Reaktor

Az európai embereket valószínűleg nem hozza azonnal lázba a “Tajvan” szó. Messze fekszik tőlünk és sokan nem tekintik jelentős államnak a kis szigetet. Előfordulhat azonban, hogy az orosz-ukrán háború árnyékából, 2022 másik nagy kérdése éppen Tajvan függetlensége lesz. Mindenképpen érdemes figyelni és jobban megvizsgálni az ezekben a pillanatokban játszódó hatalmi harcokat Tajvan térségében.

Elsőre nem is gondolnánk, de Tajvan őslakosai nem kínai törzsek. Tulajdonképpen a malájokkal rokon nép a honos e gyönyörű szigeten, ők az ausztronézek. Valójában a jelenlegi, kiélezett hangulat nem mindig volt jellemző a térségre, ugyanis a feltehetőleg több-tízezer éve Tajvanon megjelent civilizáció sokáig zavartalanul végezte hétköznapi teendőit. Jóllehet először éppen a kínaiakkal került komolyabb érintkezésbe az 1400-as években, ez azonban nem jelentette azt, hogy a Ming-dinasztia beolvasztotta volna a szigetet: Az első alkalommal érkező kínaiak csak apróbb gazdasági, kereskedelmi ügyekkel látogattak a kikötőkbe, tartósabb kolóniát vagy tributárius államot nem tudtak létrehozni. Érdemes kiemelni ennek egyik legfőbb okát, ugyanis a történelem során Kína sokszor rendkívül megosztott volt, s időről-időre belviszályok sújtották a térséget, így a császári udvar figyelme máshová összpontosult.

(forrás: thediplomat.com)

Az európaiak közül elsőként a portugálok és a spanyolok érkeztek Tajvanra. Elnevezése is ez időre datálható, a 16. századi “felfedezése” után az Ilha Formosa nevet kapta – ez magyarul annyit jelent, hogy „szép sziget”. Formosa első, hosszabb ideig tartó gyarmati függősége a 17. századra következett be, ugyanis 1624-ben a hollandok létesítettek támaszpontot Tajvan déli részén, elkezdve ezzel a helyiek bevonását a Holland Kelet-Indiák kereskedelmi hálózatába. Rendkívül felgyorsította a gazdaságot a cukorral és a rizzsel való kereskedés kibontakozása is. A helyi készletek és természeti erőforrások egyébként szintén felkeltették a hollandok érdeklődését, s rövidesen kínai bérmunkásokat fogadtak a tajvani ültetvények aratására. A hollandokat a kínai Qing-dinasztia zavarta el Tajvanról a 17. század végén, s ekkortól egyben egy igen hosszú kínai alárendeltségi státuszba került a sziget. Egészen a 19. század végéig, nevezetesen 1895-ig kell előreugranunk az időben, amikor az első kínai-japán háborút lezáró béke folytán Tajvan ezúttal Japán kézre került. Innentől kezdve a megszállók fokozatosan próbálták a japán kultúrkörbe integrálni a helyieket, ennél fogva az oktatási intézmények is megadott keretek mentén kellett, hogy működjenek. A közel 60 éves “megszállásnak” a második világháború vetett véget: Japán rendkívül fontos stratégiai támaszpontként tekintett Tajvanra, s a második kínai-japán háború során tengeri inváziókat hajtott végre a szigetről. Párhuzamosan a japán csapatokkal, a helyi tajvani lakosok is részt vettek a háború alatt kibontakozó harcokban Kína ellen. 1945-re a japánokat amerikai segítséggel kiszorították Tajvan területéről és voltaképpen a Kínai Köztársaság alá sorolódott be. Ezt követően viszont a véres polgárháborúban végül vesztes félként a szigetre menekülő polgári, nemzeti front, a Kuomintang létesített támaszpontot Tajvanon 1949-re. Csang Kaj-sek és hívei eleinte nem sok jóban reménykedhettek, mivel a Mao által vezetett Kínai Népköztársaság magát az igaz és egyetlen Kínának deklarálta, idő kérdése volt tehát, mikor következik be az anyaország inváziója. A feszült helyzetet az oldotta fel ideiglenesen, hogy az 1950-ben kezdődő koreai háború az USA-t arra sarkallta, hogy lényegesen erősítse meg stratégiai pontjait a Csendes-Óceán partvidékén: Az amerikai kormány gyakorlatilag egy blokádot rendelt el a két kínai állam közötti tengeri részen, ezzel elejét véve egy esetleges kommunista támadásnak. Igazság szerint Tajvan békéjét a mai napig az határozza meg, hogy az Egyesült Államok meddig hajlandó garantálni a szigetország függetlenségét, nyilván a másik oldalról a Kínai Népköztársaság álláspontja ez ügyben egyértelmű, ők az “egy Kína” elvet vallják. Mivel a népi Kína a 20. század második felére nagyhatalommá nőtte ki magát, s az USA hegemóniája csökkenő tendenciát mutat már nagyon régóta. Aggodalomra adhat okot, hogy a jövőben további, igen komoly súrlódásokra lehet számítani Tajvan kapcsán, mivel Kína a mai napig igényt tart a területre. Jól mutatja a két Kína izgalmas helyzetét az is, hogy az ENSZ BT-ben tulajdonképpen tagságot cseréltek: 1971-ben a Kínai Köztársaságot (Tajvant) leváltotta a Kínai Népköztársaság, s lényegében azóta is egyre inkább erősödik az utóbbi állam gazdasági és politikai befolyása az egész világon.

(forrás: globalsecurity.org)

Földrajzi szempontból Tajvan része a Cirkumpacifikus-hegységrendszernek – ehhez egyébként Japán is hozzátartozik. Északi irányból a Kelet-kínai-tenger, keletről a Filippínó-tenger, délről pedig a Dél-kínai-tenger veszi körül. Keleti részein erdős hegyvidékek terülnek el, de gyakoriak a vulkánok is. Az egyébként szubtrópusi éghajlattal rendelkező ország igen gazdag folyókban és tavakban is. Demográfiáját elemezve, fontos megemlíteni, hogy a közel 24 millió lakos mindössze 2%-a mondta magát ausztronéznak a legutóbbi népszámlálás idején, őket a helyi őslakosoknak tekinthetjük. Megközelítőleg 98%-a a népességnek han-kínai származású és a hivatalos nyelv is mandarin, de identitásukat nézve, a lakosok többsége inkább tajvaninak mondja magát mint kínainak. Toronymagasan a két legnépszerűbb vallás a buddhizmus és a taoizmus, de akadnak protestáns keresztények és elvétve akad egyéb, törzsi-tradicionális hitű ember is.

Érdemes szót ejteni Tajvan politikájáról is, ugyanis egészen sajátos, izgalmas a helyi pártok szerveződése. Tulajdonképpen a pán-zöld koalíció a jelenlegi legerősebb szövetség, ők saját magukat progresszíveknek tekintik, s a legtöbb képviselővel rendelkeznek a nemzeti parlamentben. Helyi, önkormányzati szinten viszont a nagy múltú Kuomintang az erősebb, ők az úgynevezett pán-kék koalícióhoz tartoznak. Valójában ez a két oldal határozza meg a közéletet. Nagyon erős többséget élvez a zöld koalíción belül a DPP (Demokratikus Progresszív Párt), ők magukénak tudhatják a legtöbb nemzeti mandátumot, s ideológiailag inkább a baloldalhoz sorolják magukat, ugyanakkor vallják a tajvani nacionalizmus eszméit is, ami gyakorlatilag azt takarja, hogy az ország saját magát Kínától egy különálló, független entitásnak tekinti. A tajvani polgárok többsége is, főként a jelenleg kibontakozó, kellemetlen helyzetben, olyan politikai vezetőket kíván választani, akik határozott módon eltávolodnak Kínától és fenntartják az erős kapcsolatokat az USA-val, illetve a nyugati szövetségesekkel. Utóbbi, angol-szász országhoz nem csupán politikai és diplomáciai érdekek fűzik Tajpejt, hanem a 60-as évektől nagyon komoly gazdasági szerepe is lett a szigetországnak, s egyike lett az ázsiai kistigriseknek. Gazdasági kapcsolatai is egyre erősebbé váltak a nyugati államokkal. Szárnyaló GDP-nek és berobbanó gazdasági sikereknek lehettünk szemtanúi, ugyanis Tajvan robosztus fejlődési ütemével mára a legkorszerűbb technológiai termékeket dobja piacra, ezen kívül nagyon jól képzett és versenyképes munkaerővel és utánpótlással rendelkezik, sok diák Kínában helyezkedik el – egyébkén több tajvani cég is a népi Kínában székel.

(forrás: ft.com)

Tajvan külpolitikáját, s nemzetközi kapcsolatait is fontos közelebbről szemlélnünk. Habár mióta az ENSZ-ben a helyét a Kínai Népköztársaság vette át, majd így jelentősen lecsökkent a mozgástere, az ország mégsem vált teljesen izolálttá a nemzetközi térben. Tagja számos kiemelkedő nemzetközi szervezetnek, köztük a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, az ASEAN-nak, az Ázsiai Fejlesztési Banknak és a WTO-nak is. A helyi vezetés továbbra is arra törekszik, hogy az állam súlya tovább erősödjön a külkapcsolatok tekintetében, mivel úgy vélik, hogy hosszú távon csak így őrizhetik meg az ország függetlenségét.

E felettébb sokszínű, gazdag történelemmel és értékes kultúrával rendelkező ország sorsa újból a nagyhatalmak kezében lehet. Nancy Pelosi látogatását tekintve is elmondhatjuk, hogy mind az USA, mind Kína részéről óvatos tapogatózások vannak annak érdekében, hogy felmérjék egymás jelenlegi igényeit, érdekeit. Sajnálatos módon a viszony az utóbbi pár évben nem javult a két nagyhatalom között, sőt éppen ellenkezőleg: Soha nem látott ellentétek bontakoztak ki, melyek elsimításához a két félnek kompromisszumos engedmények megkötésére lenne szüksége. Egyik égető probléma például a Donald Trump elnöksége alatt megindult kereskedelmi háború. A problémák orvoslására a legjobb módszer a párbeszéd lenne, mivel egy esetleges fegyveres konfliktusnak soha nem látott következményei lennének. Ugyan egyelőre még kicsi a valószínűsége a háborúnak, ugyanakkor Kína egyre inkább tesz olyan lépéseket, melyek már igen erősen súrolják a katonai fenyegetés határát. Joe Biden eddigi regnálása alatt inkább volt passzív szereplő a nemzetközi térben, mint egy céltudatos, határozott elnök, akinek szívügye lenne a Kínával való viszony helyreállítása. Ahhoz, hogy a konstruktív kommunikáció a kínaiak és Washington között végbe menjen, könnyen lehet, hogy meg kell várni a következő, 2024-es amerikai elnökválasztást, s mindenekelőtt Biden leváltását. Egy új elnökkel ugyanis lenne esély arra, hogy egy markánsabb, talpraesett politikus tárgyalhasson Pekinggel. Egyelőre azonban nem tehetünk mást, reménykednünk kell a legjobbakban és a békében.

