Megtalálható Spotify-on
Alapvetően két narratívát láthatunk az Európai Parlamenttel kapcsolatban. Az egyik, hogy minden ország a kispadra helyezett politikusát küldi az EP-be, és gyakorlatilag arról szavaznak ott, hogy a műanyag üvegek kupakja, az rajta maradjon-e az üvegen. A másik narratíva pedig az, hogy mégiscsak a harmadik legnagyobb gazdasági erő a világon, és hogy ez méltó erővel és hatalommal foglalkozik ez a bizonyos parlament. Hogyan és miért érdemes foglalkoznunk az EP-vel?
Mind a kettő narratíva, amit mondtál, egyszerre igaz és még igaz sok minden más is mellettük, így a politikus temető kérdés is, mely igazából már nagyon régóta országos vagy pártstratégiák kérdése. Egyébként a Fidesz például nem ilyen, ők egy kifejezetten kompetens EP csapatot szoktak összerakni minden választáson. Van valóban olyan párt, mondjuk a német CDU-t tudnám így említeni, vagy a hagyományosan német és osztrák középpártok szoktak így működni, akik valóban kvázi levitézlett politikusokat az országos első vonalból kiszorult politikusokat, korrupciós botrányokkal sújtott politikusokat, vagy azok szele által meglegyintett politikusokat küldenek ki az EP-be. Ezek jellemzően azok az országok és azok a pártok, ahol általában kormányon van egy középpárti erő, vagy reménye van arra, hogy a következő négy évben valamikor kormányra jut, és az európai érdekérvényesítés döntő többségét kormányzati vonalon viszik. Voltaképpen nincsen igazából szükség az Európai Parlamentben jelentős érdekérvényesítő erővel rendelkező politikusokra.
Emellett jelent meg egy újszerű, másik stratégia is, például a francia Nemzeti Tömörülés, Franciaország legnépszerűbb jobboldali pártjának a stratégiája, ők egyenesen a pártelnököt küldik oda az Európai Parlamentbe. Több magyarországi párt is próbálkozott több-kevesebb sikerrel azzal, hogy az elnökük és a legfontosabb politikusaik az EP-ben ülnek. Ez jelenthet sok mindent.
Vagy azért vannak ott, mert ez az a választás, mondjuk mint a Tisza-párt esetében, amin a legkönnyebb elindulni, de a Nemzeti Tömörülés esetében sokkal inkább arról van szó, hogy Franciaország politikájának minden pólusa - kivéve talán a baloldalt, tehát a valódi szélsőbaloldali macronistákat - rendkívül fontosnak tartja az európai dimenziót, és legalább annyira fontosnak tartja az európai parlamenti csatateret, mint az otthonit. Épp ezért van több olyan párt is - nagy pártok is, első helyen Marine Le Pen pártjával - amely kifejezetten a legfontosabb politikusait küldi az EP-be.
Ami azt illeti, hogy az EP-nek mekkora a jelentősége, miért érdemes figyelni rá. Természetesen igaz, hogy az EP a világ egyetlen olyan parlamentje, amely nem kezdeményezhet törvényjavaslatot. Magyarán amennyiben a Bizottságtól és a Tanácstól érkeznek törvényjavaslatok akkor, ahhoz együttdöntési jog van, ahhoz módosítási jog van, ahhoz különböző jelentések tételének a joga van, de önmagában valóban nem indulhat ki törvényalkotás az EP-ből.
Ugyanakkor az EP az EU egyetlen politikai intézménye. Abban az értelemben az egyetlen politikai intézmény, legalábbis a szerződések szerint, mert néha a Bizottság is politikai intézménynek képzeli magát, hogy ez az egyetlen olyan hely az Európai Unió intézményrendszerében, ahol hivatalosan is meg szabad jelennie pártpolitikának.
Szerződések szerint alapvetően a Tanács az a nemzeti érdekérvényesítésnek lenne a helye, a Bizottság meg egy bürokratikus intézmény volna, amely vigyáz egyrészt az európai szerződések betartására, másrészt pedig implementálja a lehető legjobb minőségben az Európai Tanácson meghozott döntéseket. A parlament volna a szerződések szerint az egyetlen hely, ahol lehetne pártos szempontokat, ideológiai szempontokat érvényesíteni. Azzal egy kicsit megváltozott a szerepe a parlamentnek, hogy a Bizottság is vindikál magának Jean-Claude Juncker óta egyre inkább politikai jellegű kompetenciákat, de a mai napig igaz az, hogy egyfajta politikai tőkesúlyt a Parlament jelent a Bizottság számára.
Az, hogy átmegy egy bizottsági elnök és az ő programja a parlamenten, az most már korántsem annyira egyértelmű, mint volt 2009 előtt, a Lisszaboni Szerződés előtti időkben. Folyamatos veszély az Európai Bizottság mindenkori elnöke számára, hogy a Parlament őt bármikor visszahívhatja. Úgy érdemes talán nézni az EP-t, hogy a Parlament frakcióarányai, mandátumarányai, azok egy olyan tőkesúlyt jelentenek az Európai Bizottságon, amelyeket megállapítanak minden öt évben egyszer és minden öt évben annak az öt évnek az elején megállapított súlyozás eszerint húzza jobbra vagy balra, zöld vagy liberális irányba, konzervatív vagy szociáldemokrata irányba a Bizottság működését. Hogyha a parlament által elfogadhatónak vélt keretek közül kilép a bizottság, a parlament közbeléphet.
