Reaktor

A Magyar Állami Operaház a „Diótörő” című balettelőadást 41 alkalommal hirdette meg tavaly, melyre már elővételben el is kelt szinte az összes jegy. A téli és főként karácsonyi klisévé vált előadást igyekszik minden korosztály akár színházban, akár televízión követni. A „Diótörő”megtekintése, természetesen, nemcsak hazánkban, hanem Európa szerte bevett szokássá vált, főként a decemberi-januári hónapokban. Sikere töretlen, annak ellenére is, hogy az ukrán-orosz háború idejében az orosz kultúrával kapcsolatos, azt megkérdőjelező viták zajlanak.

 Orosz kultúra a háború tükrében

 Tulajdonképpen Európában lassan minden, ami orosz feddés alatt áll, kultúrájuk széles része is. Ez a hozzáállás radikalizálódik, a közösségi platformokon is tetten érhető, különösen a kijevi tilalom óta. Még 2023 nyarán a kijevi városi tanács moratóriumot rendelt el az Oroszországhoz köthető, orosz nyelvű kulturális termékek bemutatására. Ezáltal Kijevben tényleges tilalmat vezettek be többek között az orosz könyvekre, műalkotásokra, zenei felvételekre, kézművességre, színpadi és cirkuszi előadásokra, koncertekre és egyéb szolgáltatásokra.  A tilalom bevezetésének szükségét azzal indokolták, hogy egy agresszor állam kulturális termékeinek nincs helye a főváros szívében. Az ukrán városvezetés mellett Nyugat-Európában (különösen a nyugat-európai színházakban és operaházakban) egyre gyakrabban fordul elő, hogy nem adnak elő olyan darabot, mely az orosz birodalom egykori dicsőségét emeli ki. Nyugat-Európában nem ismétlődött meg olyan markáns hiba, mint a milánói egyetemé, amely 2022 márciusában, röviddel az ukrán-orosz háború kitörését követően el akarta halasztani Dosztojevszkij „szemináriumát”, kerülve „ezzel a közönség soraiban kiváltott esetleges feszültségeket. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy több egyeztetést igényel az orosz eredetű színpadi művek megjelenítése. Münchenben például a múlt évben a „Háború és béke” című Tolsztoj-operával kapcsolatban folytattak belsős megbeszéléseket, mivel a fellépő kórus tagjai megtagadták, hogy néhány kifejezetten propagandisztikus, a Szovjetunió imperializmusára célzó szakaszt énekeljék. Ugyanezen okokból a milánói Scala-nál is belső viták folytak a „Borisz Godunov” című opera körül, amely meglepően történeti kritikai megközelítést alkalmazott. Muszorgszkij cárdrámája nemcsak a legfontosabb orosz operák közé tartozik, hanem a hatalom és hatalommal való visszaélés elvébe is mély betekintést nyújt.

 Csajkovszkij balettművének igazolt sikere a 2023-as és 2024-es évben is

 Az említett viták és mozgalmak alól Csajkovszkij balettklasszikusa kivételt képez, hiszen télen egész Európában színpadra viszik, nem kis sikerrel. Eddig egy ország sem tett kísérletet arra, hogy levegye műsoráról az eredetileg 1892 decemberében, Szentpéterváron bemutatott darabot., nem véletlen. Bár tény, hogy az operaházak más és más módosításokkal mutatják be a balettelőadást, ami a szereplők nevénél és egy-egy felvonás koreográfiájában, alakításában is meglátszik, de a középpontba minden változatban a főszereplő Clara – vagy Mária (és néha Mása) bámulatos tánca kerül, aki elvarázsol bennünket e kellemetlenné vált világban. A mű egyfajta pozitív kulturális ellenállás világát jelképezi, elfeledve a 2022 februárja óta tartó civilizációs törést. Nyilvánvalóan a balettelőadás hangulata tökéletesen alkalmas arra, hogy az emberek szemében egy pozitív példát állítson Oroszországról, mely díszleteiben több helyen is Moszkvát idézi. Karakterei és képanyagai szinte mindenütt a téli és karácsonyi klisék kanonizált részévé váltak. Csajkovszkij partitúrájának klasszikus darabjai, mint a „Hópehely-keringő”, szintén részét képezik ennek az ideális világ kollektív képzeletének. A képi elemek és a díszlet is nagy szerepet játszanak a Diótörő kedveltségében, egyúttal megállapítható az is, hogy az utókor mindig az elegáns balett művészetének mesebeli illusztrálását preferálja. Talán azért is, mert az alapanyaga rendkívül nemzetközi, bármilyen közegbe beilleszthető, és pont az egyoldalúan szűkített történetdráma ellenkezője. Zenei sikere is egyértelműen látható a 2023-as évre kivetítve, december végére a hivatalos Streaming szolgáltatóknál a Csajkovszkij-zenék letöltése világszerte húszszorosára nőtt. Nemutolsósorban azért válhatott ennyire közkedveltté, mert a fentebb említett művekkel ellentétben alig lehet politikai célokra használni, nemhogy valamiféle propagandazajként.

Kép forrása: Nagy Attila (2023) Funzine.hu 

 A Diótörő keletkezésének háttere és cselekménye

 Maga a történet eredetileg a német romantikus E. T. A. Hoffmann-tól származik, akinek az 1816-os „Diótörő és Egérkirály” című elbeszélése Alexandre Dumas francia adaptációján, a „Histoire d'un casse-noisette”- en keresztül jutott el Szentpétervárra. A cselekmény nem egy nemzet felemelkedését/bukását, hanem egy 12 éves lány fejlődéstörténetét, vagyis felnőtté válásának folyamatát vetíti elénk, egy megható álomban. A történetnek több feldolgozása is ismert, egyet kiragadva említést lehet tenni arról, hogy 2018 telén kihasználták a Disney vállalatnál a téma ellenállhatatlan népszerűségét: „A Diótörő és a Négy Királyság” című film így lett a központi motívumok kreatív továbbgondolása, természetesen a Disney-féle jó és rossz sémába illesztve, de egy feltűnően posztmodern képi világgal párosítva.

 Az, ahogy az emberek a kultúrát valahogy felelőssé teszik a történtekért, ahogy egy teljes nemzetet és annak múltját, hagyományait egy szinten kezelik a politikai vezetőkkel és döntéseikkel, nagy hiba.A 2022 óta tartó trenddel ellentétben, több európai szakértő és újságíró kiáll amellett, hogy a kultúrát nem lehet egy szimbolikus ún. „másodlagos” harcmezővé tenni. Leszögezik, hogy elemzéseikben, szakcikkeikben mindig törekednek arra, hogy a kollektív Oroszországot mindig külön válasszák a politikától, a hagyományokat és kultúrát pedig különösképp.

A tiszavirág-életű pengő

Az első világháború a történelmi Magyarország és a Monarchia felbomlásához vezetett, mely – a trianoni békeszerződéssel kiegészülve – a magyar gazdaság strukturális összeomlását idézte elő. A bethleni konszolidáció során a korona helyett 1927. januárjában bevezették a pengőt, mely évekig stabil fizetőeszközként szolgált. Szántó Gyula slágere, a „Havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel” azonban az 1930-as évek végére érvényét vesztette, hiszen a megélhetési költségek és bérek növekedése dinamikus pénzromlást eredményezett. Az infláció mértékét 1938-tól a győri program is növelte, hiszen a haderő és gazdaságfejlesztési terv komoly konjunktúrát gerjesztett. Emellett a hadba lepés és a revíziós sikerek nyomán szükségessé vált a bankjegykibocsátás, de ennek mértéke aránytalan volt a népességgyarapodáshoz képest. Következményként a pengő 1927-es értékének 35%-át veszítette el 1938-ra, 1944-ben pedig a ’38-as érték huszonhatodát érte.

13 hónap hiperinfláció - 1945-46. eseményei

Az ország romos, kifosztott állapota, az infrastrukturális és ipari létesítmények pusztulása, valamit a győztes hatalmak által előírt jóvátétel a magyar gazdaságot megroppantotta. A teljesítőképességet a mintegy 860.000 állampolgár elvesztése és a földreform által megszűntetett nagybirtokrendszer is aláásta, hiszen az elaprózódott és munkaerő nélkül maradt kisbirtokok, valamint a sérült, nyersanyaghiányban szenvedő ipari létesítmények termelése drasztikusan visszaesett. Ugyan a háborút követően a piacgazdaság és a többpártrendszer kialakítása volt kilátásban, a Vörös Hadsereg és az MKP nyomására a gazdasági és politikai élet teljes átstrukturálása valósult meg. Az 1945-ös GDP a ’38-as szint 45%-át, az 1918-as szinthez mérhető termelést tükrözött.

A jóvátétel önmagában 300 millió dollárra rúgott (a jóval népesebb Olaszországra 360 milliót szabtak), mely az újjáépítés terheivel egészült ki. Az állami kiadások tehát úgy nőttek meg, hogy az adóbevételek messze elmaradtak a korábbi évek szintjétől. A súlyos pénzhiánnyal küzdő Tildy-és Nagy-kormányok egyensúlykeresése ellenére - főleg a szovjetek által kibocsátott pengőmilliók miatt – a válságkezelésre használt bankjegykibocsátás élesen növekvő inflációt generált, mely hamar elégette a készpénzben felhalmozott megtakarításokat. A kormányok a pénzromlás megfékezésére vagyondézsmát rendeltek el, majd nagy arányú pénzbevonást (383 millió pengő) hajtottak végre, de az adópengő bevezetése és az ún. ’lebélyegzés’ is csak átmeneti megoldást jelentett.  Míg 1945. júliusa és 1946. áprilisa között nagy mértékű, de mérhető volt az infláció, addig ’46 májusától a mérési metodológia hitelessége is megkérdőjelezhető.

A létszükségleti cikkek drágulása drámai méreteket öltött, melyet a kenyér példája kitűnően illusztrál. Egy kg kenyér 1945. augusztusában 6, 1946. májusában 8 millió, júniusban pedig már 5,85 milliárd pengőbe került.

A forgalomban lévő bankjegyek exponenciális növekedése és a kontrolálhatatlan pénzkínálat miatt a pénz értéke fokozatosan csökkent és a pengő iránti lakossági bizalom megrendült. Az árak elszabadulása miatt egyre nagyobb címletű bankjegyek kibocsátására került sor, melyeket a lakosság már inkább színéről, mintsem címletéről ismert meg. Ugyan 1946. júliusában az MNB gyártani kezdte az egymilliárd bilpengősöket, a történelem legnagyobb használt bankjegye a százmillió bilpengős maradt.

Százmillió bilpengős bankjegy – a történelem legnagyobb címletű használt bankjegye

Forrás: Pénzmúzeum

Július 10-én 348,5%-os pénzromlás következett be az árak 11 óránkénti duplázódásával. Ekkorra az idegen valuták és az arany kiszorították a pengőt a forgalomból, a bilpengősöket az utcákon már utcaseprők gyűjtögették.

Az értéktelenné vált pengő bankjegyeket utcaseprő takarítja

Forrás: hirado.hu

Forint, a megoldás

Az új valuta szükségessége az infláció kezelhetetlensége miatt vitán felül állt, de a bevezetés módja vetett fel kérdéseket. Mivel a korona elnevezést birodalmi múltja miatt, a tallért dollárhoz hasonló hangzása, a máriást pedig egyházi konnotációja miatt elvetették, a szakértők a forint elnevezés mellett döntöttek, hiszen a Károly Róbert által 1320-ban bevezetett valuta évszázadokig stabilan szolgálta a magyar gazdaságot. 1946. augusztus 1-től, a forint vált Magyarország hivatalos valutájává, a pengő-forint cserearány meghatározása azonban feleslegessé tette a beváltást, hiszen 1 forintért 400.000 quadrillió pengőt kellett volna fizetni.

A forint előre meghatározott mennyiségben a kereslet és a rendelkezésre álló árualap függvényében került forgalomba, ezzel hozzájárulva a költségvetési hiány fedezéséhez és az új pénz iránti bizalom megerősítéséhez. Utóbbit elősegítette az állami médiumok kedvező kommunikációja is. A lakossági bizalom felgyorsította a gazdasági stabilizációt és az újjáépítés ütemét – melyet jól szemléltet, hogy 1947-re a 28 felrobbantott dunai és tiszai híd felét, valamint a 114 elpusztult vasúti híd döntő többségét ismét forgalomba helyezték. A gazdaság termelékenysége növekvő pályára állt és a hitelélet is újra indult. A nemzetközi összehasonlítás alapján kijelenthető, hogy a magyar gazdaság példátlan súlyosságú pénzromlásnak volt kitéve, melyet az új valuta bevezetésével sikeresen kezelni lehetett.

