Reaktor

Nagyon változatos politikai rendszer az amerikai: szinte mindig van valamilyen eltérő jelentőségű választás, ez biztosítja, hogy folyton változik a két nagy párt közötti erőviszony, illetve állandóan megújul rendszer. Azonban vannak olyan időközi eredmények, amelyek igen jelentősek, komoly előrejelzést jelentenek, hogy mit lehet várni a későbbiekben.

Ha Kaliforniában (ami egykoron komoly Republikánus bázis volt) egy nagyvárosi választókerületben időközin egy Demokrata nyer, az nem egy kiemelkedő győzelem. De akkor sem kapja fel a fejét senki sem, ha például Utah államban sokadjára újrázik egy Republikánus jelölt.

Texasban azonban egy figyelemreméltó speciális választást tartottak meg június 14.-én. Megüresedett a 34. körzet, miután a Demokrata Filemon Vela egy állásért visszalépett mint képviselő, így a helyéért a Demokrata Dan Sanchez és a Republikánus Mayra Flores szállt versenybe. A választás az utóbbi győzelmét hozta el, de miért is jelentős ez az amerikai jobboldal számára?

A két legfontosabb választás értelemszerűen az elnökválasztás, illetve a félidei választás (Midterm Elections), ezek mind komolyan befolyásolják az amerikai politika menetét, irányát. Az előbbi dönti el, hogy kinek a kezében lesz a végrehajtó hatalom, kinek lesz négyéves mandátuma, hogy alakítsa országa sorsát. Jelen esetben az utóbbi, a félidei választás az érdekes. Ilyenkor a Kongresszus mindkét kamaráját érintő választások zajlanak egyszerre, az országos politika a helyi mellett markánsan jelen van.

A teljes Képviselőház és a Szenátus jelentős része politikai csatározások színtere lesz, ekkor dől el, hogy az elnök pártjának többsége lesz-e a törvényhozásban. Ez azért fontos, mert az elnök mozgásterét nagyban meghatározza, hogy szövetségese vagy ellenlábasa van több. Régebben nem volt ismeretlen az, hogy meggyőzik egymást a képviselők, hogy akár táborokon átívelően együtt szavazzanak egy törvényjavaslatról, azonban ez manapság egyre kevésbé jellemző a tengerentúlon is. Egy amerikai képviselőnek szabad mandátuma van, azt kezd azzal, amit akar, ezt csak a szavazói kérhetik rajta számon, elméletileg.

Azonban a gyakorlat kezd egyre inkább másfelé mutatni, megjelent Amerikában az európai politikai rendszerekre jellemző pártfegyelem. Ilyenkor a képviselőket nyomás alá helyezi a párt, de akár a párthoz közeli agytrösztök, sajtók, aktivisták is, hogy ne szavazzon a pártérdekkel ellentétesen, nem származna abból politikai haszon. A képviselők félve a politikai elszigetelődéstől inkább beállnak a sorba, hiszen hamar légüres térbe találhatják magukat politikailag. Ha megteszik, akkor szabályosan hadjáratot indítanak a renitens politikusokkal szemben.

Ez volt megfigyelhető a tavalyi költségvetési vitában is, ahol egy maréknyi Demokrata politikuson múlt, hogy azt elfogadtassák a törvényhozással. Joe Manchin és Kyrsten Sinema ilyen szakadár, középre húzó Demokraták, ők azon kevesek közé tartoznak, akik a pártjukkal ellentétesen szavaznak olykor. De az amerikai jobboldali sajtóban is komolyan számonkérik, ha egy Republikánus nem elég bevándorlásellenes, ha nem áll ki a fegyverviselés jogáért vagy nem harsányan életpárti. Ezekre született is egy pejoratív megnevezés, ők csak név szerint Republikánusok (RINO=Republicans In Name Only). A Breitbart News jobboldali lap időnkénti „proscriptio”-ján gyakran szerepel Liz Cheney, Mitt Romney vagy Adam Kinzinger neve, ők a washingtoni „mocsárt” képviselik, mert együtt szavaznak a Demokrata kollégáikkal.

Ilyen politikai klímában az elnök mozgástere, ha elveszíti a többséget a Kongresszusban, olyan, mintha gúzsba kötve táncolna. Joe Biden Demokrata elnök könnyen lehet, hogy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben lesz az idén esedékes félidei választások után.

A Demokraták stratégiáját a 2020-as választás után még a legnagyobb jóindulattal is csak „hiányosnak” lehet nevezni, a „Build Back Better”-ből egyelőre nem sokat láthattak az amerikaiak. Természetesen nagyban hozzájárul a koronavírus okozta válságra még egy lapáttal rátevő orosz-ukrán háború is, amelynek még mindig nem tudjuk a végét. Értelemszerűen egyetlen hatalmon lévő politikus támogatottságának sem jön jól a válságok okozta következmények. Az infláció az amerikai állampolgárok pénztárcáját is markánsan érinti, a Republikánusok következetesen Joe Bident okolják érte, Bidenflation-ként hivatkozva rá. Ezzel szemben az elnök Putyint okolja a rossz gazdasági trendekért, bár az amerikai jobboldal gyakran kiemeli, hogy a magas szintű infláció egy jóval hosszabb, Biden elnökségét a kezdetektől végig kísérő jelenség.

A Demokratáknak várhatóan nehéz dolguk lesz, ha valami csoda nem történik, mivel az ő intézkedéseik lesznek a reflektorfényben, az nem elég teljesítmény, hogy Joe Biden nem posztol ki botrányos tweeteket. A félidei választás hasonló szerepet tud betölteni, mint mondjuk Magyarországon egy önkormányzati választás, értelemszerűen az előbbinek jóval nagyobb tétje van. A hasonlóság abban rejlik, hogy ilyenkor a hatalmon lévőket a választók megbüntethetik, ha rossz teljesítményt nyújtanak. Azonban ez korlátozottan magyarázza, hogy mi történt Texas 34. választókerületében.

A győzelem jelentősége abban is rejlik, hogy egy történelmileg stabil Demokrata körzetet hódított el Mayra Flores. Jellemzően kétszámjegyű százalékpontnyi különbség volt a Demokraták előnye a Republikánusok előtt, ebben a kerületben. Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy egy dominánsan spanyolajkú választókörzetről beszélünk, 85%-os többséget képeznek. Ez azért aggasztó a Demokraták számára, mert az egyik legbiztosabb fölényük a Republikánusokkal szemben a latinók körében van, meg úgy általánosan a kisebbségeknél, például a feketék és az ázsiaiak között.

Donald Trump szavazótáborát főleg a fehér férfiak jelentették, a nőknél kisebb, de a nem-fehér szavazóknál jelentősebb hátránnyal bírt mind Hillary Clintonnal, mind Joe Bidennel szemben. Ez értelemszerűen azt hozza magával, hogy a Demokraták eredményesen politizálnak a kisebbségek felé. Azonban van egy lassú, trendszerű folyamat, ahol megfigyelhető, hogy kis mértékben, de nő a republikánusok támogatottsága a kisebbségek körében.

