Reaktor

Az Ideológiák Tárháza egy egyre nagyobb követőtáborral rendelkező, oktató jellegű videókat készítő Youtube csatorna. Jellemzője a szórakoztató, figyelemfelkeltő stílus, témáját tekintve a magyar videósok között egyedi projekt. Én minden feltöltésüket nézem, mert nincs olyan általuk készített tartalom, aminél úgy éreztem volna, hogy csak az időmet pazarlom, vagy pótcselekvésként tekintem meg. Azonban felmerült bennem pár kérdés, olyanok, amik egyrészt személyesen is érdekeltek, másrészt kapcsolódnak valamilyen szinten a közélethez. Emailben vettem fel velük a kapcsolatot, az interjút Robinnal, a csatorna főalakjával készítettem el.

Mit lehet tudni rólatok, miért és milyen céllal kezdtetek videókat készíteni? Az első kérdésre a választ a csatorna egy másik készítője, Ritter fogalmazta meg:

Az csatorna 2016-ban startolt a Youtube-on, miután Robinnak egy elfogult, ideológiákról szóló pártkiadvány került a kezébe. A benne lévő elfogultság és szubjektivitás viszont annyira felbőszítette, hogy készített egy videót, amiben igyekezett objektíven és szakszerűen beszélni a témáról. A hirtelen felindulás ezzel alább is hagyott, viszont a szabadidejének hiánya miatt több, mint két évig inaktívvá vált. Ám, mivel még ennyi idő után is érkeztek támogató, bátorító kommentek a videó alá, Robin visszatért a hobbijához, és 2018 nyarán több új, ideológiákat bemutató videót is feltöltött, melyek váratlan sikerét látva újragondolta az IT koncepcióját. A cél maradt a régi, vagyis a politikai témák objektív bemutatása az egyre inkább trash-tengerré váló Youtube-on, de szükség volt a minőségi előrelépésre és megújulásra is, ezért másokat is bevett a projektbe; a feladatok megosztásával pedig sikerült emelnünk a színvonalat. Időközben a csatorna témáját is kibővítettük, az ideológiák mellé csapva filozófiai, vallási, történelmi, társadalmi, szimbolikai és konteós témákat is.

Kiemelt szerepet kapott a stílus, mivel általa könnyebben befogadható az a viszonylag nagy mennyiségű adathalmaz, amit egy-egy videóba sűrítünk.

A szupergyors információáramlás és tolongó vizuális ingerek világában, a sokak szemében unalmasnak és száraznak tartott ideológiatörténetet csak a szórakozással ötvözve lehet emészthetővé tenni. Persze van egy kisebbség, akiknek pont emiatt nem tetszik a csatorna, de számukra ott vannak a könyvek, nem igaz?

Melyiket tartjátok a legjobban sikerült anyagnak? Miért pont azt?

Jelenleg a Politikai Gyorstalpalóra vagyunk a legbüszkébbek, mivel a visszajelzések szerint egy ilyen alaptémát is sikerült szórakoztatóan és közérthetően bemutatnunk. Persze negyedórában aligha lehet kitárgyalni a politika mibenlétét, ennek ellenére többen azt írták, hogy a videónk olyan kifejezések jelentését tisztázta, amikkel az ember szinte minden nap találkozik, mégis sokakban homályos és előítéletes kép él ezekről.

A párbeszéd alapja a másik álláspontjának megértése, ezért ma már a csatorna kvázi bemutatkozó videójaként tekintünk erre az anyagra.

A politikailag korrektség szélsőség, ugyanakkor a nyugati világban komoly mértéket ölt. Szerintetek hosszútávon milyen problémákat fog okozni, illetve leküzdhető-e?

A PC eredetileg jó céllal indult, de mint mindennek, végül ennek is kialakult a szélsőséges formája, ma pedig már leginkább politikai bunkósbotként használják.

Az utóbbi időben az emberek érzékenysége fontosabbá vált, mint az igazság kimondása – tehát amennyiben sértőnek találják egy másik ember véleménynyilvánítását, arra politikai boszorkányüldözéssel reagálnak.

Ez hosszútávon a vitakultúrát öli meg, mivel egyre nagyobb nyomásgyakorlással igyekszik meggátolni, hogy az emberek a megadott ideológiai kereteken kívüli gondolatokat fogalmazzanak meg. Ezek a keretek pedig a politikai polarizáció miatt szűkösebbé válnak, így egyre többen találják magukat azokon kívül. A világnézeti szakadékok elmélyülése és ezáltal a másik oldal démonizálása fokozatosan ellehetetleníti a diskurzust, mivel, ha ezen logika mentén gondolkozunk, akkor nem vitatkozunk, mert ezzel teret adnánk az ellenfélnek, és azzal már valamelyest az ő szekerét tolnánk. Ez széles társadalmi frusztrációt, bezártságérzetet és az emberek közötti teljes elidegenülést okozza. Mi ugyanakkor bízunk abban, hogy kimaradunk ezekből a harcokból – de nem kerüljük a témákat – hiszen az elfogulatlan tájékoztatás mindenkinek az érdeke.

Van olyan filmalkotás, esetleg könyv, amit tudtok ajánlani a fiataloknak, hogy tájékozottabbak legyenek ideológiák terén?

Nem gondoljuk, hogy hiteles lenne éppen nekünk egy adott könyvet ajánlani, hiszen mindig is a több forrásból való, nyitott tájékozódás hívei voltunk. Éppen ezért nem egy adott művet, hanem egy elvet ajánlunk: ha bármilyen filozófiáról vagy ideológiáról akartok ismereteket szerezni, akkor elsősorban mindig az adott filozófia vagy ideológia vezéralakjainak műveit tanulmányozzátok, és csak másodsorban a kritikákat. Az eddigi munkánk során azt látjuk, hogy leginkább ez a hozzáállás segíti elő az objektív értést, és egyben fel is készít arra, hogy hiteles és önálló kritikát alakítsunk ki az adott eszmerendszerrel szemben.

Mennyire okoz nehézséget a függetlenség megtartása? Kerestek már meg titeket politikai, esetleg vallási vagy filozófiai körök?

Azt is mondhatnánk, elébe mentünk a dolognak, ugyanis általában mi keressük meg azoknak az ideológiáknak a képviselőit, amelyekről videót szeretnénk készíteni.

Az objektivitásra való tudatos törekvés miatt nem okoz nehézséget a függetlenség, konkrét érdekkörök pedig még nem környékeztek meg minket.

Ha ez megtörténne, jobb, ha előre tudják, hogy nagyon szeretjük a pénzt, a megfelelő kompenzációért cserébe pedig szinte bármire hajlandóak vagyunk. No, de a viccet félretéve: nem akarjuk, hogy bárki befolyásolja a munkánkat. A videóinkon nincsenek hirdetések, nem vállalunk szponzorációkat, helyette közösségi finanszírozásból fejlesztjük a csatornát. Tervben van az ideológiákról szóló könyvköteteink kiadása, illetve különböző, egyéni témákban már e-könyvek is előkészületben vannak. A támogatóknak ezúton is köszönjük a fejlődéshez való hozzájárulást.

A konteók jelenthetnek veszélyt a társadalomra, vagy maguktól elhalnak valóságtól teljesen elrugaszkodott elméletek?

Nem általánosságban a konteók jelentik a veszélyt, hanem az egészen elborult és abszurd összeesküvés-elméletek. Mi csak a szélsőséges és káros elméletekről készítettünk kevésbé komoly, ám annál cinikusabb hangvételű videókat. Ettől függetlenül elismerjük, hogy az ember ösztönösen gyanakvó lény, és soha nem fogunk amellett érvelni, hogy mindent feltétlenül el kell hinni az éppen regnáló hatalmaknak. Az arany középút elvét jó, ha észben tartjuk ezen a téren is.

A legutóbbi összeesküvés-elmélet szerint a koronavírus egy a háttérhatalom által kitalált dolog, amivel rákényszerítenek minket a „gondolatainkat befolyásoló orvosi maszkok” viselésére. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a közösségi médiában mégis rohamosan terjed, és szomorú látni, hogy emberek tízezrei hiszik el, ezzel kitéve saját magukat és embertársaikat a vírusfertőzés veszélyének.

A konteók általában így működnek: nem közvetlenül okoznak kárt, hanem közvetetten sugallnak olyasmit, amiből később problémák adódnak.

Mindig az új elméletek a népszerűek, a régiek pedig háttérbe szorulnak. Viszont, amikor éppen nincs új, felkapott elmélet a láthatáron, akkor az adott konteóvezérek előveszik a poros polcról a régi, jó öreg teóriákat. Szóval, nem halnak el, csak egy idő után még ők is megunják ezeket, ezért újradolgozzák, majd ismét népszerűvé teszik őket. Néhány konteós csoport legutóbbi akciózása után már úgy gondoljuk, hogy tennünk kellene valamit az internetes álhírek terjedésével szemben, de ez még a jövő zenéje.

Emlékeimben az én 2006-om 2004-ben kezdődött. A családommal Karcagról Budapestre menet, az autóban rádiót hallgatva csapta meg a fülemet a hír, mi szerint Medgyessy Péter, akkori miniszterelnök lemondott, és helyét Gyurcsány Ferenc vette át. Sokan belső puccsot emlegettek. Bár akkoriban még nem politizáltam sokat, már gyerekként is érdekesnek és kifogásolhatónak találtam, hogy valaki a sajátjain átlépve ragadja magához a hatalmat.  

Már egészen kisiskolás korom óta követem az ország közéleti eseményeit. Többek között tudtam már akkoriban is, ki az a Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Sólyom László.

Ha az akkori Gyurcsány Ferencre gondolok, az őszödi beszéd előttről emlékeimben még a kampányvideója jelenik meg, melyben hol egy autóban, hol országjárásait bemutatva hangzatos célokat és programokat fogalmaz meg.

Majd eljött 2006 ősze, mikor is kiszivárgott az őszödi beszéd és zavargások törtek ki az országban.

Ez családban, általános iskolában egyaránt téma volt. A közvetítéseket a televízió képernyője előtt ülve követtem éjszakába nyúlóan a szüleimmel.

Amit kisiskolásként ezekből felfogtam, hogy van egy miniszterelnökünk, aki az őszödi beszéde és az abból kiragadott, fenti idézet alapján felfedi, hogy folyamatos hazugságaival teljesen tévútra terelt egy egész országot. Nem kicsit, nagyon!

Az ország pedig reagált, melyre hamar érkezett is a válasz: lovasrohamok, rendőri túlkapások, gumilövedékek, könnygáz - dolgok, melyeknek sosem lett volna szabad megtörténniük.

A mai napig az egyik legnehezebben felfogható dolog számomra, hogy Gyurcsány Ferenc a zavargások és az erre reagáló, hibás lépéseinek sorozata után sem mondott le az ország vezetéséről. Egészen hosszan, a világválság Magyarországra való begyűrűződéséig kitartott.

Az ország fellélegezhetett, de korai volt az öröm: az ország Ferije, mert ugye így ismeri őt a jelen, politikából szemezgető fiatalsága, újra elkezdte építeni karakterét. Humorával, komikus, stand-upos képességeivel sikeresen elérte fiatal Instagram és Facebook követőit. Brandet épít, főz, ruhákat, ajándéktárgyakat osztogat.

Akik fejében 2006-ról csak homályosak az emlékek, könnyen figyelmen kívül hagyják a modern, barátságos, humoros politikus imázsa mögött megbúvó kőkemény tényeket.

Milyen gyorsan felejtünk?

Őszintén bevallom, ma már én is átnézem Feri foci tippjeit, nevetek Instagram posztjain, megmosolygom az ismerőseim vele lefolytatott Messenger beszélgetéseit, de a végén mégis emlékeztetem magam arra, hogy ki volt ő, és ki még mindig.

Érdekes, hogy a politika velem és a hozzám hasonlókkal ellentétben milyen gyorsan felejt: az a baloldal, amit hosszú időre maga Gyurcsány Ferenc lehetetlenített el és robbantott szét, most újra összefog vele.

Tegyük azt, amire akár közeli, akár távoli történelmünk ismerete képessé tesz bennünket: emlékezzünk és tanuljunk! Bőven elég volt egy 2006!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban.

Írnál róla? szerkesztoseg@reakt.hu

Borító: Budapest, 2006. szeptember 19. A tüntetők ostromolják a Magyar Televízió bejáratát. (MTI-fotó: Kovács Tamás)

Az elmúlt időszakban számtalan alkalommal hallottam hallgatótársaimtól, hogy mennyire szörnyű is volt az egyetemi félév a digitális oktatásra való átállás miatt. Bár magától értetődően mások élményeiről nem tudok nyilatkozni, a saját tapasztalataim kevésbé voltak negatívak, sőt! Íme 4 ok, hogy szerintem miért volt jobb a digitális oktatás!

Más jellegűvé vált a számonkérés

és nem arra utalok ezzel, hogy könnyebb lett volna. Az oktatók többsége észrevette, hogy felesleges a félév végi ZH-k és vizsgák hagyományos módon való eltervezése, ugyanis a hallgatók a lehető legbrutálisabb módon képesek kijátszani a rendszert, kreatív megoldásokat találva a számonkéréseken való ügyeskedésekre. Számos esetben jogosan kerültek megtartásra például szóbeli vizsgák, ám megjelent egy új típusú hozzáállás: a hallgatóknak végre gondolkodniuk is kellett!

A megírt esszék, szóbeli beszélgetések és másfajta kreatív feladatok során nagyobb hangsúlyt kaptak az eredeti gondolatok, az általunk végzett kutatómunka, ahogy erősödött az oktató-hallgató közötti kollaboráció is.

Valós probléma, hogy a magyarországi egyetemi hallgatók sok esetben csak azt tudják, amit mások, viszont nem tudnak olyat, amit mások még nem.

Néhány hónap digitális oktatás nem hozott minden hallgató számára eget rengető innovációt, de elindított egy olyan folyamatot, amely az önálló szakmai fejlődés alapjait eredményezte.

Rengeteg időt spóroltam!

A belváros szívében lakom, így ha valakinek, akkor nekem nincs okom panaszkodni az egyetemre való bejárás miatt. Mégis, egy átlagos egyetemi napon ki kellett keresnem az aznapi pár zoknit, el kellett készülnöm, be kellett mennem az egyetem épületébe, ahol vagy kényelmesen éreztem magam, vagy nem, vagy lemerült a laptopom, vagy nem, vagy volt időm ebédelni, vagy nem. A járványhelyzet idején azonban sikerült egy napi rutint kialakítanom, megfelelően étkeztem – az elmúlt 3 évben soha nem reggeliztem olyan rendszeresen, mint mostanság –, többet aludtam, ahogy sokkal hatékonyabban is tanultam.

Máskor az egyetemi előadások közötti egy órás szünet egy esetleges gyors ebéddel, illetve a folyosón való székkereséssel telt, most viszont tudtam, hogy ennyi idő alatt valami hasznosat is csinálhatok.

Sokan panaszkodtak, hogy több feladatot kaptak az oktatóktól: szerintem is megnőtt a teendők aránya, ám amennyiben az összes érintett fél jó szándékkal és kellő motivációval közelítette meg a kérdést, akkor sikerülhetett a korábbiaknál komolyabb szakmai munkát produkálni.