A történelem legnagyobb hiperinflációi

Forrás: Researchgate

A nyugatra hurcolt aranykészletet az USA visszaszolgáltatta és a Szovjetunió is hozzájárult a stabilizációhoz árukölcsönök biztosításával, de kijelenthető, hogy a hiperinflációt Magyarország komoly külső segítség nélkül küzdötte le. A forint stabil valutának bizonyult, mely 78 éve – a világgazdaságot 1946. óta megrázó számos esemény ellenére – szolgál nemzeti fizetőeszközként. A pengő végnapjaiban kialakuló hiperinflációs válság kezelése és a forint bevezetése emiatt méltán sorolandó az elmúlt 100 év legjelentősebb gazdasági eseményei közé.

Magyarország 22 borvidékkel büszkélkedhet, melyek az ország különböző pontjain szétszórva helyezkednek el. Vannak rendkívül nagy kiterjedésűek, mint például a Kunsági, vagy Etyek-Budai borvidék, de akadnak egészen kicsi, néhány tucat négyzetkilométernyi borvidékek, mint a Somlói. A borrégiók változatos borfelhozatallal rendelkeznek, hiszen mindegyikre más szőlőfajták termesztése jellemző. Találunk tradicionálisan vörös bort termelő vidékeket, de a rozé és fehér borok is számos régióban dominálnak. A napjainkban létező 22 borvidékből nem mindegyik emelkedik ki, de akad néhány, mely történelmi jelentősége és az ott termelt bor különlegessége miatt nemzetközi szinten is híres, elismert bortermelő vidéknek számít. Lássuk, melyek ezek a régiók!

Badacsonyi borvidék

Badacsony borát a romantika írói az ’istenek nektárjának’ nevezték, mely nagy valószínűséggel a bor magas minősége mellett a badacsonyi szőlőhegyek és pincék páratlan szépségű környezetére is utal. A régió bazaltkúpjai olyan vulkanikus eredetű kőzetekből állnak, mely a talaj összetételére különleges hatással van. A talaj összetétele pedig köztudottan nagy mértékben befolyásolja a szőlő minőségét és a belőle készülő bor ízét.

Badacsony területén már 2000 évvel ezelőtt is bizonyítottan szőlőtermesztés zajlott és a régió bortermelése szinte megszakítás nélkül folytatódott napjainkig. Ugyan 1400 hektáros területével Badacsony a legkisebb magyar borvidékek közé tartozik, az itt termelt bor messze földön híres. Badacsony körzetében hivatalosan 23 féle szőlő termeszthető, de mind közül kiemelkedik a kéknyelű, mely egyedülálló módon csak itt található meg. Badacsony leghíresebb borászata kétségkívül a Laposa.

A Badacsonyi borvidék 16 települése

Forrás: boraszportal.hu

Egri borvidék

Az egri egyházi élet és a bortermelés szorosan összekapcsolódik, hiszen a 10. században Egerben létrejövő egyházi központba a szerzetesek magukkal hozták a bortermelést is, mely azóta szakadatlanul zajlik a város körzetében. Eleinte fehér szőlőtípusok termesztése zajlott, a régióban a kékszőlő fajták csak a 17. századtól jelentek meg. A középkor óta a város alatt hosszú és szövevényes pincerendszer húzódik, melyek a bor érlelését szolgálták. Ugyan a terület adottságai a fehérszőlők termesztését teszik indokolttá, Eger a bikavérről vált híressé. A bikavér különböző kékszőlő fajták házasításával készíthető, melyet először Szekszárdon kísérleteztek ki. Az egri bikavér készítésének komoly szabályai vannak: legalább három, a borvidéken termő kékszőlő fajtát kell házasítani, de egy fajta aránya sem haladhatja meg az 50%-ot, valamint mindegyik fajta legalább 5%-ban jelen kell hogy legyen az elkészült borban.

A 22 ezer hektáron elterülő borvidék mérete hazai viszonylatban közepesnek mondható. A földrajzi elhelyezkedés Eger számára rendkívül kedvező, hiszen egyaránt alkalmas arra, hogy kiemelkedő minőségű fehér és vörös bor készüljön. A régió legjelentősebb borászatai a St. Andrea, Thummerer, Juhász és a Bolyki.

Szekszárdi borvidék

Szekszárd különleges helyet foglal el a magyar borvidékek sorában. A régióra jellemző testes vörösborok nemzetközi szinten is elismertek, ami nem meglepő a tekintetben, hogy Szekszárd környékén már a rómaiak előtt, a kelták idejében is zajlott szőlőtermesztés. A középkorban a szekszárdi borok jelentősége csökkent, mivel a fehérszőlő fajták, melyeket a területen termesztettek nem szolgált kiemelkedő boralapanyagként. A török hódoltság idejében azonban balkáni hatásra ismét megjelentek kékszőlő fajták, melyek a hely adottságaihoz sokkal jobban illeszkedtek. A kadarka mellett napjainkban a kékfrankos jelenti a szekszárdi bortermelés gerincét, de megtalálhatóak merlot és cabernet szőlőtőkék is.

A borvidák kiterjedése csupán 6000 hektár melynek nagyjából harmadán zajlik szőlőtermesztés. A régióban dominál a vörösborok termelése, amit jól jelez, hogy az ültetvények több, mint négyötöde kékszőlőből áll.

A Szekszárdi borvidék települései

Forrás: boraszportal.hu

Tokaji borvidék

A Tokaji borvidék kétségkívül a legjelentősebb és legnagyobb hagyományokkal bíró magyar borvidék. A szőlőtermesztés évezredek óta a helyi lakosok fő megélhetési forrása és az itt készülő bor évszázadokig a királyok boraként élt az európai közvéleményben. A dűlők földrajzi fekvése, a talajkondíciók és a régió éghajlata együttesen biztosítja a borvidékre jellemző magas alkohol-, cukor- és savtartalmat. A tatárjárás pusztításai után IV. Béla olasz telepeseket hívott az országba akik újra meghonosították a bortermelést. Jelenlétüket a régió településnevei (pl.: Olaszliszka, Bodrogolaszi) jelzik. Tokaj leginkább az aszúkészítésről híres, melyet az őszi párás napok során végbemenő aszúsodás tesz lehetővé. Az összetöppedt szőlőszemek aromája semmihez sem fogható ízharmóniát kölcsönöznek a belőlük készülő boroknak. A tokaji aszútermelés a 18-19. században élte fénykorát, amikor a lengyel és orosz területekre történő export a régiót prosperáló vidékké tette.

Az engedélyezett tokaji szőlőfajták köre limitált, csupán a furmint, hárslevelű, sárgamuskotály, kabar, zéta és kövérszőlő termesztése megengedett. A tokaji borvidék legjelentősebb borászatai a Grand Tokaj, Patricius és a Naár.

Hercegkút, a Tokaji borvidék egyik települése

Forrás: borutazas

Az Egyesült Államokban polgárháborús hangulat uralkodik a két nagy politikai tábor között. Egy felmérés szerint az emberek 20%-a úgy véli, hogy akár még a politikai erőszak használata is legitim eszköz lehet. És ez nem csak az Egyesült Államokban, hanem világszerte így van. Az emberek egyre inkább egymással szemben álló szekértáborok részének tekintik magukat. Ennek a polarizációnak sokféle oka lehet, egyet azonban külön ki kell emelni: a közösségi médiát.

A közösségi média szándékosan megosztja a társadalmakat, mesterséges törésvonalakat alakít ki és erősít fel, szélsőségesebbé és kevésbé empatikusakká tesz minket. Az algoritmus frusztrál minket, stresszessé és depresszióssá tesz, hogy minél több időt töltsünk az ilyen közösségi média oldalakon (amiből a tech cégek elképesztő vagyonra tesznek szert).

Véleménybuborékok

A véleménybuborékokról már valószínűleg mind hallottunk: az algoritmusok céltudatosan olyan tartalmakat tárnak elénk, amiket látni szeretnénk. Miután az algoritmus kiismeri a szokásainkat, az idővonalunkon csak olyan információkkal találkozhatunk, amelyek a véleményünkkel megegyezik, az eltérő véleményeket vagy információkat pedig kiszűri.

Kép forrása: uva.nl

Mivel csak a világnézetünkhöz közel álló tartalmakat láthatunk, a szélsőségesebb vélemények előbb-utóbb elkezdenek ezek a vélemények egyre kevésbé szélsőségesnek tűnni. Az emberek folyamatosan egyre radikalizálódnak, a világról alkotott kép pedig egyre szűkebbé és szélsőségesebbé válik.

Azonban az ilyen szélsőséges véleménybuborékok kialakulása meglehetősen ritka. Azok a tanulmányok, amelyek azt vizsgálták, hogy az emberek mennyire találkoznak sokszínű véleményekkel az interneten, vagy mire keresnek rá, kevés bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy ideológiailag elszigeteltek lennénk.

Éppen ellenkezőleg, az interneten folyamatosan szembesülünk olyan véleményekkel és világnézetekkel, amelyek nem egyeznek értékrendünkkel. Ideológiailag leginkább elszigeteltek valójában a való életben vagyunk. A valódi világban a barátainkkal, családunkkal, kollégáinkkal és szomszédainkkal való kapcsolatok sokkal kevésbé változatosak, mint az online buborékok. Véleménybuborékok a valós életben sokkal gyakrabban jönnek létre, mint online. Az online véleménybuborékok tehát csak arra adnak magyarázatot, hogy miért kezdtük egymást az elmúlt két évtizedben egyre szenvedélyesebben gyűlölni.

Az agyunk félrevezet minket

Az emberi agy nem azért fejlődött ki, hogy megértse a valóság valódi természetét, hanem hogy eligazodjon a társadalmi struktúrákban. Őseinknek a túléléshez nagy szükségük volt egymásra, ezért az agyunknak gondoskodnia kellett arról, hogy együtt tudjunk működni. Ezért olyan szörnyű érzés a társadalmi elszigeteltség vagy kirekesztés, mert ez az őskorban életveszélyes volt. Az együtt dolgozó törzs túl tudott élni, a széthúzó törzs elpusztult.

Az emberi közösségek évezredeken át így szerveződtek annak ellenére, hogy nem feltétlenül jöttek ki jól a közösség tagjai egymással, de mivel közel laktak egymáshoz, ugyanannak a sportklubnak szurkoltak, a templomban, vagy az iskolában találkoztak, ki tudtak jönni egymással. A fizikai közelség ismerőssé tette az embereket, és olyan hasonlóságokat teremtett, amelyek áthidalták az eltérő világnézetek miatti szakadékokat. A helyi közösségekben élők világnézete valószínűleg eleve nem is különbözött egymástól annyira, mert ugyanabban a kultúrában nevelkedtek az emberek. Aki körülöttünk volt, az hasonló volt hozzánk. Azt szerettük, ami hasonló volt hozzánk - ez eléggé összehangolt bennünket ahhoz, hogy a különbözőségeink ellenére együtt tudjunk működni.

Ahogy az emberiség a kis törzsekből a városokba telepedett, agyunknak és közösségeinknek alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez. Elkezdtünk idegen emberekkel találkozni, de a közösségek még mindig viszonylag elszigeteltek voltak és eléggé hasonlók voltunk, hogy igazodjunk a körülöttünk lévő emberekhez.

Kép forrása: Kellogg Insight

A konfliktus és a nézeteltérés önmagában nem egy rossz dolog. Értékeink, normáink és tabuink mindig változnak, és amit ma normálisnak tartunk, az a jövőben már nem feltétlenül lesz az. Viszont szükségünk van szociális kapcsolatokra, hogy összetartsuk társadalmainkat, mert az agyunkat nem az emberiség metaszintjei érdekli, hanem az, hogy biztonságban éljünk egy közösségben.

20 évvel ezelőtt aztán rendkívül gyorsan minden megváltozott: elérkezett a közösségi média kora.

Ne merj ellentmondani!

Az agyunk nem képes feldolgozni azt a mennyiségű információt és nézeteltérést, amellyel a közösségi médiában találkozunk. Azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették őseink számára, hogy együttműködjenek, olyan módon változtak meg a technológia hatására, amire nem voltunk felkészülve.

