Reaktor

„Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kaptsoló ujj hajókázható Tsatorna” – ezen szavakkal fordult 1715-ben a bécsi udvarhoz Szolnok parancsnoka, Dillherr báró. Katonai és polgári hatóságok is támogatták a megvalósítást, ugyanakkor csak a második világháború után kezdték el építeni. A csatorna mindmáig nem készült el teljesen, ugyanakkor a 2010-es választási kampányban is téma volt.

A Duna-Tisza-csatorna első tervei

Először Dillherr báró, Szolnok parancsnoka vetette fel a Pestet Szolnokkal összekötő csatornát. Mind a katonai, mind a polgári közigazgatás támogatta az ötletét, hiszen az Erdélyből Magyarországra érkező áruforgalom hatékonyabb és olcsóbb lebonyolítása és a kereskedelem felvirágoztatása mellett a katonák átvonulását is megkönnyítette volna. Az 1723-as országgyűlés törvényei konkrét lépéseket tettek a vízi utak fejlesztésére, és III. Károly külföldi mérnökökkel két csatornát – mégpedig egy Vác-Szolnok- és egy Kalocsa-Zombor-csatornát – is terveztetett, ugyanakkor ahhoz, hogy megvalósulhasson, a magyar rendek adóztatására lett volna szükség. Ezen anyagi problémák tükrében különös az Udvari Kamara megbízásából készült, Mikoviny Sámuel nevéhez fűződő terv (1744), amely a Duna-Tisza-csatornát meghosszabbította volna a Balaton és a Dráva irányába.

A Duna-Tisza-csatorna megépült szakasza Dunaharasztinál (forrás: lhp.hu)

Dunaharaszti mint kiindulópont

Ez a település ötletként már a XVIII. században felmerült, ugyanis II. Lipót több tervet is készíttetett a század végén, amelyek közül a Helytartótanács vizsgálata a Dunaharaszti-Kecskemét-Csongrád vonalat tartotta a leggazdaságosabbnak. Ugyanakkor ez nem tekinthető közvetlen előzménynek, hiszen ez sem valósult meg, sorsa ismeretlen.

A legmagyarabb Habsburg szerepe

Meglepő lenne, ha a tervezett Duna-Tisza-csatorna történetében ne jelenne meg József nádor, a reformer szemléletű Habsburg főherceg. József nádor személyében magas rangú pártfogóra talált az ügy: 1803-ban egy felterjesztést bocsátott a király elé (valószínűleg tévesen ezt Podmaniczky Józsefhez kötik), ugyanakkor több bizottsági felmérést és több beadványt végül az uralkodó 1826-os állásfoglalása zárt: pénzhiány.

A csatorna ősszel (forrás: https://dunaharaszti.hu/galeria/duna-tisza-csatorna)

Egy nemzeti ügy

A Duna-Tisza-csatorna természetesen a reformkorban is napirendre került. A hajózást és a vízszabályozást is felkaroló Széchenyi István a Lánchíd támogatóját, Sina György bankárt nyerte meg. Beszédes József ötletét támogatták, aki Pest-Csongrád/Szeged közti, mélybevágású csatornát tervezett – ez azt jelenti, hogy átvágják a víz útjába kerülő magaslatokat, és így vezetik a magasabban fekvő Duna vizét a Tiszába (a másik típus a magasvezetésű, amely a felszínen vezeti a vizet). Ez az elgondolás lehetőséget adott volna a vízenergia felhasználására és a belvizes területek vízmentesítésére és öntözésére; ugyanakkor hajózás és kereskedelem szempontjából nem ez lett volna a legelőnyösebb (északnyugat-délkelet iránya miatt). Beszédes komplex tervvel rendelkezett: egy Kolozsvárt Graz-al összekötő nagy csatornarendszerről álmodott – ennek része lett volna a Pest-Csongrád-csatorna is –, de központi fekvése miatt a Duna-Tisza-csatornát kezdte volna építtetni. A Pest-Szeged összekötést kiegészítette volna egy Bölcske-Csongrád-csatorna is.

Széchenyi és köre végül 1839-ben megalapították a Duna-Tiszai Csatorna Társaságot, amelynek a tevékenységét 1840-ben törvény biztosította. Széchenyi a Lánchíd tervezőjét, William Clarkot bízta meg azzal, hogy mérje fel a terepet, egyáltalán megvalósítható-e a terv. Clark a szükséges eszközöket a Lánchíd építési munkálataitól vette kölcsön, mivel azonban azok őrzés nélkül maradtak, elvesztek. A csatornatársaság egyébként is felbomlóban volt, ráadásul továbbra is viták folytak az érintett területekről.

A csatornaügyek európai fellendülése

Ahhoz, hogy 1849 után a csatornaügy ismét felszínre kerülhessen, a kiegyezésig kellett várni. Ez érthető, hiszen mind a beruházás, mind a mögötte álló ügyek (folyószabályozás, kereskedelem, hajózás) nagyfokú politikai stabilitást igényeltek. Mikó Imre földművelésügyi miniszter már 1868-ban felterjesztett egy javaslatot – Pest-Kecskemét-Csongrád-csatorna –, ugyanakkor a közlekedésre szánt pénzt a vasútépítés felemésztette.

Magyarország sem maradhatott ki: a Kereskedelemügyi és a Fölművelésügyi Minisztérium is foglalkozott a témával, ugyanakkor a kereskedelmi tárca a csongrádi, míg a földművelési a szolnoki torkolat mellett kardoskodott.

(forrás: wikipedia.org)

Egy új szempont – az öntözés

Ugyan 1918-19-ben és a Horthy-korszak elején is napirenden volt a csatorna ügye, végül csak a gazdasági válság után kezdtek vele foglalkozni. Ekkor már a talajvíz és az öntözés is megjelentek szempontként: 1929-ben talajvízszint-mérő kúthálózat-építési programot indítottak, emellett létrehozták a ’30-as években az Országos Öntözésügyi Hivatalt. Elkezdték az öntözési rendszert, vagyis a csatornahálózatot kiépíteni és a gazdálkodók számára igyekeztek olcsón biztosítani az öntözővizet. A Hivatal első elnöke Kállay Miklós, későbbi miniszterelnök lett. Bár 1933-ban Gömbös Gyula kijelentette, hogy maga a Duna-Tisza-csatorna nem időszerű (ugyanakkor fontosnak nevezte).

1943-ban törvényjavaslat készült a vízi munkálatokról, amely külön szakaszban tárgyalta a Duna-Tisza-csatornát. Indoklásként a hasonló, német építkezésekre hivatkozik. Az öntözés és a gazdálkodás szempontja egyben társadalompolitikai vonatkozásokat is tartalmazott, hiszen elősegítette a falvak fejlődését. A megvalósítandó csatorna épülését végül a háború akadályozta meg.

A csatorna megépül?

A háború lezárása után ismét napirendre került a csatorna ügye. 1715 óta majdnem harminc jelentősebb terv előzte meg a végül 1948-ban elkezdődő munkálatokat. A csatorna tervezett nyomvonala Budapest-Dunaharaszti-Kecskemét-Újkécske-vonal, és kifejezetten részletes terveket dolgoztak ki: tartalmazta az üzemeltetés költségeit (energiaigény), a kapcsolódó, szükséges elemek kivitelezési tervét.

Az 1970-es években ismét felmerült a kérdés, de kivitelezésig már nem jutottak.

A 2010-es országgyűlési választáson a Jobbik és az MSZP is felvetette a folytatást, ugyanakkor előbbi a kereskedelem, míg utóbbi az öntözés céljából. Mindössze programszinten volt jelen, de költségekkel nem foglalkoztak, illetve szakmai körökben jelenleg nincs aktualitása a csatornának (abban egyetértés van, hogy költséges lenne).

A Duna-Tisza-csatorna elkészült és tervezett szakaszai (forrás: Háromszáz éves álmot kerget a Jobbik és az MSZP (origo.hu))

A csatorna értékelése

Ugyan az 1946-47-es tervek részletesen tartalmazták a hajózási kritériumok kiépítését, jelen állapotban erre érdemlegesen nem használható. Kiemelt szerepe van ugyanakkor a belvíz elvezetésében és az öntözésben – ráadásul alapvetően kevésbé csapadékos területen helyezkedik el. Használják emellett horgászatra és tisztított szennyvíz elvezetésére – előfordul, hogy nem kellően tiszta víz kerül bele. Az 1970-es évekig fürdésre is lehetett használni, ezt azonban járványveszélyre hivatkozva megtiltották.

Érdekességek a csatornával kapcsolatban

Több különböző terv és érdekes tény övezi a csatorna történetét. Mikoviny Sámuel terve fent olvasható, nagyjából vele egy időben, a XVIII. század közepén francia mérnökök egy terve Pestet a Sajóval kötötte volna össze – ezen terv központi megbízásból jött létre, eredetileg a Duna-Tisza összekötése céljából.