Nem lehetett annyi kifogás

- Önnek hol a szemináriumi dolgozata?

- Elnézést kérek, otthon hagytam!

Ja várjunk! Ilyen nem történhetett meg a digitális oktatás idején. Persze hirtelen jelentősen megnőtt a rossz internetkapcsolatok száma – melyek közül sok valós volt, magam is belefutottam néhány technikai problémába –, viszont összességében kevesebb volt a hibaforrás: nem késett a busz, nem volt nagy sor a nyomdában, nem került megrendezésre három barát születésnapi bulija két hétvégén belül… és mindez persze nagyon rossz, hisz a karanténhelyzet elvett az életünkből valami olyat, amit teljesen magától értetődőnek tekintettünk: talán soha nem gondolkodtunk azon, hogy milyenek is lennének a mindennapok tömegközlekedés, gyors ebédek, ZH előtt pánikosan átolvasott anyagok és a szaktársakkal való találkozás nélkül.

Ennek ellenére, szigorúan a szakmai részt tekintve, a digitális oktatás nagyobb hatékonyságot és gyorsaságot eredményezett: ha valaki kellő odaadással állt hozzá egy előadáshoz, és nem kikapcsolta a mikrofonját, aztán a sorozatát nézte, akkor a tanár szavait követően egyből ellenőrizni tudta az adott diát, megfelelő módon volt képes jegyzetelni, illetve „élőben” kereshetett utána többletinformációknak.

Kreatív energiák szabadultak fel!

A vírushelyzet olyan kihívást jelentett a felsőoktatási intézmények számára, melyre az adott egyetem vezetésének, oktatóinak, hallgatóinak egyaránt gyorsan kellett reagálnia. Mindenki alkalmazkodni próbált az adott helyzethez, rövid idő alatt sok dolgot tanulva, kreatív megoldásokat találva a megjelenő problémákra. Egy krízishelyzet alakult ki, ami bebizonyította, hogy igenis képesek vagyunk néhány nap alatt átalakítani a megszokott életünket, illetve reagálni teljesen váratlan szituációkra.

Amennyiben valaki a tanév első félévében megkérdezte volna, hogy mennyi idő alatt képesek átállni a magyar felsőoktatási intézmények digitális oktatásra, biztos az lett volna a válasz, hogy az a közeljövőben lehetetlen.

Mégis, saját tapasztalataim alapján azt bátran kijelenthetem, hogy nagyon is jól sikerült megfelelniük az eléjük állított próbatételnek. Ez pedig nem egy olyan sablonszerű kijelentés, amit egy diplomaosztón hallani szokás: konkrétan minden tanórám megtartásra került, méltóképp volt lehetőségem záróvizsgázni, és még az egyetemi kurzusokon túl is volt néhány plusz online program.

A digitális oktatás sikere persze számos tényezőtől függ, így el tudom fogadni, ha másoknak kevésbé pozitív élmény volt az elmúlt pár hónap – főleg ha gyakorlatorientált képzést végeznek. Én magam is hiányoltam a személyes találkozókat, ahogy a külvilágtól való folyamatos elzártság is nehézkessé vált idővel. Egy azonban biztos: nem ördögtől való a személyes jelenlétet igénylő, reggel 8-kor kezdődő, 200 fős egyetemi előadások helyett alternatívákban gondolkodni.

Nyitókép: Elvtárs

Előző cikkünkben a szélsőséges politikai korrektséget fiatalokat elidegenítő, megszólításukra lehetőséget adó jelenségként vizsgáltuk. A PC visszaszorítása azonban nem csak a nyelv, hanem a vita szabadsága miatt is fontos.

A jó vita egyik fő jellemzője az, hogy racionális érveket ütköztetünk egymásnak. Ha érzelmeket is vinnénk bele, az inkább lenne veszekedés. A veszekedés pedig a vitával ellentétben nem viszi előre a diskurzust, hanem anarchiába süllyeszti.

A vita cél nélkül értelmét veszti.

Hasonló, mint a bátorság és vakmerőség közti különbség: a bátorság erény, amelyre az embernek szüksége van, a vakmerőség azonban öncélú, és veszélyes tulajdonság, amely könnyen vezethet tragédiához.

A vita végigkísérte az emberiséget a történelem során, megjelent a hétköznapi életben és a politikában is. Fontos eszköz, melyet jól használva segít dönteni abban, hogy melyik vitafél véleménye helytállóbb.

A vita szabadsága garantálja, hogy mindkét fél felhasználhassa az érveit, ezáltal komplex érvelést tudjanak folytatni. Ez a szabadság jellemzően diktatúrákban, elnyomó rendszerek ideje alatt sérül, mivel ilyen esetben

kialakulnak tiltott gondolatok, amelyeket tilos kifejezni, ezáltal érvként sem lehetséges a felhasználásuk.

A történelmi diktatúrák könnyen felismerhetőek voltak jól kiépült hivatalrendszerük, intézményesített elnyomásuk miatt, ezzel mindig magukban hordozták az esélyt, hogy előbb-utóbb az emberek fellázadnak, és megdöntik a rendszert. A szabadság utáni vágy utat törhetett magának, és tudta, hogy mi az, amit el kell törölni.

Megjelent azonban egy olyan modern, represszív ideológia, amely alattomosan férkőzik be a hétköznapi életbe és közéletbe egyaránt, így már

csak akkor vesszük észre, ha konkrét hátrányunk származik belőle, vagy olyannyira az arcunkba tolja magát, hogy nem lehet nem észrevenni.

Természetesen az sem ritka, hogy akkora ostobaságot erőltessen, hogy arról egy átlagosnál is kevésbé kritikus egyén is képes legyen felismerni, hogy abszurd.

Ez a politikai korrektség.

Nem egy nap alatt itatja át magával a társadalmat, lassú folyamat vezet oda, hogy az embernek meg kelljen válogatni a szavait, mielőtt azokat kimondja.

Előbb a szavait, aztán a gondolatait is, hiszen a gondolatainkat a saját nyelvünkön fogalmazzuk meg:

az egyik korlátozása a másikat is maga után vonja.

A gondolatok szabályozására tett kísérlet a szélsőséges ideológiák jellemzője, és mint a legtöbb szélsőséges eszme, ez is egyre radikálisabbá válik, ahogy teret nyer.

Az alábbi videó egy ilyen disztópiát mutat be:

Öt éve jelent meg, amikor még csak születőben volt a mai, elterjedt, széleskörű politikai korrektség. A videó alatti kommentek magukért beszélnek.

Azzal a pozitív üzenettel burkolózik a politikai korrektség, hogy próbáljunk kedvesek lenni az embertársaink felé!

Önmagában ezzel nem is lenne gond, hiszen arra minden intelligens ember figyel, hogy lehetőleg ne sértsen meg másokat,

Viszont vannak helyzetek, hétköznapi életben és közéletben egyaránt, amikor nem az illem élvez prioritást, hanem a pragamtikus, racionális érvelés.

A politikai korrektség ekkor fejti ki negatív hatását, mivel

gátolja azt, hogy minden lehetséges érvet, eszközt szabadon felhasználjunk.

Megfigyelhető egyfajta kettős mérce is, a politikai korrektség nem mindenkit véd: Nyugaton az európai emberekkel szemben megengedettek a negatív sztereotípiák, viccek, és hibáztatni is szabad mindenért, olyan történelmi eseményekért, amiket nem csak az európai emberek ősei követtek el, hanem ázsiai, afrikai civilizációk is.

Nem csak politikai erők támogatják ezt, hanem decentralizáltan is jelen van: generációról generációra egyre több fiatal a véleménynyilvánítás korlátozását támogatja, mivel úgy gondolják, hogy ezzel jót cselekednek.

Gyakori eset, hogy a vitázó, ha érzi, hogy a másik érvei miatt vesztésre áll, a politikai korrektség értékrendjét kihasználva felveszi az áldozatszerepet, majd megsértődik. Emiatt az ellenfelét a közönség érzéketlennek, bunkónak könyvelheti el, ha hasonló értékrendet vallanak.

Arra kényszeríthet, hogy az érveid helyett a személyedet védjed.

A politikai korrektség nyomasztó világával a versenyt úgy lehet felvenni, alternatívát mutatni, ha hangosabb, bátrabb vagy, és jobban el tudod érni az embereket.

Az egyénnek is van felelőssége, főleg ha szülő, vagy történelemtanár.

A gyerekeknek, diákoknak el kell magyarázni, hogy milyen fontos a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, hogy felismerjék az a határt, amit nem szabad átlépni a magát kedvességnek, figyelmességnek álcázó cenzúrának, mert az elnyomáshoz vezet.

Nyugaton nem volt kommunizmus, az ottani társadalom még nem tudja, hogy mit veszít, ha ennek behódol.

Nekünk még fontos a szabadság, hiszen élő emlék az idősebb generációknak ez a korszak.

A kommunizmus által lebutított, mindennapokból kiölt vitakultúrát feléleszteni, életben tartani generációkon átívelő feladat. Gimnazistaként, nyelvtanórán tanultunk vitázni, de az kevés: a diákoknak valódi vitahelyzetekre van szüksége, hogy megtanuljanak a gyakorlatban is érvelni.

Tudniuk kell, hogy nem szabad érzelmeket belekeverni, hogy komplex érvrendszert kell felépítenie annak, aki az igazát bizonyítani akarja.

A vitaképesség a hétköznapi életben is hasznos kompetencia:

társadalmi, politikai kérdésekben is könnyebben átlátnák a különböző felek érvrendszerét, és kevésbé lehetne őket befolyásolni érzelemre ható, üres érvekkel, áldozatszerepben tetszelgéssel.

Ezért fontos a vita, és a nyílt beszéd: ha ebben nem sikerül fejlődni, ha a PC nyomására ezek az értékek visszaszorulnak, nem csak a politikai korrektség szélsősége jelent majd problémát, hanem

megjelenik majd egy olyan réteg is, amely komoly elszenvedője ennek az elnyomásnak, a szélsőség pedig szélsőséget fog szülni.

Ezért kell kiállni a politikai korrektség ellen, és támogatni a nyílt, egyenes és szabad beszédet, bármelyik politikai oldalon is álljon az ember!

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

„Én kínálatformálásban utazom.” – mondja Tóth Máté, a Tibi atya mögött álló duó egyik fele. Tóth a Reaktornak arról is beszél, miért jelent meg saját névvel is, érez-e felelősséget a fiatalok alkoholproblémáiért, hogy miért tartja szomorúnak és sekélyesnek az influenszer létformát és hogy miért akarnak a közéleti, komoly témák felé nyitni.

Tibi atya a mémipari munkássága mellett kocsmákat üzemeltet, saját terméket forgalmaz és fesztivált is szervezett már. Mekkora csapat dolgozik a háttérben, kik ők, mit lehet róluk tudni?

A Humbák Művek csapata szervesen két ember. (Szerkesztői megjegyzés: a Humbák Művek másik képviselője Patkó Dömötör.) Hagymahéj-szerűen van felépítve az egész vállalkozásunk. Van egy fesztiválszervező, egy fröccs-felelős, és egy kocsma-felelős csapat. Tehát ketten próbáljuk ezt az egészet egyben tartani, a Humbák Művek keretein belül. Gyakorlatilag egy céghálóként működünk, ennek két ember a központi eleme, akik már a kezdetek óta benne vannak.

Ami a legnagyobb népszerűséget hozta nektek, az a máriakálnoki történet, ugyanis Tibi atyának a szolgálati helye kezdetben ez a település volt. A község polgármestere kifogásolta, hogy a blogbejegyzések rossz hírét keltik a régi vallásos hagyományokat őrző falunak. Te hogyan viszonyulsz a valláshoz?

Katolikus iskolába jártam kilenc évig, amíg az útjaink közös megegyezéssel el nem váltak az iskolával. Ez a hivatalos sztori, egyébként kirúgtak. Úgy veszem észre, hogy a vallás egyre inkább távol áll a fiataloktól. A mai tudomány, anyagias világ teljesen szembemegy a bigott vallásos hagyományokkal. Nem tartom magam hívő, vallásos embernek. Meg vagyok keresztelve, végigmentem egy hagyományos katolikus iskola lépcsőin.

Viszont úgy érzem, hogy Tibi atya egyáltalán nem egy vallásgyalázó oldal.

Lehet, hogy igaza volt Máriakálnok polgármesterének, amikor kiállt és azt mondta, hogy Tibi atya rossz hírét kelti a falunak. Ne felejtsük azonban el, hogy az emberek azt sem tudták, hogy hol van Máriakálnok, egészen addig, amíg fel nem raktuk mi a térképre. A legtöbb ember úgy gondolta, hogy egy bohókás pap, aki bort iszik és vizet prédikál, az inkább közelebb van az emberekhez, mint az a pap, akiről, hát... néha szól a televízió. Szerintem ez egyáltalán nem egy vallásgyalázó téma.

Jó pár év eltelt már a kezdetek óta. A népszerűséged növekedésével éreztél egyre nagyobb felelősséget abban, hogy mit mondasz az embereknek? Amikor 15-en követtek, akkor ugyanazt mondtad, mint később, amikor százezerszer többen?

Nyilván változott az oldal, mi is változtunk. Sok dolgot nem úgy látunk, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor elindítottuk az egész projektet. Az egy másik dolog, hogy a Facebook algoritmusa, rendszere, közösségi irányelvei olyan szinten változtak az elmúlt nyolc évben, hogy nem is mondhatnánk ugyanazt. Tibi atya indulásakor „csőalkoholista” és „pedofil” poénokkal operáltunk, tipikus viccekkel, amikkel a vicces könyvekben a katolikus papokat szokták kifigurázni. Ezt ma már nem tehetnénk meg. 2014-ben, amikor az oldal félmilliós nagyságrendű követőszámot ért el, akkor az algoritmus annyira beszigorított, és annyit változott az egész rendszer, hogy a széles spektrumú közönségnek muszáj volt kicsit limonádébb humort adnunk, hiszen például folyamatosan letiltották az adminokat. Az a probléma, hogy ami a Facebookon kint van, az nem a mi tulajdonunk, és nem akartunk azzal játszani, hogy a szexista poénokért annyian jelentgessék az oldalt, hogy az évek munkája a kukában landoljon, csupán azért, mert mi csakazértis azt mondjuk, hogy kitartunk a régi poénok mellett.

Emellett az is hozzátartozik ehhez, hogy észrevettük, hogy amikor több százezer ember figyel a szavunkra, akkor nem operálhatunk ugyanazokkal a gagyi poénokkal, mint előtte. Ezért van egyre nagyobb igény a blogra, ezért van egyre nagyobb igény arra, hogy a társadalmi kérdésekben megszólaljunk.

Úgy látom, hogy ez a helyes irány, a humor kissé háttérbe szorult már az elmúlt években. Szerintem ez így van rendjén.

Van dilemma, ami az oldal működését jellemezte, és ami most jellemzi, vagy tiszta az irány?