Akár szeretnénk, akár nem, az agyunk világnézetek és vélemények alapján csoportosítja az embereket. A kutatók ezt a folyamatot társadalmi szortírozásnak nevezik. A digitális térben olyan emberekkel találkozunk, akik olyan véleményt nyilvánítanak vagy olyan információkat osztanak meg, amelyek nem egyeznek világnézetünkkel.

De a szomszédokkal, vagy a helyi közösség tagjaival ellentétben ők már nem a helyi sportklubunknak szurkolnak. Hiányzik az a helyi szociális összetartó erő, amelyre az agynak szüksége lenne ahhoz, hogy akkor is összehangolódjon másokkal, ha azok ellentétes nézeteket vallanának. Így az agy számára a köztünk és mások között lévő nézeteltérés az identitás központi elemévé válik. Ez pedig csökkenti annak a valószínűségét, hogy a jövőben komolyan megfontoljuk az álláspontjukat vagy véleményüket. Ha az egyetlen információnk az, hogy nem jó véleményt hallunk valakiről, az agy sokkal nagyobb valószínűséggel fogadja be kritika nélkül ezt az információt.

A másik oldalon pedig vannak olyan emberek, akik ugyanolyan világnézeten vannak, mint mi, és talán még több is a hasonlóság velük, mint sokakkal a valós életben, ami miatt agyunk nagyon megkedveli őket, és automatikusan igazodik hozzájuk. A hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek valószínűleg jó emberek, mert mi is jó emberek vagyunk.

Az agyunk nagyobb valószínűséggel hisz majd az ilyen embereknek. Ha rossz véleményt hallunk róluk, az agyunk sokkal nagyobb valószínűséggel utasítja el ezt a véleményt kritika nélkül. A közösségi média tovább rontja a helyzetet, mert minél tovább online akarnak tartani minket. Ennek a célnak az eléréséhez pedig sajnos a legerősebb érzelemre van szükség: a haragra. Minél dühösebbek vagyunk, annál valószínűbb, hogy elkötelezzük magunkat egy irányvonal mellett, amivel a közösségi média felerősíti a legszélsőségesebb és legellentmondásosabb véleményeket.

Kép forrása: Gunn Oracle

A közösségi média arra optimalizál, hogy ne csak nézeteltéréseket mutasson be, hanem a lehető legmélyebb, legszélsőségesebb nézeteltéréséket. És mivel az agyunk csoportosítja az embereket, bármi is legyen a legrosszabb vélemény, az ellenkező csoportban mindenkihez ugyanazt a véleményt rendeli.

Az online polarizációban az a szembetűnő újdonság, hogy az életünk minden olyan aspektusa, ami egyénné tesz minket, az életstílus-választásunk, a komikusok vagy műsorok, amiket nézünk, a vallásunk, a divatérzékünk és így tovább, úgy sűrűsödik össze, hogy úgy tűnik, mintha ezek ellentétes és egymást kizáró identitások részei lennének. Ez annyira leegyszerűsíti és eltorzítja a társadalmat irányító nézeteltéréseket, hogy gyakran úgy tűnik, mintha a másik oldalon állók aktívan, szándékosan próbálnának mindent tönkretenni. A más véleményen lévők gonoszok, akiket nem lehet meggyőzni racionalitással, tényekkel vagy civilizált vitával. Miközben mi természetesen a helyes csoport tagjai vagyunk.

Ez a szembenállás felold minden más társadalmi és erkölcsi konszenzust, ami a demokrácia alapját jelenti. Ha azt gondoljuk, hogy a szomszédaink gonoszak, hogyan tudunk velük együtt élni? Ez különösen látványos az Egyesült Államokban, ahol a kétpártrendszer miatt különösen könnyű két nagy csoport alapján meghatározni az embereket.

Tehetünk bármit is?

Fontos, hogy tisztában legyünk a közösségi média hatásaival. Önvizsgálatot tarthatunk arról, hogy miért hisszük el azokat a dolgokat, amiket elhiszünk, és hogy az alapján utasítunk-e el vagy hiszünk-e el információkat, hogy ki az a személy, aki az adott információt állítja.

A Red Bull sok tekintetben kiemelkedik az energiaitalok sorából, hiszen ismertebb és közkedveltebb versenytársainál, annak ellenére, hogy összetevői szinte megegyeznek más márkák alapanyagaival, illetve a termékek előállítási költsége is alacsony. Ennek ellenére a Red Bull nagyjából két és félszer drágább a boltokban kapható alternatíváknál. A prémium árak nem véletlenül alakultak ki, hiszen a brand az 1980-as évek óta tudatosan felépített marketing stratégiájának köszönhetően hajlunk arra, hogy többet fizessünk egy termékért, mely nem csak energiát, de egy életérzést is kölcsönöz.

Thaiföldről Ausztriába

A TC Pharmaceuticals nevű thai gyógyszeripari vállalat alapítója, Chaleo Yoovidhya az 1970-es években kifejlesztett egy folyadékot, mely magas koffein- és cukortartalma miatt alkalmas volt arra, hogy a több műszakban dolgozó gyári munkások és kamionsofőrök éberségét fenntartsa és energiát adjon a munka hatékony elvégzéséhez. Az ital neve Krating Daeng lett, melynek jelentése vörös bika. Chaleo 1976-tól gyógyszertáraiban forgalmazta a terméket, mely az 1980-as évek közepére országszerte ismert és szeretett termékké vált, logóját a két egymásnak feszülő vörös bikát egyre többen felismerték.

Krating Daeng energiaital

Forrás: Yoohong

Dietrich Mateschitz, egy osztrák vállalkozó az 1980-as években Thaiföldön nyaralt, amikor felfedezte az italt, ami megszüntette a repülés utáni jetlag és a másnaposság tüneteit. Az eset után felismerte a termékben rejlő potenciált és üzleti ajánlatott tett a Krating Daeng tulajdonosának, miszerint egy osztrák leányvállalat Európában is forgalmazná az energiaitalt némileg módosított összetétellel. Chaleo elfogadta az ajánlatot és kisebbségi tulajdonos lett a Red Bull GmbH-ban, mely a Thaiföldön bejáratott italt átalakítva, csökkentett cukortartalommal, szénsavas verzióban kezdte forgalmazni az italt Ausztriában.

A német fogyasztók akkora érdeklődést tanúsítottak az energiaitalok iránt, hogy a cég kifogyott az alumínium dobozokból. A probléma elhárítása lassan ment, ezért a Red Bull németországi vetélytársa, a Flying Horse egy időre át is vette a vezető szerepet a piacon.

A kezdeti sikerek mellett azonban Dietrich Mateschitz-nek és csapatának számos nehézséget kellett leküzdenie. Az italok magas koffeintartalma miatt Ausztriában három éven keresztül zajlottak az egészségügyi vizsgálatok – a folyamatot lassította, hogy az italok egy részében minimális arányban kokaint találtak - mielőtt a Red Bull-os dobozok megjelenhettek a boltokban. Emellett palackozási kellemetlenségek is adódtak, de a vásárlók bizalmatlanságát is meg kellett szüntetni, ami az energiaitalok keverőként való alkalmazásával sikerült is. Az osztrák klubokban népszerűvé vált a tömény italok Red Bull-al való keverése, ami után a termék szélesebb körben is kedveltté válhatott. Néhány országban az osztrák laborokban végzett vizsgálatok eredményét elutasítva külön tesztelés alá esett a Red Bull, ami nem minden esetben végződött pozitívan. Dániában és Norvégiában a termékeket magas koffeintartalmuk miatt csak gyógyszertárakban forgalmazhatják, Franciaországban pedig egészségügyi okokra hivatkozva teljes tiltás alá kerültek.

A gyors terjeszkedés a kihívások ellenére töretlenül folytatódik napjainkban is. A Red Bull számos országban piacvezető, többek között az Egyesült Államokban is, 23,3%-os részesedéssel. A tulajdonos szerint a siker titka, hogy a cég magánvállalatként működik, így a döntések kizárólag a vállalat érdekei mentén születnek, külső befektetők szándékainak való kitettség nélkül. Ennek fényében a projektek finanszírozásának legfontosabb elve, hogy hitelek és kölcsönök felhasználása nélkül, belső anyagi forrásból valósulhatnak meg.

’Buzz-Marketing’ és a differenciáló tényező

A Red Bull sikerének titka minden bizonnyal nem hétköznapi marketing stratégiájában rejlik. A stratégia három pilléren nyugszik, melyek a következők: megjelenés olyan exkluzív eseményeken, melyeken a média jelentős mértékben képviselteti magát, influenszerek bevonásával, szájról-szájra terjeszteni a márka értékajánlatát, valamint az extrém sportok és világrekord kísérletek anyagi támogatása. Utóbbi számos formában megvalósul, gondoljunk csak a Forma 1 Red Bull csapatára, a Lipcse és Salzburg futballklubokra, vagy a Red Bull repülési versenyekre. A cég hirdetési módszerei is beváltak, amit jelez a Red Bull ikonikus szlogenje: A Red Bull szááárnyakat ad, vagy az emblematikus grafika az italok televíziós reklámjaiban.

A Red Bull reklámok emblematikus grafikájának egy példája

Forrás: CDN

Az agresszív marketing fontos elemei a Red Bull autók, melyek feltűnőség mellett arról híresek, hogy az utastérben ülő Red Bull lányok városról városra járva osztogatják a csomagtartóban lévő ingyenes italokat, ezzel népszerűsítve a márkát. Az autók gyakran egyetemi campusok környékén tűnnek fel, hiszen a cég főként a kalandokra és kihívásokra nyitott, aktív életet élő fiatalokat célozza termékeivel.

A Red Bull termékcsalád nem számlál sok tagot, főleg ha más energiaital márkákhoz hasonlítjuk. A brand limitált számú terméke azonban kiemelt promóciós háttérrel rendelkezik, hiszen a vállalat a marketing tevékenységre átlagon felüli energiát szentel. A kitüntetett figyelem megvalósítható, hiszen a gyártást a cég partnere, a Rauch végzi, az alapanyagok pedig a thai vállalattól érkeznek. A körülmények tehát ideálisak ahhoz, hogy a Red Bull legfontosabb feladatára összpontosítson: értéket teremtsen vásárlóinak és rábírja őket, hogy akkor is elköteleződjenek a márka mellett, ha nem kedvelik különösebben az energiaitalokat. Mindezek ismeretében azonban továbbra is felmerül a kérdés, miért vásároljuk meg a Red Bull italokat eltúlzott áraik ellenére?

A Red Bull célja, hogy ne csak egy energiaital legyen, hanem annál több, egy életstílus. A márkát az izgalommal, kalandokkal és extrém sportokkal azonosítjuk, aminek mindenképpen részesei szeretnénk lenni. A cég ezt azzal éri el, hogy egy történetet mesél el a vásárlóknak, melyben ők vannak a középpontban, az eladni kívánt italok pedig csak másodlagosak. A vállalat értékeinek konzisztens kommunikálása lehetővé teszi, hogy az átlagosnál magasabb áron kínálják termékeiket, így kiemelkedve versenytársaik közül. Az értékajánlat tehát eléggé kedvező ahhoz, hogy a fogyasztók a hasonló összetétel és a magasabb árak ellenére más energiaitalok helyett a Red Bull-t válasszák.

A legtöbbek számára a repülés sokáig teljesen elérhetetlen közlekedés forma volt, leginkább csak a leggazdagabbak és az üzleti okból utazók vették igénybe. Ennek megfelelően a repülőkön kínált kényelmi szolgáltatások is ezt a vásárlói kört szolgálták ki, ami miatt az egész légi közlekedést a luxus hatotta át.

Ezt követően a huszadik század második felében a repülés a nyugati országokban egyre több ember számára elérhetővé vált és az utasok száma gyarapodott, azonban továbbra is igen költséges maradt. A század vége fele, majd különösen a 2000-es évek elején pedig igazi forradalom következett be a légi közlekedésben: a diszkont légitársaságok megjelenésével és dinamikus bővülésével feje tetejére állt a piac és mindenki repülni kezdett.

A diszkont vagy „fapados” légitársaság modell (LCC – Low-Cost Carrier model) a luxust kínáló légitársaságokkal szemben arra törekszik, hogy a légitársaság a lehető leghatékonyabban működjön, akár újragondolva minden korábban létező szokást és sztenderdet. A cél tehát a munkafolyamat minden területén a hatékonyság, az olcsóság és a lehető legmagasabb kihasználtság.

Mit lehet ezért tenni a gyakorlatban?