A 2016-os választás fenti exit polljának a több kategóriára történő lebontásából megmutatkozik, hogy a fehér többségi társadalom inkább republikánus, mint Demokrata, azonban a feketék 8% szavazott összesen Donald Trumpra. Ennél valamivel jobb volt a jobboldali jelölt támogatottsága az ázsiaiaknál és a latinóknál, de közel kétharmad így is Hillary Clintonra voksolt.

A 2020-as választás Trump vereségét hozta, ez egyértelműen a saját szavazótáborának az összeesését jelenti, rengeteg mérsékelt fehér Republikánus választó fordult el az akkori elnöktől. Sokkal kiegyenlítettebbek voltak az előbbinél az erőviszonyok, míg a három kisebbségénél minimálisan, de nagyobb arányban szavaztak a republikánusokra az exit poll alapján.

Ha van ilyen trend, hogy a hagyományosan Demokrata párti kisebbségek elkezdenek átszavazni a Republikánusokra, akkor az csak ősszel fog csak kiderülni. Ez az elpártolás esetleg betudható a progresszív-liberális frakció társadalomjobbító ténykedésének a Demokrata párton belül. A spanyolajkú kisebbségre „latino”-ként való hivatkozás szexistának nyilvánítása és a gendersemleges „latinx” kifejezés erőltetése lehet, hogy negatív következményeket von majd maga után. A CRT (Critical Race Theory) bevezetése a közoktatásba rettentően megosztja a társadalmat. A jobboldaliak kifogásolják, hogy olyanokról kell tanulnia a gyermekeknek, hogy ők a fehérségükkel elnyomják a kisebbségeket, csak a származásuk miatt lesz jobb életük. Sokan úgy gondolják, hogy ez már-már súrolja a marxizmust. A Demokraták úgy gondolják, hogy fontos, hogy minél szélesebb körben tanuljanak a nebulók arról, hogy az amerikai történelemnek van kevésbé fényes, sőt, egészen sötét fejezete is.

Nem megalapozatlan az az előrejelzés, hogy 2022. november 8-án mindkét házban Republikánus többség fog kialakulni, ezt hívják vörös hullámnak, „red wave”-nek. Ez a kis, szinte miniatűr győzelem azonban egészen jelentősnek bizonyulhat, ha a félidei választásokat akarjuk megjósolni. Várhatóan a Biden-adminisztráció elleni proteszt szavazás megy majd végbe, ahol a hatalmon lévőket megbüntetik, úgy, ahogy 2018-ban tették Trumppal. Biden és a Demokraták azonban most nem tudnak kampányolni az előző elnök személye ellen, esetleg majd két évvel később. Az kevés lesz, ha továbbra is a 2020. január 6-tal kampányolnak, amikor Trump fanatikus rajongói betörtek a Capitoliumba. Most a mundért kell megvédeni, ami most kifejezetten nehéz lesz, mivel ugyanazokkal a globális gazdasági problémákkal néznek szembe, mint mindenki más. Ha még kisebbségi szavazókat is veszítenek a Demokraták, ami a texasi időközi alapján több mint valószínű lesz, akkor nagyon nehéz félidejük lesz.

Ismerős az, amikor a szülők (de leginkább anyukák) még tinédzser, sőt akár felnőttkorban is a gyerekük nyakában loholnak, állandóan azon aggódva, hogy vajon a szemük fénye épségben van-e? Amikor megparancsolják a gyereküknek, hogy mindenről tudósítson, merre jár, kivel találkozik mit evett stb.?

Mindez kisgyerekek tekintetében még nem probléma, sőt teljesen természetes. Na, de az már koránt sem, ha ez a fajta szülői gondviselés később is megmarad. Persze az sem jó, ha egy gyerek egyáltalán nem tanul önállóságot, hiszen mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor már egyedül kell megoldania a problémákat. Lehet szó arról, hogy önállóan elmenjen a hivatalba papírokat intézni, vagy bevásárolni vagy egyáltalán elmenni dolgozni és felelősségteljes felnőttként élni.

Miért pont helikopter?

A helikopterszülő kifejezés onnan ered, hogy az előzőekben kifejtett szülők helikopterként köröznek gyerekeik felett. A helikopterszülőség általában ott kezdődik, hogy a szülő attól is félti a gyerekét, hogy fára vagy mászókára másszon. Ezekben kétségtelenül van minimális veszély, de ritka eset, hogy egy gyerek komoly sérült szenved fára mászás közben. Egyes szülők azt is megmondják a gyereknek, hogy melyik szakkörre járjon. Az ilyen szülők a gyerekük helyett oldják meg azok problémáit.

A helikopterszülőknél előfordul, hogy bemennek a tanárokhoz számon kérni őket, ha a gyerekük rossz jegyet kap. Valljuk be önmagában már ez is eléggé durvának hangzik, azonban az is előfordul, hogy az ilyen szülők a már felnőtt gyerekük munkahelyére bemennek beszélni a gyerekük főnökével, megtárgyalni a munkaügyeiket.

A dolog furcsaságát adja, hogy miközben az ilyen szülő azt hiszi, hogy mindeközben a gyerekének tesz jót, elképzelhetjük, hogy milyen szégyenben érezheti magát az a felnőtt, akinek az anyja bemegy a munkahelyére vitázni a főnökével. De a közvetlen környezet, a kollégák előtt való megaláztatáson kívül más negatív hatásai is vannak az ilyen szülői magatartásnak.

A helikopterszülőség okozta pszichológiai problémák

Egy amerikai pszichológus, Holly H. Schiffrin végzett kutatást a helikopterszülőség negatív hatásairól. A kutatásban részt vevő egyetemi hallgatóknak olyan kérdések során arra kellett válaszolniuk, hogy egy-egy állítás mennyire igaz a szüleikre. Így például, hogy

az anyám elvárj, hogy felhívjam vagy sms-ezzek neki, hogy éppen hol vagyok

Mindemellett ennek az ellentétjére utaló állításokat is tartalmazott a felmérés.

anyám arra ösztönöz, hogy készítsek költségvetést és magam intézzem a pénzügyeimet

A kutatás eredménye azt mutatta ki, hogy azokra, a gyerekekre, akiknek túlgondoskodó szüleik vannak, sokkal inkább jellemző a depresszió, és általában nincsenek megelégedve az életükkel.

Ennek magyarázata, hogy egy ember minél inkább átlép a felnőttkorba, annál inkább igénye van az önállóságra és a függetlenségre. Azok a gyerekek, akiket a szüleik nem hagynak hibázni, és ezáltal nem adják meg nekik a lehetőséget, hogy a saját hibáikból tanuljanak, és ezáltal kifejlesszenek egy saját problémamegoldó technikát, később tehetetlen, életképtelen felnőttekké válnak. A legjobb nevelési módszer, ha egy gyermek már egészen kicsi kora óta kap önálló feladatokat, amelyeket egymagának kell megoldania.

Borítókép: felelosszulokiskolaja.hu

Végre hivatalosan is elkezdődött a fesztiválszezon, ami talán most még érdekesebb mint eddig, hiszen két év kihagyás után térnek vissza kedvenc zenés rendezvényeink. Épp emiatt a szünet miatt, most a szokásosnál is több újonc tapasztalja meg elsőre a fesztiválozás élményét, a sátrazás kihívásait, és a napokig tartó bulizás fáradalmait. Hogy ebből ne legyen rémálom, és minden zökkenőmentesen menjen, összeállítottam egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp érdemes bepakolni a táskába, ha több napos fesztiválozásra készülünk.