Szerintem az irány nagyon tiszta. Amint az előbb is említettem, úgy érezzük, és a közösségi visszajelzésekből is ez jön le, folyamatosan bele kell szólnunk társadalmi kérdésekbe, akár politikai kérdésekben is meg kell nyilvánulni. A legtöbb humoroldal csak kirakja a mémeket társadalomkritika nélkül. Nem fogalmazódik meg semmilyen vélemény a társadalmi dinamikákkal kapcsolatban.

Mi pedig azt látjuk, hogy az embereknek Tibi atya nem egy influenszer, hanem igen is véleményvezér lett, a szó hagyományos értelmében.

Nagyon sokan mondják, hogy még több ilyen véleményvezérre lenne szükség, akik nem szekértáborokba tömörítik az embereket, hanem próbálják objektíven, valahol középen megfogni a témákat. Olyanokra, akik mind a két szekértábornak megmutatják, hogy senki sem tévedhetetlen.

Említetted már az alkoholt. Orvosként végeztél, orvostanhallgató voltál. Ez hogyan egyeztethető össze Tibi atyával? Mi a véleményed az alkohollal kapcsolatos egészségügyi problémákról vagy a fiatalkori alkoholizmusról?

Mindig megkapjuk, hogy Tibi atya miatt isznak a fiatalok. Ezt szeretném visszautasítani (bár nagyon menő lenne, ha mi rátudnánk venni az összes fiatalt, hogy igyon). Viccet félretéve, az alkoholizmus egy tünet, nem egy ok. Az emberek azért isznak, mert a keleti blokkban élünk és a társadalmi nyomornak, a mindennapi frusztrációnak le kell csapódnia valahol. A WHO megkülönbözteti az alkoholistát és a nagyivót. A nagyivó az, aki elmegy hétvégente képszakadásig piálni. Nem akarunk képmutatóak lenni, azt valljuk, hogy a bulizáshoz, a haverokkal való kocsmázáshoz hozzátartozik a kontrollvesztés, hogy másnap nem emlékszünk dolgokra és fáj a fejünk. Ezt a görbetükröt szeretnénk visszaadni a társadalomnak. Az a baj, hogy mi ezért meg vagyunk bélyegezve. Azt mondják ránk, hogy népszerűsítjük az alkoholt, miközben a médiában olyan szlogenekkel el lehet adni az alkoholos termékeket, hogy „jutalom a nap végén”, vagy „az élet habos oldala”. Meg kell nézni az alsópolcos vodka reklámokat: 40-50 éves férfiak mosolyogva, öltönyben koccintanak a kocsmában, azzal a vodkával, amit amúgy ballagásra isznak a tinik a parkban. Ezekkel a képmutató reklámokkal próbálunk szembemenni. Egyébként Zacher Gábor szerint a fröccs az egyik legegészségesebb ital, ha már alkoholos italt kell fogyasztani. A bor egy természetes alkohol, nem egy kommersz, égetett szesz és a bor mellé még bevisszük a folyadékot is, ami a hidratálásban segít.

Egyáltalán nem érzem azt, hogy nekünk felelősségünk lenne, mi inkább szeretnénk afelé terelgetni az embereket, hogy minőségi bort fogyasszanak, hogy fröccsöt igyanak.

Az igazi alkoholizmus, ami a tényleges problémát jelenti és a vadkeletet jellemzi, ahol a herbál és az igazi, metiles házipálinka pusztít. Azokhoz szerintem, akiket ezek érintenek, akik tényleg mélyszegénységben élnek, hozzájuk el sem jut Tibi atya.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy Tibi atya mellett a saját, Igazságot Tóth Máténak! márkádat is elkezded építeni? Szeretnél bekerülni az influenszerpiacra, vagy már esetleg bekerültél? Hogyan gondolkodsz erről?

Nagyon nem szeretnék influenszer lenni, mert egy szitokszó. Rá kell nézni egy influenszerre: én nem szeretnék velük egy kalap alá tartozni. Talán 2014-ben vagy 2015-ben meghívtak előadni. Nagyon hezitáltam, hogy kiálljak-e az arcommal. Egyébként sosem szégyelltük, hogy kik vagyunk mi, a cégjegyzékben nem strómanokon keresztül, hanem teljesen nyilvánosan szerepeltünk. Lakcím, e-mail cím alapján bárki megtalálhatott minket, aki szeretett volna. Úgy éreztem, hogy a szereplés egy pluszt ad hozzá a brandhez. Nem a hagyományos influenszeri értelemben kerestek meg, hanem én vállalom ezt a márkát, hiszek abban, amit csinálok, büszke vagyok arra, amit csinálunk. Pont emiatt elkezdtem előadni. Kezdetben Tibi atya eredettörténetével kapcsolatos előadásokat tartottam, mint egy nagyon jól megírt marketing-forgatókönyvben. Ebben egyébként semmiféle tervszerűség nem volt, az isteni szikrának köszönhetően alakult ilyen jól ez a történet.

Úgy láttam, hogyha személyes arc van a márka mögött, akkor sokkal nagyobb az elköteleződés a márka irányába.

Jól esik, ha amikor bemegyek a saját kocsmámba, akkor odajönnek, gratulálnak, eldumálunk. Egyszerűen hitelessé válik egy történet akkor, amikor valaki oda tud állni egy márka mögé, és azt tudja mondani, hogy igen, én vagyok az, vállalom a felelősséget azért, amit csinálunk. Sokszor megkaptuk azt a vádat, hogy Tibi atyának nem lehet véleménye, mert ő egy arcnélküli valaki. Pedig a vitakultúrában mindig azt próbáljuk hangoztatni, hogy sose azt nézd, hogy ki mondja, hanem azt, hogy mit mond.

Eleinte a hétköznapi Tóth Máté - gondolom én - biztosan távol tartotta magát ettől a szereptől. A mai énmárka építésedben már kisebb a távolság a hétköznapi ember Tóth Máté és az internetes tényező Tóth Máté között?

Nem igazán, én mindig is szerettem szerepelni, mindig a középpontban voltam. Az egész Tibi atya történet is azért kezdődött el, mert szerettem volna a saját hülyeségeinket, a saját humorunkat egy még szélesebb közönség elé tárni.
Már Tibi atya előtt is csináltunk egy Exszakasz nevű blogot, ami pont erről szólt. Óvodától kezdve én voltam a renitens gyerek, akivel mindig a probléma volt, mert nem bírta magában tartani a poénokat.
Szerintem a Tibi atyás szerep és a Tóth Máté szerep pont azért tud ennyire jól együttműködni, mert teljesen hiteles és önazonos velem.

A csapattal közösen találtátok ki, hogy Tóth Máté lesz az arc, aki kilép, és aki egy önálló márkát is elkezd felépíteni?

Viszonylagos konszenzus volt ebben, mindenesetre mindenki előtt ott volt a lehetőség. Az egyik csapattagunk olyan hivatást szeretne űzni, ami miatt nem szerepelhet nagy nyilvánosság előtt. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy kilépek, akkor a többiek elé tártam az ötletet, nem rajtuk keresztül taposva jöttem fel. Ez így alakult.

A Youtube csatornádon beszélsz arról, hogy szeretnéd megmutatni másoknak a világképedet. Mennyit változott Tibi atya menedzselése közben a szemüveg lencséje, amin keresztül látod a világot? Ki voltál Tibi atya előtt? Említetted, hogy nem álltál tőle messze?

Ez most is így van, ahogy régen volt, semmi nem változott igazából. Pont amiatt tudott ez az egész dolog annyira jól kifutni, mert nyolc év alatt formálódott a személyiségem. Talán annyi változott, hogy sokkal jobban belemélyedek a politikába és a társadalmi kérdésekbe. Amikor egyetemista voltam meg koleszos, akkor mentek főleg a piás poénok, mert egy kollégistának az a legfontosabb, hogy a hétvégi buli meglegyen, és át lehessen aludni a reggeli előadásokat. De onnantól kezdve, hogy az embereket elkezdte érdekelni a véleményünk és a saját véleményünk egybevág azzal a véleménnyel, amit Tibi atya, mint karakter képvisel. Ezért szerintem el sem tud térni a kettő egymástól. Nem tudom elképzelni, hogy Tóth Máté teljesen mást mondjon, mint Tibi atya, mert az egy személyiséghasadáshoz vezetne.

Már érintetted az influenszerséget. Mit gondolsz arról, hogy sok fiatalnak példaképei a luxuscikkekkel, bombaformában posztoló youtuberek? Szerinted van-e hiteles influenszer vagy youtuber Magyarországon?

Nem igazán követem a youtuber szakmát. Biztos van, nem szeretnék senkit lehúzni, pont emiatt. Azt szokták mondani, hogy én nem nézek tévét és ezzel egy erkölcsi pozícióba elhelyezem magam. Szoktam youtubereket nézni, szoktam videókat nézni, de nincs olyan youtuber, akinek kifejezetten követem a mindennapos munkásságát. Természetesen biztos vannak ilyen youtuberek, viszont a nagy többség rájött arra, hogy seggfotókkal meg kirakott mellekkel nagyon gyorsan nagy népszerűséget lehet szerezni. A srácok a másik oldalról pedig arra jöttek rá, hogy ezekkel a trash tartalmakkal, barátnő prank videókkal, ezzel a limonádé tartalommal lehet igazán berobbanni az internetes köztudatba.
A youtube-on a felhasználók nagy része még nagyon fiatal, inkább 18 alatti a korosztály, rájöttek, hogy azok a dinamikák, amik például a tévében is működnek, amiért a Mónika- és a valóságshow-k mentek igazán, ezt ők is tudják produkálni.

A 2020-as évben gyakorlatilag nagy tömegek számára az ilyen könnyen fogyasztható limonádé akármikre van szükség, ők nem szeretnek olyan vlogot nézni, amiben értékteremtés vagy éppen vélemények ütköztetése zajlik, mert ahhoz kicsit többet kellene tenni és gondolkozni.

Nem elég, hogy zabálás közben megnézem, hogy darálják le turmix-szal az iPhone-t.

Szerinted akkor inkább a keresletet kell kiszolgálni, ahelyett, hogy a kínálattal formálnánk?

Én a kínálatformálásban utazom. Régen megkérdeztek egy kislányt, hogy mi szeretne lenni, azt mondta, hogy nővérke, tűzoltó vagy űrhajós, stb.

Ma minden kislány influenszer szeretne lenni meg youtuber. A srácoknál ugyanígy, ők gamerek akarnak lenni meg gamer youtuberek. Ne kelljen semmit csinálni, értékteremtés úgymond ne történjen.

Az internettel az a legnagyobb probléma és a közösségi médiának is ez a legnagyobb paradoxonja, hogy a legjobb dolog benne, hogy bárki felrakhat bármit, viszont ez a legrosszabb is benne. Szerintem az emberek 99%-ának ez az egy ambíciója, hogy ő leül egy számítógépes játékot streamelni és azt várja, hogy ebből majd pénzt fog keresni. Ez magyar nyelvterületen ezer emberből egynek, ha sikerül és nagyon sokan feladják. Egyébként be lehet futni és sikeresnek lehet lenni, csak annyira nagy a paletta, hogy nagyon nehéz egy olyan tartalmat adni, ami egyedi, leköti az embert, és egyben szórakoztató is. Viszont az, hogy pusztán szórakoztató, egy idő után nem lesz elég az embernek és ha van egy közönsége, ami már inkább közösséggé formálódott és ennek a közösségnek te vagy a vezetője, akkor igenis tőled várja az a közösség, hogy megszólalj és véleményt formálj komoly kérdésekben.
A koronavírus miatt én is elkezdtem Twitch-en haverokkal játékot streamelni, CoD-ozunk és a chatben tök komoly társadalmi kérdéseket szoktak feltenni. A BLM mozgalom kapcsán vagy most az amerikai világégés kapcsán. Nálunk amellett, hogy megy a hülyéskedés a játékban, azért nagyon sokan azért is követik a streamemet, mert tök normálisan hozzá tudok szólni ezekhez a kérdésekhez is.

A dalai láma azt mondta: „Nincs szükség a Földön több sikeres emberre. Van már bőven elég. Néhány rendes ember kéne még.” Ezzel egyetértesz? Továbbmenve, mégis hogyan lehet az interneten értéket teremteni szerinted?

Már azzal értéket teremtünk, hogy ha az embereket megpróbáljuk ránevelni arra, amit az elején is mondtam, hogy ezekből a véleménybuborékokból próbáljanak meg kiszakadni és ne szekértáborokban gondolkozzanak. Én ezt próbálom átadni az embereknek, hogy a szemléletüket és a gondolkodásukat formáljam ezzel kapcsolatban. Nyilván értéket rengetegféleképpen lehet teremteni. Előbb kiemeltem a rossz példákat, hogy makeup artist-ból meg gamerből már van egymillió. Egyébként gamerként is lehet értéket teremteni, csak nem az hozza a számokat.
A felhasználók nagy része, aki sikeres és híres akar lenni, az nem lesz sikeres és híres, mert ha ez a két dolog nem az út része, hanem egy kitűzött cél, akkor az az ember sosem fogja elérni azt a kitűzött dolgot.

Ha az értékteremtés a cél és kitartóan üti az ember a vasat, nem érdekli más véleménye, nem kér elnézést azért, amit csinál, nem arra megy, amerre a közönség terelgetni, hanem igenis kijelöl egy utat, akkor előbb-utóbb be fognak gravitálni azok az emberek, akik tényleg azért követik azt az embert, mert szerintük ő egy értékteremtő valaki.

És a trollkodás szerinted lehet érték? Téged azért elég sokan ismernek arról, hogy trollkodás miatt letiltottak például az Indexről is. Mit gondolsz a trollkodásnak milyen jövője lehet? Egyre több gazdasági vállalat és állam tart fenn trollhadseregeket.

Különbséget tennék troll és troll között. Amit említettél, a politikai trollok. Nem tudom, ennek miért ez a neve, amikor egy ember kezel 20-30 profilt és az adott pártállásnak a szószólója gyakorlatilag. A párt zsebében van és kommenteli a párt véleményét, viszont én ezt nem trollkodásnak hívnám. Szerintem a trollkodás valaminek a kifigurázása.
Értékteremtést ebben akkor látok – és valóban jogos a kérdés –, ha ez egy görbe tükör és iróniába van csomagolva az üzenet, amit szeretnél átadni. Az Indexről is ilyenek miatt tiltottak le. Az a baj, hogy a Facebook algoritmusa nem ismer iróniát, nem tudsz ironikusan semmilyen megjegyzést tenni, mert a moderátorok szavakra szűrnek és még ironikusan sem tudod a véleményedet közzétenni.
Nekem azért volt ilyen nagy követőtáborom, főleg a Tinderes trollkodások kapcsán, mert egy durva iróniába burkoltam azt, hogy a lányok nagy része kosarazza ki a csávókat, ezek a sztereotípiák, hogy 180 pluszos legyen, meg BMW, de ő nem tud beletenni semmit a kapcsolatba, stb. Tehát ezekről a sztereotípiákról nem igazán beszéltek az emberek és végre volt egy oldal, ahová be lehetett küldeni ezeket a trollkodásokat. Ez pont inkább egy társadalomkritika volt.
Egyébként a Facebookot is azért kezdtem el hanyagolni – mondjuk miután letiltottak, ez elég könnyű volt – mert nagyon sokan nem értették ezt az iróniát és nettó bunkóságba ment át az egész, csak elküldték a csajokat a francba. Beküldték, hogy ez milyen vicces, én pedig mondtam nekik, hogy haver, ez csak bunkóság, és egyáltalán nem vicces.