Repülőgépek

A fapados légitársaságok rendszerint csak egyetlen gyártó, egyetlen repülőgépmodelljét, esetleg ugyanennek a modellnek eltérő variánsait üzemeltetik. Amíg például a Wizz Air kizárólag az Airbus A320 család gépeit használja, addig a Ryanair kizárólag Boeing 737 típusú repülőket használ. Ennek mindenekelőtt előnye, hogy a repülőgépgyártókkal jó vételi üzleteket tudnak kötni, hiszen egyszerre rengeteg ugyanolyan modellt rendelnek, ami a gyártónak is ideális. Másfelől pedig az egyetlen típus használata a méretgazdaságosság miatt az üzembentartási költségeket is csökkenti: mind a személyzetet (pilóták, légiutaskísérők), mind a karbantartókat erre az egyetlen modellre kell kiképezni, amivel komoly humántőkét érintő összegeket lehet megspórolni.

A fapadosok emellett rendszerint a világ legkorszerűbb flottáit üzemeltetik, amivel az üzemanyagköltség csökkenthető. Az Airbus A320neo modell például a típus korábbi változatához képest akár 20%-kal alacsonyabb fogyasztásra is képes. A diszkontlégitársaságok gépei pedig, ha ténylegesen nem is fapadosak, valóban csak a minimum komfortszintet biztosítják: az egyszerű, könnyű anyagból készült ülések a lehető legsűrűbben vannak elhelyezve a repülőn, a háttámlákat nem lehet megdönteni és hiányoznak a támlák hátulján megszokott tárolózsebek is, amivel a takarítási időn lehet spórolni.

Menetrend és repülőterek

Ami pedig a repülőgéptípusnál is fontosabb, hogy a gépek mindig használatban legyenek. Egy fapados társaság repülője így a hajnali óráktól fogva késő estig, de akár éjszaka is szolgálatban van. Ennek a magas kihasználtság mellett az is előnye, hogy a repülőterek legolcsóbb idősávjait is ki tudják használni, ami időnként fontos előnyt jelent, hiszen forgalmas reptereken egy leszállási díj igen komoly összeget tehet ki. Éppen emiatt egyébként a fapadosok rendszerint nem is a városok fő reptereit használják, hanem inkább a félreesőbb, kisebb légikikötőket. Például Milánóban a Malpensa helyett a Bergamora vagy Brüsszelben a főreptér helyett a Charleroi-ra repülnek. Ez az utasoknak ugyan némi kellemetlenséget jelenthet, hiszen ezek a kisebb repülőterek akár több, mint 100 kilométerre is lehetnek az érintett városoktól, de a légitársaságok rengeteget spórolnak vele. Az sem az utasok kényelmét, hanem az olcsóságot szolgája, hogy a repülőtereken a legolcsóbb szolgáltatásokat veszik igénybe: a kényelmes utasmólók helyett az utasok busszal utaznak vagy akár sétálnak a terminál és a gép között.

Ebbe a rövid időbe pedig a ki- és beszállás, tankolás, takarítás és a csomagok ki- és bepakolása is bele kell, hogy férjen. Ennek hátránya, hogy kisebb fennakadások miatt is viszonylag könnyen felhalmozódhatnak késések, azonban mindenképpen előnye a maximális kihasználtság és az időkényszer állandó nyomása a személyzeten.

Végül a menetrend tervezése szempontjából fontos körülmény, hogy a fapadosok nem üzemeltetnek hosszabb távú vagy éppen komplex átszállásos járatokat. A diszkont légitársaságok mindig A-ból B-be kínálnak menetjegyeket, rövid és gyors járatokra, akár hetente csak egyszer. Ennek megfelelően nem rendelkeznek egy központi úgynevezett hub repülőtérrel, hanem szerte az adott régióban kötik össze a különböző városokat. Ha pedig egy járat anyagilag nem minősül sikeresnek, az adott összeköttetés könnyen megszüntethető és a gép, illetve a személyzet átcsoportosítható egy kifizetődőbb útvonalra.

Szolgáltatások

Az utasok számára a hagyományos légitársaságokhoz képest a legnagyobb különbség magában a szolgáltatásban mutatkozik meg. A fapadosok árazása ugyanis úgy van kialakítva, hogy a vásárló alapvetően csupán egy menetjegyet vásárol, ami kizárólag a viteldíjat, illetve egy kisméretű hátizsák szállítását tartalmazza. A jellemzően olcsó, legalábbis olcsóbb jegy tehát erre vonatkozik, ezen felül pedig minden más szolgáltatás pénzbe kerül.

Tehát mindenért, ami a légitársaságnak a viteldíjon felül bármilyen formában többletköltséget jelent. Magyarul az utasok még egy pohár vizet sem kaphatnak ingyen az utazás során. A fapadosok ezen felül a légi járművek különleges jogi státuszát kihasználva adómentes termékeket vagy akár sorsjegyeket is árusítanak.

Mindez a hagyományos légitársaságokhoz szokott vagy az akár jóhiszemű, de óvatlan utasoknak időnként komoly kellemetlenséget okozhat. Különösen azért, mert a diszkont légitársaságuk az általuk diktált szigorú szabályzatot könyörtelenül be is tartatják: aki a minimális szolgáltatáson felül mást is igényel, a pénztárcájába kell, hogy nyúljon. A nevetségesen olcsó jegyár tehát lényegében addig tart, amíg az ember tényleg csak a minimumot veszi igénybe. Nagy poggyászokkal, elsőbbségi beszállással és extra lábtérrel egy utazás akár az eredeti ár többszörösébe is kerülhet.

Ennek az árazási struktúrának az is előnye, hogy a légi közlekedést terhelő szektorális különadók gyakran kizárólag magára a repülőjegyre vonatkoznak (pl. az USA-ban), míg a menetjegyen kívül fizetendő szolgáltatások így mentesülnek ez alól a teher alól.

 Mennyire hatékony?

A számadatok azt mutatják, hogy a következetesen és megfelelő helyen alkalmazott fapados modellre alapuló vállalatok rendkívül sikeresek. Jól mutatja ezt, hogy mára a légi közlekedési iparág utasszállító szegmensen belül a piac 1/3-át a fapados társaságok teszik ki. A jól működő diszkont légitársaságok profitrátája pedig egyértelműen magasabb, mint a hagyományosoké. Példaként 2023 őszi számok alapján a Ryanair haszonkulcsa több, mint kétszerese a Lufthansa haszonkulcsához képest. Mindezt úgy, hogy Európában összehasonlítva ugyanazon útvonalon a fapadosok alapára nagyjából fele vagy akár harmada a klasszikus légitársaságok által kínált jegyáraknak. (Az USA-ban nagyjából 10-20 százalék különbség van jegyek között.)

A fapadosoké a jövő és az utasok járnak a legjobban?

A válasz ennél jóval bonyolultabb.

Az is látható, hogy a koronavírus miatti leállás, illetve a gazdasági válság kapcsán, hogy a fapadosok ellenálló képessége nagyobb: piaci részesedésük az utóbbi években tovább nőtt és ellentétben az állami vagy részben állami légitársaságokkal nem szorultak költségvetési támogatásra a túléléshez.

Feltehetően mégsem kell azonban elbúcsúzni a hagyományos légitársaságoktól. Fontos ugyanis észrevenni, hogy a fapadosok és a régi légitársaságok által lefedett piac nincs teljes átfedésben. Az olcsó repülés megteremtésével a fapadosok ugyanis olyan embereket vonzottak az iparágba, akik korábban nem utaztak repülővel: a "fapados turizmus" megteremtése egy olyan keresletet teremtett, ami korábban nem létezett. Ezenfelül pedig, a fapados modell csak meghatározott területeken és meghatározott módon tud sikereket elérni, így a hosszútávú repülés tekintetében a low cost modell veszteségesnek bizonyult (ld. Norwegian).

A hosszú távú járatokat továbbra is a klasszikusok tudják csak jövedelmező módon üzemeltetni, illetve az üzleti utasok (bár nem mindenki) továbbra is a „régieknél” váltanak jegyet. Ráadásul fontos megjegyezni, hogy a fapados forradalom hatására a hagyományos légitársaságok is elkezdtek „fapadosodni” új árazás bevezetésével, illetve néha a korábbi szolgáltatási színvonal csökkentésével vagy saját fapados brand-ek bevezetésével (pl. Transavia, Eurowings).

A légi közlekedési iparág a következő évtizedekben biztosan dinamikusan fog változni, ahol a diszkont légitársaságok határozott előretöréssel további bővülésre fognak törekedni. Erre rövid- és középtávon minden esélyük megvan, azonban érdemes észrevenni ennek korlátait is. Egyfelől az üzemanyagár növekedése és a kormányok szektorális adói a fapadosokat is sújtják, ami napjainkra a pár ezer forintos repülőjegyeket gyakorlatilag felszámolta, bár a jegyek arányaiban továbbra is rendkívül olcsók maradtak. A fapadosok vásárlói pedig árérzékenyek a hagyományos légitársaságok üzleti utasaihoz képest. Mindezen felül pedig az európai fapadosokat a jövőben a légi közlekedés korlátozását célként kitűző zöld politikák is fenyegetik, amik éppen a rövidtávú légi közlekedést szeretnék felváltani. A jövőt illetően tehát számos égető kérdés jelentkezik a fapadosok számára, azonban az elmúlt évtizedekben kibontakozó siker és a láthatóan dinamikus bővülés alapvetően a diszkont légitársaságok piaci részesedésének további bővülését jelzi előre.

 (Borítókép: Felszálló repülőgép / Fotó: YunusErdogdu / pexels.com)

Az elmúlt években a technológia olyan gyorsan fejlődött, hogy néha nehéz megmondani, melyik kép valós és melyiket készítette egy mesterséges intelligencia (AI). Régebben könnyebb volt megkülönböztetni a valós fotókat az AI által létrehozottaktól, de manapság az AI olyan élethű képeket tud létrehozni, hogy gyakran szinte lehetetlen különbséget tenni köztük.

Az AI által készített képek rengeteg területen megjelennek, például a dizájnban, a szórakoztatóiparban és a művészetben. Ezzel együtt viszont új problémák is felmerülnek. Hogyan tudjuk megmondani, hogy egy kép igazi vagy mesterséges?

Cikkünkben öt képsort gyűjtöttünk, ahol az olvasónak kell eldöntenie, melyik kép a valódi és melyik az AI? Megoldásokat a cikk végén olvashatjuk.

1. Csak egy kép az igazi, a többi mind AI által generált. Képek forrása: Scottsdale Community College 

2. A pápa, Elon Musk, Trump vagy esetleg Kim Kardashian az igazi? Ebben a képben kettő AI generált és kettő igazi. Válaszd ki a két AI generáltat! Képek forrása: BBC

3. Jöjjenek az arcok, most csak egy AI képet kell megtalálni! Képek forrása: Unsplash

4. Egy kis történelem, de az egyik kép vagy festmény AI... Képek forrása: Bloomberg

5. Végezetül, az összes kép egy AI által generált fotó versenyre készült, de az egyik művész egy igazi képet adott be a versenyre. Később persze diszkvalifikálták, de mégis őt választották az eredeti győztesnek. Ebből is látszik, az emberi művészet nem pótolható. De vajon melyik az a kép?

Tekerj le a válaszokhoz!

(1. kérdés: 3; 2. kérdés: 1, 4; 3. kérdés 4; 4. kérdés 1.; 5. kérdés 1.)

 Amikor létrehozunk egy profilt valamelyik közösségi platform oldalán megadjuk a nevünket (vagy annak valamilyen becézett formáját), a korunkat, a városunkat, esetleg hogy hol tanulunk, illetve dolgozunk majd rákattintunk a regisztrálás gombra. Ezek közül csak egyik adatnak van hatása arra, hogy sikeres lesz-e a regisztrációnk és ez a kor.