Vízálló sátor és MINDEN kelléke

Rutinos fesztiválozóként mondom, hogy a sátor az egyik olyan dolog amiből nem érdemes a nagyszülők régi, molyrágta verzióját választani, mert ha esni fog - márpedig szinte mindig esik legalább egyszer - akkor nagyon hálásak leszünk a plusz védelemért. Az egyik olcsó egyszemélyes Decathlonos sátorban kihúztam egyszer két nap brutális vihart úgy, hogy minden ruhám csontszáraz maradt. A szomszéd srác már nem volt ennyire szerencsés, hiszen amikor már a bőröndből kell kiönteni a vizet, és mindenünk átfagyott, már késő. 

Gumicsizma és esőkabát

Ha már az esőnél tartunk, akkor érdemes néhány vízálló darabot is pakolni a ruhák közé, hiszen a bulinak nem kell véget érnie ha az idő rosszra fordul. Egy könnyen átázós, vízben tocsogó edzőcipő nem a legjobb választás ilyen esetben, viszont egy gumicsizmával és egy vízálló poncsóval akár hajnalig is lehet bírni. Ha esetleg nem találunk a fesztivál előtt ilyen harci felszerelést, akkor napközben érdemes végigjárni a Civil Falut, illetve bizonyos márkák, cégek, és szervezetek standjait, hiszen itt mindig osztogatnak ingyen napszemüveget, tollat, kézfertőtlenítőt, poncsót, de még baseball sapkát és labdát is könnyen lehet szerezni.

Füldugó

Bár kipihentek így sem leszünk, egy füldugó egy-két plusz óra alvást nyerhet nekünk. A hangos zene hajnali 5-6 előtt biztosan nem fog elcsitulni, és hiába táboroztunk le a kemping egyik távolabbi sarkában, a dübörgő basszus, és a sátor szomszédaink üvöltözése könnyen keresztülhúzhatja az alvásról szőtt terveinket. Egy füldugó, vagy adott esetben egy zajszűrős fülhallgató ilyenkor a legnagyobb kincs.

 Szúnyogriasztó és naptej

Abszolút létszükséglet. Főleg a vízparti, vagy erdő közeli fesztiváloknál lehet számítani jelentősebb “rovar rengetegre”, ami az esti órákban kifejezetten idegesítő tud lenni. A szúnyogok ellen érdemes lehet plusz védelemmel, illetve nyugtató krémmel készülni, hiszen ki szeretne egész este vakarózni? A naptej pedig alap, különösen akkor, ha strandolással szeretnénk egybekötni a bulit, hiszen egy durva leégésnek akár nagyobb egészségügyi kockázatai is lehetnek, és még kedvenc fellépőnkről is lemaradhatunk miatta.

Power Bank

A sátrazás egyik legnagyobb kényelmetlensége a konnektorok limitált elérhetősége, hiszen a telefonunkra egész nap szükségünk van, főleg a bulik során ahol könnyen elkeveredhetünk a baráti társaságtól. Vannak kihelyezett ingyenes töltőpontok a kempingben, de a telefont otthagyni mindig kockázatos, és sokszor nincs is már szabad hely. Ha nem szeretnénk fizetni a biztonságos töltésért, akkor érdemes beszerezni egy nagyobb kapacitású power bank-et, ami 5-6 alkalommal teljesen fel tudja tölteni a készüléket, így ha SOS tölteni kell bármit, mindig lesz mentőövünk. (A Civil Falu standjainál szintén osztogatnak kisebb kapacitású power bankeket, szóval érdemes lehet ott is körülnézni.)

Nedves törlőkendő

A kempingek nem a higiénia fellegvárai, és a vizesblokkok sem mindig működnek, szóval érdemes lehet egy csomag nedves törlőkendőt is bepakolni a váratlan helyzetekre. Akár tisztálkodásról, akár felfrissülésről legyen szó, nagyon jól tud jönni egy-egy kendő, és a baráti kör is hálás lesz érte. 

Övtáska

Okkal halljuk egyre többször, hogy a fesztiválokon nagyon kell figyelni a dolgainkra, hiszen elég gyakori a lopás, így célszerű lehet a hátizsákot és a válltáskát övtáskára cserélni. A koncertek közben amúgy sincs szükségünk sok mindenre, a nélkülözhetetlen kiegészítők pedig mind beleférnek egy kisebb “szütyőbe” is. 

Elsősegély csomag

Bár a neve alapján túlzásnak hangzik, de itt igazából olyan dolgokra gondolok, amikkel átvészelhetőek az apróbb balesetek. Ragtapasz, fájdalomcsillapító, gyógyszerek, de már egy-két csomag meghűlés elleni italpor is nagyban javíthatja a közérzetet. Ez már csak abszolút bónusz, de a másnaposságot enyhítő elektrolitokat tartalmazó italpor abszolút siker lehet.

Jó fesztiválozást, vigyázzatok magatokra! :)

A sors úgy hozta, hogy Magyarország és Anglia futballválogatottjai jó néhány alkalommal találkoznak mostanság (ez a negyedik mérkőzés kevesebb mint egy éven belül). Jött is összecsapások sorozata a pályán, meg azon kívül a lelátóról: 2021 szeptemberében füttyszó kísérte az angol térdre ereszkedést – és rasszista támadások értek (amúgy teljesen elfogadhatatlanul) néhány szurkoló részéről angol játékosokat –, míg alig pár hete a gyerekekkel megtöltött Puskásban is hasonlóan zajlottak a dolgok térdelés ügyében – a brit sajtó pedig nem is finomkodott a kritikákkal, a Sky Sports ízléstelenségről beszélt, a BBC ellenséges fogadtatásról írt, míg az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate azt mondta, a felnőttek rossz befolyása volt érezhető a gyerekeken.

A magyar válogatott számára a térdelés nem különösebb kérdés, már 2021-ben kijelentésre került a Szövetség részéről, hogy a válogatott nem fogja követni a rituálét, azonban ettől függetlenül mindenkinek megadja a tiszteletet, illetve elítéli a gyűlöletet. Azt sem túlzás mondani, hogy a magyar emberek jelentős többsége nem ért egyet a térdeléssel, a vita inkább arra a szintre jutott, hogy szükséges-e és érdemes-e az ezzel szembeni nemtetszésnek hangot adni – én magam azt mondanám nem, és az MLSZ álláspontja is elég világos azzal kapcsolatban, hogy talán szerencsésebb azt a pár másodpercet csendben várni (vagy egyesek esetében tűrni). A térdelés megítélése viszont egyáltalán nem egyöntetű más országokban sem – millió példa mutatja, többek között az éppen angol Arsenal és a Sparta Prága közötti meccs –, sőt, a helyzet iróniája, hogy tavaly még maguk az angol válogatott rajongói is kifütyülték jó néhány alkalommal a gesztust, míg végül a Futballszövetség és Boris Johnson miniszterelnök próbálta jobb belátásra bírni a fociszurkolókat, miközben felmérések alapján azok nagyon megosztottak maradtak az ügyben.