Mindig van egy iránymutató, befolyásoló szerepe a Parlamentnek politikai értelemben, ami meghatározza a Bizottság mozgásterét. Például, amikor a magyarországi uniós pénzek kérdéséről beszélünk, akkor nagyon sokan szeretik figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Bizottság döntéseinek, meg a Tanács döntésének a betűjén túl Magyarországnak milyen követelményeket kell teljesítenie.
Az a szempont is masszívan ott van a Bizottság tárgyalási stratégiájában, hogy olyan megoldást tud kizárólag elfogadni Magyarországgal kapcsolatban, ami miatt a Parlament nem puccsolja meg.
Ebben a tekintetben is, amikor konkrét európai uniós jogszabályban le van írva, hogy mi volna Magyarország dolga, hogyan lehetne hozzáférni az uniós pénzeinkhez, akkor az EP tisztán politikai és mindenféle jogi szempontot nélkülöző nyomásának a hatása alatt van a Bizottság, és ez határozza meg a mozgásterét a Magyarországgal való tárgyalásban. Nem érdemes figyelmen kívül hagyni az Európai Parlamentet.
Amit viszont érdemes figyelmen kívül hagyni, az a heti tíz deklaráció, állásfoglalás gondolata az ujgurok jogairól, meg Srí Lanka terület integritásának a kérdéséről, amelyben állandóan úgy beszél a Parlament, hogy semmi illetékessége nincs, és Magyarországgal kapcsolatban is van egy csomó olyan állásfoglalás, amire valóban teljesen felesleges odafigyelni. Arra érdemes odafigyelni, hogy a parlament meghatározza és elég keményen határozza meg a Bizottság politikai mozgásterét minden ügyben, köztük a Magyarországot érintő ügyekben is.
Magyarországon a választások tétjét a háború vagy béke kérdése köré csoportosította a kormánypártok a kommunikációja. Máshol is ez volt a választások tétje avagy egy nagymintás felmérés történt a következő tagállami országgyűlési választásokra?
Bár egyre inkább létezik európai belpolitika, egyre inkább európaizálódnak az európai nemzetek nemzetállami politikái, és egyre inkább van egy jelenléte, legalábbis az értelmiség vagy a politikailag legaktívabbak életében annak, hogy az ő kedvenc pártjuk az melyik frakcióban politizál, és az a frakció mit csinál az Európai Parlamentben, de ennek ellenére én azt gondolom, hogy nem lehet összeurópai tétet meghatározni egy EP választásnak. Nemzeti tétek összességéről lehet beszélni, és ezek a nemzeti tétek gyakran összeállnak nagyon hasonló nemzeti tétekké különböző országok között.
Az a háború és béke keretezés, amit a magyar kormánypárt használt Magyarországon, ez például egy teljesen releváns valid keretezés volt mondjuk az osztrák, a francia, a cseh vagy a szlovák EP választáson. Több tagállam is volt, ahol valóban élesen megjelent a háború és béke kérdése a különböző pártok szembenállásában. Nyilván Lengyelország esetében nem volt háború és béketematika, hisz ez egy olyan téma volt, amelyben árnyalatnyi különbségekkel, de alapvetően a legfontosabb ellenzék és a legfontosabb kormánypárti erő egyetértett. Magyarországra vonatkoztatva is, meg számos más tagállamra vonatkoztatva is megáll az a tét, hogy háború és béke volt a választásnak az elsődleges kérdése, így nevezhetjük egy nagy összeurópai kérdésnek. Biztos, hogy volt olyan európai tétje ennek a választásnak, hogy háború lesz vagy béke.
Olyan európai tétje is volt ennek a választásnak, hogy legitim lesz-e Európában konzervatív módon politizálni. Ez egy fontos tétje volt. Az, hogy meddig tartható fenn az a helyzet, hogyha egy tagállam az Európai Unió fősodrától túlságosan jobbra eltávolodik, akkor az elszigetelhető, megbüntethető, csesztethető.
Ez fontos kérdése volt a választásnak és nem csak Magyarországon merült föl, mint kérdés. Egyértelműen fölmerült kérdésként a zöld átállásnak a jövője, illetve az Európai Unió versenyképessége is egy olyan ügy volt, pláne a zöld átállással ellentétben, vagy azzal egy folytonos vitafolyamatban, amit azonosítottunk olyan tétként, amely több európai országban jelentette a politikának a tárgyát.
Eldőltek ezen tétek a választásokon?
A háború kapcsán azt hiszem, hogy még egy választást, az amerikait, meg kell várni, mire az kiderül, hogy mi lesz a helyzet. Az világosan látszik, hogy az Európai Néppárt az belül egy részben megosztott erő annak kapcsán, hogy mi volna a helyes Ukrajna politika. Szavazásilag teljesen világos, a nemzeti belpolitikák szempontjából nem teljesen világos, hogy az ukrajnai háborúról ők mit gondolnak, ezért nem lehet azt világosan megállapítani, hogy most a háborúpárti vagy a háborúellenes, tehát az ukrajnai konfliktust katonai úton megoldani kívánó, vagy más megoldást keresni kívánó, azt hiszem, ez a kevésbé politikai és elemzőképesebb megállapítás, hogy melyik rész nyert ebből a kettőből.