(Fotó:Collabstr | Unsplash)

A legtöbb platform használati feltételei (a Terms of Use, amit előszeretettel csak kipipálunk) nem engedélyezi a 13 év alatti kiskorúaknak a használatot. Ennek főként az az oka, hogy a 13 év alattiak adatai védve vannak az Egyesült Államokban a COPPA egyezmény, Európában pedig a GDPR rendelet által. Ezek értelmében – mivel 13 év alatti gyermek nem tud önállóan hozzájárulni személyes adatainak kezeléséhez – a szülők beleegyezése volna szükséges a gyermek minden tevekénységéhez, amit adott platformon tenni kíván. Ezt természetesen lehetetlen biztosítani, így a 13 éven aluliaknak a nagy platformok (TikTok, Instagram, Pinterest, Snapchat, Facebook) egyszerűen „nem engedélyezi” a használatot, ezzel sikeresen megfelelve a szabályoknak. Esetleg szembetűnő lehetett a Youtube hiánya a felsorolásból, ennek az az oka, hogy a Youtube csak 16 éves kortól áll(na) a felhasználók rendelkezésére. Ha ehhez tartanánk is magunkat talán nem is lenne komolyabb gond. Viszont megszámlálhatatlan a gyermekek által létrehozott, szülői felügyelet nélkül használt profil és talán a legnagyobb gond, hogy mivel ők maguk hazudnak, alig lehet a védelmük érdekében fellépni. „Saját felelősségre” használják a platformokat – kivéve, hogy nem képesek felelősen dönteni, ez a szüleik feladata. Milyen veszélyek leselkednek a gyerekekre, amelyek miatt indokolt, hogy a szülő szigorúan monitorozza tevékenységüket?

(Fotó: Ivan Samkov)

Felnőttek esetében is gyakori jelenség a mentális egészség megingása, sőt romlása a közösségi platformok használatának hatására. Ez egy egyre kutatottabb téma, a társadalomra gyakorolt befolyás, amit az elterjedt és konstans szociális média használat eredményez szemmel látható. Egyre több felhasználónál jelentkeznek depressziós tünetek, szorongás és test-kép zavar. Az állandó visszajelzések valós-időben elmondják nekünk, hogy hány reakciót ért az aznapi öltözékünk, frizuránk, vagy épp a kávézásunk a barátnőnkkel. A pozitív visszajelzés (egy like, egy új követő) instant jutalom az agyunk számára, ennek gyakorisága pedig nem csak pillanatnyi érzést tud kiváltani. De ha elmarad, boldogság hormonok hiányát éljük meg és ennek is intenzív hatása van a közérzetünkre. Ezt egy stabil, felnőtt hormonháztartás is nehezen dolgozza fel, így aztán kamasz szervezettől elvárni, hogy hasonló körülmények között helyt álljon elég érdekes felvetés. Főként a kiskamaszok (10-15 évesek) demográfiáját teszi ez ki veszélyhelyzetnek, ami a személyiségfejlődést illeti. Ennek a korosztálynak a szociális kapcsolatok kiépítése, a csapaton belüli szerepük, megjelenésük és mások véleménye róluk korszakalkotó fontosságot töltenek be és a közösségi médiák ezeket a folyamatokat egy torz mederbe öntik.

A közvetett kommunikáció (chatelés, kommentelés) közepette maga a beszélgetés apró részletei maradnak el, amelyeket pont ebben a korban kéne feltérképezni és megérteni. Az emberi viszonyok kiépítését és fenntartását nem szemtől szembe, hanem képernyőn keresztül tanulják meg és ez a valós baráti kapcsolataikra is erős hatással van hosszú távon is, a romantikus kapcsolatokról nem is beszélve. A közvetett kommunikáció sokkal gátlástalanabb, a gyerekek olyan megjegyzéseket is megengednek maguknak, amiket még gyermeklétükre sem tennének az interneten kívül. Nem is élő-időben történik a beszélgetés, hiszen bármelyik fél akár hosszasan is eltöprenghet a stratégikus válaszán. Nem véletlenül hallhatjuk ma gyakran fiataloktól, hogy a „telefonálás stresszes”. Már az is eggyel közvetlenebb és ezáltal kényelmetlenebb kommunikációs forma, amit a szocializálásuk miatt megterhelőbbnek élnek meg – mégha az csak egy pizza megrendelése.

Vessünk egy pillantást a legsikeresebb ilyen tartalomgyártóra; a Cocomelon – Nursery Rhymes nevű csatorna büszke 167 millió feliratkozót számlál (2023. 11. 30.-án). A mesék, énekek és mondókák a csatornán első látásra tökéletesen gyermekbarát módon vannak összeállítva és egészen kicsi korú gyerekek számára sincs megterhelő tartalom a képernyőn. Viszont két dologban is „ügyesebb” a Cocomelon az által gyerekmesénél. Az egyik a telítettség, ami a gyermekek szemének minél magasabb, annál érdekesebb a másik pedig a vágások léptéke, amely szintén a figyelem fenntartását szolgálja. A csatornát a brit Moonbug Entertainment tartja fent és ahogy egy New York Times cikk is fogalmaz a vállalatról: semmit nem bíznak a véletlenre. Havonta egyszer felmérést tartanak többek között a Cocomelon epizódok érdekességét vizsgálva. Ehhez váltakozó életkorú kisgyerekeket ültetnek egyenként egy szobában a képernyő elé, majd figyelik hajszálpontossággal, hogy mely képsoroknál lankadt a gyermek figyelme. 2 évesnél idősebb gyerekek esetében egy igazán bizarr nevet viselő második képernyő is a gyerekek elé kerül: a Distractatron (avagy „zavar-gép”). Ez mindennapi jeleneteket játszik le, nem volna különösebbe érdekes a bárki számára, de a Cocomelon fejlesztőit pontosan az érdekli, hogy milyen képkockák nm alkalmasak a kisgyerek figyelmét lebilincselni, akár enyhe zavaró tényezők között. Az analízis úgy tűnik kifizetődő, a clippek a csatornán garantáltan több-milliós nézettségre tesznek szert. Mi ezzel az igazán nagy gond?

(Fotó: Ksenia Chernaya)

A babák, kisgyerekek, amelyeket képernyő által túlstimuláció ér megint csak – akár a kiskamaszoknál – fejlődés beli zavarok érhetnek. Megjegyzendő, hogy egyáltalán nem csak képernyő által érheti kisbabát túlstimuláció, egy nagyobb ismeretlen társaság, vagy sűrűn váltakozó környezet is kiválthatja. Ennek a tünetei az ingerlékenység, kitörésszerű sírás, fáradtság, dac, étlenség, ügyetlenebb mozgáskultúra, kevésbé együttműködő viselkedés, unalom vagy akár figyelemigény. Hosszú távú tanulmány még nem nagyon született a téren, hiszen egy viszonylag új jelenségről beszélünk, de főként a gyerek figyelme kerül veszélybe a huzamos kiskori túlstimuláció által, amely kihat a későbbiekben a tanulmányaira, az életminőségére.

Ennek és még sok más közösségi platformokkal kapcsolatos döntés felelős mérlegelését nem bízhatjuk se 2 éves, sem 10 és talán még 15 éves gyermekre sem. Ha felnőttek mentális egészségére gravírozó hatással van a globális közösség reflektorfénye, a kisebbekre még nagyobb figyelemmel kell lennünk.

(Fotó:Jelleke Vanooteghem | Unsplash)

A hippi mozgalom nemcsak az 1960-as évek Amerikáját határozta meg, hanem a mai napig megfigyelhető hatásokat gyakorolt az egész világra. Előző cikkemben a hippi mozgalom általános bemutatására törekedtem, míg jelen írásomban két olyan megkérdőjelezhetetlen fontosságú zenei fesztivált mutatok be, melyek nélkül átfogóan nem lehet a hippi mozgalomról beszélni.

A Woodstocki Fesztivál

1969. augusztus 15. és 18. között került megrendezésre az a fiataloknak „három nap békét és zenét” hirdető fesztivál, mely a mai napig a zenetörténet egyik legmeghatározóbb eseményének tekinthető. A fesztivál gondolata négy fiatal vállalkozóhoz köthető, akiknek célja egy stúdió vásárlása lett volna a fesztiválból befolyt összegből. Megállapodtak a korban frissen alakult, de nagy felkapottságnak örvendő Creedence Clearwater Revival együttessel, akik 10.000 dollár honorárium ellenében vállalták a fellépést. Ez egy nagyon megtérülő befektetésnek bizonyult, ugyanis a fellépő bejelentését követően sorban jelentkeztek további zenészek. A szervezőknek ezt követően a helyszín kérdésére kellett választ találniuk: Woodstock városa nem vállalta a fesztivált, a közeli Walkill település pedig törvényeket is hozott a rendezvény elkerülése érdekében. A problémát egy Max Yasgur nevű farmer oldotta meg, aki felajánlotta a birtokát a rendezvény helyszínéül.

A szervezők a 196.000 eladott elővételes jegyből nagyjából 200.000 résztvevőre számítottak. Mindenkit hatalmas meglepetésként ért, amikor a fesztivál első estéjén félmillió fiatal jelent meg. A helyszíni jegyeladás és a beléptetés koordinálása lehetetlen feladatnak bizonyult, melyet azzal a gazdasági szempontból számukra nem előnyös döntéssel orvosoltak, hogy egyszerűen beengedtek mindenkit, ingyen. A hatalmas tömeg olyan világhírű zenészek koncertjét élvezhette a három nap folyamán, mint Joan Baez, Grateful Dead, Santana, a The Who, a Crosby, Stills, Nash and Young formáció, vagy éppen a világhírű gitáros, Jimi Hendrix.

A fesztivált sokan a hippi mozgalom csúcsának tekintik: fiatalok hatalmas csoportja töltött el három napot a zene, a szabadság és az elfogadás jegyében. A fesztivált a békés lázadás egy formájának szánták, melyen a szervezők akaratának ellenére teret kapott a propaganda is,  ugyanis a fellépők a nagy tömegek előtt komoly kritikát fogalmaztak meg az USA külpolitikájával, és elsősorban a vietnámi háborúban való szerepvállalásával szemben. A fesztivállal kapcsolatban a korabeli sajtó kiemelte a züllöttséget, a rengeteg tudatmódosító szer használatát és a fesztivál nomád körülményeit, míg más források, és a fesztiválról készült 1970-ben megjelent Woodstock nevet viselő film az esemény pozitív oldalát mutatja be, kiemelve, hogy szinte csodával határos, hogy egy ekkora rendezvény katasztrófába való torkollás nélkül ment végbe. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez valóban így volt-e, valóban három nap béke és zene volt-e Woodstock?

A hippi mozgalom egyik legfontosabb értéke a háborúellenesség volt. A sors fintorának is tekinthető, hogy a fesztivál könnyen tragédiába torkollhatott volna, ha a hadsereg nem szállít élelmiszert és orvosi csapatokat a helyszínre. Utóbbi szükségessége nem is meglepő, hiszen átlagosan tízből kilenc fesztiválozó fogyasztott marihuánát.

A fesztivál területén egy ételt árusító cég úgy döntött, hogy 25 centről 1 dollárra emeli a hamburgerek árát, melyre a tömeg válaszul felégette a bódéjukat, ugyanis az áremelést „kapitalista kizsákmányolásnak” tartották.

A woodstocki fesztiválon két haláleset történt (egy férfi heroin túladagolásban halt meg, egy másikon pedig áthalytott egy traktor miközben egy hálózsákban aludt), ugyanakkor egy születésre is sor került.

A fesztivál a negatívumok ellenére egy hatalmas siker volt, melyre sokan mai napig a könnyűzene legikonikusabb eseményeként emlékeznek vissza. A sikert több további alkalommal próbálták megismételni, ám az 1969-es fesztiválhoz már soha nem tudtak felérni. Az 1999-es woodstock-i fesztivál pedig egyenesen katasztrófában végződött.

Az Altamont Fesztivál

Szintén 1969-ben került megrendezésre az Altamont Fesztivál, melyről a köztudatban Woodstockhoz képest egy sokkal negatívabb kép alakult ki. Ezt, a Woodstockot csak hónapokkal követő eseményt tartják a hippi álom végének, és sokan gondolják úgy, hogy valójában itt kerültek először felszínre a hippi mozgalomhoz kapcsolódó, de eddig a felszín alá rejtett problémák.

1969. december 6-án az altamonti autópályának a San Franciscótól 80 km-re eső szakaszánál egy hatalmas „ingyenbulit” szervezett a Rolling Stones. Az esemény leghíresebb és legtragikusabb pillanatára a Rolling Stones fellépése közben került sor: Meredith Hunter tudatmódosító szerek használata miatt teljesen magán kívüli állapotban, őrjöngve mászott fel a színpadra. Egyes források szerint mikor ezt másodjára tette meg, előhúzta a magánál tartott fegyvert is. A rendezvényt a Pokol Angyalai (Hells Angels) biztosították, akiknek egyik tagja, Alan Passaro, a dulakodás közben leszúrta Meredith Hunter-t. A férfi belehalt a sérüléseibe. A döfést leadó férfit jogos önvédelem okán bár felmentették, de élete mindössze pár évvel később véget ért, mikor megkérdőjelezhető körülmények között egy tóba fulladt.