Az ukrajnai háború, de főleg a 2022 augusztusi kínai hadgyakorlat és Pelosi-látogatás ismét felvetette azt a kérdést, hogy vajon Kína képes lenne-e háborút kirobbantani Tajvan miatt - amely esetleg világháborúvá fajulhatna. Tajvanról ismert, hogy jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül, ahogy a mai nyugati közvélemény talán azt is ismeri, hogy Kína fenyegetést jelent a számára - de milyen adottságokkal rendelkezik Tajvan Magyarországhoz képest?

Földrajzi és éghajlati adottságok

Magyarország és Tajvan természeti adottságai igen különbözőek. Amíg Magyarország területének több mint kétharmada alföld, valamivel kevesebb, mint egyharmada dombság és kevesebb, mint öt százaléka középhegység, addig Tajvan esetében a helyzet szinte fordított: a sziget keleten erdővel borított hegység (Csungjang-hegység), nyugaton síkság – előbbi teszi ki az ország mintegy kétharmadát. Tajvan főszigetének legmagasabb csúcsa, a Jáde-hegy (vagy Jüsan-hegy) a maga 3952 méteres magasságával majdnem négyszerese a magyar Kékes-tetőnek (1014 m).

A két ország vízrajza is érthető módon eltérő: Magyarország medence jellegű, míg Tajvan szigetország, előbbi esetében ez azt jelenti, hogy folyóvizeink nagy része külföldről érkezik, míg Tajvan szigetén „végigfolynak” a vizek. Magyarország leghosszabb folyójának, a Dunának az országon belüli szakasza több, mint 400 km – ezzel szemben Tajvan leghosszabb folyója, a Csosuj ennek kevesebb mint fele. Állóvizek tekintetében is hasonló a helyzet, ugyanis Tajvan legnagyobb területű állóvize, a Zsijüetan mindössze nyolc négyzetkilométer területű – ennél a Balaton (594 négyzetkilométer), a Tisza-tó, Velencei-tó és még a Fertő-tó magyarországi területe is nagyobb. Ami közös a két országban, hogy jelentősek a víztározók – Tajvan a tavakat ekként is használja, míg Magyarországon több mesterségesen kialakított víztározó is ismert, például a Tisza-tó.

A Zsijüetan-tó - Riyuetan (forrás: wikipedia.org)

Magyarország kontinentális éghajlatával szemben – amelyre ugyan hatással van a közeli tengerek mediterrán éghajlata, sőt még valamennyire az óceáni éghajlat is – Tajvan, amelyet átszel a Ráktérítő, szubtrópusi-trópusi éghajlatú, emiatt a hosszú és párás nyarak, valamint az enyhe és száraz telek jellemzőek. Tajvanon jóval magasabb az éves csapadék mennyisége – erre a kelet-ázsiai monszun is hat.

Társadalmi adottságok

Tajpej (forrás: portfolio.hu)

A statisztikák alapján etnikailag Tajvan és Magyarország lakossága is homogén (jóllehet Magyarországon az önbevalláson alapuló statisztika és a környezeti megítélés közti különbség torzíthat). Tajvan lakosságának mintegy két százaléka őslakos, a többiek az újkorban érkeztek Kínából, nagyrészt han kínaiak. Az utolsó jelentős bevándorlási hullám 1949-ben volt, amikor a Kínai Köztársaság kormánya Tajvanra menekült. Ennek következtében Kínának majdnem minden területéről érkeztek bevándorlók Tajvanra.

Vallási téren részletes és friss adatok nem állnak rendelkezésünkre, de 2005-ben a tajvani lakosság több, mint 80%-a vallásos volt (2011-ben a magyarországi lakosságnak valamivel több mint felére volt ez jellemző). A legjelentősebb vallások Tajvanon a buddhizmus és a taoizmus. A keresztény felekezetek közül a protestánsoknak nagyobb az arányuk, mint a katolikusoknak.

Tajvan esetében – Magyarországhoz hasonlóan – a teljes termékenységi ráta alacsony, 1 körül mozog (Magyarországon 1,5 körül).

Gazdasági adottságok

A földrajzi adottságok miatt Tajvan mezőgazdasága – Magyarországéval ellentétben – korlátozott, ugyanakkor nyersanyagokban sem kifejezetten gazdag, vagyis Tajvan a látványos fejlődését főleg a rendelkezésre álló munkaerőnek, a beruházási politikának és a rendelkezésre álló (külföldi) tőkének köszönheti. A fejlődést kezdetben erős állami felügyelet tette lehetővé, ma már az állam jóval kevésbé irányít.

Tajvan gazdasága erősen exportorientált, kiemelkednek az elektronikai, a gépipari és az olajipari termékek. Ez persze azt is jelenti, hogy Tajvan függ a külső piacoktól. A 2000-es évek közepétől kezdve a legjelentősebb külkereskedelmi partner fokozatosan a Kínai Népköztársaság lett: ma már közvetlenül kereskednek kínai és tajvani cégek, emellett jelentős a tajvani gyárak száma Kínában (főleg környezetvédelmi okok miatt települtek át, de az olcsó munkaerő is szerepet játszott).

Az exportorientáltság miatt például a 2008-as válság erősen érintette az országot, ugyanakkor a technológia jelentősége miatt a koronavírus-járvány miatti válság során 2020-ban a legnagyobb fejlődést elérő ázsiai ország Tajvan volt, főleg a félvezetőgyártás miatt.

Tajvan mezőgazdasága jóval kevésbé jelentős, mint Magyarországé. A tajvani mezőgazdasági terület az ország területének mindössze 20%-a, emellett vízhiány is sújtja az országot – a csapadék ugyanis sem időben, sem térben nem egyenletesen oszlik el, és éppen a mezőgazdasági területek a szerencsétlenebb sorsúak (Magyarország mezőgazdasági területe az országnak több, mint fele).

Ugyan Tajvan és Magyarország gazdasági kapcsolatai nem kifejezetten erősek, az nem mondható, hogy a kapcsolat nem fontos. A Tajvanba irányuló magyar exportot főleg a járművek adják – a negyedik legnagyobb felvásárló ezen a téren -, továbbá a mezőgazdasági termékek (főleg sertéshús, fagyasztott zöldségek és bor).

Tajvan vásárlóerő-paritáson alapuló egy főre jutó GDP-je – az IMF adatai szerint – 68,73 ezer dollár (több mint háromszorosa a kínai adatnak), ez 1,67-szerese a magyar 40,94 ezer dollárnak.

Hadügy

A hadügy kérdése Tajvan számára azért fontos, mert a tenger túloldalán helyezkedik el az a Kína, amely egyrészt soha nem ismerte el Tajvant, másrészt rendszeresen hangoztatja, hogy – bár végső megoldásként tekint erre – kész erőszakkal is megvédeni „Kína egységét”, vagyis kész megtámadni Tajvant. Ez Tajvan számára a tudatos hadseregfejlesztést jelentette – Kínához mérve -, a kérdést pedig még aktuálisabbá tette a 2022 februárjában történt Ukrajna elleni orosz támadás – felmerült ugyanis a kérdés, hogy vajon Kína is megtenne-e egy hasonlót Tajvan kapcsán, ráadásul egy tajvani konfliktust összességében kockázatosabbnak ítélnek minden oldalról, mint egy ukrajnait.

Tajvan – Magyarországhoz hasonlóan – tudatos haderőfejlesztést visz véghez. Magyarország azonban Tajvannal ellentétben általánosan fejleszti a hadsereget és a hadiipart, részben NATO-kötelezettség teljesítése céljából, részben a korábbi évtizedek amortizációja miatt. Széleskörű, átfogó haderőfejlesztési programot hirdetett meg, amely alapvetően az egész közép-kelet-európai régióra jellemző.

Ezek kis méretű, nagy számban beszerezhető és alkalmazható, könnyen elrejthető, nehezen felderíthető rendszerek, például rakétakilövők. Magyarország – és a régióban mondjuk Románia – számára ezzel szemben kiemelten fontos a nagy erejű, fejlett felszerelések rendelkezésre állása (például tankok).

Tajvan emellett a földrajzi viszonyokra is tudatosan épít, belekalkulálja a hadseregfejlesztésbe. Érthető, hiszen hiába fejlett a tajvani haditechnika, hiába kapnak jobb kiképzést, a kínai hadsereg létszáma meghaladja az egymillió főt, míg a tajvanié a százezret sem éri el. A rendelkezésre álló eszközök közt hasonló eltérések mutatkoznak Kína javára – emiatt is érthető a védekezésre készülés és a kisebb rendszerek beszerzése és üzemeltetése.

Tipikus tajvani táj (forrás: wikipedia.org)

Összességében mindkét ország, Magyarország és Tajvan is tudatos, komplex haderőfejlesztést hajt végre, ugyanakkor Magyarországon ez általános biztonságpolitikai megközelítéssel társul, míg Tajvanban a kínai fenyegetettség az oka. Magyarország emellett NATO-tag – és kötelezettsége a haderőre fordítani bizonyos forrásmennyiséget -, Tajvan ugyanakkor - hivatalosan - jóval kiszolgáltatottabb. Elvileg számíthat amerikai segítségre, de bizonytalan, hogy kockáztatna-e az Egyesült Államok, vagy a földrajzi viszonyokhoz tudna-e alkalmazkodni.

(A borítókép forrása: portfolio.hu)

Igen érdekes fordulatot vett az Európai Unióról -azon belül is a tagságról- szóló diskurzus. A napokban Ujhelyi István, a Magyar Szocialista Párt Európa Parlamenti képviselője jelentette be, hogy népszavazást fog kezdeményezni az uniós tagságról, azonban az ellenzék megosztottságára hivatkozva inkább úgy döntött, hogy inkább eláll tervétől. Az MSZP politikusa féltve Magyarország EU-tagságát, a nép kötelező erejű döntésével akarta bebetonozni hazánk helyét az európai integrációban. Olyan jelentősebb baloldali pártok, mint a DK és Momentum, nem támogatták Ujhelyit az ez irányú törekvésében. Úgy gondolják, hogy nem érdemes erről vitázni, a magyarok többsége EU-párti, továbbá „politikai hazardírozásnak” tartják. Az européer baloldaliak tartanak az euroszkepticizmus potenciális előretörésétől, ami előidézhetné a HUXIT-ot, aminek súlyosabb következménye lenne, mint a BREXIT-nek.