Bunkónak lehet lenni, hogy ha ez nem a cél, csak az eszköz valaminek a rámutatására. Ezért mondtam, hogy a humorhoz némi intelligencia szükséges, úgy ahogy az irónia és a szarkazmus felismeréséhez is.

És ha a trollkodásban van mindegyik, és mosolyt csal egy ember arcára, akkor valahol az már értéket is teremetett.   

És új platformokon gondolkodtok esetleg? Akár Tibi atya, akár Tóth Máté megjelenik például a TikTok-on, ami egyre népszerűbb a fiatalok körében?

Most ugye olyan vádak érték a TikTokot, hogy Kína ezen keresztül kémkedik, de már annyi kínai kütyünk van, hogy Kína mindent tud rólunk.
Nem érzem azt, hogy Tibi atyának meg kellene jelennie a TikTokon. Mindig felbukkannak ezek az új platformok, pár éve azt hiszem a Snapchat volt ez. A sztárok, zenészek mindig próbálnak nyitni a fiatalok felé, mert a kulcsszó, hogy pár évente megújul a követőbázis és muszáj megtalálni azokat a platformokat, ahol elérhetők a fiatalok.
Emlékszem, amikor a Halott Pénz és nagy magyar zenekarok 3 éve elkezdtek Snapchatre vonulni és mindenhol hirdették, hogy gyertek a Snapchatre és kövess minket, stb. És két alatt az összes nagy magyar együttesnek lett Snapchatje, aztán bele is dobták a kútba ezt az egészet. Ez nem organikusan fejlődik ki, és nem egy másfajta tartalmat ad ez az oldal, hanem te csak szeretnéd multiplatformon csinálni azt, amit te csinálsz.
Ha Tibi atyával elmennénk mondjuk a TikTokra, nem adnánk semmilyen hozzáadott értéket, mert nem tudnánk. Nem tudom elképzelni, mit tudnánk, mert táncolni nem fogunk, zenére tátogni nem fogunk, szóval nem gondolkozunk ebben.
Úgy veszem észre, hogy az emberek egyre inkább visszamennek a blogolvasáshoz, valami új vlog formátumon talán gondolkozunk, úgyhogy lehet ősszel berendezünk egy stúdiót, kanapé-beszélgetős vitaesteket szeretnénk csinálni. De nekünk nincs médiatervünk, hogy leülünk egy értekezleten és azt mondjuk, hogy a TikTok most nagyon sok számot produkál és nem tudom hány millió letöltés van az országban és muszáj elmennünk TikTokra. Ha így csinálnánk, akkor valami izzadtságszagú gagyi dolog lenne ebből az egészből.

Külföldön sokkal több közéleti és politikai témájú vlog készül, említetted is, hogy szerinted igény lenne a közéleti, társadalmi kérdések megvitatására. Az említett viták ilyen piaci rés betöltő szereppel indulnak vagy más tematikájuk lesz majd?

Nem mi találtuk fel, hogy legyen vitaműsor, vannak vitaestek, erre van igény. Ez minőségi tartalom, nem lehet hetente 2-3 videót kirakni. Annak is örülnénk, ha két hetente tudnánk ilyen videót csinálni. Külföldön azért megy sokkal jobban, mert angol nyelven el lehet adni az egész világnak, sokkal jobb számokat lehet produkálni. Például a podcast műfaj is bízom benne, hogy nálunk is egyszer felkapott lesz. Amerikában nagyon könnyű, mert a 8 órás kocsiúton mit hallgasson az ember, nem fogja ugyanazt a rádiót hallgatni.

Abban bízom, hogy lehetne rendes vitákat csinálni, ahol érvek ütköztetése zajlik, nem úgy, mint bizonyos stúdiókban, ahol négy ember ül, és nem vitatkoznak egymással, hanem egymás alá adják a lovat és önhergelés zajlik.

Azt hiszem, hogy Puzsér szokott ilyen király vitákat csinálni, mondjuk neki teljesen más a vitatechnikája: hogy menjünk át úthengerszerűen a vitapartnerünkön. Nyilván nem ilyet szeretnénk. Nagy álmom leülni mondjuk egy influenszerrel, nem a puzséros vehemenciával a földbe döngölni, hogy miért nem teremt értéket az, amit csinál és, hogy büszke-e az anyja, de tényleg értelmesen elbeszélgetni, hogy vajon azok a tízéves kislányok, akiknek az a példakép, hogy minden héten a Balatonon vitorláson nyaralok, az mennyire formálja a lányok szemléletét. Én ilyen darázsfészkekébe szeretnék belenyúlni, és megtalálni a mélyen húzódó ellentéteket, amikbe senki nem mert eddig beleállni.

Foglalkoznátok közéleti, politikai témákkal is?

Szerintem Magyarországon a politika annyira átitatott mindent, hogy amúgy sem tudják az emberek elvonatkoztatnia  hétköznapok dolgaitól. Nagyon vicces, hogy kirakunk egy mémet és alatta 3 másodperc alatt lesz vagy egy orbánozás vagy egy gyurcsányozás attól függően, hogy melyik troll találta be először a posztot. Szerintem arra is szükség van, hogy értelmes politikai szereplőket is megkérdezzünk.

Visszakanyarodva Tibi atyához, mi volt a siker titka? Látsz kulcsfontosságú pontokat, amik meghatározóak voltak és amikor Ti olyan szolgáltatást tudtatok nyújtani, amit senki más?

Szerintem a legfontosabb az volt, hogy jó helyen voltunk, jó időben. ’12-ben mikor elkezdtük, akkor a Facebook nagyon gyerek cipőben járt és ez jót tett. Az emberek elhitték, hogy ez egy pap az interneten, a máriakálnoki balhé esetén tudjuk. A másik, hogy napi szintű és aktuális tartalmat szolgáltattunk az embereknek.

Az aktualitás szerintem a legfontosabb, akár humorról, akár hírportálokról legyen szó, az hozza a legtöbb interakciót.

Az első bejegyzések is arról szóltak, hogy máriakálnoki, vidéki szemmel hozzászóltunk a magyar eseményekhez, kicsit hír portálként is üzemeltünk. Amikor kitaláltuk, hogy legyen kocsmánk, legyen borunk, akkor az elsődleges szempont az volt, hogy mivel mi is kollégisták voltunk, nem volt túl sok pénzünk, ismertük a magyar borpiacot annyira, hogy tudtuk, hogy a fiatalok választhattak a nagyon olcsó lőréből vagy az egyetemista pénztárcának meg nem engedhető, drága, minőségi borokból. Ez a borsznobizmus, hogy a táncoló tanninok, meg a cseresznyés, ananászos utóíz, amit a bor fogyasztása köré hazudunk. Láttuk, hogy a fiatalok erre nem kíváncsiak, szeretnének ár-érték arányban megfelelő normális piát fogyasztani, ez volt a fröccsünk, kitelepültünk fesztiválokra, megcsináltuk a saját kocsmánkat. Megpróbáltuk levetkőzni a borsznobizmust magunkról és azt adni a fiataloknak, ami. Nem hazudtunk a borunkról semmit, azt mondtuk, hogy igyál és jól fogod érezni magad tőle.

A siker másik része szerintem ez: az őszinte kommunikáció híve voltunk. A harmadik alapkő talán még a megújulás volt.

Folyamatosan meg kellett újulni. Amikor láttuk, hogy arra van igény, hogy inkább blogbejegyzések menjenek és a társadalmi kérdésekhez hozzászóljunk, akkor arra volt szükség. Figyelni kell a közönségnek a rezdüléseit, és hogy milyen irányba mozdulnak el, nagyon finoman így tudjuk terelgetni a követő bázisunkat is.

Egy 2018-as interjúdban azt mondtad, hogy 9 milliárd forintért eladnád Tibi atyát. Idézlek:  „Ki az, aki ennyi pénzért ne válna meg egy Facebook-oldaltól?”  Változott ez azóta?

Nem emlékszem erre a számra. Egy másik számra emlékszem. Talán még 2015-ben kérdezte meg valaki, hogy mennyiért adnánk el, és azt hiszem, hogy 550 millió forintról volt szó. És mondta, hogy jó, de hogy állítsunk össze valami értékbecslést, üzleti tervet főkönyvekkel stb. Be akarja mutatni a befektetői csapatnak, hogy ez az oldal miért ér ennyit. Mondtam, hogy nem kell összeállítani semmit, ez az oldal azért kerül ennyibe, mert nem akarjuk eladni. Szerintem minden annyit ér, amennyit valaki ad érte. A 9 milliárdot túlzónak érzem. A piacon ilyen 1,5-2 forintért megy per like a Facebook-oldalak vásárlása.

De én úgy gondolom, hogy ez sokkal több, mint egy Facebook-oldal, nem egy orgánum, amit 1,5-2 millió ember (nem tudom pontosan) olvas hetente, hanem ez egy olyan szellemiség, brand, amitől ha mi egy szemmel is jól látható összegért megválnánk, akkor nem tudnánk a tükörbe nézni.

Gyakorlatilag az elmúlt 10 év munkáját egy nagy zsák pénzre beváltanánk. Az üzletpolitikánk és a mentalitásunk sem olyan, hogy ilyenek lennénk. Például a startupperek így dolgoznak, hogy a vállalkozásukat megtervezik öt évre, annak a végén ott van az exit, és akkor mindig jön egy nagy multi, amelyik felvásárolja a céget. Sokan így csinálnak projekteket, nekünk igazából az út a fontosabb az egész Tibi atya projektnél, nem a végkimenetel.

Hogy látod a mai magyar fiatalság helyzetét? Mennyire ambiciózusok, motiváltak, szerinted megfelelő célrendszer lebeg-e a szemük előtt?

Szerintem nagyon nem. Főleg amiatt, amit említettünk: az Instagram-kultúra, kirakatélet kultúrája. Akkor leszel sikeres, ha a pénzeddel kérkedsz, ez nagyon sok embert elbutít. 18 éves érettségiző fiatalok írnak nekem, hogy nagyon köszi, hogy vagyok, mert meg szoktam osztani a könyveimet, amit olvasok és terelgetem az emberek gondolatait és látja, hogy a saját korosztályát az érdekli, hogy pénteken és szombaton elmenjen szórakozni, valahogy kettessel átcsusszanjon az érettségin, nincsen semmi terve a jövőre nézve. Nyilván mi sem voltunk jobbak.

Nagy hiba, hogy 18 éves korodban döntened kell, hogy mivel szeretnél foglalkozni, így kerültem én is az orvosira, hogy ez volt a szemem előtt.

Ez 12 éve volt, amikor talán annyira nem volt még elcseszve, hogy mindenhonnan az ömlött, csak az újságból meg a hollywoodi filmekből, hogy akkor lehetsz sikeres, hogyha szép, gazdag vagy. Nem tudom, valami szabályozás kéne erre szerintem. Az például, hogyan reklámozhatsz alkoholt, durván be van szabályozva. Ha szeretnénk forgalmazni egy terméket, és kirakni egy utcai plakátot, nagyon sok szabálynak kell megfelelni, vizsgálja egy csomó hatóság. Viszont ha én influenszerként akarok reklámozni, akkor nincsen semmi hatóság. Például a GVH szokott vizsgálni, de az pár ilyen kirakatper volt, hogy megbüntettek pár nagyobb celebet 2018-ban.
Az emberek azt látják, hogy ez egy nagyon könnyű pénzkereseti lehetőség, hogy én most sampont reklámozok. A híres mondás, hogy van az a pénz, amiért korpásodik a hajam. Rájöttek a fiatalok, mert annyira nem hülyék 18 évesen, hogy nekem innen sok pénzem lehet és ki a francnak lenne kedve 150 vagy 200 ezer forintért elmenni a gyárba dolgozni, mikor 3 poszttal meg tudom ezt csinálni? Ahhoz meg az kell, hogy a vállalatok felismerték, hogy olyan influenszerekre van szükség, akik nem szólnak hozzá közéleti témákhoz, nem nyilvánítanak véleményt, hanem csak úgy vannak. Egy bérelhető reklámfelület, nem lehet őket támadni sehogyan, mert nem volt olyan kijelentésük, ami miatt támadhatná bármelyik oldal is. Ebből rengetegen nagyon jól megélnek és látják, hogy ezek az influenszerek híresek.
De miért híres? Mert híres, és nem tett le semmit az asztalra. A sportolókról nem szeretnék beszélni, mert a sportoló szerintem nem influenszer, attól függetlenül, hogy ugyanúgy énmárkát építenek, és nekik is fontos, hogy legyen a közösségi médiában követőbázisuk. A fiatalok előtt manapság sajnos ez lebeg példaként, hogy felmegy az Instagramra – azt használják főleg a 18 év alattiak –, bemegy az Explore feedbe és azt látja, hogy a 10 posztból 10 mű csaj. Hogy lehetek sikeres? Hogyha én is műcsaj leszek és ez nagyon gyorsan beépül a köztudatba, a pavlovi reflex itt is működik.
Ezek a csajok is azért lettek ilyenek, mert kiraktak 9 képet, amin mutogatták magukat, arra jött 1000 lájk, aztán kirakták, mit esznek, arra meg jött 50 lájk. És ki szeretné, hogy 50 lájkos posztja legyen?
Úgy termelődik az endorfin, a lájkdopping úgy működik, ha olyan képeket rakunk ki. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami nyilván egy spirálba megy. Egyik része felfelé, jönnek a lájkok, a másik meg lefelé és gyakorlatilag egy két lábon járó bérelhető, elvek nélküli reklámfelület lesz az ember: ez az influenszer létnek a vége.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Egy jó barátom intézett felém egy kihívást: kibírom-e 48 órán keresztül internet nélkül. Ebbe beletartozik a Facebook, a Messenger, az Instagram, vagy éppen a streamelt zene és film is.

Ez teszt eredménye engem is megdöbbentett: úgy gondoltam, hogy simán teljesítem majd, hogy van akkora önuralmam és kontrollom saját magam felett. 17 óra és 34 perc. Eddig bírtam, ezáltal elbuktam, mint sok általam kihívott ismerősöm. Eddig csupán egyetlen barátomnak sikerült teljesítenie ezt a feladatot.

Téged is szeretnélek kihívni: írj nekünk, és megosztjuk a tapasztalataidat a Reaktoron,

ha sikerül teljesíteni, ha nem!

Szerintem sokan nem is sejtik, mekkora a függőségük, mások pedig már megtanultak ezzel együtt élni. Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy

a Messenger törte meg nálam ezt a 48 órát.

Manapság olyan gyorsan és olyan gyakran érnek minket különböző ingerek, ál és pozitív megerősítések, melyeknek könnyen a rabjaivá válunk, hogy ezen függőségünk életünk részévé válik, jelenlétét észre sem vesszük, hiányát pedig nem viseljük el, még 48 óráig sem. Ezeknek az impulzusoknak az addiktív jellege ismert:

a lájkvadászat, a gyors üzenetváltások, az új posztok kényszeres figyelése, az azokra történő minél hamarabbi reagálási kényszer mind ide sorolható.