A biztonság fenntartásának céljából alkalmazott Pokol Angyalai fizetésüket sörben kérték, előre. Nem tekinthető így meglepőnek, hogy a fesztiválon az általános biztonsági szint nem volt túl magas, és maguk a Hells Angels tagjai is számos alkalommal összetűzésbe kerültek a fellépőkkel és a látogatókkal.

Az eseményhez köthető halálesetek sora nem ért véget Meredith Hunter-rel: ketten haltak meg autóbalesetben, egy személy pedig bódult állapotban vízbe fulladt. A fesztiválon továbbá szinte felmérhetetlen mennyiségű anyagi kár keletkezett.

1970-ben jelent meg a Gimme Shelter című film, mely a Rolling Stones tragikus kimenetelű koncertjét mutatta be. A zenekar bár valószínűleg szeretett volna megfeledkezni az Altamontnál történt eseményekről, a dokumentumfilm ezt lehetetlenné tette.

Mindkét fesztivál esetében a történteket bemutató filmek megkérdőjelezhetetlen befolyással voltak a korszak társadalmának, és a későbbi generációk véleményére. Amikor a hippi korszakról, és annak a csúcspontjaként számon tartott Woodstock-ról, és a mélypontjának mondott Altamontról beszélyünk, fontos szem előtt tartanunk, hogy ezen eseményekről kevés objektív információval rendelkezünk. Szintén nem szabad elfelejtenünk, hogy a hippik egy rengeteg szenvedést átélt világba születtek, ahol érthető módon a boldogságot, a szabadságot és az igazságosságot keresték. A fesztiválozó fiatalok nagytöbbsége a kikapcsolódást és a kiszakadást kereste abból a szörnyűségeket megélt világból, amiben szüleik felnőttek, mit sem sejtve, hogy éppen ezeken a fesztiválokon is szörnyűségekkel fog szembesülni.

Mikor találkozott elsőnek azzal a kifejezéssel, hogy demokrácia?

Ez kicsit furcsán fog hangzani, de valamikor még gimnazista koromban, a szocializmusban, azt a szót emlegettük állandóan, hogy demokratikus centralizmus. Az ember már 14-15 éves fejjel is levette egy kommunista rendszerben, hogy ez valami nagyon nagy kamu, ez valami nagyon nagy mellébeszélés, hogy egyrészt demokratikus, másrészt meg centralizált. Valóban volt egyfajta hivatalos ideológia, tehát a KISZ-ben, a Kommunista Ifjúsági Szövetségben mindig ezt tanultuk, hogy nálunk demokratikus centralizmus van. Ha úgy tetszik az első találkozásom, az már eleve gyanút keltett bennem a demokrácia és demokratikus szóval kapcsolatban.mi változott

Mi változott azóta?

Semmi, csak rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Akkor valóban azt hittük, hogy ami nálunk van, egy szocialista országban, az csak szavakban demokrácia, ám bezzeg nyugaton, ott valódi demokrácia van. Az az igazság, hogy most körülbelül ugyanennyire szkeptikus vagyok magával a szóval kapcsolatban.

Ő is azt mondja, hogy ez egy kormányzati forma. Eredetileg a demokrácia, hát mindenki tudja, hogy görög szó, és általában mindenki azt is tanulta, hogy ez az ókori görög világban keletkezett. De! Ott a demokráciának könyörgöm, még volt egy nagyon világos, egyértelmű jelentése, az tényleg a kormányzásnak, egyáltalán a közösség igazgatásának egy nagyon jól körülírható formája van. Ahogy a régi görögök látták, hogy az államok, városállamok többsége az olyan, hogy egy király, egy egyszemélyi vezető irányítja. Aztán van, ahol egy kisebbség, egy arisztokrácia, vagy oligarchia hozza meg a legfontosabb döntéseket és ezzel szemben egy teljesen világos fogalom volt az, hogy van egy-kettő, nagyon kevés olyan polisz, ahol pedig a démosz - nem a nagybetűs nép! - a népgyűlés hozza a legfontosabb döntéseket. Ez még egy teljesen világos fogalom.

A probléma akkor kezdődött, amikor már bőven az újkorban, a XVIII. század közepén elkezdték egyesek azt mondani, hogy tulajdonképpen a képviseleti kormányzást is lehetne demokráciának nevezni. Már nem a démosz, nem a népgyűlés, nem is az emberek sokasága hozza meg a döntést, hanem ők választanak olyan képviselőket, akik aztán helyettük és a nevükben kormányoznak. Ezt XVIII. század közepén vetették fel először. Addig a képviseleti kormányzatot soha nem hívták demokráciának.

Tulajdonképpen csak a XVIII. század közepén elszórtan kezdték emlegetni ezt a rendszert, úgy mint demokrácia, konkrétan egy, a d'Argenson nevezetű francia ember. Ő a világtörténelem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a politikatörténet egyik legnagyobb szélhámosa volt, egy zseniális szélhámos, aki egyszer csak azt írta, hogy tulajdonképpen a nép többsége által közvetlenül gyakorolt hatalom, az nem is igazi demokrácia, az egy rossz, hamis, faux franciául demokrácia. Az igazi, franciául véritable demokrácia, az az, amikor képviselőket választanak, akik majd kormányoznak helyettük.

Ha most idejönne Arisztotelész, nem értené, hogy miről van szó, hogy lehet, hogy király is van, meg demokrácia is van, ez nem vegyes kormányzat és halkan mondom, Arisztotelésznek lenne igaza. Amikor arról beszélünk, hogy a demokrácia egy ilyen szinte jelentés nélküli szó lett, akkor arre gondolunk, hogy minden olyan rendszert, ahol valamilyen értelemben egyáltalán az emberek többségének van némi beleszólása a közügyekbe, azt már tulajdonképpen mindenki demokráciának hívja. Zavaró egy kicsit, mert ugye a szó eredeti jelentése mégis az lenne, hogy népuralom. Ezt jelenti a görög szó, a démosz az népet, de inkább a népgyűlést jelenti, és a kratosz meg hatalmat. Nagyon nehéz azt megmondani, hogy egyáltalán milyen alapon minősítek mondjuk egy rendszert, nem demokratikusnak vagy demokratikusnak. Természetesen mindenki elmondja, aki kicsit szofisztikáltabb, hogy ez egy skála, ám mégis, ha megfigyeljük, akkor ez úgy viselkedik tényleg, mint egy varázsige, és amikor elítélően mondjuk, hogy ez nem demokratikus, az meg demokratikus, akkor mégiscsak úgy használjuk, mintha ez egy ilyen bináris fogalom lenne. Miközben a valóságban mindenki tudja, vagy legalábbis, aki meg nem szakember, az érzi a lelke mélyén, hogy ez nem ilyen, hogy egy vagy nulla a demokrácia mennyisége.

Lényeg a lényeg a demokráciával kapcsolatos fogalmi problémáim, azok jottányit sem csökkentek az elmúlt évtizedek során. Más természetű problémáim vannak, mint mondjuk 14-15 éves koromban, de fogalmi problémáim azok most is vannak bőven.

A történelemben megfigyelhetjük, hogy sokkal kevesebb ideig működtek az országok demokratikusan, mint autoriter módon, ezzel szemben manapság mintha axiómaként fogadnánk el, hogy egy rendszernek demokratikusnak kell lenni és pont. Mi lehet ez a varázsige, a demokráciának a titka, ami miatt még a legelnyomóbb diktatúrák is valamilyen módon magukat demokratikusan akarják legitimizálni?

Itt két különböző dolog merült fel. Az egyik az, hogy miért érzi úgy, hogy neki egyetlen legitimációs forrása az, hogy a népre hivatkozik. Ez egy nagyon hosszú fejtegetést igényelne, amiben nem is vagyok ráadásul biztos. Majdnem azt mondanám, hogy a demokráciának a talán valaha élt legnagyobb elméleti gondolkodója, szerintem legalábbis az Alexis de Tocqueville volt, francia politikus, egy időben volt külügyminiszter is, író, a szociológiai vizsgálódás egyik előfutára, aki egy nagyon híres könyvet írt az amerikai demokráciáról.

Francia létére elment Amerikába, az 1830-as években, pont akkor, amikor Amerikában is elkezdtek demokraták lenni, mert ők korábban nem voltak demokraták. Ahogy említette is, ez egy nagyon új dolog volt, hogy mindenki demokrata. Az Egyesült Államok alkotmánya az nem a demokráciáról szól. 1787-88-ban, amikor a viták folytak, senki nem akart demokráciát. Republikánusnak nevezték magukat, köztársasági érzelműnek nevezték magukat, a demokráciát azt mindig elutasították. Ez nem demokrácia, ez köztársaság - vallották. De pont akkor, amikor Tocqueville ott volt, akkor kezdett Amerikában a demokrácia szó használata elterjedni.

Tocqueville ezen gondolkodott, ugyanazon, amire a kérdés vonatkozott, hogy miért van, hogy a világban egyre több ország, pedig még az 1830-as években vagyunk, nem a 2020-as években. A demokrácia titkát tulajdonképpen ő sem tudja megmagyarázni, inkább azt mondja, hogyha megnézzük az egész nyugati világot, akkor évszázadok óta az egyenlőség felé való haladást látjuk. Ő sem tudja pontosan megmondani, hogy miért kezdődött ez, mi történt, de azt látja, hogy ez egy megállíthatatlan dolog. Amikor azt mondja ő maga, hogy több mint 500 éve kapta az első lökést a demokratikus egyenlőség, akkor arra gondol, hogy például akkor volt az, amikor a francia rendi gyűlésbe először beengedték az úgymond közrendűeket is, azaz nemcsak a nemességet, meg a papságot, a későbbi harmadik rendet.

Ő maga arisztokrata, szó szerint 900 évre visszavezethető nemesi családból származik, és ennek ellenére azt mondja, hogy nem lehet, nincs visszatérés. Van egy ilyen mozgása a történelemnek, hogyha egyszer elindultunk az egyenlősödés felé, akkor azt már nem lehet megállítani, még amikor lesz is egy autoriter, vagy diktatórikus rendszer, ő a zsarnoki szót használja.

Akkoriban a klasszikus politikai szóhasználatban inkább zsarnokinak nevezték ezeket a rendszereket. Még a zsarnoki rendszerek is a legitimációjukat mindenképpen ebben az egyre egyenlőbbé váló tömegben, magukban az emberekben fogják keresni. Valóban, ahogy említette is, vagy félrevezető módon, vagy tényleg.

Szemben a nem valódi demokráciákkal, ami ilyen parlamentáris, mint az angol, liberális, elfajzott demokráciák, ezzel szemben itt nálunk Németországban valóban a nép akarata érvényesül. Ezek alapján látható, hogy még az ilyen szélsőséges diktatúrák is, mint akár a nácizmus, igenis szerette, időnként legalábbis, hiszen később leszoktak erről a szóhasználatról, de a hatalomátvétel idején rendszeresen definiálták magukat demokrataként, és ahogy a kérdésben is implicite benne volt, hogy tényleg nevetséges, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságtól kezdve a korábbi Német Demokratikus Köztársaságig hány egyébként nyilvánvalóan kevéssé demokratikus ország nevezte magát demokráciának. Ha valaki egyébként persze azt mondja, hogy ez csak egy ilyen üres szócséplés, nem. Megint hadd menjek vissza, akkor a saját gimnáziumi, illetve első egy-két egyetemi évemre is. Nekünk még kötelező jelleggel kellett marxizmus-leninizmust tanulni az orvosi egyetemen, merthogy orvosi egyetemre jártam először, nem tudom, hány darab ideológiai tárgyunk volt, tudományos szocializmus, politikai gazdaságtan, és így tovább.

Engem is érdekelt, hogy a tankönyvben hogyan fogják megmagyarázni, hogy ahol egypártrendszer van, és ugye 1985-ig egy jelöltből lehetett egyet választani, az miért demokratikusabb, mint a nyugat-európai rendszerek, persze az sem tökéletes, ahogy Churchill mondta, de hát mégiscsak azért legalább van 5-6-8-10 párt, amiből lehet választani. A tankönyvnek erre volt válasza.

