Biden lemondását követően kérdéses volt, kit fognak a demokraták elnökjelöltként támogatni. Bár Kamala Harris már ekkor is a legesélyesebb jelöltnek tűnt, több nevet is felvetettek a listán, például Gavin Newsom kaliforniai kormányzóét, aki a demokraták egyik legnépszerűbb politikusa jelenleg. Azonban már a vasárnapi lemondást követő kedden körvonalazódni látszott, hogy valójában egyetlen ember esélyes: Kamala Harris, a jelenlegi alelnök, aki egyetlen éjszaka alatt rekord összegű kampánytámogatást gyűjtött össze.
Harris a legkézenfekvőbb jelöltnek tűnik, különösen, mivel a lemondást követően a Biden család is mögé állt, és a Clinton család támogatását is maga mögött tudhatja. Nancy Pelosi, aki a demokraták körében sokak példaképe, szintén hatalmas lökést adott Harrisnek. Azonban még néhány demokrata „nagyágyú”, köztük az Obama család és a New York-i szenátor, nem nyilatkozott nyilvánosan Harris támogatásáról.
Beszéljenek a közvélemény-kutatások:
Az esélylatolgatásokhoz érdemes megvizsgálni néhány véleménykutatást, mivel ezek változó eredményeket mutatnak. Egyes felmérések alapján nem biztos, hogy Kamala Harris jobb esélyekkel indulna Donald Trump ellen, mint a jelenlegi elnök. Az NBC mérései szerint Harris a plusz szavazatokat, amelyeket a színesbőrű lakosságtól gyűjtene, elveszítheti a Trumppal elégedetlen republikánusok körében, akik leginkább Biden tapasztalatára szavaztak.
Harris azonban begyűjtheti a nem republikánus és nem demokrata szavazókat, mivel a felmérések szerint ők sokkal nyitottabbak lennének egy új arcra. Harris tovább javíthatja esélyeit, ha maga mellé választ egy mérsékeltebb alelnököt, aki segíthet az elégedetlen republikánusokat is megszólítani.
Egy július első hetében tartott CNN közvélemény-kutatás szerint Trump 47%-on, Harris pedig 45%-on állna, ha Harris indulna Trump ellen. Ugyanezen mintában Biden és Trump között 43%-49%-os arányt mértek. Ezek alapján úgy tűnik, Harris legalább Bidenél biztosan jobb jelölt lehet, ha Trump legyőzéséről van szó.
Harris adománygyűjtéséből is úgy tűnik, sikerült mozgósítania azokat a szavazókat, akik nem kértek a Biden-Trump versenyből, hiszen a rekordadomány 60%-át első alkalmas adományozók adták.
Kép forrása: france.24
Harris jelöltségét azonban még nem kell biztosra venni, hiszen ez egy nyitott verseny lesz, ahol a párt fogja a jelöltet kiállítani. Mégis, egyre inkább úgy tűnik, hogy Harris a legesélyesebb és legtámogatottabb jelölt az elnökjelölti pozícióra, és neki van a legnagyobb esélye Donald Trump ellen is. A CNN szerint már hétfő este megszerezte az 1976 demokrata delegált támogatását, amely elegendő ahhoz, hogy már az első fordulóban megnyerje a jelöltséget.
Trump ellen nem lesz könnyű dolga Harrisnek, aki már bejelentette, hogy az alelnök még könnyebb ellenfél lesz, mint Biden, és hogy ki sem fog vele állni vitázni, csak akkor, ha a vita a republikánusokhoz kötődő Fox News-on lesz.
Trumpnak is változtatni kell a kampányon:
Trump és csapata immár két éve arra készül, hogy legyőzze Bident, így minden érv, minden kampányfogás az idős, fehér, "régimotoros" Biden legyőzéséhez volt bekészítve. Harris megjelenése kibillentheti a Trump-kampánycsapatot, és új taktikákhoz kell folyamodniuk. Ha Kamala Harris lesz a jelölt, Trump lesz az „öreg” a maga 78 évével. Harrisnek van még egy ütőkártya a kezében: évekig Kalifornia legfőbb ügyészeként szolgált, ezért kampányát az „igazságszolgáltató versus bűnöző” jelmondatra fogja felépíteni. Trumpot 34 vádpontban találták bűnösnek, amit Harris, ügyészi múltjára támaszkodva, ki fog használni. Elnökjelölti kampányának egyik első megszólalásán így fogalmazott:
Úgy tűnik, hét „inga-csatatér” államra kell számítani, melyek Arizona, Georgia, Michigan, Nevada, North Carolina, Pennsylvania és Wisconsin. Harris kampányát ennek is köszönhetően Wisconsinban kezdte, amelyet sikeresnek értékeltek. Biden a katasztrofális vitája után Wisconsinban próbálta nyugtatni a demokrata szavazókat, hogy minden rendben az elnöki kampányban, ám ez kevésbé sikerült. Például a helyi szenátor, Tammy Baldwin, aki újraválasztásra készül, meg sem látogatta Bident beszédekor, viszont Harrisnél már fel is szólalt, és kifejezte támogatását is.
Kép forrása: Chicago Sun Times
Fontos szerepet fog játszani az alelnökjelölt is, hiszen 2020-ban együtt kmpányolva érte el a győzelmet a demokrata páros. Harris és csapata taktikázhat úgy, hogy ezeket az inga-államokat figyelembe véve választ alelnökjelöltet, ám ez kétélű fegyver, hiszen meg is gyengítheti azokat, mivel kiesik a szenátusból, vagy a kormányzók közül egy-egy kulcsember. Potenciális jelölt a mérsékelt Mark Kelly, aki ráadásul veterán is, és akinek sikerült megszereznie az arizonai szenátori széket. Josh Shapiro neve is előkerült, aki Pennsylvania kormányzója, szintén a mérsékeltebb demokraták közül. Segítségével elvihetnék Pennsylvaniát, amely 19 elektori szavazattal rendelkezik és inga-államként van számon tartva. Harmadikként Andy Beshear Kentucky kormányzót említik, aki egy erős republikánus államban duplázott kormányzóként, gyakran elhatárolódva a „nagy párttól”, amely szimpatikussá tette republikánus körökben is.
Tehát egy éles verseny rajzolódik ki Trump és Harris között, és ez még szorosabbá válhat egy megfelelő alelnökjelölttel és a demokrata párt teljes körű támogatásával. Immár Trump a legidősebb jelölt a küzdelemben, akinek teljesen meg kell változtatnia kampányát. Így izgalmas küzdelemre számíthatunk az amerikai kontinensen, és ne felejtsük el hogy az elnök személye Európa számára is kulcsfontosságú!
Alig több mint száz nappal a novemberi amerikai elnökválasztás előtt az inkumbens elnök, Joe Biden visszalépett a jelöltségtől. A Demokrata párt a 81 éves "46-os" az első vitán való gyenge szereplését követően már nem tudta tovább kozmetikázni Biden kognitív visszaesését. A közvélemény-kutatások eredményéből azt a tanulságot vonta le a pártelit, hogy lépniük kell valamit. Sokan hűségesek voltak az elnökhöz, kiálltak mellette, azonban ez nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy az elégedetlenkedők táborának ellent tudjanak állni. A Demokrata párt most egy rendkívüli állapotban van, amely a politika képlékenységét tekintve jól is és rosszul is elsülhet.
Hosszú évtizedek után nem a választók, hanem egy párt elitje fog dönteni az egyik nagy párt elnökjelöltjéről, ami történelmi jelentőségű. A történelmi jelentőséget azonban a mainstream elemzésekkel ellentétben nem az adja, ahogyan visszalépett Joe Biden, hanem az, hogy egy demokratikus procedúra után megválasztott jelöltet egy kisebb legitimációjú politikus fogja követni. Már mennek a találgatások, hogy ki lesz Biden utóda, azonban még képlékeny, hogy kikről fognak dönteni a demokrata delegátusok. Maga Biden ugyan Kamala Harris-t, az alelnökét biztosította a támogatásáról, azonban feltételezhetjük, hogy az alelnöknőnek nincsen még akkora tekintélye, hogy azt a Demokrata párton belülről valaki ne kérdőjelezze meg és induljon el ellene.
Már a magyar választók is megízlelhették korábban azt az intézményt, amelyet az amerikaiak már régóta a magukénak tudhatnak, az előválasztásról van szó. Miután Joe Biden elnök elindult a Demokrata előválasztáson, így sokan úgy értékelik a visszalépést, hogy az szembemegy a manifesztálódott választói akarattal. Az előválasztás maga egy szelekciós folyamat, ahol a jelöltek elnyerik a választók (valamekkora) többségének a bizalmát. Aki győztesen kerül ki a folyamatból, az méltán várhatja, hogy az általa legyőzöttek elismerjék a vereségüket és, hogy teljes mellszélességgel kiálljanak a legyőzőjük legitimitása mellett. Bár ez teljes mértékben nem integrálhat mindenkit, azonban egy jó eszköz tud lenni az pártegység megteremtésében. A választók pedig azt várhatják el az előválasztástól, hogy már jóval a választás előtt is kifejezhetik a preferenciáikat, vagyis hallathatják a hangjukat, valamint részt vehetnek a jelöltállítási folyamatban.
Azonban ahogyan azt sejteni lehet, a több évtizedes múltra visszatekintő intézmény előtt is volt egy szelekciós mechanizmus az elnökjelöltek kiválasztására - ami egy idő után ráadásul tarthatatlan is volt. Az apró-cseprő részletek felvázolását mellőzve, illetve a különböző amerikai történelmi korszakok elemzését kihagyva elmondhatjuk, hogy régebben inkább az számított általánosnak az elnökjelöltek megválasztásakor, mint amit most megfigyelhetünk Joe Biden bejelentését követően. Az elnökjelölteket régen a két párt elitje választotta ki, ahol a párton belüli ismertség és befolyás volt a döntő, vagyis az, hogy kinek volt nagyobb a támogatói köre. Egyesek a pártok ezen szerepét egyfajta kapuőri funkcióként definiálták.
A kapuőrzés azt jelentette, hogy az egymást jól ismerő politikai elit kiszűrte azokat a kalandor politikusokat, akik népszerű, azonban a demokrácia szempontjából kétes üzenetekkel próbáltak betörni a politikába. A párton belül komoly tekintéllyel bíró politikusok, akik ráadásul elkötelezettek voltak az amerikai demokrácia épsége iránt, nem engedték, hogy közhivatali tapasztalattal nem rendelkező ismeretlenek alakítsák a versenyt. Ez a folyamat nyilvánvalóan antidemokratikus és elitista, hiszen kizárja az eliten kívüli, de népszerű elemeket. Az lehetett elnök, aki a párton belüli legbefolyásosabb szenátorokkal, képviselőkkel és kormányzókkal tudott koalíciót kötni és elnyerte a támogatásukat. Ez nyilvánvalóan a politika informális oldala, amelyre se a mezei választónak, se a felszínt kapargató elemzőnek nincs rálátása, azonban sok lényeges kérdés ott dől el, ahova csak keveseknek van bejárása.
Ugyanakkor nem véletlenül változott meg a szelekciós gyakorlat, hiszen a hatvanas évek turbulens időszakában egyre nagyobb volt az igény az állampolgárok részéről a rájuk vonatkozó döntésekben való nagyobb részvételre. Az 1968-as chicagói Demokrata Konvenció a korábban bemutatott elitista módszerrel választotta meg a korábbi elnök, Lyndon B. Johnson alelnökét, Hubert Humphrey-t elnökjelöltnek. A vietnámi háború és az amerikai feketék polgárjogi mozgalma megosztotta az amerikai társadalmat. A feketék emancipációja mellett és a vietnámi háború ellen tüntető lázadó ifjúság nem támogatta Humphrey jelölését, hiszen a mérsékelt háborúellenes álláspontját módosította és a háború folytatása mellett érvelt. Humphrey ennek ellenére a pártelit támogatását élvezve elnyerte a jelölést a háborúellenes Eugene McCarthy ellenében. Az aktivisták felől érkező elégedetlenség halálos áldozatot is követelő zavargásokhoz vezettek, a chicagói rendőrség keményen lépett fel a háborúellenes aktivistákkal szemben.
Mondani se kell, Humphrey volt az utolsó ilyen módon megválasztott jelölt, azóta már szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy olyan befolyásos pártemberek döntsék el a jelölt személyét, mint Bill és Hillary Clinton vagy Gavin Newsom kaliforniai szenátor. Azonban a rendkívüli helyzet most megköveteli, hogy a demokraták felrúgjanak egy több évtizedes normát, mivel úgy érzékelik, hogy csak egy új fiatal jelölttel lehet csak megállítani egy második Trump-adminisztráció eljövetelét. Nyilván az is nyitott kérdés, hogy ez milyen hatással lesz a demokrata választók viselkedésére. Ezt nem lehet annyival elintézni, hogy a döntés szembemegy az előválasztás eredményével.
A demográfiai folyamatokkal összhangban alakul át a két párt szavazóbázisa: a Republikánusok egyre inkább a WASP (white-anglo-saxon-protestant, azaz fehér, angolszász és protestáns) szavazatokra számíthatnak, míg a Demokraták egyre inkább a kisebbségek (legyen az bőrszín vagy szexuális orientáció) pártja. Kamala Harris az első színesbőrű és női alelnök volt, tehát ezeknek a csoportoknak értelemszerűen jelentene egyfajta reprezentációt. A siker azonban ennek ellenére sem garantált, hiszen Harris elutasítottsága nagy mértékben hasonlít Bidenére.