Saját generációmban még valamivel gyengébbek a függés jelei, viszont a minket követőben már borzasztóan erősek. Gondoljunk csak bele, egy gyerek még meg sem születik, de máris kint van a közösségi platformokon, aztán pedig a szemünk előtt nő fel és válik aktív internet használóvá!

Pár jel, ami megmutatja függő vagy-e. Ha ezeket észreveszed magadon, akkor szinte biztosan elbukod majd ezt a kihívást:

1. Csak a készülő poszt kedvéért igazgatod el a tányérodon a kaját, közzéteszed, és csak aztán eszel.
2. A barátaid, ismerőseid minden lépéséről tudsz, illetve néha sokkal boldogabbnak látod az életüket, mint a sajátodat.
3. A legkönnyebben és legegyszerűbben észrevehető jel viszont az idegesség, ha szeretett telefonod nem lehet a kezedben/közeledben.

Amit az eddigiekben leírtam, abszolút kimeríti a pótcselekvés fogalmát, hiszen úgy kapkodnak az emberek másodpercenként a telefonjukért, mintha onnan kapnák az oxigént.

Egy-egy negatív kommenttel pedig olyan károkat tudunk okozni, melyeknek beláthatatlan következményei is lehetnek - és voltak is már az internet történelmében.

A túlzott pozitív visszajelzéssel pedig olyan ego-harcosokat hozunk világra, akiket manapság influencernek nevezünk. Gyakorlatilag

ők a tökéletes lények, akik az élet viharából győztesen kikerült tanítók szerepében tetszelegve vonultak be ebben az évtizedben

hogy megmondják, hogy mi a helyes irány, a boldog és teljes élethez vezető út - azt tudnunk kell persze, hogy az ő szintjükre soha nem érhetünk fel.

Sokszor olyan bizonytalanok vagyunk a saját életünkben, hogy másoktól várjuk a visszaigazolást. Akár reakcióként, akár üzenetként.

Annyira nem hiszünk már magunkba, az elérhetetlen tökéletesség hajszolása miatt, hogy mások véleményeiből táplálkozunk, mint egy szörny. Hasonlatos ez akár a drogfüggőséghez, is hiszen ott is megvan az a szint, mikor már bármit megtennénk a napi adagunkért. Itt ugyanez a helyzet, csak a telefonunkkal. Ez a kísérlet arra is hivatott, hogy fel tudjuk mérni, mekkora segítségre is szorulunk vajon?

Ez a téma sajnos jelenleg nem kap elég figyelmet, pedig van egy sötétebb oldala is:

nem csak a személyiségünket térképezik fel, hanem a valóélet-beli viselkedésünket is befolyásolják.

Gondold át, hogy egy napodon a családoddal, pároddal, barátaiddal töltesz-e több időt, vagy mondjuk az Insta, Facebook, YouTube világa szippant be inkább? Szinte biztos vagyok benne, hogy az utóbbi a válasz.

Ugyanúgy, mint más függőség esetében, az ezekről történő leszokás csak lépésről lépésre történhet.

Néhány tippem akad erre is: próbáljuk behatárolni az internetre szánt időt, ami lehetőleg üres időt jelentsen, például mikor utazunk vagy várakozunk. Csak a lényeges dolgokat osszuk meg, nem kell a világnak minden lépésünkről tudnia.

Ami a legfontosabb, hogy az igazán fontos embereknél ne elégedj meg a puszta üzenetváltással vagy videohívással, hanem keresd fel őket, utazz el hozzájuk és tölts velük minőségi időt!

Egy élő mosoly sokkal többet ér, mint 1000 emoji.

Az Írdalá.hu, a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtési akcióját népszerűsítő programsorozat részeként, két olyan markáns, jobboldali véleményformálót ültetett le egymás mellé vitatkozni, akik egyáltalán nem a kimért stílusukról ismertek.

Ők pedig,

• Bayer Zsolt, publicista 
• Stumpf András, újságíró, a Válaszonline társalapítója

A nyilvánvalóan jobboldali vitázók között szinte azonnal konszenzus alakult ki két kérdést illetően:

az egyik, hogy nagyon sok mindenben nem értenek egyet, a másik, hogy ebben a témában éppenséggel pont egyetértenek

– ezzel akár haza is mehettünk volna, de szerencsére felmerült egy-két olyan gondolat, ami miatt megérte végig hallgatni a beszélgetést. 

Szkepticizmus az EU-val szemben

Rögtön az első kérdésre, miszerint mennyi értelme van a szóban forgó aláírásgyűjtésének és az erre vonatkozó határidő meghosszabbításának, egészen lehangoló választ kaptunk: Bayer kifejtette, hogy a következő 6 hónap arra lesz jó, hogy a kellő számú aláírást garantáltan összegyűjtsék, azonban ennek valós eredménye nem biztos, hogy lesz. Stumpf erre izgalmas kérdéssel válaszolt: az világos, hogy Gyurcsány Ferenc nem írta alá, de Orbán Viktor miért nem állt ebbe bele, esetleg értelmetlennek látja?

Bayer, válaszát előkészítve összébb szedte mondandóját és kifejtette, hogy habár az EU felé a szkepticizmusa továbbra is áll,

lényegesnek tartja a kezdeményezés támogatását. Ha másért nem, hát azért, mert ha ráég a magyarságra, hogy volt egy ilyen projekt, ami a mi hibánkból hiúsult meg,

akkor az a következő évtizedekben hivatkozási alap lehet minden olyan intézkedésre, ami az ilyen kisebbségek, például székely társaink jogcsorbítását tűzi ki céljául – ezzel egyébként Stumpf is egyetértett. Végül Bayer arra kerekítette ki mondandóját, hogy Orbán Viktor nyilván kivár, és „tökéletes” időzítéssel fogja aláírni, „megfelelő” nyilvánosság előtt. Mindezt azért, mert habár támogatja az indítványt, nem biztos, hogy az elején éri meg beszállni, amíg a bukás kockázata fenn áll.

Stumpf folytatta előzőleg felvett szerepét, és kifejezetten izgalmas kérdéseket feszegetett: vajon megtett-e mindent Bayer és „közössége” azért, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön? Miért van az, hogy a lengyel barátainknál, akik március 15-én magyar zászlót lengetve látogatnak meg minket, csak 600-an írták alá úgy, hogy 40 000-res limitet kellett volna elérniük, ahhoz, hogy a minimálisan szükséges 7 csatlakozó állam közül az egyik Lengyelország legyen? Bayer Zsolt, Kövér László és Orbán Viktor mindent megtett az ügy sikerességéért? – tette fel a kérdést Stumpf.

Bayer szerint ő maga, Kövér László és a kormány úgy általában mindent megtett, de Orbán Viktornak első személyben nem volt feltétlen szükséges beleállnia, de ami késik nem múlik, a kormányfő kivár. 

Stumpf kérésére még ígéretet is tett arra vonatkozólag, hogy megmozgatja lengyel kapcsolatait azért, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön,

abban az esetben, ha az aláírásgyűjtési akció meghosszabbítását engedélyezi az EP. (Ez azóta megtörtént, kíváncsian várjuk az ígéret eredményét!)

Nagyhatalmi érdekek

Stumpf és Bayer sem hiszi, hogy az aláírásgyűjtés sikeressége esetén valódi, rövid távon kézzel fogható eredménye lesz az EP-ben. Bayer egyszerűen a nagyhatalmi érdekekkel ezt ellentétesnek gondolja, franciák, spanyolok, britek (habár utóbbiak már nem relevánsak) sem nevezhetőek a nemzeti kisebbségi jogok élharcosainak, sőt. Stumpf meglátása pedig az, hogy nincs is feltétlen baj azzal, hogy Brüsszel nem szól bele egy ország belügyeibe, egyszerűen nincs erre jogköre.

Később két szereplő egy véleményen volt arról, hogy - Gyurcsány Ferencéken kívül -

szinte a teljes hazai közélet egyetértett az aláírás fontosságában, az ilyen széleskörű konszenzus pedig igazán ritka a magyar politikában,

ez elvitathatatlan sikere a kezdeményezésnek. 

Ezután, a moderátor hölgy nyomásásra, Stumpf egy konstruktív ötlettel állt elő a romániai magyarságnak, ami kissé utópisztikusnak tűnhet: a Válaszonline újságírója úgy érvelt, hogy

a magyar lakta területeket érő forráselvonás nem csak az ott lakó 1,5 millió magyart, de a további sok millió helyi románt is zavarja,

hiszen nekik úgyanúgy fáj, ha az életterüktől vonnak el forrásokat. Ha az ott élő románok és magyarok szövetséget tudnának kötni, akkor együtt hatalmas dolgokat érhetnének el a térség fejlesztésének érdekében. 

Legyen ott az emberük Brüsszelben!

Egy éles kanyarral a vita átfordult a székelyek európai érdekérvényesítő képességének fejlesztéséről szóló diskurzusba. Bayer felvetésére, hogy Brüsszelnek oda kellene figyelnie a kettős mérce elhagyására, hogy a román kormány jogsértéseit is véleményezhetné, Stumpf helyeslően bólogatott, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez magától nem fog menni. Szerinte ugyanis, ahogy az Indexért való aggódás fontosságát is jelezték Jourovának, úgy

kell valaki, aki kint van Brüsszelben, hogy hallják, amit mond, és 3 szóban összefoglalja Jourovának azt, hogy mire kell odafigyelnie a romániai magyarság helyzetét illetően.

Ez olyan lobbi tevékenység, ami mögé több éves munkát kell tenni és úgy látszik, hogy eddig senki nem tette meg, most itt a lehetőség.  

Bayer szerint a nemzeti kisebbségek ügye egyszerűen nem éri el az ingerküszöböt. Az egykori Antanthatalmak 100 éves bűne, amit az első világháború utáni békekötéssel vétettek, nem engedi, hogy valaha is egy magyar érvre hallgasson a románnal szemben például a francia kormány. Nem azért, mert utálnának minket, hanem mert a bűnös próbál úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. Ha pedig ránk hallgat, azzal belátja az állapot szörnyűségét, amivel egyszer és mindenkorra kimondja, hogy anno ők márpedig szörnyű hibát követtek el.

Stumpf erre válaszul pozitív fejleményként beszélt a folyamatról, amit a BLM, a Metoo és egyéb akciók váltottak ki Nyugaton:

ezek a kampányok a valóságtól olyan elrugaszkodott módon torzították a közbeszédet és a politikai korrektség fogalmát, hogy ez már nem csak a jobb, de a baloldali értelmiségnek is kezd sok lenni.

Ennek köszönhető az is, hogy a jobboldalinak egyáltalán nem mondható J. K. Rowling is aláírta azt a nyilatkozatot, amit nyugati értelmiségiek fogalmaztak meg BLM mozgalommal kapcsolatos kritikaként. Ez a folyamat akár azt is eredményezheti, hogy a nyugati értelmiség - számunkra - pozitívabban fog hozzáállni az olyan problémákhoz, mint a nemzeti kisebbségek ügye. 

Mi lennénk az új Bizánc?

Valamivel később Bayer, többek közt a magyar történelem szakos diplomájára hivatkozva, egy történelmi példával rukkolt elő: a mai nyugat- és kelet-európai kulturális különbségeket a Nyugat- és Kelet-Római Birodalom egymáshoz viszonyított helyzetéhez hasonlította. Míg a nyugati oldal, folyamatos önpusztítása közepette, engedett a kívülről jövő támadásoknak és végül elbukott, addig a keleti birodalom még 400 évig fent tudott maradni. Ebből a párhuzamból pedig azt a következtetést vonta le, hogy Kelet-Európa lehetne egy új Bizánc. 

Erre kissé szkeptikusan válaszolt Stumpf, aki valamivel visszafogottabban beszélne arról, hogy mennyivel is fejlettebb vagy kevésbé fejlett társadalom a magyar a nyugat-európainál. Ugyanis hiába magyarázunk addig, ameddig a nyugati életminőség, várható élettartam, gazdasági teljesítmény egyértelműen jobb lesz, és amíg a keletről nyugati irányba tartó elvándorlás mellett eltörpült ugyanennek a fordítottja. Ezenfelül

hiába okítjuk mi a nemzetállamiság fontosságáról az EU-t, ha közben egy román kormány erre hivatkozva tud olyan lépéseket tenni, amivel a magyar kisebbség helyzetét lehetetleníti el folyamatosan.

Stumpf eszmefuttatása zárásaként kifejti, hogy bár sok mindenben egyetért Bayerrel, a fekete-fehéren való gondolkozástól azért óva intene. 

A vita lezárásként a két fél abban is megegyezett, hogy az utóbbi időben elterjedt “barbár” szobordöntögetések Magyarországon eddig nem tudtak teret nyerni, ebben mégis csak jól állunk. 

A vita az Írdalá.hu szervezésében jött létre a Székely Nemzeti Tanács európai unió aláírás gyűjtő kezdeményezésének népszerűsítésének érdekében. Ha esetleg még nem volt alkalmad aláírni, ide kattintva ezt megteheted!

IItthon maradok-e a tanulmányaim után?

Végzős járműmérnök hallgatóként ki merem mondani, hogy itthon maradni, dolgozó emberként, kis túlzással pénzügyi hőstettnek minősül. Nem titok, hogy hányszorosát keresik a szakmámbeli mérnökök Nyugat-Európában, Oroszországban, vagy az Egyesült Államokban. Amennyire nagy nyereség lenne egyéni érdekből kiutaznom, oly mértékben szükség van a tudásomra és a munkámra egy olyan országban, ahol több ezer családot a járműiparban dolgozók tartanak el.

A dilemma hallgató korunkban ért utol minket, amikor szembesültünk azzal, hogy

a külföldi egyetemek nagy részénél magasabb szintű és több lexikális tudást kell elsajátítanunk,

ugyanakkor a szakmai versenyeredményeink bizonyítják, hogy a gyakorlatban (nem egyszer önszorgalomból) is képesek vagyunk versenybe szállni a más országbeli hallgatókkal. Mégis, miután végeztünk, nem egyszer harmadannyi a fizetésünk, mint a többieknek.

Áldozat vagy kötelesség

Vannak technikai és érzelmi akadályai az elvándorlásnak. Elsőre példa maga a nyelvismeret:

bár a műszaki ágak nyelveit (angol, német, francia) a legtöbben magabiztosan beszéljük, mégsem használjuk őket érettségi után.

Ugyanis a többi felsőoktatási képzéssel ellentétben a mi rendszerünkben fakultatív az idegennyelvi óra, míg másnak a napirendje része, nekünk a nyelvi képzés a szabadidőnkből megy. Így e téren az ismereteink, ha csiszoljuk is, gyakran nem alkalmasak egy külföldi állás elvállalására.

Nehezebben áthidalhatók az érzelmi vonatkozások: itt születtünk, a hazánk nevelt ki, ide húznak a gyökereink. Ezen az érzésen talán nincs is mit magyarázni.