Nem kifejezetten egy politikai pragmatizmusból fakadó érvelés volt, ezt vissza lehet mondjuk Marx, Engelsig vezetni. Valóban, ők is valami hasonlóról beszéltek, hogy az egy igazibb demokrácia, egy igazibb bevonása a népnek, ahol nem különböző részérdekeket képviselő pártok csinálják a demokráciát, hanem egy mindnyájunkat képviselő, mondjuk így, egy kommunista politikai párt,úgyhogy a röviden valami olyasmi a válasz, hogy én sem tudom megmondani, hogy miért mindenki a népre hivatkozik, de az tény, hogy manapság nem lehet másra, tehát egy olyan több évszázados folyamatnak vagyunk, na nem a végén, de legalábbis egy nagyon kései időszakában, amikor lehetetlenség eltekinteni ettől.

Ez tankönyvi közhely, amikor egy magyar politikatudományi tankönyvben, egyetemi tankönyvben azt olvasom, hogy a politikatudomány a demokrácia tudománya. A többi politikai rendszek, azok nyilván nem érvényesek, azokat nem lehet egyáltalán logikusan vizsgálni sem, hisz vizsgálni, logikusan, ésszerűen, egyedül a demokráciát. Lehet a politika tudománya, a demokrácia tudománya. Az emberi néz, hogy milyen érdekes korszak ez.

Csak hát, ennek az az ára, hogy tulajdonképpen minden olyan politikát vagy társadalmat demokratikusnak kell neveznünk, ahol egyáltalán az embereknek bármilyen értelemben van valamennyi beleszólásuk a politikába. Konkrétan a demokrácia, ahogy mondtuk is, egy görög szó. Föltételezi mindenki, hogy valamikor ott keletkezett, Athén, Kleisztenész és környéke, valamikor 2500 évvel ezelőtt, ezért általában az ember azt gondolná, hogy minden demokrácia történeti kézikönyv, tankönyv is ott kezdi a tárgyalást. Ez eddig így is volt, az elmúlt évekig evidens volt, hogy a demokrácia kezdete az Athén térsége.

Most már nem. Nem csak egyfajta politikai korrektség jegyében, hogy ne Európában legyen, hanem némi joggal is, át szokták helyezni ezt a kezdetet, sokkal korábbra és más kultúrákba. Az Oxford University Press-nél jelent meg körülbelül 10 évvel ezelőtt egy Demokrácia világtörténete c. könyv, Temma Kaplan tollából, mely Hammurapival, Mezopotámiával kezdődik. Erre az első reflexem az volt, hogy egy jót mosolyogtam, a Hammurapi, én úgy emlékszem, hogy az ő foglalkozása király volt, tehát hogyan lehetett egy mezopotámiai uralkodó demokrata? Igen ám, de tényleg megjelenik ez az érv, ha elolvassuk az ő törvényeit, akkor abban például benne van, hogy amikor csatornát építünk, akkor meg kell kérdezni az embereket is, hogy ki hová szeretné, hogy hová építsük azt a csatornát, ezáltal egyfajta demokrácia volt, mert a demokrácia semmi mást nem jelent, mint hogy egyfajta kooperáció, egyfajta párbeszéd zajlik a társadalom tagjai között - írja Kaplan.

A Szovjetunió felbomlása óta különböző demokrácia skálák alakultak ki, rendkívül nagy a szakirodalom, hibrid rezsim, irányított demokrácia, patronális demokrácia. Miért van szükség arra, hogy ennyire diverzifikáljuk a demokrácia fogalmát?

Nagyon érdekes és összetett kérdések ezek. Önmagukban, ha valaki megnézi ezeket a demokrácia indexeket, ahol igyekeznek számszerűsíteni különböző változók alapján, szó szerint kvantifikálni,a demokráciáknak a minőségén, amiket Freedom House-tól kezdve, ugye Economist Intelligence Unit különböző nagy cégek foglalkoznak ezzel, akkor ezeknek a változóknak a nagy részének semmi köze nincs a demokráciához. A Freedom House-nak már a nevében is benne van, hogy őket inkább a szabadság érdekli: a szabadságjogok érvényesülése, különböző alapvető emberi jogoknak az érvényesülése, a bíróságoknak a függetlensége, ezeknek nem a demokráciához van közük, nagyon fontos dolgok, nagyon jó dolgok, csak nem a demokráciához tartoznak.

A skálák egyfelől azt mutatják, amiről már beszéltem, hogy rendkívül kiterjedt a demokrácia szónak a jelentése. Ma már nem egyszerűen azt jelenti, mint valamikor, hogy a legfontosabb kérdéseket mondjuk a nép közvetlen szavazása dönti el, hanem beleértünk olyan dolgokat is, mint jogok, szabadságok, mint politikai rendszernek, bíróságoknak, egyebeknek a politikai elrendezése, ezért aztán az indexek nem valami jól körülírható demokráciát pontoznak, hanem a politikai rendszernek a jóságát vagy rosszaságát. Már messze túl vannak azon az egyszerű demokrácia fogalmon, nem azt mérik és pontozzák, hogy mennyire demokratikus, hanem azt, hogy mennyire szabad, mennyire jó, mennyire etikus egy adott politikai rendszer.

Amikor a nyugati országok kezdték felismerni, hogy a világnak ebben a részében másfajta demokráciák vannak, nem olyanok, mint amit megszoktak, akkor viszont a demokráciaindexek nem vesztik el az értelmüket, hiszen minden tiszteletem ezeké a szervezeteké, de mégiscsak azt feltételezik, hogy náluk egy jó, egy sokkal tökéletesebb demokrácia van, mint mondjuk Kelet-Európában, Ázsia vagy Afrika egyes részein, hanem egy ugyanannak egy alacsonyabb rendű változata, egy még fejletlen változata.

Max Weber Napóleon kapcsán fogalmazta meg gondolatait. Napóleonnál az világos, hogy egyeduralkodó volt, de tény, hogy nagyon igényelte a nép támogatását. Ő nem az a típusú uralkodó volt, és nem is akart az lenni, aki fegyverek, rendőrség és biztonsági szolgálatok révén akarja rettegésben tartani a népet. Olyan típusú ember volt, aki népszerű akart lenni, aki azt akarta, hogy azért legyen császár, mert az emberek szeretik, támogatják. Minden jel szerint egyébként Napóleon tényleg az emberek jelentős része szerette és támogatta.

Erre azt mondani, hogy Napóleon a demokrácia egy kezdetlegesebb fokát képviselte... Ő egy más típusú politikai rendszert képviselt, mint mondjuk a későbbi liberális demokráciák, magyarán a listázással, valamint az indexeléssel egy a probléma van, hogy mégiscsak föltételez egy abszolút demokrácia mércét és egy abszolút demokrácia fogalmat, ami nem általában a demokráciát, hanem annak egy típusát, egy bizonyos fejlett nyugati országokban megvalósult formáját tekinti demokráciának, és a többit ehhez képest értékeli le.

A demokráciának alapproblémája, hogy két farkas megszavazza egy birka ellenében, hogy a birka legyen a vacsora. Mennyire nyújthat megoldást a cenzus, vagy bármilyen más módosítás?

Kezdjük először is azzal, hogy cenzust bevezetni ma a fejlett világban lehetetlen. Amikor korábban arra utaltam, hogy az egyenlőség felé való haladás már több száz éve elkezdődött valahol itt a nyugati világban, és aztán persze kiterjedt a világ többi részére is, hát lásd a demokrácia, a modern nyugati demokrácia az nyugatról terjedt el más földrészekre. Egyrészt nem lehet ezzel szembemenni.

Személyes élményt mondanék erre. Néhány évvel ezelőtt egy középiskolásoknak szóló politikai rendezvénye, vetélkedőn voltam zsűritag. Az egyik csapatnak egyfajta cenzúra bevezetése mellett kellett érvelni, a másiknak pedig ellene. Egy nagyon primitív, egyszerű cenzusról volt szó: legalább érettségihez kössük a szavazati jogot Magyarországon.Nagyon érdekes volt, hogy hiába érveltek nagyon jól a mellette érvelők, említették. hogy legalább egy minimális tájékozottságot igenis föltételez a politikai részvétel, nem lehet mindenkinek alanyi jogon odaadni, hanem éppen a demokrácia minősége érdekében legalább annyit várjunk el, hogy valaki mondjuk elvégezze azt a bizonyos tizenkét osztályt. Nagyon jól érveltek. A másik oldal inkább csak ezeket a demagógiákat tudta mondani, hogy ez mindenkinek jár.

Tanulságos emlék maradt, hogy nem csak én érzem ezt a magam filozófiai képzettségével, meg előtörténetével, hanem egy hivatásos politikus is pontosan tudja. Nem én gondolom, hogy ők nem mernek mást mondani, hanem ő is tudja, hogy nem szabad mást mondani. Beszélhetünk arról, hogy legyen cenzus, de úgyse lesz, ez egy teljesen reménytelen dolog, habár egyébként az ilyen megoldások, mint a cenzus és hasonlók, azok valóban antidemokratikusak, korlátozni igyekeznek ezt a bizonyos közvetlenül kiáradó népakaratot.

Az egész nép, vagy a népnek egy kisebb része, a többség zsarnokságát valósítja meg, amit az ókor óta a legnagyobb veszélyként érzékeltek. A demokrácia az egy nagyon tág szó, de minden szavazással eldőlő kérdésben, ott van a veszély, hogyha valakinek van egy stabil többsége - mindig 51 százalékkal ő győz - akkor meg tudja azt tenni, hogy 49 százalékot soha az életben nem veszi figyelembe. Ez ellen önmagában a cenzus nem fog védeni, mert az eliten belül lehet egy ugyanilyen megosztottság, az elit 51 százaléka a 49 százalékát fogja leszavazni. Az is egyfajta többségi zsarnokság.

Az előbb említett Tocquevillenek az egyik leghíresebb fejezete ebben az amerikai demokráciáról szóló könyvben, az pontosan a többség zsarnokságáról szól. Hogyan fogja Amerika kivédeni ezt a veszélyt? - a fő kérdés. Ő sem a cenzust, vagy hasonlókat javasolja, hanem igenis olyan nem demokratikus intézményeket és megoldásokat, amik a demokráciának efféle a veszélyét ellensúlyozni tudják. Ezek nem demokratikusak.

A másik, amit Tocqueville emleget, azok a helyi önkormányzatok. Az egész népnek a többségére ne tudja rákényszeríteni az akaratát, mondjuk egy helyi közösség. Ismételten demokratikus. Az ország 99 százaléka mást akar, de én itt a helyi közösségemben nem azt akarom, akkor ennek az egy százaléknak hadd legyen most igaza. Ő is mondja, hogy ezeknek a legfontosabb része nem is az intézményes elrendezés. Ezt én is hadd hangsúlyozzam már nagyon erősen. Bele vagyunk szerelmesedve, ha politikáról van szó, bele vagyunk szerelmesedve az intézményekbe. Intézmények, szabályok, eljárások, procedúrák. Nem, nem és nem. Ezek azért működnek egyáltalán az intézmények, az eljárások, a processzorok, mert van valami politika előtti megalapozásuk. Igenis van egy kultúra, van egy morális felfogása a közösségnek. Egyszerűen van egy általában ki sem mondott konszenzus arról, hogy mit szabad és mit nem.

Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy amikor diktatúrák vannak, ott nem azért tud mondjuk egy Sztálin korlátlan diktatúrát kiépíteni, mert olyan az intézményrendszer, hogy ki tudja küszöbölni az ellenvéleményt, hanem azért, mert olyan az emberek jelentős részének a politikai kultúrája, hogy erre úgy rábólint, "igen, ilyen a politika, ez így működik". Tudjuk hogy Sztálin ma is a legnépszerűbb politikatörténeti személyiség Oroszországban. Létezik egy olyan közfelfogás, amelyik azt mondja, ugyan történtek dolgok, de hát ez úgy benne van. Ellenben vannak olyan országok azért Európában, ahol viszont azt, hogy egy kormány, vagy egy politikai vezető, egyszerűen és nyíltan mondjuk a saját baráti körét támogassa, azt hiszem, nem fér bele. Nem azért, mert az intézmények megtiltják, meg van rá törvény, hanem azért, mert az egész ország így hátrahőkölne.