Ez a kérdés nem dőlt el. Az a kérdés eldőlt Ursula von der Leyen újraválasztásával, bár ez jelentős konfliktusok mentén dőlt el, és a továbbiakban is jelentős konfliktusokat fog okozni. Alapvetően a zöld átállás az nagy vonalaiban úgy fog tovább menni, ahogyan eddig zajlott, de ez az elsődleges sérülékenysége is az Ursula von der Leyen-féle bizottságnak. Ha megnézzük azt, hogy hogyan választották őt most újra. Lényegében az, ami megmentette őt a bukástól, az a zöld trakció viszonylag zárt kiállása volt Ursula von der Leyen mellett. Nem valósult meg semmi a jobbra való nyitásból. Giorgia Meloni delegációja sem szavazta meg az ECR-ból, néhány teljesen jelentéktelen ECR-os frakció szavazta meg. Ez azt jelenti, hogy az Európai Néppárt és a Zöldek viszonya és konfliktusa annak kapcsán, hogy hogyan áll egymással viszályban, vitában az Európai Unió gazdasági versenyképessége és a zöld átállás, ez fogja meghatározni azt, hogy mikor milyen többséggel fognak kialakulni az Európai Parlamentben. Tehát ilyen értelemben a bizottság programja szempontjából eldőlt ugyan, hogy marad úgy az ördögállás, ahogyan volt, de az is világos, hogy ez nem lesz egy stabil irányvonal.
Ami biztos, hogy nyert ezen a választáson, és ott tényleg világosan meg lehet állapítani a határvonalat az ez ellen meg az emellett kampányoló erők között, az Európai Unió versenyképessége iránti elkötelezettség. Ez egy légből kapott felhőszerű, rendkívül tisztázatlan fogalomnak tűnhet így első hallásra. Valójában arról van szó, hogy az valahogy azért még sincsen jól, hogy az Európai Unió többedik éve negatív vagy nulla gazdasági növekedést produkál, miközben gyakorlatilag mindenki más, minden más nagy gazdasági blokk, ideértve egyébként a nem nagy gazdasági blokk, hanem gazdasági értelemben egy közepesen nagy európai országgal vetekedő háborús Oroszországot is messze előzi az Európai Uniót gazdasági növekedésben. Ez elkezdett egyre több mindenkit zavarni, és a versenyképességi kérdések azok érdeklik a liberális Renew-t, az Európai Néppártot, és érdekelnek onnan jobbra is mindenkit. Nagyon egyértelműen győzött az EP választáson az az álláspont, hogy az Európai Unió gazdasági versenyképességén több különböző módszerrel, kereskedelempolitika hatékonyabbá tételével, esetleg a szankciók felülvizsgálatával, az ipari beruházásokkal, az európai ipar támogatására vonatkozó szabályok liberalizálásával javítani kell.
Ez biztos, hogy győzött, és mint mondtam, az, hogy egyszerre győzött kvázi Ursula von der Leyen újraválasztásával, a zöld agenda, és egyszerre kapott egy brutális, tehát háromnegyedhez közeli többséget az Európai Parlamentben az EU versenyképességének a növelése. Ez adja meg az alapvető sérülékenységet majd a következő öt évben Ursula von der Leyen bizottságának.
Orbán Viktor már 2019-ben, de most is '24-ben is egy nagy jobboldali áttörésről beszélt. Hogyan szerepelt a jobboldal? Elérte ezt a nagy áttörő sikert, vagy ez egy hosszabb távú projekt?
Unalmas válaszom lesz, nézőpont kérdése. Hogyha a jobboldalt úgy számoljuk, hogy az Európai Néppárt a jobboldal része, és ez az Európai Néppárt számos tagpártja kapcsán, pláne gazdasági tekintetben, ez egy értelmes keretezés, akkor nem csak, hogy áttört a jobboldal, hanem igazából illegitimmé vált az a néppárti, szocialista-liberális együttműködés, ami egészen eddig az Európai Unió működését meghatározta, hisz voltaképpen, hogyha jobboldal-baloldal felosztásban vizsgáljuk az Európai Parlamentet, akkor a jobboldal győzött.
A probléma az, hogy az európai belpolitika jelentős részében az Európai Néppárttól jobbra lévő politika hitleri képzettársításokat hoz elő, az a barna eső vízióját hozza elő, és egyszerűen nagyon sok európai ország ott tart még annak ellenére, hogy nagyon sok európai ország, Magyarország, Lengyelország, Ausztria, most már igazából Hollandia is bemutatta azt, hogy nem jön a barna eső akkor, amikor az Európai Néppárttól jobbra álló pártok kormányoznak.