Az amerikai politika most meglehetősen nagy és komoly fordulóponthoz érkezett, hiszen egy több évtizede nem alkalmazott módszerhez nyúl vissza: Joe Biden regnáló amerikai elnökként lépett vissza a novemberi megmérettetéstől, helyette a Demokrata elit fog dönteni Trump ellenfeléről. A lehetséges forgatókönyvek mennyisége egyelőre könyvtárnyinak tűnik. Amennyiben jól sikerül a demokraták szemszögéből, akkor egy jó ideig megoldódhat a párton belüli generációváltás kérdése. Ha rosszul sikerül, akkor már ideje korán elhasználódik egy ifjú titán. Hónapokon belül minden kiderül.
Lassan elstartol a 33. Tusványos. Noha rendkívül sokszínű, érdekes programokkal várja rengeteg helyszín az érdeklődőket, kár lenne nem felfedezni a gyönyörű környéket.
Szent Anna-tó
A csodaszép Szent Anna-tó csupán egy nagyobb köpésre található Tusnádfürdőtől, szóval az igazán bátrak gyalog is megpróbálkozhatnak a túrával. Csupán a Tusnádfürdőről kiinduló piros kereszttel jelzett túraútvonalon kell haladni 4,5 km-t.
Aki egy kisebb kirándulást szeretne tenni, az autóval menjen a tóhoz, amit könnyedén körbe lehet sétálni.
A helyiek szerint bűn kihagyni a tó közelében kapható kürtőskalácsot, ami ottani mércével nézve is kiemelkedő, egy kis piknikhez tökéletes társ lehet. A tóban fürdeni ugyan nem, de csónakázni lehet.
A Szent Anna-tó mellett járva kár lenne kihagyni Erdély másik nagy nevezetességét, a medvéket. Ezen a programon biztonságos, tervezett körülmények között lehet találkozni ezekkel a félelmetes állatokkal.
A medveles egy zárt, fedett les hatalmas ablakokkal a Szent Anna-tó közvetlen közelében. Azért, hogy a lehető legnagyobb eséllyel találkozzanak az érdeklődők medvékkel, ezért a program 17:30 és 18:30 között indul.
Noha a program ára hallatán néhányan felvonhatják a szemöldöküket (30 EUR), de a szervezők a teljes belépőt visszafizetik, ha aznap este nem merészkednek oda a medvék.
Ha valaki nem a kirándulásban, az erdőben és a medvékben leli az örömét, az látogasson el Csíkszeredára, ami Tusnádfürdőtől egy bő fél óra autóval.
Csíkszereda, Hargita megye székhelye, gazdag történelemmel és kulturális örökséggel rendelkező város Erdélyben. A város központjában található a barokk stílusú Mikó-vár, amely a Csíki Székely Múzeumnak ad otthont, bemutatva a székelység múltját és hagyományait. Érdemes meglátogatni a Szent Kereszt templomot is, amely a város egyik legfontosabb vallási épülete. A természeti szépségek kedvelői számára a várostól nem messze található Balu Park, Erdély egyik legnagyobb kalandparkja, és a Hargitafürdő gyógyító hatású borvízforrásai.
A gasztro szerelmesei pedig ne hagyják ki a méltán híres Gambrinus csárdát, ahol a lehető legszebb, legautentikusabb környezetben tudják megkóstolni a helyi specialitásokat.
Mikó vár (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%ADkszereda)
Madarasi Hargita hegycsúcs
Aki hajlandó másfél órát autózni és utána néhány órát felfele gyalogolni, az a Madarasi Hargitában biztos nem fog csalódni.
A Madarasi Hargita hegycsúcs, Erdély egyik legmagasabb és legszebb pontja, 1801 méter magasra emelkedik. A természet szerelmeseinek paradicsoma, télen kiváló sípályákkal, nyáron pedig festői túraútvonalakkal várja a látogatókat. A csúcsról lélegzetelállító panoráma nyílik a Hargita-hegységre, amely felejthetetlen élményt nyújt minden kirándulónak.
Aki teheti látogasson el Tusnádfürdőre, akár családdal akár barátokkal, hiszen mind a szabadegyetem, mind a környék rengeteg lehetőséget és élményt rejt magában!
Választásokkor egy valóságos népvándorlás történik Indiában, több millió választási tisztviselő és biztonsági alkalmazott indul útnak. Miért tart több mint 40 napig egy választás?
Jó pár nagyon erős és nagyon specifikus oka van, amik együtt állnak. Az indiai választásokat mindig is több fázisban tartották, itt nem azt kell érteni, hogy több fordulóban szavaznak. Több földrajzi és időbeli fázisban szavaz az ország, mert van olyan része Indiának, ahol éppen aratnak, amikor más országrészekben éppen szárazság vagy monszun van, vagy be vannak fagyva a hágók. Az ország földrajzi dimenziói és a népesség mérete miatt elhangzott, hogy milliós nagyságrendben dolgoznak választási tisztviselők, de ők sem tudják egyszerre az egész országban lebonyolítani ezt a folyamatot.
Idén hét fázisban szavaztak május és április vége és június eleje között. Ez egy kicsit több volt, mint ami Indiában szokás és akadt is olyan morgás az ellenzék részéről, hogy a választás ilyen mértékű elnyújtásában az is motiválhatta a kormánypártot, hogy ők hálózati áramról működnek, de az ellenzéknek az erőforrásai a kampányolásra szerényebbek, belőlük ez kicsit kiszoríthatja a szuszt, de mindig is egy hatalmas nagy, hosszú és bonyolult folyamat volt az indiai választások megszervezése, viszont nem merültek fel komoly kérdések a választások tisztaságát illetően.
Mennyire tipikus a választási csalás? Azt gondolná az ember, hogyha 5-600 millió ember megmozdul akkor a különböző simlis ügyek és egyéb gyanús tevékenységek exponenciálisan emelkednek.
Azt mondanám, hogy figyelembe véve, hogy mekkora ország és mekkora adminisztratív folyamat, meglehetősen tiszta az indiai választás összességében mérve, de egy ekkora választás viszonylag arányaiban kicsi visszásságai azért helyben hatalmasnak tűnnek, rengeteg ember érintett, nagyon csúnya dolgok történnek. Figyelemre méltó, hogy ehhez képest semmilyen komoly erő nem kérdőjelezi meg a választás tisztességét, amit adott esetben a világ egyik legrégebbi demokráciája sem mondhat el magáról, nem mondhatta el magáról négy éve, és nem mondhat el magáról most sem akkor is, hogyha semmi bíróság előtt megálló alapja ennek nincsen. Indiában ez teljesen vitán felül állt, hogy egy legitim kimenetelű választás volt. Hadd tegyem hozzá, minden Indiáról szóló, indiai választásról szóló újságcikkben mindig meg kell írni, hogy a világtörténelem legnagyobb választására került sor, ez 1951 óta igaz. Mindig Indiában volt a legnagyobb állampolgár mennyiséget megmozgató választás, amióta ott választásokat tartanak, miután a kínai népesség most már fogy. Még ha Kína demokrácia is...ez most már mindig így is fog maradni, amíg Indiában választásokat tartanak.
A kormánypártok szemszögéből minek tudható be ez a gyengébb szereplés?
A kormánypártok vezetője Narendra Modi miniszterelnök és az ő pártja, a Bháratíja Dzsanatá Párt, ami egy hindu nacionalista párt. A hindu nacionalisták régebben azt tartották, hogy csak a hindu vagy azzal nagyon közeli rokon vallású emberek számítanak indiainak, ma már ezt nyíltan nem mondják így. Modi ezzel együtt 2014-ben, tehát éppen tíz évvel ezelőtt a hindu nacionalista, hagyományosan erősen muszlimellenes, kisebb mértékben, de azért keresztényellenes is politikát egy kicsit lejjebb csavarva, elsősorban egy gazdasági fejlődésre, közös fejlődésre fókuszáló kampánnyal nyert választást.
Indiában ötévente tartanak parlamenti választásokat. 2014 és 2019 között én általában Modiék gazdasági kormányzását enyhén nettó pozitívnak tartom, nagyon sok erénnyel, de nagyon sok hibával is. '19-ig, amikor a rákövetkező választásokat tartották, olyan nagyon-nagyon átütő gazdasági sikerek nem történtek. Elkezdték följebb tekerni a vallási alapú megosztó politizálást. Most 2024-ben az volt az érdekes, hogy igazából Módi személyén kívül nem volt nagyon erős országos, nemzeti szintű üzenete a kormánypártoknak, nem volt igaziból meghatározva, hogy mi a tétje ennek a választásnak, habár mindezek ellenére Narendra Modi elképesztően népszerű személyesen.
A választók körülbelül fele őt akarta miniszterelnöknek Indiában, ha a választók fele egyetért valamiben, az hatalmas nagy dolognak számít, de úgy tűnik, hogy ez nem volt elég az átütő választási győzelemhez. Egy igazi átfogó, világos, országos tét nélkül sokkal inkább helyi ügyek döntötték el a választás eredményét. Minden országról azt szokták mondani, hogy minden politika helyi, de Indiában ez különösen igaz szokott lenni, de most még a különösen igaznál is különösen igazabb volt.
A BJP (Bháratíja Dzsanatá Párt) országosan, országos átlagban népszerű. Helyben, nagyon sok régióban nem annyira, ezért hogyha helyben dőlnek el a választások, még a szokásosnál is jobban, az őnekik nem előnyös. Ezen kívül a közvélemény-kutatások kezdettől az ő győzelmüket vetítették előre, és nem csak így hajszállal, ahogyan összejött nekik, hanem viszonylag fölényesen, melyenk fényében nemigen voltak szerények ezt illetően.
A '80-as évek vége óta mindenféle összetételű koalíciók szoktak kormányozni. 543 tagú az indiai parlament, 272 képviselő kell a többséghez.'14-ben is megvolt már az egyedüli többségük, ez nagyon ritka Indiában. és ugyan tartottak maguk mellett koalíciós partnereket, de csak a jó ízlés miatt, mondjuk úgy. '19-ben szintén egy 303 fős többsége volt csak a BJP-nek. Most azt mondták, hogy 400 fölé lövünk, és akkor azzal majd alkotmányt tudunk módosítani, mindent meg tudunk tenni. Nem biztos, hogy ez olyan nagyon jó reklám volt sok állam választóinak. Ezek voltak a kormánypárt hibái. Én egyébként azt gondolom, hogy az ellenzéknek a politikája az sokkal nagyobb szerepet játszott az eredmény alakulásában.
Ellenzéki oldalon kik azok a szereplők, akik igazi áttörést értek el?
Az indiai politika alapvetően kétosztatú, de nagyon sok szereplős. Az egyik oldal a hindu nacionalista oldal, akikről már beszéltem, a másik pedig egy ilyen centrum, balközép, szekularista oldal, a Gandhi-féle Indiai Nemzeti Kongresszus, mely hagyományosan a másik váltópárt Indiában.
A hindu nacionalistákkal ellentétben, akik szerint a hindu ember az igazi indiai, a többiek azok inkább megtűrtek, ők azt mondják, hogy vallási felekezettől függetlenül India minden indiai állampolgáré. Gazdasági téren valamivel baloldalibbak, mint a BJP, bár ugye a nagyobb indiai pártok egyforma módon ilyen liberalizációs reformokat folytattak a '90-es, 2000-es, 2010-es években, emiatt ez nem egy drasztikus különbség.
Ők a legnagyobb ellenzéki párt, körülöttük nagyon sok kisebb regionális párt található. itt most ilyen 80-100-200 milliós államoknak a regionális pártjairól beszélünk, tehát egy nagy európai párttal összemérhető kisebb pártok helyezkedtek el. A Kongresszust 2014-ben nyomorúságosan tönkreverték, kevesebb, mint ötven képviselőjük jutott be a parlamentbe. Indiában létezik egy olyan titulus, hogy a hivatalos ellenzék, ez mindig a legnagyobb ellenzéki pártot jelenti, amennyiben a parlamenti helyek 10 százaléka megvan nekik, ez sem jött össze 2014-ben. 2019-ben pár hellyel többet szereztek, de még mindig nem jött össze.
Ami ezúttal a nagy különbség volt, az az, hogy a Kongresszus a körülötte lévő szövetségi rendszert nagyon-nagyon drasztikusan ki tudta bővíteni. Mondhatjuk azt, hogy ha van ország, ahol az ellenzéki összefogás működött, az India. Nem annyira, hogy nyerjenek, de annyira, hogy erősen megváltoztassák a végeredményét a választásoknak. Egyszerűen az történt, hogy pártok nem indítottak egymásra jelölteket, és meglehetősen jól fókuszálták és egyeztették a kampánynak az üzeneteit.