Azonban Gyöngyösi Márton, Ujhelyi EP-s kollegája, a Jobbik legújabb pártelnöke nem hallgatott se Cseh Katalinra, se Gelencsér Ferencre, de a DK-ra sem: ő majd kezdeményezni fogja azt, amit az MSZP-s politikus nem mert. A Jobbikos politikus már benyújtotta a kérdését az illetékes szerveknek, amely alapján a választók dönthetnek arról, hogy megkötik-e az Országgyűlés kezét az EU-tagságot illetően. Ha érvényes és eredményes lenne ez a népszavazás és az igenek lennének többségben, akkor a törvényhozás nem támogathatna semmilyen javaslatot, amit a kormány nyújt be és a tagság beszüntetését szorgalmazná. Az, hogy a népszavazási kérdés átmegye a rostán, azt majd az idő eldönti.

Miért is kéne kezdeményezni egy ilyen jellegű népszavazást? Mi szükség van rá?  Általánosságban elmondható az ellenzékről, hogy integráció-pártiak, míg a Fidesz-KDNP nem annyira. Ők sokkalta elfogadhatóbbnak tartják a Föderális Európa gondolatát, ami végső soron egy Európai Egyesült Államokban végződne, ahol a tagállami szint az eddiginél is alárendeltebb lenne. Ezért szorgalmazzák például az Európai Ügyészségbe való belépést, ezért nézték rossz szemmel a kormány magatartását a szankciós csomagok kapcsán: minden ilyen közös döntés és intézmény az egységesülési folyamatot szolgálja.

(kép forrása: facebook)

A kormánypártok ezzel szemben a szuverenista álláspontot képviselik, tehát nem tartják szükségesnek az európai szuperállamot, mint az integráció végcélját. Ők a nemzetek Európája nevezetű koncepció hívei, ahol a tagállami érdekek jobban érvényesülnek a közösségivel szemben. Ebben az „Európában” a folyamatok legfőbb alakítói a társult nemzetek kormányai. Ebből az alapállásból kritizálja igen élesen Orbán Viktor az Európai Uniót. A kormányzati kommunikáció Brüsszelt és az EU-s bürokratákat rendre Soros György csatlós seregeként illusztrálja, a hazai ellenzék ennek a „felforgató erőnek” a kiszolgálója.

Az ellenzék megpróbálja azt a képet felfesteni a Fideszről, hogy euroszkeptikus párt, tehát végső soron kivezetnék Magyarországot az EU-ból. Ezt a szándékot Orbán tusnádfürdői beszédéből vezette le Gyöngyösi Márton. A beszédről szóló elemzésünket itt olvashatják. Az ellenzéki logika és motiváció szorosan összekapcsolódik, mindemellett nagyon összetett. A kormánypárthoz képest balra lévő politikai erők azt a képet szeretnék erősíteni magukról a választók számára, hogy ők Európa-pártiak, Orbán Viktor és a Fidesz nem. Úgy gondolják, hogy az EU-tagság körüli széles társadalmi konszenzusból profitálhatnak, ha az ellenfelüket belekényszerítik egy minden szinten unió ellenes skatulyába. Azt várnák, hogy egy ilyen jellegű kérdéssel megtudnák osztani a kormánypárti szavazókat, ami a Fidesz-tábor eróziójához vezetne.

(kép forrása: facebook)

Nagyjából ezt a stratégiát lehetett felfedezni az orosz-ukrán háború kapcsán is az ellenzék részéről. Azzal, hogy Márki-Zay Péter egyértelműen kiállt Ukrajna mögött és szinte minden lehetséges eszközzel támogatta volna észak-keleti szomszédunk önvédelmi törekvéseit, azt akarta elérni, hogy a kormány belekényszerüljön egy egyértelmű orosz-párti álláspontba, vagy . Ezt arra alapozta, hogy a két tábor minden kérdésben rendszerint ellentétes álláspontot képviselnek. A Fidesz tábora megosztott volt ebben a problematikában. Voltak, akik üdvözölték Putyin háborús lépését, nagyon sokan viszont nem. A kormány kivárt és egy harmadikutas politikát választott, amit sok helyen néztek rossz szemmel.

Ezek után naivitás azt hinni, hogy a kormánypártok elkövetik azt a hibát, hogy egy ilyen kérdésben egyértelműen a társadalom többségének a véleményével szembe pozícionálná magát. Várhatóan ismét a kivárás taktikáját követnék és valami köztes álláspontot képviselnének. Amennyiben nem sikerülne egy ilyen pozíciót kialakítani, akkor kihasználnák azt a sajátosságát a népszavazásnak, hogy a részvételtől függ az eredményessége és felszólítanák a választóikat, hogy ne menjenek el „a baloldal által megszervezett bohózatra”.

Abból kiindulva, hogy az ellenzék is ennyire megosztott a kérdésben: szinte lehetetlen, hogy meglegyen a kellő mennyiségű szavazat. Egyébként is, ha átmegy az NVI meg az NVB rostáján a kérdés, akkor is 100 000 aláírást össze kell gyűjteni: a Momentum és a DK támogatása nélkül nem valószínű, hogy sikerülne. Ne felejtsük, hogy a hatpárti ellenzék a választási kampány során megpróbált népszavazást kezdeményezni a Fudan Egyetemről és az álláskeresési támogatás kapcsán, kevés sikerrel.

Az MSZP háromszor nyert választást az SZDSZ-szel az oldalán, azonban 2010 után megcsappant a támogatottsága, illetve több másik baloldali párt megjelenésével teret vesztett. Mára az ellenzék sereghajtóihoz sorolható be, nem ők alakítják a baloldal politikai irányvonalát. A választás után az összefogás szétszéledt, meggyengült a kötőerő. A baloldali útkeresésben a farkastörvények uralkodnak, mindenki azt csinál, amit jónak lát. A kisebb pártok a túlélésért és a relevanciáért küzdenek, az összefogás fenntartása jelent nekik biztos parlamenti helyeket. Ujhelyi István feltehetőleg az EP-s mandátumát is félti, 2024-ben pedig jó eséllyel el is vesztheti, mivel az MSZP egyedül nem valószínű, hogy elérné azt a szavazatarányt, amivel delegálhatna akár egy képviselőt is Brüsszelbe.

Az ellenzéki nagyobb pártok, mint például a Momentum, a DK és az idevágyó Jobbik inkább külön utakon járna. Mindegyik szeretne kiemelkedni, zászlóshajóvá válni a Fidesz elleni küzdelemben. Azt várják, hogy újra kialakulhatna egy kétblokkrendszer, de ehhez értelemszerűen túl sokan vannak, ezt fontosabb ellenzéki politikusok már ki is fejtették. Ebben a folyamatban senki sem szeretne betagozódó fél lenni, hanem az, aki mögé betagozódnak a többiek.

A DK és a Momentum reakciójából ítélve megállapítható, hogy a balliberális ellenzék élén ők vannak, megkerülhetetlenek. Azonban Gyöngyösi Márton másképp gondolta, nem érdekelte különösebben az ellenérvek hada. Az ő szerepét, az önmagáról és pártjáról alkotott képet ebben a cikkben elemeztük, így ezt most csak nagyon röviden tesszük meg. Gyöngyösi szeretné a Jobbikot leválasztani a baloldali ellenzékről, külön utat akar kitaposni pártja számára. Az eddigi megnyilvánulásai alapján kijelenthető, hogy ő a Jobbikot a legeurópaibb jobboldali pártként akarja újra pozicionálni a magyar pártpalettán. Nemkülönben képviselőként szorgalmazta az EP hatáskörének kibővítését nemrég, elkötelezett az európai integráció irányában. Az egy másik kérdés, hogy ez az européer jobboldali szavazók utáni vadászat hoz-e jelentősebb zsákmányt a konyhára. Azonban egyértelműen feltérképezhető az ellenzékkel kapcsolatos relációja a Gyöngyösi-féle Jobbiknak: nem különösebben izgatja, mit gondolnak erről a kérdésről, továbbá önálló, a gyökerekhez visszatérő, jobboldali fordulatot kívánnak venni.

A népszavazást kezdeményező pártok egy alkotmányjogi kérdést tennének fel identitáspolitikai burokban. Az Országgyűlés egy olyan szerv, ami a népszuverenitás letéteményese, a népakaratra hivatkozva dönt. Fontos kérdés a parlamenti szupremácia érvényesülése, megléte: ez azt jelenti, hogy a szóban forgó törvényhozó szerv bármilyen kérdésben dönthet-e. Amennyiben ez érvényesül és erre hivatkoznak majd az érintett szervek, amikor megvizsgálják a benyújtott kérdést, akkor a népszavazásból nem lesz semmi, ez a valószínűbb forgatókönyv. Amennyiben valami csoda folytán mégis elfogadják és kiírásra kerül a referendum, akkor a kilépésről vagy a bennmaradásról szóló vitává próbálnák átalakítani az alapvető kérdést, hogy a parlament dönthetne-e ilyen kérdésben. Ha a Fidesz beleállna ebbe a népszavazásba, akkor az Országgyűlés jogkörét védendő kénytelen lenne szembenézni a HUXIT vádjával, ez akár veszélyes is lehetne, de mint fentebb már kifejtésre került: akár érdektelenségbe is fullaszthatnák az egészet.

Az egész ellenzéki magatartás olyan, mintha egy madárfészek életét kísérnénk figyelemmel. A DK és a Momentum felismerve, hogy csak igen korlátozottan áll rendelkezésre táplálék, elkezdtek kakukként viselkedni, mivel úgy gondolják ennyi fiókát (pártot) nem lehet felnevelni. Az MSZP alultáplált madárkája megpróbált hangosabban csivitelni, amit a nagyobbak elnyomtak. (Most tekintsünk el attól, hogy a kakukkok hamarabb kelnek ki a tojásból, mint társaik és ezzel az előnnyel képesek arra, hogy kitaszítsák a fészekből a többieket.) A Jobbik viszont ennél „öntudatosabb madárka”: ő még képes arra, hogy hallassa a hangját, kicsit más hangot is üt meg a többiekhez képest.

Ebben a hasonlatban a Fidesz szolgáltatja a várhatóan nem kevés csalódott kormánypárti szavazót, erre pályáznak a "kakukkhangú" és "nem kakukkhangú fiókák". Gyöngyösi Márton azt várja, hogy a másfajta frekvenciával majd több eleséghez/szavazóhoz jut az Európa-párti jobboldali szavazók megnyerésével. Azért kezdeményezi ezt a megosztásra képes népszavazást, mert ettől várja a térnyerést. Azonban, hogy sikerül-e az ellenzéknek „rászednie” a Fideszt és több szavazót kicsikarni belőle, azt majd az idő eldönti.

(kép forrása: budapestkornyeke.hu)

Összefoglalva az ellenzék népszavazás körüli magatartását, kiválóan megmutatkozik, hogy ki milyen helyzetben van, ki merre halad. Az MSZP megpróbált valamit napirendre tűzni, újra releváns szereplővé avanzsálódni, erősíteni az ellenzék egységét. Ezt azonban a külön utakat járó, a dominanciáért küzdő pártok a „féltjük az EU-tagságot” címszóval lehurrogták, ők a saját szempontjuk szerint döntöttek. A Jobbik az új identitásából egy részt bemutatva mégis megpróbálja megvalósítani a népszavazást, de végső soron ez is inkább van a Fidesz kezében, mintsem az ellenzékében. A kormánypárt nem biztos, hogy beleszaladna egy ilyen potenciális pofonba, feltehetőleg eredményesen ki tudna maradni ebből a vitából.