Az Európai Néppárttól jobbra álló párt vezeti Csehországban is a koalíciót, csak egészen tisztelettel és udvariasan. Bár ez nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy nem így van, hogy jönnek a nácik akkor, hogyha az Európai Néppárttól jobbra is lehet valaki kormánypárt, vagy határozhat meg valaki politikai irányvonalakat nemzeti politikákban. Ennek ellenére nagyon sokan azt gondolják, hogy minden, ami a Néppárttól jobbra van, az Hitler környékén van.
Ha ebből a szempontból vizsgáljuk, hogy ezt a Cordon sanitaire-t sikerült-e áttörni, tehát lettek-e annyival erősebbek a Néppárttól jobbra álló erők, hogy ne lehessen többé fenntartani ezt a bocsánat kifejezésért idiotikus, tehát empirikusan sok szempontból már megcáfolt tézist, hogy minden, ami a Néppárttól jobbra van, az Hitler. Ebből a szempontból nem történt meg a jobboldali áttörés. A mai napig az egy teljesen lehetséges eljárásrend, hogy nem egyszerűen csak az Európai Parlament két új frakciója, melyek összességében több mint 100 képviselőt tömörítenek, majdnem az EP negyedét, nem kap az Európai Parlamentben számára megfelelő alelnöki státuszt, meg bizottsági elnöki státuszt, hanem az is legitim, hogy az ECR kapcsán, akiknek a vezetője, Giorgia Meloni azt hiszem, hogy az elmúlt két évben azért bizonyította, hogyha valaki nem Hitler, akkor azért ő nem Hitler, ennek ellenére meg lehet az ECR-rel is csinálni azt, hogy csak a második körben engedik át az alelnökeiket nagyon-nagyon szűk többséggel, és a bizottsági osztozkodásnál is például a LIBE bizottság elnöki posztját, amit ők kértek, azt jogállamisági okokra hivatkozva el tudta tőlük venni a liberális Renew frakció.
Még a tényleg létező legsimulékonyabban viselkedő jobboldali frakcióval szemben is az a helyzet, hogy még mindig egy szavukba kerül a választás legnagyobb veszteseinek, az ECR-hez képest kétharmadnyi mandátummal is alig rendelkező Renew-nak az, hogy kitúrják őket egy a bizottsági felosztások értelmében nekik járó bizottsági elnöki posztból. Ebből a szempontból nem volt sikeres az európai jobboldali áttörés.
Ami esetleg sikerként értelmezhető, az az, hogy azok a műveletek, amikre innentől kezdve kényszerül az Európai Parlament Ancien rezsimje, a régi többség, meg az Európai Bizottságnak is különböző erői, annak érdekében, hogy elszigeteljék az európai jobboldalt, ami viszont megerősödni megerősödött, azok egyre abszurdabbak lesznek. A Magyarországgal szembeni informális bojkott, tehát annak a bejelentése von der Leyen bizottsági elnök asszony részéről, hogy nem vehetnek részt biztosok a Magyarországon tartandó informális tanácsüléseken, ez egy olyan dolog, ami az európai tagállamok többségében ezt ki kell mondani, egy abszurd reakció, egy óvodás reakciónak a képét alakította ki, és nem megy ezzel együtt az európai uniós tagállamok döntő többsége.
Magyarországgal szemben a legellenségesebb és főleg a háború miatt legellenségesebb balti és lengyel tömb az, amely e mögé beállt, valamint az a Svédország, amelynek nyilván vannak sérelmei Magyarországgal szemben a NATO-csatlakozás kései megszavazása miatt, de az összes többi kvázi értelmes nagy ország az Európai Unióban ezt a marhaságot már nem csinálja. Egy csomó olyan művelet lesz még ebben az öt évben, amikor meg fogja próbálni az európai mainstream azt, hogy elszigetelje, ne adja meg a politikai jogokat annak a jobboldalnak, amely mostanra tényleg egy fajsúlyos szereplővé nőtte már ki magát az Európai Parlamentben és ennek az abszurditása éppúgy, ahogy ez Amerikában megtörtént már, ez azt hiszem, hogy át fog szivárogni a szavazókhoz.
Amit Amerikában látunk, az például az, hogy Donald Trump ellen ez a toposz, hogy tönkretenné az amerikai demokráciát és a demokratikus kereteken kívül van, és ezért nem szabad megválasztani, ez látványosan egyre kevésbé működik. Kelet-Németországban az AfD-vel szemben ugyanennek a toposznak az alkalmazása olyannyira nem működik, hogy szinte egész Kelet-Németországban talán - egy szövetségi állam kivételével - a legerősebb párt az Afd. Előbb-utóbb az európai belpolitikának a szintjén is el fogunk jutni arra a szintre, hogy olyan dedósnak, óvodásnak, infantilisnek fog tűnni ez a bojkottáló és elszigetelődő mentalitás, hogy a választók fogják kikényszeríteni azt, hogy ennek legyen vége.
A Patrióták Európáért néven alapult frakcióról mit tudunk? Egyrészt valahol egy óriási siker, másrészt egyfajta úgynevezett karanténban vannak, úgy, hogy mégse tudnak bizottsági tisztségeket vagy alelnöki tisztséget birtokolni. A harmadik legnagyobb frakció mennyire jelent valódi hatalmat az elmúlt hetek alakulásának fényében?