A reformkorban a csatorna nagy ellenfele a vasút volt. Megjelentek egyrészt az érdekképviseletek is, de Sina György is vasúti terveinek rendelte alá a támogatást: abban az esetben hajlandó támogatni a csatornát, ha a Duna jobb oldalán épül fel a vasút (ez volt az általa preferált) szemben a balparti (Pest-Szeged) szakasszal.

1918-19-ben is foglalkoztak a csatornával, egy építőbizottságot is létrehoztak miatta. Ennek vezetője Gerster Béla mérnök volt, aki az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-csatorna végleges nyomvonalának a megállapítója.

A csatorna építésének kezdetén maga Tildy Zoltán is jelen volt, az első „ünnepélyes” kapavágást is ő végezte el.

 (Borítókép forrása: https://dunaharaszti.hu/galeria/duna-tisza-csatorna)

Bár külföld is gyönyörű, nem feltétlenül kell annyit utazni azért, hogy káprázatos helyeket láthassunk. Hazánk is számtalan szépséget, érdekességet, különlegességet rejt magában, erre egy kitűnő példa a Mátra-Bükk térségben elhelyezkedő Eger. Eger történelméről hosszú sorokat lehetne írni, ahogy Tinódi Lantos Sebestyén vagy Gárdonyi Géza is megtette (irodalommal fűszerezve). Egert (latin nevén: Agria) Dobó István tette igazán híressé – a várkapitány emberei segítségével 1552-ben sikeresen megvédte az egri várat a törökökkel szemben. (Habár már 1596-ban sikeresen elfoglalták az oszmánok azt.)

Ha Egerben járunk számos látványosság közül választhatunk, de kezdjük az egri várral!

A vár Eger belvárosától öt perc sétára található. Ahogy belépünk, nem csupán várfalak tárulnak a szemünk elé: ott vannak a Kazamaták, melyek a föld alatt rejtőznek: leginkább olyan köveket – az átlagember szemében tűnik csak köveknek – láthatunk ott, amik korábbi építmények maradványai. Találhatunk még maketteket arról, hogy mikor, hogy nézett ki a vár, valamint arról is, hogy milyen tervek voltak az átépítéséről, amelyek végül nem valósultak meg. Ezen kívül bemutatják a magyar és az oszmán hadseregek jellemzőit is, a harcosoktól kezdve a fegyverekig, ágyúkig.

Láthatjuk még a Fegyvermustra kiállítást is, ahol fegyverek rengetege tárul a szemünk elé. Egy érdekes felvételen még azt is bemutatják különböző anyagokon, hogy melyik lőfegyver mennyire volt hatásos. Egy másik kiállításon az egri vár történetét is bemutatják, Szent István korától egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Ezen kívül még ott van a romkert Gárdonyi sírjával, a börtönkiállítás, a Hősök terme - középen Dobó István síremlékével -, a néprajzi kiállítás (Magyar minta – Holló Valéria) és a Múlt-kirakó, ami a Heves megye területéről előkerült régészeti leleteket mutatja be az kőkortól a honfoglalásig. És persze rengeteg helyen gyönyörködhetünk a kilátásban a romkerttől kezdve a Dobó bástyáig.

A váron kívül is vannak kiállítások: Gárdonyi Géza Emlékház, Ziffer Sándor Galéria, vagy a Valide Szultána Fürdőrom. Természetesen mindezt nem lehet bejárni egy nap alatt, de mindegyiket érdemes megnézni ha időnk engedi.

Eger másik nagy különlegessége a minaret.

Az egri minaret erkélyére 98 lépcső vezet fel, ezt azonban csak azoknak ajánlom, akik se nem tériszonyosak, se nem klausztrofóbiások. Nagyon szűk az épület, épphogy csak elfér egy ember. Az erkélyen is ennyi hely van a korlát és a fal között, és ott még a magasság is ijesztő lehet. Mindazonáltal, egy felejthetetlen élmény annak, aki felmerészkedik. Egyrészt azért, mert megismerhetjük, hogy a török uralom alatt a müezzin Egerben honnan vezette az imákat; másrészt azért, mert a város gyönyörű látványa tárul a szemünk elé.

A minaret mellett helyezkedik el a Kopcsik Marcipánia, mely Kopcsik Lajos Oscar-díjas, Venesz-díjas, Guinness-rekorder, világ- és olimpiai bajnok cukrász mester (és tanítványai) alkotásait mutatja be. Ezek mind cukormasszából és marcipánból készültek, de megdöbbentően élethűek: legyen szó akár a kalocsai hímzéses párnáról vagy a káprázatos barokk szobáról.

Érdemes pár szót ejteni a Város a város alatt kiállításról is. Bár először ijesztőnek hangozhat a standard túrára szóló 3500 Ft-os jegy, viszont a tárlatvezetés miatt megéri: az ott található érdekességekről igazán élvezhetően beszélnek. Ráadásul gyerekekre is szabták a programot: második része egy Vissza a jövőbe-szerű időutazásról szól.

Érdemes észben tartani, hogy pincerendszer révén még nyáron is nagyon hűvös van: egy hosszú nadrág és egy zárt cipő éppen megfelelő ruházat.

A Csillagvizsgáló és a Tudományos Élményközpont az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem felső emeletein helyezkedik el.

A Panoráma teraszról Egerre tekinthetünk; ha valaki nem merészkedik fel az egri minaret erkélyére, innen is hasonlóan szép kilátásban gyönyörködhet. (Az Eger Eye óriáskereket se hagyjuk ki, ha nem tudunk betelni a látvánnyal!) Ezen kívül még érdekes csillagászati kiállításokat is láthatunk ott. Ez szintén gyerekekre szabott program, akik láthatóan élvezik is az élményközpontot. 

Egy meleg napon érdemes ellátogatni az egri strandra is, és a vele egybekötött Török Fürdőt is megtekinthetjük. A strandon többnyire termálvizekben fürödhetünk, de ezen kívül vannak gyerekmedencék, csúszdák, és élménymedence is. Nagyon érdekes élményt nyújt az egyik medence a strandon, ami török hangulatot idéz. Csak lábszár középig ér a víz, falai régiesek, a medence virágokkal van körbeépítve.

A bort kedvelők a Szépasszony-völgyet is élvezni fogják: rengeteg pince borát lehet megkóstolni.

Sike Tamás borát a nemrég elhunyt Csollány Szilveszterről (magyar olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornász) nevezte el. A Szilas bort a tornász kedvenceiből háziasították össze, tehát nem csak azért különleges, mert az ő nevével fémjelzett, hanem az íze miatt is.

Aki Egert alaposan meg akarja ismerni, annak szüksége van pár napra, hisz annyi érdekesség és különlegesség található itt, hogy arra pár óra biztosan nem elég. Egyszer mindenkinek érdemes meglátogatni ezt a várost!

„Lengyel, magyar – két jó barát…” tartja a közmondás, de valóban helytálló-e ezen frázis napjainkban? Sokakban felmerülhet némi kétség, aggodalom a V4 csoport további, zökkenőmentes együttműködését illetően. A 2022-es esztendő a Covid19 pandémia és az egyre inkább kibontakozó gazdasági válság után egy szörnyű nemzetközi fegyveres konfliktust hozott a kelet-közép-európai térségbe. Részint ennek is köszönhetően nőhetett meg a szkepticizmus a visegrádi négyek politikáját illetően. Valóban elég egy ilyen rövid idő alatt bekövetkező konfliktus  a több évszázados kötelékek szétszaggatásához?

A V4-ek politikai, s gazdasági kohézióját a regionális érdekeken túl a közös múlt, kultúra, vallás és sajátos identitás is meghatározza. A posztszovjet térség volt szocialista államainak társadalmában az európaiság magasztos fogalma sokkalta többet jelent, mint egy nyugat-európai polgár számára. Utóbbi esetben ugyanis többnyire csupán egy földrajzi fogalom, azonban térségünkben Európához egy fennkölt, érzelemdús, konstruált politikai világkép is hozzátartozik, melyhez olyan egyéb fogalmak társulnak, mint a demokrácia, szabadság és jólét. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy Kelet-Közép-Európa határozottan más gazdasági és politikai útvonalat járt be a történelem során, s itt nem csupán a szocialista múltra kell gondolni. 

