Reaktor

Június 9-én tartják az Európai Uniós választásokat, amely itthon egy napon lesz az önkormányzati választásokkal. A közvélemény által az év legjobban várt politikai eseménye, amely már most számos vita forrását képezi, az Uniós tagállamokban, és idehaza egyaránt. Arról azonban, hogy hogyan is épül fel az Európai Unió szervezete, vagy pontosan miről is döntünk a választás napján már jóval kevesebb szó esik. Ez a cikk erre a kérdésre igyekszik rövid, de átfogó választ adni.

Az Európai Unió jogalkotásában 4 önálló intézményt lehet megkülönböztetni, ezen kívül pedig további 3-at érdemes megjegyezni. Az első kategóriába tartozik az Európai Parlament, az Európai Bizottság, az Európai Tanács, valamint az Európai Unió Tanácsa, a másodikba pedig az Európai Központi Bank, az Európai Unió Bírósága, illetve az Európai Számvevőszék. Ez utóbbiak szerepe már a nevük alapján is könnyen megérthető.

Az Európai Központi Bank szerepe a közös valuta, vagyis az Euró árstabilitásának megőrzése, működése sok mindenben hasonlít a Magyar Nemzeti Bankra. Az Európai Unió Bírósága az EU-s jogszabályok egységes értelmezéséért, és betartatásáért felel, valamint tagállamok közötti jogi vita esetén a végsődöntést is kimondja. Az Európai Számvevőszék pedig az Unió költségvetésének ellenőrzését látja el.

A jogalkotási intézményének szorosan együttműködnek egymással, azonban eltérő jogköreik vannak. Az Európai Tanács a tagállamok ország-, és kormányfőit tömörítő szervezet, kiegészülve az Európai Tanács elnökével – jelenleg Charles Michel –, valamint az Európai Bizottság elnökével – jelenleg Ursula von der Leyen –, utóbbi kettő megfigyelő szerepet tölt be, szavazati joga nincsen.

A nagyon hasonló nevű Európai Unió Tanácsa, vagy másik nevén a Miniszterek tanácsa az EU-s jogalkotás egyik pillérje. A szervezetben a tagállamok szakminiszterei vesznek részt, összesen 10 különböző csoportban. Döntéshozatala meglehetősen összetett, hiszen bizonyos adminisztratív kérdésekben sima többség is elég, kifejezetten érzékeny témák esetében azonban egyhangúságra van szükség. Főszabály szerint elmondható azonban, hogy minősített többséget alkalmaznak, ahol a tagországok legalább 55%-a kell, hogy támogasson egy adott tervezetet, mindezt úgy, hogy a támogató országok népessége lefedje a teljes Unió 65%-át. Van azonban a minősített többség esetében is vétójog, amennyiben legalább 4 ország nemmel szavaz, úgy hogy az össznépességük eléri az Unió 35%-át. Az Unió legtöbb jogszabályát itt alkotják meg.

Az Európai Parlament ülésterme | Forrás: Wikipedia

Az Európai Unió törvényhozásának másik szereplője az Európai Parlament, amelyet közvetlenül az európai állampolgárok választanak, ennek az összetételéről fogunk szavazni június 9-én. Jelenleg 705 képviselője van a Parlamentnek, azonban a következő ciklusban már 720 lesz a népességarányok átalakulása miatt, ebből Magyarországot 21-en képviselik. Azonban annak ellenére, hogy országos szinten történik a választás, a megválasztott képviselők a Parlamentben pártok szerint rendeződnek frakciókba. A képviselőket 5 évre választják, egy tisztán listás választás során, ahol a bejutáshoz szükséges küszöb 5%, amely megegyezik az itthoni országgyűlési választás szabályával. A Parlament bizonyos esetekben közösen alkot jogszabályt az Európai Unió Tanácsával, valamint elutasíthatja az Európai Tanács által javasolt Európai Bizottságot, a Bizottsági elnököt, illetve a költségvetést is.