Mivel az igazi tisztségek, egy parlamenti alelnöki tisztség és egy bizottsági elnöki alelnöki tisztség az szépen cseng, és a parlament napirendjére nézve valóban jelentős hatalommal bír, de az amúgy sem kimondottan nagy törvényhozási hatalommal rendelkező parlamenten belül még egy ilyen alvezéri tisztség. Most ennek az elvesztése szimbolikusan fáj, politikailag nehezen elfogadható, de azért döbbenetes politikai mozgástér szűkülés nem fog jelenteni annak a két frakciónak, ugye a patriótáknak és a szuverén Nemzetek Európájának, aki ezeket a pozíciókat nem kapta meg.
A lényeg az az, hogy van egy szavazati súlya ennek a két frakciónak, ami arra már elég, hogy például akkor, amikor az Európai Néppárt valamit az európai zöld dealből nem akar megszavazni, akkor minden gond nélkül bármikor dönthet úgy, hogy abban a pillanatban most együtt szavaz a komplett európai jobboldallal. Onnantól kezdve kialakul egy 60 százalékhoz közelítő jobboldali többség az Európai Parlamentben bizonyos ügyekben, amelyekben a Néppárt közelebb lesz a tőle jobbra álló frakcióknak a véleményéhez.
Az európai szakpolitikák befolyásolásának a szempontjából siker, ez egy nagyobb erő, mint korábban volt, és attól fog függeni a törvényhozási sikereknek a mértéke, hogy továbbra is képes lesz-e a Néppárt eladni azt, hogy hiába ő az Európai Parlament legfontosabb és legnagyobb, leghatalmasabb és legerősebb frakciója, gyakorlatilag szavazógépként asszisztál zöld vagy szociáldemokrata, liberális prioritásoknak a megvalósításához. Azért a nap végén jobboldali politikát, mérsékelt jobboldalit is akarnak az Európai Néppárt szavazói.
Az Európai Unió szinte minden tagállamában valamilyen ilyen szándék vezérelte azokat, akik a CSU-ra, a francia republikánusokra, a svéd mérsékeltekre szavaztak vagy a finn Nemzeti Koalíció Pártra szavaztak. Ezen szavazók alapvetően jobboldali szavazók, az ő tűrőképességük nem fogja minden alkalommal befogadni azt, hogy zöld politikák valósuljanak meg, és minden ilyen helyzethez, amikor a Néppárt tagpártjai a saját tagállamaikban nehéz politikai helyzetbe kerülnek, és nem fogják tudni átvinni a zöld, szocdem megoldásokat, lesz egy alternatív többség az Európai Parlamentben a Néppárt és a tőle jobbra álló mindenki részvételével. Ez szerintem egy borzasztóan fontos, jelentős siker.
Emellett meg ott vannak a számok, hogy ez 84 képviselő 12 ország 15 pártjából, és növekedési potenciállal két irányba is. Egyrészt van még néhány közép-európai párt, amelynél én azt sejtem, hogy esély lehet arra, hogy ők ide belépjenek. A lengyel Pis-nél elég hamarosan elérkezik politikai életciklusa végéhez Jaroslaw Kaczynski, aki 75 éves és az elmúlt ősszel azért hozott a Pis-nek egy olyan választási, akárhogy nézzük, vereséggel felérő győzelmet, hogy a Pis első párt lett, de nem alakított kormányt. Ami ahhoz biztosan el fog vezetni, hogy Kaczynski tekintélye már nem lesz az, mint korábban volt. Utódlást nézve amennyiben a Morawiecki-vonal győzedelmeskedik, akkor a Pis számos kérdésben pragmatikusabb lesz és kevésbé ideologikus, ami megnyithatja annak az esélyét, hogy vagy részben, vagy egészben a PIS esetleg átcsatlakozzon a Patriótákhoz.
Ott van egy nagyon régen húzódó kérdés, a Szlovén Demokrata Pártnak a kérdése, amely Janez Jansanak a pártja. Orbán utolsó néppárti szövetségese volt nagyon sokáig, többszörösen a Bizottság által is kikezdett volt szlovén kormányfő továbbra is Szlovénia legnépszerűbb politikusa és legnépszerűbb pártjának a vezetője. Van az a helyzet, amikor Janez Jansa meg tudja hozni azt a döntést, hogy ő kilép az Európai Néppártból. Egy kis országhoz mérve az ő négyfős delegációja nem kicsi.
Hasonló a helyzet a szlovák szocialista képviselőkkel. Ők annak kapcsán tudnak rákapcsolódni a Patriótákra, hogy a Patrióták alapvető törésvonala az a föderalisták kontra szuverenisták párharc. Ebben a kérdésben ugyan baloldali az irány, de a gyakorlatban teljesen egyértelműen szuverenisták, fölmerülhet annak a lehetősége, pláne úgy, hogy a Szocialisták és Demokraták visszautasították mindkét pártot, esetleg ők ebben a frakcióban kötnek ki. Semmiképpen nem most, ha egyáltalán, akkor az év végén vagy ezután. Szlovákiának az esetében tudni kell azt, hogy ott van még egy szempont.