Indiában egy teljes egészében vegytisztán a győztes mindent visz alapú választási rendszer van. Egy ilyen választási rendszerben, ha egy párt csak kicsi többséget szerez, akár csak relatív többséget is, akkor övé a parlamenti hely abban az adott egyéni választókörzetben, amiből van 543. Nagyon nagy ország, nagyon sokszínű ország, ezért nem szoktak ebből ilyen tiszta parlamentek születni, de onnantól kezdve, hogy a BJP erős, az ellenzék meg széttöredezett volt, egy viszonylag kicsi hindu nacionalista szavazatarány mellett is nagy parlamenti többséget jelentett '14-ben és '19-ben.
Most pedig az történt, hogy a velük szemben leadott szavazatok nem töredeztek szét, nem aprózódtak el, és én szerintem elsősorban ennek a tulajdonképpen választástechnikai részletnek a következménye a meglepő azzal együtt, hogy az említett hibák és az ellenzéknek a korábbinál lényegesen ügyesebb, karizmatikusabb politizálása is szerepet játszottak.
Mik azok az India specifikus politikai üzenetek, örökös kampánytémák, amik akár ciklusokon átívelően is meghatározzák a belpolitikát?
A legnagyobb indiai politikai törésvonalra, erre a hindu nacionalista/szekuláris törésvonalra már utaltam. Ez a fő választóvonal. Nem biztos, hogy ez a legfontosabb a választásokon, de ez mindenütt jelen van. Ennek a törésvonalnak a mentén a hindu nacionalista oldalon vannak évtizedes követelések, témák, például hogy Észak-Indiában Ayodhya városában a 90-es évek elején a hindu nacionalista tömeg lerombolt egy mecsetet, ami állítólag egy hindu templom helyén épült. Ennek a hindu templomnak az újraépítése volt egy nagyon nagy pet projektjük, ami most a közelmúltban megvalósult hatalmas ünnepséggel adtak át, majd a választókörzetet elveszítették idén, ez hatalmas meglepetés volt, nem erre készültek.
Nagyon sok olyan hindu nacionalista programpont van, ami a muszlim kisebbség ellen irányul, de olyan módon, hogy ezt igaziból plauzibilisen tagadni lehessen, tehát mondjuk Kasmír állam, India egyetlen nagyobb muszlim többségű területének a különleges autonómiájának 2019-es megvonása. Ez nem arról szól - mondják - hogy mi muszlimellenesek lennénk, ez csak azért van, hogy ne legyenek különleges autonómiák. Említhetném még a muszlimok, a muszlim közösségnek az Indiában még ma is meglévő különálló polgári jogrendszerének a megszüntetését. Ismételten nem azért - állítják - mert mi a muszlim közösséget bántani akarjuk, hanem csak mert, hogy minden állampolgár egyenlő legyen. Az ellenkező oldalon pedig az az üzenet, hogy India minden vallástól függetlenül minden állampolgáré.
Ezek a narratívák ütköznek minden választáson az átlagos indiai választópolgár számára valószínűleg a gazdasági kérdések és a megélhetés kérdése azért elsősorban az, ami az ő hangulatukat meghatározza. A kormánypár mindvégig népszerűbb volt, mindvégig nagy győzelemre számítottak, de a közvélemény-kutatások is nagyon erősre mérték őket. Érdekes módon a választóknak legfontosabb témának a gazdaságot mérték és pont a gazdasági kérdésekben nem voltak olyan nagyon elégedettek a választók. Magas százalék mondta azt, hogy elégedett vagyok a kormány munkájával, de nagyobb százalékuk vallotta azt, hogy nehezebb munkát találni, mint korábban.
Kampányfogások is árulkodnak arról, hogy ez a legérzékenyebb téma most a választások előtt néhány hónappal. A főzéshez használt gázpalackok árának a csökkentésével próbált a kormány például szavazatokat szerezni. Ezek olyan triviális dolgok, amikre mi nem gondolunk, de a választók jelentős része él viszonylag szerény háztartásban, és fontos neki az, hogy most éppen mennyibe kerül egy gázpalack, mert azon fog főzni. Különböző városi és falusi jóléti programok nagyon fontosak az indiai választásokon.
És ami valószínűleg India esetén teljesen egyedi téma az a kaszthoz tartozás, ami ebben a formában igaziból csak Indiában létezik. Nyilvánvalóan a kasztrendszer mai realitása azért nem egészen az, amit középiskolás történelemkönyvekben szokás tanulni, de még mindig egy fontos választóvonal, és ezeknek a csoportoknak a jelentős része hátrányos helyzetű. Indiában a hátrányos helyzetű kasztok tagjainak különböző pozitív diszkriminációs rendszerek működnek, itt gyakorlatilag az ország többségéről beszélünk, akik valamilyen mértékben hátrányos helyzetű csoportokba sorolhatóak, és általában a hindu nacionalisták voltak azok, akik ellenezték ezeket a programokat, ez ma már kevésbé jellemző.
Azért is tudtak többek között országos párttá válni, mert nyitottak az alacsonyabb kasztok felé., Erre válaszul például most az ellenzék viszonylag hatékonyan tudott azzal mobilizálni, hogy ha a hindu nacionalisták tényleg itt 400 fős parlamenti többségeket akarnak szerezni, akkor a BJP-t azért elsősorban a közepes vagy magasabb kasztbéliek szokták és fogják támogatni. Sikerült az alacsonyabb kasztbélieket azzal mobilizálni, hogy ez nekik veszélyes lehet, az ő szerény előjogaik vagy támogatási rendszereik kerülhetnek ezáltal veszélybe.
Harmadik ciklusát kezdi meg Narendra Modi kormányfő, amivel már önmagában rekorder az elmúlt évtizedek indiai politikusai között. Mit tudunk Modiról, mint emberről, a politikuson túl az ő pályájának és sikerének mi a titka?
Modi imidzse nem áll olyan távol a valóságtól, mint sok politikus esetében, bár azért árnyalásra mindenképpen szorul. Lényegében az az imidzse, hogy ő egy szegény sorból származó, meritokratikus módon fölemelkedett, aszketikus, eltökélt közszolga. Mindezek mellett pedig egy karizmatikus szónok és nacionalista előadó. Ez a kettősség egy nagyon erős mix.
1950-ben született, Gudzsarát államban, Nyugat-India egy tengerparti államában, egy olyan kasztbéli családban, azt hiszem, olajpréseléssel foglalkozó kasztba, akik az említett hátrányos helyzetű kategóriába tartoznak. Gyakorta azzal szeretett büszkélkedni, hogy gyerekkorában teát árult az apja boltjában. Az Indiai Nemzeti Kongresszus vezetői, mondjuk Rahul Gandhi, aki az első miniszterelnök Nehru dédunokája értelemsszerűen nem árult az apjának a boltjában, őneki hozták a teát.
Modi fiatal korában, ami egy nagyon erős selling point a hindu nacionalisták körében egy előre elrendezett házasságba kellett, hogy lépjen, ez Indiában akkoriban tipikus, és ma is gyakori. Aztán ő ebből a házasságból egy év után kilépett, a feleségét hátrahagyta, állítólag el sem hálták ezt a házasságot, Narendra Modi hivatalosan ma is szűz, és egyébként én ezt simán el is hiszem róla. Ez a szűzi aszketikus életmód a hinduknál egy nagyon erősen preferált dolog, hogyha a vezetőikről vagy a szellemi vezetőikről van szó.
Fiatalként körbemászkálta Indiát, különböző ásramokban volt, azaz lakóközösségekben, táborközösségekben volt és megismerkedett hindu nacionalista szervezetekkel. Az RSS-nek, a Rashtriya Swayamsevak Sangh, Nemzeti Önkéntes Szövetségnek - azt mondanám, hogy egyenruhás félkatonai szervezet, mely főként fiúkból áll - a tagja lett. Ők nem feltétlen így definiálnák magukat. Az RSS egy fontos ernyőszervezete, sokszor a háttérből irányítója a hindu nacionalista politikának.
Innen a BJP-be, mely azóta is pártja került, ahol kerületi szervező lett aztán állami szinten, majd országos szinten dolgozott a pártszervezetnek. A 70-es évek végén a rendkívüli állapot idején, amikor Indira Gandhi miniszterelnök felfüggesztette az alkotmányt egy-két évre, akkor állítólag börtönbe is került, ezután állami törvényhozásnak lett a képviselője végül pedig állami főminiszter lett. Ő a BJP-nek a nagyon soklépcsős ranglétráján a saját képességei, tehetsége okán meritokratikus módon emelkedett föl. A BJP szemben az indiai pártok többségével egy bizonyos értelemben nyugati típusú káder alapú párt, ahol valóban nagyon sok szinten versenyeztetik a tagokat, illetve a vezetőket és valóban általában aránylag képességes emberek tudnak ebből kiemelkedni.
Modi 2001-től 2014-ig Gudzsarát állam főminisztere volt, innen a másik erős eleme az ő személyes vonzerejének, ugyanis sokan dicsérik az ő gazdasági kormányzását. 2001-ben főminiszter lett, 2002-ben sor került a gudzsaráti zavargásokra, ahol ezres nagyságrendben öltek meg muszlimokat jórészt hinduk. Ebben nagyon sokan pedzegetik, hogy Modinak szerepe lehetett, ha másmilyen módon nem, akkor úgy, hogy nem tett eleget ennek a megállítására. Minden ilyen felvetésre mérhetetlenül meg szokott sértődni. Az Egyesült Államokból, valamint az európai országokból ki is tiltották ezért még főminiszterként.
2002-től 2014-ig egy nagyon befektetőbarát, a gazdasági növekedést nagyon szépen fölpörgető politikát folytatott Gudzsarát államban, és '14-ben már erre emlékeztek a választók országosan. Az volt az ígéret, hogy ő ezt a receptet országos szintre fogja emelni.
Ezzel a szerény sorból származó nép embere imidzsel együtt azt látni kell, hogy Modinak nagyon-nagyon gazdag és nagyon jó barátai vannak az indiai üzleti körökben, és ezek közül az üzletemberek közül azért van, aki nem a régmúltban lett ennyire gazdag, hanem az elmúlt tíz évben.
Hogyha össze kéne hasonlítanod a 14 előtti Indiát a 14 utánival, akkor mi a legszembetűnőbb különbség, ami ezt a tíz évet és a harmadik ciklusát is igazolja?
Biztos, hogy az infrastruktúra az például sokat fejlődött Indiában. Alapvetően, amikor egy ország fejlődik, és India azért a BJP nélkül is fejlődött volna hasonló ütemben, akkor ezek a változások bekövetkeznek, de az biztos, hogy Indiában a fizikai infrastruktúra egy nagyon súlyos probléma volt és máig az, amibe nagyon jelentős pénzeket fektetnek. A városok tisztasága híresen rossz volt, most is elég rossz, de a "nagyon-nagyon rossz" és a "nagyon rossz" között azért jelentős, milliók életét befolyásoló különbség van. A Gangesz vizének a tisztasága katasztrofálisan rossz volt, most már csak aránylag rossz. A levegő viszont még mindig katasztrofális.
Az egy főre jutó jövedelem viszonylag jól nőtt. Modiéknak nem igazán sikerült a '14-es ígérettel ellentétben átütő módon fölpörgetni a gazdasági növekedés ütemét. Nem rossz, de semmi fantasztikusan átütő dolog nem történt azért azóta, habár 6-7 százalék, néha 8 százalék környéke, azért egy elég combos növekedés, ilyen növekedési ütem mellett nyilvánvalóan nagyon sokan felemelkednek a középosztályba, az életminőségük javul, az államnak is több pénze van arra, hogy a szegényekről valamilyen mértékig gondoskodjon. Én azt gondolom, hogy tíz év alatt Indiában ezek a nem annyira látványos, viszonylag kicsi, de nagyon sok embert érintő és alapvetően pozitívan érintő változások azok, amik a legfontosabbak, még ha nem is a legmarkánsabbak. Ha azt nézzük, hogy egy ekkora ország átlagos jövedelmi és fejlettségi szintje csak viszonylag szerényen változik, az is ugye már azt jelenti, hogy összességében véve ennek az országnak a gazdaságának a mérete nagyon jelentősen megnő.
Hova pozícionálja magát India a nemzetközi porondon a függetlenedését követően, milyen főbb céljai vannak főként az Egyesült Államok és Kína viszonylatában?
Nyilvánvalóan az indiai külpolitika története az legalább két nagy szakaszra bontható hidegháború alatti és utáni szakaszra. Az el nem kötelezettség az megint olyan fogalom, amit szerintem elvben mindenki ismer. Ugye ez az indiai külpolitikának a vezércsillaga a kezdettől. Ez nagyon sok mindent jelentett, tehát ezt soha nem úgy kellett értelmezni, hogy India mindenkitől távolságot tart, vagy akár csak egyenlő távolságot tart. Alapvetően a hidegháborúban India legalább a 70-es évektől egy a szovjetekkel szimpatizáló, de el nem kötelezett ország volt. A 90-es évektől nagyon-nagyon sokat beszéltek, főleg az Egyesült Államokban arról, hogy most föl fognak emelkedni az indiai-amerikai kapcsolatok, mert "két demokrácia". A kapcsolatok javultak és javulnak a 90-es évek elejétől, de sokáig azért ez egy elég lassú trend volt. Lehet, hogy két demokráciáról van szó, de az indiai külpolitikát egyrészt soha nem határozta meg az, hogy ők egy demokrácia, gond nélkül a szovjetek felé kacsintgattak a hidegháború idején, és annyi közös érdek nagyon sokáig nem volt. Ez változott meg legkésőbb a 2010-es évek elejére-közepére.