Ha az operatív akadályokat elgördítjük (és a műszakisok közül ez sok hallgatónak sikerül), nem marad más, mint az itthoni ’X’ és a külföldi ’3X’ fizetés közül választani.

A két fizetés különbözetének fedezete a hazaszeretetem.

Nagy kérdés, hogy elég-e? És ha elég, akkor sem én vagyok az egyetlen, aki a – ha úgy vesszük – fizet azért, hogy nem párszáz kilométerrel arrébb végzi a munkáját.

Viseli a házastársam, akinek legalább ennyit kell keresnie, nem maradhat ki a piacról. Fizetik a gyermekeim, akiknek nem csak az anyagi javaikról kell lemondaniuk, hanem a szüleik idejéről is. Hiszen mérnöknőként sem valószínű, hogy megtehetem, hogy az óvoda megkezdéséig száz százalékban otthon leszek a kisbabámmal.

Fizetik a szüleim, mert pályakezdőként a nagyvárosi lakhatást, élelmiszerárakat a hazai fizetésem mellett néha ki kell majd pótolniuk, ha valami történik. A dilemmám tehát ebből adódik. Ha a kérdés egyváltozós lenne, és csak rajtam múlna, gondolkozás nélkül itt maradnék.

Szülői istenhozzád

Legtöbben hamar elszakadunk a szüleinktől, a csoporttársaim közül kivétel nélkül

mindenkit arra biztatnak a szülei, hogy a kötelező éveket töltse itthon, aztán vissza se nézzen!

Ne feledjük, milyen kor és milyen váltások nehezedtek a szüleinkre: aki a szocializmusban nőtt fel, a rendszerváltáskor volt munkakereső, és alig volt lehetősége egyáltalán angolul tanulni, így elzáródott a külföldi munkáktól akkor is, amikor már mehetett volna, jogosan akarja, hogy a gyermeke kedvezőbb feltételekkel vágjon neki az életnek.

Ehhez asszisztál nálunk egy speciális jelenség: Magyarországon az állami ösztöndíjasoknak képzéstől függően adott időt itthon kell dolgozniuk. Végzett mérnökként azonban

bizonyos szakágakra akkora a kereslet, hogy pár – főleg nyugati – cég nem várja ki ezt az időt, hanem kifizeti azt az összeget az államnak,

így amint megkaptuk a papírt, szállhatunk is fel a repülőre. Egy ilyen ajánlatra nehéz nemet mondani, ha három és fél évig éltünk tömlős sajton és szikkadt kiflin a kollégiumban.

Kihívás, fejlődés

Még a fejemben van az élmény, amikor a vitorlás versenyző nagyapámmal, a túrák végén, a kikötőben pihenve a hajókat néztük. Már akkor sejtettem, hogy hajótervező mérnök szeretnék lenni, így lenyűgöztek azok a mondatok, amikor mesélte, hogy amikor fiatal volt, nem volt ilyen szép és erős móló, hogy csak a németeknek volt spinakker vitorlájuk, még nem voltak yachtok, nem gyártottak erős műanyag hajót… Egyszóval mennyit kellett a sporthajózásnak fejlődnie, hogy ma itt tartsunk.

Ez az, ami annyira izgalmas a magyar fiataloknak: hogy van mit csinálni.

Nekünk soha nem lesz egyetem alatt műhely a talpunk alatt, drága szerszám a kezünkben, de a jó vizsgákat követő ösztöndíjból telik ezekre. Nem képezi a vitorlázás a testnevelés órák részét, de ha szerencsénk van, a hajópucolásból ki lehet hozni egyszer egy saját hajót.

A magyar mérnökök külföldön pont azért keresettek, mert bennünk van a mentalitás, hogy mindent meg lehet oldani, csak kreatívnak és ötletesnek kell lenni hozzá. Engem is ez vonz a hazai iparban: sokkal többet kell kihoznom magamból, mint máshol a világon, amíg fiatal vagyok, szeretném tudni, hogy mennyit tudok hozzá tenni.

A későbbi éveim még bizonytalanok, de addig biztosan nem megyek el, amíg én nem tudok mutatni legalább tíz dolgot a lányomnak a magyar kikötőkben, ami szép, hasznos, és az én fiatalkoromban még nem volt ott.

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-asvilágválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

A Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban, melynek részeként szemlézünk 8 választ, határon innen és túl.

2006. szeptember 17. – az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének időpontja. 14 éve annak, hogy az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc által elhangzott beszéd nemcsak a politikai palettán kavart nagy port, hanem jelentős társadalmi megmozdulások kiváltására is alkalmas volt.

Nemcsak a beszéd évfordulójának időpontjában szükséges erről beszélni, hanem minden alkalommal, mikor az aktuálpolitika kialakulásának előzményeit és az ezek közötti összefüggéseket keressük, hiszen

a mai tizen- és huszonéves fiatalok számára fontos felidézni, milyen politikai erőmozgások voltak hatással az akkori közvélemény alakulására, valamint, hogy milyen politikai alternatívák jelentek meg.

Ez utóbbi az, amely 14 év távlatában is nagymértékben meghatározza a jelenlegi rendszer fennállását és működését.

Személyes tapasztalattal sajnos nem szolgálhatok, lévén, hogy akkoriban még csak hat éves voltam, és nem is Magyarországon, hanem határon túl éltem, így az események közvetlen megtapasztalására sem nekem, sem a családomnak nem volt lehetősége.

Ahogy idősebb lettem, egyre nagyobb érdeklődést kezdtem mutatni a körülöttem zajló események, folyamatok iránt, ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a 2006-tal kapcsolatos történések utólagos megismerésébe is.

Korosztályom tekintetében eltérő minták figyelhetők meg 2006 vonatkozásában: összességében kijelenthető, hogy barátaim és ismerőseim körében mindenki tisztában van a 2006-os eseményekkel.

Aki követi a sajtót, az előbb-utóbb szükségszerűen találkozik valamilyen formában az őszödi beszéddel is. A különbség a tudás mélyrehatóságában és részletességében áll.

Ezzel ellentétben a fiatalabb korosztály többsége az általános tapasztalat szerint nem is hallott még Gyurcsány Ferenc őszödi "vallomásáról". Bár ez életkorukból kifolyólag érthető, mégsem szabad elsiklanunk afelett, hogy az emlékezetpolitika, múltunk megismerése iránti vágy milyen fontos szerepet játszik a jelenünk megértésében és a jövőnk alakításában.

- TH

Sokan követelték, hogy Gyurcsány Ferenc mondjon le a miniszterelnökségről, így a családom is. Én mindössze hétéves voltam, amikor apukám ment tüntetni. Emlékszem, hogy édesanyám és édesapám dühösen tanácskoztak az ominózus felszólalásról, miközben néztük a híradót, ahol indulatosan kiabáló emberek tömegeit mutatták.

Rengeteg érzelmet láttam a képernyőn, de nem értettem még olyan szinten a közéleti eseményeket, hogy kötni tudjam őket valamihez vagy valakihez.

Kicsit beleláttam egy ijesztő, felnőtt világba, éreztem, hogy mindenhol eluralkodik ugyanez az összezavarodottság, így bennem is.

Visszagondolva így, fiatal felnőttként, sok akkori történés értelmet nyer már, de szomorúan konstatálom, hogy korosztályom nagy része nem köti össze ezt a beszédet és a mögötte álló tetteket, vagy nem tudja, hogy miért és hogyan felelős Gyurcsány Ferenc.

Kerültem már párszor olyan beszélgetésekbe velem egyidős vagy akár idősebb emberekkel, akik szinte teljesen elfelejtették ezt a szégyenteljes eseményt,

vagy csak nem akarnak tudomást venni róla, annak ellenére, hogy 14 év után ez a beszéd a modern kori politika egyik legmeghatározóbb példája arról, hogy egy ember hogyan csinált bolondot egy egész országból.

Ugyan hétévesen még nem értettem sokat ebből az esetből és jobban lekötött az, hogy akkor kezdtem el az általános iskolát, hogy megtanultam biciklizni, de az akkori képek a mai napig felvillannak a szemem előtt: a kiabálás, a felháborodás, a számtalan sérült ember és a tüntetések az utcán.

Hálás vagyok, hogy olyan környezetben és családban nőhettem fel, ahol elmagyarázták nekem a miérteket,

és nem felejtették el az őszödi beszédet és a hazugságokat, így segítve, hogy jobban át tudjam látni a mai magyarországi politikát.

- Regi

Hol is lehetne elkezdeni egy olyan történetet, ami akkor és ott mind fizikailag, mind lelkileg is 350 kilométerre állt tőlem?

Akkor és ott, a gyermeki szemmel nézve végtelenül messze fekvő, nagy Budapesten történt valami. Valami, ami miatt egyaránt vagyok most, felnőtt fejjel büszke és szomorú.

Büszke, mert a nemzet, amelyhez én is tartozom, nem nézte tovább tétlenül azt a mérhetetlen nagy hibasorozatot, amit egy ország kormánya Európában addig nem csinált, nem tűrte tovább, hogy hazudnak neki reggel, délben és este. A magyar nép felállt és azt mondta: elég volt!

Szomorú is vagyok ugyanakkor, mert az ébredéshez az út a magyar testvéreink szemkilövetésén, könnygáztengeren és vízágyúkon át vezetett.

Egy 8 éves kárpátaljai kisfiú akkor és ott mit sem sejtett abból, hogy mi történik körülötte. Annyit látott csupán, hogy a szülei minden este árgus szemekkel nézik a híradót, és lélekben ők is skandálják a jól ismert rigmusokat. Mert dühösek.

Dühösek arra a rendszerre, ami 2004-ben nemet mondott rájuk, és reménykednek, hogy véget érhet az a korszak, amiben a határon túlra szakított magyar ember „csak egy ukrán” lehet.

Számomra ezt jelenti 2006. A szüleim árgus szemeit a képernyő előtt és azt, hogy akkor és ott tudtuk: vannak, és mindig lesznek magyar testvéreink, akik ránk is magyarként gondolnak.

- Roland

Szokták mondani, hogy az idő mindent széppé tesz. Én ezt úgy értelmezem, hogy megkaptuk azt a szerencsés tulajdonságot, hogy a memóriánkban hosszú távon csak a jó emlékek éljenek tovább.

Ez a “jó” tulajdonságunk a politikai emlékezet esetében egyfajta átok.

A ma húszas éveikben járó fiataloknak - magamból kiindulva - nem sok emlékük maradt a 2010 előtti évekből, de talán még a kicsit idősebbeknek sem. Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb szempont a politikai értékválasztásnál, hogy emlékezzünk arra, ami volt régebben, és ebből levonva a következtetéseket tudjuk, hogy mit szeretnénk a jövőben.

Emlékeznünk kell a múltra! 

Én 2006-ban még csak általános iskolás voltam, furcsa lenne, ha a politika érdekelt volna akkor. Az viszont egyértelműen megmaradt, hogy akkoriban többet beszéltek közéletről, hogy az emberek sokat emlegették a miniszterelnököt. Általában negatív értelemben beszéltek a politikáról.

Akkoriban futott az a rigmus, hogy “Mondjon le!”. Nem értettem akkor, hogy miért követeli ezt látszólag mindenki, és hogy a miniszterelnök ennek ellenére miért nem mond le.

Mára már tisztábban látom a helyzetet.

Már értem, és rajtam kívül még biztosan egészen sokan értik a korosztályomból, miért is volt rossz időszak az országnak a 2006-2010-es ciklus. Viszont,

ha nekem is csak halovány emlékek maradtak, úgy egy nálam is fiatalabb generációnak ez a korszak lassan semmit sem jelent majd. 

Ezek a potenciális szavazók azok, akiknek online, fiatalos kampányokkal menőként tálalhatóak olyan, közelmúltban regnáló politikusok, akik a legsötétebb eszközökkel züllesztették le az országot egy évtizeddel ezelőtt. 

- Marcell

Amikor 2006 szeptemberében az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszéde nyilvánosságra került, én még csak 9 éves voltam.

Gyerekként nem követtem a politikát, de a szüleim arcára volt írva, hogy miként vélekedtek az akkori történésekről.

Azoknak a politikusoknak a többsége, akik ma, a demokratikusan megválasztott kormányt támadják és diktatúrát kiáltanak, némán hallgattak a 2006-os események idején,

amikor a demokratikus jogaikkal élő, tüntetni kivonuló magyar állampolgárokat gumibottal verték.

Ha családi körben szóba kerül a 2002-2010 közötti kormányzás, sok minden elhangzik: Gyurcsány Ferenc és gázáremelés esete, a katolikus iskolák támogatásának megvonása, a 2004-es népszavazás a kettős állampolgárságról vagy az 500 ezer forintos törzstőkével rendelkező KFT-k időszaka, amivel a tisztességes vállalkozások kerültek nehéz helyzetbe.

- PB

2006-ban harmadik osztályos tanuló voltam. Akkoriban Budapest egyik külső kerületében laktunk, így a belpolitikai események által kirobbantott tüntetésekről csak a tévéből tájékozódhattam.

Ma, felnőttként arra döbbentem rá, hogy

a forradalmi hangulatról, drámai képsorokról és az őszödi beszédről gyakorlatilag néhány kiragadott mondaton kívül nincsenek maradandó emlékeim,

gyerekfejjel alig fogtam fel valamit abból, ami történt, így megkérdeztem a szüleimet, hogy ők miként élték meg az eseményeket.

Anya a következőt mondta: „Sosem foglalkoztam a politikával. Abból az időből is csak arra emlékszem, hogy a miniszterelnökről kiszivárgott egy beszéd, az emberek dühösek voltak és törtek-zúztak az utcákon.”

Apa ezt válaszolta: „Az a bizonyos beszéd mindent megváltoztatott. Kiderült, hogy amit a kamerák előtt mondtak, mind hazugság volt, és a háttérben teljesen más dolgok történtek. Ezt követően mindenki már csak a kormányfő lemondását várta. Lehullt egy lepel, beismerték az ámítást, így már senki nem tudta ugyan olyan szemmel nézni a politikának nevezett showműsort. Ennek hatása ma is érződik.”

- MB

Távol Budapesttől, az események másnapján, kilencévesen, a kelet- magyarországi megyénk lapját olvasva jutott tudomásomra az a sok fővárosi történés, ami az 56-os forradalom 50. évfordulójának a megemlékezéséhez köthető.

Mélyen megdöbbentett, és a szüleimet kérdeztem, ők magyarázták el az eseményeket. A legnehezebb dolog számomra annak a megértése volt, hogy

hogy lehet, hogy magyarok bántanak magyarokat? Felfoghatatlan volt. Az egyik osztálytársam tévesen úgy gondolta, háború van az országunkban, ő erre következtetett azokból a képekből, amiket a híradóban látott.

Mivel akkor még történelemórán nem tartottunk a forradalmaknál és háborúknál, az osztályfőnöki órán kellett tisztázni, hogy mi történik.

Az újság címlapja, amelyen a székház ostroma volt, a mai napig a szemem előtt van épp úgy, mint a vérző fejű emberek, akikre a rendőrök rálőttek, vagy megverték őket.

Nagyapám, aki az 56-os forradalom alatt fővárosban élt, mesélt nekem az akkori eseményekről.