(Forrás: hvg.hu)

A jelenlegi problémákat és nézeteltéréseket a Visegrádi Együttműködésben főként a fokozott gazdasági szankciók Oroszország ellen – itt elsősorban az olaj- és gázembargó ügyére kell gondolni – és a háború kapcsán kialakult katonai segítség közti proporcionális különbségek okozzák. Lényegében a hangsúly azon van, hogy Magyarország arányaiban nem vállal akkora szerepet az Ukrajnának küldött fegyverszállításokat illetően, mint a másik három visegrádi ország. Közvetlenül ezalatt nem azt kell érteni, hogy magyar fegyverek érkeznének Ukrajnába, de közvetetten támogatjuk Ukrajna fegyverellátását az EU-n keresztül, hiszen pénzzel járulunk hozzá a megadott Uniós kerethez. A többi visegrádi ország, velünk ellentétben közvetlenül is adományozott harci eszközöket az ukránoknak. Lengyelország és Csehország például még a Varsói Szerződés idején tervezett tankokkal, Szlovákia légvédelmi fegyverrel látta el a háború sújtotta országot. 

(forrás: bbc.com)

Sokan úgy vélik, Orbán Viktor egyenesen ,,Putyin csatlósa", amiért nem segít katonailag az ukránoknak. Valójában arról van szó, hogy Magyarország egy békeszerető, NATO tagállam, s harmadik országokkal, mint Oroszország vagy Ukrajna nem kíván konfliktust kockáztatni. Utóbbi koncepciót egyébként az a tény is erősíti, hogy a NATO-ban működő kollektív biztonsági mechanizmus – az 5. cikkely szerint – egy globális háborúval fenyegetne, amennyiben egy tagállam harcokba keveredne egy harmadik féllel.

A háború kérdése tehát egy alapvető törésvonal lehet a visegrádi államok közös politikáját illetően. Ugyanakkor azt is érdemes kiemelni, hogy a Visegrádi Együttműködésben a kezdetektől is léteztek alapvető ellentmondások és szerkezeti problémák. Elég, ha abból kiindulunk, hogy a V4-ek nem rendelkeznek meghatározott, központi székhellyel vagy adott politikai intézményekkel, egyetlen szervük a Pozsonyban székelő Nemzetközi Visegrádi Alap (IVF). Az együttműködés dinamikáját sokszor a politikusok egymáshoz fűződő kapcsolata határozza meg (például azonos pártcsaládból érkeztek-e).

Racionálisan megközelítve a szervezetet, teljesen normálisnak mondható, hogy a visegrádi országok kapcsolatában néha előfordulnak “hullámvölgyek”, olyan periódusok, mikor a politikai elit nem tudja érdekeit összehangolni. Fontos itt jelezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy a négy nép közötti gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok ilyenkor nagy mértékben gyengülnének. Feltehetően a hosszú távú geopolitikai érdek előbb-utóbb felül fog kerekedni. Utóbbi állítást arra lehet alapozni, hogy az együttműködés fundamentális értékeit már az 1991-es Visegrádi nyilatkozatban egyértelműen megjelölték:

„ … a történelem folyamán kialakult hagyományos kapcsolatrendszerük, kulturális és szellemi örökségük, vallási hagyományaik közös gyökerei.”

A jelenlegi bizonytalan helyzetben tehát a jövő kérdésére a választ a múltban kell keresnünk, s az előbb idézett szöveg is azt támasztja alá, hogy a V4-ek összetartó ereje egy olyan szervesen kialakult hálózat, mely képes túlélni a történelem megpróbáltatásait. Gondoljunk csak a 20. század legsötétebb időszakára. A második világégés alatt a kelet-közép-európai térség államai de facto különböző katonai-szövetségi rendszerbe tartoztak. Lengyelország német lerohanása után azonban a magyar kormány készséggel fogadott be több tízezer lengyel menekültet – annak ellenére, hogy látszólag az aktuális politikai és diplomáciai érdek következtében a Magyar Királyságnak Németországot baráti hatalomként kellett kezelnie. Napjaink problémái, konfliktusai is nagy kihívás elé állítják a visegrádi vezetőket, sorra jelennek meg cikkek arról, hogy a lengyel-magyar szövetség darabokra hullhat, ez az álláspont azonban azért sem helytálló, mert sokkal több a közös stratégiai, politikai érdek, mint az ellentét.

(forrás: demokrata.hu)

Feltehetőleg nem fog kialakulni a szomszédos háború végeztével egy merőben új világrend, ami felborítana mindent. Oroszország egyrészt már semmiképpen nem tekinthető szuperhatalomnak – Európában még mindig nagyhatalom, viszont látva a jelenlegi háborús helyzetet, feltehetőleg Oroszország "beavatkozása" nem a tervek szerint halad, ez is bizonyítja, hogy mára már komoly pozíciókat vesztett –, másrészt badarság azt feltételezni, hogy egy esetleges orosz győzelem után Putyin megtámadná a NATO-t – megint csak az 5. cikkelyt alapul véve. Egy új globális éra már így is kialakulóban van, függetlenül a háborútól. Azonban ennek elsődleges nyertese nem Oroszország vagy Ukrajna, még csak nem is Amerika, hanem sokkal inkább a Kínai Népköztársaság, mely gazdasága hamarosan felülkerekedhet az Egyesült Államokén – vásárlóerő-parítás alapján Kína 2017-ben már felülmúlta az USA-t. 

(Forrás: oecd.org)

Európában azok a gazdasági mechanizmusok, melyek uniós szinten kialakultak, folytatódnak a jövőben is, erre egyébként jó példa az, hogy Németország a közelmúltban rendkívül fontos kereskedelmi partnerként kezdte elismerni a Visegrádi Együttműködés országait. Lehetséges, hogy sokak szemében a jelenlegi politikai helyzet vészjósló, sőt kétségbeejtő – főként, ha hozzátesszük a Covid19 pandémia során lendületet kapó izolacionizmust –, ennek ellenére úgy vélem,

a Visegrádi Együttműködés nem fog véglegesen darabjaira hullani.

Egyik ok a V4-ek túlélése mellett pusztán az a kézzelfogható tény, hogy napjaink világpolitikáját – ugyan még mindig elsősorban az állami aktorok közötti kapcsolatok dominálják – a 80-as, 90-es évektől egyre erőteljesebben befolyásolják a különböző jellegű nemzetközi szervezetek, nem-állami aktorok. A regionális, politikai szervezetek (mint amilyen a V4 is) ereje és egyben létjogosultsága éppen abban rejlik, hogy a kis, “erőtlen” államok együttes összefogással sokkalta hatékonyabban tudnak fellépni a nagyobb versenytársakkal, riválisokkal szemben.

(forrás: vasarnap.hu)

Nehéz lenne megjósolni, hogy a soron következő cseh elnökség milyen irányvonalat fog képviselni, s hogy a V4 együttműködés a jövőben ismét egy virágzó, s jövedelmező regionális szervezetként fog-e funkcionálni. Mivel a jelenlegi kilátások több európai országot fegyverkezésre késztettek, ezért valószínűsíthető, hogy a visegrádi politika is tovább fogja növelni katonai kiadásait a NATO keretein belül. Ezzel egyetemben a fenntarthatóság és a környezetvédelem is kulcsszerepet kellene, hogy betöltsön az elkövetkező találkozókon. A visegrádi országoknak ezen kívül fokozott mértékben és közösen kell kezelniük az energiaválság következtében felmerülő gazdasági recessziót is.

Összességében annyi biztos azonban, hogy

mind a négy visegrádi ország érdekelt a szövetség stabilitásában, mivel az eddigi együttműködés rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult és gyakorlatilag minden fél számára egy win-win szituációt jelentett.

Ez igaz kereskedelmi, politikai és kulturális szinten is. Nem érné meg egyik V4-es országnak sem felbontani a több évszázados, szoros köteléket egy olyan háború miatt, melyet nem nekik kell megvívniuk.

 (Borítókép forrása: ma7.sk)

Orbán Viktor ismét beszédet mondott, ezúttal a CPAC (Consevative Political Action Conference) dallasi állomásán. A miniszterelnök amerikai kiruccanásán találkozott Donald Trump-pal, aki már tervezi, hogy újfent ringbe szálljon az elnöki székért 2024-ben. De miért fontos ez a beszéd? Mit akarhat Orbán Viktor az amerikai Republikánusoktól? Milyen reményei vannak Donald Trump kapcsán?

Fontos az elején leszögezni, hogy a CPAC egy igen fontos konzervatív találkozó, komoly presztízsértékkel bír, ha valaki ott előadhat. A világ vezető hatalma az Egyesült Államok, így talán nem túl merész azt állítani, hogy a Republikánusok a glóbusz legbefolyásosabb jobboldali, konzervatív pártja. De ez korántsem tud úgy és annyira érvényesülni, ha nem ők alakítják az amerikai politika menetét. Jelenleg Joe Biden személyében a Demokraták kezében van az elnöki hatalom, ezt kiegészíti a Képviselőházban meglévő többség, miközben a Szenátusban 50-50 az arány. Azonban az USA Szenátusának van egy igen érdekes mechanizmusa a patthelyzetek eldöntésére. Ha egy szavazás döntetlenre áll, akkor az alelnök (jelenleg Kamala Harris) bármikor beszállhat és szavazhat, ezzel eldöntheti a Demokrata és Republikánus szenátorok meccsét.