Kína és India gazdasága nominális GDP-ben a '80-as években gyakorlatilag egy fej-fej mellett volt. A kilencvenes években a kínai gazdaság kétszer nagyobb lehetett, a 2000-es években lett négyszer, ötször akkora.
Kína, akikre a '60-as évek óta India fontos külső fenyegetésként tekint, materiális erőfölénye olyan mértékűvé vált, hogy mostanra a kínai-indiai kapcsolat az alapvetően megmérgeződött és ebből a pozícióból nézve hirtelen az Egyesült Államok vált a legfontosabb stratégiai partnerré Kínával szemben. Ez nem egy NATO-hoz hasonló szövetséget jelent, az indiai el nem kötelezettség még mindig tartja magát, India nem menne bele 5-ös cikkelyszerű dologba, de nagyon szeretnének amerikai technológiát, amerikai fegyvereket, amerikai hírszerzési együttműködést, az amerikaiak pedig nagyon szeretnének egy Kínához hasonló méretű, de végre Kínához hasonló erejű Indiát is látni Kínától délre. Ez egy nagyon szoros és nagyon fontos mindkét fél számára a stratégiai partnerség bizonyos limitációkkal.
Modi öt év múlva már túl lesz a 76. életévén. Készül a pártja a nélküle folytatandó politizálásra? Egyáltalán elképzelhető Narendra Modi nélkül indiai politika?
Hát biztos jobban, mint egy hónappal ezelőtt. Modiban abszolút benne van annak az esélye, hogy föltámad a jelenlegi helyzetből, vagy legalábbis életképes vezető politikus marad és azért ne felejtsük el, Indiát mondom a nyolcvanas évek óta olyan koalíciók kormányozták egészen 2014-ig, amik sokszínűek voltak, instabilak voltak, a legerősebb pártnak sem volt bennük többsége. Modi sosem kényszerült koalíciós kormányzásra ezelőtt még Gudzsarádban sem. Az ő kicsi lelke nincsen hozzászokva ahhoz, hogy koalíciós partnerek neki beszóljanak, netalántán egyezkedni kelljen velük, hát most majd megszokja, de azért ezzel együtt még mindig nincs olyan sokkal rosszabb pozícióban, mint a korábbi miniszterelnökök.
Itt már abszolút spekulálunk. Én azt gondolom, hogy a 2029-es választás kimenetele sokkal nyitottabbnak tűnik most, mint volt. Valószínűleg a BJP ennek még mindig haloványan az esélyese, de az indiai politikában azért nem annyira erős törvény, hogy a hivatalban lévő az meg is tartja a hivatalát, de azért a BJP az még mindig egy jól szervezett párt még mindig nagyobb részét kontrollálja a saját koalíciójának, mint mondjuk a Kongresszus az ő koalíciójuknak. Ha '29-ben a BJP kikap, akkor nyilván akármi történhet. Szerintem nem magától értetődő, de talán valószínűbbnek tartanám az újrázást, mint hogy lecseréljék. Nem világos, hogy kire cserélnék le, de azért azt sem mondanám, hogy nincsenek lehetséges utódok.
Némi magyar vonatkozás: A 2010-es évek egyik külpolitikai hívószava az úgynevezett keleti nyitás. A gyakorlatban és Indiával a fókuszban ez mit jelent?
India esetén azt gondolom, hogy ez egy nem a teljes potenciálján kihasznált lehetőség. Az indiai-magyar kapcsolatok, hogy is mondjam, egyszerre nagyon-nagyon pozitívak, nagyon jó hangulatúak, nem terheltek, semmilyen komoly problémás kérdés nincs a két ország között, és a magyar nézőpontból nem annyira kívánatos módon, de a keleti blokk részeként a keleti blokkhoz valamivel közelebb álló Indiával Magyarország jó kapcsolatot ápolt.
'48-ban vettük fel velük a diplomáciai kapcsolatokat. Nehru közbenjárása állítólag szerepet játszott abban például, hogy a mi első demokratikus köztársasági elnökünket, Göncz Árpádot az '56-os forradalom után nem végezték ki. Az apró kis színes alapok megvannak.
Kulturális kapcsolatoknak is megvan a gyökere Baktay Ervintől, Tagore indiai költőig, aki járt is Magyarországon (ld. Tagore-sétány Balatonfüreden - a szerk.). Megvannak az alapok, nagyon szép és jó, nem mellesleg igaz beszédeket lehet írni arról, hogy mennyire jó a két ország barátsága, de a mélysége ezeknek a kapcsolatoknak azért nem olyan jelentős, mint ahogy ezek a szép szavak esetleg elhitetnék velünk. Az indiai-magyar kereskedelem elég robosztusan nőtt az elmúlt években, de egy meglehetősen alacsony alapról, azt hiszem, forintban ilyen 2 milliárd 750 millió körül volt, 23-as adat, melynek a kétharmada Indiából érkező import és az egyharmada csak magyar export Indiába.
Ezt az importot és exportot egyébként mindkét fél részéről aránylag fejlett gyógyszeripari termékek, vegyipari termékek, Magyarország esetében fejlett műszerek, gépipari termékek adják, de ez nem egy jelentős kétoldalú kereskedelmi forgalom. Indiai miniszterelnök nagyon régen nem járt Magyarországon, Narendra Modi nyugat-európai partnereket tucatnyi alkalommal látogatott meg a miniszterelnöksége alatt, a visegrádi régióba most hirtelen nem akarom azt mondani, hogy egyszer sem járt, mert lehet, hogy egyszer igen, de föl sem merült, hogy Narendra Modi Magyarországra jöjjön.
Főleg a magyar diplomaták, volt magyar nagykövetek szokták mondogatni, hogy a beszédek azok gyönyörű szépek, és nagyon szépen meg is lehet őket írni, ám az indiaiak nem fordítanak erre a régióra olyan figyelmet, mint ami szerintünk méltányos lenne.
(A balatonfüredi Tagore-sétány, welovebalaton.hu)
Mely területekre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni?
Ha nekem most ki kéne jelölnöm prioritásokat, perspektivikus területeket, akkor biztosan említeném Indiának az infrastrukturális expanzióját, tehát azt, hogy India most irtózatos pénzeket költ utakra, vasutakra, kikötőkre, repterekre, városi rendszerekre. Ez egy világtörténelmi léptékben jelentős fejlemény, ennek a környékén magyar vállalkozásoknak biztosan lenne keresnivalójuk, vagy lehetne keresnivalójuk. Általában az agritech - mezőgazdasági, vízgazdálkodási, szennyvíztisztítási technológiák - szokott fölmerülni egy olyan területként, amiben magyar vállalkozások nyújthatnak valamit indiai partnereknek. India a klímaváltozás kapcsán egyébként is nagyon-nagyon érzékeny a szárazságra, hajlamos a hőhullámokra.
Általában azt gondolom, hogy Indiával nagy léptékben, gyakorlatilag európai uniós szinten kell tárgyalni. Az Európai Unió és India tavaly óta folytat ismét korábban kútba esett szabadkereskedelmi tárgyalásokat. Az indiaiak nagyon sérelmeznek klímavédelmi megoldásokat az EU külkereskedelmében, az EU nagyon sérelmezi az indiai piac zártságát. Nem tudjuk egyelőre, hogy mi lesz ebből a szerződésből, lehet, hogy meg fogják kötni, de egy viszonylag sekély szerződés lesz, de azt mindenképpen javasolnám például, hogy Magyarország ezekre a tárgyalásokra figyeljen oda és törekedjen arra, hogy megállapodás szülessen Indiával, ha kell, akkor európai uniós szinten, ami lehetővé teszi a könnyebb hozzáférést magyar vállalkozásoknak is az indiai piacra.
A témától elrugaszkodva: Turistaként miért és mikor menjünk Indiába, mit érdemes megnézni?
Én télen voltam Indiában, ami a mély, hidegebb őszi időjárásunkhoz hasonló időjárás decemberben. Reggel fölvesz valamit az ember a hátára, délután már nem biztos. Énnekem bejött az az időjárás, nem a nyári vagy tavaszi meleg időszakot javasolnám. A világ híres turistalátványosságai között vannak súlyuknál megfelelően és túlértékelt dolgok. A Taj Mahal szerintem nem tartozik a túlértékelt dolgok közé, az valószínűleg a világ legszebb épülete, azt mindenképpen meg kell nézni, ha valaki arra jár, és általában azt tudom mondani, hogy India egy Európával mérhető területű, sokszínűségű kultúrájú történelmi régió. Valószínűleg bármelyik indiai államra rábökve lehet annyi megnéznivalót találni, mint ha most Németországba utazunk, vagy Olaszországba.
Az 1920-as években még csak 270-280 milliós országból hogyan lett 100 év elteltével egy közel, 1.5 milliárdos? Hogyan lettek ennyien az indiaiak?
Ez főleg a hidegháború alatti alacsony gazdasági növekedés eredménye. Azt általában tudjuk, hogy az alacsony fejlettségi szintű országok, régiók népességnövekedési rátája szokott drasztikusan magas lenni. Indiában a '60-as évekről van most a fejemben legrégebbi adat, akkor körülbelül 6 gyermek jutott egy szülőképes nőre, ami egy nagyon magas szám. Az indiaiak azóta körülbelül évtizedenként csökken, ebből a 60-as évek körüli adatból már a 2000-es évek környékén 3 környékén volt ez a szám, és az elmúlt években jutott el India oda, hogy körülbelül két gyermek jut egy szülőképes nőre. Ez azt jelenti, hogy India népessége most még növöget a korábbi nagyobb generációk miatt, de India népessége most már stabilizálódott. Az ENSZ előrejelzései szerint az évszázad közepére olyan 1,6 milliárd körül lesznek, de ez már a csúcs, és onnantól az évszázad végéig egy viszonylag puha, demográfiailag, gazdaságilag is fenntartható, de csökkenő időszak fog következni. Körülbelül a mostani 1,4 milliárd körül lesz 80 év múlva.
Kutatói szemszögből neked mi a legizgalmasabb ebben a hatalmas és távoli országban? Miért kezdtél el India bel és külpolitikájával foglalkozni?
Az én esetemben ennek nagyobbrészt személyes okai voltak. A családom bizonyos tagjai a '70-es évek végén, '80-as évek elején éltek kint több évet Indiában, ez a nagyapámat az ő teljes nukleáris családját jelentette, emiatt én ennek a tárgyi és szóbeli emlékeivel nőttem föl, az eredendő érdeklődésem egészen kisgyermekkorom óta innen ered. Indiában nagyon sok mindent szokás izgalmasnak találni a spirituális életüktől, ami engem semennyire nem érdekel a konyhájukig, ami viszont sokkal jobban. Nekem az a legérdekesebb Indiában, hogy egy ennyire hatalmas nagy és ugyanakkor még a viszonylag közelmúltban is ennyire szegény országot hogyan sikerült demokráciaként egyben tartani, a gazdasági növekedést, viszonylag nem egészségesen, de tekintélyes ütemben beindítani, és az, hogy India ilyen szempontból mintául tud-e szolgálni más fejlődő vagy fejlődni szándékozó országoknak.
Hogyha a legfontosabb történelmi sarokpontokat, fordulópontokat ki kéne emelned itt egy-két percben, akkor miket említenél? Létezik-e például indiai Mohács, vagy indiai Trianon, vagy indiai államalapítás?
Léteznek, bár valószínűleg fordított sorrendben. Hosszú távú történelmi léptékben Indiáról valószínűleg hasznosabb, nem országként, hanem egy régióként, vagy egy földrészként, szubkontinensként gondolkozni, mely inkább Európával hasonlítható össze, sem mint egyes országokkal. a nemzet az anakronisztikus kifejezés ilyen időtávon.
Ez a fajta történet sok ezer évre megy vissza, valószínűleg nem nyolcezer évre, mint sok indiai gondolja, és sokkal inkább áll sok kis nemzetek történelméből, a déli mindenféle királyságok, így a dravidától a marátákig, Észak-indiában különböző királyságokig birodalmakig, amik közül egy-egy, például a maóriák, a gupták vagy a mólók később képesek voltak a szubkontinens nagyobb részének egyesítésére.
A viszonylag modernkori India történetét nyilván meghatározza a brit gyarmatosítás. Indiának egészen régen a történelemben volt egy Dravida őslakossága, őrájuk észak-nyugatról rájött egy indoárja hódító réteg, és utána nagyjából ugyanebből az irányból muszlim hódítók érkeztek, és csak legvégül az európaiak a tengeren. Az 1700-as évek végére már elég stabilan brit gyarmati uralom volt Indiában, először a brit Kelet-indiai Társaságon keresztül, és ha az évszámokban viszonylag jól leszögezhető eseményekről akarunk beszélni, akkor az 1857-58-as felkelést mindenképpen meg kell említeni, ezt magyarul szipolylázadásnak szokták mondani, de indiaiaknak ne mondjuk ennek az angol megfelelőjét, mert ez nagyon lekicsinylő, nekik ez az első függetlenségi háborújuk, ahogyan ők ezt értelmezik, és az 1900-as évek elejétől beszélhetünk utána egy a megerősített brit gyarmati uralom ellen elindult valóban országossá váló függetlenségi mozgalomról. Ennek a fő figuráit, Mahatma Gandhit, az Indiai Nemzeti Kongresszust, az erőszakmentességre való törekvést, ezeket viszonylag azt gondolom, hogy széles körben szokás ismerni a híres Ben Kingsley-féle Gandhi filmtől az iskolákig.