Azt mondta, hogy a magyaroknak időről időre meg kell küzdenie azokkal, akik elnyomják őket.

Most, mai fejjel már értem, hogy akkor a kegyetlen szovjetekre gondolt, és hogy ez méltó párhuzam a Gyurcsány Ferenc vezette akkori hatalommal, és azokkal a rendőrökkel, akik bár parancsra cselekedtek, még is több száz emberi életet és azok családját is veszélyeztették az agresszív fellépésükkel.

Már akkoriban büszke voltam azokra, akik ott harcoltak egy jobb Magyarországért, és bátornak gondoltam őket, hiszen készek voltak kiállni magukért, még ha véres megtorlásra is kellett számítaniuk emiatt.

- Zsolt

A 2006-os tüntetéssorozatból számos emlék él bennem. Nem az összes eseményt írom le, kizárólag azt, amire személyesen visszaemlékszem. Történtek számomra megrázó, 7 éves fejjel - de tulajdonképpen mai fejjel is - félelmetes és brutális események.

Voltak olyanok is, amik inkább abszurdnak tűntek: ami a legjobban megmaradt nekem ezek közül az Horváth Gyuri bácsi volt, a seregélyesi műszerész, aki beindította az Erzsébet téren elhelyezett tankot, és megindult vele a rendőrsorfal felé. Ez az esemény akkor a világsajtót is bejárta.

Sajnos azonban nem ez maradt meg legjobban a 2006-os őszből: ahogy az őszödi beszéd napvilágot látott, aminek a sorait azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom, az emberek abszolút többsége megelégelte az akkori kormányt.

Már kora ősztől tüntetések voltak az egész országban. Ez az 1956-os forradalom 50. évfordulóján ért a csúcspontra.

Tisztán emlékszem, a nagyszüleim nappalijában ültem a televízió előtt, és döbbenten próbáltam értelmezni, hogy mi is ez a háborús állapot az országomban.

Később értettem csak meg: a rendőrség nem kezelte a helyén a zavargókat és a békés tüntetőket. Ártatlan embereket ütöttek és lőttek meg. Akit a rendőrök értek, brutalitás bánásmódban részesültek. Indokolatlan volt a tiltott vipera, és a gumilövedékek használata az emberek ellen.

A rendőri akciók következtében számos olyan békés tüntető - néhányan súlyosan, sokuk könnyebben - megsérült, akiknek nem volt közük a zavargásokhoz. A rendőri brutalitás horrorfilmbe illő volt.

Ami még bosszantó így visszaemlékezve, hogy a símaszkos rendőrök egy törvényellenes, belső utasítás miatt nem viseltek azonosító jelet, így utólag jórészt nem lehetett megállapítani a túlkapások elkövetőinek személyazonosságát.

Felnőtt fejjel is megdöbbentenek, amik akkor történtek. Véleményem szerint korombeliek sincsenek tisztában azzal, hogy mik is történtek 2006 őszén, nemhogy a nálam fiatalabbak.

Ez egy olyan tragédia, amiről beszélni kell.

- Ádám

Nyitókép: Sean Gallup / Getty Images
Mütyűrök: Péntek János: A kalotaszegi népi hímzés és szókincse
Írnál róla? szerkesztoseg@reaktor.hu

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Faix Csaba, a Budapesti Városarculati Nonprofit Kft. (BVA) és a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ (BFTK) ügyvezetője arról beszélt a Reaktornak, hogy a járvány miatt teljesen leálló turizmus jó alkalom arra, hogy Budapest végiggondolja, mi a helyzet a túlturizmussal, és milyen vendégeket szeretne. Az elmaradó külföldi látogatókat belföldiekkel is pótolná, amihez új, kifejezetten a magyar közönségnek szóló kártyát vezetnek be Restart Budapest néven, amivel nagy kedvezménnyel lehet például szállást foglalni.

Kommunikációs szakemberként végzett munkád során egy Budapestről induló startupból világmárka lett. Ez a Prezi. Budapest is világmárka, de egészen más jellegű.  Milyen eddig kiaknázatlan eszközök állnak rendelkezésre fővárosunk imázsának alakításához?

Az eszközök nem annyira újszerűek, talán a tartalom, amit ezekkel meg akarunk mutatni, amiről kevesebb szó esett az elmúlt időszakban. Az, hogy rögtön két céget vezetek, nem a bennem lévő megalománia eredménye. Amikor januárban beadtam a pályázatomat a városarculati és a turisztikai cég vezetésére, azzal a koncepcióval pályáztam mind a kettőre, hogy érdemes lenne egy céggé összevonni, ennek a neve a Budapest Brand Zrt. lesz, ami kicsit idegenül hangozhat, de ez mondja el leginkább, miről is szól ez a cég.

Az a kép, az a történet, amit Budapestről el szeretnénk mondani, akár külföldön, akár az itt élőknek, az legyen egységes, az legyen egy olyan kép, ami miatt kedved van eljönni Budapestre vagy kedved van jobban felfedezni Budapestet.

Korábban a Városarculati Nonprofit Kft. inkább a belföldiekkel kommunikált, nekik szervezett eseményeket, pl. a Pünkösdi Királyságot vagy a Budapest Urban Games-t, ami egy városszerte megrendezett utcai sportverseny neve. A Fesztivál- és Turisztikai Központ pedig inkább a turistáknak kommunikált. Szeretném összevonni ezt a két szervezete és megmutatni külföldön és itthon is, hogy mennyi klassz hely van Budapesten, amit nem ismerünk még mi, budapestiek sem. Ha belegondolunk, akkor a budapestiek is általában 5-6 útvonalon járnak, ugyanazokon a helyszíneken: munkahely, iskola, barát, barátnő, család stb. Ha valakinek nincs különösebb dolga mondjuk Kőbányán, akkor az életben nem megy oda. Miközben sok izgalmas dolog van Kőbányán, amit ez a cég, amit vezetek, szeretne megmutatni. Hogy kedvet csináljon arra, hogy a várost minél többen felfedezzék és elkezdjék úgy használni, ahogyan talán a korábbi években nem. Az eszközök nem annyira újak, talán a tartalom, amit mi szeretnénk megmutatni, létrehozni, az újabb.

Miben más a Magyarországon élők és az ide látogatók megszólítása? Lehet egyszerre mindkét csoporthoz szólni, vagy merőben eltérő igényekkel rendelkeznek?

Egyrészt nem szabad mást mondani nekik, másrészt kicsit másképp kell nekik mondani. Beszéljünk egy érzékeny témáról, a buliturizmusról! Nagyon sok külföldi imádja a bulinegyedet, azért jön ide 72 órára, hogy hátrahagyja az otthoni gondjait, megünnepelje a házasságát, diplomavédését, bármi egyebet. Azt szeretné, hogy jól érezze magát, jót tudjon bulizni. Ha azt mondom a külföldi kommunikációban egy turistának, hogy gyere Budapestre, mert itt szuperül lehet bulizni, és a Király utca tárt karokkal vár, de közben tudom, hogy az itt élők nem szeretik ezt a helyzetet, és amikor ideérkezik a turista, nem azt látja, hogy a Király utca tárt karokkal várja, akkor csalódni fog. És teljesen mindegy, hogy milyen tervei voltak, nem lesz jó élmény számára a budapesti utazás, mert nem azt kapta, amiért jött.

Szerintem kulcsfontosságú, hogy közösen találjuk ki, hogy mit is akarunk Budapestből megmutatni, mi is Budapest, ez az úgynevezett brand stratégia, amit most készítünk, ez egy kutatási folyamat, amibe szeretnénk bevonni minél több szereplőt, hogy értsük, kinek mit jelent ez a város. Mást jelent nekem, mást jelent egy egyetemistának, mást egy nagymamának, aki az unokáit szeretné a közeli játszótérre levinni. Másként szeretjük, más arcát emelnénk ki.

Ezt gyúrjuk össze egy egységes stratégiává, ökoszisztémává, ami jobban szétteríti azt a gazdasági hasznot, amit a turizmus egy városnak jelent. Ha nemcsak a Király utca profitál az idelátogató turisták költéseiből, hanem mondjuk Kőbánya is, azáltal a csatornákon keresztül, amiket létrehozunk, és megmutatjuk, hogy Kőbányára is érdemes ellátogatni, akkor már jó munkát végeztünk. De ennek a képnek, amit akár az itt élőknek, akár a külföldieknek megmutatunk, az üzenetnek ugyanannak kell lennie, a mód ahogy elmeséljük, amit kihangosítunk az élményből, az lehet más. Aki rövidebb időre jön ide, azoknak más dolgokat érdemes megmutatni, mint annak, aki itt él. De a kép, amit mi szeretnénk megmutatni, ha úgy tetszik, eladni, az azonos kell, hogy legyen, különben nem leszünk sikeresek.

Ezek szerint a tervezés szakaszában vagyunk. Mikorra valósulhatnak meg ezek a tervek? Mikorra lesz meg a két szervezet fúziója, amit említettél?

A két szervezet fúziója október 31-én megtörténik. Ez nem olyan izgi, hosszú cégbírósági, jogi procedúra. Minden olyan aktus, ami a tulajdonos Fővárosi Önkormányzat hozzájárulását igényli, megtörtént, határidőkre várunk. A kutatás előkészítése folyik, azt reméljük, hogy kora őszre elkészül. Akkora látjuk, hogy mi az az üzenet, ha úgy tetszik márka, csak olyan távolító, ha Budapestet márkának tekintjük, pedig sok szempontból az, miközben sok más szempontból egy élettér, világos, hogy több értelmű jelentése van ennek a városnak. Remélem, hogy el fog készülni.

A sajátosság, hogy bármit is terveztünk, a COVID ezt már most keresztbe húzta. Ez egyfelől lehetőség, aminek tudok örülni, hiszen az, hogy megállt a turizmus, kevés ember van itt, jó alkalom, hogy újragondoljuk azt, hogy mit is akarunk a várossal kezdeni.

Hiába gondoljuk azt, hogy de jó lenne, ha nem jönnének vissza a bulituristák, hanem helyette szuper csúcsgazdag emberek jönnének Budapestre, akik egy napig lennének itt, sok pénzt elkölthetnének, majd visszamennének anélkül, hogy a város életét felforgatnák, ez nem fog megtörténni. Az, hogy újragondoljuk, hogy miket akarunk vagy lehet kezdeni ezzel a várossal turisztikai szempontból, az nem jelenti azt, hogy ezt gyökeresen át tudjuk alakítani, de arra jó alkalom lehet, hogy a hangsúlyokat, hogy miket akarunk kezdeni vele hosszabb távon, átalakítsuk. Ez ilyen értelemben lehetőség is. Közben meg látjuk, hogy milyen iszonyatos károkat okoz a sokszor elátkozott turizmus hiánya, legyen akár az buliturizmus is. 99%-kal csökkent a Budapestre látogató külföldi vendégeknek a száma. Lényegében nincsenek ma Budapesten külföldi turisták. Elkezdenek fel-felbukkanni, de kérdés, hogy a megemelkedő fertőzöttségi adatok meddig teszik lehetővé, hogy egyáltalán utazni lehessen.

Például a Balatonon azt látjuk, hogy a belföldi turizmusnak kedvez a pandémia. Budapesten viszont a belföldi vendégéjszakák száma általánosságban is alacsonyabb. A drágaság lehet az oka, ami sokszor felmerül érvként vagy valami más? Ezen lehet-e vagy kell-e változtatni?

Szerintem kell, nagyon szeretnék ezen változtatni. Az oka valószínűleg többrétegű.

Azt gondolom, hogy egész egyszerűen nem jut eszébe a magyaroknak, hogy Budapest is lehet üdülési célpont.

Visszajutunk arra, hogy milyen dolgokat mutatunk meg a fővárosból. Lehet, hogy erre sem fordítottunk korábban elég gondot, hogy úgy mutassuk be, mint egy olyan helyszínt, ahova érdemes eljönni üdülni. Pedig itt van a Duna, 10 perc bicikli-, ha úgy tetszik autóút, ahol lehet kajakozni, paplanernyőzni, barlangászni, kirándulni, de lehet a Normafára menni, állatkertbe, szuper étterembe menni.

Minden, amit egy európai nagyváros nyújt, amiért elutaznak az emberek Berlinbe vagy Párizsba, az itt, Budapesten is jelen van.

Mi ezen próbálunk változtatni, és elindítottuk július 1-gyel az úgynevezett Restart Budapest kártyát. A Budapest kártya inkább a külföldiek körében ismert: ezzel ingyenes tömegközlekedést kapsz és nagyon sok helyre ingyen vagy kedvezménnyel mehetsz be.

Létrehoztunk a belföldi turistákat célzó kártyát is.

Beletettünk egy ingyenes belépőt egy kiválasztható budapesti gyógyfürdőbe, egy ingyenes strand belépőt, Hop-On Hop-Off városnézést, hogy fedezzük fel a turisták szemével a várost, kedvezményes belépéssel a Lupa Beachet, hogy a nyári időszakban el lehessen menni, és ami nagyon fontos, hogy megállapodtunk a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségével, hogy egy nagyon kedvező árú szállodai szobát is a kártya mellé csomagoljunk, pont azért, hogyha valakinek a drágaság lett volna a visszatartó erő, akkor ezt segítsünk áthidalni.

Háromféle kártyatípus van, az egyik a 3*-os szobában 12.000 Ft-ért lehet vásárolni 1 éjszakát, két ágy, két ember vagy akár egy pótággyal gyermeket is el lehet helyezni.  4*-osnál 20.000 Ft, az 5*-osnál pedig 30.000 Ft a szobaár, ami rendkívül kedvezményes.

Azt gondoljuk, hogy ezzel már tényleg elérhetővé vált Budapest mindenki számára, mint turisztikai desztináció és e mellé elkezdünk egy olyan kampányt, amiben megmutatjuk, hogy milyen izgalmas felfedezésre váró dolgok vannak itt, túl azon, amit a híradókban látunk, hogy van az Országgyűlés meg sok-sok aszfalt és hivatalnokok járnak jobbra-balra.

Említettél már pár európai nagyvárost. Ha a térségünkben Bécset, Prágát vagy Pozsonyt vesszük, akkor mi a véleményed, ők versenytársak, konkurencia vagy inkább példaként kell tekinteni rájuk, és kooperálni velük?

Szerintem mind a három. És kicsit attól is függ, honnan nézzük. Ázsiából vagy Amerikából a távolság miatt egynek tűnik. Ha valaki utazik 16 vagy 20 órát repülővel, hogy eljöjjön Európába, no pláne Kelet-Európába, akkor eljön Bécsbe, Prágába, Budapestre, Pozsonyba. Ezért muszáj kooperálnunk, mert egyként látszunk és a józan ész ezt diktálja. Ha közelebb jövünk, akkor pedig igen, versenytársak vagyunk, hiszen nagyon klassz város Bécs, Pozsony vagy Ljubljana, ahova ugyanúgy el lehet utazni, és világos, hogy ebben van verseny, hiszen egy embernek 1 vagy 2 hét szabadsága van egy évben, egy helyre tud elmenni, vagy Ljubljanába vagy Budapestre. Ha Ljubljanát választja, az jó Ljubljanának, kevésbé jó Budapestnek.