A Kongresszus az elnöki hatalom motorja, feltéve, ha az a végrehajtó hatalom mögött áll. Amennyiben porszem kerül a gépezetbe, tehát elveszti a regnáló elnök a Kongresszus támogatását, akkor nehéz időszak elé néz. Sokkal nehezebben, több kompromisszum megkötésével lehet bármit is átverni egy „ellenséges” légkörű törvényhozáson. Természetesen átszavazhatnak és támogathatják a Republikánusok a Demokraták javaslatait és vica versa, de ez már egyre kevésbé jellemző, megjelent (vagy legalábbis megerősödött) az európai politikai kultúrára jellemző pártfegyelem.

Orbán Viktornak az áll az érdekében, hogy a Republikánusok győzzenek majd novemberben, hogy Joe Biden elnökségének a második fele földi pokollal érjen fel a Demokraták számára. Ezzel együtt az is az érdeke, hogy Donald J. Trumpnak hívják újfent az Egyesült Államok elnökét, hiszen elnöki ciklusa alatt fontos szövetségese volt Orbánnak. De mégis, mit tud ezen Magyarország miniszterelnöke bármit is befolyásolni, segíteni?

(kép forrása: infostart.hu)

Orbán Viktor arra használta fel a meghívást a CPAC-re, hogy felajánlja tudását az amerikai Republikánusok számára. Úgy gondolja, hogy neki, „Európa magányos csillagának” kormányfőjeként sok mondanivalója van az amerikai jobboldal számára. A beszédében a miniszterelnök a szerepét beleillesztette a magyarság félévezredes történelmi küzdelmébe, mely során a szuverenitás visszaszerzése/visszaállítása volt az áhított cél. Ő követi a kereszténység védőbástyájaként aposztrofált végvári vitézek hagyományát, amikor a migrációs politikáról és a határvédelemről beszél. Vállalja az eszmei kontinuitást ’56 forradalmáraival, akik leadták az „első lövést”, illetve kijelenti, hogy az ő generációja volt az, amelyik megnyerte a háborút. Itt hat az amerikai jobboldal antikommunista érzületére, mivel kiemelte Ronald Reagan volt amerikai elnök szerepét a Szovjetunió megroppantásában.

A rendszerváltás utáni politikai szerepvállalását beleilleszti ebbe a szuverenista hagyományrétegbe: ő folytatta a harcot a posztkommunista baloldallal, amely szövetséget kötött a (progresszív)liberálisokkal. Ugyanazt a szabadságharcot vívja Brüsszellel szemben, mint a magyarság történelme során Béccsel és Moszkvával szemben. A magyarországi ellenzék a kormányzati kommunikációban jellemzően ennek a progresszív, liberális globalista elitnek a kiszolgálója szokott lenni. Orbán Viktor önképének a szerves részét képezi az állandó küzdelem: Nagy Imre újratemetésén beszédében követelte a szovjet csapatok kivonását, ellenzékiként részt vett a kerekasztal tárgyalásokon, harcolt a posztkommunista baloldallal, a bankokkal, Brüsszellel, Soros Györggyel.

(kép forrása: magyarhirlap.hu)

Orbán azzal legitimálja a tanácsadói mibenlétét, hogy ő sikerrel vette fel a harcot azokkal az erőkkel, amelyekkel a Republikánusok is küzdenek. Az amerikai jobboldal évek óta előszeretettel deklarálja, hogy a másik oldalnak szocialisztikus, kommunizmusra emlékeztető törekvései vannak. Orbán beszédében a baloldaliságot azonosítja a magas adókkal, ez a Republikánusok számára az egyik legnagyobb bűn, amit a Demokraták általában képviselnek. A magas állami szerepvállalásban az amerikai szabadság eltiprását azonosítják, szerintük a progresszív adózás bünteti és akadályozza a sikeres és merész amerikaiakat álmaik megvalósításában. A miniszterelnök egyébként „jól beszéli” a trumpista jobboldal nyelvét: az illegális migráció, a családpolitika, a kisközösségek fontossága, a rendőrség finanszírozása, az alacsony adók, a genderizmus elleni harc fontos eleme az amerikai jobboldal identitáspolitikájának, a harciasságról nem is beszélve.

Azonban érdemes kiemelni, hogy nem egy homogén társulat a Republikánus párt. Ahogy a Demokraták, úgy Reagan pártja is több irányzatot foglal magában. Ez az amerikai pártrendszer sajátossága: a különböző irányzatokból nem hagyják, hogy többpártrendszer alakuljon, inkább beépítik, domesztikálják azokat. Ezért lehet mérsékelt és trumpista Republikánusokról beszélni. Valamennyire elvannak egymással, de olykor igen feszült az ellentét az irányzatok közt. Mind két párt esetében a mérsékelt képviselők, szenátorok kompromisszumra hajlamosabbak, de ezzel egy füst alatt saját pártjuk árulóivá is válnak. A jobbközép Republikánusok korántsem olyan harcosak, mint a Trump által támogatottak, ez a konfliktus forrása a párton belül.

Az utóbbiak az előbbiek rovására akarnak bejutni a törvényhozásba, hiszen ők nem a „washingtoni mocsár” érdekeit nézik, hanem az amerikai népét. Orbán Viktor populizmusa nagyban hasonlít Donald Trumpéra, azonban a miniszterelnök régebben kezdte. Ő 16 évnyi ellenzékiség és ugyanannyi kormányzati tapasztalattal a háta mögött képesnek gondolja magát arra, hogy érdemi segítséget nyújtson a trumpistáknak.

(kép forrása: thenation.com)

Azonosítja a jobboldal számára a közösen megvédendő értékeket, illetve a közös ellenfeleket is: meg kell védeni a család intézményét, a keresztény-zsidó gyökerű kultúrát, a határokat, a nyugati civilizációt a progresszív liberálisokkal, az NGO-kal és Soros Györggyel szemben, akik migrációt és poszt-nyugati világot akarnak. Ahhoz, hogy ezeket az ellenfeleket le tudhassák győzni, ahhoz össze kell fogniuk, segíteniük kell egymásnak. Orbán azt sugallja, hogy az amerikai Republikánusoknak kicsit olyannak kell lenniük, mint neki: ugyanúgy a saját játékszabályaik szerint kell, hogy politizáljanak. De ehhez a kultúrháborúhoz a „Dávid” nagyságú Magyarországnak szüksége van egy baráti amerikai kormányzatra, különben nem tud megbirkózni a „Góliát” nagyságú kihívással, amelyet Brüsszellel, Soros Györggyel és az NGO-k seregeivel azonosít.

Orbán Viktornak megfogyatkoztak a szövetségesei, erősen beszűkült a mozgástere. Ebből a helyzetből pedig úgy gondolja, hogy a Republikánus párt trumpista szárnya tudja leginkább kisegíteni. Nem véletlenül adott elő az amerikai jobboldalt érintő identitáspolitikai témákról, és korántsem motivációmentesen ábrázolta magát olyan ideologista-tanácsadói szerepkörben, mint ahogyan azt tette. Bemutatta az általa fémjelzett „magyar modellt”, ami alapján felvehetik a küzdelmet a Demokrata párttal a félidei választásokon, ami megalapozhat Donald Trump visszatérésének. Abban bízik, hogy a tanácsait megfogadó győztes Republikánusok nem felejtik hathatós segítségét és rákényszerítik az akaratukat az Európai konzervatívokra, hogy fogadják vissza köreikbe a Fideszt és Orbán Viktort. Továbbá azt várja a kormányfő, -amit Tusnádfürdőn is pedzegetett- hogy azt a bonyolult nemzetközi politikai helyzetet, amit az orosz-ukrán háború hozott el, azt csak egy orosz-amerikai béketárgyalás tudja feloldani. Ehhez viszont nincs meg az akarat Orbán szerint a Biden-adminisztrációban, így egy második Trump kormányzat lenne az ideális a béke szempontjából.

A miniszterelnök 2024-et kulcsfontosságú évnek tartja, hiszen akkor lesz EP választás itt, elnöki és kongresszusi választás ott. Mind a két választás ezáltal nagy jelentőséget kapott, gyakorlatilag a globális jobboldal és baloldal újabb sorsdöntő összecsapásává váltak Orbán interpretációja által, a tét a poszt-nyugati világ megvalósulása vagy a nyugati civilizáció megmentése.  Eddig a Fideszen segítettek a Republikánusok, például Finkelsteint is Orbán Viktor szolgálatába állították, azonban mostanra „a tanítványból lett a mester és mesterből a tanítvány”: Magyarország miniszterelnöke akarja csatába vezetni és ezáltal újra elismertetni magát a jobboldallal.    