Ami India államalapítása a szó mai értelmében és a Trianonja is, az az 1947-es kettéosztás. Ugye Brit-India állt közvetlen brit igazgatás alatt lévő tartományokból, és több száz, kicsit mint a Német-római Császárságban félig-meddig autonóm hercegállamból, maharadzsa államból. Eme a nagyon bonyolultan fölépülő hatalmas területet, aminek volt egy hindu többsége, egy nagyon jelentős muszlim kisebbsége, muszlim többségű területek hindu többségű területekbe ékelve ezt a szubkontinenst a britek gyakorlatilag vonalzóval felosztották két újonnan függetlenné váló ország, Pakisztán és India között.
Miután a muszlimok India két ellentétes oldalán alkottak többséget, a mai Pakisztán területén és a mai Banglades területén lett egy Nyugat és egy Kelet-Kakisztán, tehát egy ország volt a kettő között az ellenséges Indiával. A Pakisztánhoz került területekről elmenekült sok-sok millió hindu, az Indiához került területekről elmenekült néhány millió muszlim.
Félmillió körüliek a legalacsonyabb becslések arról, hogy mennyien haltak meg, a legmagasabb becslés 1 millióhoz közelít. 20-30 millió menekült. 1947 egyszerre egy nagyon fontos és boldog év az indiaiaknak és egy nagyon szörnyűséges év, ami egyszerre államalapítás és Trianon is.
A mai Indiai Köztársaság az 1950-ben jött létre, India először, mint nemzetközösségi domínium alakult meg. A különböző indiai-pakisztáni háborúkat nem is említem: '47-ben egyből '65, '71, '99, illetve ha a mai India, főleg külpolitikájára nézve egy fontos évet még ki kellene emelni, akkor az szerintem az 1962-es kínai-indiai háború, ami egyébként egy viszonylag kicsi katonai konfliktus lett, de az egyik alapjául szolgál a mai India fő geopolitikai megfontolásainak és helyezkedésének.
A szóban forgó eseményekről, emlékezetpolitikáról beszélve hogyan vélekedik mondjuk az átlag indiai vagy a nagypolitika? Pozitív avagy negatív az emlékezés?
Is-is és itt megint elválasztanám egy kicsit a különböző regionális identitásokat, amik viszonylag erősek Indiában, több száz királyságról, államról, városköztársaságokról, nagyobb birodalmakról beszélünk, és ezeknek a hősei ezek sokszor a szomszéd régiónak a történelmi jelenségei. Indiai kollégák, barátok elmondása szerint ezeket a helyi hősöket nehéz fölemelni a nemzeti emlékezetbe, ami az ország egészére vonatkozó emlékezetet illeti, ott igazán az első közös pont az nagyon sokáig az indiai nemzeti függetlenségi mozgalom volt, ami egyesíteni igyekezett hindukat, muszlimokat, egyéb kisebb vallásokat, északot és délt, és annak a vezető figurái, mondjuk Mahatma Gandhi és az első miniszterelnök Dzsaváharlál Nehru. Nagyobb részt vitathatatlan módon bent voltak a nemzeti kánonban. Ma már ez kevésbé van így, a hindu nacionalisták azért pedzegetik némely név esetén, hogy kevésbé volt pozitív a szerepük.
A hindu nacionalistákra rátérve, őnekik van egy nagyon érdekes elképzelésük az indiai történelemről, az ő értelmezésükben India egy nyolcezer éve folytonos nemzet, ami pontosan ugyanaz volt nyolcezer éve, mint most.
Nyilván a Pitagorasz-tételtől a demokrácián át mindent Indiában találtak föl. Most ugye, hogy mennyire delíriumos emberről van szó, akkor lehet, hogy még az agysebészetet, az atombombát is, meg az űrhajókat itt találták föl, mert a Mahabaratában, ami az indiaiak nagy nemzeti eposza, abban atomfegyvereket használnak a szereplők - ilyen elképzelések vannak.
A lényeg az, hogy létezik egy olyan narratívája az indiai történelemnek, ami erősen romantizáló, erősen anakronisztikus, de megpróbál egy sok évezreden át és az India minden részén átívelő narratívát ráhúzni erre a nagyon összevissza és hosszú történelemre.
Megérkezve a XXI. századba mennyire nyer teret az a folyamat, amit amerikanizálódásnak vagy globalizációnak nevezünk, azaz milyen viszonyban áll India a hollywoodi filmekkel, a Mekivel, vagy mondjuk Taylor Swifttel?
Ha már Hollywood szóba került, hollywoodi filmeket abszolút lehet látni. Indiában ezeket azért néha cenzúrázzák erkölcsi vagy számukra értelmezhető erkölcsi megfontolásokból, de ilyen értelemben a modern globális popkultúra és benne a nyugati popkultúra az abszolút megjelenik Indiában. A plázákat minden karácsonykor karácsonyi díszben öltöztetik fel, és az indiaiak is adnak egymásnak ajándékot karácsonyra.
Amikor 2016 karácsonyán a köd miatt lebénult Észak-Indiában a vonatközlekedés, és a kollégámmal Kalkuttából Delhibe tartottunk karácsony előtti napon, december 23-án majdnem 20 órát töltöttünk a vonatban, akkor a hindu kollégám is igen erősen sérelmezte, hogy ő karácsonyra nem fog hazajutni a családjához, de Indiának egy nagyon erős belföldi popkultúrája is van.
Bollywoodot, mint a hindi nyelvű indiai filmipart, azt szerintem mindenki ismeri. Az indiai popzene is nagyon erős, tehát egy nagyon jelentős részét teszi ki a popkulturális fogyasztásnak . Összességében megvan a kapcsolódás a globális kultúrára, de a helyét is nagy mennyiségben állítják elő és fogyasztják.
(Kép forrása: Prime Video - Bollywood: World's Biggest Film Industry)
Az indiai kultúra iránti nyugati érdeklődés mennyire jellemző napjainkban?
India, mint brand az nyilvánvalóan az indiai filozófia, spiritualitás és gondolkodásmód, ezek mindig is inspirálóak voltak, mindig voltak, akiket ezek a dolgok inspiráltak nyugaton. Ha egy kicsit tágabban India soft powerjéről, puha erejéről beszélünk, én azt gondolom, hogy az India brand az alapvetően egy pozitív konnotációjú dolog. Nem kizárólag pozitív, nem csak pozitív gondolatok társulnak hozzá, hisz, ha bárkit megkérünk, hogy öt dolgot írjon le Indiáról, akkor a szegénység és a kosz az ott lesz, de alapvetően India iránt különösen a nyugati világ nagyon régóta egy alapvetően pozitív attitűdöt társít, amit az indiai valóság inkább csak árnyal, de nem eredendően határoz meg.
Júniusban több mint 60 millió mexikói járult az urnákhoz, hogy a 130 milliós országnak új elnököt és törvényhozást, valamint 20 000 önkormányzati kormányzót és tanácstagot válasszanak. A felmérések alapján nem történt meglepetés: Claudia Sheinbaum és a MORENA párt elsöprő győzelmet aratott. Sheinbaum az elnökválasztáson a szavazatok közel 61%-át szerezte meg, ami 35,9 millió szavazatot jelent, 30%-kot verve a második helyen végzett Xochitl Gálvezre. Az új elnök érdekes politikus lesz: végzettségét tekintve egy klímakutató, aki korábban Mexikóváros állam kormányzója volt. Emellett ő lesz az első nő és az első zsidó, aki Mexikó elnöki tisztségét fogja betölteni.
Kép forrása: The Times of Israel
Az új elnök politikai programja az energetikai átmenetre összpontosít. Kérdéses, hogy a lassuló gazdaságot és romló közbiztonsági helyzetet öröklő elnök képes lesz-e a hatalmas felhatalmazásával a programját végrehajtani. Ebben a cikkben magát a választást, az előző elnök örökségét és azt vesszük szemügyre, hogy mit tehet Sheinbaum a hivatalában.
A választások
Mexikó 6 évente választja meg elnökét és a 128 szenátorból, valamint az 500 képviselőből álló kongresszusát, akiket 3 évente választanak, tehát az országban félidőben, két elnökválasztás között időközi képviselőválasztásokat tartanak. Érdekesség. hogy 2018-ig mind a szenátorok, mind a képviselők csak egyetlen ciklust vállalhattak, ami azt jelentette, hogy a mexikói kongresszus egyike azon keveseknek a világon, amely a választások alkalmával teljesen lecserélődnek. Most először 2024-ben azonban egy alkotmánymódosításnak köszönhetően mind a szenátorok, mind a képviselők legfeljebb 12 évig tölthetik be a tisztségüket. Ez a változás azonban nem terjed ki az elnökre, aki továbbra sem töltheti be 6 évnél tovább a mandátumát.
Kép forrása: ReVista: The Harvard Review of Latin America
Az elnöki újraválasztás tilalmának rögzítése egészen az 1910-es évek mexikói forradalmáig nyúlik vissza, amely azután tört ki, hogy az akkori elnök módosította az alkotmányt, hogy lehetővé tegye magának az egymást követő ciklusok megtartását, majd hét egymást követő választási győzelmet aratott.
Egyébként a mexikói elnökválasztás alapvetően egy "first past the post" rendszer alapján működik, ami alapján az a jelölt nyeri a választást, aki a legtöbb szavazatot kapja, függetlenül attól, hogy megszerzi-e a szavazatok több mint 50%-át. Az idei választáson azonban ez egyáltalán nem számított, mivel Sheinbaum a szavazatok 61%-át szerezte meg. A mexikói kongresszusi választási rendszer egy kicsit bonyolultabb, de alapvetően a kongresszusi képviselők többségét választókerületi szinten választják meg, majd a képviselők kisebbségét kinevezik, hogy a kongresszus jobban tükrözze a tényleges népakaratot és a kisebb pártok is képviselve legyenek.
Ebben a választási rendszerben Sheinbaum MORENA pártja 60 szenátort és 248 képviselőt nyert. Noha ezáltal a MORENA nem lesz képes az elnök számára a kongresszusi többséget biztosítani, fontos megjegyezni, hogy a törvényhozási többség nagyon ritka a mexikói politikában, és a következő legnagyobb párt, a Nemzeti Akciópárt mindössze 22 szenátort és 68 képviselőt szerzett. Jelenleg úgy néz ki a koalíciós tárgyalások alapján, hogy a MORENA-t két kisebb párt baloldali párt is segíteni fogja majd, amelyek támogatták Sheinbaum elnökjelöltségét: a Zöldek és a Munkáspárt. A Zöldek 14 szenátort és 75 képviselőt, míg a Munkáspárt 9 szenátort és 50 képviselőt nyert.
Miért olyan népszerű a baloldal Mexikóban?
Először is, Sheinbaum taktikai szempontból egy kifejezetten jó jelöltnek számított, megalapozott politikai programmal és egy nagyon erős párttal, pártszervezettel és infrastruktúrával. Választási sikerének fő oka elődje és mentora volt: Andres Manuel Lopez Obrador, Mexikó jelenlegi elnöke, közismert nevén AMLO. AMLO egy elképesztően népszerű politikus volt és maradt Mexikóban. Hatéves hivatali ideje alatt népszerűségi mutatói ritkán estek 60% alá, és megbízhatóan a világ egyik legnépszerűbb vezetője volt.
Kép forrása: CSIS
Népszerűségét nagyrészt elitellenes, a nép embere politikai stílusának és újraelosztó gazdaságpolitikájának köszönheti. Nagyszabású nyugdíjreformot vezetett be a 65 év felettiek számára, és hatéves hatalma alatt a nyugdíjkiadások 600%-kal emelkedtek. Megduplázta a kötelező szabadnapok számát és minden évben kétszámjegyű összeggel emelte a minimálbért. A beruházások jelentős részét Mexikó déli régióiba irányította, gazdaságfejlesztési programjával 5 millió mexikóit emelt ki a mélyszegénységből. AMLO arra is rákényszerítette a vállalatokat, hogy ténylegesen osszák meg a vállalat nyereségét a dolgozóikkal. Jelentősen leegyszerűsítette a szakszervezetek létrehozásának folyamatát, és rengeteg hatalmas infrastruktúrafejlesztési projektbe fektetett be, köztük egy új nagy repülőtérbe Mexikóvárosban, egy új nagysebességű vasúti rendszerbe és az úgynevezett óceáni folyosóba, amely lényegében a válsággal küszködő Panama-csatorna szárazföldi alternatívája lesz majd.
A nyugati-európai országokkal és az Egyesült Államokkal ellentétben, ahol a baloldali pártok gyakran az egyetemi végzettséggel rendelkező nagyvárosiak körében népszerűek, a MORENA bázisát túlnyomórészt a mexikói munkások alkotják. Egyesek szerint a jelenlegi elnök politikája valójában nem is annyira hatékony, és ehelyett AMLO politikai sikerét a média feletti ellenőrzésének tulajdonítják.