Szlovákiának 2009 óta ugyanaz a Maros Šefčovič az Európai Uniós biztosa. Ő egy jól bejáratott, magas befolyással rendelkező, elismert, tisztelettel bíró európai uniós biztos, amihez hasonlóra Magyarországnak is igen jelentős szüksége volna, és Szlovákia nyilván nem fogja azzal Šefčovič megválasztását sem, meg a jó biztosi portfólióba való kényelmes beülését sem kockáztatni, hogy még a Bizottság megalakulása előtt átüljön a Patriótákba. Ennek a három pártnak az irányába van közép-európai bővülési lehetőség.
Nem beszéltünk még arról, hogy miután a von der Leyen mögötti koalícióba nem szállt be az ECR, tehát egyértelműen megbukott Melonionak az a kísérlete, hogy valamit kiszedjen von der Leyenből a támogató szavazataiért cserébe, ami világossá fogja tenni az ECR számára is azt, hogy igazából politikai szövetségkeresés az ő számára jobbra lehetséges, mert mindegy, hogy mit csinál, ha fejre áll, akkor is az a helyzet, hogy a Néppártól balra álló pártok őt Hitlernek tartják, bár Giorgia Meloni külpolitikáját nagyon nehéz megkülönböztetni néha Olaf Scholzétól, vagy Emmanuel Macronétól. Ha meg is lehet különböztetni, akkor azért, mert Ukrajna-pártibb, vagy háborúpártibb, ahogy tetszik, mint az említett előbbi két vezetőé. Azt hiszem, hogy az ECR megtanulta, hogy jobbra vannak szövetségi partnerek, minden más esetében csak egészen megalázó dealeket lehet kötni, amiből nem kap olyan sokat az ECR, mint amit esetleg jobbról kaphatnak.
Az Európai Parlamentben azonban még mindig megfigyelhető egyrészt egy erős baloldali, a médiában különösen erős, mainstream, másrészt egy marginalizálódási folyamat. Mennyire láthatjuk a mostani választások eredménye alapján, hogy hanyatlik a baloldal, mennyire tud átlépni ezen a hanyatláson?
Az, hogy a baloldal hanyatlik, azt így európai szinten borzasztóan nehéz volna kijelenteni, hisz a Szocialisták és Demokraták frakciója stagnált ezen a választáson. Akik durván vesztettek, azok a liberálisok voltak és a zöldek. Most, hogy őket a baloldalhoz soroljuk-e... sorolhatjuk a baloldalhoz, nagyon sok szempontból oda illenének, de én megtartanám a maga ideológiai tisztaságában a baloldali jelzőt, egyszerűen azért, mert ennek tényleg van értelme.
Én szellemileg igénytelen hülyeségnek tartom azokat a gondolatokat, hogy a baloldal-jobboldal szembenállást meghaladta az idő, a fenéket haladta meg. A tőke-munka szembenállást a munkások érdekei nem ugyanazok, mint a vállalkozóké, bocsánat, ezek olyan dolgok, amik addig léteznek, ameddig kapitalizmus létezik.
Az, hogy a baloldal, mint olyan, egy felesleges dolog lett volna, az szerintem egy nagyon nehezen képviselhető álláspont. Én azt látom az európai baloldalon, hogy vannak olyan európai baloldali pártok, amelyek ideologikusak, amelyek valóban, ahogy mondod, elhagyták a munkáspárti bázisukat, és elkezdtek egyrészt kicsi a kisebbségi csoportokkal foglalkozni, másrészt zöld átállással, meg magasztos ötletekkel, és őket valóban elküldték nyaralni a választók. A német zöldek eredménye az egy katasztrófa. Emmanuel Macron versenyének az eredménye egy katasztrófa. A magyar baloldal jóformán eltűnt.
Ugyanakkor, ha megnézzük mondjuk Franciaországban a szocialista párt, illetőleg Luc Melanchon eredményeit, azok tisztességes eredmények. Németországban alakult egy új baloldali párt Sarah Wagenknecht körül, ami most hozta be az első érdemleges jó eredményét ezen az európai parlamenti választáson. A szlovák baloldal is kifejezetten jól szerepel.
Ami van, az az, hogy a klasszikus baloldalra továbbra is van igény. Európában a munkásosztály továbbra is igényt tart arra, hogy valaki képviselje az ő érdekeiket a kapitalizmus kíméletlen törvényeivel szemben, meg a vállalkozókkal szemben, akik velük ellenérdekeltek. Ez az igény nem ment sehova.
Azok gyengültek meg és hanyatlottak le, akik nem ebbe az irányba mentek. Szerintem, ha valamire jó az európai parlamenti választás, az az, hogy megtalálják újra a maguk munkásbázisát. Ennél biztosabb törésvonalra a politikában nagyon-nagyon nehéz számítani, mint a baloldal-jobboldal törésvonala. Ez az egyik legfontosabb törésvonal a világon, mert legitim érdek a vállalkozó érdeke is, legitim érdek a munkás érdeke, és örökké az is lesz, örökké mind a kettőnek igaza lesz valamiben, és örökké ellene fognak menni a másiknak. Ennél biztosabb és egyértelműbb politikai piac, mint a jobboldal és a baloldal szembenállása, nincs a világon.