A Scruton szervezésében került sor a borban az innováció című előadásra, ahol a digitális turizmus fogalmát, evolúcióját mutatták be, egy három tételes borkóstolóval vegyítve. 

Mi az a Scruton?

A Scruton önmagát kávézónak és egy értékalkotó közösségi térnek definiálja. Céljuk a konzervatív értékteremtés és értékmegőrzés, amit szakmai vitákkal, beszélgetésekkel, workshopokkal és széleskörű kulturális programokkal igyekeznek elérni.

Ennek keretében került megszervezésre a borban az innováció című előadás is. Az esemény különlegessége az volt, hogy a szakmaiság és a kultúra keveredett, hiszen a digitális turizmust bemutató előadás esetleges nehézségét a Paulus borház borai könnyítették.

Kép forrása: scruton.hu

Digitális turizmus?

Az este fő témája elsőre megfoghatatlannak, átláthatatlannak tűnik. A digitális turizmus az, ami észrevétlenül szöv át minden utazásunkat. A digitális turizmus jelen van már akkor, amikor az online térben elkezdjük szervezni az utat, jelen van, amikor online lefoglalunk egy szállást, jelen van, amikor a légitársaság honlapján becsekkolunk egy út előtt, de jelen van akkor is, amikor a telefonunkon megnézzük a térképet, hogy merre kell menni egy múzeumhoz.

A digitális turizmus tehát a digitalizáció hatására kialakult fogalom, ami azt a jelenséget mutatja, miszerint az elektronikus eszközök átjárják a turizmus minden szegmensét.

Kép forrása: turizmus.com

A digitális turizmus evolúciója

A digitális turizmus kezdetei egészen a XIX. század közepére nyúlnak vissza, amikor elkezdődött a csoportos utaztatás kialakulása. Azonban a XX. század közepéig nem történt markáns változás a turizmus digitalizálódásában. Az első lényeges változást a Computer Reservation System okozta 1946-ban, aminek segítségével elkezdődött a repülőjegyek és a hotelszobák csoportos foglalási mechanizmusa. Két évtizeddel később, a kezdetleges internet jelentette azt a pontot, ahol a digitális turizmus fejlődése egy egészen új szintre lépett. Az utazásszervezés szignifikáns része lassan az interneten történt, ahol egyre több turizmussal foglalkozó weboldal szolgálta ki a növekvő igényeket. 2007 egy teljesen új korszakot indított a  digitális turizmusban. Ebben az évben Steve Jobs bemutatta az első iPhone-t, ami megnyitotta az utat az okostelefonok piaca előtt. Mára már ki lehet mondani, hogy a turizmus kikerülhetetlen része az online térben való jelenlét, hiszen a társadalom, amiben élünk, technológia alapú.

Kép forrása: belfoldihirek.com

A világjárvány hatása a digitális turizmusra és az abból való újraszerveződés

Logikus következménye egy világjárványnak, hogy a turizmusra is elképesztő romboló hatást gyakorol. A saját bőrünkön is érezhettük ezeket a következményeket, a valós adatok azonban még drasztikusabbak.A járvány a turizmusban sokkal nagyobb kárt tett, mint a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, vagy a 2008-as világválság.

A turizmusból befolyó állami bevételek globálisan 49%-al csökkentek. 49 millió embernek szűnt meg az állása világszerte. 

Az idei évre lett kimutatható, hogy a turizmus számai kezdenek helyreállni Amerikában és Ázsiában. Az Európában zajló háború sajnos átírta a turizmus forgatókönyvét.

Kép forrása: mtu.gov.hu

Új turizmus

Az új turizmus értelemszerűen a napjainkra jellemző korszaka a digitális turizmusnak, ami folyamatosan fejlődik és formálódik. Lényege az emberközpontúság és a hiperperszonalizáció, hiszen az online térben begyűjtött rengeteg adattal lehetőség van arra, hogy a szolgáltatók mindenkinek személyre szabott hirdetéseket, utazásokat nyújtsanak. A korszak legnagyobb kihívása, hogy új készségek folyamatos elsajátítását igényli: digitális marketing és digitális üzleti készségeket kell ahhoz elsajátítani, hogy a szolgáltató ne szoruljon ki a piacról. 

A Scruton tökéletes helyszíne volt ennek a nívós és jó hangulatú előadásnak, amit a Paulus borház elsőrendű borai (különösen a chardonnay) tettek kerekké. 

Borítókép forrása: turizmus.com

A mostani gazdasági körülményeket látva mind az egyre növekvő megélhetési költségek aggodalmait hordozzuk, ám talán kevésbé merül fel bennünk az a kérdés, hogy vajon milyen költségekkel számolhatnak a más országokban és kontinensen élők. Érdemes tehát megtekinteni az idei év közepét elemző adatokat egy olyan kutatás alapján, mely a méltán drága helyszínként ismert New York városát kezeli viszonyítási alapként, hozzá hasonlítva és rangsorolva 578 különböző helyszínt a világból. Lássuk a legdrágább városokat, na meg persze azt, hogy hol is áll Budapest ezen összehasonlításban.

Svájc mindenkit letarol, Budapest az olcsók között

Európa tekintetében a legtöbben valószínűleg nem fognak meglepődni a legdrágább városokon, ám az azért meglehetősen erőteljesnek nevezhető, hogy a megélhetési költségekben legkedvezőtlenebb – és mellesleg New Yorknál is drágább –  6 helyszín egytől egyig svájci város, a top 3-at Basel, Zürich és Zug alkotva. A lista további részében joggal érezhető az északi dominancia, a 7. legnagyobb költségeket megkövetelő helyszín a norvég Oslo, szorosan utána az izlandi főváros, Reykjavik, majd néhány további norvég szereplő mögött a dán Odense a 14. helyen, amelyet Koppenhága követ nem nagy lemaradással az európai 16. pozícióban. Nem olcsó az élet viszont a nyugati városokban sem, London a 15., Amszterdam a 20., míg Párizs a 24. legdrágább. Németország és Olaszország esetében a gazdaság motorjaként is értelmezett Lombardia és Bajorország központi helyszínei, vagyis Milánó (32.) és München (33.) követelik meg a legmagasabb megélhetési költségeket, míg mindkét ország fővárosa jelentősen elmarad, Róma csak az európai 86., Berlin pedig a 75. legdrágább.

De persze közeledjünk egy kicsit az itthoni helyzet felé is: ezen felmérés alapján Budapest egy költségek szempontjából kiváló helyszín, ugyanis a 218 vizsgált város közül a 181. legköltségesebb (a két legolcsóbb amúgy a koszovói Pristina és a fehérorosz Minszk), így hazánk fővárosa bár minimálisan, de Bukarestnél (179.) és Varsónál (180.) is kedvezőbbnek bizonyul, ahogy olcsóbb Pozsonynál (148.), Prágánál (145.), Ljubljanánál (139.) és természetesen Bécsnél (81.) is. Hasonló mondható el regionális viszonylatban is, Budapest a kelet-európai kategóriában 44 város közül a 17. legdrágább, ám az olcsóbb helyszínek szinte kizárólag román, ukrán vagy bolgár városok, néhány kisebb lengyel résztvevővel párosulva. Az továbbá természetesen nem is kérdés, hogy a viszonyítási alapként kezelt New Yorknál jóval olcsóbb a főváros (a megélhetési költségek 86 százalékkal kisebbek, a boltok és éttermek 67-68 százalékkal olcsóbbak), de persze régiónkban ez az összes városra igaz, ahogy Európa egészében is csak a svájci városokra nem.

Zürichbe ne a keveset költeni akarók menjenek... (Fotó forrása: Musement)

Az összesített eredményeken túlmenően nagyobb diverzitást látunk európai szinten a bérleti díjak tekintetében, ahol Genf és London bizonyulnak a legköltségesebbnek, de a 7. helyen megtalálható Dublin is, a top 15-ben pedig további brit helyszínek, például Brighton, Oxford vagy Guildford. Amennyiben viszont a lakásunkból kilépve étkezni is szeretnénk (legyen szó élelmiszer vásárlásról vagy épp étteremről), újra visszatérünk a svájci problematikához, a két kategóriában ugyanis a legdrágább 6 helyszín (eltérő sorrendben) szintén Svájcban található. A Zürichben tapasztalható drága árakat tökéletesen ábrázolja, hogy egy bevásárlás átlagosan 58 százalékkal drágább a New York-i áraknál, ahogy az éttermek esetében is körülbelül 55 százalékkal ehetnénk olcsóbban a világvárosban. Persze a téma részletes elemzése hosszas kifejtést érdemelne, és alapvetően az igaz, hogy a magas árakhoz magas helyi vásárlóerő-paritás is párosul, de a kettő nem feltétlenül jár mindig együtt, így bár míg a brit, svájci vagy német helyszínek többségében erőteljes a vásárlóerő-paritás a magas árak mellett, addig például a már említett Milánó ezen kategóriában csak a 163., így értelemszerűen a magas árak komoly megélhetési kihívásokat is hoznak magukkal.