AMLO képtelen volt kezelni Mexikóban az egyre romló közbiztonság helyzetét. Hatalomra kerülésekor a kábítószer elleni háború befejezéséről beszélt, és a kartellekkel kötött békeszerződéseket szorgalmazta a leszámolások helyett. Ez azonban nem igazán vált be, mivel a gyilkosságok száma továbbra is stagnál, sőt enyhén emelkedik is. Mexikóban évente 44 000 gyilkosságot regisztrálnak, aminek köszönhetően továbbra is a világ egyik legveszélyesebb országa. 2018 óta ráadásul folyamatosan nő az eltűnt emberek száma, és a kartellek még mindig ugyanannyi, ha nem több területet ellenőriznek, mint 2018-ban.
Kép forrása: Stratfor
Az elnök válaszul a hadsereg költségvetésének jelentős bővítésével reagált a széles körű korrupciós problémák ellenére, és létrehozta a több mint 100 000 katonából álló új Nemzeti Gárdát. Emellett néhány ellentmondásos alkotmányos reformot is végrehajtott, amelyek sokkal nagyobb befolyást biztosítanának az elnöknek a mexikói igazságszolgáltatás felett, és megkövetelnék, hogy bizonyos bírákat válasszanak. Bár a kongresszusban nem tudta megszerezni a szükséges kétharmados többséget ahhoz, hogy ezt meg is tegye, Sheinbaum a maga részéről azt ígérte, hogy rendbe hozza mind Mexikó gazdaság-, mind Mexikó biztonságpolitikáját.
Sheinbaum az adóelkerülés visszaszorításával és az AMLO által bevezetett megszorítások folytatásával akarja egyensúlyba hozni a költségvetést, ami a közszféra fizetéseinek csökkentését és a politikusok drága juttatásainak eltörlését jelenti. Mexikóváros kormányzójaként figyelemre méltó sikereket ért el a városban a bűncselekmények csökkentésében a közbiztonsági kiadások növelésével és a rendőrségi hivatalok számának növelésével. Azt állítja, hogy ez az egész országban megismételhető.
Most a növekvő hiányt az AMLO nagy infrastrukturális kiadásainak átmeneti következményének tekinti, és ígéretet tett arra, hogy meredeken növeli az egészségügyi oktatásra és az infrastruktúrára fordított kiadásokat. Sheinbaum támogatta AMLO alkotmányos reformjait is, amelyeket a MORENA kongresszusi dominanciája miatt most talán végre tudna hajtani.
A jelenkori politika meghatározó (és megosztó) szereplői a politizáló celebek. Ha szétnézünk a világon, akkor lépten-nyomon belebotlunk olyan híres-neves színészekbe, sportolókba vagy énekesekbe, akik a politikai kampányok során kifejtik a politikai nézeteiket, hivatalra pályázó politikusokat biztosítanak a támogatásukról, illetve szélsőséges esetekben el is indulnak a választásokon. A celebek ezen megnyilvánulásai ráadásul új minőséget adnak a közéleti szerepvállalásuknak, amelyet a befogadó fogyasztók nem feltétlenül szoktak díjazni. Amellett, hogy a celebek esetleg megutáltatják magukat a másik párt vagy mozgalom szimpatizánsaival, tovább polarizálhatják a közéletet, hiszen a "színvallást" követően egyesek semmi pénzért nem lesznek halandóak elismerni, hogy az általuk korábban szeretett (vagy legalább tolerált) közszereplő valaha is minőséget képviselt volna.
Rengeteg példát láthatunk arra, hogy emberek megutálnak egy színészt, egy énekest vagy egy komplett sportágat vagy csapatot azért, mert azok bizonyos ügyekben véleményt nyilvánítanak. Nyilván a politikának van egy alapvetően konfliktusos természete, azonban nem biztos, hogy annak szét is kellene szabdalnia mindazokat a szálakat, amelyek összekötik az állampolgárokat az eltérő pártpreferenciáik ellenére is.
Amíg Amerikában a Taylor Swift rajongók ("Swifties") és az őt tehetségtelennek tartók feszülnek egymásnak, addig például Magyarországon sokáig a Tóth Gabi és Krausz Gábor válása volt megosztó, nem kis részt az énekesnő nyíltan vállalt politikai nézetei miatt (amiről közvélemény-kutatást is végeztek). Bár nem ismerünk olyan kutatást, amely a válásuk után felmérte volna, hogy a különböző pártpreferenciák mennyiben jártak együtt Tóth és Krausz támogatásával, feltételezhetjük hogy volt.
De nem csak a (jelenleg is nagy mértékű) polarizáció súlyosbodása a baj a politizáló celebekkel. A demokrácia (legalábbis formálisan) az egyenlőségre épül, amely azt jelenti, hogy mindenkinek egyet ér a szavazata, illetve emberi mivoltából fakadóan ugyanolyan fontos a véleménye. Természetesen fontos arról megemlékezni, hogy a teljes egyenlőség nem elérhető, illetve egyes vélekedések szerint nem is kívánatos. A képviseleti demokráciához hozzá tartozik, hogy a politikai elit (szűken értelmezve a politikusok kasztja) funkcionálisan elválik a képviseltektől, közöttük aszimmetrikus viszony van. Ebből az is következik (az elitista demokráciaelmélet hívei szerint), hogy a politikai folyamatokat irányító politikusok nagyobb rálátással és információs többlettel rendelkeznek az országot érintő döntésekkel kapcsolatban mint az állampolgárok.
Ezzel alapvetően nincs baj, nem azt jelenti, hogy az állampolgárok mind "tudatlanok" lennének, van aki többet tájékozódik, van aki kevesebbet. Azonban semennyi tájékozódás nem tudja azt a tudást és hozzáértést bepótolni, mint amivel az informatikusok rendelkeznek a számítógépek területén, illetve méltán lenne ideges egy pszichológus, ha az emberek néhány blogbejegyzésből levonható következtetések alapján diagnosztizálnák a saját lelki egészségüket. Ez alapján a séma alapján meg lehet különböztetni olyanokat, akik valamilyen területhez értenek (az az ő életük, hivatásuk), illetve azokat, akik nem értenek ahhoz a területhez.
A celebek ebből a szemszögből nézve súlyos határsértést követnek el, amelyhez a politikusok is a nevüket adják. Méltán feltételezhettük eddig, hogy a politikusok és a nép között a politika területén aszimmetria van, azonban a celebek a saját, kiemelkedő státuszuk felhasználásával komoly hatást fejtenek ki. A nagy követő és rajongó táborokkal rendelkező celebek véleménye sokakhoz eljut, sokakat ezáltal orientálhat is. A celeb véleményének a súlya ugyanakkor emiatt nem attól függ, hogy ő "homo politicus" lenne és "Átlagos Ábel" pedig nem. Semmi sem igazolja azt, hogy az ő politikai állásfoglalásának több teret kéne engedni, mint az utca emberének; az nem vezethető le semmi olyan jellegű többletből, mint amivel a politikusok (feltehetőleg) rendelkeznek.
A demokráciára jellemző, hogy vannak olyan csoportok, amelyek nagyobb befolyással és lobbierővel bírnak mint az átlagos állampolgárok - ami értelemszerűen némi demokratikus deficitet is okoz. Ahogyan azt Branko Milanovics állítja a könyvében ( Egyedül a kapitalizmus): az USA Kongresszusa aránytalanul többet foglalkozik a befolyásos donorok (felső 1-10%) ügyeivel mint azokéval, akik végső soron a politikai közösség túlnyomó többségét adja ki és döntenek a politikusok sorsa felett. Valami hasonlót feltételezhetünk a celebek kapcsán is, hiszen azok a nyilvánosságban betöltött speciális státuszuknak köszönhetően torzíthatnak a demokratikus folyamaton.
A demokráciának sok megoldatlan problémája van, a celebek kitüntetett szerepe és elválása a többi "nem-politikus" csoporttól egy a sok közül. A politikusok speciális, politikában hasznosítható tudással rendelkeznek, amely alapján cselekednek és kormányoznak és a választások alkalmával a választók ítéletet mondanak a munkájukról. A celebeket nem hatalmazta fel senki, hogy a politika befolyásolásához lássanak (persze a közönségük megerősítheti őket az éljenzésükkel, illetve ki is pfújolhatja őket), azonban olykor aránytalanul nagy súllyal vesznek részt a politikai diskurzusokban.
Ráadásul a hírességek egyik fontos ismérve, hogy botrányokba keverednek (ami nem feltétlenül rossz nekik, hiszen addig is róluk szólnak a hírek). Azonban a botrányok aláássák azoknak a véleményeknek a hitelességét, amelyeket a celebek közvetítenek, ami pedig óhatatlanul tovagyűrűzik a hagyományos politikai szereplők megítélésre is, hiszen azok gyakran mutatkoznak az új választók reményében ezekkel a celebritásokkal. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mindez ahhoz vezet, hogy a politikailag ellenérdekelt felek a hatalom reményében megpróbálják diszkreditálni a másik oldalt. Miután a választók nem feltétlenül tudják differenciálni egymástól a hagyományos politikusok és a celebek szerepét (főleg a fentebb kifejtett határsértések miatt), így nem véletlen, hogy egyre jobban csökken a politikusokba vetett bizalom. (Mindez persze ennél összetettebb, nyilvánvalóan nem vezethető vissza pusztán a hírességek nagyfokú bevonódására.)
Féloldalas lenne az érvelés, ha röviden nem térnénk ki arra, hogy a celebek szerepvállalása lehet akár jó is. Amikor egy celeb kikiáltja magát egy elnyomott/elhallgatott/elhanyagolt csoport képviselőjének, akkor a celeb felhelyezheti az általa képviselendő csoportot a politikai radarra. Amennyiben felkarolja a nagypolitika az ügyet, akkor jó is származhat a demokrácia számára. Ugyanakkor ez az esetek többségére nem igaz. Összességében azt mondhatjuk, hogy a politizáló celebek több frusztrációt okoznak mind az őket figyelő társadalom, mind a demokrácia számára.
Azóta, hogy 78 évesen a valaha volt legidősebb elnök lett, a most 81 éves Joe Bidennek egyre többször kell olyan kritikákkal szembenéznie, hogy lépjen vissza egy fiatalabb jelölt javára és ne induljon a 2024-es elnökválasztáson, mivel korából és állapotából adódóan képtelen feladatait megfelelően ellátni. A júniusi vitán nyújtott katasztrofális teljesítményének köszönhetően ezek a hangok csak felerősödtek. Azóta úgy tűnik, hogy a hajlott korú elnök nem hallotta meg ezeket.
Mi késztethet mégis valakit arra, hogy egészen 86 éves koráig, 2029. január 20-ig elnökként dolgozzon?
Támogatói szerint az elnök kötelességének érzi, hogy hazáját szolgálja és úgy gondolja, hogy egy visszalépést megfutamodásnak tekintenének az emberek. Mások azt feltételezik, hogy azért marad a versenyben, mert ő az egyetlen, aki legyőzheti és végleg megszabadíthatja Amerikát Donald Trumptól. Biden egy kampánygyűlésen így nyilatkozott:
"Ha Trump nem indulna, akkor nem biztos, hogy én is indulnék."
(Kép forrása: people.com)
Ebben az esetben is nehéz figyelmen kívül hagyni a nyilvánvalót: ha egy politikus egyszer hatalomhoz jut, akkor attól rendkívül nehezére esik megválni. Erre a legjobb példa két volt amerikai elnök, akik önként döntöttek úgy, hogy nem indulnak az újraválasztásért.
Harry S. Truman
"A hatalom csábító"
- írta Truman két évvel azelőtt, hogy nyilvánosan bejelentette: az 1952-es elnökválasztáson nem pályázik egy újabb elnöki ciklusra.
"Ez a vágy ugyanúgy a vérébe tud férkőzni az embernek, mint a szerencsejáték és a pénz utáni vágy."
A hatalom eltorzítja az emberek valóságról alkotott képét, elhiteti velük, hogy legyőzhetetlenek. Ez még csábítóbbá teszi a hatalmat, amit emiatt az USA-ban úgy korlátoztak, hogy egy elnök legfeljebb két ciklust szolgálhat a Fehér Házban. Kevésbé köztudott tény, hogy több mint egy évszázadon keresztül mielőtt még ez az alkotmányos időkorlát hatályba lépett volna, az amerikai elnökök általában tudták, mikor érdemes a politikát abbahagyni: ha nem ölték meg, vagy szavazták le őket, akkor két ciklus után minden elnök önként visszavonult - egészen Franklin Roosevelt 1932-es megválasztásáig, aki négy egymást követő cikluson keresztül 1945-ös haláláig töltötte be a hivatalát.
Figyelemre méltó, hogy ezt követően két újabb elnök, Harry S. Truman és Lyndon B. Johnson is arra jutott, hogy noha lehetőségük van rá, mégsem vállalják a feladatot. Ez lehet a tanulság Joe Biden számára. Ha most kiszállna a versenyből, akkor nem ő lenne az első hivatalban lévő elnök, aki tudja, mikor van itt az ideje távozni.