Aki megtalálja a helyét ebben, képes szuverenista módon a saját munkásainak a pártján álló, a saját keresetből élők pártján álló politikát folytatni, mint a szlovák vagy a francia baloldal, annak sikere lesz. A baloldalnak van nyitottsága épp azért, mert aki most Európába bevándorol, az alapvetően az alsóbb osztályokba, segélyből vagy a bérből élők osztályába tagozódik be. Van nyitási lehetőség a bevándorlók irányába is, akik Nyugat-Európában egyre nagyobb választói csoport. Ez látszik azon is, hogy a francia baloldal egy nyíltan palesztinpárti kampányt folytatott ebben a kampányban, és nagyon sikeres volt vele a muszlim válaszoknak a körében. Mindenki, aki megtalálja a klasszikus baloldali feladatot, és a munkásokat képviseli, hajlandó némi szuverenizmusra, és nem egy divatbaloldali politikát folytat, annak van továbbra is jövője, ezt mutatta az európai parlamenti választás.
Mi az az ellentét, amit laikusként érdemes megfigyelni?
Szubjektív leszek, az én kedvenc törésvonalam az a normativista vs ideologikus képviselők. Nekem ez a legtöbbet mondó, ez az, ami valójában megmutatja azt, hogy az európai politikában egy magyar és a magyar kormány számára milyen jövő érhető el. A fontos szerintem az, hogy melyek azok a politikai erők, amelyek nem felejtették el a matematikát, amelyek mindenféle zöld terveiket vagy külpolitikai terveiket úgy valósítják meg, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy annak köze legyen a valósághoz.
Ezzel szemben vannak sajnos olyan politikai pártok, amelyek mondjuk az ukrajnai háború ügyében nem morálisan tévednek nagyot, nem igaztalan vagy illegitim dolgokat mondanak, ugyanis nagyon szép dolog azt mondani, hogy takarodjon Oroszország az agresszor Ukrajna földjéről, hanem olyan politikát visznek, amely egyszerűen köszönőviszonyban sincsen azzal a terepi valósággal, hogy Ukrajnában másfél éve nem volt ukrán katonai siker. Erre a katonai helyzetre egyszerűen nem lehet ugyanazt a politikát ráépíteni, mint amit rá lehetett akkor, amikor Ukrajna éppen ellentámadásban volt Harkov és Herszon környékén.
Aki képes a valósággal szembesülni és a valósághoz igazítani a politikáját, szerintem az pragmatikus. Minden frakcióban akadnak leszámítva a zöldeket ilyen politikusok. Velük nagyon sok mindenről meg lehet egyezni, itt alapvetően nem kell azzal számolni, mindegy, hogy milyen színezetűek ők levinnék a pokolba az Európai Uniót, és a szakadékba vezetnének bennünket az ideologikusok számára.
Akiknek fontosabb az, hogy azt mondják, hogy Putyin nem nyerhet, mint az, hogy szembesüljenek a katonai realitással az ukrán terepen, vagy akiknek fontosabb az, hogy Európa legyen okvetlenül a legelső, aki eléri a nettó zéró szén-dioxid kibocsátást, és nem foglalkoznak ennek az olyan külpolitikai szálaival, mint például, hogy hogyan egyeztetjük össze a Kína-politikánkat, meg hogyan egyeztetjük össze azzal, hogy az európaiaknak a nap végén enniük is kellene valamit. Az ő esetükben félek attól, hogy tényleg képesek a szakadékba vezetni az Európai Uniót, és abban viszont nem vagyok optimista, hogy pragmatikus többség volna az Európai Parlamentben. Léteznek pragmatikus pártok például a szocik vagy a liberálisok között, de azt gondolom, hogy a pragmatikusok alapvetően sajnos alulmaradtak ezen az EP választáson.
A következő öt évben mire következtethetünk a szuverensta kontra föderalista dimenzióban?
Föderalista győzelem született ezen az EP választáson, szerintem ha valami, akkor ez teljesen egyértelmű. A jelenlegi bizottsági elnök mögött álló többség egy föderalista többség és az EP-b, ebben egy kicsit igazságtalan vagyok, hogyha ezt így kijelentem, hogy föderalista győzelem született.
Az EP a génjeibe kódolva föderális intézmény. Olyasvalamit képvisel, ami nincsen, nincs egy egységes európai választópolgári közeg. Ezért léteznek nemzetállamok, hogy a litvánok, a magyarok, meg a spanyolok, azok ne képezzék egy természetellenes és érdekében nem egyező közös választói masszának a részét.
Az EP az, amelynek eminens érdeke meghaladni ezeket a nemzeti határokat, így a nemzeteket és tényleg ez nem a hibája neki, hanem egy tervezési jellemzője, egy alapvetően föderális intézmény, amelyben született egy föderális többség, mely nem jelent különösebben sok jót a szuverenisták számára. Azt gondolom, hogy borzasztóan nehéz lesz megállítani a föderalista nyomulást, mert az EP-ben nekik egyértelműen többségük van. Ez az a kérdés, amiben igazából a Néppárt nagyon eltér a tőle jobbra álló pártoktól, ezért merik a szájukra venni azt a szerintem mélységesen sértő és illegitim kifejezést, hogy az európai jobboldal pártjai Európa-ellenesek lennének, mert ugye az ő számukra az Európa ellenes, az azt jelenti, hogy mindenki, aki nem abban hisz, hogy szorosabban és közösebben és integráltabban kellene irányítani az Európai Uniót, mindenki, aki nem abban hisz, hogy Európa attól lesz erős, hogy több hatalma van a bizottsági elnöknek, az Európa-ellenes.