Utolsó szempontként megpróbáljuk kikövetkeztetni a Mi Hazánk lehetséges magatartását az esetleges népszavazás kapcsán. A radikálisok az egyedüli ténylegesen euroszkeptikus, teljesen szuverenista álláspontot képviselő párt. Az ő EU-képük sokkal szélsőségesebb, mint a Fideszé, összeesküvésekkel van teletűzdelve. Ők csak profitálni tudnának abból, ha a társadalom kisebbik, az euroszkeptikusság skáláján különböző mértékben, de rajtalevő szavazók felé tudnának szólni. Az ellenzéknek és a Fidesznek ezzel is számolnia kell, amikor kialakítják az álláspontjukat. A Mi Hazánknak a Fidesszel ellentétben nem kellene belső törésvonalakkal számolnia, ők biztosan nem kötnék meg az Országgyűlés kezét. Nem idegen a radikális jobboldaliaktól az EU-tagságról szóló második népszavazás gondolata, nagy eséllyel terelnék ebbe az irányba a kérdést. Bár nagy eséllyel nem tudnák „megnyerni” a népszavazást, attól még komoly eredményeket is eltudnának érni.

Oroszország 2022. február 24-én támadta meg Ukrajnát; a háború már majdnem fél éve tart. Mostanra mindkét fél belefáradt, rengeteg embert veszítettek el, a harc azonban továbbra is folytatódik. A történelem során rengeteg helyzetben azt láttuk, hogy a szembenálló hatalmak a végsőkig küzdöttek, nem adták fel, még akkor sem, ha látták, hogy nincs sok esélyük.

Mégis mi vezeti őket arra, hogy tovább folytassák a kilátástalannak tűnő helyzetekben is? Jelen cikkben ezt a témát járjuk körül.

Mint annyi társadalmi problémára, erre is a szociálpszichológia tud nekünk választ adni.

Ez pedig a társadalmi dilemmából indul ki, ami a nem zéró összegű játszmákra jellemző.

Először is: mi az a zéró és mi az a nem zéró összegű játszma? Előbbinél az egyik fél csak akkor nyerhet, ha a másik veszít. Például valaki csak úgy szerezhet pénzt, ha azt a másik elveszíti. De rengeteg ilyen jellegű játék van, ahol csak egy nyertes és egy vesztes lehet a játék végére, legyen szó akár a sakkról, akár a malomjátékról. Nem zéró összegű játszma esetén a felek nem csak egymás kárára növelhetik nyereségüket, hanem összefogással valamilyen külső forrásból is hozzájuthatnak. Ennek klasszikus példája a fogolydilemma: két embert bankrablással gyanúsítanak, azonban letartóztatásukhoz nincs elég bizonyíték: ki akarnak csikarni egyikőjüktől egy beismerő vallomást. Külön-külön behívatva őket egy helyzetet vázolnak fel nekik, a döntést pedig nem beszélhetik meg egymással. Első lehetőségük, hogy vallanak, társuk pedig tagad: ekkor szabadon bocsátják a behívottat, társa viszont 10 év börtönbüntetést kap. Ha tagadnak, társuk viszont bevallja, akkor a behívott kap 10 év büntetést, társát pedig szabadlábra helyezik. Harmadik esetben mindketten vallanak: ekkor 5-5 évet kapnak. Utolsó lehetőségként pedig mindkettőjük tagad: ezért egyikük sem kap büntetést, de a bíró megígéri, hogy rájuk sóz 1-1 évet valamilyen kisebb bűnügy miatt. A behívottnak első látásra az a legkedvezőbb, ha vall: szabadlábra helyezik. De mi történik akkor, ha társa is csak magára gondol, és ő is vall? Ekkor 5-5 évet kapnak. Ennél pedig sokkal jobb az, ha mindketten tagadnak, és csak valamilyen kisebb ügy miatt kapnak 1-1 évet. Ehhez együttműködés szükséges (ez ebben az esetben csak azt jelenti, hogy ugyanazt csinálják, mert megbeszélni nem tudják), így maximum csak 1 évet kell ülniük, ami sokkal jobb az 5 évnél.

Azonban nem mindig jönnek rá az emberek, hogy együttműködésre lenne szükség, ekkor alakul ki a társadalmi dilemma: ha a felek versengenek, és önérdekük érvényesítésére törekszenek, sokkal rosszabbul járnak, mintha érdekeik egyeztetését választották volna. Ebből alakul ki a társadalmi csapda akkor, ha az együttműködés helyetti versengés automatizálódik.

Ezt legkönnyebben az „eladok egy dollárt” játékkal tudjuk megérteni. A játékban elárvereznek egy dollárt, a két játékos licitálhat rá úgy, hogy 25 centenként emelik a tétet. Az nyeri el a dollárt, aki a legnagyobb licitet teszi, viszont a végén mindkettőjüknek be kell fizetni a legutolsó ajánlatot, amit az egydollárosért tettek. Hogy alakul a játék? Péter először 25 centet ajánl a dollárért, Dávid emeli a tétet, 50 centet ígér. Péter ekkor elgondolkodik: befizeti első licitjét vagy még 25 centet ajánl? Utóbbi éri meg jobban a nyeremény miatt, így is tesz. Dávidnak is ugyanez a dilemmája: befizet 50 centet vagy még emeli a tétet? A licitelések során mindig ennek alapján döntenek a felek, általában úgy, hogy tovább licitálnak, hisz az jobban megéri. Amikor ezzel kísérleteznek a pszichológusok, rá kell jönniük, hogy a játékosok nem nagyon tudnak megállni 5-6 dollár alatt, pedig az már a nyertesnek is veszteséges. De miért is?

Ezt semmiképp sem akarják, pedig egy idő után sokkal jobb lenne, ha valamelyikük már feladta volna.

Ugyanez a forgatókönyv játszódik le a háborúknál is. Először is lássuk Montecuccoli híres mondását: „A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz”. A fegyverkezés sosem volt egy olcsó mulatság, mindenkinek rengeteg pénzébe kerül. A hosszú háborúk fenntartásához újra és újra kell a pénz, emellett pedig egyre több emberéletet is követel. De ha az orosz-ukrán háború példájánál maradunk, még más tényezők is árnyalják a képet. Oroszország félti a nagyhatalmi tekintélyét is, semmiképp sem vetne rá jó fényt, ha egy kisebb ország győzedelmeskedne felette. Félő, hogy egyre jobban terjeszkedne a Nyugat (Európai Unió és NATO), egyre inkább csökkentve az oroszok befolyását a térségben. Putyin is meggyengülne: nem lenne ekkora támogatás mögötte egy ilyen nagy megaláztatás után.  Ukrajna pedig már csak azért sem szeretné feladni magát, mert félti a területi integritását, ráadásul le kellene mondania az EU- és NATO-tagságról is. Természetesen azért támogatják az USA-ból, valamint ennyi EU-s országból is őket, mert nekik sem lenne jó, ha az oroszok alakítanák az ukrán nemzet sorsát.

Kép forrása: mandiner.hu

Vajon az orosz-ukrán háborút a „szaladok a pénzem után” jelensége még meddig fogja befolyásolni? A két nemzet meddig képes elmenni „csak” azért, hogy ne veszítsen?

„Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kaptsoló ujj hajókázható Tsatorna” – ezen szavakkal fordult 1715-ben a bécsi udvarhoz Szolnok parancsnoka, Dillherr báró. Katonai és polgári hatóságok is támogatták a megvalósítást, ugyanakkor csak a második világháború után kezdték el építeni. A csatorna mindmáig nem készült el teljesen, ugyanakkor a 2010-es választási kampányban is téma volt.

A Duna-Tisza-csatorna első tervei

Először Dillherr báró, Szolnok parancsnoka vetette fel a Pestet Szolnokkal összekötő csatornát. Mind a katonai, mind a polgári közigazgatás támogatta az ötletét, hiszen az Erdélyből Magyarországra érkező áruforgalom hatékonyabb és olcsóbb lebonyolítása és a kereskedelem felvirágoztatása mellett a katonák átvonulását is megkönnyítette volna. Az 1723-as országgyűlés törvényei konkrét lépéseket tettek a vízi utak fejlesztésére, és III. Károly külföldi mérnökökkel két csatornát – mégpedig egy Vác-Szolnok- és egy Kalocsa-Zombor-csatornát – is terveztetett, ugyanakkor ahhoz, hogy megvalósulhasson, a magyar rendek adóztatására lett volna szükség. Ezen anyagi problémák tükrében különös az Udvari Kamara megbízásából készült, Mikoviny Sámuel nevéhez fűződő terv (1744), amely a Duna-Tisza-csatornát meghosszabbította volna a Balaton és a Dráva irányába.

A Duna-Tisza-csatorna megépült szakasza Dunaharasztinál (forrás: lhp.hu)

Dunaharaszti mint kiindulópont

Ez a település ötletként már a XVIII. században felmerült, ugyanis II. Lipót több tervet is készíttetett a század végén, amelyek közül a Helytartótanács vizsgálata a Dunaharaszti-Kecskemét-Csongrád vonalat tartotta a leggazdaságosabbnak. Ugyanakkor ez nem tekinthető közvetlen előzménynek, hiszen ez sem valósult meg, sorsa ismeretlen.

A legmagyarabb Habsburg szerepe

Meglepő lenne, ha a tervezett Duna-Tisza-csatorna történetében ne jelenne meg József nádor, a reformer szemléletű Habsburg főherceg. József nádor személyében magas rangú pártfogóra talált az ügy: 1803-ban egy felterjesztést bocsátott a király elé (valószínűleg tévesen ezt Podmaniczky Józsefhez kötik), ugyanakkor több bizottsági felmérést és több beadványt végül az uralkodó 1826-os állásfoglalása zárt: pénzhiány.

A csatorna ősszel (forrás: https://dunaharaszti.hu/galeria/duna-tisza-csatorna)

Egy nemzeti ügy

A Duna-Tisza-csatorna természetesen a reformkorban is napirendre került. A hajózást és a vízszabályozást is felkaroló Széchenyi István a Lánchíd támogatóját, Sina György bankárt nyerte meg. Beszédes József ötletét támogatták, aki Pest-Csongrád/Szeged közti, mélybevágású csatornát tervezett – ez azt jelenti, hogy átvágják a víz útjába kerülő magaslatokat, és így vezetik a magasabban fekvő Duna vizét a Tiszába (a másik típus a magasvezetésű, amely a felszínen vezeti a vizet). Ez az elgondolás lehetőséget adott volna a vízenergia felhasználására és a belvizes területek vízmentesítésére és öntözésére; ugyanakkor hajózás és kereskedelem szempontjából nem ez lett volna a legelőnyösebb (északnyugat-délkelet iránya miatt). Beszédes komplex tervvel rendelkezett: egy Kolozsvárt Graz-al összekötő nagy csatornarendszerről álmodott – ennek része lett volna a Pest-Csongrád-csatorna is –, de központi fekvése miatt a Duna-Tisza-csatornát kezdte volna építtetni. A Pest-Szeged összekötést kiegészítette volna egy Bölcske-Csongrád-csatorna is.