Így jutottunk el a mai naphoz, többek között egy újabb térdeléshez az angol válogatott részéről a mérkőzés előtt, ám azt megelőzően történt még egy-két lényegesnek és érdekesnek mondható dolog, ami most bizony ellopta a showt a térdeléstől. Például az, hogy a magyar himnuszt az angol rajongók egy jelentős csoportja telibe fütyülte, miközben a következő rigmus hallatszott a lelátóról:

„Tudjátok mik vagytok, tudjátok mik vagytok, ti rasszista rohadékok, tudjátok mik vagytok”

Persze gyorsan felépül majd (vagy már fel is épült) egy olyan narratíva egyesek részéről, hogy igenis jól megmutatták most az angolok, és visszaadták a rasszista magyaroknak amit érdemelnek, ám a helyzethez hozzátartozik, hogy folyamatosan ez történik, így volt a horvátok ellen tavaly júniusban a Wembleyben,  hasonlóan alakult a németek ellen ugyanazon tornán két héttel később, és furcsa módon a saját kupadöntőjük előtt is – amikor a Liverpool rajongók egy része a God Save the Queent is kifütyülte (igaz ez a maguk problémája).

Mint említettem, vitatható a térdelés kifütyülése, és én nem is támogatom, még ha a gesztus iránti protestálás korántsem egyszerűsíthető le úgy, hogy az azt elkövető személy feltétlenül „rasszista” volna.

Viszont ha a magyar felnőttek vagy gyerekek tetteit grandiózus felháborodás követte, akkor kérdés, milyen reakció szükséges arra, ha a nézők sokasága egy másik ország nemzeti himnuszát szégyeníti meg, miközben azzal párhuzamosan rohadékozik.

Azért is érdemes lenne beszélni róla, mert a fociban (és azon túl) egyfajta minimum (kellene legyen) a másik ország himnuszának tisztelete, na meg amúgy a magyar gyerekek az angol himnuszt tisztelettel fogadták (lehet a rossz szülői befolyás nem volt még elég hatékony), ahogy a német himnusz során is békésen állt 55 ezer ember a Puskásban. Az biztos, hogy koránt sincs minden rendben a foci világában, de a megoldás felé haladás első lépése az lenne, hogy mindenki a saját hibáit igyekezzék javítani: ehelyett az angolok azt vallják, a térdelés által tanítani szeretnék a többi ország nézőit a rasszizmus ellen. Van mit tanítani, de otthon is lenne feladat...

A Fúzió Hallgatói Közösség podcast sorozatának aktuális vendége Sándor Barnabás, okleveles biztonságtechnikai mérnök, minősített etikus hacker, az Okosítsa Otthonát nevű okosotthon tervező és kivitelező vállalkozás alapítója volt, aki által betekintést nyerhetünk a digitalizált mindennapokba, amely sok szempontból még csak jövő, de már itt kopogtat az ajtónkon.

Mit jelent egy hétköznapi ember számára az, hogy valami okos?

Sándor Barnabás elmondta, hogy az okos kifejezés egy elég tágan értelmezhető divatos, szupermarketing megnevezés, amelyet nagyon jól rá lehet húzni különféle megoldásokra, mint például a „big data”, vagy jelen esetben az okos „smart” szó. Mindezt azért, mert így jobban eladhatóvá válik. Ettől függetlenül az, hogy mitől okos egy otthon, az attól függ, hogy mennyire automatizálható és vezérelhető okostelefonról, tabletről vagy okosóráról, illetve mennyire tud bizonyos döntéseket helyettünk meghozni, akár az időjárás függvényében, vagy a mi GPS pozíciónk alapján.

Miben különbözik egy normál lakás, ház vagy egy épület az okosított verziótól?

Az okosított eszközökkel felszerelt otthonok többnyire költségesebbek elsőre, mint azok, amelyek nem rendelkeznek ilyen jellegű technológiával, hiszen mindezt a kényelmünkért, az egyszerűbb életünkért, illetve bizonyos szempontból energiahatékonyság miatt valósítjuk meg. Az okosotthon létrehozása épületautomatizálást jelent, amely során különféle IT eszközöket, szenzorokat, érzékelőket, illetve beavatkozó mechanikai eszközöket szerelnek az új vagy meglévő otthonba. Például elektromos redőnyök, világítótestek, mosógép, hangrendszerek, kerti eszközök, vagy hűtő-fűtő rendszerek.

Fenntarthatósági szempontból mennyire számít környezettudatosnak egy okos rendszerrel ellátott és okoseszközökkel felszerelt ingatlan?

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ezek az eszközök fel tudják mérni a mozgást a szobában, így optimalizálni lehet, ha például vízkárokat szeretnénk megelőzni, akkor a fürdőszobában vagy konyhában el lehet helyezni különféle vízérzékelőket, amelyek a csőtörést érzékelik és el tudják zárni a központi vízellátó szelepet. Ez előnyös megoldás biztonságtechnikai szempontból, emellett még spórolni is lehet a vízkáron.

Energiatakarékosság szempontjából a hűtés-fűtésen túl, az elektromos áram használata szintén kulcsfontosságú. Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy elfelejtette lekapcsolni a lámpákat otthon, vagy áramtalanítani a vasalót. Az okos eszközökkel ez távolról vezérelve lehetővé válik, sőt még a fogyasztás is mérhető digitálisan. A környezettudatosság napjainkban fontos kérdés, így igenis számít, ha megfelelően tudunk alacsonyabb energiaszinten, alacsonyabb fogyasztást elérni akár az elektromos áramban, a gázfogyasztásban, vízfogyasztásban. Bolygónk és víztartalékaink számára sem mindegy, hogy több száz liter vizet használunk-e el feleslegesen. Természetesen van erre lehetőség vízórán keresztül is, de sokkal korszerűbb és könnyebb ezt okos módon és digitálisan megfigyelni.

Fontos az, hogy milyen eszközöket választunk ki, milyen élettartamra. Nem feltétlenül jó, hogyha Kínából származó néhány dolláros eszközt vásárolunk. Egyrészt a biztonság szempontjából, másrészt, mert a minőségbiztosítása ezeknek a termékeknek nem feltétlenül olyan, amelyet itt Európában elvárunk, és egy esetleges meghibásodás esetén nem fogják kicserélni, nem lesz cserealkatrész, gyakorlatilag használhatatlanná válik.

Kiemelt kérdés még a rosszindulatú hackerek támadása. Hogyan lehet az okosotthonainkat megvédeni egy esetleges kibertámadástól?

A szakértő kifejtette, hogy ma okosotthont szinte bárki össze tud rakni, mert ezek az eszközök elérhetőek bizonyos szintig, így bárki be tud építeni például az IKEA-ban megvásárolható világításvezérlőt, amelyre azt mondja, hogy okos. Azonban attól lesz valami okos és biztonságos, hogyha olyan eszközöket alkalmazunk, ahol a biztonsági szintet megfelelően be lehet állítani és, ha az eszközökre folyamatosan érkeznek a gyártó általi biztonsági frissítések, szavatolva egy esetleges probléma megoldását. Mindezek által elkerülve azt, hogy személyes adataink akár a „dark weben” landoljanak, ezért fontos a hozzáértő informatikus szakértők bevonása az okosotthon kivitelezési és telepítési folyamataiba.