A demokrata Truman volt az utolsó elnök, aki annyi ciklusra indulhatott volna elnöknek, ahányszor csak akart; az amerikai alkotmány 22. módosítása, amely bevezette a ma is érvényes elnöki mandátumkorlátozást, csak azokra az elnökökre vonatkozott, akik Truman után következtek. Truman, mint Roosevelt alelnöke annak halálát követően lett elnök és 1948-ban csak egyetlen teljes 4 éves ciklusra választották meg, azonban Roosevelt halála után a negyedik ciklusának 3 évét is ő töltötte ki.
(Kép forrása: Politico)
Truman tartotta magát a 22. módosításhoz, még ha az nem is vonatkozott rá:
"Véleményem szerint nyolc év elnökként elég, és néha túl sok is, ha valaki ezt a tisztséget tölti be" - írta. "Ha elfelejtjük az olyan férfiak példáját, mint George Washington, Thomas Jefferson és Andrew Jackson, akik mindannyian folytathatták volna ezt a tisztséget, akkor elindulunk a diktatúra és a romlás útján.”
"Tudom, hogy újra megválaszthatnának, és folytathatnám a régi precedens megdöntését, ahogyan azt F.D.R. tette" - folytatta. "Ezt nem szabad megtenni. Ennek a precedensnek folytatódnia kell - nem alkotmánymódosítással, hanem a hivatalban lévő ember becsüle
tén alapuló szokás szerint.”
Miután Truman több kudarcot is elszenvedett: népszerűsége 1952 elején csökkenésnek indult és elvesztette a New Hampshire-i előválasztást, 1952 márciusában bejelentette, hogy nem pályázik az újraválasztásra. A demokraták végül Adlai Stevensont, Illinois kormányzóját választották elnökjelöltjüknek. (Stevenson történetesen Truman kedvenc jelöltje is volt.)
Lyndon B. Johnson
Körülbelül 16 évvel később, 1968-ban Lyndon B. Johnson elnök szintén úgy döntött, hogy nem indul az újraválasztáson. Johnson adminisztrációja belekeveredett a vietnami háborúba, aminek köszönhetően gyorsan csökkent az elnök támogatottsága. A demokrata elnökválasztáson ráadásul kihívókkal kellett szembenéznie.
Felismerte, hogy az újraválasztáshoz vezető út meglehetősen rögös lesz, mert a Demokrata Párt is rendkívül megosztott, és sok pártszimpatizáns inkább Robert F. Kennedyt részesítette előnyben. Súlyos egészségügyi problémái is voltak, ami miatt bizonytalan volt abban, hogy képes lesz-e még egy 4 éves ciklust végig vinni. Johnson ezért visszalépett, és elnöksége hátralévő egy évében örökségének megmentésére összpontosított.
"Miközben Amerika fiai a messzi földeken harcolnak, miközben Amerika jövője itthon is kihívás előtt áll, miközben a mi és a világ békéjére vonatkozó reményeink minden nap a tét, nem hiszem, hogy egy órát vagy egy napot kellene az időmből személyes pártpolitikai ügyeknek szentelnem, vagy bármilyen más feladatnak, mint ennek a hivatalnak - az ország elnökségének - a félelmetes feladatai"
- mondta Johnson 1968. március 31-én, amikor bejelentette, hogy nem indul az újraválasztásért. A párt ezután alelnökét, Hubert Humphrey-t jelölte a következő demokrata elnökjelöltnek, aki elveszítette a választást a republikánus Nixonnal szemben.
(Kép forrása: Wikipédia)
Egy dolgot azonban fontos tisztázni: eredetileg sem Johnson, sem Truman nem akart visszalépni.
Mindkettőjük népszerűségi mutatói zuhanni kezdtek: az újraválasztási esélyeik nem voltak jók. Döntésüket a történészek sokféleképpen értékelik. Mindkét elnök visszalépése után a pártjuk megsemmisítő vereséget szenvedett a választáson. Ki tudja, elképzelhető, hogy a választások másképpen is alakulhattak volna, ha esetleg versenyben maradnak?
Azonban az, hogy önként kiszálltak önmagában is egy figyelemre méltó és dicséretet érdemlő tény. Mindkét elnök támogatottsága növekedésnek indult a visszalépést követően és az amerikaiak hosszú évtizedek távlatából meglehetősen jó véleménnyel vannak tevékenységükről.
Mit érdemes Bidennek tennie?
Ha Johnson és Truman visszalépése nem mentette meg a pártot a katasztrofális vereségtől, akkor Bidennek követnie kellene a nyomdokaikat azt kockáztatva, hogy Donald Trumpot elképesztő többséggel választják meg novemberben? Sőt, Johnson számára az elnökség utáni időszak gyötrelemhez, depresszióhoz és önsajnálathoz vezetett - ez még egy újabb személyes ok, amiért Biden nem szeretne visszavonulni.
Truman és Johnson története azonban többről szól, mint egy novemberi választási eredményről. A tény, hogy a világ legnagyobb hatalmával bíró hivatalából nem megalázó módon kellett kiszorulniuk, hanem képesek voltak önként, méltósággal távozni az alázat megnyilvánulása: a hajlandóság arra, hogy felismerjék, hogy az élet többről szól, mint a pillanatnyi politikai érdekek.
Bizonyára nem lehet könnyű egy elnökséget önként hátrahagyni. Johnson egyik lánya azt mondta a volt elnök életrajzírójának, Robert Dallek történésznek, hogy apja karrierje lényegében az egész identitását jelentette.
"Apám politikai öngyilkosságot követett el a vietnami háború miatt" - mondta. "És mivel a politika volt az élete, ez olyan volt, mintha ténylegesen öngyilkosságot követett volna el."
Johnson talán dühösen távozott a Fehér Házból, de az elnökség terhei nélküli életet is várta texasi farmján.
"Istenemre mondom, azt fogom csinálni, amit akarok" - mondta. "Ha meg akarok inni egy pohár whiskyt, akkor megiszom azt a pohár whiskyt. És ha rossz modort akarok, akkor rossz modort fogok tanúsítani. Van némi szabadságom, hogy azt tegyem, amit szeretnék.”
Truman szintén előre tekintve lépett be az elnökség utáni időszakba. A nemzethez intézett búcsúbeszédében büszkén gondolkodott a politikában eltöltött éveiről, és biztosnak tűnt a lemondásról szóló döntésében.
"Így, ahogy kiürítem ennek az íróasztalnak a fiókjait, és ahogy Mrs. Truman és én elhagyjuk a Fehér Házat, nincs bennünk megbánás" - nyilatkozta 1953 januárjában. "Úgy érezzük, hogy a legjobbat tettük a közszolgálatban."
A 81 éves Biden a magánéletében sokat nyerhet a távozással. Egy átlagos amerikai férfi 75 évig él. Lehetősége lenne arra, hogy hátralévő idejét a barátaival és a családjával töltse, különösen az ötven éve tartó politikai karrierjét követően. Egyelőre úgy tűnik azonban, hogy mint megannyi elnöknek, neki is az öröksége a legfontosabb, és valószínűleg úgy gondolja, hogy ha pártja ősszel vereséget szenved, az tönkretehet mindent, amiért küzdött, függetlenül attól, hogy ő jelölteti-e magát vagy sem.
Johnsonhoz és Trumanhoz hasonlóan Biden is elvesztette politikai támogatottságát egy külföldi háborúban való részvétele miatt. De a kora miatt is sok szavazó kételkedik benne. A demokraták körében nagyobb pánik tört ki Biden gyenge vitateljesítményét követően, mint a palesztinok melletti egyetemi tüntetések vagy a demokrata előválasztások során a tiltakozó "nem elkötelezett" szavazatok nagy száma miatt.
Ha Trump legyőzi Bident, akkor az elemzők majd azt fogják boncolgatni, hogy már a kampány kezdete előtt nyilvánvaló volt a végeredmény, és Biden csak azért adta vissza a Fehér Házat Trumpnak, mert büszkesége volt ahhoz, hogy visszalépjen. Hacsak nem nyer, Biden egyetlen dolgot tehet, hogy megakadályozza, hogy örökségét az egója határozza meg: esélyt ad másnak. Bármennyi hibát is ejtettek hivatali idejük alatt, Johnson és Truman megértették, hogy az elnökség nem az övék, és hogy a hatalom, bármennyire is csábító, múlandó. Biden bölcsen tenné, ha erre emlékezne.
Egy elég fontos összetevő nagyon hiányzik a Munkáspárt úgynevezett történelmi, földcsuszamlásszerű győzelméből: választók milliói. A Keir Starmer miniszterelnök által vezetett párt úgy nyerte el a mandátumok 63 százalékát, tehát majdnem kétharmadát, hogy az összes leadott szavazatnak mindössze 33,8%-át szerezte meg.
Ez a legkisebb szavazatarány, mellyel a modern brit politikában párt valaha többséget szerzett. Ráadásul ez az arány sokkal alacsonyabb, mint amit bármelyik közvélemény-kutató jósolt nekik akár még a választás napját megelőzően is.
Így a 2024-es Labour mindössze 1,7%-kal ért el jobb eredményt, mint a Jeremy Corbyn által 2019-ben óriási vereséget szenvedett párt.
Továbbá 2017-ben Corbyn még 40%-ot szerzett. 2017-ben a Munkáspárt 12,8 millió szavazatot, míg 2019-ben már csak 10,2 millió szavazatot szerzett, addig 2024-ben ez a szám már csak 9,7 millió szavazat lett. Természetesen a leadott szavazatoknak számának ilyen mértékű csökkenése a részvételi arány bezuhanásának köszönhető. ami a második legalacsonyabb volt a modern brit választások történelmében, mindössze 59,9%.
(Kép forrása: BBC)
Ha a Munkáspárt Skóciában nem erősödött volna meg a helyi Skót Nemzeti Párt rovására, akkor a Munkáspárt szavazataránya sem változott volna semmit a 2019-es eredményéhez képest.
De akkor mégis honnan jön ez a történelmi győzelem Keir Starmeréknek?
A válasz egyértelmű: a választási rendszer felépítése és a Konzervatív Párt támogatottságának teljes összeomlása.
Rishi Sunak pártjának szavazataránya a 2019-es 44 százalékról 24 százalékra esett vissza - ez messze a legalacsonyabb a párt több mint 200 éves történetében. A túlzott elbizakodottságtól óva intheti azonban a Munkáspártot, hogy ebből a 20%-os csökkenésből szinte egy szavazó sem választotta őket július. A Konzervatívok elpártolt szavazói főleg olyan pártokra szavaztak, amelyeknek a brit választási rendszerben alig volt esélyük mandátumszerzésre (mint például a Nigel Farage vezette Reform UK vagy a Zöld Párt), így a Munkáspárt simán behúzott több száz választókörzetet azzal, hogy a szavazatok rengeteg kis párt között szétaprózódtak és ők maradtak 411 helyen a 650-ből a legnagyobbak. De a Munkáspárt iránti lelkesedés mértékét tekintve a miniszterelnök helyében nem lenne senki nyugodt, elnézve a választásokon győztes pártok által szerzett szavazatarányt.
(Kép forrása: BBC)
Ha visszatekintünk a történelemben egészen 1832-ig, akkor azt láthatjuk, hogy Starmer szavazataránya legalacsonyabb, amellyel bárkit brit miniszterelnökké választottak.
Lényegesen kisebb szavazataránnyal szerzett elsöprő többséget, mint amivel például Theresa May (42%) 2017-ben elvesztette a többségét.
Ahol Starmer jól teljesített, az a szavazatok mandátumokra való átváltása - részben Nigel Farage-nak köszönhetően. A mandátumaránya, 63 százalék a brit parlament alsóházában, Tony Blairrel együtt a legmagasabb a második világháború utáni miniszterelnökök közül. Ritkán volt ilyen kegyes a first-past-the-post választási rendszer egy párttal az angolszász történelemben- és soha nem nyert még modern kormánypárt ennyi helyet ilyen kevés szavazattal. Starmer mindkét végletet elfoglalja.
A legutóbbi választások eredményét tekintve az elért munkáspárti szavazatarányok tekintetében Starmer hozta a kötelezőt. Az biztos, hogy mivel megtisztította a Munkáspártot rengeteg szélsőbaloldali képviselőtől és tagtól, sok szavazatot veszített. Azonban ennek ellenére figyelemre méltó, hogy nem növekedett a szavazótábora a centrumból érkező szavazókkal, mint ahogy azt Tony Blairnek sikerült elérnie 1997-ben, amikor a Munkáspárt 8,8%-kal tudta növelni a támogatottságát. A 2024-es erősödés ráadásul Angliában még kisebb (0,6%) volt, mivel a munkáspárti szavazatok növekedésének nagy része a skóciai SNP összeomlásának köszönhető.
Starmer győzött, de nem történt semmilyen változás. Nem rendezte át a brit belpolitikát. Ez csak Nigel Faragenak sikerült, aki noha mindössze öt képviselővel együtt lesz jelen a 650 fős brit parlamentben, mégis 14,3%-ot, tehát 4,1 millió szavazatot szerzett. A jobboldali Reform UK fő hatása ezen a választáson paradox módon mégis az volt, hogy megosztotta a jobboldali szavazatokat két irányba, és ezáltal több mint 145 választókerületet engedett át a Munkáspártnak és a Liberális Demokrata Pártnak. Liz Truss volt miniszterelnök volt a legismertebb parlamenti képviselő a 145 tory közül, akik nyertek volna, ha a reformszavazók a konzervatívokhoz mennek. Az ő választókerületében Norfolkban a Munkáspárt 26,7%-ot szerzett, Liz Truss 25,3%-ot, a Reform UK pedig 22,4%-ot.