Széchenyi és köre végül 1839-ben megalapították a Duna-Tiszai Csatorna Társaságot, amelynek a tevékenységét 1840-ben törvény biztosította. Széchenyi a Lánchíd tervezőjét, William Clarkot bízta meg azzal, hogy mérje fel a terepet, egyáltalán megvalósítható-e a terv. Clark a szükséges eszközöket a Lánchíd építési munkálataitól vette kölcsön, mivel azonban azok őrzés nélkül maradtak, elvesztek. A csatornatársaság egyébként is felbomlóban volt, ráadásul továbbra is viták folytak az érintett területekről.

A csatornaügyek európai fellendülése

Ahhoz, hogy 1849 után a csatornaügy ismét felszínre kerülhessen, a kiegyezésig kellett várni. Ez érthető, hiszen mind a beruházás, mind a mögötte álló ügyek (folyószabályozás, kereskedelem, hajózás) nagyfokú politikai stabilitást igényeltek. Mikó Imre földművelésügyi miniszter már 1868-ban felterjesztett egy javaslatot – Pest-Kecskemét-Csongrád-csatorna –, ugyanakkor a közlekedésre szánt pénzt a vasútépítés felemésztette.

Magyarország sem maradhatott ki: a Kereskedelemügyi és a Fölművelésügyi Minisztérium is foglalkozott a témával, ugyanakkor a kereskedelmi tárca a csongrádi, míg a földművelési a szolnoki torkolat mellett kardoskodott.

(forrás: wikipedia.org)

Egy új szempont – az öntözés

Ugyan 1918-19-ben és a Horthy-korszak elején is napirenden volt a csatorna ügye, végül csak a gazdasági válság után kezdtek vele foglalkozni. Ekkor már a talajvíz és az öntözés is megjelentek szempontként: 1929-ben talajvízszint-mérő kúthálózat-építési programot indítottak, emellett létrehozták a ’30-as években az Országos Öntözésügyi Hivatalt. Elkezdték az öntözési rendszert, vagyis a csatornahálózatot kiépíteni és a gazdálkodók számára igyekeztek olcsón biztosítani az öntözővizet. A Hivatal első elnöke Kállay Miklós, későbbi miniszterelnök lett. Bár 1933-ban Gömbös Gyula kijelentette, hogy maga a Duna-Tisza-csatorna nem időszerű (ugyanakkor fontosnak nevezte).

1943-ban törvényjavaslat készült a vízi munkálatokról, amely külön szakaszban tárgyalta a Duna-Tisza-csatornát. Indoklásként a hasonló, német építkezésekre hivatkozik. Az öntözés és a gazdálkodás szempontja egyben társadalompolitikai vonatkozásokat is tartalmazott, hiszen elősegítette a falvak fejlődését. A megvalósítandó csatorna épülését végül a háború akadályozta meg.

A csatorna megépül?

A háború lezárása után ismét napirendre került a csatorna ügye. 1715 óta majdnem harminc jelentősebb terv előzte meg a végül 1948-ban elkezdődő munkálatokat. A csatorna tervezett nyomvonala Budapest-Dunaharaszti-Kecskemét-Újkécske-vonal, és kifejezetten részletes terveket dolgoztak ki: tartalmazta az üzemeltetés költségeit (energiaigény), a kapcsolódó, szükséges elemek kivitelezési tervét.

Az 1970-es években ismét felmerült a kérdés, de kivitelezésig már nem jutottak.

A 2010-es országgyűlési választáson a Jobbik és az MSZP is felvetette a folytatást, ugyanakkor előbbi a kereskedelem, míg utóbbi az öntözés céljából. Mindössze programszinten volt jelen, de költségekkel nem foglalkoztak, illetve szakmai körökben jelenleg nincs aktualitása a csatornának (abban egyetértés van, hogy költséges lenne).

A Duna-Tisza-csatorna elkészült és tervezett szakaszai (forrás: Háromszáz éves álmot kerget a Jobbik és az MSZP (origo.hu))

A csatorna értékelése

Ugyan az 1946-47-es tervek részletesen tartalmazták a hajózási kritériumok kiépítését, jelen állapotban erre érdemlegesen nem használható. Kiemelt szerepe van ugyanakkor a belvíz elvezetésében és az öntözésben – ráadásul alapvetően kevésbé csapadékos területen helyezkedik el. Használják emellett horgászatra és tisztított szennyvíz elvezetésére – előfordul, hogy nem kellően tiszta víz kerül bele. Az 1970-es évekig fürdésre is lehetett használni, ezt azonban járványveszélyre hivatkozva megtiltották.

Érdekességek a csatornával kapcsolatban

Több különböző terv és érdekes tény övezi a csatorna történetét. Mikoviny Sámuel terve fent olvasható, nagyjából vele egy időben, a XVIII. század közepén francia mérnökök egy terve Pestet a Sajóval kötötte volna össze – ezen terv központi megbízásból jött létre, eredetileg a Duna-Tisza összekötése céljából.

A reformkorban a csatorna nagy ellenfele a vasút volt. Megjelentek egyrészt az érdekképviseletek is, de Sina György is vasúti terveinek rendelte alá a támogatást: abban az esetben hajlandó támogatni a csatornát, ha a Duna jobb oldalán épül fel a vasút (ez volt az általa preferált) szemben a balparti (Pest-Szeged) szakasszal.

1918-19-ben is foglalkoztak a csatornával, egy építőbizottságot is létrehoztak miatta. Ennek vezetője Gerster Béla mérnök volt, aki az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-csatorna végleges nyomvonalának a megállapítója.

A csatorna építésének kezdetén maga Tildy Zoltán is jelen volt, az első „ünnepélyes” kapavágást is ő végezte el.

 (Borítókép forrása: https://dunaharaszti.hu/galeria/duna-tisza-csatorna)

Bár külföld is gyönyörű, nem feltétlenül kell annyit utazni azért, hogy káprázatos helyeket láthassunk. Hazánk is számtalan szépséget, érdekességet, különlegességet rejt magában, erre egy kitűnő példa a Mátra-Bükk térségben elhelyezkedő Eger. Eger történelméről hosszú sorokat lehetne írni, ahogy Tinódi Lantos Sebestyén vagy Gárdonyi Géza is megtette (irodalommal fűszerezve). Egert (latin nevén: Agria) Dobó István tette igazán híressé – a várkapitány emberei segítségével 1552-ben sikeresen megvédte az egri várat a törökökkel szemben. (Habár már 1596-ban sikeresen elfoglalták az oszmánok azt.)

Ha Egerben járunk számos látványosság közül választhatunk, de kezdjük az egri várral!

A vár Eger belvárosától öt perc sétára található. Ahogy belépünk, nem csupán várfalak tárulnak a szemünk elé: ott vannak a Kazamaták, melyek a föld alatt rejtőznek: leginkább olyan köveket – az átlagember szemében tűnik csak köveknek – láthatunk ott, amik korábbi építmények maradványai. Találhatunk még maketteket arról, hogy mikor, hogy nézett ki a vár, valamint arról is, hogy milyen tervek voltak az átépítéséről, amelyek végül nem valósultak meg. Ezen kívül bemutatják a magyar és az oszmán hadseregek jellemzőit is, a harcosoktól kezdve a fegyverekig, ágyúkig.

Láthatjuk még a Fegyvermustra kiállítást is, ahol fegyverek rengetege tárul a szemünk elé. Egy érdekes felvételen még azt is bemutatják különböző anyagokon, hogy melyik lőfegyver mennyire volt hatásos. Egy másik kiállításon az egri vár történetét is bemutatják, Szent István korától egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Ezen kívül még ott van a romkert Gárdonyi sírjával, a börtönkiállítás, a Hősök terme - középen Dobó István síremlékével -, a néprajzi kiállítás (Magyar minta – Holló Valéria) és a Múlt-kirakó, ami a Heves megye területéről előkerült régészeti leleteket mutatja be az kőkortól a honfoglalásig. És persze rengeteg helyen gyönyörködhetünk a kilátásban a romkerttől kezdve a Dobó bástyáig.

A váron kívül is vannak kiállítások: Gárdonyi Géza Emlékház, Ziffer Sándor Galéria, vagy a Valide Szultána Fürdőrom. Természetesen mindezt nem lehet bejárni egy nap alatt, de mindegyiket érdemes megnézni ha időnk engedi.

Eger másik nagy különlegessége a minaret.

Az egri minaret erkélyére 98 lépcső vezet fel, ezt azonban csak azoknak ajánlom, akik se nem tériszonyosak, se nem klausztrofóbiások. Nagyon szűk az épület, épphogy csak elfér egy ember. Az erkélyen is ennyi hely van a korlát és a fal között, és ott még a magasság is ijesztő lehet. Mindazonáltal, egy felejthetetlen élmény annak, aki felmerészkedik. Egyrészt azért, mert megismerhetjük, hogy a török uralom alatt a müezzin Egerben honnan vezette az imákat; másrészt azért, mert a város gyönyörű látványa tárul a szemünk elé.

A minaret mellett helyezkedik el a Kopcsik Marcipánia, mely Kopcsik Lajos Oscar-díjas, Venesz-díjas, Guinness-rekorder, világ- és olimpiai bajnok cukrász mester (és tanítványai) alkotásait mutatja be. Ezek mind cukormasszából és marcipánból készültek, de megdöbbentően élethűek: legyen szó akár a kalocsai hímzéses párnáról vagy a káprázatos barokk szobáról.

Érdemes pár szót ejteni a Város a város alatt kiállításról is. Bár először ijesztőnek hangozhat a standard túrára szóló 3500 Ft-os jegy, viszont a tárlatvezetés miatt megéri: az ott található érdekességekről igazán élvezhetően beszélnek. Ráadásul gyerekekre is szabták a programot: második része egy Vissza a jövőbe-szerű időutazásról szól.

Érdemes észben tartani, hogy pincerendszer révén még nyáron is nagyon hűvös van: egy hosszú nadrág és egy zárt cipő éppen megfelelő ruházat.

A Csillagvizsgáló és a Tudományos Élményközpont az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem felső emeletein helyezkedik el.

A Panoráma teraszról Egerre tekinthetünk; ha valaki nem merészkedik fel az egri minaret erkélyére, innen is hasonlóan szép kilátásban gyönyörködhet. (Az Eger Eye óriáskereket se hagyjuk ki, ha nem tudunk betelni a látvánnyal!) Ezen kívül még érdekes csillagászati kiállításokat is láthatunk ott. Ez szintén gyerekekre szabott program, akik láthatóan élvezik is az élményközpontot. 