Végezetül az Európai Bizottság, amelyet 27 biztos, valamint a Bizottság elnöke alkot. Minden ország egy biztost delegál a Bizottságba, aki egy adott területért lesz felelős. Jelenleg a magyar biztos Várhelyi Olivér, aki a szomszédság-, és bővítéspolitikáért felel. A Bizottság tagjaira az Európai Tanács tesz javaslatot, az Európai Parlamentnek pedig el kell fogadnia. Feladatköre az Uniós döntések előkészítése, végrehajtása, valamint ellenőrzése. Működése sok tekintetben hasonlít a tagállamok kormányaihoz, azonban a döntéshozatali jogköre jóval korlátozottabb annál.

Várhelyi Olivér szomszédság-, és bővítéspolitikáért felelős biztos | Forrás: europa.eu

Összességében elmondható, hogy az Európai Unió intézményi felépítése kifejezetten összetett, ahol nagyon sok kérdésben megosztott jogköröket lehet találni. Ennek a politikai egyenletnek az egyik fontos, de messze nem legfontosabb szereplője az Európai Parlament, amelynek 720 tagjából 21-et választhatunk ki június 9-én. Az ugyanakkor elmondható, hogy a Bizottság összetétele, valamint a költségvetés feletti vétójog egy erős ütőkártyát ad a Parlament kezében.

Horváth János Antal, író, rendező, a LOUPE Színházi Társulás alapítója és művészeti vezetője.

Az első kérdésem az lenne, hogy mi vezetett el az életedben, hogy egy független társulást alapítsál?

Ez egy hosszú folyamat volt, tehát ameddig én elkezdtem színházzal foglalkozni, az is egy hosszú folyamat volt, aztán az, hogy elkezdjek rendezéssel foglalkozni, az is egy hosszú folyamat volt. Aztán igazából az történt, hogy én a Magyar Színháznak voltam a dramaturgja sokáig, és utána ott is már a művészeti főtevékenységeket láttam el, és aztán onnan 2021-ben jöttem el, és akkor elkezdtem függetlenként dolgozni, vagy független rendezőként, és akkor nagyon-nagyon sok színházban dolgoztam, vidéki színházban, budapesti Független Színházban. Hiányzott a valahova tartozás, vagy az, hogy legyen egy olyan csapat, vagy egy olyan közösség, amihez nagyon szorosan tudok kapcsolódni mind művészileg, mind emberileg, ahova szívesen bemegyek, vagy amilyen társaságba szívesen bemegyek, és tudom, hogy ott egy ilyen építő közösség tud fogadni, és aztán meg eljutottunk ide, hogy volt egy sikeres előadásunk, az Árvák című előadás, amit már félig függetlenül hoztunk létre. Ott a produkciós cég, aki csinálta azt az előadást, a további játszást nem tudta vállalni, vagyis hogy nem tudta támogatni, tehát erőforráshiány miatt. És akkor előttünk volt a lehetőség, hogy tovább játsszuk-e, vagy megpróbáljuk mi továbbvinni azt az előadást, azt a színházi élményt több nézőnek eljuttatni, és akkor megragadtuk ezt a lehetőséget, és

Magyarországon több kőszínház és független társulás, társulat is működik, és ezért vetődik fel a kérdés, hogy milyen szerepet szeretne betölteni a LOUPE Színház ebbe az egész magyar kulturális színházi szférában.

Most itt ugye a magyar, amennyire én látom, a magyar kultúrafinanszírozás azért úgy néz ki, hogy vannak kiemelt színházak, vannak a kőszínházak, és vannak a független, van a független szféra, és vannak a magánszínházak, amik vagy kisebb, vagy nagyobb állami támogatást kapnak. És mi egy olyat próbáltunk megcsinálni. Tehát ugye volt a TAO-nak a megszüntetése, azután egy elég nagy gondolati fekete lyuk alakult ki a kultúrafinanszírozás terén abban az értelemben, hogy addig be volt rendezkedve az egész szakma arra, hogy egy forintból 80 fillért vissza lehet kapni. Na most ez a lehetőség megszűnt. Ezután igazából nem volt financiális megoldás.

Azt szoktuk gondolni, hogy a magánszínházak, vagy a piaci alapon működő színházak valahogy a kommersz felé kezdenek el egy idő után tendálni, hiszen az tud megmozgatni nagy tömegeket. És az én alapvetésem ebben a tekintetben, hogy ez nem feltétlenül így van, hanem hogyha igényes, tartalmas szórakozást adunk az embereknek, amiben nevetnek is, de ugyanúgy elgondolkodnak, vagy a saját problémáikkal tudnak szembesülni, akkor az igenis tud olyan közösségmozgató erejű lenni, ami meg tud tölteni nagy nézőtereket, és ezáltal piacilag működőképessé tud tenni egy ilyen színházi vállalkozást. Tehát egy gondolatébresztő, mély, szórakoztató, tartalmas élményt adó magánszínház, vagy egy színházi vállalkozás vagyunk mi.