A bermudai Hamilton kifoszt a vagyonodból

Amint már említésre került, bár az összehasonlítás New York-hoz való viszonyításban történik, New York az amerikai kontinens csak 4. legdrágább helyszíne Hamilton, Honolulu és Santa Barbara után. Furcsa vagy sem, a Bermudán található Hamilton nem csak Amerikában emelkedik ki, hanem világszinten is a legdrágább város – a költségek például közel 50 százalékkal magasabbak mint New Yorkban, de még a globális második Zürichhel szemben is szinte 20 százalékos az előny (vagy inkább hátrány) –, többek között annak is köszönhetően, hogy a brit szigetcsoportra szinte mindent importálni szükséges, legyen szó gázról, élelmiszerekről vagy ruházatról. A nehézségeket jelzi azonban, hogy a magas árakhoz magas vásárlóerő-paritás nem párosul, a hamiltoni lakosok ugyanis jóval kevesebbet engedhetnek meg maguknak a New York-i embereknél, miközben az élet jóval drágább. Összességében persze Észak-Amerikában – különösen az Egyesült Államokban és Kanadában – nem az olcsó megélhetés a domináns, viszont sok városra (legyen szó Houstonról, Dallasról, Austinról vagy épp New Jerseyről) nagyon magas vásárlóerő-paritás is jellemző, globális szinten is kiemelkedő eredményt hozva.

Ázsiában libanoni, Afrikában etióp város a legdrágább

Mérsékeltebbek Ázsia eredményei, ahol a legolcsóbb helyszíneket a déli országokban találhatjuk (különösen Pakisztánban, de Indiában és Sri Lankán is), a legnagyobb megélhetési költségekkel pedig a libanoni Beirutot követően izraeli városokban számolhatunk. Nem maradnak el sokkal persze a legfejlettebb metropoliszok sem, Szingapúr például az 5. legdrágább, Szöul a 7., Hongkong a 9., Tokió a 11. legdrágább, ám például Sanghaj csak a 31. helyen áll a kontinens viszonylatában, ahogy jó néhány jelentős kínai város is a középmezőny elején pozícionálja magát jelenleg. Óceánia és Afrika kapcsán szintén említhető néhány meglepőnek mondható példa – például az, hogy az etióp Addisz-Abeba követeli a legmagasabb megélhetési költségeket az egész kontinensen, illetve hogy Lagosban átlagosan több mint kétszeres a bérleti díjak költsége a második legdrágább városhoz képest –, ám sem Óceánia, sem Afrika képviselői nem szerepelnek a legköltségesebb helyszínek között: a legdrágább óceániai helyszínként Sydney csak a globális 42., míg az afrikai városok közül egy sem került be a top 300-ba.

Addisz-Abeba, a legdrágább afrikai város összmegélhetés terén (Fotó forrása: ITDP)

Kétségtelen, hogy a költségek átlagként értelmezendők, így teljesen máshogy érintik a városok lakóit az egyéni helyzetek, szokások és körülmények alapján, ám ha épp most tervezel valamilyen új helyszínre költözni, vagy csak kíváncsi vagy a világ különböző pontjaira jellemző költségekre, talán megéri egy pillantást vetned a teljes listára, hátha tisztább képet kapsz arról, mire is érdemes árak tekintetében számítanod.

Kiemelt fotó: Bermudiana Beach Resort

Kép forrása: Shutterstock

Tomasz Sakiewicz, a Gazeta Polska hetilap, a Gazeta Polska Codziennie napilap és a Telewizja Republika televíziós csatorna főszerkesztője a július 5-én megjelent, Budapestből is lehet Bucsa című írása erőteljes filippika Oroszország ellen, és bár közvetett módon, de buzdítás a magyarsághoz, hogy teljes mértékben támogassák a lengyel (nyugati) álláspontot az ukrajnai háborúval kapcsolatban. 

Cikkében Sakiewicz számos tényt részletez Oroszország be nem jelentett háborújáról és a felperzselt föld taktikájáról, amelyet Moszkva alkalmaz. Leírja a bucsai mészárlás hátborzongató részleteit, kiemelve az orosz vezetés semmibevételét az emberi élet iránt. Emlékeztet arra, hogy Oroszország már jó ideje tervezi határainak kiterjesztését és a szovjet érdekszféra visszaállítását, és kijelenti, Moszkva „a közép-európai országok elleni támadásra képezi ki katonáit”, valamint, hogy Oroszország nem fog habozni, hogy nukleáris csapást mérjen szomszédaira, ha szorul a hurok.

Míg a szerző tisztességes és lényegében tényszerű leírást ad az orosz agresszióról, általános üzenetével és következtetéseivel számos probléma merül fel. 

Sakiewicz az elemzők többségéhez hasonlóan azzal magyarázza Oroszország jelenlegi magatartását, amit „orosz birodalmi elvként” emleget. Valószínűleg nem téved. Oroszország történelmileg hajlamos egy „orosz világ” megvalósítására törekedni, amint Sakiewicz rámutat, és soha nem tartózkodik az erőszak alkalmazásától, amikor szükségesnek tartja. Azonban Sakiewicz általános ábrázolása Oroszországról és annak viselkedéséről meglehetősen ferde.

Az orosz imperializmus valamiféle negatív piedesztálra emelése azt jelenti, hogy a többi imperializmus erkölcsileg felülmúlja az ortodox Oroszország „barbárságát”. Ez a fajta elemzés egyszerre leereszkedő és démonizáló. 

Talán igazságos lett volna az elemzésbe belefoglalni azt a tényt is, hogy a NATO az elmúlt évtizedekben folyamatosan terjeszkedett, és mára gyakorlatilag Moszkva udvarában van. Sakiewicz megfogalmazásából az derül ki, hogy Oroszországnak nyilvánvalóan nem kellene nemzeti érdekeit érvényesítenie, vagy bármiféle befolyást gyakorolnia, szemben bizonyos nyugati hatalmakkal, amelyek vitathatatlanul jogosultak proxy háborúkat folytatni, szuverén országokat bombázni, választott kormányok elleni felkeléseket finanszírozni, ha országuk érdekei ezt megkívánják. Négy láb jó, két láb rossz, Oroszország gonosz, pont.

Természetesen el kell ismernünk, amint azt már korábban is említettük, hogy

Trianon a kollektív traumák közül talán a legfontosabb, amely akár tetszik, akár nem, befolyásolja a világ ügyeire adott magyar válaszokat.

De úgy tűnik, hogy egyáltalán nincs figyelembe véve különleges érzékenységünk, amikor az orosz-ukrán háborúról van szó, mindenekelőtt az ukrajnai magyar közösségért való törődésünk, ami enyhén szólva sem részesült a legtisztességesebb bánásmódban, amióta Ukrajna független országgá vált. Kiábrándító, hogy Sakiewicz sem kivétel ez alól. 

Tegyük fel, hogy a magyar kormány kiutasítja az orosz diplomatákat, egyik napról a másikra leállít minden oroszországi gázimportot, és nap mint nap szigorú feljelentéseket tesz Moszkva ellen. Vajon Putyin remegni fog a félelemtől? Nagyon valószínűtlen.  

Egy olyan ország nem fog beállni nyíltan az oroszgyűlölők kórusába, aminek sorsa olyan tényezőktől függ, mint Németország vagy az orosz gáz. Kis ország, nem mellesleg az EU legkeletibb schengeni tagállama, nyitott gazdasággal. Értjük, ugye?

Kétségtelen, hogy Ukrajna áldozata ennek a háborúnak, Oroszország pedig az agresszor. Ahogy Sakiewicz fogalmaz, Ukrajna valóban „szabadságáért és államiságáért” küzd, amit a magyar kormány is újra és újra elismer. Magyarország a lehető legmesszebb ment Ukrajna támogatásában, beleértve az ukrán menekültek nagylelkű és feltétlen befogadását, ellátását, nemcsak élelmet és szállást biztosít a menekülőknek, hanem ingyenes iskoláztatást és munkalehetőséget is a felnőtteknek. Magyarország hangos támogatója volt Ukrajnának, nem csak szóban, de tettekben is.

Az is tény, hogy a magyarok többsége nehezen érez teljes szimpátiát Ukrajna iránt, amelynek elitjei és vezetői folyamatosan megtagadtak számos alapvető jogot az ott élő magyar kisebbségtől.