Egy meleg napon érdemes ellátogatni az egri strandra is, és a vele egybekötött Török Fürdőt is megtekinthetjük. A strandon többnyire termálvizekben fürödhetünk, de ezen kívül vannak gyerekmedencék, csúszdák, és élménymedence is. Nagyon érdekes élményt nyújt az egyik medence a strandon, ami török hangulatot idéz. Csak lábszár középig ér a víz, falai régiesek, a medence virágokkal van körbeépítve.

A bort kedvelők a Szépasszony-völgyet is élvezni fogják: rengeteg pince borát lehet megkóstolni.

Sike Tamás borát a nemrég elhunyt Csollány Szilveszterről (magyar olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornász) nevezte el. A Szilas bort a tornász kedvenceiből háziasították össze, tehát nem csak azért különleges, mert az ő nevével fémjelzett, hanem az íze miatt is.

Aki Egert alaposan meg akarja ismerni, annak szüksége van pár napra, hisz annyi érdekesség és különlegesség található itt, hogy arra pár óra biztosan nem elég. Egyszer mindenkinek érdemes meglátogatni ezt a várost!

„Lengyel, magyar – két jó barát…” tartja a közmondás, de valóban helytálló-e ezen frázis napjainkban? Sokakban felmerülhet némi kétség, aggodalom a V4 csoport további, zökkenőmentes együttműködését illetően. A 2022-es esztendő a Covid19 pandémia és az egyre inkább kibontakozó gazdasági válság után egy szörnyű nemzetközi fegyveres konfliktust hozott a kelet-közép-európai térségbe. Részint ennek is köszönhetően nőhetett meg a szkepticizmus a visegrádi négyek politikáját illetően. Valóban elég egy ilyen rövid idő alatt bekövetkező konfliktus  a több évszázados kötelékek szétszaggatásához?

A V4-ek politikai, s gazdasági kohézióját a regionális érdekeken túl a közös múlt, kultúra, vallás és sajátos identitás is meghatározza. A posztszovjet térség volt szocialista államainak társadalmában az európaiság magasztos fogalma sokkalta többet jelent, mint egy nyugat-európai polgár számára. Utóbbi esetben ugyanis többnyire csupán egy földrajzi fogalom, azonban térségünkben Európához egy fennkölt, érzelemdús, konstruált politikai világkép is hozzátartozik, melyhez olyan egyéb fogalmak társulnak, mint a demokrácia, szabadság és jólét. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy Kelet-Közép-Európa határozottan más gazdasági és politikai útvonalat járt be a történelem során, s itt nem csupán a szocialista múltra kell gondolni. 

(Forrás: hvg.hu)

A jelenlegi problémákat és nézeteltéréseket a Visegrádi Együttműködésben főként a fokozott gazdasági szankciók Oroszország ellen – itt elsősorban az olaj- és gázembargó ügyére kell gondolni – és a háború kapcsán kialakult katonai segítség közti proporcionális különbségek okozzák. Lényegében a hangsúly azon van, hogy Magyarország arányaiban nem vállal akkora szerepet az Ukrajnának küldött fegyverszállításokat illetően, mint a másik három visegrádi ország. Közvetlenül ezalatt nem azt kell érteni, hogy magyar fegyverek érkeznének Ukrajnába, de közvetetten támogatjuk Ukrajna fegyverellátását az EU-n keresztül, hiszen pénzzel járulunk hozzá a megadott Uniós kerethez. A többi visegrádi ország, velünk ellentétben közvetlenül is adományozott harci eszközöket az ukránoknak. Lengyelország és Csehország például még a Varsói Szerződés idején tervezett tankokkal, Szlovákia légvédelmi fegyverrel látta el a háború sújtotta országot. 

(forrás: bbc.com)

Sokan úgy vélik, Orbán Viktor egyenesen ,,Putyin csatlósa", amiért nem segít katonailag az ukránoknak. Valójában arról van szó, hogy Magyarország egy békeszerető, NATO tagállam, s harmadik országokkal, mint Oroszország vagy Ukrajna nem kíván konfliktust kockáztatni. Utóbbi koncepciót egyébként az a tény is erősíti, hogy a NATO-ban működő kollektív biztonsági mechanizmus – az 5. cikkely szerint – egy globális háborúval fenyegetne, amennyiben egy tagállam harcokba keveredne egy harmadik féllel.

A háború kérdése tehát egy alapvető törésvonal lehet a visegrádi államok közös politikáját illetően. Ugyanakkor azt is érdemes kiemelni, hogy a Visegrádi Együttműködésben a kezdetektől is léteztek alapvető ellentmondások és szerkezeti problémák. Elég, ha abból kiindulunk, hogy a V4-ek nem rendelkeznek meghatározott, központi székhellyel vagy adott politikai intézményekkel, egyetlen szervük a Pozsonyban székelő Nemzetközi Visegrádi Alap (IVF). Az együttműködés dinamikáját sokszor a politikusok egymáshoz fűződő kapcsolata határozza meg (például azonos pártcsaládból érkeztek-e).

Racionálisan megközelítve a szervezetet, teljesen normálisnak mondható, hogy a visegrádi országok kapcsolatában néha előfordulnak “hullámvölgyek”, olyan periódusok, mikor a politikai elit nem tudja érdekeit összehangolni. Fontos itt jelezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy a négy nép közötti gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok ilyenkor nagy mértékben gyengülnének. Feltehetően a hosszú távú geopolitikai érdek előbb-utóbb felül fog kerekedni. Utóbbi állítást arra lehet alapozni, hogy az együttműködés fundamentális értékeit már az 1991-es Visegrádi nyilatkozatban egyértelműen megjelölték:

„ … a történelem folyamán kialakult hagyományos kapcsolatrendszerük, kulturális és szellemi örökségük, vallási hagyományaik közös gyökerei.”

A jelenlegi bizonytalan helyzetben tehát a jövő kérdésére a választ a múltban kell keresnünk, s az előbb idézett szöveg is azt támasztja alá, hogy a V4-ek összetartó ereje egy olyan szervesen kialakult hálózat, mely képes túlélni a történelem megpróbáltatásait. Gondoljunk csak a 20. század legsötétebb időszakára. A második világégés alatt a kelet-közép-európai térség államai de facto különböző katonai-szövetségi rendszerbe tartoztak. Lengyelország német lerohanása után azonban a magyar kormány készséggel fogadott be több tízezer lengyel menekültet – annak ellenére, hogy látszólag az aktuális politikai és diplomáciai érdek következtében a Magyar Királyságnak Németországot baráti hatalomként kellett kezelnie. Napjaink problémái, konfliktusai is nagy kihívás elé állítják a visegrádi vezetőket, sorra jelennek meg cikkek arról, hogy a lengyel-magyar szövetség darabokra hullhat, ez az álláspont azonban azért sem helytálló, mert sokkal több a közös stratégiai, politikai érdek, mint az ellentét.

(forrás: demokrata.hu)

Feltehetőleg nem fog kialakulni a szomszédos háború végeztével egy merőben új világrend, ami felborítana mindent. Oroszország egyrészt már semmiképpen nem tekinthető szuperhatalomnak – Európában még mindig nagyhatalom, viszont látva a jelenlegi háborús helyzetet, feltehetőleg Oroszország "beavatkozása" nem a tervek szerint halad, ez is bizonyítja, hogy mára már komoly pozíciókat vesztett –, másrészt badarság azt feltételezni, hogy egy esetleges orosz győzelem után Putyin megtámadná a NATO-t – megint csak az 5. cikkelyt alapul véve. Egy új globális éra már így is kialakulóban van, függetlenül a háborútól. Azonban ennek elsődleges nyertese nem Oroszország vagy Ukrajna, még csak nem is Amerika, hanem sokkal inkább a Kínai Népköztársaság, mely gazdasága hamarosan felülkerekedhet az Egyesült Államokén – vásárlóerő-parítás alapján Kína 2017-ben már felülmúlta az USA-t. 

(Forrás: oecd.org)

Európában azok a gazdasági mechanizmusok, melyek uniós szinten kialakultak, folytatódnak a jövőben is, erre egyébként jó példa az, hogy Németország a közelmúltban rendkívül fontos kereskedelmi partnerként kezdte elismerni a Visegrádi Együttműködés országait. Lehetséges, hogy sokak szemében a jelenlegi politikai helyzet vészjósló, sőt kétségbeejtő – főként, ha hozzátesszük a Covid19 pandémia során lendületet kapó izolacionizmust –, ennek ellenére úgy vélem,

a Visegrádi Együttműködés nem fog véglegesen darabjaira hullani.

Egyik ok a V4-ek túlélése mellett pusztán az a kézzelfogható tény, hogy napjaink világpolitikáját – ugyan még mindig elsősorban az állami aktorok közötti kapcsolatok dominálják – a 80-as, 90-es évektől egyre erőteljesebben befolyásolják a különböző jellegű nemzetközi szervezetek, nem-állami aktorok. A regionális, politikai szervezetek (mint amilyen a V4 is) ereje és egyben létjogosultsága éppen abban rejlik, hogy a kis, “erőtlen” államok együttes összefogással sokkalta hatékonyabban tudnak fellépni a nagyobb versenytársakkal, riválisokkal szemben.

(forrás: vasarnap.hu)

Nehéz lenne megjósolni, hogy a soron következő cseh elnökség milyen irányvonalat fog képviselni, s hogy a V4 együttműködés a jövőben ismét egy virágzó, s jövedelmező regionális szervezetként fog-e funkcionálni. Mivel a jelenlegi kilátások több európai országot fegyverkezésre késztettek, ezért valószínűsíthető, hogy a visegrádi politika is tovább fogja növelni katonai kiadásait a NATO keretein belül. Ezzel egyetemben a fenntarthatóság és a környezetvédelem is kulcsszerepet kellene, hogy betöltsön az elkövetkező találkozókon. A visegrádi országoknak ezen kívül fokozott mértékben és közösen kell kezelniük az energiaválság következtében felmerülő gazdasági recessziót is.

Összességében annyi biztos azonban, hogy

mind a négy visegrádi ország érdekelt a szövetség stabilitásában, mivel az eddigi együttműködés rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult és gyakorlatilag minden fél számára egy win-win szituációt jelentett.

Ez igaz kereskedelmi, politikai és kulturális szinten is. Nem érné meg egyik V4-es országnak sem felbontani a több évszázados, szoros köteléket egy olyan háború miatt, melyet nem nekik kell megvívniuk.

 (Borítókép forrása: ma7.sk)

Orbán Viktor ismét beszédet mondott, ezúttal a CPAC (Consevative Political Action Conference) dallasi állomásán. A miniszterelnök amerikai kiruccanásán találkozott Donald Trump-pal, aki már tervezi, hogy újfent ringbe szálljon az elnöki székért 2024-ben. De miért fontos ez a beszéd? Mit akarhat Orbán Viktor az amerikai Republikánusoktól? Milyen reményei vannak Donald Trump kapcsán?