Ezért létezhet egyáltalán ez a keretezés, hogy Európa-pártiak, meg Európa-ellenesek. Sajnos ebben az ügyben fölösleges többség van. Ebből a szempontból a tendencia nagyon-nagyon egyértelmű. Ami hozhat ebben változást, az a bővítés. Az Európai Unió összes jelenleg a bővítési folyamatban álló tagjelölt állama, Grúziától Szerbiáig, mind egy szálig olyan állam, amely valamilyen nem is olyan régen lezajlott, vagy éppen zajló nemzeti alapú konfliktusban alakult ki.. Ha valami jellemzi Szerbiát, az a nacionalizmus, ha valami jellemzi egyébként - azt nem veszik még észre, de majd észreveszik - Ukrajnát az szintén a nacionalizmus. Ezek olyan tényezők, hogyha innen akárkit beveszünk a klubba, akkor ebből nem tud más jönni egy ennyire erősen nacionalista nép bevételével, mint egy súlypont eltolódása a nacionalisták és a szuverenisták irányába. Ha valami adhat reményt a szuverenistáknak, és nyilván pont ezért is izmoznak annyira effelé, az pont a bővítés, mert ez az, ami ki tudja egyensúlyozni az európai uniós működést, amibe belekényelmesedett a jelenlegi többség.
Tényleg ilyen hatalmas nagy jelentőséggel bír az, hogy ki lesz az Egyesült Államok elnöke, vagy ez igazából egy ilyen politikai szimbólum, kommunikációs termék?
Ez egyértelműen egy hatalmas jelentőségű kérdés több szinten is. Egyrészt, bár David Pressman Magyarországra és Orbán Viktorra szokta mondani, hogy szélsőségesen pártossá teszi Trump mellé állásával a magyar-amerikai kapcsolatokat, de valójában az egész európai-amerikai viszony is szélsőségesen pártos, mióta Trump van a politikában. Azóta többé-kevésbé minden nyugat-európai vezető, jelenleg inkumbens vezető, az nettó trump ellen csinál politikát. Csak Közép-Európában van némi megértés a lengyelekben, a mostani lengyel kormányban is, meg a magyarokban az iránt, hogy a trumpi Amerika és egy legitim Amerika. Ezzel azt akarom mondani, hogy azok, akik most az amerikai-európai együttműködés és a közös amerikai-európai erőfeszítések legnagyobb támogatói, azok esetleg egy Trump elnökség alatt szélsebesen válnának az európai stratégiai autonómiának a leghangosabb szószólóivá.
Abból a szempontból, hogy Európa stratégiai autonómiára törekszik, vagy megelégszik azzal a szereppel, hogy ő azért az Amerikai Egyesült Államoknak alárendelt része ebben a transzatlanti kapcsolatban, ebből a szempontból van hatalmas jelentősége annak, hogy olyan elnök van-e Amerikában, akit szeretnek az európai vezetők, vagy olyan, akivel nem szívesen dolgoznak együtt. A másik meg az, hogy miután az EU-nak nincs (lehetne) önálló Ukrajna politikája, ezért bármilyen Ukrajna-politikai, vagy Kína-politikai egyébként irányváltás Amerikában, ami ha nem is hézagmentesen, de azért észrevehetően átgyűrűzik az európai politikába.
Lévén, hogy hitem szerint az ukrajnai háború kérdése az európai politikának a legfontosabb kérdése. Ennek van a legnagyobb hatása arra, hogy Európa jövője az hogyan fog kinézni. Ha ebben amerikai politikai változás lesz, márpedig hogyha Trump nyer, akkor lesz ebben amerikai politikai változás, ami egy masszív európai politikai váltást is elhoz magával.
Egyszerre Európa autonómiája vagy függősége kapcsán is egy hatalmas nagy kérdőjel, az amerikai választás ebben is dönteni fog, és az Európa mozgásterét, gazdasági jövőjét, fejlődését, békéjét, jólétét, mindenét leginkább meghatározó két külpolitikai kérdés, az Európa-oroszország viszony zárójelben Ukrajnával, meg az Európa-kínai viszony is olyan, amely értelmezhetetlen anélkül, hogy hozzánéznénk, hogy milyen az amerikai viszonyulás ezekhez a kérdésekhez. Az európai politika követő magatartásban van mind a két politikai viszonylatban, éppen ezért igazából a fontos kérdés az pont az amerikai választás ezekben a kérdésekben.
Meg merem kockáztatni, hogy az európai Oroszország-politika, az európai ukrán politika, az európai Kína-politika szempontjából az amerikai választás még fontosabb is, mint az EP választás.
(Borítókép forrása: facebook.com/KohanMatyasHivatalos)