Okosodó városok

Nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz a jövő, a későbbiekben pedig nem csak okos otthonok fognak létezni, hanem elterjedésük által már egész okos városok. Sándor Barnabás kifejtette, hogy az okos városok tekintetében világszerte egyre nagyobb a fejlődés. Magyarországon több városában találhatóak már kezdeményezések. Például: ilyen a budapesti közlekedésben megtalálható alkalmazás, amelyen követhetőek a járművek, emellett jegyet és bérletet is lehet vásárolni. A fővárosban már vannak olyan kerületek, ahol napelemmel tölthető okospadokat helyeztek el, amelyben tudjuk tölteni a telefonunkat, illetve vannak parkok, ahol adott fákon található egy QR-kód és egy adatbázisban össze van gyűjtve az adott fa típusa, kora. Alapvetően az okos város egy ökoszisztéma, amelyben mindenki (emberek, eszközök) részt vesz.

Támogat az állam

Az Európai Unió és Magyarország szempontjából kiemelt fontosságú a fenntarthatóság, a környezetvédelem és az ezekkel összefüggő innovatív technológiai fejlesztések. Hazánkban egy 1,5 éve megjelent otthonfelújítási támogatásnak köszönhetően egy lakás vagy ház okosítása állami támogatással is létre tud jönni, amely egy nagy lépés a digitális jövő felé.

Utánpótlás

Mivel az életünk meghatározó része az internet és az informatika, így kiemelten fontos a szakértői utánpótlás, így a fiataloknak érdemes erre a pályára lépni. Több neves egyetem rendelkezik nagyon jó képzési programmal, így mindenkinek van lehetősége kiválasztania a számára megfelelőt. Aki pedig nem tud dönteni, azoknak ott vannak a különféle workshopok, rendezvények, illetve az internet, ahol számos lehetőség közül lehet válogatni.

Kép forrása: shutterstock.com

II. Erzsébet, az Egyesült Királyság uralkodója immár 70 éve az ország királynője. Még kimondani is hihetetlen. Van akinek csak ennyi adatik egyáltalán élni. Vannak olyan országok, amelyek ennél fiatalabbak. És legtöbbünknek, különösen a hozzám hasonlóan még a húszas éveikben járóknak, felfoghatatlan időtávlat ez. A platinajubileumát ünneplő Erzsébet azzal, hogy megérte az évfordulót, a valaha élt leghosszabban a trónján ülő brit uralkodó lett, megelőzve a 63 esztendőt koronás főként eltöltő Viktória királynőt.

Persze, rögtön felmerül a logikus kérdés: miért érdem, hogy valaki hosszan uralkodik, vagy, hogy szép kort ér meg? Ráadásul sokan vannak azon a véleményen, hogy Erzsébetnek már régen le kellett volna mondania a koronáról fia, Károly walesi herceg javára, aki szegény már maga is élemedett korú, és lehet, majdhogynem aggastyánként ül majd a trónra.

Nos, jó egészségben megöregedni és hosszú életűnek lenni nyilván nem érdem, bár a jó gének mellett biztosan szerepe lehet az ilyesmiben a mértéktartó és kiegyensúlyozott életnek is.

Bár abból a birodalomból, melyben Viktória királynő uralkodása idején sosem nyugodott le a nap, egy jóval kisebb, a világszínpadon egyre kisebb jelentőséget betöltő ország lett, britnek lenni szerintem még mindig kúl dolog, és különleges adottság. Olyan emberek ezek a britek, és most ebbe nagyvonalúan beleértem az ausztrálokat és más "koronagyarmatok" lakosait is, akik bármilyen nagy viszontagság ha beüt, isznak egy cuppa-t, azaz egy csésze teát (cup of tea), hiszen az mindenre orvosság – amíg az ember issza, talán visszazökken a világ rendje. Ezek a britek rendületlenül az út bal oldalán hajtanak, kis ajtókat építenek a magántulajdonban lévő mezők-legelők kerítéseibe, hogy biztosítsák a szabad áthaladást a sétálni vágyó helyieknek, úgy szólítanak vidéken a boltban, hogy "love" (fordítsuk úgy, "drágám") és van nekik egy zseniálisan egyszerű, de végtelenül nagyszerű himnuszuk, a God Save the Queen (persze ha majd Károly kerül trónra, King kerül a Queen helyébe.) (Annyira jó ez a dallam, hogy egyébként a Német Császárságban is ez volt a himnusz, Heil dir im Siegenkranz címmel 1871 és 1918 között.) Ha Isten megtartja a királynőt, ki lehet ellenük? Igen, a britek ma is alattvalói egy olyan uralkodónak, aki egyébként az anglikán egyház feje.

Persze valójában nem a királynő az, aki politikai kérdésekben dönt, és nyilván nem diktálja (sajnos) az anglikán egyházi vezetőknek sem az irányt, de ő az, aki az állam feje, és, ahogy mondani szokás, megtestesíti a nemzet egységét. Nyilván lehet azzal érvelni, a királyság mint intézmény egy letűnt kor visszamaradt mementója csupán. De szép mementója azoknak a (persze a gyakorlatban talán sosem volt) időknek, amikor minden egyszerűbb volt: amikor az Isten által felkent uralkodó őrködött népe felett és mindenek előtt a népe javát tartotta szem előtt. Minden kicsinyes politikai harcon felül, egy olyan ideát képvisel II. Erzsébet, amely szerint az uralkodó a szívén viseli minden alattvalója sorsát.

Vitathatatlan, hogy ez a királynő csakugyan egész életét szolgálatként élte meg. Ráadásul teljesen váratlanul és anomália-szerűen lett a birodalom feje hiszen nem volt egyenesági trónörökös. Nagybátyja, VIII. Edvárd a szerelmet választotta a szolgálat helyett, amikor lemondott a trónról, hogy elvehesse feleségül Mrs. Simpsont, az elvált amerikai nőt. Így lett Erzsébet édesapja, VI. György lett a király, majd annak korai halála után, 25 évesen kellett egy pillanat alatt felnőnie a feladathoz, és a trónra lépnie. Persze lehet, semmi sem véletlen. Nomen est omen: az Erzsébet név talán predesztinálta őt arra, hogy nagy elődje, I. Erzsébet méltó utóda lehessen. Azért a szülei sem voltak akárkik, és jó példát mutattak: a II. világháború, az angliai csata idején, amikor a németek iszonyú erőkkel bombázták London, a királyi pár nem volt hajlandó elhagyni a Buckingham palotát, és biztos helyre menekülni, hanem ott maradtak, és a pusztító légitámadások után kimentek a népük közé, vigaszt, reményt adva és erőt demonstrálva.