Persze bíróságon is meg lehet támadni, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ezt maga a politikus, az egyszerű választópolgár is úgy érzi, hogy ilyet rendes kultúrember nem csinál. Ezt nem csak én mondom, hanem politológusok is, olyanok, mint Robert Dahl, mondják, hogy ez a nagyon bonyolult amerikai politikai rendszer, a fékek és ellensúlyoknak ez iszonyatosan bonyolult, sokrétegű rendszere nem azért működik, mert olyan jó ez az intézményrendszer, hanem azért, mert van egy olyan szellem, amiben ez gyökerezik. Enélkül a gondolkodás, szellem, kultúra nélkül nem működnének ezek a nagyon bonyolult és specifikus intézmények.

A helyi közösségeknél hasonló a helyzet. Olyan gondolkodásmód, egy olyan fajta politikai aktivitás bugyog a szervezetben, ami önmagában képes, ahogy ő mondja, megannyi zátonyt képezni a közakarat áradásával szemben. Manapság egyébként a politológiában is egy egyre inkább kedvelt kutatási téma kezd lenni az ilyenfajta informális politizálás, ami nem ragadható meg konkrét intézmények, procedúrák keretében, hanem valami annál sokkal homályosabb, de mégiscsak sokkal erősebb politikai tényező, és hogy igenis van egy ilyen prepolitikai, politikát megelőző társadalmi, kulturális, intellektuális háttere, amiktől működik egy intézményrendszer, vagy éppenséggel nem működik.

A digitalizáció mennyiben változtathatja meg alapvetően a demokrácia működését, felfogását? A digitalizációval egy gyorsabb, transzparensebb, hatékonyabb demokrácia következhet be, vagy egy statisztikára és algoritmusokra alapuló, egyfajta autoriter populizmus?

A demokrácia átláthatóbb, transzparensebb, hatékonyabb - ez egyértelműen nem. A várakozások mindig fölbukkannak, amikor valami új technikai megoldás jelenik meg, és aztán mindig szépen elhalnak. Az, hogy a modern technika az nem egyszerűen becsatornázza az emberek egyébként létező véleményét, hanem adott esetben ő maga termeli meg, manipulálja ezt a véleményt, ez nem a digitális korszaknak a félelme. Ez már sokkal korábban így volt. Valamikor egyébként már Tocqueville-ék is, mindig Tocqueville-hoz kanyarodok vissza, sejtették, hogy a sajtó, a tömeg tájékoztatása és a tömeg szórakoztatása is hasonló. Már akkor Amerikában lehetett sejteni, hogy ez nagymértékben formálja az emberek véleményét, és nem csak egyszerűen leköveti.

A XX. században, amikor ezek a típusú totalitárius diktatúrák megjelentek, akkor vették észre, hogy tömegméretekben a film vagy a rádió olyan fegyvert ad a hatalmon levők kezébe, ami teljesen kiszámíthatatlanná, vagy mondjuk inkább, hogy szinte értelmetlenné teszi a demokráciának azt a hagyományos érvét, hogy hagyjuk az embereket maguk dönteni. (Kis színes: Ahogy egy magyar idős rockzenész nemrégiben kifejtette, hogy hát már azt se tudom, hogy amit gondolok, azt én gondolom.) Valójában a Cambridge Analytica és hasonlók, azok éppen azt mutatták meg, hogy ha az embernek ismerjük eléggé a szociológiai, pszichológiai hátterét és a profilját, akkor pontosan tudjuk, hogy miként lehet valamilyen irányba terelni. És ha belegondolunk, a politológusok is mit szoktak csinálni? Hát ezt, fölmérik, hogy hány éves, milyen végzettségű, hol lakik, és ezektől függ, hogy egy politikai kérdésről mi lesz a vélemény. Hamarabb tudjuk, hogy egy politikai kérdésről mit fog mondani, 90 százalékos valószínűséggel, mint ő saját maga.

Én mindig azon csodálkoztam, ha az ember elolvas akár ma egy demokráciáról szóló politikatudományi értekezést, pláne politikai filozófiait, ott fölsorolnak tényleg egymillió érvet amellett, hogy a demokrácia miért nagyszerű, majd az ember ugyanott, ugyanazon az egyetemen egyszer csak előkap egy szociálpszichológia tankönyvet, amiben pontosan az ellenkezőjét írják le, hogy az emberi gondolkodást tulajdonképpen kiküszöbölhetetlen társadalmi körülmények határozzák meg, és gyakorlatilag az ember szeme előtt párolog el ez a bizonyos autonóm politikai aktor, akire egyébként a demokrácia pozitív megítélése hivatkozni szokott. Szóval nekem is kedvemre van a kettő összevetése. Olvassuk el a demokrácia melletti politikai szónoklatokat, és tegyük mellé a szociálpszichológiának a legalapvetőbb fölismeréseit arról, hogy mi alapján és hogyan is hozunk döntéseket.

Önmagában emiatt a digitalizáció, és most itt vagyunk a mesterséges intelligencia korában. (Manapság tényleg az ember egy cukrászdába nem tud úgy elmenni, hogy öt percen belül ne a mesterséges intelligencia témája kerülne szóba.) Nem fogja ezeket a se mesterséges intelligencia, se a digitalizáció átláthatóbbá, transzparensebbé, és hatékonyabbá tenni. Morálisabbá végképp nem és hatékonyabbá sem. Annak idején, amikor az internet bejött a 90-es években, ott is ezt pontosan láttuk. Első körben óriási várakozások voltak. Most végre megvalósul az, ami az athéni agora, az emberek közvetlenül szólhatnak egymáshoz, tudnak egymással közvetlenül kommunikálni, megvitatni a közösség ügyeit, akkor ez volt a korai korszak. Néhány éven belül aztán jöttek az ezzel ellentétes empirikus kutatások, hogy nem igaz, hisz véleménybuborékok, különböző szűrők, manipulációk társultak az internettel. Mennyire nem valósult meg az, hogy mostantól kezdve átláthatóbb és főleg színvonalasabb lesz a politikai élet.

Most már nyilván a mesterséges intelligencia korszakában, ezt az eufórikus korszakot talán át sem éltük, vagy olyan rövid volt, hogy észre sem vettük, mert már szinte az első pillanattól kezdve legalább annyian figyelmeztetnek a veszélyeire, így arra, hogy sokkal inkább képes nem valós tartalmakat létrehozni. Én mindig nagyon tisztelem, becsülöm azokat a kollégáimat, illetőleg politikai aktivistákat, akik azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehetne az embereket megtanítani arra, hogy az álhíreket kiszűrjék, hogy a hamis információkat felismerjék, hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni. Látjuk, hogy ez egy szélmalomharc, teljesen lehetetlen. Éppen a technika hozza létre olyan mennyiségben az információt, hogy nem tudjuk. Nem tudjuk, senki nem tudja kontrollálni.

Még az se igaz, amit mondtam a rádió, meg a film kapcsán. Már az elektromos távíró kapcsán a XIX. században fölvetették, hogy a Morse-kép az majd megoldja, és akkor gőzhajóval majd a világ összezsugorodik, mindenhova elutazhatunk, az emberek pedig majd mennyivel jobban meg fogják érteni egymást.

Egészen elképesztő, hogy ezek a technikai illúziók még mindig léteznek, de valójában, ha nincsen - megint oda térek vissza, amit már egyszer említettem - alapvetően a társadalomban ilyenfajta politikai kultúra, ami tényleg a részvételre, az egymás meghallgatására, a józan véleményalkotásra vonatkozik, ha nincs meg ez az alap, akkor nincs olyan technikai eszköz, amivel ezt létre lehetne hozni. Ezek erre épülnek rá, de önmagában, politikai, társadalmi vagy kulturális problémákra, politikai, társadalmi és kulturális válaszok vannak, és nem technikaiak.

Szóba került a pszichológia. Nagyon érdekes, hogy a XX. századi totalitárius rendszerek kialakulása idején, főleg a 30-as években, az egyik, amitől nagyon féltek, az a technika. Azok, akik ténylegesen a diktatúráktól tartottak, azoknak a mindenhatóságától tartottak. Egyrészt a technikai eszközök, és ezt tudjuk is, hogy a náci Németország milyen fantasztikusan lelkesen, ha úgy tetszik, igenis progresszív módon használta a technikai eredményeket, de a másik, amitől nagyon féltek, az a pszichológia.

A brit katolikus szerző, Christopher Dawsontól kezdve az amerikai történészig Guy Stanton Fordig, és még nagyon sokakat lehetne sorolni, majdhogynem közhely volt történészi, politikatudományi körökben, hogy a demokrácia korszakának vége van. A pszichológia és a technika korszakában nincs értelme olyan értelemben demokráciáról beszélni, ahogy azt egyébként eddig tettük.

Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a jövőben is demokratikus rendszerben fogunk élni, egyáltalán baj-e, ha nem abban fogunk élni? Hogyan tudjuk észlelni, hogyha távolodnánk ettől az iránytól, mik ezek a jelek, amikre figyelnünk kell?

Arról próbáltam beszélni, hogy demokrácia nincsen, annyira homályos és kiterjedt lett a fogalom. Én mindig arra próbáltam itt utalni, hogy persze én is tudom, hogy Észak-Korea és Finnország az nem azonos kategóriába tartozik. Az sem kétséges számomra, hogy melyik országban élnék szívesebben a kettő közül. De én azért nem azt szeretném mondani, hogy az egyik az demokratikusabb, a másik meg kevésbé vagy egyáltalán nem demokratikus.

Jobban szeretem ezt az archaikus kifejezést, hogy vegyes kormányzat, melyet az ókorban már Platón használta, a középkorban pedig egyértelműen ezt tekintették a legjobb rendszernek.

Azt mondanám, hogy a mi dolgunk nem az lenne, hogy a demokrácia demokratikusságán lovagoljunk, hogy ez félig demokratikus, ez autoriter és társai. Én számomra a legkívánatosabb jövő az, hogy a vegyes rendszereket, ezeket a vegyes kormányzatokat őrizzük meg. Legyen egy olyan politikai kultúra, ahol az emberek részvételére is szükség van, de ne ringassuk magunkat abba az ábrándba, hogy lehet egy elit nélkül kormányozni, sőt, mondjuk ki, a legtöbb országban van ráadásul egy egyszemélyi vezető, aki egyébként a politikai közösségnek az egységét kifejezi, de részben meg is teremti pusztán a saját személyével. Ne a demokráciák indexelése, számolgatása és hasonlók legyen a fókuszban. Alapvető kérdésnek továbbra is a kulturális kérdést tartom. Az ilyen típusú vegyes kormányzatok mindegyike elismeri, hogy az ő hatalma nem korlátlan.

Van egy könyvem, ami 2018-ban jelent meg Politikai teológiák címmel, és az pontosan az egyik fejezetében a demokráciának ezt a felfogását nevezte szó szerint teológiai felfogásnak, amikor különösebb racionális érvelés helyett egyszerűen elfogadjuk, hogy márpedig mindenben a többség döntésének kell érvényesülnie. Ez egy ugyanúgy nem ésszerűen megindokolható kijelentés, ahogyan mondjuk egy vallási dogma sem az. Bár néha azt mondom, hogy ehhez képest egyes vallási dogmák megdöbbentően ésszerűek, de amit mondani akarok - azt kellene megérteni, hogy itt nem intézmények, nem eljárások és hasonlók felől kell megközelíteni.

Amikor már az elején utaltam rá, hogy a demokrácia egy ilyen varázsszó lett, amit egy ilyen egyértelműen pozitív jelentéssel ruházunk fel, akkor erre is van még egy ilyen utolsó anekdotám:

Évekkel ezelőtt egy közösségi oldalon egy civil szervezet kiírta: erősítsük a demokráciát. Valaki kommentben föltette a kérdést, hogy bocsánat, és a demokrácia sose lehet rossz? Nagyon érdekes volt, mert a szervezetnek az egyik vezetője kerekperec odaírta, hogy nem. A demokrácia nem lehet rossz. Miért? Mert a demokrácia definíciója az, hogy jó politikai rendszer. Ezáltal azt mondani, hogy rossz demokrácia, az olyan, mintha azt mondanák, hogy ez egy rossz jó rendszer, ami egy fogalmi ellentmondás, ez egyszerűen értelmetlenség. Nyilván elsőre ezen szintén nagyon jót kacagtam, hogy ez a demokrácia definíciója. Később kezdtem el úgy gondolkozni, hogy manapság nagyon sokan úgy használják a demokratikus szót, hogy ezzel semmi mást nem akarnak mondani egy politikai rendszerről, csupán azt, hogy pozitív, szimpatikus, nekünk tetsző.

(Borítókép forrása: uni-nke.hul)

Nyirkos Tamás politikai filozófus, egyetemi docens, az NKE és a PPKE oktatója.