Ha így ismerjük a személyes célját, és a színháznak, és maga a kultúrába elhelyezett helyét, akkor az identitáshoz még eléggé fontos rész a név, hogy miért pont ez lett a név, Mit jelent a LOUPE?

A Loupe nagyítót jelent, és azért lett ez a név, egyrészt mert nagyon gyorsan kellett kitalálnunk, és ez mind a kettőnknek tetszett a Tomival, mert pont egy ilyen prezentációra készültünk vele kapcsolatban. És azért lett ez egy francia eredetű szó - ami az angol nyelvben is, magyarban is, mint Lupé jelen van, ez nagyítót vagy prizmát jelent - azért lett ez, mert ugye

És ez az áthallás, vagy ez a kis szójáték adta az ötletet a címhez.

Ez a fajta ars poetica ez más színházakban is megtalálható, vagy pedig ebből hiány volt, és ezért kellett megalkotni ezt a társulást?

Azt gondolom, hogy volt valamifajta hiány ebben, mert azt érzem, hogy nagyon ketté van osztva talán, ilyen tematikusan a színházi szakma, tehát vannak a művész színházak, amikről tudjuk, hogy milyen fajta előadásokat fogunk kapni. És aztán vannak a magánszínházak, amik valahogy a bulvár felé tendálnak jobban és azt hiszem, hogy ott van a piaci rés számunkra, hogy ami tényleg nagy tömegeket tud megmozgatni, tehát amivel meg tudunk tölteni 350-400-500 fős színháztermeket, de mégis van egy nagyon erős tartalma, de ugyanúgy leköti és szórakoztatja és kikapcsolja az embereket. Tehát ez egy, hogy mondjam, ez egy műsorpolitikai Rubik-kocka, amit folyamatosan rakunk ki, és nehéz megtalálni ezeket az előadásokat, megtalálni ezeket a darabokat és utána megcsinálni ezeket az előadásokat, de azt gondolom, hogy itt van a hiány, amit mi igyekszünk pótolni.

A társulás jelenlegi repertoárjában három darab szerepel, amelyek bizonyos szempontból merőben eltérőek, de mégiscsak bizonyos szempontokból pedig összeköti őket valami. A három darab az Dennis Kelly-nek az Árvák című darabja, Cordelia O'Neill: Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá, és Horváth János Antalnak a Becsapódás című darabja. Az lenne a kérdésem, hogy mi az a LOUPE identitás, ami összeköti ezt a három darabot, és össze is fogja kötni majd a következő darabokat, talán azokon kívül, amit már említettél.

Itt is ugye az köti össze, hogy valahogy olyan témakörök vannak ezekben az előadásokban megemlítve, ami azt gondolom, hogy tabusított téma, mint például az Árvák-nál, a rasszizmusnak a kérdése, vagy a gyűlöletkeltésnek a kérdése, vagy annak az egyénen lecsapódó hatásai. A Becsapódás arról szól, hogy az egy nagyon feszített helyzetű kamaradráma, amiben azzal a gondolattal játszunk el, hogy mi történne, hogyha kitörne Magyarországon egy háború, és két házaspár ezzel a helyzettel hogyan tudna megbirkózni, vagy mi lenne a döntés. A Bármi lehetséges pedig a gyásszal foglalkozik, tehát egy párnak a története, akik elvesztik a kisbabájukat a szülés közben, és nem nagyon van rá magyarázat, és meg kell tanulniuk ezzel együtt élni, vagy együtt élni egyáltalán. És mind a három eléggé olyan téma, amit próbálunk így azt hiszem, egy kicsit távol tartani magunktól a hétköznapokban, mégis nekem az a tapasztalatom, vagyis például a Becsapódás is ebből a gondolatból született, hogy nyilván amikor a szomszédban kitör egy háború, akkor a gondolatainknak egy részét elkezdi nagyon foglalkoztatni az, hogy mi van, hogyha ez közelebb jön, mi van akkor, hogyha a saját családomat veszélyben fogom tudni, hogy mik azok az én saját reakcióim. Ott az volt a feltevésem, hogy ez ma Magyarországon valószínűleg elég sok embert foglalkoztat, vagy abban a társadalmi osztályban, vagy abban az életkorban, amiben én vagyok, hogy igazából most kezdem el a felnőtt életemet, tehát hogy van egy családom, van egy otthonom, és hogy ezek az értékek, ezek mind veszélybe kerülnek egy külső ok miatt, és ehhez én foggal-körömmel ragaszkodom, vagy próbálok a haza érdekében cselekedni, vagy a családom érdekében cselekedni. Azt gondoltam, hogy ez nagyon sok embert vezethet, hogy mi történne akkor, hogyha felrakjuk egy színpadra, és kirakjuk ezt az asztalra. Tehát, hogy mindenki átmehet ezen a folyamaton velünk együtt.