Egyszerűen aljas azt várni, hogy tudatosan lőjük lábon magunkat gazdaságilag, szakítsunk meg minden kapcsolatot Oroszországgal, fedjük fel a mellkasunkat és kiáltsunk fel: "Ide lőjetek!" Sakiewicz szerint Ukrajna most egy olyan eszményért küzd, amely mindig is összekötötte a lengyeleket és a magyarokat: jog a saját identitásának megőrzéséhez.

Jól mondja; Magyarország mindig is küzdött és mindig is küzdeni fog azért, hogy megvédje és megőrizze saját identitását, éppen ezért ne lepődjön meg senki, ha Ukrajna támogatása mellett először a saját hazánk érdekeit vesszük figyelembe.

“Európa puskaporos hordója” – már régóta csak így emlegetik a sok etnikummal rendelkező térséget. Koszovó 14 évvel ezelőtti függetlenedése óta, szinte folytonosnak mondható a két állam közötti ellentét. Annál is inkább igaz ez, mert Koszovót Szerbia jelenleg nem ismeri el – egyébként Oroszország és Kína sem. Lehetséges egy újabb konfliktus a szomszédságunkban?

Nehezíti a jelen helyzetet az is, hogy a nyugati hatalmak meglehetősen le vannak kötve az orosz-ukrán konfliktussal.

(forrás: www.rferl.org)

Az elmúlt években többször is sor került a koszovói szerbek és a helyi albánok közti összetűzésre, azonban túl nagy visszhangot eddig nem keltettek ezek a mikro-konfliktusok. 2022 áprilisában például a vitatott státuszú ország északi részén, koszovói rendőrök és a mitrovicai szerb lakosság között történtek torlaszok és útlezárások. Olyan eset is akadt öt évvel ezelőtt, amikor szerbek gyűltek össze egy fontos híd közelében Észak-Koszovó területén – egyébként a szerb etnikum jellemzően az ország északi részeit lakja –, miután a NATO-s, ott állomásozó békefenntartó erők (KFOR) is aggodalmukat fejezték ki. Habár szerencsére az utóbbi két konfliktus nem eszkalálódott, a nyugati szövetségeseket nagy aggodalommal töltheti el az a tény, hogy sem a szerb állam sem pedig a “nagy orosz medve” a mai napig de facto nem ismeri el Koszovót szuverén államként.

A mostani helyzet ürügye ezúttal nem mást, mint, hogy Koszovó szigorító intézkedéseket kíván hozni a különféle beutazási dokumentumokról és rendszámok használatáról. Szerb részről ezt igen csak nehezményezik. Igazából a határátlépési szigorítások egymás állampolgárai iránt vica-versa be lettek vezetve a két állam területén, tehát aki Szerbiából szeretne Koszovóba utazni avagy fordítva hasonlóan nehéz dolga van az úti okiratok kapcsán. A koszovói fél mintegy olajat öntött a tűzre azzal, hogy lakosait felszólította, a régi, “elavult”, szerb jelzésű rendszámukat haladéktalanul cseréljék le – ezt sokan valószínűleg provokációként élték meg, mivel rengeteg szerb tekinti még a mai napig Koszovót a Szerb Köztársaság szerves magterületének.

(forrás: ednh.news)

A napokban kibontakozó összetűzésre válaszul az Egyesült Államok biztosította Pristinát az ország függetlenségének és szuverenitásának teljes körű és további garantálásáról. Eközben a másik oldalon Alexandar Vučić, a Szerb Köztársaság elnöke kijelentette, hogy “mindent meg fognak tenni a béke megőrzése érdekében, de ha kitörne egy háború, Szerbia nyerni fog”. Nehéz lenne megmondani, hogy a jelenlegi politikai helyzet mit fog okozni a térségben, de az biztos, hogy hosszú távon semelyik nagyhatalom nem fogja elbagatellizálja el a két kisállam egymáshoz való felettébb ellenséges hangulatú viszonyát.

A béke megsértése formálisan semelyik államnak nem érdeke, azonban nehezen lehetne elképzelni azt, hogy a jövőben Szerbia és nagyhatalmi szövetségesei, Oroszország és Kína, megemésztené a tartós nyugati befolyás gazdasági és politikai fennmaradását. Nyilvánvaló, hogy sem az orosz állam, sem a kommunista Kína nem érdekelt az USA és a NATO passzív terjeszkedésében, ugyanis mindkét keleti állam fokozott beruházásokat és politikai szimpátiát épített ki a Balkánon. A hangsúly tehát itt valójában nem is Szerbia és Koszovó ellentétére helyeződik, sokkalta inkább a háttérben lezajló nemzetközi politikai viszonyokat kell szem előtt tartanunk, ha valóban a dolgok mögé kívánunk nézni. Fontos az is, hogy kiterjesszük a szemléletmódot a világgazdasági eseményekre is. Minden állam érdeke az, hogy az egyébként zavarosnak mondható nemzetközi, globális térségben a gazdasági versenyből a lehető legjobban jöjjön ki.

Ez főként azért van így, mert ha nem jó a nemzetgazdaság, válság bontakozik ki és a mérgező infláció miatt magas költségek vannak, akkor az állampolgárok kifejezetten elégedetlenek lesznek, s az adott állam vezető politikusai mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy kárpótolják a lakosságot. A kínai sárkány és az amerikai sas vetélkedése valójában már igen régi időkre nyúlik vissza, s az ellentét apropója nem kizárólag gazdasági – bár ez a legjelentősebb –, hanem itt gondolnunk kell az alapvető kulturális különbségekre is, például elég ha csak megemlítjük, hogy a távol-keleti társadalmak határozottan erősebb kollektív tudattal rendelkeznek, mint az angol-szász materialista-individualista államok népessége. Így lehet tehát megérteni azt is, hogy valójában a kicsinynek tűnő, helyi, regionális konfliktusok miért tudnak olyan könnyedén globálissá válni. Szerbia ügyét sokáig az orosz "atyuska" pártfogolta, kétségtelen azonban, hogy ma már Kína sokkalta jelentősebb gazdasági és katonai alapokkal és potenciállal rendelkezik, mint a Putyin vezette regionális nagyhatalom. Oroszország a mostani helyzetben egyébként is el van foglalva az ukrán konfliktussal.

Valójában Koszovó ügye éppen azért nem tekinthető egy rendkívül bizonytalan, rettenetesen veszélyes problémának, mert aki határozottan fel tudná karolni a helyi szerbek ügyét, az 2022-ben egy számára jóval égetőbb és közelebbi cél elérésében érdekelt, ez pedig nem más, mint Taiwan státusza.

(forrás: www.telegraph.co.uk)

Hashim Thaçi állama és Szerbia az előbbi bekezdésekben tárgyalt érvek miatt nagyon valószínűtlen, hogy háborút robbantana ki, feltehetőleg a most lejátszódó civakodás egyik fő oka, a tapogatózás, s egyfajta kísérletezés afelől, hogy egyik vagy másik fél mit tudna kihozni a jelen pozíciójából. Koszovó stabilitása tekintetében ki lehet jelenteni, hogy a közeljövőben minden áron biztosítva lesz a nyugati hatalmak által, mivel stratégiailag az USA és szövetségesei jobban érdekeltek ebben a kérdésben, mint Kína vagy Oroszország vagy bárki aki fel merné vállalni a szerb ügyet.

Idén is megrendezésre került a tavaly rajtoló MCC Feszt, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) fesztiválja Esztergomban.

A három nap alatt csaknem 32 ezren látogattak el a fesztiválra, - ami duplája a tavalyinak - hogy részt vegyenek a szakmai beszélgetéseken, a koncerteken és az interaktív programokon. A rendezvényen több mint 50 külföldi szaktekintély részvételével 70 szakmai eseményt valósítottak meg.

Az Edu sétányon 48 szakmai és közéleti szervezet kínált különféle érdekes programokat. Többek között részt vett standdal az Alapjogokért Központ, a Drogkutató Intézet, az MCC intézetei, a Fúzió Hallgatói Közösség, a Határtalanul a Magyar Fiatalokért Egyesület, a Joghallgatók Önképző Köre (JÖSZ), a Magyar Cserkészszövetség, a Magyar Diplomáciai Akadémia, a Magyar Honvédség katonai toborzása, a Mandiner, a Magyar Közigazgatási Ösztöndíjprogram, a Rubicon Intézet, a Richter Gedeon Nyrt. vagy a Migrációkutató Intézet.

Képek forrása: Orbán Balázs Facebook oldala, illetve saját képek

Az esti koncerteken pedig fergeteges volt a hangulat, ahol a bulizni vágyók ki tudtak kapcsolódni.