Fontos az elején leszögezni, hogy a CPAC egy igen fontos konzervatív találkozó, komoly presztízsértékkel bír, ha valaki ott előadhat. A világ vezető hatalma az Egyesült Államok, így talán nem túl merész azt állítani, hogy a Republikánusok a glóbusz legbefolyásosabb jobboldali, konzervatív pártja. De ez korántsem tud úgy és annyira érvényesülni, ha nem ők alakítják az amerikai politika menetét. Jelenleg Joe Biden személyében a Demokraták kezében van az elnöki hatalom, ezt kiegészíti a Képviselőházban meglévő többség, miközben a Szenátusban 50-50 az arány. Azonban az USA Szenátusának van egy igen érdekes mechanizmusa a patthelyzetek eldöntésére. Ha egy szavazás döntetlenre áll, akkor az alelnök (jelenleg Kamala Harris) bármikor beszállhat és szavazhat, ezzel eldöntheti a Demokrata és Republikánus szenátorok meccsét.

A Kongresszus az elnöki hatalom motorja, feltéve, ha az a végrehajtó hatalom mögött áll. Amennyiben porszem kerül a gépezetbe, tehát elveszti a regnáló elnök a Kongresszus támogatását, akkor nehéz időszak elé néz. Sokkal nehezebben, több kompromisszum megkötésével lehet bármit is átverni egy „ellenséges” légkörű törvényhozáson. Természetesen átszavazhatnak és támogathatják a Republikánusok a Demokraták javaslatait és vica versa, de ez már egyre kevésbé jellemző, megjelent (vagy legalábbis megerősödött) az európai politikai kultúrára jellemző pártfegyelem.

Orbán Viktornak az áll az érdekében, hogy a Republikánusok győzzenek majd novemberben, hogy Joe Biden elnökségének a második fele földi pokollal érjen fel a Demokraták számára. Ezzel együtt az is az érdeke, hogy Donald J. Trumpnak hívják újfent az Egyesült Államok elnökét, hiszen elnöki ciklusa alatt fontos szövetségese volt Orbánnak. De mégis, mit tud ezen Magyarország miniszterelnöke bármit is befolyásolni, segíteni?

(kép forrása: infostart.hu)

Orbán Viktor arra használta fel a meghívást a CPAC-re, hogy felajánlja tudását az amerikai Republikánusok számára. Úgy gondolja, hogy neki, „Európa magányos csillagának” kormányfőjeként sok mondanivalója van az amerikai jobboldal számára. A beszédében a miniszterelnök a szerepét beleillesztette a magyarság félévezredes történelmi küzdelmébe, mely során a szuverenitás visszaszerzése/visszaállítása volt az áhított cél. Ő követi a kereszténység védőbástyájaként aposztrofált végvári vitézek hagyományát, amikor a migrációs politikáról és a határvédelemről beszél. Vállalja az eszmei kontinuitást ’56 forradalmáraival, akik leadták az „első lövést”, illetve kijelenti, hogy az ő generációja volt az, amelyik megnyerte a háborút. Itt hat az amerikai jobboldal antikommunista érzületére, mivel kiemelte Ronald Reagan volt amerikai elnök szerepét a Szovjetunió megroppantásában.

A rendszerváltás utáni politikai szerepvállalását beleilleszti ebbe a szuverenista hagyományrétegbe: ő folytatta a harcot a posztkommunista baloldallal, amely szövetséget kötött a (progresszív)liberálisokkal. Ugyanazt a szabadságharcot vívja Brüsszellel szemben, mint a magyarság történelme során Béccsel és Moszkvával szemben. A magyarországi ellenzék a kormányzati kommunikációban jellemzően ennek a progresszív, liberális globalista elitnek a kiszolgálója szokott lenni. Orbán Viktor önképének a szerves részét képezi az állandó küzdelem: Nagy Imre újratemetésén beszédében követelte a szovjet csapatok kivonását, ellenzékiként részt vett a kerekasztal tárgyalásokon, harcolt a posztkommunista baloldallal, a bankokkal, Brüsszellel, Soros Györggyel.

(kép forrása: magyarhirlap.hu)

Orbán azzal legitimálja a tanácsadói mibenlétét, hogy ő sikerrel vette fel a harcot azokkal az erőkkel, amelyekkel a Republikánusok is küzdenek. Az amerikai jobboldal évek óta előszeretettel deklarálja, hogy a másik oldalnak szocialisztikus, kommunizmusra emlékeztető törekvései vannak. Orbán beszédében a baloldaliságot azonosítja a magas adókkal, ez a Republikánusok számára az egyik legnagyobb bűn, amit a Demokraták általában képviselnek. A magas állami szerepvállalásban az amerikai szabadság eltiprását azonosítják, szerintük a progresszív adózás bünteti és akadályozza a sikeres és merész amerikaiakat álmaik megvalósításában. A miniszterelnök egyébként „jól beszéli” a trumpista jobboldal nyelvét: az illegális migráció, a családpolitika, a kisközösségek fontossága, a rendőrség finanszírozása, az alacsony adók, a genderizmus elleni harc fontos eleme az amerikai jobboldal identitáspolitikájának, a harciasságról nem is beszélve.

Azonban érdemes kiemelni, hogy nem egy homogén társulat a Republikánus párt. Ahogy a Demokraták, úgy Reagan pártja is több irányzatot foglal magában. Ez az amerikai pártrendszer sajátossága: a különböző irányzatokból nem hagyják, hogy többpártrendszer alakuljon, inkább beépítik, domesztikálják azokat. Ezért lehet mérsékelt és trumpista Republikánusokról beszélni. Valamennyire elvannak egymással, de olykor igen feszült az ellentét az irányzatok közt. Mind két párt esetében a mérsékelt képviselők, szenátorok kompromisszumra hajlamosabbak, de ezzel egy füst alatt saját pártjuk árulóivá is válnak. A jobbközép Republikánusok korántsem olyan harcosak, mint a Trump által támogatottak, ez a konfliktus forrása a párton belül.

Az utóbbiak az előbbiek rovására akarnak bejutni a törvényhozásba, hiszen ők nem a „washingtoni mocsár” érdekeit nézik, hanem az amerikai népét. Orbán Viktor populizmusa nagyban hasonlít Donald Trumpéra, azonban a miniszterelnök régebben kezdte. Ő 16 évnyi ellenzékiség és ugyanannyi kormányzati tapasztalattal a háta mögött képesnek gondolja magát arra, hogy érdemi segítséget nyújtson a trumpistáknak.

(kép forrása: thenation.com)

Azonosítja a jobboldal számára a közösen megvédendő értékeket, illetve a közös ellenfeleket is: meg kell védeni a család intézményét, a keresztény-zsidó gyökerű kultúrát, a határokat, a nyugati civilizációt a progresszív liberálisokkal, az NGO-kal és Soros Györggyel szemben, akik migrációt és poszt-nyugati világot akarnak. Ahhoz, hogy ezeket az ellenfeleket le tudhassák győzni, ahhoz össze kell fogniuk, segíteniük kell egymásnak. Orbán azt sugallja, hogy az amerikai Republikánusoknak kicsit olyannak kell lenniük, mint neki: ugyanúgy a saját játékszabályaik szerint kell, hogy politizáljanak. De ehhez a kultúrháborúhoz a „Dávid” nagyságú Magyarországnak szüksége van egy baráti amerikai kormányzatra, különben nem tud megbirkózni a „Góliát” nagyságú kihívással, amelyet Brüsszellel, Soros Györggyel és az NGO-k seregeivel azonosít.

Orbán Viktornak megfogyatkoztak a szövetségesei, erősen beszűkült a mozgástere. Ebből a helyzetből pedig úgy gondolja, hogy a Republikánus párt trumpista szárnya tudja leginkább kisegíteni. Nem véletlenül adott elő az amerikai jobboldalt érintő identitáspolitikai témákról, és korántsem motivációmentesen ábrázolta magát olyan ideologista-tanácsadói szerepkörben, mint ahogyan azt tette. Bemutatta az általa fémjelzett „magyar modellt”, ami alapján felvehetik a küzdelmet a Demokrata párttal a félidei választásokon, ami megalapozhat Donald Trump visszatérésének. Abban bízik, hogy a tanácsait megfogadó győztes Republikánusok nem felejtik hathatós segítségét és rákényszerítik az akaratukat az Európai konzervatívokra, hogy fogadják vissza köreikbe a Fideszt és Orbán Viktort. Továbbá azt várja a kormányfő, -amit Tusnádfürdőn is pedzegetett- hogy azt a bonyolult nemzetközi politikai helyzetet, amit az orosz-ukrán háború hozott el, azt csak egy orosz-amerikai béketárgyalás tudja feloldani. Ehhez viszont nincs meg az akarat Orbán szerint a Biden-adminisztrációban, így egy második Trump kormányzat lenne az ideális a béke szempontjából.

A miniszterelnök 2024-et kulcsfontosságú évnek tartja, hiszen akkor lesz EP választás itt, elnöki és kongresszusi választás ott. Mind a két választás ezáltal nagy jelentőséget kapott, gyakorlatilag a globális jobboldal és baloldal újabb sorsdöntő összecsapásává váltak Orbán interpretációja által, a tét a poszt-nyugati világ megvalósulása vagy a nyugati civilizáció megmentése.  Eddig a Fideszen segítettek a Republikánusok, például Finkelsteint is Orbán Viktor szolgálatába állították, azonban mostanra „a tanítványból lett a mester és mesterből a tanítvány”: Magyarország miniszterelnöke akarja csatába vezetni és ezáltal újra elismertetni magát a jobboldallal.    

A Scruton szervezésében került sor a borban az innováció című előadásra, ahol a digitális turizmus fogalmát, evolúcióját mutatták be, egy három tételes borkóstolóval vegyítve. 

Mi az a Scruton?

A Scruton önmagát kávézónak és egy értékalkotó közösségi térnek definiálja. Céljuk a konzervatív értékteremtés és értékmegőrzés, amit szakmai vitákkal, beszélgetésekkel, workshopokkal és széleskörű kulturális programokkal igyekeznek elérni.

Ennek keretében került megszervezésre a borban az innováció című előadás is. Az esemény különlegessége az volt, hogy a szakmaiság és a kultúra keveredett, hiszen a digitális turizmust bemutató előadás esetleges nehézségét a Paulus borház borai könnyítették.

Kép forrása: scruton.hu

Digitális turizmus?

Az este fő témája elsőre megfoghatatlannak, átláthatatlannak tűnik. A digitális turizmus az, ami észrevétlenül szöv át minden utazásunkat. A digitális turizmus jelen van már akkor, amikor az online térben elkezdjük szervezni az utat, jelen van, amikor online lefoglalunk egy szállást, jelen van, amikor a légitársaság honlapján becsekkolunk egy út előtt, de jelen van akkor is, amikor a telefonunkon megnézzük a térképet, hogy merre kell menni egy múzeumhoz.