Leszármazottjainak többsége sajnos nem tudott felnőni Erzsébethez, és nehéz megmondani, ebben mekkora felelőssége volt magának a királynőnek. A yorki herceg, Andrew dicstelen szexbotrányai és lánya, Anna szerencsétlen házasságai, valamint Károly és Diana kapcsolatának az egész világ szeme előtt zajló összeomlása arról is árulkodhat, hogy a királynő (és persze férje, Fülöp) talán nem voltak annyira tökéletes szülők. Persze Károly herceg az évek során helyreállította, talán nem teljesen jogosan tönkretett, renoméját, és sokan úgy gondolják, jó király lesz, nem beszélve a szintén trónörökös Vilmosról, aki kifogástalan életvitelével és komolyságával szintén méltó utóda lehet nagymamájának. De ami a legfontosabb:

(melyek, csodák csodája, mégiscsak vannak.) A platinajubileumi ünnepségek alatt elképesztő tömegek mozdultak meg. Tömegek lengettek kis brit zászlócskákat és sátoroztak napokig a fővárosban az ünnepségek kulcsfontosságú helyszínein, hogy közelről láthassák a történéseket és a királynőt, és részesei legyenek egy örömünnepnek. Az örömünnep persze II. Erzsébet uralkodásának 70. évfordulójának szólt, de annál több volt: a nemzeti érzés, a britség ünnepe is. Azé, hogy sokan végre ki tudták, ki merték fejezni: létezik egy olyan dimenzió is, amely nem az individuum, hogy annál nagyobb, szélesebb, mélyebb, és ami nem más, mint egy nemzethez tartozás.  

Nekünk, magyaroknak is hosszú idő után vált lehetségessé, hogy az egy nemzethez tartozás örömét megéljük és meg merjük élni, ezért úgy gondolom, sokan értjük most a britek örömét. Arról nem is beszélve, hogy Erzsébet ükanyja nem más, mint Rhédey Klaudia grófnő, azaz egy kicsit a miénk is a brit uralkodó. Mi mást mondhatnánk tehát, mint hogy: Isten éltesse a királynőt!

A Széchenyi Könyvtár és az Iparművészeti Múzeum közreműködésével idén egész nyáron megtekinthető az Art Deco Plakátok, Tárgyak, Terek Kiállítása a Nemzeti Galériában.  

A kiállítás a két világháború közötti média és mindennapok ('20-as, '30-as évek) vizuális kultúráját dolgozza fel. Velünk van még a mindennapokban, gondoljunk csak a Poirot Novellák sorozatára, a klasszikus Bauhaus építészetre vagy a minden szalagavatós osztály szabad táncában megjelenő egyenes szabású táncruhákra és a pulzáló, "bulis" tánclépésekre. Ez mind az art deco, de mégsem: nem beszélhetünk ugyanis esetében egy teljesen egyedi stílusirányzatról.

Merít az avantgardból, az egzotikus tájak művészetéből és a népművészetből is

-emeli ki katona Ildikó, a kiállítás kurátora. Hozzáteszi: ezeket nem adaptálja egy az egyben, hanem sajátos, önálló stílusjegyek mentén dekoratíve átalakítja. Ezért is nehéz önálló stílusfogalomként utalni rá. 

A tárlat első és legfontosabb kiindulópontja a plakátművészet. Az eredeti állapotban megőrzött, többségében litográfia munkák több témába rendeződtek.

Kép forrása: Papageno.hu

Az első ilyen téma a tömény luxus volt: drága termékek, magas-kultúra, fellengzős szolgáltatások, és minden, ami feledtetni kívánta a vagyonosokkal a háború borzalmait, plakátokon helyet kapott a kiállításon. Dohány, cigaretta, hotelek, rádió, minden, amit ma már természetesnek veszünk, itt csillogó reklámokon kínálja harsányan a luxus érzetet-azaz valójában a felejtést. A tárlat vége felé ezek egyre kevesebben vannak, hisz mindenki érzi: érkezik valami, ami újra nyomorba dönti a reménykedőket.

A Magyarország-témájú plakátok szintén rendkívüli élményt nyújtanak. Ritkán látni olyan plakátokat, melyek hazánkat, mint turisztikai célpontokat reklámozzák. Nagyon érdekes látni, mit akartunk megmutatni magunkból a külföldieknek: mosolygós, napbarnított népviseletes lánykák, trikolór betűk, búzakalászok: a képeken mi vagyunk a luxus agrár-nép, a tejjel mézzel folyó Kánaán, és nehéz eldönteni, ezzel a külföldieket győzködtük - vagy inkább saját magunkat. 

Mivel az art deco egy képzőművészeti jellegzetesség is, a plakátok mellett a tárlat elidegeníthetetlen része a klasszikus, akkor még hipermodernnek számító bútorzat, illetve pár technikai eszköz, ami magában hordozza az akkori formatervezés varázsát (pl.: a monumentális, csodaszép rádió).

A budapesti éjszakák Európában hatalmas népszerűségnek örvendtek: Berlin szórakoztató központjainak politikai ellehetetlenítése után pedig a magyar főváros bulinegyedei egész Európa egyik legkedveltebb célállomásai lettek. Az itteni programokat népszerűsítő reklámanyagok ikonikussá váltak, párat talán régi jó ismerősként köszöntünk majd a galéria falain.

A divat terén volt talán a legelsöprőbb az art deco: a nők tömegesen álltak munkába, a férfiak feladatai egyre sokrétűbbek lettek, így a legtöbb darab egyszerűbb lett, de a sikk és az elegancia iránt igény nem csökkent - így jött létre a jellegzetes, egyenes szabású ruhácska, a kis, egyszerű kalap vagy a szimpla, kényelmes félcipő. Ilyeneket is megtekinthetünk a plakátok sorai között.

Az újjáépítés is sürgető feladat volt a háború utáni felocsúdáskor. Az építészet a legtöbb művészeti ághoz hasonlóan feledni próbálta, mit jelent a puritán egyszerűségben való rettegés. Ezt az igényt láthatjuk megjelenni a csodálatosabbnál csodálatosabb látványterveken, melyeken hol megépült, hol lerombolt, hol soha el sem készült káprázatos üzletek, hotelek és lakóházak pihennek.

Szívből ajánlom a kiállítást mindenkinek, aki a stílus hozzám hasonló szerelmese, de azoknak is, akik a történelem iránt érdeklődnek, vagy csak szeretik meglátni a rejtett összefüggéseket a korabeli művészeti anyagokon. A tárlat augusztus 28-ig várja az érdeklődőket, a diákok és fiatalok pedig 2000 forint alatt is belépőhöz juthatnak. Csoportban méginkább gazdaságos menni, érdemes tehát összeszervezni a csapatot egy jó kis kulturális élményre. Mindenképp érdemes csendesen járni, hiszen lépten nyomon filmek, korabeli vetítések és zenék várnak ránk, melyekkel teljes lesz az élmény, és egy-két órára a fergeteges, mégis lelkében mélabús '20-as évek látogatói lehetünk.

Niedermüller Péter, ex-EP képviselő és VII. kerületi polgármester, akin mindig meglepődök, hogy DK-s és nem Párbeszédes (same difference, innen, vidékről) a Nemzeti Összetartozás Napján olyat mondott, amire a relativizálás nagykanállal mért jóindulattal véve használható eufemizmusként: "gondoljunk azokra a magyarokra is, akik Trianonnak is köszönhetően ma jobban élnek Romániában, Szlovákiában, és a többi környező országban, mint mi itthon Magyarországon".

