Reaktor

Hány olyan fotográfus volt az elmúlt száz évben, akinek minden képe tökéletes? Miért kell irodalmat, színházat, táncot és minden mást tanulni egy jó képhez? Podcast Kaiser Ottó fotográfussal portrékról, tehetségről és közhelyekről.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Minden Pápán és a portréfotózással kezdődött. Miért választottad ezt a szakmát?

Hát így utólag visszagondolva, nem is biztos, hogy én választottam ezt a szakmát, hanem a szakma választott engem. Megfogta a grabancom, berántott, és nem engedett el. Megcsillantott egy olyan lehetőséget, ami nekem nagyon tetszett, hogy emberi arcokkal tudok foglalkozni. Körülbelül két éven keresztül minden pillanatom az emberi arcokról szólt. Például amikor a műteremben tanultam felvételeket készíteni vagy amikor riporton voltunk, vagy retusáltunk, de tulajdonképpen még a labormunka is az emberi arcról, a tónusról, a szemek élességéről szólt. És ez engem rendkívül izgatott. A szabadidőmben, a tanulóidő és a munkaidő mellett eljártam idősek otthonába, iskolákba, sőt még az utcán is leszólítottam embereket és portrét csináltam róluk.

Milyen fontos, hogy a fotográfus és az alanya megtalálja a közös hangot?

Hogyha portréfotózásról beszélünk, akkor nincs ennél fontosabb. Nyilván itt különbséget kell tenni a napi rutinmunka és a művészet között, vagy a megszállottság között. Mert nyilván én is csináltam trehány portrékat. Nem volt idő, hogy meg tudjam nyitni igazából az alanyt vagy nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. De ha erről a műfajról beszélünk, hogy portréfotózás, akkor

alapfeltétel, és mindennél fontosabb, hogy meg tudd nyitni az alanyt, mert a technika és a világítás elenyésző fontosságú.

Ez egy nagyon nehéz művelet és elég nagy rutin kell hozzá.

Mondtad, hogy csináltál „trehányabb” fotókat, de gondolom ezt a szakmát ki kellett tanulni. Például mire rájöttél, hogy hogyan kell beállítani a fényeket, hogy hogyan állítsd a modelledet, hogy jó legyen az a fotó.

Most ezzel így néhány évtizedet szaladunk vissza. Ez az analóg korszak volt, amikor még teljesen más elvárás volt egy-egy portréfotóval kapcsolatban. A műteremben nem műtermi vaku, hanem stabil fények, nagyon kevés kockaszámmal, tehát kevés filmet áldozva egy jelentkezőre. Valahogyan össze kellett hozni meglehetően statikus képeket. A mai elvárásokhoz képest mindenféleképpen statikus képek voltak azok. Dehát azoknak is megvolt a maguk törvényszerűsége, és azokat is ugyanúgy a műtermek között versenyeztették, ott is volt első helyezett meg utolsó. Nagyon nehéz ezt most így összevetni, de persze meg kellett tanulni azokat az alapokat, amikre utána rá lehetett építkezni. Illetve próbált az ember egy csomó korlátozást elfelejteni és gyorsan valamit kitalálni a saját világában.

Ahhoz képest, amikor kezdted, gondolom sokat változott a technika, sőt ma már okostelefonokkal lehet 4 meg 8k-s képeket készíteni. Te mit gondolsz erről, hogy nagyon sokan a telefonjukkal űzik ezt a szakmát?

Igen, divatos téma erről beszélni, hogy mi lesz ezzel a szakmával, mi lesz a fotográfiával. És mindig, amikor megkérdezik ezt tőlem, én elmondom, hogy nem tartozom az aggódók közé, a fotográfiának egy nagyon nagy áldás a digitális átállás. Nagyon sok lehetőséget hordoz magában, meg kell várni, amíg ez a selfie-világ kitisztul.

Az a technika, amivel most dolgozunk, megemeli az átlag színvonalát a szakmának. És az is megemeli a színvonalát, hogy könnyebben feltűnnek olyan amatőrök, félamatőrök, akik a digitális technika miatt könnyebben tudnak képeket készíteni, és kiderül róluk, hogy irgalmatlan tehetségük van.

Tehát én nem vagyok ez ellen, én türelmesen viselem ezt a korszakot. Persze néha engem is idegesít egy kicsit ez a felhabzás az interneten.

És amikor csinálod ezeket a portréfotókat, mi az, ami megfog egy emberi arcban? Mi az, ami alapján azt mondod, hogy róla jó fotót lehet készíteni?

Igazából nem is az arc megjelenési formája fog meg, hanem az, ami mögötte van. Tehát ha van egy érdekes világa az arc hordozójának, és én azt valahogy meg tudom jeleníteni a képen, akkor már félig-meddig boldog vagyok. Teljesen boldog akkor vagyok, ha ez neki is tetszik. És még boldogabb akkor vagyok, ha ez mindkettőnknek 15 év múlva is tetszik. De ez az érdekes benne, hogy

egy másik ember sorsát, akár múltját vagy jelenét, megpróbálom belefogalmazni egyetlen egy pillanatképbe.

Tehát akkor például egy háborút megjárt emberben érdekes lehet az, hogy milyen sérülései vannak? Vagy, hogy tükröződik a tekintetén az, hogy miket élt át?

Hát ezért ez így egy nagyon durva példa, hogy háborút megjárt ember. Ráadásul mindenféle megpróbáltatásokat különbözőképpen viselünk el, különböző módon rejtjük el a világ elől.

Én azt gondolom, hogy nem a szélsőséges példákat kell figyelembe venni, hanem azt, amit egyáltalán képvisel ő a Földön. Az ő kultúráját, világnézetét, az ő reakcióit. Valahogy ezt kell bemérni, mert egyes traumákat megjeleníteni képben, azt gondolom, hogy nem túlságosan célszerű.

Az egy haditudósítói feladat. Én inkább a lélekkel telibb portrékat szeretem.

Sok művészt is fotóztál már. A Határtalan irodalom c. kötethez számos ország magyar származású írójáról, saját környezetében készült fényképsorozat. Velük milyen volt dolgozni?

Hát a művészek alatt zömében írókat kell érteni. Ez magában hordozza a választ is, mert az írók zárkózottabb figurák. Ők nem olyanok, mint egy színpadi ember vagy akárcsak egy képzőművész, akik tudják, hogy melyik profiljuk áll nekik jól a képen, hogy melyik gesztusrendszert használják, hogy ne essenek túlzásokba. Az írók a saját világukban élnek, őket ezért nehezebb kibontani. Az volt az elképzelés, hogy mindenkit a saját környezetében fényképezünk le, ezért ennek voltak mindenféle más korlátai. Egyrészt az időkorlát, tehát oda kellett érni, mondok egy példát, ha három helyszínre kell menni Londonban egy nap és oda kell találni, ott le kell parkolni, és ami idő marad, azt a portréra tudod fordítani. És akkor becsengetsz, kijön az alany, akivel telefonon megbeszélted a munkát, de tulajdonképpen nem tudod átállítani egy pillanat alatt erre a közös tevékenységre. Tehát nagyon sok olyan helyzetet kell megoldani, amire eljut oda az ember, hogy képet készítsen, amin elcsúszhat az egész.

Ha rosszul nyitok az első másfél percben, akkor utána súlyos 40-50 percek mennek rá arra, hogy valahogy korrigáljam. És nincs több idő egy-egy portréra, mint másfél óra, mert egyszerűen kb. így lett kiszámítva egy kéthetes turné.

Ezek borzalmas szorító tényezők voltak, de hát anyaggal kellett hazatérni, úgyhogy nagyon koncentráltunk.

Tulajdonképpen bejártad már a világot, nagyon sok helyen voltál fotózni. Például a volt jugoszláv országokban, mint Bosznia vagy Szerbia. A híres emberek vagy a különleges emberek a vonzóbbak számodra? Bár ahogy itt beszélgetünk, én ezt költői kérdésnek érzem.

Igen, valóban az. Nem mondanék ilyet, hogy híres emberek. A híres emberekről azt mondanám, hogy azért lettek híresek, mert valamilyen plusz van bennük, és ettől már izgalmasak. De az átlagemberek között is nagyon sok izgalmas ember van természetesen. Így ezért nem tudnám két embercsoportra osztani a Földet. A helyszín pedig csak akkor érdekes, ha csak egy helyszínt mész lefényképezni. Az nyilván egy adalék, ha egy érdekes embert egy érdekes helyszínen fényképezel le, de azért nem járnak együtt ezek a dolgok.

Ha például kimész egy népet, vagy bármilyen kultúrából egy embert, egy érdekes arcot lefotózni, akkor jobb, ha hozzá jön ez a helyszín, mint háttér?

Természetesen mindenképpen jobb. De ezt ott a helyszínen valahogy le kell választani. Kicsit át kell menni másik térbe, és nem arra támaszkodni, hogy majd a helyszín elviszi ezt az egészet, és ez a helyszín érdekessé teszi az embert. Hanem csak az arcra kell figyelni, hadd legyen a helyszín ehhez csak hab a tortán.

Tehát akkor ebből a helyszínből kell az arcot kiemelni?

Így van!

Dolgoztál kulturális magazinoknál is. Főszerkesztője voltál a Könyvjelzőnek és a Hungaricumnak. Milyen fotóriporterként magazinnál vagy hetilapnál dolgozni?

Az előbb említett két folyóiratnál én főszerkesztő is voltam, tehát tulajdonképpen saját magamnak adtam parancsot a munkára, így azért elég könnyű helyzetben voltam. Egyébként hetilapnál vagy magazinnál fotóriporterként dolgozni szerintem a világon az egyik legjobb dolog. Az ember egy folyamatos flow-ban van. Délelőtt még egy tánccsoportot fényképez, délután akár már légi felvételeket készít. Tehát nagyon változatos, nagyon színes, és alkalmat ad arra, hogy nagyon sok izgalmas emberrel találkozzon a fotóriporter. Illetve hogy megmerítkezzen a kultúrának olyan medencéjében, amit átlagemberként nagyon nehezen tehetne meg. Belelát bizonyos élethelyzetekbe, belelát különböző backstage helyzetekbe. Mindettől nagyon vibráló lesz az élete.

Mit gondolsz a Kárpát-medencéről? Milyen élményekkel gazdagodtál a munkád során? Szerinted a Kárpát-medence mitől lehet érdekes? Az itt élő emberek miatt, vagy akár a táj vagy bármi más miatt?

Nehezen tudok erről elfogulatlanul beszélni, mert több mint 50 országot jártam be a munkám során, és aztán nagy nehezen találtam meg ezt a Kárpát-medencét, amiről azt kell, hogy mondjam, hogy minden szempontból kielégít. Egyedül a tengerimádatom az, ami nem tud kielégülni itt. Kulturálisan, történelmileg, emberek szempontjából mindenféleképpen megkapom a magamét.

Azt gondolom, hogy aki elkezdi járni a Kárpát-medencét, az előbb-utóbb nem tud tőle szabadulni. Felvidéken vagy akár Erdélyben is, az ember olyan városokba juthat el, amelyekre egyébként máshol sokkal több figyelem vetül, vagy olyan helyekre juthat el itt, amelyek teljesen egyedülállóak, arról nem beszélve, hogy olyan a népművészete, ami ritkaságszámba megy.

Arról nem is beszélve, hogyha Budapestről elmegyek 920 km-t, kiszállok az autóból a Gyimesekben, és ott ékes magyar nyelven tudok beszélgetni az ott élőkkel.