Azt hiszem, az fűzi össze, és mindig az fogja összefűzni a LOUPE-os előadásokat, hogy próbálunk olyan témákat találni, amik számunkra is, hogyha beszélnénk róla, vagy többet beszélnénk róla, akkor az számunkra is feloldozást jelent, vagy felüdülést jelentene, és azt gondoljuk, hogy a nézők számára is egy kikapcsoló élmény és egy felszabadító élmény. Amellett még a megvalósításban az köti őket nagyon össze, hogy mind a három esetben próbáltunk olyan szcenikai megoldásokat alkalmazni, amiket könnyen utaztatható, vagy költséghatékony, vagy fenntartható. Azáltal, hogy ez egy piaci vállalkozás, azáltal ugye meg van kötve az a kéz, vagy egyfajta józanság a megvalósítással kapcsolatban, vagy abban, hogy hogyan gondolkodunk egy díszletről, hogyan gondolkodunk egy jelmezről, vagy hogyan gondolkodunk egy színpadra rakásról, vagy hogy milyen eszközökkel fogok én színpadra alkalmazni egy történetet. Ott van egy olyan fajta józanság, hogy mi az, amit mi ki tudunk fizetni, vagy mit tudunk mi kigazdálkodni a többi előadásnak a bevételéből.

Említetted a tabu döntést, és szerintem nagyon markánsan megjelenik mind a három műben a tabu döntés, mind akár formailag, akár obszcén kifejezésekkel, vagy mind akár tartalomban, vagy mind akár abban, hogy mennyire nem beszélünk ezekről a közbeszédbe. Arra szeretnék kitérni, az lenne a kérdésem, hogy ez a tabu döntésnek mi a célja? Szimpla provokáció, felhívás, vagy párbeszéd kezdeményezés?

Abszolút az utolsó, a párbeszéd kezdeményezés. Tehát, hogy a szimpla provokációnak azt gondolom, hogy nincs értelme olyan szempontból, hogyha nincs mögötte tartalom, vagy nincs mögötte gondolat, akkor az pusztán provokáció, és ez meg ugye egy nagyon egyértelmű dolog, nem? Tehát az 1/1-es dolog pont annyit jelent, hogyha valaki csak azért káromkodik, mert káromkodni akar, annak semmi értelme, hogyha érzelmet akar vele kifejezni, amit semmilyen más szóval nem tud kifejezni, akkor amögött van egy jelentés, és annak már van értelme.

Nagyon-nagyon jó közönségtalálkozóink szoktak lenni előadások után, amikor szakértők segítségével megvitattunk egy témát. Nagyon sokan ott szoktak maradni, vagy például, ami előadások után van, hogy csak ad hoc módon kialakul egy ilyen beszélgetési kör, amikor ott állunk, és nagyon sok néző jön oda, hogy "ez de jó volt", és "ezért volt jó", és "ez a rész tetszett benne", és "ez azért tetszett, mert emlékeztetett arra, amikor velem...meg velem ez történt", és ez azt gondolom, hogy a párbeszédnél nincsen nagyon fontosabb dolog, vagy annál, hogy az ember ne érezze magát egyedül. Élünk egy olyan társadalmi rendben, ahol az egyén van a mindennek a központjában. Van egy ilyen értékvesztett, azt hiszem, egy érzelmi értékvesztett generáció, amiben van mindenki az individualista megnyilvánulásokat részesíti előnyben, és valahogy a kollektíva, ami egyébként az egész társadalmi rendünket felállította, hogy ez most jól vagy nem jól, az egy másik kérdés, de ami egy ilyen termékeny dolog, a közösségnek az ereje, az kihalóban van, vagy elveszőben van. Azt hiszem, hogy a mi célunk az az, hogy a színháznak az eszközével elindítsunk olyan párbeszédeket, amik a közösségben tudnak felszabadító hatással lenni.