A digitális turizmus tehát a digitalizáció hatására kialakult fogalom, ami azt a jelenséget mutatja, miszerint az elektronikus eszközök átjárják a turizmus minden szegmensét.

Kép forrása: turizmus.com

A digitális turizmus evolúciója

A digitális turizmus kezdetei egészen a XIX. század közepére nyúlnak vissza, amikor elkezdődött a csoportos utaztatás kialakulása. Azonban a XX. század közepéig nem történt markáns változás a turizmus digitalizálódásában. Az első lényeges változást a Computer Reservation System okozta 1946-ban, aminek segítségével elkezdődött a repülőjegyek és a hotelszobák csoportos foglalási mechanizmusa. Két évtizeddel később, a kezdetleges internet jelentette azt a pontot, ahol a digitális turizmus fejlődése egy egészen új szintre lépett. Az utazásszervezés szignifikáns része lassan az interneten történt, ahol egyre több turizmussal foglalkozó weboldal szolgálta ki a növekvő igényeket. 2007 egy teljesen új korszakot indított a  digitális turizmusban. Ebben az évben Steve Jobs bemutatta az első iPhone-t, ami megnyitotta az utat az okostelefonok piaca előtt. Mára már ki lehet mondani, hogy a turizmus kikerülhetetlen része az online térben való jelenlét, hiszen a társadalom, amiben élünk, technológia alapú.

Kép forrása: belfoldihirek.com

A világjárvány hatása a digitális turizmusra és az abból való újraszerveződés

Logikus következménye egy világjárványnak, hogy a turizmusra is elképesztő romboló hatást gyakorol. A saját bőrünkön is érezhettük ezeket a következményeket, a valós adatok azonban még drasztikusabbak.A járvány a turizmusban sokkal nagyobb kárt tett, mint a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, vagy a 2008-as világválság.

A turizmusból befolyó állami bevételek globálisan 49%-al csökkentek. 49 millió embernek szűnt meg az állása világszerte. 

Az idei évre lett kimutatható, hogy a turizmus számai kezdenek helyreállni Amerikában és Ázsiában. Az Európában zajló háború sajnos átírta a turizmus forgatókönyvét.

Kép forrása: mtu.gov.hu

Új turizmus

Az új turizmus értelemszerűen a napjainkra jellemző korszaka a digitális turizmusnak, ami folyamatosan fejlődik és formálódik. Lényege az emberközpontúság és a hiperperszonalizáció, hiszen az online térben begyűjtött rengeteg adattal lehetőség van arra, hogy a szolgáltatók mindenkinek személyre szabott hirdetéseket, utazásokat nyújtsanak. A korszak legnagyobb kihívása, hogy új készségek folyamatos elsajátítását igényli: digitális marketing és digitális üzleti készségeket kell ahhoz elsajátítani, hogy a szolgáltató ne szoruljon ki a piacról. 

A Scruton tökéletes helyszíne volt ennek a nívós és jó hangulatú előadásnak, amit a Paulus borház elsőrendű borai (különösen a chardonnay) tettek kerekké. 

Borítókép forrása: turizmus.com

A mostani gazdasági körülményeket látva mind az egyre növekvő megélhetési költségek aggodalmait hordozzuk, ám talán kevésbé merül fel bennünk az a kérdés, hogy vajon milyen költségekkel számolhatnak a más országokban és kontinensen élők. Érdemes tehát megtekinteni az idei év közepét elemző adatokat egy olyan kutatás alapján, mely a méltán drága helyszínként ismert New York városát kezeli viszonyítási alapként, hozzá hasonlítva és rangsorolva 578 különböző helyszínt a világból. Lássuk a legdrágább városokat, na meg persze azt, hogy hol is áll Budapest ezen összehasonlításban.

Svájc mindenkit letarol, Budapest az olcsók között

Európa tekintetében a legtöbben valószínűleg nem fognak meglepődni a legdrágább városokon, ám az azért meglehetősen erőteljesnek nevezhető, hogy a megélhetési költségekben legkedvezőtlenebb – és mellesleg New Yorknál is drágább –  6 helyszín egytől egyig svájci város, a top 3-at Basel, Zürich és Zug alkotva. A lista további részében joggal érezhető az északi dominancia, a 7. legnagyobb költségeket megkövetelő helyszín a norvég Oslo, szorosan utána az izlandi főváros, Reykjavik, majd néhány további norvég szereplő mögött a dán Odense a 14. helyen, amelyet Koppenhága követ nem nagy lemaradással az európai 16. pozícióban. Nem olcsó az élet viszont a nyugati városokban sem, London a 15., Amszterdam a 20., míg Párizs a 24. legdrágább. Németország és Olaszország esetében a gazdaság motorjaként is értelmezett Lombardia és Bajorország központi helyszínei, vagyis Milánó (32.) és München (33.) követelik meg a legmagasabb megélhetési költségeket, míg mindkét ország fővárosa jelentősen elmarad, Róma csak az európai 86., Berlin pedig a 75. legdrágább.

De persze közeledjünk egy kicsit az itthoni helyzet felé is: ezen felmérés alapján Budapest egy költségek szempontjából kiváló helyszín, ugyanis a 218 vizsgált város közül a 181. legköltségesebb (a két legolcsóbb amúgy a koszovói Pristina és a fehérorosz Minszk), így hazánk fővárosa bár minimálisan, de Bukarestnél (179.) és Varsónál (180.) is kedvezőbbnek bizonyul, ahogy olcsóbb Pozsonynál (148.), Prágánál (145.), Ljubljanánál (139.) és természetesen Bécsnél (81.) is. Hasonló mondható el regionális viszonylatban is, Budapest a kelet-európai kategóriában 44 város közül a 17. legdrágább, ám az olcsóbb helyszínek szinte kizárólag román, ukrán vagy bolgár városok, néhány kisebb lengyel résztvevővel párosulva. Az továbbá természetesen nem is kérdés, hogy a viszonyítási alapként kezelt New Yorknál jóval olcsóbb a főváros (a megélhetési költségek 86 százalékkal kisebbek, a boltok és éttermek 67-68 százalékkal olcsóbbak), de persze régiónkban ez az összes városra igaz, ahogy Európa egészében is csak a svájci városokra nem.

Zürichbe ne a keveset költeni akarók menjenek... (Fotó forrása: Musement)

Az összesített eredményeken túlmenően nagyobb diverzitást látunk európai szinten a bérleti díjak tekintetében, ahol Genf és London bizonyulnak a legköltségesebbnek, de a 7. helyen megtalálható Dublin is, a top 15-ben pedig további brit helyszínek, például Brighton, Oxford vagy Guildford. Amennyiben viszont a lakásunkból kilépve étkezni is szeretnénk (legyen szó élelmiszer vásárlásról vagy épp étteremről), újra visszatérünk a svájci problematikához, a két kategóriában ugyanis a legdrágább 6 helyszín (eltérő sorrendben) szintén Svájcban található. A Zürichben tapasztalható drága árakat tökéletesen ábrázolja, hogy egy bevásárlás átlagosan 58 százalékkal drágább a New York-i áraknál, ahogy az éttermek esetében is körülbelül 55 százalékkal ehetnénk olcsóbban a világvárosban. Persze a téma részletes elemzése hosszas kifejtést érdemelne, és alapvetően az igaz, hogy a magas árakhoz magas helyi vásárlóerő-paritás is párosul, de a kettő nem feltétlenül jár mindig együtt, így bár míg a brit, svájci vagy német helyszínek többségében erőteljes a vásárlóerő-paritás a magas árak mellett, addig például a már említett Milánó ezen kategóriában csak a 163., így értelemszerűen a magas árak komoly megélhetési kihívásokat is hoznak magukkal.

A bermudai Hamilton kifoszt a vagyonodból

Amint már említésre került, bár az összehasonlítás New York-hoz való viszonyításban történik, New York az amerikai kontinens csak 4. legdrágább helyszíne Hamilton, Honolulu és Santa Barbara után. Furcsa vagy sem, a Bermudán található Hamilton nem csak Amerikában emelkedik ki, hanem világszinten is a legdrágább város – a költségek például közel 50 százalékkal magasabbak mint New Yorkban, de még a globális második Zürichhel szemben is szinte 20 százalékos az előny (vagy inkább hátrány) –, többek között annak is köszönhetően, hogy a brit szigetcsoportra szinte mindent importálni szükséges, legyen szó gázról, élelmiszerekről vagy ruházatról. A nehézségeket jelzi azonban, hogy a magas árakhoz magas vásárlóerő-paritás nem párosul, a hamiltoni lakosok ugyanis jóval kevesebbet engedhetnek meg maguknak a New York-i embereknél, miközben az élet jóval drágább. Összességében persze Észak-Amerikában – különösen az Egyesült Államokban és Kanadában – nem az olcsó megélhetés a domináns, viszont sok városra (legyen szó Houstonról, Dallasról, Austinról vagy épp New Jerseyről) nagyon magas vásárlóerő-paritás is jellemző, globális szinten is kiemelkedő eredményt hozva.

Ázsiában libanoni, Afrikában etióp város a legdrágább

Mérsékeltebbek Ázsia eredményei, ahol a legolcsóbb helyszíneket a déli országokban találhatjuk (különösen Pakisztánban, de Indiában és Sri Lankán is), a legnagyobb megélhetési költségekkel pedig a libanoni Beirutot követően izraeli városokban számolhatunk. Nem maradnak el sokkal persze a legfejlettebb metropoliszok sem, Szingapúr például az 5. legdrágább, Szöul a 7., Hongkong a 9., Tokió a 11. legdrágább, ám például Sanghaj csak a 31. helyen áll a kontinens viszonylatában, ahogy jó néhány jelentős kínai város is a középmezőny elején pozícionálja magát jelenleg. Óceánia és Afrika kapcsán szintén említhető néhány meglepőnek mondható példa – például az, hogy az etióp Addisz-Abeba követeli a legmagasabb megélhetési költségeket az egész kontinensen, illetve hogy Lagosban átlagosan több mint kétszeres a bérleti díjak költsége a második legdrágább városhoz képest –, ám sem Óceánia, sem Afrika képviselői nem szerepelnek a legköltségesebb helyszínek között: a legdrágább óceániai helyszínként Sydney csak a globális 42., míg az afrikai városok közül egy sem került be a top 300-ba.

Addisz-Abeba, a legdrágább afrikai város összmegélhetés terén (Fotó forrása: ITDP)

Kétségtelen, hogy a költségek átlagként értelmezendők, így teljesen máshogy érintik a városok lakóit az egyéni helyzetek, szokások és körülmények alapján, ám ha épp most tervezel valamilyen új helyszínre költözni, vagy csak kíváncsi vagy a világ különböző pontjaira jellemző költségekre, talán megéri egy pillantást vetned a teljes listára, hátha tisztább képet kapsz arról, mire is érdemes árak tekintetében számítanod.

Kiemelt fotó: Bermudiana Beach Resort