A legutóbbi köteted az Árpád-kori templomokat és azoknak a hitéletét mutatja be. Te személyesen, illetve a művészetedben a hitéletet fontos dolognak tartod?

Ez egy nagyon komplikált kérdés. Én ministráltam gyermekkoromban, aztán elfordultam az egyházamtól, és csak az utóbbi pár évben kezdtem el ezzel a világgal újra foglalkozni. Én azt gondolom, hogy minden ember ugyanúgy, mint én, hitkereső. És itt nem feltétlenül az egyházról vagy a vallásról kell képet alkotni, hanem az ember mindennapjairól, hogy hogyan helyezi el magát a világban. Az Árpád-kori templomok fényképezése egy hihetetlen korszak az életemből, mert engem mindig is foglalkoztatott a honfoglaláskori Magyarország kultúrája. Tehát egy olyan kapaszkodót találtam, amivel vissza tudtam menni a 900 vagy 1000 évvel ezelőtti Magyarország mindennapjaira, amit másképp nem tudtam volna megtenni. Maximum még a várak lehettek volna 1000 évesek, de azok sem, mert azok a történelem folyamán elpusztultak. Ugyebár különböző rendeletek alapján felrobbantották őket.

Egyedül a templomok azok, amelyek egy freskóval meg tudják mutatni, hogy hogyan nézett ki annak az időszaknak a kultúrája. Egyébként is, ha bemegy egy ember egy Árpád-kori templomba, ami még annyira Árpád-kori maradt, hogy a gótika sem nyomta el benne az Árpád-kori stílust, akkor érzi annak a kornak az illatát.

Nem tud az ember csak úgy kijönni, mint egy mai átlagos épületből. Én magam is másképp viselkedem ott, de úgy érzem, hogy más emberek is másképp viselkednek, nem csak azért mert halkabban beszélnek, hanem egyszerűen van egy olyan átszellemültsége a lelki műhelynek, amit nagyon nehéz kikerülni, hogyha egyszer a hatása alá kerültél.

Vannak még más történelmi témák, amik megfogtak, akár külföldről is?

Alapvetően, amikor a pályám derekán Közép-Amerikában szaladgáltam, én azt gondoltam, hogy én majd ennek a közép-amerikai kultúrának leszek a hódolója. Nagyon rövid idő alatt, egy 6-8 út után kiderült az, hogy ugyan változatlanul nagyon izgat ez a téma, de ugyanakkor nekem ehhez nem sok közöm van. És teljesen véletlenül csúszott bele az életembe ez a Kárpát-medence, és csúszott be, hogy ez az egész, hogy is van a kultúrával. Kicsit utánanéz az ember a magyar kultúrának, és megint azt kell, hogy mondjam, hogy nem tud tőle szabadulni.

Én annyira egzotikusnak találom a magyar kultúrát, legyen az zenei vonatkozású vagy építészet, hogy ez engem örökre megfogott, és ez már tart kb. 25-30 éve.

Akkor vagy egy világpolgárnak, vagy egy közép-amerikai fotográfusnak kéne ezt a tisztet vállalnia, hogy a helyi indián népeket, embereket fotózza?

Ez azért kérdéses, mert tulajdonképpen az egész földrészen éltek indiánok. Ha azt mondom, hogy Salgado fényképez különböző helyeken a világon, de fényképezi a Brazíliában élő indiánokat is, és ő ott otthon van. Nyilván neki több információja és affinitása van ehhez a világhoz, mint nekem. Arról nem is beszélve, hogy én azt érzem, hogyha valaki valamit a magyar kultúrába következetesen letesz, és utána következő napon rátesz még egy téglát, és még egy harmadikat, negyediket, az valahogy azért megmarad. Tehát felépül valami, vagy szervesül az egész. Ezt egy indián kultúrával kapcsolatban én nem tudnám elmondani, mit kezdek én egy indián kultúrában fényképezett könyvvel? Persze, biztosan érdekes kiállítást lehet belőle csinálni, meg egy-két könyvet is, de hát azért az csak úgy lóg a levegőben. Nekem sokkal fontosabb az, hogy a népművészetről vagy a csángókról készítsek egy könyvet.

Ilyen megközelítésből egy külföldi, mondjuk egy amerikai fotográfus a csángókról vagy a magyar kultúráról nem fog tudni olyan elmélyült művészi képeket alkotni, hanem csak a felszínt fogja kapirgálni?

Ebben azért nem vagyok biztos, ha nagyon tehetséges, akkor készíthet olyan képeket, amiktől leesik az állam. De ez nem is egy verseny, én ebben a szakmában az életformát szeretem. Én magam igazából nem is szoktam nagyon pályázgatni. Nem is szoktam díjakra törekedni. Én azt szeretem, ahogyan megélem a mindennapokat ezzel a szakmával.

Kicsit általánosságban a szakmáról kérdeznék. Például amikor csinálok egy fotót, akkor minimum 10 fotót csinálok, és úgy vagyok vele, hogy majd utólag kiválogatom azt, amelyik jó lesz. Te hogy érzed, általában hány fotó készül, mire meglesz a tökéletes alkotás?

Hát, hogy „tökéletes alkotás”, ez egy nagyon bátor kijelentés. Ráadásul minden kornak megvan a maga tökéletes alkotása, aztán három év múlva már egy másik tökéletes alkotás lép a helyébe. Igazából ugye erre nincsenek szabályok. Nem is a darabszámot tartom jelentősnek, hanem inkább azt, hogy mennyi időt szánsz rá. És hogy gondolatban milyen mélyen tudsz belemenni abba, amiből végül aztán kijön egy-két kép.

Nagyon kevesen vannak a világban, akik tökéletes képeket tudnak alkotni. Az egész körülbelül 100 éves fotográfia történelmében megközelítőleg öt olyan fotográfus van, akire azt tudnám mondani, hogy bármely képe tökéletes.

És neked volt már olyan tapasztalatod, hogy akárhogy fotóztál egy arcot vagy egy helyszínt, és azt mondtad, hogy egyszerűen nem készült olyan fotó, amivel elégedett lennél?

Hajjaj, sajnos nagyon sok ilyen volt. Ha a mindennapokat nézzük ebben a szakmában, akkor rengeteg kudarccal is számolni kell. Nyilván az ember a tökéletességre törekszik, de hogyha egy nap négy helyszínt kell bejárni, és négy anyagot kell leszállítani a szerkesztőségnek, akkor ott nehéz elvárni a tökéletes színvonalat. Rengeteg ilyen kudarcom volt nekem is. De ezeket a kudarcokat fel kell tudnia dolgozni az embernek, mert máskülönben másnap nem tudja megemelni a gépet.

És szerinted ezek a kudarcok erősebbé tettek?

Hát ha a kudarc kellős közepében kérdezted volna, akkor biztos azt mondtam volna, hogy semmiképpen. Visszatekintve én azt hiszem, hogy igen.

Mitől jó egy kép? Szerinted elég egy drága fényképezőgép?

Semmiképpen, elvégre a fényképezőgép nem fogja a képet helyetted megcsinálni. Ahhoz gondolat kell, és ez is egy közhely, hogy minden kép mögött ott van az alkotó is. A drága gépek ráadásul minél drágábbak, és minél profibbak, annál jobban kell hozzájuk érteni, azt pedig meg kell tanulni, ami abból kijön nyersanyagot tudni kell feldolgozni. És máris ott tartunk, hogy nem elég hozzá egy felkészületlen fotográfus, hanem bizony bele kell ásnia magát elég keményen a szakirodalomba.

Tehát akkor a profi fényképezőgép nem elég, és nem fog odavezetni, hogy bárkire azt mondjuk, hogy milyen tehetséges, aki egy nagyon drága, akár 1 millió forintos fényképezőgéppel elkezd fotózgatni.

Nem is ajánlom senkinek, hogy kezdésként egy nagyon drága fotógéppel fotózgasson. De az, hogy ki mennyire tehetséges, nem kell drága fényképezőgép. Mi meghirdettük a Magyarország 365 pályázatot úgy, hogy telefonnal készített képpel is lehet jelentkezni.

Azt kell, hogy mondjam, hogy egészen sok emberen látom azt, hogy még nincs pénze a nagyon drága fotógépre, de az elszántsága, a meglátásai felemelik a többiek fölé.

Tehát ahhoz nem kell egy drága gép, hogy valaki tehetséges legyen.

Te hogy látod ezt a szakmát? Ezt lehet autodidaktaként tanulni? Az ember elkészít egy fotót, megnézi, azt mondja, hogy ez nagyon rossz. Utána megnézi, hogy mi volt rajta rossz, egy kicsit javít, és így eljut oda, hogy profi fotográfus lesz?

Most megint csak a pályázatra tudok visszautalni. Fotográfusok százait, vagy akár ezreit látom képválogatás közben, akik autodidaktaként kezdték el ezt az egészet tanulni, és nagyon rapid módon fejlődtek, és kiváló fotográfusokká váltak. Többféle irány van a fotográfus képzésben, én ebbe nem is szeretnék belemenni.

Azt gondolom, hogy ha fotográfiát akarsz tanulni, akkor az a legkevésbé fontos, hogy a fotográfiát tanuld. Az a fontos, hogy tanuljad az irodalmat, a színházat, a táncot, tehát minden mást, ami körülötte van, és akkor van esélyed arra, hogy egy jó képet összehozz.

Ha megtanulod a gépet kezelni, meg a feldolgozó rendszert a számítógépeden, abból még nem biztos, hogy jó kép lesz, sőt biztos, hogy nem.

Én azt tapasztalom az ismerőseim alapján, hogy nagyon népszerű a fényképezés, és nagyon sokan belevágnak ebbe. Ilyen módon viszont akkor egy rakás tehetséggel vagyunk megáldva, és azt látjuk, hogy kb. mindenki ért a fotózáshoz.

Azt azért nem gondolnám, hogy mindenki ért a fotózáshoz. Az viszont tény, hogy ennek Magyarországon van egy olyan hagyománya, vagy talán a nyelvünk vagy a kultúránk miatt van velünk egy olyan kreativitás, ami miatt jobban tudunk képeket meglátni és létre hozni, mint más nemzetek, bár erre nincsenek mérőszámok. 

Nem probléma az, hogy mindenki belevág a fényképezésbe, szerintem ez egy nagyon felemelő tevékenység. Ha valaki elkezd fényképezni, akkor megérzi, hogy mennyire bele tud feledkezni, hogy egy idegen városban, de akár csak egy idegen közösségben élményeket örökítsen meg.

Ez egy nagyon erős vonzalmat biztosít a fotográfiához minden kezdőnek. Aztán, hogy a második, harmadik, nyolcadik lépés milyen állapotban éri, azt nagyon nehéz előre megmondani. Ehhez rengeteg szabadidő kell. Kell hozzá egy kis anyagi tehetőség is, mert kapásból kell hozzá egy technikai felszereltség, illetve utazás is kell hozzá, mert egy helyben állva nem lehet fényképezni. Engem nem zavar az, hogy mindenki fényképez, sőt azt gondolom, hogy ez kicsit emeli a fotográfia általános színvonalát.

Neked van példaképed, illetve a karriered során volt egy mentorod? Vagy akár több mentorod is?

Nem a mentor szót használnám, inkább azt mondanám, hogy Kornis Péterrel és Keleti Évával nagyon régóta nagyon jó viszonyban vagyok és az ő kiemelt figyelésük és támogatásuk nekem nagyon sokat jelentett. Nevezhetjük úgy is, hogy mentor, de ez nem fedi a valóságot. Én nem mentorálok senkit konkrétan, annak ellenére sem, hogy a fiam is fotográfus lett. Ő saját magának külön fedezte fel a fotográfiát, mert kapott egy kölcsön-fényképezőgépet, és elment New Yorkba két hétre, és onnantól kezdve nem tudta letenni a kamerát, és egyszer csak hipp-hopp fotográfus lett a zenészből. Ennek ellenére őróla is azt gondolom, hogy hagyni kell, hogy a saját útját megtalálja. Én úgy próbálok mentorálni embereket, hogy van a környezetemben öt-hat olyan fiatal, akit fölpiszkálok néha, kicsit megkavarom körülöttük a levegőt és megvillantom azt, hogy mit kellene csinálni, de ezt a szót, hogy mentor, nem használnám. Annak ellenére sem, hogy ezt a szakmát, mint mindenféle mást, mestertől lehet megtanulni.

Én a 150 fős előadótermekben nem hiszek. Abban hiszek, hogy van egy idősebb mester, akitől el lehet lesni bizonyos fogásokat. De mindenféleképpen kell az az akaraterő, ami a tanulóban megvan. Másképp ez nem működik.

Ilyen módon jobb, hogyha a tehetséges tanuló a saját útját járja, saját művészete lesz, mintsem hogy valaki ezen az úton terelje.

Igen, mert a terelgetés gyakorlatilag mindig valamilyen szabályrendszerben mozog és én alapvetően borzongok az ilyen szabályoktól és tiltásoktól. Ezek mindig olyanok, amiket mindenki eldob magától és aztán újra megtanulja, és saját szabályrendszert alakít ki.

A feleséged alkotótársad is. Mindig is támogatott a család, a gyerekek?

A jelenlegi feleségemmel több mint húsz éve élünk együtt, aki akkor lépett be az életembe, amikor már én három éve egyedül voltam a gyerekekkel. Így az ő kiállása a család mellett, adott helyzet volt akkor rögtön. És időközben nem csak útitársammá vált, hanem szerzőtársammá is. Megtanulta a teljes háttéranyagot feldolgozni, könyvet szerkeszteni, grafikai munkákat elvégezni, így tényleg ő az én „fele”ségem, ketten vagyunk egyek. A gyermekekkel mindig nagyon jó volt a kapcsolatom, én ezt nem is tudom elképzelni másképpen. Ők mindig tolerálták azt, hogyha mi elszáguldottunk külföldre vagy vidékre dolgozni. Igen, a család támogatott.

Hogy ebből hogyan lehet megélni, gondolom ez lenne egy következő kérdés, vagyis hogy hogyan lehet eltartani egy családot ebből a munkából, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy nehezen.

Nehezen kiszámítható, de ha valaki ráérez ennek az ízére, akkor vállalja ezt.

Nem mondanám, hogy neked is, de gondolom sok embernek ez csak hobbiként kezdődik, mint például sok embernek az írás, hogy az ember ír szabadidejében, és ha egyre jobban megismeri őt a szakma és idézőjelben befut, akkor már később nem merülnek fel anyagi problémák.

Nyilván ebben benne van az időtényező. De el kell, hogy mondjam, nagyon sok évtizedet eltöltve ebben a szakmában még mindig padlót tud fogni az ember egyik pillanatról a másik pillanatra.

Nagyon észnél kell lenni, hogy hogy építkezik valaki, aki ilyen alkotó tevékenységet végez. És törekedni kell arra, hogyha lehet akkor saját projekteket találjon ki, tehát ne kiszolgáljon egy-egy szerkesztőséget.

Hanem legyen saját elképzelése, ami alapján összehoz egy 3-400 oldalas könyvet vagy egy 60-70 fős kiállítást. Másképp csak bele fog szürkülni ebbe a szakmába.

Mennyire rendszerezed tudatosan a saját életművedet? Minden negatívról tudod, hogy mi van rajta, hol készült és mikor? Ezeket a műveket kvázi a saját gyerekeidnek tartod?

Egyáltalán nem.

Meg kell, hogy mondjam, hogy körülbelül a tavalyi év feléig én egyáltalán nem dolgoztam a saját archívumommal és mindig azt mondtam, hogy inkább csinálok új anyagokat ahelyett, hogy azzal foglalkozzak, hogy az elmúlt évtizedeket rendbe tegyem.

Lehet, hogy attól is menekültem, hogy ha rendbe tettem az archívumomat, akkor azt jelenti, hogy nekem már nincs is további feladatom, mígnem az egyik barátom, a Presser Pici írt egy életműkötetet és kért hozzá tőlem képeket. Én 40 évig fényképeztem őt meg az LGT együttest. Így aztán kénytelen voltam belenyúlni az archívumomba, és láss csodát, felfedeztem, hogy mi minden van ott, amiről már elfeledkeztem és ami azért mégiscsak értékes. Meg is állapodtam vele abban, hogy az ő életműkötetén túl megpróbálunk egy backstage kötetet kiadni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy három-négy évtized magyar kultúrában mozgó könnyűzenében, komolyzenében, filmművészetben mozgó figurákat ábrázol alkotás közben. Úgyhogy valószínűleg rá fogok kényszerülni, hogy rendberakjam az archívumomat, bár ettől most is nagyon félek, hiszen én analóggal kezdtem, az életemnek a nagy részét analóg fényképezéssel töltöttem. Tehát azokat az anyagokat most sokkal nehezebb rendbe rakni, mint a digitális fényképeket.

Van kedvenc műved?

Saját művem?

Igen.

Egyáltalán nincsen.

És olyanok, amelyekre kimondottan büszke vagy?

Ez mindig attól függ, hogy éppen min dolgozik az ember. Mivel küzd abban a pillanatban és milyen sikereket ér el saját maga előtt. Nyilván vannak olyan képeim, amiket én saját magam jobban becsülök, mint egy idegen néző, mert én tudom, hogy milyen körülmények között készült el, vagy milyen áldozatos munka volt ezt elkészíteni. De ez időről időre mindig változik, hogy az embernek mi a kedvenc képe, mi a kedvenc munkája. Ha visszanézem az archívumomat, akkor lehet, hogy majd találok egy-két kedvenc képet, de ehhez én így nem kötném magamat. Majd valaki, aki megnézi a dolgaimat, megmondja, hogy van-e kedvenc képe, és ez a fontos.

És volt olyan képed, ami amikor elkészült azt mondtad, hogy ez kimondottan jó lett, és a évek múltával, amikor újra megtaláltad azt, akkor megkérdezted magadtól, hogy neked anno ezen mi tetszett? Tehát az idő alatt „megcsúfult”.

Ez kétirányú folyamat. Vannak ilyenek, és vannak olyanok, amikor meg az idő felértékeli a képet.

Nem tudod a saját képeidet végig nézni úgy, sem két hét, sem két év, sem húsz év távlatából, hogy ne másként néznéd. Közben te is változol, változott minden a világban.

Más szempontok alapján fogod a képet megbecsülni. Természetesen vannak maradandó művek, most nyilván nem a saját archívumomról beszélek, hanem a fotográfiá történelmében vannak álló csillagok, de azért ezt mindig az idő dönti el, és mindig a külső közeg dönti el.

És amikor te kezdted a pályád, tehát pályakezdő voltál, volt olyan, hogy erős kritikát kaptál, és volt közöttük olyan, ami elbizonytalanított? Hogy volt olyan, ami után azt gondoltad, hogy érdekel ez a szakma, de lehet, hogy nincs benne keresnivalód? Szerintem minden művésznek van egy ilyen gyötrődése a karrierje elején.

Én nagyon gyakorlott elbizonytalanodó vagyok. Mind a mai napig el tudok bizonytalanodni elég sűrűn. Szerintem ezzel mindenki így van, aki komolyan gondolja ezt a pályát, hogy létre hoz valamit, legyen az egy színpadi mű, egy írás, egy szobor, vagy fotográfia, amivel mások figyelmét szeretné felkelteni, annak van egy nagyon erős kitettsége. Szerintem, aki komolyan veszi ezt a pályát, mindig képes elbizonytalanodni.

Egészen idős és gyakorlott színészektől lehet ezt hallani, hogy miden fellépés előtt megemelkedik bennük az adrenalin, van izgalom, de ha nincs, akkor nem is érdemes felmenni a színpadra. Én a saját szakmámról ugyanezt tudom elmondani.

Hogyha nem tudok elbizonytalanodni a saját magam által készített képekben, akkor nem kell a következőt megcsinálni. Én akkor ugye tökéleteset alkottam, és kész, pont, itt a mondat vége. Akkor nem fogok felfedezni új világokat, nem fogok felfedezni magamban új stílusokat, akkor nem kell tovább fényképezni. Ez az elbizonytalanodás, ez hasznos.

Találkoztál már olyannal, aki nagyon lelkes, nem akarja feladni, de te úgy érezted, hogy nincs nagyon keresnivalója a szakmában?

Találkoztam, és néhányszor meg kell, hogy mondjam, hogy igazam lett, viszont azt is tudom mondani, hogy bizonyos eseteket teljesen rosszul értékeltem, és azzal a kitartással, meg azzal a vehemenciával, amivel az az ifjú titán rendelkezett, egyszer csak eljutott egy olyan szintre, amit én soha nem gondoltam volna. Mert meg tudta csinálni azt, amit nem gondoltam volna, hogy felszabadítja magát. Egyszer csak kiás magából valami olyasmit, ami igazi értéket jelent, és átlépi a saját korlátait.

Tehát volt olyan, hogy valaki csak a stressz miatt nem tudott jót alkotni, ha pedig minden tőle függött, akkor kiderült, hogy egész tehetséges.

Igen, nem tudott rendesen fókuszálni a feladatára, hanem vibrált, és emiatt közhelyek jöttek ki a kezéből, viszont mihelyt tudott koncentrálni egy-egy portréra, lehet, hogy ehhez öt-hat év is kell, abban a pillanatban kitűnt, hogy nagyon rapid módon fejlődik.

Említetted a közhelyet. Lehet, hogy már találkoztál ilyennel a szakmád során, de van, aki csak közhelyes képekkel tud befutni?

Én nem gondolnám, hogy közhelyes képekkel be lehet futni. Itt az ember azt mondja, hogy a bulvársajtó kapó nagyon a közhelyekre. Én azt is megvédeném.

Bulvársajtóban dolgozni fotográfusként is egy nagyon nehéz feladat, annak is megvannak a paraméterei, és lehet, hogy közelítenek a közhelyek felé, de kőkemény elvárások vannak mögötte.

Nem hinném, hogy igazi közhelyekkel valaki bárhova is befuthat, hacsak nem a saját garázsába.

Vagy például Facebookon, ugye az a „közösségnek a médiája”, és valaki oda felrak egy közhelyes képet és ott felkapják. Mert sok egyszerű ember van, vagy sok olyan, aki nem ért a szakmához vagy nincs műérzéke, és így egy egyszerű közhelyes kép, ami akár megható, azt az emberek felkapják.

Én ezt nem innen közelíteném meg. Inkább azt mondanám, hogy vannak, akik a populáris megjelenéshez jobban értenek, azt jobban tudják alkalmazni, és jobban tudnak kommunikálni a Facebook közösségével. Az tulajdonképpen jelenthet annyit egy fotográfus esetében, hogy több százezer követője van, mert egyszerűen jól kommunikál. Ettől még az ő képe nem fog felértékelődni. Bármely közösségi fórumot meg lehet nézni, vannak ilyen emberek, és egy-két-három év után eltűnnek.

Inetrjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: kaiserotto.hu

Magyarország kiemelkedő helyen szerepel az európai uniós országok között, a lakásépítési kedv növekedésének köszönhetően. Az ingatlan.com legfrissebb elemzése szerint, a tavalyi év azonos időszakát figyelembe véve, 2021 második negyedévében 68,3 százalékkal bővült a Magyarországon kiadott építési engedélyek száma.

Az Eurostat statisztikáit alapul vevő kutatás szerint, Magyarország bronzérmes lett az EU-ban lakásépítési kedv tekintetében. Minket csak Görögország és Franciaország tudott megelőzni - 100 és 77 százalékos növekedéssel. A növekedést elsősorban a kedvezményes, öt százalékos áfakulcs visszavezetésének tudják be a szakértők. 

A növekedés tovább fokozódhat, hiszen a kibővített állami támogatások mellett, a nemrég elindult “zöld hitel” is nagy segítséget jelenthet az ingatlan vásárlásban. Ezek a kedvezmények nem csak az újépítésű, de a használt lakások piacán is élénküléshez vezethetnek. 

Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője így fogalmazott: 

“A magyar piac jó eredményére számítani lehetett. Az építkezési kedvnek a kedvezményes, 5 százalékos lakásépítési áfa idei visszavezetése és az állami támogatások kibővítése adott új lendületet. Az októbertől elindult zöld otthon program, amelynek keretében kedvezményes lakáshitelt kaphatnak az energiatakarékos lakóingatlant építők vagy vásárlók, további keresletnövekedést eredményezhet.”

Bár Magyarország dobogós lett a lakásépítési kedv tekintetében, utánunk már egész sűrű a mezőny. Bulgáriában 68 százalékos, Spanyolországban pedig 66,6 százalékos növekedést mértek ugyanebben a negyedévben. A lista legvégén Ausztria, Németország, Luxemburg és Lettország áll, ugyanis ezekben az országokban 1,4-15,9 százalékkal csökkent éves szinten a kiadott lakásépítési engedélyek száma.

Az ingatlan.com szerint a lakásépítési kedv felfutásával összhangban vannak a kínálati adatok: október elején az egy évvel korábbihoz országosan 49 százalékkal több új lakóingatlant kínáltak eladásra.

Forrás: https://ingatlan.com/

A szívekért és gondolatokért folytatott harc nem csak az amerikai közdiplomáciában folyik. Ugyanilyen éles küzdelem tapasztalható a gyermekek és fiatalok ideológiai indoktrinációját erőltetők és azok között, akik ennek ellenállnak. Mióta ugyanis színre lépett és tarolt a szélsőséges progresszivizmus az USA-ban, annak képviselői a közoktatásban is gátlástalanul rá akarják kényszeríteni ellentmondásos eszméiket a fiatal nemzedékekre.

Egyre másra lehetett olvasni az utóbbi pár évben arról szóló híreket, hogy amerikai iskolákban úgy alakítják a tanterveket és az egyes tárgyak tanmeneteit, hogy abban teret kapjon a genderideológia és a kritikai fajelmélet. Már írtunk a Reaktoron például a fekete anyától és fehér apától származó fiúról, akit arra akartak kényszeríteni egy órán, hogy negatívan nyilatkozzon a „fehérségéről”. Az iskoláknak továbbá jogukban van a nemi identitászavarral küzdő kiskorú gyermekeket a szülők tudta nélkül arra bátorítani, hogy vállalják fel „új nemüket” és annak megfelelő új néven szólítják őket a pedagógusok.      

Amerika nem véletlenül lett egyedi társadalmi berendezkedésű és sikeres ország: sok szempontból ez az ország bizony csakugyan a „bátrak hazája és a szabadok országa.” A legtöbbekben (és szerencsére egyelőre még ők a többség) nagyon hamar felhorgad a civil kurázsi, ha önrendelkezésüket, szabadságjogaikat akarják csorbítani, vagy ha bele akarnak kontárkodni a magánszférájukba. Nem is váratott magára sokáig az ellenállás kis szigeteinek felbukkanása a közoktatási agymosási kísérletek kapcsán.

Egyre több szülő, szülői csoport döntött úgy, hogy felemeli a szavát, és megvédi azt a jogát, hogy ő döntse el, milyen értékrend szerint neveli a gyermekét.

A „botrányok” akkor kezdtek kitörni, amikor az állami iskolákat felügyelő iskolaszékek (school boardok) közmeghallgatásain egyre másra jelentek meg és kértek szót olyan szülők, akik felháborodva tiltakoztak az ellen, hogy faji ellentéteket szítsanak az iskolákban a gyerekek között, hogy megbélyegezzenek egyes rasszokat, illetve, hogy a gyerekekre erőltessék a „majd te eldöntöd, fiú vagy, vagy lány” elméletet.  A videókon, amelyek az ilyen szülői felszólalásokról készültek Amerika-szerte, jól látni, milyen

értelmesen és ütősen zúzzák szét verbálisan a progresszív elitek elmebajait az egyébként legtöbbször munkás- vagy alsó-középosztálybeli, gyakran bevándorló hátterű szülők.

Fekete apuka, aki kikéri magának, hogy ő elnyomott lenne, latinó szülők, akik kikérik maguknak, hogy Amerika gyűlöletére tanítsák a gyereküket, fehér szülők, akik nem szeretnék, ha a gyermeküket bármilyen módon átnevelnék.

Persze az iskolaszékek képviselőinek nem nagyon tetszett, amikor ízelítőt kaptak az állampolgári ellenállásnak ebből a fajtájából. Különösen, amikor nagy ováció kísérte a fenti jellegű felszólalásokat, elkezdték elvenni a szót a szülőktől, és berekesztették a meghallgatást, majd amikor a szülők nem voltak hajlandók távozni, mondván, még nem kaptak megnyugtató választ a kérdéseikre, rájuk eresztették a biztonsági embereiket, sőt, rendőrt hívtak rájuk. 

Egy szülői csoport, amely civil szervezetté alakult, kikérte az iskolában oktatott tárgyak részletes tanmeneteit, hogy tudják, mi folyik az órákon, és milyen szemetet akarnak lenyomni a gyerekeik torkán.  Mikor ezt az iskola, a demokrácia nagyobb dicsőségére, megtagadta, a kispénzű szülők (akiknek vezetője egyébként egy dél-amerikai bevándorló nő, szóval nem egy "fehér rasszista elnyomó férfi") kénytelenek voltak nem kevés pénzért ügyvédeket fogadni, akik aztán az információ szabadságra vonatkozó törvényre hivatkozva végül kisajtolták az intézményből a tanmeneteket.  

Több helyen tüntettek és tüntetnek szülők azóta is, és követelik, hogy a szülők jogai ne csorbuljanak, legyen átlátható, mit tanítanak az iskolákban, és több helyen azt is el akarják érni, hogy a balos iskolaszékekben ülők mondjanak le.

Mikor látták, hogy vesztésre állnak, és elég rosszul jöhetnek ki ezekből az iskolai incidensekből, a haladárok visszavágtak. Az amerikai igazságügyi minisztérium kiadott egy belső utasítást, amely szerint egyes szülők és szülői csoportok, amelyek „erőszakosan lépnek fel,” belföldi terroristának tekinthetők. Értjük, ugye? Tehát egy szülő, aki nem akarja hagyni, hogy beléfojtsák a szót egy meghallgatáson, és kiáll szülői jogai és kiskorú gyermekei egészséges lelki fejlődése mellett, az ma Amerikában belföldi terrorista lehet! Míg egy BLM aktivista, aki felgyújt egy autót, vagy meglincsel egy rendőrt, vagy egy maszkos Antifa tüntető, aki megveri a jobboldali tüntetőt, az „többnyire békés tiltakozó.”

Republikánus szenátoroktól kezdve befolyásos jobboldali médiaszemélyiségekig, mint Tucker Carlson, rengetegen hördültek fel, és kérték ki maguknak a valóban észbontó lépést.  Azóta a szülői tiltakozások csak erősödtek, legutóbb Fairfax megyében „Nem vagyok belföldi terrorista” feliratú pólóban meneteltek be szülők egy iskolaszéki meghallgatásra.       

Már akkor láthattuk, hogy a demokraták és az amerikai vezetés leginkább a saját állampolgáraikat látják a legfőbb veszélyforrásnak a hatalmukra nézve, amikor a Kapitóliumnál történt rendbontást követően azonnal elkezdtek „belföldi terrorizmusról” beszélni és úgy állították be az egyszeri esetet (na meg a charlottesville-i jobboldali (szerintük „fehér felsőbbrendűség-párti” felvonuláson történt gázolást) , mint ami egy létező, nagy és permanens szélsőjobboldali terrorista-veszély egyik bizonyítéka lenne.

A belföldi terroristák listája nagyon érdekesen alakul a Biden-Harris tandem alatt, például még véletlenül sincsen rajta az Antifa vagy a BLM, amelyek ténylegesen erőszakot alkalmazó, és zavargásokat provokáló és kivitelező szélsőségesen baloldali csoportok. 

Ezzel szemben úgy tűnik, a behódolni nem hajlandó szülők terroristák, és az egyik legnagyobb fenyegetést jelentik a demokráciára. Az ép ész láthatólag nem kurrens cikk az amerikai haladároknál a szép új világban, melyet építeni sietnek.           

Kevés megnyugtatóbb dolog van annál, mint amikor egy hosszú nap után, elalvás előtt, kedvenc sorozatainkat nézhetjük. Legyen szó egy új évadról, vagy egy régi klasszikusról, a sorozatok egy kicsit kikapcsolják az embert. Népszerű jelenség azonban, hogy sok esetben az agyonnézett, szinte kívülről fújt epizódokat választjuk egy teljesen új sorozat helyett. Mik a komfortsorozatok, és miért vagyunk képesek újra és újra megnézni őket?

Jóbarátok, Így jártam anyátokkal, Szex és New York, Brooklyn 99, Agymenők, Grace klinika, stb. A lista szinte végtelen: mindenkinek más jut eszébe ha a kedvenc sorozatáról kérdezzük. Én általános iskolás koromban kezdtem sorozatozni - bár ekkor még csak pár részt engedtek a szüleim, de már akkor megkedveltem a műfajt. A Jóbarátok volt az első sorozat, amit egy lányos ottalvós bulin néztünk, és bár mai szemmel visszatekintve valószínűleg a felét sem értettük a poénoknak, mégis szuper emlékek kötődnek hozzá. 

Gimiben már új kedvenceim voltak, és nagy érdeklődéssel kezdtem bele a legkülönfélébb stílusú sorozatokba. Krimi, vígjáték, romantikus, rejtélyes, kaland, animációs - szinte mindegy volt a stílus, ami szimpinek tűnt a trailer alapján, vagy a barátok ajánlották, megnéztem. Bár a mai napig szívesen fedezek fel új sorozatokat, észrevettem, hogy az idő elteltével egyre kevesebbszer kezdek bele újba, és sokszor inkább a tizenéves korban nézett sorozatokhoz térek vissza újra és újra. Kiderült, nem vagyok ezzel egyedül.

Az úgynevezett komfortsorozatok azok, amiket már láttunk, de bármikor szívesen újranéznénk. Ezek általában könnyedebb hangvételű sorozatok, amiket nem feltétlenünk aktívan nézünk újra, hanem sokszor csak a háttérben mennek, amíg mi "teszünk-veszünk" otthon. Ismerjük a részeket, szinte tudjuk kívülről, de mégis újranézzük. Ezeknek nagyon fontos szerepe a mindennapjainkban, sokan észre sem veszik mennyire hasznosak. Bár sokszor egyedül nézzük ezeket, gyakran csoportformáló erejük is van. Harry Potter maratonok, Family Guy nézős esték a barátokkal, vagy Szex és New York-os pizsipartik pár koktéllal a kanapén? Bármikor jöhet.

Bár olyan is van, hogy valaki képtelen egy filmet kétszer megnézni, az ismerősi körömben mégis többen vannak azok, akik - hozzám hasonlóan - azt a pár kedvencet pörgetik le egymás után. Elkezdtem olvasni a témában, és rájöttem, hogy valójában nagyon összetett okai lehetnek ennek a jelenségnek. A következő pontokban összegyűjtöttem azokat a tényezőket, amik miatt a komfortsorozatok ilyen fontos részét képezik a mindennapjainknak. 

• Az kedvenc sorozataink újranézése és az ismétlés, segíti csökkenteni a szorongást és a stresszt. A képernyő előtt töltött idő alatt nem ér minket meglepetés, tudjuk mi fog történni, ezáltal egy kicsit ki tudunk kapcsolni.

• A Netflix, HBO Go és a többi streaming platform olyan színes kínálattal rendelkezik, hogy sokszor megterhelőnek érződhet a választás. Ha túl sokáig tart az esti film kiválasztása, sok esetben egy, már látott film mellett döntünk, hogy biztosra menjünk.

• Sokszor az újdonságok helyett biztonságra, és ismert dolgokra vágyunk, mert ha tudjuk mi fog történni, az egyfajta kontroll érzetet ad. Annyi aggodalom és bizonytalanság van a mindennapjainkban, hogy ez a kontroll boldogsággal tölt el minket. 

• Egyes sorozatok időkapszulaként funkcionálnak - visszarepítenek minket egy olyan korba, amik esetleg gyerekkorunkból ismerősek lehetnek. Pl.: tárcsázós telefonok, régi divat trendek, régi autók, stb.

• A nosztalgia érzése is hozzájárul a komfortsorozatok "varázsához". Egy gondtalanabb időszak jelenhet meg előttünk, amikor először láttuk az adott epizódokat, és boldog emlékeket kapcsolunk hozzájuk. 

• Nem ritka, hogy átveszünk kedvenc sorozat karaktereinktől bizonyos személyiségjegyeket, ezáltal könnyebben ki tudjuk fejezni magunkat olyan helyzetekben, amik nélkülük esetleg nehézséget jelentenének. Emellett gyakran előfordul, hogy kedvenc sorozataink új ismeretségeknél "jégtörőként" funkcionálnak, hiszen ha egy csoport több tagja is kedvel egy adott karaktert, vagy részt, akkor az egy komfortos témaindító is lehet. 

• Annak, aki figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) rendelkezik, nagy könnyebbséget jelent, ha tévénézés közben nem kell maximális figyelmet fordítani a nézett műsorra. Az ADHD-ban érintett személyeknél rendkívül gyakori a komfortsorozatok újranézése. 

+ Végül pedig egy rendkívül egyszerű ok: újranézzük sokszor, ha nagyon tetszik. :)

Az 1849. október hatodikán kivégzett 13 vértanú emléknapján számtalan szervezet egyesület emlékezett mag a hőstettről. A tanúságtétel polgári közfelháborodásból több mint 170 év alatt csendes emléknappá szenderült, ám a legtöbben igyekszünk lelkünkben megőrizni nem csak a gyászt és a tiszteletet, hanem az örökérvényű tanulságokat is, mint a hitelesség, a bátorság, a kritikus szemlélet, az önfeláldozás vagy a hazaszeretet. Az egyetemi hallgatói közösségeknek különösen fontos szerepe van az ilyen jeles napokon, hiszen ez a korosztály örökli szüleitől a béke fenntartásának és a becsületes kiállásnak felelősségét.

2021. október 6-án Budapesten, a Batthyány-örökmécses lábánál rótták le tiszteletüket a Fúzió Hallgatói Közösség tagjai és a Reaktor szerzői. Az eső és a borús időjárás ellenére a tiszteletadás ünnepélyes hangulata megmaradt. A mécses alatt elhelyezett koszorún a nemzeti színű virágok és a trikolór szalag az összetartozás jegyében lett megtervezve. Jóleső látvány volt, hogy nem kellett a virágkompozíciónak magányosan állnia: az ország minden tájáról érkeztek a jeles napon gyönyörű koszorúk, jelezve, mindenütt emlékezünk az aradi tizenhárom hősies tettére.

Kedvenc portálomat, az Unherdet böngészve fedeztem fel, hogy van videó rovatuk is, melynek házigazdája a volt YouGov-os Freddie Sayers. Sayers legutóbbi vendége Bari Weiss volt. Ő az, aki kénytelen volt felmondani a New York Times véleményrovatának szerkesztőjeként, mert a munkatársai folyamatosan zaklatták, lévén, nem volt hajlandó kritikátlanul visszaböfögni a progresszív-woke nézeteket. Weiss most sikeres Substack szerző.

Sayers és Weiss a videóban az amerikai  liberális elitek Covid-képmutatásáról beszélgettek. Sayers felvetette, hogy mintha valamennyire kezdenének visszabillenni a normalitás felé azok az intézmények, beleértve a sajtót is, amelyek szélsőségesen „haladó” irányba mentek el már egy ideje. Weiss szerint viszont a normalitás a régi intézmények terén nem fog visszatérni, azok valószínűleg már menthetetlenek, de szerencsére párhuzamos, normális intézmények alakulnak ki, mint például az Unherd.

Ez többek között azért is van Weiss szerint, mert az emberek többsége egyre inkább ráébred az abszurditásokra, amelyeket le akarnak nyomni a torkán, és vissza szeretne térni a normalitáshoz.

Weiss szerint ennek a közéleti abszurditásnak a csúcsa az USA-ban a Met-gála volt Alexandria Ocasio-Cortez szélsőbalos demokrata képviselőnővel, AOC-vel, aki egy hófehér testhez simuló estélyiben jelent meg, amelynek pirossal az volt írva a hátsó részére, hogy „adóztassuk meg a gazdagokat.” A Met egyébként a New York-i Metropolitan Museum rövidített neve, a gála pedig a múzeum egyik részlege által 1948 óta megrendezett adománygyűjtő rendezvénye.

A gálán a gazdagok és szépek közül is csak a legfelső réteg vesz részt, lévén, hogy egy belépőjegy 30.000 dollár körül kóstál. Nos, itt jelent meg AOC az inkriminált ruhácskában.

Miközben AOC a látszat-rebellis ruhájában illegette magát a kamerák előtt, természetesen maszk nélkül, addig minden kiszolgáló személyzet és egyéb, a rendezvényen jelen lévő „közrendű” maszkban volt.

Weiss elmondta, hogy a lánya, akivel együtt nézték a Met-gála képeit, viccesen megjegyezte, személyesen fogja Tom Wolfe-ot kiásni a sírjából, hogy ezt lássa és írjon róla.  Weiss szerint az AOC eset ugyanaz a kategória, mint amikor Gavin Newsom kaliforniai kormányzó a Covid járvány csúcsán, miközben szigorú maszkviselési szabályok voltak érvényben, egy kaliforniai luxusétteremben egy csomó emberrel, hozzájuk közel ülve, maszk nélkül vacsorázott.

Furcsa volt nézni, hogy miközben itt Magyarországon és Európa jelentős részén már abszolút lazítások vannak, és gyakorlatilag búcsút mondtunk a maszkviselésnek, az USA-ban ez még mindig központi kérdés.

A videóban Weiss kifejtette, hogy egyre többen döbbennek rá, hogy az amerikai elitek a saját maguk által alkotott és másokra rákényszerített szabályaikat nem tartják be, miközben elvárják, hogy például hároméves gyerekek napi 8 órát maszkban töltsenek az óvodában.

Emlékezzünk csak vissza a demokraták nagyasszonyára, az immár főnökéhez hasonlóan enyhén demens Nancy Pelosira, aki maszk nélkül mászkált a számára kinyitott, amúgy hivatalosan a Covid miatt bezárt fodrászatban, vagy Obama négyszáz fős szülinapi bulijára, ahol maszk nélküli emberek ölelkezve táncoltak és mulattak. 

Bari Weiss szerint Amerikában a Covid arra volt jó, hogy láthatóvá, tapinthatóvá tette az óriási szakadékot, ami az eliteket, a tehetőseket elválasztja mindenki mástól. Ikonikus fotók sorozata mutatja ezt meg, idézi fel Weiss, pl. az, amelyik Carolyn Maloney New York-i demokrata politikust női egyenjogúságról szóló üzenetekkel teleírt ruhájában, szintén a Met-gálán, mögötte fekete ruhában és maszkban sorban álló fiatal nők fala – a személyzet. 

Sayers a Weiss által elmondottakat úgy foglalta össze, hogy a Coviddal kapcsolatos egészségvédelmi szabályok már régen túlmutatnak önmagukon, és a liberális elitek számára egyfajta performansszá, a jóemberkedés egyik formájává váltak – a szigorú szabályok védelembe vételével mintegy bizonyítják, milyen decens emberek.

Weiss egyetértett ezzel, és hozzátette, már-már komikussá válik a Covid szabályok teljes irracionalitása. Példaként az éttermi maszkviselést hozta fel – a vendég maszkban belép, maszkban üldögél, majd, mikor kihozták az ételét, nyilván leveszi a maszkot és úgy eszik. (Ezen annak idején mondjuk én is elgondolkoztam, amikor nálunk is ilyen szabályok vonatkoztak az éttermekre, de szerencsére Magyarországon a racionalitás és a normalitás hamar győzött az abszurd Covid szabályok felett.) Weiss egyetértett Sayersszel, hogy

a Covid szabályok már régen nem a népegészségügyről szólnak, hanem azt hivatottak jelezni, „melyik politikai törzsbe tartozik az illető.”

Weiss rátért arra, hogy a Covid témán túlmutatóan is megfigyelhető az, hogy elválik egymástól a nyilvános térben a köznek szánt és a magánvélemény. Weiss tapasztalata az, hogy sokan teljesen mást gondolnak valójában, és mást mondanak mondjuk a vacsoraasztalnál, mint amit nyilvánosan, vagy a közösségi médiában hangoztatnak. Weiss szerint ezért fontosak az olyan platformok, mint az Unherd és a többi független, bátor médium, mert ott felvállalják a tényleges véleményeiket az ott dolgozók.

Ami érdekes, jegyzi meg Weiss, hogy bár Trump távozásával kissé lecsillapodtak a kedélyek, és legalább Trump-párti és Trump-ellenes családtagok már nem mennek ölre, most, hogy az elnök lelépett a színről, minden más megosztottság továbbra is a felszínen van, és nem fog egykönnyen elmúlni. A Coviddal kapcsolatos hitviták jellegzetes példái ennek.

Weiss felveti, hogy sokan a disszidensek, a másként gondolkodók, az elégedetlenek közül, mint például ő, úgy döntöttek, felhagynak azzal, hogy a régi intézményeket akarják megreformálni, és „azt a kevés időt, ami ezen a bolygón adatott,” inkább arra használják, hogy újakat hoznak létre, amelyekben a saját meggyőződésük szerint intézhetik  a dolgokat. Mivel egyre több ilyen emberrel találkozik, köztük olyanokkal, akik új iskolát, új egyetemet alapítanak, egyre optimistább a jövőt illetően.

Weiss és Sayers még többféleképpen körbejárták az épeszűséghez való visszatérés esélyének témáját, érdemes az egész videót megnézni itt. 

Volt szerencsém meglátogatni Berlint, és minden várakozásomat felülmúlta, bár nem olyan értelemben, mint Monaco. Monaco minden szelete egy mesés babaház volt, egy mesterkélt báj. Valami, ami őszintén és egyszerűen csak giccs, nincs mögötte semmi szándék azon túl, hogy megéljen a saját pompájából. Berlin más. Az elmúlt évszázadok minden történése nyomot hagyott rajta, a város pedig újra és újra kettészakad minden században: míg régen a berlini fal metszette el, ma már inkább a múltba való görcsös visszarévedés és a pánikszerű jövőbe tekintés között egyensúlyoz a város. 

Elpusztíthatatlan helyek, mindig új formában

Első utam természetesen a vasútállomásra vitt, gyerekkorom óta szerettem volna látni a varázslatos emeletes állomást, az emeletes vonatokkal. Míg a Keleti pályaudvarban a kedvencem a tágas tér és a grandiózusság, a berlini vasútállomásban - bár nagyon hajaz egymásra az Eiffel és a von Gerkan-féle tetőszerkezet - a mesebeli Abszol Útra jellemző csodálatos nyüzsgés, az állandó mozgás tetszik legjobban. 

Mozgás - minden irányba. Merthogy az állomáson egymáshoz képest eltérő szögű pályákon, függőleges irányban, különféle síkokra rendezve száguldanak a vonatok, köztük szabályosan lerakott, de mégis cifra rendezetlenségben ingázó liftek vezetnek fel és le. Ilyen egy igazi vonatos álom, mintha csak egy mesekönyvbe csöppentünk volna. Elgondolkodtató is egyben, hogy a két világháború alatt újra és újra lepusztuló, tönkremenő állomásban mennyi élni akarás van: újra és újra felépül, mindig szebben, mindig magasabban, mindig csak előre tekintő dizájnnal.

A felújítás alatt álló városi úthálózat az évnek ebben a szakaszában nem könnyíti meg a helyzetét az arra látogatóknak. Jelenleg is temérdek közúti felújítási munkálat folyik, így erre kell készülnie mindenkinek, aki arra jár. Érdekes ez a helyzet, egy német kolléga meg is jegyzi: “lassan olyanok az utak, mint a bombázások idején”. És valóban, most is a romok és a szállópor közül emelkednek ki épségben megmaradt építészeti csodák. Nyilván a hangulat más, mint a bombázások idején, bár az talán közös a két helyzetben, hogy a németek akkor is és most is teljesen biztosak benne: valami újat és szépet fognak építeni a romokból. 

Bűnbánat: vissza, és újra vissza

A németek bánkódnak. Állítson akárki a YouTube-on bármit, egy nemzet sem végez olyan múltba visszatekintő százéves önostorozó terápiát, mint a németek. Kis (de nem nagy) túlzással minden második sarkon szobor, tábla, emlékmű, fejfa, lobogó, térnyi vagy tenyérnyi alkotás emlékezik a Holokauszt áldozataira. És bár örök favorit a modern, beton koporsókat idéző hatalmas kockarendszer, ezeken az alkotásokon úgy érződik, hogy nem a mai németeké. 

Az ott élő németeknek már szinte semmi tevékeny közük nincs a Holokauszthoz, és jogosan merül fel bennük a kérdés: miért kellene magukat ostorozni, és miért kell a jelen német polgárainak a múlt speciálisan német bűneit a lelkükbe égetni? Ehelyett helyes történelmi ismeretekkel, a jelen globális békéjének alakítására kellene képezni őket. Erre ugyanis európai nagyhatalomként minden lehetőségük megvan. 

Ezért is illik szerintem nagyon a Világóra a németek szellemiségéhez, mert az inkább jelképez olyan értékeket, - mint a precizitás vagy a pontosság - amit a világ inkább összekapcsol a ma élő német polgárokkal, mint a népirtást. Volt egy kivétel a szobrok és emlékek között, amit hiteles és átgondolt alkotásnak gondolok. Ez egészen elrejtve, egy mellékutcában található: a "Trains to Life - Trains to Death" című szoborkompozíció. 

A szobor két, egymásnak háttal álló gyermek csapatot ábrázol, kétféle fémből, egyazon vasúti peronon állva. Az alkotás alapkoncepciója a Kindertransporte mozgalom volt, aminek keretében a világ minden országából biztonságos helyen élő családok, gyakran idegen gyerekeket fogadtak be. Ezek a gyermekek nemzetiségük, vallásuk, szüleik tevékenysége miatt - nyilvánvalóan ártatlanul - gyakorlatilag halálra ítélve születtek, otthonukból akár heteken belül is elhurcolhatták őket. 

A világosabb fémből készült oldalon egy kisfiú és egy kislány macival, rendes ruhákban, iskolatáskával, egymás kezét fogva mennek a teljes élet felé. Ők jelképezik a sikeresen elköltöztetett gyerekeket. Közülük származik például maga a szobor alkotója, Frank Meisler is. Azon az oldalon, ahol ők állnak, a talapzaton szerepel pár, a fogadó családok nevei közül is. 

A túloldalon üres táskákkal, hegedűtokkal, öt sötét színű fémből készült szomorú gyermekalak szerepel, akik nem voltak ilyen szerencsések. Hiteles alkotás, hiszen nem a politikai indíttatásra hívja fel a figyelmet. Nem hergel, és nem hibáztatja a jelen ártatlan németjeit, hanem rámutat arra, mit tettek a múltban egymás megmentéséért az emberek. Látszik a kontraszt aközött, hogy a puszta emberség generációk boldogságát alapozza meg. Ez egy korszaktól független tanulság, amit mindenkinek ismernie kell. Emléket állít továbbá minden elhurcolt kisgyereknek, és nem tesz különbséget köztük a mentén, milyen okból nem tartják tiszteletben az életüket.  

Elfér egymás mellett

Berlinben a kettősség kényelmesen elfér mind az emberekben, mind az építészetben. A felpezsdült sokszínű vallási élet miatt egyre szépülnek a templomok, felekezettől függetlenül mindenki büszke a saját vallására, és a sokszínűség részeként tekint magára (legalábbis kívülről ez látszik).

A templomok oldalán sok esetben hatalmas szivárványos zászló leng, az ikonikus, feltartott mancsú berlini medvét színes minták armadája díszíti. A Reichstag hatalmas oszlopai őrzik a régi korok fenséges monumentalitását, de a gyújtogatásban megsérült kupolát mégis modern üvegezéssel oldották meg. Elfér egymás mellett a fura, kígyózó fehér műanyag panelekből összerakott sportközpont, és a múzeumi negyedbe illő polgári mini palota. 

Poroszosnak lenni menő

A látványt a vasútállomás mellett leuralja a berlini kocka. Nem tudja senki megfogalmazni, mi olyan bámulatos egy üveg kockában. Még akkor sem, ha megpróbáljuk megérteni itthon, hogy vannak rajta geometriai játékok, befelé pontozott mélyítésekkel, plusz üveg betétekkel. A tövében csillogó folyón úgy mennek el egymás mellett a modern luxus csodahajók és az autentikus úszó romkocsmák, mintha ez lenne a dolgok rendje. Talán éppen így is van. A folyópartot, ahol csak lehetett, zöldítették és pihenővé alakították, ami nem egyszerű feladat egy 300 ezres forgalmú vasútállomás mellett. 

Brandenburgi kapu és a magyarok

Tekintsünk vissza az emlékeinkben: volt már valaha olyan élményünk, hogy egy honfitársunk mesélte, hogy látta a Brandenburgi kaput, és nem tette hozzá, hogy milyen közel van hozzá a magyar nagykövetség? Nekem mindig hozzátették, így történt akkor is, amikor körbe kérdeztem a rokonaim, professzoraim között, mit érdemes látni a városban. Rendjén is van a furcsa összeköttetés, hiszen nem kevés jelentősége van annak, hogy egy olyan ország, mint Németország parlamentjéhez ilyen közelségben, egy ilyen kaliberű épületben kapott helyet a magyar diplomácia. 

Viszonyításképpen, közvetlen közelségben van még az orosz delegátus, illetve az amerikai követség. Azzal együtt, hogy milyen szintű kooperáció van a magyar zászlós épület és a Reichstag között, mezei turistaként annyi jelentősége biztosan van számunkra a lokációnak, hogy bármi probléma adódik, Berlinben minden út - többek közt - a magyar követségre vezet.

285 nap után egy bizalmatlansági indítványt követően megbukott Florin Cîțu kormánya. Mi pedig most bemutatjuk hogy mi történt, illetve hogy miért is zajlik ennyi izgalom a szomszédban. Barangoljunk kicsit a román politika őrületes világában!

Hogy megértsük a teljes képet…

Nézzük előbb a parlamenti összetételt: ahogy korábbi cikkünkben már írtunk róla, 2020 decemberében került sor a parlamenti választásokra, a szavazásra jogosult választópolgárok pedig csak 33 százaléka járult az urnákhoz. Bár a választást (és a legtöbb parlamenti mandátumot) a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyerte, végül a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotott koalíciós kormányt a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részvételével. A parlamentbe (gyakorlatilag a semmiből) egy fantasztikus eredménnyel bejutott továbbá a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) is, mely csoportosulásról a magyar olvasók elsősorban a magyarellenességük kapcsán hallhattak.

Így oszlanak meg jelenleg az alsóház képviselői a parlamentben (Fotó: CDEP.ro)

De mit is kell tudni ezekről a pártokról?

Hagyományosan a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) a két legerősebb politikai csoportosulás Romániában, igaz mindkét közösség komoly válságokat élt meg az utóbbi időben.

A román politika színességét mutatja persze az is, hogy 10 évvel ezelőtt a két párt Uniót hozott létre (Szociálliberális Unió), az akkor konkrétan verhetetlennek tűnő szövetség viszont három éven belül szét is esett, napjainkban pedig a két párt egymás legnagyobb riválisa (igaz nem egy olyan vád születik, hogy a háttérben valójában különböző alkukat kötnek).

Ami számunkra lényeges: a liberálisok a 2014-es szétválást követően komolyabb hullámvölgyeket éltek meg (igaz Klaus Iohannis személyében kétszer is „ők adták” az államfőt), az elmúlt években azonban egy javuló trend mutatkozott az esetükben, még úgy is, hogy 2020-ban sem tudtak választásokat nyerni.

A szociáldemokraták ezzel szemben egyfajta identitásválsággal küzdöttek a közelmúltban: bár 2016-ban az azóta börtönt is megjárt Liviu Dragnea pártelnök vezetésével hatalmas győzelmet arattak a parlamenti választásokon, kormányzásuk korántsem volt felhőtlen (a pártelnök kezdeményezésére a szociáldemokraták sorra buktatták meg saját pártjuk kormányait), majd a 2019-es európai parlamenti választásokra el is fogyott a muníció (kikaptak a liberálisoktól több mint 5 százalékkal), a választások másnapján pedig Dragnea már a rendőrautóban ülve haladt a börtönbe.

Az azóta kulcspozíciót betöltő szociáldemokrata politikusok nem feltétlenül tudtak megújulást hozni – ahogy különösen karizmatikusnak sem bizonyultak –, és a 2020-as parlamenti választásokon szerzett (igaz nem erőteljes) győzelem után érződött is, hogy nem feltétlenül akarnak (vagy lennének képesek) mindenáron kormányozni: a taktika azonban nem bizonyult rossznak, hisz ellenzékből sokat erősödtek – a különböző felmérések szerint pedig egy most vasárnap tartandó választáson simán vernék a liberálisokat.

A parlamenti pártok közül érdemes megemlíteni a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) helyzetét is: az előbb csak a bukaresti önkormányzati választásokra kialakított kezdeményezés 2016-ban országos párttá vált, a liberális, pro-európai, progresszív közösség pedig 2019-től az Újítsuk meg Európát (Renew Europe) frakció része is – többek között a Macron-féle En Marche vagy épp a Momentum társaként. A párt megalakulása óta folyamatosan a politikai élet megtisztítását, illetve a korrupció elleni küzdelmet tekinti központi üzenetének (politikai szlogenje a „Lopás nélkül messze jutunk!”), és bár az elmúlt évek során egyre jobb eredményeket értek el (a 2016-os parlamenti választásokon szerzett 8 százalékkal szemben 2020-ban már 15 százalékot), de az igazán hatalmas áttörés mégsem érkezett meg. A párt tipikusan abba a helyzetbe került, hogy nagyon népszerű a nagyvárosokban és a fiatalok körében, ám a társadalom többi részét nehezen képes megszólítani. Igaz, komoly eredményként értékelendő, hogy a párt a liberálisok koalíciós partnereként részt vett a kormányzásban, a mostani dráma azonban részben épp az ő lépésük eredménye, miután úgy döntöttek, hogy lemondanak pozícióikból (és amúgy megszavazzák a bizalmatlansági indítványt).

Végezetül pedig néhány szó a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) [kissé ironikus őket együtt vizsgálni] pozíciójáról. Az itthon is sokak által ismert AUR nagyon komoly erősödést mutatott az elmúlt hónapokban a felmérések szerint, de ahogy azt már korábbi cikkemben is írtam, ez egyáltalán nem a magyarok elleni gyűlölet eredménye (az elmúlt időszakban a magyarellenesség nem volt a párt központi témái között, idén júliusban pedig a pártelnök George Simion még arról is beszélt az Azonnalinak adott interjújában, hogy ő a román Orbán Viktornak tartja magát, a FIDESZ Európa jövőjéről alkotott nézetét pedig teljes mértékben támogatja).

Nem arról van szó, hogy az AUR vezetése naponta előáll valami magyarellenes szlogennel (és ezzel nyer újabb szavazatokat), hanem arról, hogy az AUR sikeresen hálózta be a konzervatívabb szociáldemokratákat (illetve párt nélküli jobboldali szavazókat és radikálisokat), rendszerellenes politikát hirdetett, konkrétan mindenkivel szembe szállt, miközben vehemensen kritizálta a lezárásokat és a koronavírus-járvány miatti korlátozásokat, sok tekintetben szkeptikusan megnyilvánulva a vakcinák kapcsán is.

Fontos megjegyezni, hogy Romániában a lakosság mindössze 28 százaléka kapott két oltást, így a vakcinákkal (és különösen a védettségi igazolványokkal) kapcsolatos intézkedések kritikája megértő fülekre talál, az AUR pedig egyfajta új reménységként jelent meg rengeteg szavazó szemében.

Ami pedig az RMDSZ-t illeti, a párt helyzete alapvetően stabil. Nyilván ez fakad abból, hogy a Szövetség a magyar szavazatokra várhat, míg a román többségi társadalom esetében értelemszerűen nem a népszerű választások egyike. A párt célja tehát egyrészt, hogy a választások során megfelelően tudja mozgósítani a létező magyar bázist, másrészt hogy jól jöjjön ki a választások utáni mozgolódásból. Nem is meglepő, hogy az RMDSZ volt már partner szociáldemokrata, de liberális kormányban is:

míg egyesek ezt a folyamatos váltakozást negatívan értékelik (mondván az RMDSZ mindenkivel lepaktál, ha úgy alakul), mások szerint ez az egyetlen logikus megoldás a magyar közösség akaratának érvényesítésére: partnerként az RMDSZ segíti ugyanis az erősebb társ működőképességét, ám érvényesíti (legalábbis részben) saját érdekeit is. Nem csoda tehát, hogy az RMDSZ a mostani helyzetben is alapvetően a nyugalomra apellált, illetve a mostani koalíció megmentését szorgalmazta.

Mi történt ma

Romániának 2015 óta 6 különböző kormányfője volt (és ide nem is számoltam bele az átmenetet biztosító kormányfőket), a mostani kormányfő (az előző kormány pénzügyminisztere), a liberális Florin Cîțu pedig 285 napon keresztül töltötte be a pozíciót. A kormányválság szeptember elején alakult ki, miután a koalíciós partner kifogásolta a helyi önkormányzatok fejlesztési tervéről szóló Anghel Saligny-programot, melyet a miniszterelnök személyes politikai ambíciójának nevezett.

De miért is lett volna ez fontos a miniszterelnöknek? A válasz egyszerű, és kötődik egy olyan eseményhez, amely gyakorlatilag az ország egészét lázban tartotta az elmúlt hónapokban: a Nemzeti Liberális Párt kongresszusa. A kongresszuson ugyanis Ludovic Orban pártelnök (korábbi miniszterelnök), illetve Florin Cîțu jelenlegi miniszterelnök csaptak össze, az USR szerint pedig a liberális önkormányzatok vezetőinek szavazatait akarta a miniszterelnök megszerezni a program ily módon való elindítása által.

A kongresszusnak valóban volt tétje (és rengeteg negatív visszhangja, miután a bevezetésre kerülő új korlátozások közepette szerveztek a liberálisok egy 5000 fős grandiózus eseményt), hisz az Orban-Cîțu ellentétek egyre erősebbé váltak az elmúlt időszakban, úgy pedig bizonyosan nehéz lett volna hatékonyan kormányozni, ha még a párt tagjai sem a miniszterelnököt támogatták volna, a háttérben pedig a pártelnök folyamatosan kritizálta volna munkáját.

Maga Orban is próbálta vetélytársát ellehetetleníteni, utalva arra, hogy Cîțu miniszterelnöki pozícióból való lemondása lehet a megoldás a válságra, ugyanis az USR vezetése több alkalommal is kijelentette, hogy egy másik kormányfő kinevezése esetén visszatérnének a koalícióhoz.

A kongresszus azonban egy magabiztos Cîțu győzelmet hozott (körülbelül 1000 szavazattal kapott többet Orbannál szemben), így bár pártelnök lett, sakk mattot adott saját miniszterelnöki pozíciójának: kormányfő nem maradhatott.

Az új pártelnöknek nem sok ideig örülhetett győzelmének (Fotó: Libertatea)

Két bizalmatlansági indítvány is benyújtásra került ugyanis ellene: létrejött a korábban elképzelhetetlennek tűnő USR-AUR (tehát progresszívek-szélsőjobb) egyetértés az első bizalmatlansági indítvány mentén (igaz alkotmányossági kételyek merültek fel az indítvány kapcsán), majd épp emiatt a szociáldemokraták is benyújtottak egyet, melyet sikeresen meg is szavaztattak, megbuktatva Cîțut (avagy Supermant, ahogy nevezték gúnyosan a miniszterelnököt, ábrázolva a helyzetét egy fejjel lefelé álló makettel, amit maguk vittek be a szavazás napján a parlamentbe).

A szavazáson 281 képviselő szavazott a miniszterelnök ellen, jóval több, mint a szükséges 234.

És mi következik?

Gyakorlatilag folytatódik a káosz egy olyan időszakban, amikor Románia rengeteg nehézséggel küzd – például egy, a korábbi hullámoknál erőteljesebb járvánnyal, amikor napi 15 ezer esetet regisztrálnak 20 százalékos pozitivitási ráta és gyakorlatilag 0 szabad intenzív osztályos kórházi ágy mellett. Persze megoldásnak hangzik egy új liberális miniszterelnökjelölt (akinek személye garancia lehet az USR visszatérésére a koalícióba), ám pártelnökként Cîțu (aki épp most bukott el az USR miatt) valószínűleg nem fogja egyszerűvé tenni a tárgyalásokat. A szociáldemokraták szakértői kormányt és előrehozott választásokat akarnak (ami az ő esetükben nagyobb felhatalmazást hozhat a mostani állás szerint), míg az AUR elnöke egy egységkormány ötletét vetette fel, amelynek tagjai a parlamenti pártok által meghatározott szakértők lehetnek. Egy olyan érdekes helyzet alakult tehát elő, hogy az alapjaiban a szociáldemokraták ellen létrehozott USR most épp velük, illetve a szélsőjobboldali AUR-ral dolgozott együtt egy olyan kormány megbuktatásában (a miniszterelnök személye miatt), amelynek 9 hónapig ők is részei voltak. De hogy ezt követően együtt dolgoznak-e, valószínűtlen, így bizonytalan időszak következhet a román politikában... már megint! 

Kiemelt fotó forrása: Digi24

A Tanítsunk Magyarországért Programról beszélgettünk a program egyik mentorával, a Debreceni Egyetem Mentornagykövetével, Kiss Fruzsinával, negyedéves tanár szakos hallgatóval.

Nagyon szép feladat, amit vállaltatok, viszont nem mindenki ismeri magát a programot. Mutasd be kérlek néhány mondatban miről van szó, mi a Tanítsunk Magyarországért program! A programot egyetemistaként segíted, csak úgy lehet valaki részese a programnak?

A Tanítsunk Magyarországért Program egy sokkal komplexebb, átfogóbb program, mint amit először gondolnánk. Ugyanis ez egy egyetemi program, középiskolás mentorprogram, HÖOK mentorprogram és vállalati mentorprogram egyben. Célja az egymásról való gondoskodás és a közösséghez tartozás élményének megélése, ennek az értéknek az átadása a kistelepülésen élő diákoknak. A program alapja, hogy jó érzés továbbadni, amit tudunk és látni, hogy ezzel másoknak is segíthetünk. Tudjuk, hogy vannak nehezebb helyzetben lévő kistelepülések, ahol az ott élőknek esélyt kell adni, hogy sikerrel boldoguljanak az életben, ehhez pedig gyermekeiknek meg kell teremteni a lehetőséget a sikeres továbbtanuláshoz és munkaerőpiaci elhelyezkedéshez, mert tanulással és munkával tudnak előre jutni.

 Az egyetemi mentorprogramban kortárs mentorok segítik a 7. osztályos kisdiákokat a tanulásban, pályaválasztásban, látókörük kiszélesítésében. A középiskolás mentorprogram az 50 órás közösségi szolgálat egy blokkban való teljesítését teszi lehetővé, amikor a középiskolás diákok 4-5 napot kistelepülési általános iskolában töltenek, órákat látogatnak, majd szakkörökön vesznek részt az általános iskolásokkal közösen. A HÖOK mentorprogram azokat az elsőéves hallgatókat támogatja az egyetemi beilleszkedésben, akik szociális körülményeikből fakadóan hátrányból indulnak. A vállalatok pedig úgy csatlakoznak a programhoz, hogy megnyitják a vállalataikat, üzemeiket a kisiskolások előtt, betekintést engedve az ott zajló munkába. 

Tehát méltán mondhatjuk, hogy elég széles az a paletta, amivel a program lehetőséget tud adni. Valamint fontos kiemelni, hogy így nem csak egyetemistaként, de középiskolásként és vállalkozóként is lehet segíteni a programot, hogy minél többeknek tudjunk segíteni.

Valóban elég izgalmasan hangzik, de mennyire hatékony? Milyen tapasztalataid vannak eddig, mi motivál a mentori tevékenységedben?

2019-ben kezdtem el mentorálni, Bagamérban. Akkor indult a program, amire azonnal jelentkeztem is, amint megkaptuk az üzenetet az egyetemtől. 2 évet foglalkoztam az akkor 7-es gyerekekkel és most már biztosan állíthatom, nagyon hasznos és hatékony programról van szó. Nagyon szép fejlődésen mentek keresztül a gyerekek, mind személyiségileg, mind lelkileg. Úgy gondolom, sokat értek ezalatt a két év alatt. Igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet adni nekik, segítettem a tanulásban, meghallgattam őket, beszélgettem velük, ha arra volt szükségük és természetesen kirándultunk is. Megmutattam nekik a szülővárosomat, voltunk állatkertben, megnéztük az egyetemet. Ezekkel tudtam nekik segíteni és nagyon büszke vagyok rájuk, mert mind az 5 lány továbbtanult, mindenkit az első megjelölt iskolába vettek fel. Az ő sikerük adja a motivációt, hogy mentornagykövetként beszéljek ezekről a dolgokról, hogy minél többen részesei legyenek ennek a csodának, amit ez a program nyújthat. Mind a gyerekeknek, mind nekünk mentoroknak nagyon sok tapasztalást, élményt és lehetőséget ad a Tanítsunk Magyarországért Program. De akkor tudunk még hatékonyabbak lenni, ha minél többen csatlakoznak a programhoz. Így mindenkit erre bíztatok, hogy bátran csatlakozzon, aki érez magában ambíciót egy ilyen szuper és fontos feladathoz.

Ezek szerint a mentoráltjaid, akikkel foglalkoztál elballagtak az iskolából. Tartod velük a kapcsolatot és kíséred őket tovább, vagy új csapattal fogsz foglalkozni?

Is-is. A két év alatt eléggé a szívemhez nőttek a gyerekek, nem szeretném elengedni a kezüket. Akármikor szükségük van rám, én itt vagyok nekik. Azóta is szinte heti rendszereséggel beszélünk, jó érzés, hogy keresnek. De ettől függetlenül nagyon izgatottan várom, hogy találkozhassak az új kiscsapattal, akiket a közeljövőben fogok segíteni útjuk megtalálásában.

Eddig beszéltünk arról, hogy mit adhat a gyerekeknek a program. Viszont, csak érintettük, hogy egy mentornak mit tud nyújtani. Ki tudnád fejteni, mit kaphattok ettől a programtól?

Természetesen, ahogy sokat ad a gyerekeknek, úgy a mentoroknak is. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy önismereti utazást. Rengeteget tudunk fejlődni a mentorálással, sokat tanulhatunk, tapasztalhatunk. Minden gyerekben van tehetség, amit nekünk kell segíteni kibontakoztatni. Ez persze nagyon nagy felelősség és munka. Szükség van hozzá nyitottságra, türelemre és sok-sok figyelemre. Ha pedig sikerrel végezzük a feladatunkat, a gyerekek nagyon hálásak lesznek érte és ami fontos, hogy sok szeretetet kapunk tőlük. Ezek olyan tapasztalások, amiket az élet több területén hasznosíthatunk. Emellett a Tanítsunk Magyarországért program egy igen támogató közeg, ahol bármikor bizalommal fordulhatunk egymáshoz. Mind a kapcsolattartónkhoz, mind az egyetemi oktatónkhoz, mind másik mentorhoz. Mindenki nagyon készséges és segítőkész. Mondjuk egyébként szerintem máshogy nem is lehet produktívan végezni a feladatunkat.

Önkéntes alapon foglalkoztok a gyerekekkel?

Az egyetemi mentorprogramban segítő egyetemisták ösztöndíjat és költőpénzt kapnak a programtól. A költőpénz adja meg a financiális hátteret, hogy a gyerekeket el tudjuk vinni kirándulni, vagy múzeumba, színházba stb. Emellett – bár ez egyetemenként eltérő lehet – szabadon választható kreditet is kaphatunk az egyetemen. Ezenfelül, segíti a program a munkánkat egy utazási kártyával is, amivel így díjmentesen juthatunk el a gyerekekhez tömegközlekedéssel. A program többi szegmenséről sajnos nincsen információm.

A mentorálást megelőzően kaptatok bármilyen felkészítést, vagy hozzád hasonlóan, csak tanár szakos hallgatók vesznek részt a programban?

A program mindenki számára, kartól, szaktól függetlenül nyitott. Így, nem csak tanár szakos hallgatók vesznek részt a mentortevékenységben, hanem mindenféle területről érkezett hallgatók. Bár hozzá kell tennem, a tanár szakosoknak ez még inkább kedvező lehetőség, ugyanis olyan gyakorlatot kapnak a mentorálással, amit az egyetem egyébként nem tud biztosítani.

A mentorálást egy nagyon alapos felkészülés előzi meg, ahol mind elméletben, mind gyakorlatban, tréningeken keresztül felkészítenek minket a gyerekekkel való foglalkozásra. Olyannyira alapos a felkészítés, hogy egy komplett „tanár szakos gyorstalpalót” építettek bele a féléves tematikába, ami az elméletet illeti. Foglalkozunk a kommunikáció fontosságával, a hátrányos helyzettel, a rezilienciával és családi élettel is. Ezután tudásunkról számot adunk egy teszt alapú vizsgán, majd egy élménynap következik, gyakorlati tréninggel egybevonva. Az élménynapon lehetőség nyílik találkozni azokkal a gyerekekkel is, akikkel a program keretein belül foglalkozni fogunk. Ez alapján bátran mondhatom, hogy már csak a kurzus miatt is megéri felvenni a Tanítsunk Magyarországért tantárgyat, ugyanis nekem, tanár szakosként is az egyik leghasznosabb kurzusom volt. Gyakorlatorientált, átfogó ismereteket nyújtó képzést kaptunk.  

Végezetül, kinek ajánlanád a programot?

Leginkább mindenkinek, aki érez magában kellő bátorságot és motivációt, hogy belefogjon ebbe a misszióba. Érkezzen bármelyik területről, legyen egyetemista, középiskolás, vagy vállalkozó. Ez egy olyan egyedülálló és hiánypótló lehetőség, amivel mindannyian csak nyerhetünk.

Szűk egy hete vártunk érdemi spinre az új, Ukrajnát elkerülő gázszállítási megállapodással kapcsolatban, mire végre szembe jött egy Jászberényi Sándor Facebook-influenszer polihisztortól. Röviden: pontosan az, amit vártunk. Bővebben: semmi újdonság nincs benne annak, aki ismerte a magyar külpolitikai attitűdöt 2010 előtt.

Fontos leszögezni, hogy a végletesség ebben a kérdésben hamis dichotómia: nem csak a meghunyászkodó gerinctelen pipogyaság és a "Tankkal végigmenni Kárpátalján" borízű éneklése a két lehetséges opció, vehetjük például a jelenlegi status quot Szlovákia és Szerbia kapcsán, ahol a határon túli magyarság melletti teljes mellszélességű kiállás - ami ráadásul a poszt-2010-es korszakban Nemzeti Minimumra emelkedett, néhány DK-s lakossági fórumról kiszivárgó, internetes ateista érzéketlenségével felböfögött demagóg elszólást leszámítva - egészségesebb, mint valaha.

Erre érkezett most meg emlékeztető oltásként Sándor posztja, aki a gáztranzit-megállapodás hallatán maga alá vizelt magát a párkányi hídon, majd ice bucket challengeként a saját fejére öntötte az egészet lájkokért, a rendszerváltás utáni magyar külpolitika bizonyítottan kontraproduktív, becsicskult zsákutcájába betekintést engedve a fiatalabbaknak. Abba a korszakba, amikor Magyarország a bűntudatvezérelt meghunyászkodástól remélte, hogy a Nyugat a régió Gyarmati Éltanulója díjjal jutalmaz majd minket. Eredménytelenül.

Anno a négy égtáj felé bepucsításnak az lett a vége, hogy még a bezzegosztrákok is kedvet kaptak balkáni maffiaállamként viselkedni Magyarországgal, és ott szopatni minket, ahol tudnak: ha hagyják a magyarok, miért ne?

A saját érdekeikért kiállást nekünk kell csinálni, más nem fogja helyettünk, tudják ezt a szomszédaink is.

A kelet-európai külpolitikát Kelet-Európa csinálja, és ha mi nem teszünk magunkért, megesznek a szomszédok reggelire. Nyugatról utoljára Adolf Hitlernek volt elég rálátása arra, hogy céltudatosan keverje a szart - a Monarchia szülötteként jobban rálátott, mint Párizs vagy Berlin -, a Történelem Vége elmúlt 30 évében pedig az a néhány nyugati, aki Machiavellire itta magát és pénzt ölt ebbe a szláv tömegsírba, hogy politikát csináljon, kapott pár reménykeltő publicisztikát tört angolsággal arról, hogy az ő labancainak áll a zászló, néhány erős képet Nyugatos tüntetőkről a tartományi fővárosban, akik megunják és hazamennek, és végül azt tapasztalta, hogy lényegi változás helyett arany vécé lett az általa küldött valutából egy dácsában. (Moszkva ezt kicsit előbb megtanulta, ugyancsak a saját zsebe kárán.)

Ösztönlények

Sándor ideális országnak állítja be Ukrajnát, megfeledkezve - többek között, és hosszú lista a többek - a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitásokról, amelyeknek önmagában sincs semmi haszna Kijev számára, de annak kontextusában, hogy egy nyugatról szomszédos, NATO és EU tagország etnikumát vegzálják, miközben de facto hadban állnak Oroszországgal, végképp érthetetlen időzítésű lépés. Esetleg betudhatjuk egyfajta baszódühnek, egyszerűen nem tudják nem bántani a magyarokat, akkor sem ha Kijev felé tartanak az orosz páncélosok. Ez utóbbi esetben az ukránok ösztönlények, akik a saját cselekedeteikért nem felelnek: ha marják a magyarokat, az Budapest hibája.

Mi, magyarok vagyunk a felelősök azért, ha mar az ukrán állat. Csúnyán hangzik? Ez a típusú áldozathibáztatás márpedig implicit ezt üzeni, amikor Ukrajnát mentegeti, és minket tesz meg kizárólagos ágensnek.

Itt megemlékeznék az egyik kedvenc spinemről a témában: az ukránokra a nyelvtörvény miatt ne haragudjunk, nem a magyarokat akarják ellehetetleníteni, hanem csak az oroszul beszélő kisebbségeket. A mieink csak véletlen vannak szopóágon, amúgy legit, Nyugatos pogromról van szó, nézzük el. Sándor ezzel nem élt, hiszen jóindulatúan megfeledkezik arról, amit Kijevtől kapnak a kárpátaljai magyarok.

Apropó: mikor árulta el magyar politikus utoljára az ukránokat?

Itt állunk tehát mi, Magyarok, az übermensch, minden jó és rossz okozója, a felnőtt nép a kelet-európai óvodában, akinek állnia kell a számlát, tartania a hátát de közben folyamatosan meg is kell hunyászkodnunk az összes szomszédunk előtt, mint egy genetikusan alattvaló népnek, mert hiába ez a sok, bűnös felelősség, összességében gyámságra szorulunk, saját külpolitikát folytatnunk nem lehet, mert abból csak baj lesz.

A magyar mindig bűnös, ha nem tartja a hátát keletnek, nyugatnak.

Nehéz ezt a nyakatekert identitást, aminek a végén mindig a magyar a szar, kibogozni. Zárásként pár kommentelő, aki megpróbálta:

 - háborodik fel ergo07

- kérdezi Berecskereki

- próbálja kibogozni Kijev szuverenitásának a megoldását Sture Bergwall 

- foglalja össze tömören a spint lényegét ToIeranciaterror