A Becsapódás című darabot nemcsak rendezted, hanem írtad is. És a weboldalon az van ennél a résznél, hogy "a színészek improvizációja alapján és ellenére" írtad meg. És az lenne a kérdésem, hogy mikor megírtad ezt a drámát, ezt a darabot, akkor milyen tudatos dráma irányt választottál, és jelenleg a kortárs drámában melyek azok a megkülönböztethető drámairányok, amik most inkább dominálnak?

Hát ez nagyon-nagyon változó. A Becsapódás úgy íródott, hogy én kitaláltam egy történet vázát, kitaláltam, hogy ezek a karakterek hogyan fognak működni, és akkor arra csináltam ilyen helyzetgyakorlatokat a színészekkel, beleeresztettem őket helyzetekbe úgy, hogy bizonyos információkat csak az egyik színésznek mondtam, bizonyos információkat csak másik színésznek mondtam el, és ezáltal keletkeztek ilyen mikrokonfliktusok közöttük, hiszen valakinek volt egy többletinformációja, ami alapján cselekedett, míg a másik nem tudott arról az információról, ezáltal jött egy ilyen konfliktusos helyzet, és ezt utána rögzítettem, és volt egy 14 órás anyagom ebből. És az "alapján és ellenére" az azt jelentette, hogy én ebből a 14 órás anyagból csináltam 70 oldalt úgy, hogy abból a 70 oldalból igazából 30 oldal olyan, amit ők verbatim, tehát szó szerint elmondtak, de azok is átalakított mondatok. A többit pedig az alapján, amiket ők mondtak, vagy ami a helyzet kialakult, azokat én hozzáraktam, illetve az írás során egyszerűen elkezdett működni egy ilyen dramaturgiai kényszer, egy ilyen szerkesztési mechanizmus, hogy a belső feszültségét az anyagnak kell tartani, és ezért elkezdtem íróként működni benne. Nemcsak mint egy dramaturg, aki helyezgeti a szövegrészleteket, hanem íróként felépíteni sokkal jobban helyzeteket, vagy dialógokat, vagy úgy építeni igen konfliktusokat, hogy azoknak legyen egy drámai csúcspontja.

Egy meghatározott térben, egy meghatározott idő alatt, tehát ez viszonylag egy ilyen kamaradráma, tehát inkább egy kamaradráma felé hajaz. Ugyanúgy Az árvák is inkább egy kamaradráma, látjuk azt, minden, ami idő eltelik. Bármi lehetséges, ez egy mozaikszerű felépítésű dolog, mert az igazából két, másfél-két éven keresztül játszódik, amíg egy pár keresztülmegy egy hatalmas történeten, tehát az egy egészen más drámai felé, vagy dramaturgiai felépítéssel működik. 

Nagyon-nagyon sok kortárs drámai forma létezik, vagy dominál most, nem is tudom, hogy nagyon sok van, amiben a kifelé beszél és dominál, tehát a monológok rengeteg, az angol drámaírásban rengeteg monológ van, nagyon sok dialóg központú darab, ahol nem a szándékos látványvilág, vagy a belső történéseknek a megmutatása, hanem inkább a külső dialógok alá elrejtett lelki folyamatok dominálnak. Tehát, hogy hozzám legközelebb valószínűleg most ezek állnak, ezek a mikrotörténetek, de hát nyilván ennek nagyon sok oka van, hogy miért ezekkel foglalkozom most, de azt hiszem, hogy egyre inkább törekszem, vagy

És aztán az ember pályáján, amikor elkezd alkalmazott rendezőként dolgozni, tehát felkérik egy anyagra, és adnak neki egy anyagot, hogy ezt fel kell venni a színpadra, akkor elkezd olyan dolgokat csinálni, amikhez nincs közvetlen módon köze, hanem keress bele közvetett kapcsolódási pontokat, amikbe bele tudom gondolni, hogy ez akár lehetne az én problémám is és azt hiszem egyre inkább, és ebben valószínűleg közrejátszott a gyerekeimnek a születése, hogy a velük töltött idő egyszerűen minden másfajta időt beárazott, ezért most már csak olyannal akarom tölteni az időmet, ami a szívügyem, vagy ami azt gondolom, hogy nagyon-nagyon fontos, mert különben inkább velük vagyok.