Ezzel persze ezen szép, ha kicsit szeles is, nyári pénteken már minden közélet közelében internetező tisztában van, feltételezem az olvasó is. Abban bízom, hogy az erre adott reakciók esetében ugyanazt tapasztaltuk.

A közélet-suttogás kis, nyelvileg elszigetelt országunkban egy könnyen tanulható tudomány: adj egy nagyot csobbanó, sokkoló gumicsontot, és én megjósolom rá a reakciót X publicistától, Y kommentelő-sakálfalkától. Jól ismert közönségnek játszik az első, jól ismert közösséget alkot a második.

Elfogadtam azt a keserű axiómát, hogy a magyar politikában bármilyen oldal mocskára, túlkapására, vadhajtására van ellenkező előjelű, hasonló nagyságrendben kitülemkedő daganat a másik oldalon is: ezen védelem mögé bújva dobálják sokan a saját lövészárkukból a túloldal felé a szennyet, tiszta lelkiismerettel. Én sem vagyok rosszabb, mint azok! A polgármester úr saját szavaival:

Ebben a pillanatban nem érzem, miért kellene bocsánatot kérnem

Két dologra számítottam:

Az első a "holokauszt nem is volt rossz a zsidóknak" kezdetű ízléstelen, óvodás empátiagyakorlat volt. Peti meghúzta Mari haját, és ahelyett, hogy elmagyaráznánk neki óvószemélyként, hogy ez miért rossz Marinak, inkább meghúzzuk Peti haját, hogy rögzüljön benne, hogy amit csinál, az másnak fájdalmat okozhat.

Erre joggal számítottam, mert a rendszerváltás utáni magyar történelem-újraértelmező véralgebrában a Trianon-Holokauszt tengely, ha kicsit már csapágyasra járatva is, jelen van. Zsigerből jön az adott pofonra a túloldalról a válasz, reflexszerűen, ahogy az ember rántja el a forró lábastól a kezét.

A másik ennek a behelyettesítős játéknak az aktualizált változata, az "ukrán háború nem is rossz a nyugatra menekülő ukránoknak". Ez az érzéketlenség a magyar jobboldalon ugyanúgy adja magát, sajnos sokan a Nyugattal kapcsolatos megkeseredettségükben bőszen lájkolják a csecsen Instagramos hadúrtól a cenzúrán átbukdácsoló orosz közmédiában atomháborúzó elemzőn keresztül Lavrov hruscsovi cipőcsapkodásait, amire némi mentség, hogy bántalmazásként élik meg a szövetségi rendszerünk személyeskedő ellenszenvét a poszt-2010-es magyar állami berendezkedéssel szemben, de józan szemmel nézve azért elég bekringálós úgy tapsolni az oroszoknak, mintha egy 2013-as, Jobbikos Wordpress híroldalon lenne az ember.

Ennek tudatában kattintottam a jobboldali, közélet-összegereblyéző oldalakra, várva a bátrabb, kalapáccsal író publicistákat, és fürkésztem a legfrissebb Niedermüller-gate-hez kapcsolódó hírekben dobogós helyekre buborékoló kommenteket, hogy az egyik-másik, ellenkező előjelű, ízléstelen válaszcsapás felüsse a fejét és fürödjön a tapsban.

Nem találtam ilyet. 

Lehetséges, hogy van: sajnos a teljes internetet nem nyomtatják ki nekem ide, vidékre, de a jobboldali közélet online nagymedencéjébe ilyet senki nem vizelt, amikor én belemártóztam, és június 4. óta megtettem minden nap.

Se polgármester, se (örökös) EP képviselő, se alfa-publicista nem adta meg Niedermüller Péternek azt a szívességet, hogy a saját érzéketlen ízléstelenségének ellensúlyt piszkítson a mérleg másik serpenyőjébe.

Kellemeset csalódtam a magyar közéletben.

A címben szereplő kérdésre ahány statisztika, annyi válasz van, így inkább abba érdemes belegondolni, hogyan lehet elkerülni a felesleges informatikai költségeket. Sokan nem tudnak róla, de a legtöbb pénzbe kerülő szoftverre van ingyenes alternatíva, ami gyakran nem olyan gazdag funkciókban, mint a fizetős megfelelője, de a hétköznapokra bőven elég a legtöbb felhasználó számára. Ezekre az ingyenes kiadásokra jellemző, hogy nyílt forráskódúak, tehát bárki láthatja, hogyan épülnek fel, így adatvédelmi szempontból sokkal biztonságosabbak, másrészt bárki módosíthatja magának, ha ért hozzá, így nagy szabadságot biztosítanak.

Sokaknak meglepő lehet, de az operációs rendszerért sem muszáj fizetnünk, ha főként internetezésre és média fogyasztásra használjuk az eszközünket. És most nem a „torrentes” kalóz Windows-ra gondolok, és még csak nem is az Apple eszközeihez ingyenesen járó MacOS-re. A Linuxról habár sokan hallottak már, a sztereotípia az, hogy informatikus mérnöknek kell lennünk ahhoz, hogy egyáltalán telepíteni tudjuk, nem hogy használni. Ez viszont elég messze áll a valóságtól, hiszen pontosan olyan egyszerű telepíteni, mint egy Windowst, a használata pedig logikai szempontból a MacOS-re hasonlít. A Linuxnak számos disztribúciója van, egyszerűbben fogalmazva típusa. Az Ubuntu az egyik leginkább felhasználóbarát rendszer, jelenleg a legújabb kiadás a 22.04-es verziószám, ami valóban korszerű, és hétköznapi használatra minden funkciót tartalmaz. Előnye az ingyenesség és nyílt forráskód mellett az, hogy alacsony erőforrásigénye miatt régebbi laptopokon is nagyon gyors tud lenni, illetve az akkumulátort sem meríti annyira.

Egyetemistaként sokat kell jegyzetelnem, főleg jogász szakos hallgatóként, szóval elengedhetetlen számomra egy megbízható irodai szoftvercsomag, olyan mint például a Microsoft Office. A magyar állam biztosítja a Microsoft szoftverét az egyetemi hallgatók számára ingyenesen, így ez nekem sem jelentene gondot. A probléma az, hogy nekem újra telepítés után is többször is összeomlott a Word, szóval kezdhettem elölről a beadandót, másrészt ha az állam által biztosított szoftvert használom, akkor muszáj vagyok egyetemi email címmel belépni, így viszont a régóta használt személyes fiókommal nem szinkronizálódnak a dokumentumaim. Röviden tehát bosszantó helyzeteket teremtett a Microsoft szoftvere, másrészt macerás is volt a fájlok felhőbe feltöltése, az egész átláthatatlanná vált. Ezért némi keresgélés után letöltöttem a LibreOffice-t, ami néhány kivétellel ugyan azt tudja, amit a Microsoft Office, csak éppen stabilabb, gyorsabb és sokkal átláthatóbb. Az LibreOffice pedig mindenki számára ingyenes, és minden operációs rendszerre létezik, kivéve a telefonos rendszereket.