Andrea Jenkyns, Leeds South West and Morley képviselője egy keményvonalas brexitpárti jobboldali Konzervatív Párti képviselő volt, és a Reform UK által a parlamentben látni kívánt politikus mintaképe. Ő is elveszítette a képviselői helyét a Munkáspárttal szemben, miután a Reform jelöltet állított ellene. A Reform UK kampányának nettó eredménye az, hogy a parlamentben lényegesen kevesebb olyan képviselő fog ülni, aki az ő politikájukkal egyetértene. De sok reformszavazó számára ez az ár megéri, hiszen azért szavaztak Nigel Farage pártjára, mert elégedetlenek a Konzervatív Párt 14 éves kormányzásával, ami miatt a torykat meg akarták büntetni - és ez a céljuk minden bizonnyal teljesült.
"Andrea Jenkyns és a többiek" - mondta Nigel Farage, amikor üdvözölte a reformpárti képviselőtársát, Lee Andersont - "mindannyian nyertek volna!". Mindannyian nyertek volna!
(Kép forrása: BBC)
Viszont ahogyan mondani szokás, a választás olyan, mint a futball: gólra játsszák.
Az, hogy melyik kisebb párt jelöltje hány százalékot kapott az egyes választókerületekben most már egyáltalán nem számít. A szavazatarányok nem fognak a következő öt év parlamenti munkájában részt venni. De fontos, hogy megértsük, mennyire illuzórikus Starmer többsége:
egy látszólagos elsöprő győzelem, amely első pillantásra lenyűgözőnek tűnik, de ha jobban megnézzük, nem sok minden van mögötte.
És ennek következményei lesznek. A nemzetközi sajtóban megrökönyödést váltott ki, hogy Nagy-Britannia mekkora anomália, hogy a parlamentben a baloldali pártok majdnem háromnegyedes többséget szereztek, amikor Európában jobboldali fordulat van. De vajon a brit választók valóban balra mozdultak-e? A Liberális Demokrata Pártnak több mandátuma lesz (71), mint a Reformnak (5), de Ed Davey pártja kevesebb szavazatot szereztek (3,5 millió), mint Nigel Farage-é (4,1 millió). Tehát nagyon félrevezető lenne ezt a parlamentet a reprezentatívnak tekinteni.
Viszont rengeteg független jelölt is elindult, akiket a Munkáspártból kizártak a túl szélsőséges nézeteiknek köszönhetően, közülük 5-en nyerni is tudtak a Munkáspárt ellen. Ezek a független jelöltek főleg a Munkáspárt túl Izrael-barát politikája ellen kampányolva nyertek. Emellett a baloldali Zöld Párt is rekordszámú, 1,8 millió szavazatot szerzett (6,5%), de csak a parlamenti helyek 1%-át szerezte meg.
Az borítékolható volt, hogy Starmer nagy többséget szerez, de arra senki nem számított, hogy a Munkáspárt támogatottsága milyen alacsony lesz. Sokan azt hitték, hogy a Munkáspárt akkora többséget fog szerezni, hogy legalább két ciklusig, vagyis tíz évig kormányon lesz. Ma, látva Starmer támogatottságát, ebben már egyáltalán nincs konszenzus. A választók elfordultak a toryktól, de hangsúlyozottan nem fordultak Munkáspárt felé. A politológusok úgy jellemzik Nagy-Britanniát, mint egy kétpártrendszert, váltógazdaságot. A választások történetének két évszázada alatt azonban még soha nem volt a két nagy pártnak alacsonyabb az összesített szavazataránya, mint most. Mindent egybevetve, a brit politika következő öt éve izgalmasan kiszámíthatatlan lesz.
A kultúraszerető ember számára Itália kimeríthetetlen és megunhatatlan desztináció. Olaszország az európai kulturális örökség annyi értékes kincsét rejti magában, hogy nem közhely az állítás, miszerint egy élet sem elég azok megismeréséhez. Éppen ezért, ha az ember olaszországi kirándulást tervez, komoly kompromisszumokat kell kössön, amikor kiválasztja úti célját. Más észak és más dél, más Róma mint Milánó, más Szicília, mint a csizma sarka és még sorolhatnánk. Hova érdemes akkor utazni? Igazság szerint mindenfele, de van egy szűkebb környék, ahol sok minden összpontosul abból, amit a vendég vár Olaszországtól: felbecsülhetetlen épített örökség, gyönyörű természet, jó pizza és olasz életérzés. Ez pedig nem más, mint Nápoly és a Nápolyi öböl.
Utazás és szállás
Nápoly városa Budapestről a diszkont légitársaságok járataival gyakran igen kedvező áron, könnyen elérhető. A repülőút szűk két óráig tart és a nápolyi repülőtér is nagyon közel van a belvároshoz (némi sétát követően akár a helyi 182-es járattal, fillérekért is bejuthatunk a központba). A nem éppen precízen szervezett, de Google Maps segítségével összességében jól használható Nápolyon belüli tömegközlekedés 1,5 eurós vonaljegyekkel vehető igénybe, míg a Nápolyi-öbölben a Circumvesuviana nevű HÉV szerű vonattal, illetve hajókkal közlekedhetünk (utóbbi ára borsosabb). Szerencsére jó szálláslehetőségekből sincs hiány: megfizethető hotelek és jó ár-érték arányú AirBnB-k is kifoghatók, bár köztisztasági és közbiztonsági szempontól érdemes egy "jobb környéken" szállást foglalni (pl. Chiaia vagy Centro Storico). A Nápoly központú dél-olaszországi szervezett bűnözéstől turistaként egyébként nem érdemes különösebben tartani, de a rossz környékeket persze jobb elkerülni és a zsebtolvajokra és a "lehúzásokra" mindenhol figyelni kell.
Nápoly
Kezdésként itt van persze Nápoly, Olaszország harmadik legnagyobb városa, Campania régió fővárosa. Nápoly egy rendkívül hangulatos, különálló identitására és saját nyelvjárására büszke város. A városra körülbelül két napot érdemes szánni. Megérkezvén érdemes egy kiadós sétát tenni az óvárosban, érintve a híres Spaccanapoli-t, a Via Toledo-t és a Piazza del Plebiscito-t. Sétánk közben (a teljesség igénye nélkül) feltétlenül érdemes felkeresni a Dómot, a Galleria Umberto I-t, az operaházat, a királyi palotát és a Castel dell'Ovo-t. A hátralevő időben érdemes feljutni a Vomero negyedbe a Sant'Elmo erődhöz, illetve kisétálni a Posillipo nyúlványra: mindét helyszínről csodálatos a kilátás a városra, az öbölre és a Vezúvra. Megkerülhetetlen látnivaló a Nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum is, hiszen Pompei és Herkuláneum számtalan freskója és tárgyi emlékei is többnyire itt vannak kiállítva, így amennyiben az ókori városokat is felkeressük az út során, az élmény csak a múzeum meglátogatásával együtt lehet teljes. Emiatt egyébként Pompei utánra is ideális lehet időzíteni a múzeumot.
Tipp: A Nápolyban töltött időt elképesztő módon fel tudja dobni, ha a szokásos útikönyv mellett Márai Sándor: San Gennaro vére c. fantasztikus könyvét is elolvassa az ember. Így a felszínen túl a mélyebb Nápolyt és egy kicsit a helyieket is meg lehet ismerni.
Pompei (és Herkuláneum)
Nápoly felfedezése után érdemes felszállni egy Circumvesuviana-ra és a Vezúv felé venni az irányt. Erre található ugyanis a világhírű Pompei városa. Közismert, hogy a közeli Vezúv kitörése által elpusztított város kivételesen eredeti formában konzerválódott, így ma Pompei a világ egyik legjelentősebb régészeti lelőhelye. Pompei nem egy átláthatatlan kőhalmaz, hanem egy 170 hektáros ókori világ, ahol az élet Kr. u. 79-ben egyik pillanatról a másikra megállt. Lakóházak, középületek, templomok, színházak és a forum a mai napig olyan eredeti formában pompáznak, hogy a látogató egy valóságos ókori időutazáson vehet részt. Pompei meglátogatása fantasztikus élmény, a méretéből és a látnivalók mennyiségéből adódóan egy egész napot (ha az ember rajongó, több napot is) érdemes a városra szánni.
Kevésbé ismert, Pompei-nél jóval kisebb, de szintén nagy élmény Herkuláneum városának meglátogatása. A Vezúvhoz közelebb fekvő, kompaktabb település szűk utcái és bizonyos épületei azonban még Pompei-nél is intaktabb állapotban vannak (pl. a híres herkuláneumi csónak). Összességében Pompei persze sokkal látványosabb, de az ókor rajongói számára Herkuláneum is kötelező programpont.
Vezúv
A Vezúv hasonlíthatatlan látképe és misztikuma az egész utazásunkat végig fogja kísérni, hiszen gyakorlatilag az egész Nápolyi-öbölből jól látható. A vulkánra buszok viszik fel a kirándulókat, a parkolóból egy rövid, de meredek séta vezet fel a csúcsra. A kilátás gyönyörű és a kráter is látványos, azonban mégis érdemes jól megfontolni a túrát, hiszen buszutakkal együtt relatíve drága és sok időt vesz el a Nápoly környéki tartózkodásunkból, pedig még rengeteg a szép látnivaló. A buszok egyébként Herkuláneum és Pompei mellől indulnak: mindenképpen érdemes a pompei-i buszt választani, hiszen jóval olcsóbb és megbízhatóbb a szolgáltatás.
Sorrentói-félsziget
A Nápolyi-öböl déli oldalán terül el ez a mesés félsziget: természeti csoda és gyönyör az egész vidék. A vasút Sorrentóig visz el, de érdemes beljebb is merészkedni, az összes tengerparti városba rögtön beleszeret az ember. A két legnépszerűbb célpont (nem véletlenül) Positano és Amalfi, de Vico Equense-nél is megéri leszállni. Aki pedig szeret túrázni, mindenképpen járja be a Sentiero degli Dei (Istenek útja) nevű útvonalat, ami Agerola-ból vezet le Positano-ba. A kirándulás egy laza 9 km-es ereszkedés, lélegzetelállító kilátásokkal. A félszigeten egy önálló nyaralást is el lehet tölteni, hiszen csodálatos helyeken lehet strandolni és kirándulni, de legalább két napot mindenképpen érdemes itt eltölteni (Caprival együtt hármat), és ennek megfelelően helyi szállást is érdemes foglalni, ami drágább lesz, mint Nápolyban. A félszigeten Sorrentótól buszokkal lehet közlekedni, amik elvileg rendelkeznek menetrenddel, de érdemes inkább mindent megkérdezni a helyiektől.
Capri
Capri sokak szerint a világ legszebb szigete. Sajnos ez tényleg így van, ezért a Sorrentói-félsziget meglátogatásakor egy napot muszáj a szigetre szánni. A hajóút és maga Capri is nagyon drága, szinte mindig tömeg van és minden nagyon "turistás", de így is nagyon megéri a látogatás. Capri egy utánozhatatlan hangulatú ékszerdoboz, meseszép kilátópontjai miatt nem véletlenül népszerű üdülőhely az ókor óta. A szigetre elég egy nap, nem szükséges Caprin szállást foglalni. A hajójáratok a nagyobb kikötőkből indulnak (pl. Sorrentó, Nápoly).
Az egész utazási tippre igaz, de Caprira különösen, hogy amennyiben az ember hajlandó lemondani a strandolásról és a nyári melegről, a környéket érdemes szezonon kívül (pl. novemberben vagy februárban) meglátogatni. Ekkor minden jóval olcsóbb és a látványosságok döntő többségénél tömeg sincs.
Összefoglalás
A Nápolyi-öböl különlegessége tehát, hogy egy relatíve szűk területen rengeteg lenyűgöző és változatos látnivaló érhető el. Az utazásra ideális esetben egy hetet érdemes szánni: jó időbeosztással ennyi idő alatt a legfontosabb helyszíneket kényelmesen be lehet járni. Szállást Nápoly mellett érdemes a Sorrentói-félszigetre is foglalni, időnket pedig ízlés szerint megosztani az épített örökség és a természeti látnivalók megtekintése között. Ha le tudunk mondani a strandolásról, a kirándulást főszezonon kívülre érdemes időzíteni. De igazság szerint bármikor utazhatunk a Nápolyi-öbölbe: soha nem fogjuk megbánni.
(forrás: https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/veszelyben-a-szent-anna-to) 
(forrás: https://bailetusnad.eco/observare-de-ursi-in-natura/?lang=hu)
Mikó vár (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%ADkszereda)
(forrás: https://csodahelyek.hu/2022/08/22/madarasi-hargita-a-szekelyek-szent-hegye/)
(Kép forrása: edition.cnn.com/india-election-modi-victory-declaration)
(A balatonfüredi Tagore-sétány, welovebalaton.hu)
(Kép forrása: Prime Video - Bollywood: World's Biggest Film Industry)