Ezt inkább az angol frenemies (friends+enemies), a barát és ellenség fura összevonása mutatja be.

Jó a kapcsolat például Béccsel, próbálunk tanulni egymástól, beszélgetünk, ki hogyan oldja meg a COVID helyzetet, próbál segíteni saját magán, úgyhogy én ebben bőven látok lehetőséget.

Az identitás kérdésnél visszacsatolnék a múlt heti podcast adásunkhoz, amiben elhangzott, hogy a térségből általában azok a zenekarok eladhatóak külföldön, akik valamilyen módon meg tudják őrizni a közép-európai karaktert, van bennük valami lokális sajátosság. Ezt a kulturális sajátosságot keresik az idelátogató turisták is, vagy inkább a komfortzónájukban maradnának, és a náluk megszokott lehetőségeket fürkészik? Pacalpörköltre vágynak vagy McHungary menüre?

Nagy bánatomra nincs elég pontos adatunk arról, hogy mit is keresnek az idelátogatók. Vannak digitális terveink is, mindjárt mesélek róla, hogyan szeretnénk a digitális térben jobban jelen lenni, ahol sokkal több ilyen típusú inputot tudunk kiszedni az emberekből, hogy mire kíváncsiak.

Az én személyes véleményem, hogy érdemes kicsit elmozdulni ebből a pacal irányból abba az irányba, ami már kellően modern, de muszáj közben unikálisnak is maradni, mert akkor akár elmehetne Berlinbe is.

Tehát ha Budapest elfelejt magyar lenni, akkor nem lesz izgalmas, pont olyan lesz, mintha helyette Grazba mennék vagy Ljubljanába. Szegény pacalt méltatlanul pellengérre állítva, azt látni kell, hogy ha túlságosan messze esik a mainstream ízléstől, ha mi tömegturizmusban gondolkodunk, márpedig részben muszáj tömegturizmusban gondolkodnunk még akkor is, ha szeretnénk kicsit minőségibbé tenni ezt a turizmust, de volumenét tekintve nem tudunk rá mást mondani, mint tömegturizmus, akkor érdemes olyan megközelítést alkalmazni, maradva az ételnél, mint a Menza nevű étteremben jelen van. Ahol nagyon tradicionális, klassz magyar ételek vannak, de kicsit olyan formában, ami otthonosság érzetet kelt az elsőre idelátogatóban is, ami miatt szívesen kipróbálja és passzol is az ízléséhez.    

Ha maradunk a gasztronómiánál, főleg a belvárosban, az úgynevezett turistafogó éttermeknél látni, hogy megvan a magyaros konyha, de közben cseh sört árulnak. Ezzel kell-e, lehet-e valamit kezdeni szerinted?

Szerintem nem. Az, hogy az éttermek, milyen italkínálatot választanak maguknak, rajtuk múlik. Vannak olyan éttermek, ahova nagyon kevés budapesti jár, bár szerintem fontos lenne, hogy járjanak a budapestiek is és lehet, hogy ők már elég magyar sört ittak, és szívesen isznak cseh sört.

Ennyire nem mennék el a teljes kontroll irányába, hogy magyar égre magyar ufót.

Olyan sört kínáljon, amit szeretnek az emberek. Inkább legyenek izgalmas magyar kézműves söreink, amiket érdemes megmutatni. Ez is jó kompromisszuma annak, hogy egy kézműves magyar sör, ami izgalmas, máshol nem ismert ízvilágot mutat, de közben jó minőségű sört mutat meg, az tud sikeres lenni, ezt látjuk a számokból.

A Nemzeti Turizmusfejlesztési Stratégia 2030 milyen főbb pontjai érintik a fővárost és hogy áll ezek megvalósítása? Mennyire szoros az együttműködés a Budapest Fejlesztési Központtal, Turisztikai Ügynökséggel?

A Budapest Fejlesztési Központtal nincs annyira sok közös felületünk, ők inkább a városvezetéssel, a kabinettel dolgoznak, alapvetően hidat, vasutakat meg egyebeket építenek. Nagyon jó lenne, ha azt a régi adósságot sikerülne törleszteni, hogy a ferihegyi repülőtérről be lehessen jönni vonattal a városba. Ezt a problémát a főváros nyilvánvalóan nem fogja tudni egyedül megoldani, ebben van együttműködés. De igazából a mi valódi partnerünk a Magyar Turisztikai Ügynökség, az ő felelősségi területük, amivel mi foglalkozunk, és egyelőre nagyon jó a kapcsolat. Ők is értik azt, hogy Budapest nélkül nincs Magyarország turizmus. És nem lehet Berlinben külön Magyarországot és Budapestet kommunikálni, így is nagyon kevés az a figyelem szegmens, amit meg tudunk szerezni egy berlini átlag ember életében, ha ezt két üzenettel, branddel próbáljuk elkapni, akkor saját magunk ellenségei vagyunk. Nagyon jó a szakmai együttműködés, vannak olyan projektek, melyeken közösen dolgozunk. Remélem, hogy ezt hamarosan el is tudjuk mondani. Nekik természetesen a teljes magyar turizmus segítése a feladatuk, nekünk meg csak Budapest, ebből nyilván vannak néhányszor hangsúlybeli különbségek, de nem haragszunk a másikra, hanem értjük, hogy nekik más a dolguk, de együtt dolgozunk.

És a turisztikai szereplőkkel mennyire könnyű együtt dolgozni? Arra gondolok, hogyha valaki turisztikai vállalkozásba kezd, a bevételek érthető módon nagyobb prioritást élveznek, mint az, hogy a szolgáltatása mennyire illeszkedik szépen egy ügynökségben megálmodott országimázshoz. Ennek ellenére lehet hagyni a vállalkozókat saját elképzelésük szerint fejlődni, vagy közbe kell és lehet avatkozni?   

Szerintem ezt részben a terület jellege mutatja meg. Van egy vita a rövidtávú lakáskiadásról, nevezzük nevén, az Airbnb-ről. Ez egy olyan terület, ahol a kormány és a Fővárosi Önkormányzat nagyjából egy időben jutott el arra a pontra, ahol azt látta, hogy fontos beavatkozni, fontos szabályozni. Ennek ellenére kevés az olyan terület, ahol erre van lehetőség. Az előbb említettük a cseh sört. Szerintem béna lenne, ha megmondanánk a kocsmáknak, hogy márpedig magyar sört kell árulni. Amit mi tudunk tenni, az az, hogy a már említett Budapest kártyán keresztül (ami körülbelül 120 partnerhez nyújt elérést) tudjuk terelni, hogy mi az, amit mi fontosnak tartunk, mi az, amit, ha úgy tetszik, ilyen értelemben premizálunk. Például soha nem engedtük, hogy ebbe a kártyakínálatba bekerüljön a „sörhintó”, a tipikusan legénybúcsús beerbike. Szerettek volna bekerülni, de azt gondoltuk; értjük, hogy vannak, értjük, hogy egy vállalkozás erre épül, és még sikeres is, szeretik az emberek, ez oké, de abba a Budapest-képbe, abba az üzenetbe, amit mi szeretnénk kinagyítani, felhangosítani, ezt nem szeretnénk beletenni. Nem azt a Budapest képet építi, amit szeretnénk. Ilyen indirekt eszközeink vannak arra, hogy ezt terelgessük.

Általában a láthatóság, az, amit mi biztosítani tudunk a kommunikációs felületünkön. Építjük az enbudapestem.hu-t, ahol nagyon sok budapesti történetet mutatunk meg, és a budapestinfo.hu-t, ami az idelátogatók elsődleges információforrása. Ezeken keresztül valamennyire tudjuk befolyásolni azt, hogy mit mutatunk meg, és ezáltal mit választanak a turisták.

Többször említed az újragondolását a fővárosnak. Tavaly Budapest elnyerte az „Európa legjobb úti célja” elismerést, ezzel maga mögé utasítva Párizst és Londont is, az utazóktól kapott szavazatok alapján. A The Economist szerint pedig a kelet-európai régió legélhetőbb városa lett tavaly, maga mögé utasítva Prágát és Moszkvát is. Mindez nem elég ahhoz, hogy karba tett kézzel üljünk a babérjainkon?

A legkevésbé sem. Itt folyamatos verseny van. A prágai Faix Csaba nem happy attól, hogy az Economist Intelligence Unit felmérése szerint Budapest jobb helyen végzett. Ők nyilván azon dolgoznak, hogy megelőzzenek minket.

Ha mi karba tesszük a kezünket, az nem vezet jóra. Ahogyan egyébként szerintem a magyar focival ez megtörtént. Nagyon sokáig azt gondoltuk, hogy a magyar foci tök jó, semmi dolog vele, és egyszer csak azt vettük észre, hogy soha többet nem jutunk ki a VB-re, mert mindenki más beletette azt a munkát.

Ezt nagyon fontos beletenni, akkor is, ha esetleg nem vagyunk rossz helyen. Tehát azt gondolom, hogy jók ezek az eredmények, de lehet még jobbnak lenni, és ez a célunk, feladatunk, hogy ezen az úton menjünk tovább.

Ha újraindul az élet, és újra probléma lesz a tömegturizmus, akkor mit mondanál, mennyire érzékenyek a budapestiek erre? Szerinted mekkora méretű kompromisszumok várhatóak el a lakosságtól?

Azt látom, és ez egy furcsa módon azonos irányba mutató folyamat, hogy Budapest nagyjából most, ezen a nyáron ért volna el abba a fázisba, ahol már a szakmában „overtourism”-ról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy olyan sokan jönnek a városba, hogy egész egyszerűen nem bírja el a város infrastruktúrája. Ennek a kapujában voltunk, vagy vagyunk, ha esetleg majd visszatér az élet. Az, hogy mekkora kompromisszumot igényel a városlakók életében, szerintem nem jó megközelítés.

Az a megközelítés, amit mi szeretnénk megvalósítani, így hangzik: hogyan tudjuk az ideérkező turistákat úgy szétosztani a városban, hogy abból sokkal többen profitáljanak, egyfelől.

Másfelől kevésbé terhelje ugyanannak a 10-15 utcának a lakóközösségét. Nem megbántva a kőbányaiakat, nem lesz Halászbástya és Budai vár panoráma Kőbányán. Nem lehet azt gondolni, hogy ne lenne mindig is a vár és az V. kerület az egyik legizgalmasabb turisztikai célpont. Azonban az egyébként már a városban sok helyen jelenlévő izgalmas programok, turisztikai desztinációk esetleges további javítása és láthatóvá tétele tud azon segíteni, hogy valamelyest felzárkózzanak e mellé.

Ráadásul nagyon fontos szerintem, hogy létrehozzunk egy olyan működési modellt, amelyben a turisztikai ipar szereplői sokkal nagyobb mértékben tesznek hozzá a város gazdaságának a növekedéséhez.

Ennek megint csak a legegyszerűbb példája, hogy ha több helyen tudunk létrehozni kisebb turisztikai célpontokat, akkor ott több vállalkozó részesül ebből. Továbbmegyek, tele van Budapest izgalmas startupokkal, vagy itt vannak az egyetemek, amelyek nagyon sok izgalmas megoldást tudnak kínálni. Akár a MOME-t, ha említem, akár a Corvinus egyetemet, ahol idegenforgalmi szak van. Ha ezeknek a műhelyeknek a tudását betudjuk emelni valamilyen módon a turisztikába, és részesülnek ily módon abból a gazdasági előnyből, amit ez az iparág ad, akkor találtunk még egy módot arra, hogy szétosszuk ezt a „jót”, amit a turizmus jelenthet. Így kevésbé érezzük kompromisszumnak, hanem azt érezzük, hogy a turizmus része ennek az ökoszisztémának, ami hozzáad több ember életéhez.

Említetted, hogy visszakanyarodunk még ide: hol tart ma a digitalizáció Magyarországon a turizmus-marketingben, és milyen eszközök állnak rendelkezésre?

Azt látom, hogy Fővárosi Önkormányzatnak, vagy ha úgy tetszik, a BFTK-nak van egy kis adóssága. Nagyon szeretném, ha a Budapest Kártyát meg tudnánk jeleníteni a digitális világban. Tehát online lehetne hozzáférni. Nagyon jó lenne még, ha a tömegközlekedést is be tudnánk emelni a digitális világba. Ezerszer megkönnyítené az ideutazók életét.

Mondhatjuk, hogy a magyar nyelv egy elég erős belépési küszöb. Ha van egy app, ami angol nyelvű is, akkor már például a buszjegyvásárlás sokkal egyszerűbben megoldható.

Dolgozunk azon, hogy legyen ilyen appunk. Azt remélem, hogy tavaszra, amikor a következő turisztikai szezon újraindulhat, készen leszünk ezzel.

Mi a helyzet a rendezvényekkel? Azokról eddig viszonylag keveset beszéltünk. Jó pár tavaszi rendezvény sajnos elmaradt a járvány következtében. Ezeket valamilyen formában, valamikor tervezitek pótolni, vagy most egy teljesen új stratégiaalkotás zajlik ezen a területen is?

Sajnos nem nagyon tudjuk pótolni ezeket a rendezvényeket, egy-egy eseményt igyekszünk azért. A következő nagy esemény a mi szervezésünkben egyrészt a Rakpart megnyitása Budapest szívében, ami reméljük, hogy meg tud valósulni. Az elmúlt hétvégéken annyi látszott ebből, hogy a gyalogosoknak és biciklistáknak megnyitottuk a rakpartot, lehetett használni. Szeretnénk, ha július végén, augusztus elején egy kicsit több programot ki tudnánk vinni a rakpartra, amennyiben ezt lehetővé teszik a járványügyi rendelkezések, de benne van a pakliban, hogy ez nem fog tudni megvalósulni. Ugyanígy az őszi fesztivált, a CAFe Budapestet, ami a tavaszi fesztiválnak a kortárs tükörképe, ha úgy tetszik, arra készülünk, hogy meg tudjuk tartani. Szervezzük, de a tavaszi fesztivált is egy héttel az indulás előtt kellett lemondanunk. Abban próbálunk okosabban felkészülni rá, hogy mi van akkor, ha nem kell minden rendezvényt lemondani, de visszajön az 500 fő feletti rendezvénytilalom, vagy mi van akkor, ha olyan szabályok lépnek éltbe, hogy például csak két méterre lehet egymástól ülni a nézőtéren. Próbálunk olyan helyszíneket keresni, ahol ez megvalósítható, az őszi időpont dacára nyitott helyszíneket keresni, ahol kevésbé okozhat problémát egy esetleges vírusterjedés.

Amennyire lehet, próbáljuk tehát vírusállóvá tenni ezeket a rendezvényeket, de látni kell a korlátokat is.

Ugyanígy, egyelőre készülünk a karácsonyi vásárra is, hiszen azt is mi szervezzük, a Vörösmarty téren. Ennél le is zárultak a kézműves pályázatok, és nagyon reméljük, hogy ezt meg fogjuk tudni tartani, hiszen a már említett 2019-es „Európa legjobb úti célja” díjnál a karácsonyi vásár jelentős szerepet játszott abban, hogy ezt megnyerte Budapest.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség