az ő programja a parlamenten, az most már korántsem annyira egyértelmű, mint volt 2009 előtt, a Lisszaboni Szerződés előtti időkben. Folyamatos veszély az Európai Bizottság mindenkori elnöke számára, hogy a Parlament őt bármikor visszahívhatja. Úgy érdemes talán nézni az EP-t, hogy a Parlament frakcióarányai, mandátumarányai, azok egy olyan tőkesúlyt jelentenek az Európai Bizottságon, amelyeket megállapítanak minden öt évben egyszer és minden öt évben annak az öt évnek az elején megállapított súlyozás eszerint húzza jobbra vagy balra, zöld vagy liberális irányba, konzervatív vagy szociáldemokrata irányba a Bizottság működését. Hogyha a parlament által elfogadhatónak vélt keretek közül kilép a bizottság, a parlament közbeléphet.

Mindig van egy iránymutató, befolyásoló szerepe a Parlamentnek politikai értelemben, ami meghatározza a Bizottság mozgásterét. Például, amikor a magyarországi uniós pénzek kérdéséről beszélünk, akkor nagyon sokan szeretik figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Bizottság döntéseinek, meg a Tanács döntésének a betűjén túl Magyarországnak milyen követelményeket kell teljesítenie.

Ebben a tekintetben is, amikor konkrét európai uniós jogszabályban le van írva, hogy mi volna Magyarország dolga, hogyan lehetne hozzáférni az uniós pénzeinkhez, akkor az EP tisztán politikai és mindenféle jogi szempontot nélkülöző nyomásának a hatása alatt van a Bizottság, és ez határozza meg a mozgásterét a Magyarországgal való tárgyalásban. Nem érdemes figyelmen kívül hagyni az Európai Parlamentet.

Magyarországon a választások tétjét a háború vagy béke kérdése köré csoportosította a kormánypártok a kommunikációja. Máshol is ez volt a választások tétje avagy egy nagymintás felmérés történt a következő tagállami országgyűlési választásokra?

Bár egyre inkább létezik európai belpolitika, egyre inkább európaizálódnak az európai nemzetek nemzetállami politikái, és egyre inkább van egy jelenléte, legalábbis az értelmiség vagy a politikailag legaktívabbak életében annak, hogy az ő kedvenc pártjuk az melyik frakcióban politizál, és az a frakció mit csinál az Európai Parlamentben, de ennek ellenére én azt gondolom, hogy nem lehet összeurópai tétet meghatározni egy EP választásnak. Nemzeti tétek összességéről lehet beszélni, és ezek a nemzeti tétek gyakran összeállnak nagyon hasonló nemzeti tétekké különböző országok között.

Az a háború és béke keretezés, amit a magyar kormánypárt használt Magyarországon, ez például egy teljesen releváns valid keretezés volt mondjuk az osztrák, a francia, a cseh vagy a szlovák EP választáson. Több tagállam is volt, ahol valóban élesen megjelent a háború és béke kérdése a különböző pártok szembenállásában. Nyilván Lengyelország esetében nem volt háború és béketematika, hisz ez egy olyan téma volt, amelyben árnyalatnyi különbségekkel, de alapvetően a legfontosabb ellenzék és a legfontosabb kormánypárti erő egyetértett. Magyarországra vonatkoztatva is, meg számos más tagállamra vonatkoztatva is megáll az a tét, hogy háború és béke volt a választásnak az elsődleges kérdése, így nevezhetjük egy nagy összeurópai kérdésnek. Biztos, hogy volt olyan európai tétje ennek a választásnak, hogy háború lesz vagy béke.

Ez fontos kérdése volt a választásnak és nem csak Magyarországon merült föl, mint kérdés. Egyértelműen fölmerült kérdésként a zöld átállásnak a jövője, illetve az Európai Unió versenyképessége is egy olyan ügy volt, pláne a zöld átállással ellentétben, vagy azzal egy folytonos vitafolyamatban, amit azonosítottunk olyan tétként, amely több európai országban jelentette a politikának a tárgyát.

Eldőltek ezen tétek a választásokon?

A háború kapcsán azt hiszem, hogy még egy választást, az amerikait, meg kell várni, mire az kiderül, hogy mi lesz a helyzet. Az világosan látszik, hogy az Európai Néppárt az belül egy részben megosztott erő annak kapcsán, hogy mi volna a helyes Ukrajna politika. Szavazásilag teljesen világos, a nemzeti belpolitikák szempontjából nem teljesen világos, hogy az ukrajnai háborúról ők mit gondolnak, ezért nem lehet azt világosan megállapítani, hogy most a háborúpárti vagy a háborúellenes, tehát az ukrajnai konfliktust katonai úton megoldani kívánó, vagy más megoldást keresni kívánó, azt hiszem, ez a kevésbé politikai és elemzőképesebb megállapítás, hogy melyik rész nyert ebből a kettőből.

Ez a kérdés nem dőlt el. Az a kérdés eldőlt Ursula von der Leyen újraválasztásával, bár ez jelentős konfliktusok mentén dőlt el, és a továbbiakban is jelentős konfliktusokat fog okozni. Alapvetően a zöld átállás az nagy vonalaiban úgy fog tovább menni, ahogyan eddig zajlott, de ez az elsődleges sérülékenysége is az Ursula von der Leyen-féle bizottságnak. Ha megnézzük azt, hogy hogyan választották őt most újra. Lényegében az, ami megmentette őt a bukástól, az a zöld trakció viszonylag zárt kiállása volt Ursula von der Leyen mellett. Nem valósult meg semmi a jobbra való nyitásból. Giorgia Meloni delegációja sem szavazta meg az ECR-ból, néhány teljesen jelentéktelen ECR-os frakció szavazta meg. Ez azt jelenti, hogy az Európai Néppárt és a Zöldek viszonya és konfliktusa annak kapcsán, hogy hogyan áll egymással viszályban, vitában az Európai Unió gazdasági versenyképessége és a zöld átállás, ez fogja meghatározni azt, hogy mikor milyen többséggel fognak kialakulni az Európai Parlamentben. Tehát ilyen értelemben a bizottság programja szempontjából eldőlt ugyan, hogy marad úgy az ördögállás, ahogyan volt, de az is világos, hogy ez nem lesz egy stabil irányvonal.

Ami biztos, hogy nyert ezen a választáson, és ott tényleg világosan meg lehet állapítani a határvonalat az ez ellen meg az emellett kampányoló erők között, az Európai Unió versenyképessége iránti elkötelezettség. Ez egy légből kapott felhőszerű, rendkívül tisztázatlan fogalomnak tűnhet így első hallásra. Valójában arról van szó, hogy az valahogy azért még sincsen jól, hogy az Európai Unió többedik éve negatív vagy nulla gazdasági növekedést produkál, miközben gyakorlatilag mindenki más, minden más nagy gazdasági blokk, ideértve egyébként a nem nagy gazdasági blokk, hanem gazdasági értelemben egy közepesen nagy európai országgal vetekedő háborús Oroszországot is messze előzi az Európai Uniót gazdasági növekedésben. Ez elkezdett egyre több mindenkit zavarni, és a versenyképességi kérdések azok érdeklik a liberális Renew-t, az Európai Néppártot, és érdekelnek onnan jobbra is mindenkit. Nagyon egyértelműen győzött az EP választáson az az álláspont, hogy az Európai Unió gazdasági versenyképességén több különböző módszerrel, kereskedelempolitika hatékonyabbá tételével, esetleg a szankciók felülvizsgálatával, az ipari beruházásokkal, az európai ipar támogatására vonatkozó szabályok liberalizálásával javítani kell.

Orbán Viktor már 2019-ben, de most is '24-ben is egy nagy jobboldali áttörésről beszélt. Hogyan szerepelt a jobboldal? Elérte ezt a nagy áttörő sikert, vagy ez egy hosszabb távú projekt?

Unalmas válaszom lesz, nézőpont kérdése. Hogyha a jobboldalt úgy számoljuk, hogy az Európai Néppárt a jobboldal része, és ez az Európai Néppárt számos tagpártja kapcsán, pláne gazdasági tekintetben, ez egy értelmes keretezés, akkor nem csak, hogy áttört a jobboldal, hanem igazából illegitimmé vált az a néppárti, szocialista-liberális együttműködés, ami egészen eddig az Európai Unió működését meghatározta, hisz voltaképpen, hogyha jobboldal-baloldal felosztásban vizsgáljuk az Európai Parlamentet, akkor a jobboldal győzött.

Az Európai Néppárttól jobbra álló párt vezeti Csehországban is a koalíciót, csak egészen tisztelettel és udvariasan. Bár ez nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy nem így van, hogy jönnek a nácik akkor, hogyha az Európai Néppárttól jobbra is lehet valaki kormánypárt, vagy határozhat meg valaki politikai irányvonalakat nemzeti politikákban. Ennek ellenére nagyon sokan azt gondolják, hogy minden, ami a Néppárttól jobbra van, az Hitler környékén van.

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk, hogy ezt a Cordon sanitaire-t sikerült-e áttörni, tehát lettek-e annyival erősebbek a Néppárttól jobbra álló erők, hogy ne lehessen többé fenntartani ezt a bocsánat kifejezésért idiotikus, tehát empirikusan sok szempontból már megcáfolt tézist, hogy minden, ami a Néppárttól jobbra van, az Hitler. Ebből a szempontból nem történt meg a jobboldali áttörés. A mai napig az egy teljesen lehetséges eljárásrend, hogy nem egyszerűen csak az Európai Parlament két új frakciója, melyek összességében több mint 100 képviselőt tömörítenek, majdnem az EP negyedét, nem kap az Európai Parlamentben számára megfelelő alelnöki státuszt, meg bizottsági elnöki státuszt, hanem az is legitim, hogy az ECR kapcsán, akiknek a vezetője, Giorgia Meloni azt hiszem, hogy az elmúlt két évben azért bizonyította, hogyha valaki nem Hitler, akkor azért ő nem Hitler, ennek ellenére meg lehet az ECR-rel is csinálni azt, hogy csak a második körben engedik át az alelnökeiket nagyon-nagyon szűk többséggel, és a bizottsági osztozkodásnál is például a LIBE bizottság elnöki posztját, amit ők kértek, azt jogállamisági okokra hivatkozva el tudta tőlük venni a liberális Renew frakció.

Ami esetleg sikerként értelmezhető, az az, hogy azok a műveletek, amikre innentől kezdve kényszerül az Európai Parlament Ancien rezsimje, a régi többség, meg az Európai Bizottságnak is különböző erői, annak érdekében, hogy elszigeteljék az európai jobboldalt, ami viszont megerősödni megerősödött, azok egyre abszurdabbak lesznek. A Magyarországgal szembeni informális bojkott, tehát annak a bejelentése von der Leyen bizottsági elnök asszony részéről, hogy nem vehetnek részt biztosok a Magyarországon tartandó informális tanácsüléseken, ez egy olyan dolog, ami az európai tagállamok többségében ezt ki kell mondani, egy abszurd reakció, egy óvodás reakciónak a képét alakította ki, és nem megy ezzel együtt az európai uniós tagállamok döntő többsége.

Magyarországgal szemben a legellenségesebb és főleg a háború miatt legellenségesebb balti és lengyel tömb az, amely e mögé beállt, valamint az a Svédország, amelynek nyilván vannak sérelmei Magyarországgal szemben a NATO-csatlakozás kései megszavazása miatt, de az összes többi kvázi értelmes nagy ország az Európai Unióban ezt a marhaságot már nem csinálja. Egy csomó olyan művelet lesz még ebben az öt évben, amikor meg fogja próbálni az európai mainstream azt, hogy elszigetelje, ne adja meg a politikai jogokat annak a jobboldalnak, amely mostanra tényleg egy fajsúlyos szereplővé nőtte már ki magát az Európai Parlamentben és ennek az abszurditása éppúgy, ahogy ez Amerikában megtörtént már, ez azt hiszem, hogy át fog szivárogni a szavazókhoz.

Amit Amerikában látunk, az például az, hogy Donald Trump ellen ez a toposz, hogy tönkretenné az amerikai demokráciát és a demokratikus kereteken kívül van, és ezért nem szabad megválasztani, ez látványosan egyre kevésbé működik. Kelet-Németországban az AfD-vel szemben ugyanennek a toposznak az alkalmazása olyannyira nem működik, hogy szinte egész Kelet-Németországban talán - egy szövetségi állam kivételével - a legerősebb párt az Afd. Előbb-utóbb az európai belpolitikának a szintjén is el fogunk jutni arra a szintre, hogy olyan dedósnak, óvodásnak, infantilisnek fog tűnni ez a bojkottáló és elszigetelődő mentalitás, hogy a választók fogják kikényszeríteni azt, hogy ennek legyen vége.

A Patrióták Európáért néven alapult frakcióról mit tudunk? Egyrészt valahol egy óriási siker, másrészt egyfajta úgynevezett karanténban vannak, úgy, hogy mégse tudnak bizottsági tisztségeket vagy alelnöki tisztséget birtokolni. A harmadik legnagyobb frakció mennyire jelent valódi hatalmat az elmúlt hetek alakulásának fényében?

Mivel az igazi tisztségek, egy parlamenti alelnöki tisztség és egy bizottsági elnöki alelnöki tisztség az szépen cseng, és a parlament napirendjére nézve valóban jelentős hatalommal bír, de az amúgy sem kimondottan nagy törvényhozási hatalommal rendelkező parlamenten belül még egy ilyen alvezéri tisztség. Most ennek az elvesztése szimbolikusan fáj, politikailag nehezen elfogadható, de azért döbbenetes politikai mozgástér szűkülés nem fog jelenteni annak a két frakciónak, ugye a patriótáknak és a szuverén Nemzetek Európájának, aki ezeket a pozíciókat nem kapta meg.

Az európai szakpolitikák befolyásolásának a szempontjából siker, ez egy nagyobb erő, mint korábban volt, és attól fog függeni a törvényhozási sikereknek a mértéke, hogy továbbra is képes lesz-e a Néppárt eladni azt, hogy hiába ő az Európai Parlament legfontosabb és legnagyobb, leghatalmasabb és legerősebb frakciója, gyakorlatilag szavazógépként asszisztál zöld vagy szociáldemokrata, liberális prioritásoknak a megvalósításához. Azért a nap végén jobboldali politikát, mérsékelt jobboldalit is akarnak az Európai Néppárt szavazói.

Az Európai Unió szinte minden tagállamában valamilyen ilyen szándék vezérelte azokat, akik a CSU-ra, a francia republikánusokra, a svéd mérsékeltekre szavaztak vagy a finn Nemzeti Koalíció Pártra szavaztak. Ezen szavazók alapvetően jobboldali szavazók, az ő tűrőképességük nem fogja minden alkalommal befogadni azt, hogy zöld politikák valósuljanak meg, és minden ilyen helyzethez, amikor a Néppárt tagpártjai a saját tagállamaikban nehéz politikai helyzetbe kerülnek, és nem fogják tudni átvinni a zöld, szocdem megoldásokat, lesz egy alternatív többség az Európai Parlamentben a Néppárt és a tőle jobbra álló mindenki részvételével. Ez szerintem egy borzasztóan fontos, jelentős siker.

Emellett meg ott vannak a számok, hogy ez 84 képviselő 12 ország 15 pártjából, és növekedési potenciállal két irányba is. Egyrészt van még néhány közép-európai párt, amelynél én azt sejtem, hogy esély lehet arra, hogy ők ide belépjenek. A lengyel Pis-nél elég hamarosan elérkezik politikai életciklusa végéhez Jaroslaw Kaczynski, aki 75 éves és az elmúlt ősszel azért hozott a Pis-nek egy olyan választási, akárhogy nézzük, vereséggel felérő győzelmet, hogy a Pis első párt lett, de nem alakított kormányt. Ami ahhoz biztosan el fog vezetni, hogy Kaczynski tekintélye már nem lesz az, mint korábban volt. Utódlást nézve amennyiben a Morawiecki-vonal győzedelmeskedik, akkor a Pis számos kérdésben pragmatikusabb lesz és kevésbé ideologikus, ami megnyithatja annak az esélyét, hogy vagy részben, vagy egészben a PIS esetleg átcsatlakozzon a Patriótákhoz.

Ott van egy nagyon régen húzódó kérdés, a Szlovén Demokrata Pártnak a kérdése, amely Janez Jansanak a pártja. Orbán utolsó néppárti szövetségese volt nagyon sokáig, többszörösen a Bizottság által is kikezdett volt szlovén kormányfő továbbra is Szlovénia legnépszerűbb politikusa és legnépszerűbb pártjának a vezetője. Van az a helyzet, amikor Janez Jansa meg tudja hozni azt a döntést, hogy ő kilép az Európai Néppártból. Egy kis országhoz mérve az ő négyfős delegációja nem kicsi.

Hasonló a helyzet a szlovák szocialista képviselőkkel. Ők annak kapcsán tudnak rákapcsolódni a Patriótákra, hogy a Patrióták alapvető törésvonala az a föderalisták kontra szuverenisták párharc. Ebben a kérdésben ugyan baloldali az irány, de a gyakorlatban teljesen egyértelműen szuverenisták, fölmerülhet annak a lehetősége, pláne úgy, hogy a Szocialisták és Demokraták visszautasították mindkét pártot, esetleg ők ebben a frakcióban kötnek ki. Semmiképpen nem most, ha egyáltalán, akkor az év végén vagy ezután. Szlovákiának az esetében tudni kell azt, hogy ott van még egy szempont.

Nem beszéltünk még arról, hogy miután a von der Leyen mögötti koalícióba nem szállt be az ECR, tehát egyértelműen megbukott Melonionak az a kísérlete, hogy valamit kiszedjen von der Leyenből a támogató szavazataiért cserébe, ami világossá fogja tenni az ECR számára is azt, hogy igazából politikai szövetségkeresés az ő számára jobbra lehetséges, mert mindegy, hogy mit csinál, ha fejre áll, akkor is az a helyzet, hogy a Néppártól balra álló pártok őt Hitlernek tartják, bár Giorgia Meloni külpolitikáját nagyon nehéz megkülönböztetni néha Olaf Scholzétól, vagy Emmanuel Macronétól. Ha meg is lehet különböztetni, akkor azért, mert Ukrajna-pártibb, vagy háborúpártibb, ahogy tetszik, mint az említett előbbi két vezetőé. Azt hiszem, hogy az ECR megtanulta, hogy jobbra vannak szövetségi partnerek, minden más esetében csak egészen megalázó dealeket lehet kötni, amiből nem kap olyan sokat az ECR, mint amit esetleg jobbról kaphatnak.

Az Európai Parlamentben azonban még mindig megfigyelhető egyrészt egy erős baloldali, a médiában különösen erős, mainstream, másrészt egy marginalizálódási folyamat. Mennyire láthatjuk a mostani választások eredménye alapján, hogy hanyatlik a baloldal, mennyire tud átlépni ezen a hanyatláson?

Az, hogy a baloldal hanyatlik, azt így európai szinten borzasztóan nehéz volna kijelenteni, hisz a Szocialisták és Demokraták frakciója stagnált ezen a választáson. Akik durván vesztettek, azok a liberálisok voltak és a zöldek. Most, hogy őket a baloldalhoz soroljuk-e... sorolhatjuk a baloldalhoz, nagyon sok szempontból oda illenének, de én megtartanám a maga ideológiai tisztaságában a baloldali jelzőt, egyszerűen azért, mert ennek tényleg van értelme.

Az, hogy a baloldal, mint olyan, egy felesleges dolog lett volna, az szerintem egy nagyon nehezen képviselhető álláspont. Én azt látom az európai baloldalon, hogy vannak olyan európai baloldali pártok, amelyek ideologikusak, amelyek valóban, ahogy mondod, elhagyták a munkáspárti bázisukat, és elkezdtek egyrészt kicsi a kisebbségi csoportokkal foglalkozni, másrészt zöld átállással, meg magasztos ötletekkel, és őket valóban elküldték nyaralni a választók. A német zöldek eredménye az egy katasztrófa. Emmanuel Macron versenyének az eredménye egy katasztrófa. A magyar baloldal jóformán eltűnt.

Ugyanakkor, ha megnézzük mondjuk Franciaországban a szocialista párt, illetőleg Luc Melanchon eredményeit, azok tisztességes eredmények. Németországban alakult egy új baloldali párt Sarah Wagenknecht körül, ami most hozta be az első érdemleges jó eredményét ezen az európai parlamenti választáson. A szlovák baloldal is kifejezetten jól szerepel.

Azok gyengültek meg és hanyatlottak le, akik nem ebbe az irányba mentek. Szerintem, ha valamire jó az európai parlamenti választás, az az, hogy megtalálják újra a maguk munkásbázisát. Ennél biztosabb törésvonalra a politikában nagyon-nagyon nehéz számítani, mint a baloldal-jobboldal törésvonala. Ez az egyik legfontosabb törésvonal a világon, mert legitim érdek a vállalkozó érdeke is, legitim érdek a munkás érdeke, és örökké az is lesz, örökké mind a kettőnek igaza lesz valamiben, és örökké ellene fognak menni a másiknak. Ennél biztosabb és egyértelműbb politikai piac, mint a jobboldal és a baloldal szembenállása, nincs a világon.

Aki megtalálja a helyét ebben, képes szuverenista módon a saját munkásainak a pártján álló, a saját keresetből élők pártján álló politikát folytatni, mint a szlovák vagy a francia baloldal, annak sikere lesz. A baloldalnak van nyitottsága épp azért, mert aki most Európába bevándorol, az alapvetően az alsóbb osztályokba, segélyből vagy a bérből élők osztályába tagozódik be. Van nyitási lehetőség a bevándorlók irányába is, akik Nyugat-Európában egyre nagyobb választói csoport. Ez látszik azon is, hogy a francia baloldal egy nyíltan palesztinpárti kampányt folytatott ebben a kampányban, és nagyon sikeres volt vele a muszlim válaszoknak a körében. Mindenki, aki megtalálja a klasszikus baloldali feladatot, és a munkásokat képviseli, hajlandó némi szuverenizmusra, és nem egy divatbaloldali politikát folytat, annak van továbbra is jövője, ezt mutatta az európai parlamenti választás.

Mi az az ellentét, amit laikusként érdemes megfigyelni?

Szubjektív leszek, az én kedvenc törésvonalam az a normativista vs ideologikus képviselők. Nekem ez a legtöbbet mondó, ez az, ami valójában megmutatja azt, hogy az európai politikában egy magyar és a magyar kormány számára milyen jövő érhető el. A fontos szerintem az, hogy melyek azok a politikai erők, amelyek nem felejtették el a matematikát, amelyek mindenféle zöld terveiket vagy külpolitikai terveiket úgy valósítják meg, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy annak köze legyen a valósághoz.

Ezzel szemben vannak sajnos olyan politikai pártok, amelyek mondjuk az ukrajnai háború ügyében nem morálisan tévednek nagyot, nem igaztalan vagy illegitim dolgokat mondanak, ugyanis nagyon szép dolog azt mondani, hogy takarodjon Oroszország az agresszor Ukrajna földjéről, hanem olyan politikát visznek, amely egyszerűen köszönőviszonyban sincsen azzal a terepi valósággal, hogy Ukrajnában másfél éve nem volt ukrán katonai siker. Erre a katonai helyzetre egyszerűen nem lehet ugyanazt a politikát ráépíteni, mint amit rá lehetett akkor, amikor Ukrajna éppen ellentámadásban volt Harkov és Herszon környékén.

Akiknek fontosabb az, hogy azt mondják, hogy Putyin nem nyerhet, mint az, hogy szembesüljenek a katonai realitással az ukrán terepen, vagy akiknek fontosabb az, hogy Európa legyen okvetlenül a legelső, aki eléri a nettó zéró szén-dioxid kibocsátást, és nem foglalkoznak ennek az olyan külpolitikai szálaival, mint például, hogy hogyan egyeztetjük össze a Kína-politikánkat, meg hogyan egyeztetjük össze azzal, hogy az európaiaknak a nap végén enniük is kellene valamit. Az ő esetükben félek attól, hogy tényleg képesek a szakadékba vezetni az Európai Uniót, és abban viszont nem vagyok optimista, hogy pragmatikus többség volna az Európai Parlamentben. Léteznek pragmatikus pártok például a szocik vagy a liberálisok között, de azt gondolom, hogy a pragmatikusok alapvetően sajnos alulmaradtak ezen az EP választáson.

A következő öt évben mire következtethetünk a szuverensta kontra föderalista dimenzióban?

Föderalista győzelem született ezen az EP választáson, szerintem ha valami, akkor ez teljesen egyértelmű. A jelenlegi bizottsági elnök mögött álló többség egy föderalista többség és az EP-b, ebben egy kicsit igazságtalan vagyok, hogyha ezt így kijelentem, hogy föderalista győzelem született.

Az EP az, amelynek eminens érdeke meghaladni ezeket a nemzeti határokat, így a nemzeteket és tényleg ez nem a hibája neki, hanem egy tervezési jellemzője, egy alapvetően föderális intézmény, amelyben született egy föderális többség, mely nem jelent különösebben sok jót a szuverenisták számára. Azt gondolom, hogy borzasztóan nehéz lesz megállítani a föderalista nyomulást, mert az EP-ben nekik egyértelműen többségük van. Ez az a kérdés, amiben igazából a Néppárt nagyon eltér a tőle jobbra álló pártoktól, ezért merik a szájukra venni azt a szerintem mélységesen sértő és illegitim kifejezést, hogy az európai jobboldal pártjai Európa-ellenesek lennének, mert ugye az ő számukra az Európa ellenes, az azt jelenti, hogy mindenki, aki nem abban hisz, hogy szorosabban és közösebben és integráltabban kellene irányítani az Európai Uniót, mindenki, aki nem abban hisz, hogy Európa attól lesz erős, hogy több hatalma van a bizottsági elnöknek, az Európa-ellenes.

Ezért létezhet egyáltalán ez a keretezés, hogy Európa-pártiak, meg Európa-ellenesek. Sajnos ebben az ügyben fölösleges többség van. Ebből a szempontból a tendencia nagyon-nagyon egyértelmű. Ami hozhat ebben változást, az a bővítés. Az Európai Unió összes jelenleg a bővítési folyamatban álló tagjelölt állama, Grúziától Szerbiáig, mind egy szálig olyan állam, amely valamilyen nem is olyan régen lezajlott, vagy éppen zajló nemzeti alapú konfliktusban alakult ki.. Ha valami jellemzi Szerbiát, az a nacionalizmus, ha valami jellemzi egyébként - azt nem veszik még észre, de majd észreveszik - Ukrajnát az szintén a nacionalizmus. Ezek olyan tényezők, hogyha innen akárkit beveszünk a klubba, akkor ebből nem tud más jönni egy ennyire erősen nacionalista nép bevételével, mint egy súlypont eltolódása a nacionalisták és a szuverenisták irányába. Ha valami adhat reményt a szuverenistáknak, és nyilván pont ezért is izmoznak annyira effelé, az pont a bővítés, mert ez az, ami ki tudja egyensúlyozni az európai uniós működést, amibe belekényelmesedett a jelenlegi többség.

Tényleg ilyen hatalmas nagy jelentőséggel bír az, hogy ki lesz az Egyesült Államok elnöke, vagy ez igazából egy ilyen politikai szimbólum, kommunikációs termék?

Ez egyértelműen egy hatalmas jelentőségű kérdés több szinten is. Egyrészt, bár David Pressman Magyarországra és Orbán Viktorra szokta mondani, hogy szélsőségesen pártossá teszi Trump mellé állásával a magyar-amerikai kapcsolatokat, de valójában az egész európai-amerikai viszony is szélsőségesen pártos, mióta Trump van a politikában. Azóta többé-kevésbé minden nyugat-európai vezető, jelenleg inkumbens vezető, az nettó trump ellen csinál politikát. Csak Közép-Európában van némi megértés a lengyelekben, a mostani lengyel kormányban is, meg a magyarokban az iránt, hogy a trumpi Amerika és egy legitim Amerika. Ezzel azt akarom mondani, hogy azok, akik most az amerikai-európai együttműködés és a közös amerikai-európai erőfeszítések legnagyobb támogatói, azok esetleg egy Trump elnökség alatt szélsebesen válnának az európai stratégiai autonómiának a leghangosabb szószólóivá.

Abból a szempontból, hogy Európa stratégiai autonómiára törekszik, vagy megelégszik azzal a szereppel, hogy ő azért az Amerikai Egyesült Államoknak alárendelt része ebben a transzatlanti kapcsolatban, ebből a szempontból van hatalmas jelentősége annak, hogy olyan elnök van-e Amerikában, akit szeretnek az európai vezetők, vagy olyan, akivel nem szívesen dolgoznak együtt. A másik meg az, hogy miután az EU-nak nincs (lehetne) önálló Ukrajna politikája, ezért bármilyen Ukrajna-politikai, vagy Kína-politikai egyébként irányváltás Amerikában, ami ha nem is hézagmentesen, de azért észrevehetően átgyűrűzik az európai politikába.

Egyszerre Európa autonómiája vagy függősége kapcsán is egy hatalmas nagy kérdőjel, az amerikai választás ebben is dönteni fog, és az Európa mozgásterét, gazdasági jövőjét, fejlődését, békéjét, jólétét, mindenét leginkább meghatározó két külpolitikai kérdés, az Európa-oroszország viszony zárójelben Ukrajnával, meg az Európa-kínai viszony is olyan, amely értelmezhetetlen anélkül, hogy hozzánéznénk, hogy milyen az amerikai viszonyulás ezekhez a kérdésekhez. Az európai politika követő magatartásban van mind a két politikai viszonylatban, éppen ezért igazából a fontos kérdés az pont az amerikai választás ezekben a kérdésekben.

Meg merem kockáztatni, hogy az európai Oroszország-politika, az európai ukrán politika, az európai Kína-politika szempontjából az amerikai választás még fontosabb is, mint az EP választás.

(Borítókép forrása: facebook.com/KohanMatyasHivatalos)

A “Magyar Tenger” napjaink egyik legfontosabb belföldi turisztikai célpontja és Budapest után a külföldiek legkedveltebb úticélja Magyarországon. A 77 km hosszú tó északi és déli partján a települések szinte egymást érik, azonban a falvak és városok rendkívül sokszínű funkciókat látnak el. A Balaton településeinek egy része a bortermelésre, mások a turizmusra, kulturális szerepre rendezkedtek be, így kijelenthető, hogy a Balcsi változatos programkínálattal csalogatja az üdülni vágyókat. A legtöbben persze nem túrázni vagy borkóstolóra érkeznek, hanem a tóban való fürdés különleges élményét szeretnék átélni. Manapság magától értetődő egy balatoni hétvége a kánikula idején, de fürdőzés a történelem során nem tartozott a helyi lakosság szokásai közé. De mégis mióta úszhatunk a tóban?

A Balaton egy műhold felvételen

Forrás: WM

A Balaton sekély, édes vizű tó, mely gazdag élővilággal büszkélkedhet. A tó neve is ezen ismertetőjegyére utal, hiszen a Balaton név a szláv elnevezésből ered, mely a latin ’sekély, mocsaras tó’ jelentésű szóra vezethető vissza. Ugyan nem tudhatjuk, hogy a római korban pontosan milyen mély volt a Balaton, magabiztosan kijelenthető, hogy mélysége a jelenlegi átlagmélység közelében lehetett. A déli parton jellemzően sekélyebb a víz, a strandokon akár több száz métert is sétálhatunk a vízben, mire az ellepi a fejünket. Ezzel szemben az északi parton valamivel gyorsabban mélyül a víz, de komoly mélységekről ott sem beszélhetünk. A tó legmélyebb pontja a ’Tihanyi-kút’, mely a Szántódot Tihannyal összekötő rév közelében helyezkedik el. Mélysége 10 és 13 méter között van. Kijelenthető tehát, hogy a tó adottságai – különösen a vízszabályozás ideje óta – kifejezetten alkalmassá teszik a Balatont a fürdőzésre.

A római korban a Dunántúl Pannonia Provincia néven a birodalom részét képezte, így a római irodalomban gyakran előfordul a tó említése. Meg nem erősített feltételezések szerint a Balaton északi és déli partjai mentén elszórva erődök is épültek, mely a vízfelület stratégiai fontosságára utalhat. A Magyar Királyság megalakulása után a tó évszázadokig természetes akadályt jelentett, mocsaras jellege miatt nem hasznosították különösebb célokra. A török hódoltság idején ezen funkciója értelmet nyert, a Királyi Magyarország és a Hódoltság határvonala évtizedekig a Balaton volt a somogyi és veszprémi régióban. A tó mentén a 17. századtól egyre több település jelent meg, melyet jól jelez, hogy a 18. század közepén már balatoni rév működött a Balaton négy városa között. Ez azonban a vízszabályozás előtti időkben – amikor a tó vize kiszámíthatatlan rendszerességgel mosta el a parti településeket – még nem jelentett állandó összeköttetést.

A Balaton vízfelülete a vízszabályozás előtt gyakran változtatott alakot

Forrás: mek.oszk.hu

A balatoni árvízszabályozás, a gőzhajózás elindítása és a szélesebb társadalmi csoportok számára is elérhető fürdőzés mind a 19. században kezdtek kibontakozni. Az árvízszabályozás következtében a tó átlagmélysége csökkent, de partvonala állandósult, mely további fejlesztések megindítását és a nagyobb arányú turisztikai hasznosítást is lehetővé tette. A 19. században a Balaton-felvidék szőlőit a filoxéria járvány teljesen elpusztította, így a területen évtizedekig kopár dombokat találtak az arra tévedők. A szőlőtermesztés hullámvölgye az északi parti települések elnéptelenedését is hozták, melyet a rossz megközelíthetőség is erősített, hiszen 1907-ig vasút csak a déli parton létezett. A tó fürdőéletének dinamikus fejlődése csak a 20. században az iparosodás kibontakozása idején indult meg. Az 1920-as években a trianoni tragédiát követően a Balaton turisztikai szempontból felértékelődött és fejlődése a második világháború éveit leszámítva töretlen maradt. A tó minden szegletére kiterjedő fürdőélet és turizmus az 1960-as években vált jellemzővé. A Balaton fénykorának gyakran az 1970-es és 1980-as éveket tekintik, hiszen ekkor a keleti blokk országainak polgárai – különösen az NDK-ban élő németek – hatalmas számban választották nyári vakációjuk célpontjául a magyar tengert. Ebben az időszakban a nyári hónapokban a balatoni üdülők telítettsége olyan magas volt, hogy a külföldről érkezők nagy része csak kempingekben vagy magánnyaralókban talált szálláshelyet.

Nyári életkép a déli parton az 1980-as években

Forrás: pinkzebra

A 21. században a Balaton továbbra is kiemelt fontosságú üdülőhelynek számít Magyarországon, de funkciója számos tekintetben kiegészült. Napjainkban különböző sport-és kulturális események, gasztrofesztiválok és egyéb kikapcsolódási lehetőségek teszik egész évben vonzó úti céllá a Balatont.