A kései Kádár-korszak történelmi vizsgálata sok tekintetben izgalmas vállalkozás, ami annak közelsége és érzékenysége miatt a mai napig problémás tud lenni. Ennek ellenére szerencsére mostanra számos érdekes kutatás és írás készült a hetvenes-nyolcvanas évek világáról, melyek az átfogóbb politikai elemzés mellett időnként a társadalom mindennapjaiban bekövetkező változásokat és a lassacskán, de egyre inkább aktivizálódó civil mozgolódást is érintik.
A tapasztalat az, hogy annak a korosztálynak a képviselői, akik a Kádár-rendszer kései időszakában ébredtek politikai öntudatra és élték fiatalkorukat, rengetegen rendelkeznek egy-két vagy akár sokkal több izgalmas történettel, hogy milyen volt ezekben az években Erdélybe látogatni. Sokan számolnak be a kint tapasztalt iszonyú életviszonyokról, de arról is, hogy az utak során mindig szívmelengető beszélgetésekben és életre szóló kalandokban lehetett részük. Persze ezek az utazások a legtöbb esetben nem puszta kirándulások voltak, hanem segítő szándék és a nemzeti szolidaritás gondolata motiválta őket.
Az „Erdély-járás” így egy nehezen kézzelfogható jelenség, ami egyfelől civilek gyakran egymástól is független segélyakcióiként ragadható meg, másrészt egy olyan törekvésként, aminek célja a romániai magyarsággal való kapcsolat felélesztése és elmélyítése volt.
A huszadik század derekán bekövetkezett szocialista fordulattal a magyar külpolitika lemondott a határon túli magyarság ügyének felvállalásáról: a proletár internacionalizmust hirdető rezsim tartózkodott a nemzeti érzelmű politizálás gondolatától is. Az erdélyi magyarság helyzete pedig ezekben az időkben rendkívül szorongatott volt. Az ’56-os eseményeket követően ugyanis rendkívül felerősödött a magyar kisebbségre helyezett nyomás: a forradalommal való szimpatizálás vádjával ezreket zártak börtönbe, sokakat ki is végeztek.
A magyarság meghurcolása a hatvanas években valamelyest enyhült, később a Ceauşescu-rendszer idején a helyzet azonban elviselhetetlenné vált.
Ceauşescu a „homogenizálási program” keretében ugyanis szisztematikusan igyekezett a magyar kisebbség lehetőségeit az élet szinte minden területén ellehetetleníteni, hogy minél gyorsabban nyom nélkül asszimilálódjon a román társadalomba. (Ennek a törekvésnek az anyaországi magyarokkal való kapcsolat elvágása is a célja volt.) A romániai magyarság tönkretételére tett kísérlet pedig egyre nagyobb közfelháborodást váltott ki a magyar társadalomban, aminek következtében egyre gyakrabban jelentek meg publikációk, melyek közvetve-közvetlenül érintették az erdélyi magyarság helyzetét, ami az érdeklődés felkeltése mellett egyfajta társadalmi aggodalmat és felelősségérzetet is generált (a határon túli magyarság „újrafelfedezése”). Ez a kibontakozó érzület pedig az idő múlásával egyre több magyarországi polgárt segítő cselekvésre sarkallt.
Társadalmi reakció
A Ceauşescu-diktatúra kegyetlensége így egyfajta társadalmi reakciót hívott életre, aminek keretében a hetvenes évektől önkéntesen szerveződő civilek kezdtek különböző kapcsolatrendszereken keresztül segélyeket szállítani. A segélyezés a nyolcvanas évekre már szervezettebbé vált és nagyobb méreteket is öltött, azonban sosem volt központilag irányítva: a kor sajátosságainak megfelelően a tevékenységet nem bejegyzett szervezetek végezték, hanem civilek hangolták össze munkájukat. Ráadásul elmondható, hogy a részvevők köre igen változatos társadalmi rétegekre terjedt ki: a segélyezők között polgári származású értelmiségiek mellett katonatisztek, munkások és termelőszövetkezeti dolgozók és pártkáder-hátterűek is voltak. Volt, akit nemzeti érzülete, volt kit keresztyén, esetleg tudományos érdeklődése vagy egyszerűen csak a kalandvágy hajtott. Az akciókban résztvevő emberek száma így folyamatosan bővült, akik eltérő módokon és eltérő csatornákon keresztül kapcsolódtak be a munkába: egyre több család, kisebb-nagyobb egyházi, egyetemi, munkahelyi közösség kezdett el autón, vonaton vagy buszon gyógyszert, élelmet, Bibliát, hittérítő irodalmat és más Romániában tiltott könyveket és újságokat átcsempészni a határon.