Persze nem mindenki csak netezésre, jegyzetelésre használja a gépét, szóval érdemes megemlíteni néhány érdekes példát arról, hogy Linux felhasználóknak mennyi minden adott, ingyen. Videóvágáshoz ott a Kdenlive, képszerkesztéshez pedig a GIMP, ezekkel pedig már is kikerültük az alkotók által preferált drága Adobe szerkesztőcsomagot. Egyedül a gaming az, ahol a Linux nem tudja teljesen kiszolgálni az átlag felhasználót, de erről elmondható, hogy sokat fejlődött, hiszen Steammel nagyon sok játékot tudunk Windowsos verzióhoz hasonló minőségben játszani.

Az egyértelmű, hogy ha spórolni akarunk, akkor az ingyenes megoldásokkal nem igazán kell semmilyen kompromisszumot kötnünk, hiszen majdnem minden esetben ugyan azt tudják nyújtani, amit a „fizetős” szoftverek. Érdemes lehet velük tenni egy próbát, mert akkor nem kell kalóz szoftvereket letöltenünk, ugyanakkor pénzt is tudunk megtakarítani. Ennek ellenére a felhasználók kis százaléka használja ezeket, ami egy öngerjesztő folyamatot teremt. Mivel kevés ember használ Linuxot, ezért lassabba fejlesztés, kevesebb alkalmazás készül rá, ami miatt kevés ember használja. Annyi viszont biztos, hogy ha valakinek van egy nem túl régi laptopja, akkor ezek alapján ingyen meg tudja oldani, hogy az egyetemen jegyzeteljen, vagy munkahelyre készítsen el egy prezentációt.

Elmennél egy zenész múzeumi tárlatvezetésére, ha a zenész amúgy szimpi neked? Beton.Hofi a debreceni MODEM Határeset című kiállításán vállalt tárlatvezetést. Rendhagyó és érdekes volt, kissé bátortalan. Beszámoló a tárlatvezetésről, és mini-interjú.

(A MODEM-et hivatalosan is megrovásban részesítem, amiért 2 fotós közül még egyik munkája sem elérhető, 4 nappal az esemény után! Vagy jól elrejtettétek.)

Az március 26-i eseménynek, ami 16:00-kor kezdődött, volt egy ilyen szenzációs felütése, ami vonzott és aggasztott egyszerre. Vonzott a lehetőség, hogy ugyanazt az érzést és benyomást fogja kelteni most is, mint a zenéjében, sőt, talán mélyíti is. Egyszerre önzően és önzetlenül is kívántam a sikerét. Aggasztott az ellenkezőjének, a bohóckodás, komolytalankodás, illúzióvesztés veszélye. Mindenesetre az örömmel töltött el, hogy egy művész nem csak a szórakoztató műsorban szerepléssel tudja kihívás elé állítani magát Magyarországon.

Forrás: az előadó last.fm oldala

Sok fiatalt vonzott a "sztárvendég". A kultúratörténeti kiállítás megtelt haspólókkal, lányokon feszes, fiúkon lógós nadrágokkal, tornacsukákkal, festett és fonott frizurákkal, és mind együtt néztük a "papíron EU-konform játszóteret", a Közép-Európai Kastélyok "afterpartyjairól" készült fiktív hangulatképeket, a szebb napokat látott buszmegállót, a gumiból készült kommunista emlékművet, az román szocialista elszáradt iparának fejfáit, és így tovább. Szívmelengető szürrealizmus?

A tárlatot Beton.Hofi a kurátor, Don Tamás támogatásával vezette. Bátortalanul indult az előadók és a közönség részéről is. Mindketten szakmailag közelítették meg a műveket, amivel szerintem kicsit mellé lőttek. Egyrészt egymást ismételték néha, vagy egymás mondanivalóját mondták el, másrészt idegenül hatott egy pesti rapper szájából. Annyira bele akartam látni az előadó lelkébe, én teljesen rendben lettem volna azzal, ha végig a saját asszociációi mentén beszél.

A beszélgetés során megsejtettem a zenéi borongós mivoltát. Nem tudatosult bennem, de többször körbe lengi a dalait egy amolyan bánat, ez az identitással kapcsolatos kérdésemnél villant az agyamba, mert olyan gyorsan és pontosan vágta rá a választ, mint aki sokat forgatja magában azokat a szavakat. Végül pedig, meglepett, mennyire óvatosan fogadja a pozitív visszajelzést, amiről rögtön a nemrég említett bátortalanság jutott eszembe. Köszönöm az interjút és az autogramot!

Hogy tetszik Debrecen, hányszor voltál?

BH: Egyszer voltam, akkor a Roncsot és környékét láttam. Most olyan igényességgel találkoztam, ami pozitív csalódást volt, árnyalják azt a képet, hogy "csak Budapest létezik". El tudnék itt lenni valameddig.

Milyen volt a kiállítás?

BH: Szerintem kiemelkedő, hogy így és ilyen formában, itt van. Ha Budapesten lenne, akkor is rendben lenne.

Gyakran látogatsz kiállításokat?

BH: Hazudnék, ha azt mondanám, gyakran. Amúgy tudom élvezni, figyelmesen "megyek át rajta", de ehhez az kellett, hogy elfogadjam, nekem is lehet látogatóként helyem egy kiállításon. Sok komplexust le kellett gyűrni, például a "nyolcadik kerületiséget".

Miért vállaltad?

BH: Kihívás. Meg menő. Kicsit rock-&-roll is. Az ilyesmiket meg akarom csinálni, érezni akarom, hogy megcsináltam.

Ha már kihívások. Legutóbb Jazzbois, most kiállítás. Hova tovább?

BH: Impulzus alapon alkotni és megmaradni. Gyakorlatilag bármi.

Az impulzusod mit mond most neked, mi lenne 3 olyan kulturális felkérés, amibe nagyon könnyen vetnéd bele magad?

BH: Mondjuk készíteni egy teljesen hangszeres albumot, így összeköltözni zenészekkel, huzamos ideig egy albumon dolgozni. Filmet rendezni és forgatókönyvet írni, például az életemet képeit ilyen szürreális módon megmutatni, érted, 10 évvel ezelőtt azon röhögünk, hogy én rappelni fogok, itt egy vágás, és már a MODEM-ben egy tárlatvezetést csinálok [nevet]. Harmadiknak meg mondjuk..., színészként kipróbálni magam, egy nehéz szerepben.

Milyen szerep lenne az, amivel magadból is közölnél valamit, sokat tudnál mondani?

BH: Szerintem valami szervezett bűnözéssel kapcsolatos. A hierarchikus rendszer, ez a nagyon maszkulin világ, és közben ugye pontosan tudjuk, hogy mennyire érzékeny, dühöngő kisgyerekek lakhatnak a legnagyobb szörnyetegekben is.

Mik a közép-európai identitásod legfontosabb eseményei?

BH: Születésem előtt a szüleim átjönnek Romániából. Nyarakat töltök Romániában egy lakótelep közepén, és nem beszélek románul. És megírom a Közel-Kilét-Európa című számot.

Mit szólna egy szeretted ahhoz, hogy most tárlatot vezetsz?

BH: Szerintem kicsit fura látni, mert így egymásra rétegeződnek a korábbi képek a fejében rólam. Kicsit olyan, mintha mégiscsak megfogná a kezem az élet. Még talán inspiráló is, hogy néha azért kedves a sors.