A fesztivál mottója idén: „Hangot adunk a tehetségnek” volt, ami az MCC fókuszpontjára utal, hiszen a szervezet szerint a kiemelten tehetséges fiatalok támogatásának ügye alapvető fontosságú közérdek, ami meghatározó egy ország versenyképességére szempontjából.

A fesztivál csütörtökön kezdődött a megnyitó ünnepséggel és a geopolitikáról szóló vitafórummal. Este pedig olyan előadók léptek fel, mint a Cloud9+, a Brains, a Margaret Island, T. Danny, Punnany Massif, Pixa, Metzker Viktória és Yamina. Tehát elég erős volt a felhozatal a szakmai programokon túl zenei téren is.

A második napon felszólalt William Darlymple, világhírű skót történész, aki az élet értelméről és kihívásairól osztotta meg gondolatait. Csák János kulturális- és innovációs miniszter frissen megjelent kötetét mutatta be a Mindszenty téren, ahol Patrick Deneen, amerikai politológussal beszélgettek.

Emellett az MCC feszten megrendezett Mandiner vita a Magyarország előtt álló politikai kihívásokról szólt. Az Európai Unióval kapcsolatos témákban Navracsics Tibor területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős miniszter, Balázs Péter volt külügyminiszterrel vitázott.

Ezen felül a magyar bankrendszer jövőjéről szóló beszélgetésen Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója, a bankrendszer nemzetközi összehasonlításáról beszélt.

A rendezvény kiemelt szakmai sztárvendége David Coulthard, volt Forma1-es versenyző volt, aki a siker titkaira világított rá fiataloknak szóló előadásában.

Az esti zenei mezőny szintén fergetegesre sikerült, ugyanis fellépett a New Leve Empire, Dzsúdló, Korda György és Balázs Klári és a Kozma Orsi akusztik.

A fesztivál csúcspontja a szombat volt, amikor az esős időjárás ellenére is telt ház volt a helyszíneken.

A sajtószabadság és az újságírói függetlenség témájában tartott, rendkívül érdekes vitán részt vett Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója, a Mandiner lapigazgatója, továbbá Dull Szabolcs, a Telex főszerkesztője, Rónai Egon az ATV, valamint Lánczi Tamás, az MTVA műsorvezetője.

A magyar felmenőkkel is büszkélkedő egykori német miniszter és polgármester, Klaus von Dohnanyi online jelentkezett be az MCC Fesztre, ahol kifejtette, a kompromisszumokra jutó, együttműködő és egymás érdekeit tiszteletben tartó nemzetekben látja Európa jövőjét.

A gazdasági és energetikai kihívásokról pedig Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter beszélt több száz érdeklődő előtt Esztergom főterén.

Parázs vitákban sem volt hiány a rendezvényen: Patrick Deneen konzervatív amerikai filozófus és Radek Sikorski, az EU-USA európai parlamenti delegációjának elnöke, korábbi lengyel külügyminiszter az emberiség jövőjéről folytatott beszélgetést.

Az esti koncerteken pedig a három nap legütősebb felhozatala lépett színpadra köztük Király Viktor, a Beatrice, a Follow the Flow, az irie Maffia, Essem, Lotfi Begi, Ando és Willcox.

Emlékszünk még 2019-re? Nem volt rossz év, mi? 2020 sem volt, akkor még nem jött a pofon. Augusztus elején mintha egy tavaszi kilengés lett volna a COVID, tele volt a strand, olcsó volt a benzin. Olcsó volt minden. 2014-től kezdve volt 7 bő évünk. Mire pazaroltuk? Van, aki vett használt Mustangot a legkisebb motorral. Tudom, mert állandóan szembe jönnek. Egészségükre, megérdemlik, mind megérdemeljük.

Dekadensek voltunk. Nem annyira, mint a Nyugat, nem választottunk zsírkrétával Égbőlpottyant meséket kissé bosszúszomjasan valósággá tenni akaró zöld bölcsészpártokat a fejünk fölé, de nem is használtuk fel annak a sok extra pénznek egy részét, ami miatt drága lett a Balaton, most, hogy nem hogy nem viszünk hűtőtáskát a strandra, hogy inkább érintéssel fizessünk a bárban (nem büfé!) hanem szállodában szállunk meg, és felvertük az ingatlanárakat több száz százalékkal a tó körül a múlt évtized keserű kezdete óta, amikor az emberhez hozzávágták a téliesített kockaházakat északi parti panorámával.

Lett pénzünk.

Amennyi pénzt elmulattunk a 7 bő évben, csak kerülhetett volna a kertbe egy fekete hordó zuhanyrózsával és - skandináv vérünktől függően - paravánnal. Amivel lehet nyáron zuhanyozni. Olyankor nem megy a gázbojler, vagy a gázerőművel hajtott villanybojler. Nem kerül annyiba, mint egy napkollektor a házra. Még annyi se jön ki belőle, hogy körbeálványozzák a házat, nem hogy új szigetelést kapjon. Egy elképesztően olcsó, megújuló energia beruházás, ami - ha minden Joule aranyat ér - egy nyár alatt megtérül, és onnan tisztán termel.

Nem kellett. Nem hajoltunk le érte. Olcsó volt az energia, ha nem is voltunk iPhoneban mérve Ausztria. A Rezsicsökkentés is hibás, természetesen, kapjon levegőt az is, aki idáig olvasott ökölbe szorított kézzel, amiért azt mertem állítani, hogy 2019 jó év volt. O1G meg minden, maradj velem bátya. Beszéljünk inkább a németekről.

Akik - vásárlóerejüknek köszönhetően - jóval dekandensebbek voltak nálunk. Legyenek ők a kanári a szénbányában. Egy hajóban vagyunk, még ha kevesebb fizetésért kettővel alacsonyabb osztályon, és - jelenleg - kissé kevésbé kiszolgáltatva Moszkva kedélyének energetikai szempontból. Ami rájuk vár, attól mi sem vagyunk függetlenek, és a gazdaságunk ráutaltsága még nem is került szóba. Aki dühös rájuk, talán kárörvend most, a bölcs hallgat, ahogy szokott. Csak az nevessen, akinél most is áll a kertben a fekete hordó!

Villany leó

Berlin elkezdi kikapcsolni a történelmi emlékműveit megvilágító reflektorokat
A városvezetés így próbál energiát megtakarítani az orosz gázhiány miatt.

- Mandiner

Moszkva stratégiája - Dmitri Alperovitch és a józan ész szerint - hogy Európa téli gázkitettségét maximalizálja: télen Európának mindenhonnan kell a gáz. LNG, vezeték és tározó összeadva szolgálja ki a fogyasztást. Nem csak fűt, hanem áramot termel és az ipar is használja.

Amennyiben a tárolók nincsenek feltöltve, izzadhat Európa - és első sorban a németek - feje. Ez olyan alkupozíció, ami a jelenlegi, szankcióknak köszönhetően Oroszország ölébe kényszerített kevesebb gázt és olajat exportálok nagyobb profitért szituációnál is egy fokkal jobb.

Németország ezt tudja: hiába van nyár, hiába lenne most a legkevesebb szükség energiára, a tározókat tölteni kell. Most van a szezonja. Márpedig oda csak az mehet, amit nem fogyasztanak el az erőművek, a bojlerek. Még a melegvizet előállító háztartási gázfogyasztók is kiveszik a részüket minden nap, hiába van pokoli kánikula:

Amikor a közvilágítást kell visszafogni augusztusban, hogy ezzel is több gáz mehessen a tározókba, akkor tagadhatatlan, hogy krízis van. Oroszország az Északi Áramlat 1-en annyit küld, hogy ne roppanjon meg Németország, de annyit nem, hogy félre is tudjon tenni.

Minden egyes kerti zuhany, minden megspórolt köbméter melegvíz olyan gázt takarít meg, ami mehetne a tározókba. Az egyénnek és a nemzetnek is win. Win-win. Elférne még 10 millió német háztartásban, gáz és villanybojler helyett, hogy a megspórolt földgáz inkább télre legyen elraktározva? Elférne itthon is 1 millió? Későn ébred a német társadalom, és későn ébredünk mi is. Panaszokat hallok, estefelé szabadban zuhanyozókat nem. Még nem. A fekete hordó értéke ha idén nem is, jövő nyáron óriási lesz.

A víz felmelegítése középiskolás fizika: bele kell tenni a Joulet, definíció szerint, nincs levágható kanyar, nincs mese. Nem lehet hatékonyabbá tenni a folyamatot, mint a 25 éves mélyhűtőt lecserélni, vagy LED-es izzókat betekerni mindenhová. Egy fekete hordó a kertben óriási megtakarítás, mindenkinek.

Aki teheti, ne maradjon le róla! A legjobb idei befektetésem egy köbméteres esővízgyűjtő volt.