Az „erdélyezés” legaktívabb résztvevői 1985-ben alapították meg az Erélyt Támogató Egyletet (későbbi nevén: Transilvania Caritas – Transcar), aminek célja a munka összehangolása volt.
Az ETE taglétszáma 1989-re elérte a 200 főt, azonban ehhez a számhoz még rengeteg segítő társult, akik alkalmi alapon csatlakoztak az akciókhoz. Az ETE mellett persze még számos kisebb-nagyobb csoport létezett, akik hasonló feladatokat láttak el: minden határon átnyúló kapcsolat lehetővé tette az akciók megszervezését. Mindenképpen érdemes kiemelni a református egyházközségek által biztosított hálózatot, amik kapcsolati és ingatlan infrastruktúrájukkal nagyban hozzájárultak a segélyszállítmányok célbajutásának sikeréhez, illetve számos esetben a kapcsolatrendszer nyugati donorok bevonását is lehetővé tette.
A hatóságok minden bizonnyal tisztában voltak a segélyszállítmányokkal, és rendkívül meg is nehezítették a csomagok kézbesítését.
Személyes beszámolók alapján több esetben adódtak is kellemetlen szituációk, ami jelzik, hogy a „karitatív csempészet” korántsem volt veszélyektől mentes. Az önkénteseket azonban ez semmiképpen sem riasztotta el az utaktól: visszaemlékezéseik szerint ezek a találkozások olyan felemelő emberi találkozásokat tettek lehetővé, amiből az anyaországi és erdélyi magyarok akár máig érvényes barátságokat szőttek.
Az „Erdély-járás” egy nehezen visszakövethető és vizsgálható jelenség, amiről azonban rengeteg embernek élénk emlékei vannak. Hatását tekintve jelentősége az anyagi támogatás szintjén nyilván korlátozott volt, ugyanakkor látni kell, hogy a romániai magyarság a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben olyan nyomorban volt kénytelen élni, hogy bármilyen mértékű humanitárius segítség sokat tudott jelenteni. Másfelől az „erdélyezés” rengeteget jelentett mind az anyaországi, mind az erdélyi magyaroknak: hiszen az „Erély-járás” információcserélő, szimbolikus, szolidaritást felvállaló jelentősége valószínűleg a konkrét csomagoknál is többet számított.
A személyes történetek felidézése mellett, aki az „Erdély-járás” kutatásával részletesebben is meg szeretne ismerkedni, bátran ajánlom Ablonczy Balázs témában született cikkeit, illetve egy esettanulmányt, ami a Széchenyi István Szakkollégium korabeli diákjainak szemszögéből mutatja be az „erdélyezést”. Valamennyi forrás visszakövethető így:
Ablonczy B. (2020): Szolidaritás és ellenállás. Református hálózatok erdélyi segítőakciói a hetvenes-nyolcvanas években. In: Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány Identitás Történelem 2019. ETKI RÖM – KRE HTK Egyháztörténeti Kutatóintézet, Budapest. Elérhető: http://www.kre.hu/portal/images/kutatas/HIT_2019_2_sz_1020.pdf
Ablonczy B. (2021): „Tenni nemcsak valami ellenében – ám valamiért is lehet”. Erdélyieket támogató illegális segélyszervezet a Kádár-rendszer végén. In: Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány Identitás Történelem 2020. ETKI RÖM – KRE HTK Egyháztörténeti Kutatóintézet, Budapest. Elérhető: http://www.kre.hu/portal/images/doc/hirek/rom/2021/10/HIT_2020_Kesz_2021-10- 23.pdf
Béres M. – Kovách D. (2022): A Széchenyi-tényező. A Széchenyi István Szakkollégium és klubmozgalmi előzményinek szerepe a kádárizmus kereteinek lebontásában. Rendszerváltó Szemle, 7(3-4), 90-110. elérhető: https://retorki.hu/storage/uploads/files/dbb578dcfd810f01101422cebf78fa0b.pdf
(Borítókép: A bözödújfalusi katolikus templom / készítette: lacihobo / wikipedia.hu / CC BY-SA 4.0)