A Becsapódás-ban az egész szövegkönyv és az egész monológok úgy vannak felépítve, hogy érződjön, hogy mennyire emberközeli, mennyire hétköznapi beszéde van, hiszen ez nagyon nagy ereje. És ezért lennék kíváncsi arra, hogy mennyire újító, mennyire reform az a fajta írás, amikor improvizáció alapján születik meg egy szövegkönyv, vagy ez a LOUPE-nak az úttörése vagy pedig volt már erre is példa.

Nem, ez azért már bevett forma itt Magyarországon. Hát a legnagyobb mesterem, Kárpáti Péter, ő engem tanított dramaturgként az egyetemen, és akkor ott nagyon meg lehetett tőle azt tanulni, hogy hogy lehet úgy irányítani egy improvizációt, hogy igazából olyan, mintha te ott se lennél. Tehát, hogy csak pici mondatok által, amiket elraksz emberekben, azok hogyan tudnak elindítani egész nagy helyzeteket, vagy 1 órás jeleneteket, vagy önmaguktól működő jeleneteket. Ez óriási dolog, hogy ezt meg lehetett tanulni. Ez az élőbeszédszerű dialóg írás, ez Magyarországon egy idegen dolog. Itt azért a magyar drámaírás az utóbbi, legalábbis az utóbbi 30-40 évben, mivel nagyon nagy százalékban olyan emberek végezték vagy olyan írók végezték, akik regényírással, prózaírással, líraírással foglalkoztak, ezért azt gondolom, hogy egy mesterséges nyelv a magyar, az elmúlt harminc év magyar drámaírásának az alapja, ami nagyon sokszor nagyon jól működik, nagyon sokszor pedig ledobja magáról egyszerűen a forma, vagy hogy nincs maga mögött akkora dramaturgiai alátámasztás, amitől a mesterséges nyelvi életre kelne. De az élőbeszédszerű dialóg az igazából az angolszász drámaírásnak a sajátja, hiszen hogyha belegondolok abba, hogy Németországban milyen a magyar színház, leginkább a német színházhoz áll közelebb, vagy ehhez a közép-európai színházhoz, és abban a költői gondolatok, vagy a rendezői színház dominál. Tehát abban, hogy a rendezők hogyan tudnak újragondolni klasszikusokat, vagy hogyan tudnak megcsinálni költői szövegeket, milyen szcenikai eszközökkel, milyen fajta látványos felépítésekkel.

Az, hogy bizonyos szövegek hogyan tudnak megélni a színpadon, és azt minél közvetlenebbül hogyan lehet átadni a nézőközönség felé. Azt gondolom, hogy ez a fajta élőbeszédszerű dialóg, ez pedig pont abból jön, hogy az angolszász drámaírók, tehát az amerikai angol drámaírók, ők nem prózaírók a drámaírás mellett, hanem forgatókönyvírók a drámaírás mellett. A forgatókönyvírásban vagy a filmre írásban az ember megtanulja, hogy hogyan kell alakhelyes dialógokat írni, mert élő színészek kimondják őket, és nem csak egy olvasó felolvassa őket, de természetesen nem azt mondom, hogy az összes prózaíró, rossz drámaíró, hanem azt mondom, hogy azt érzem, hogy van egy ilyen tendencia.

Azt láthatjuk, hogy a sikeres drámákat megfilmesítik vagy pedig minimum filmre veszik. El kell-e különítenünk a drámát a forgatókönyvektől, vagy minden dráma jobban jár, hogyha forgatókönyvvé válik, mert ezáltal sokkal nagyobb közönségre tud szert tenni?

Én azt hiszem, hogy nagyon az anyagtól függ. Tehát, hogy azt gondolom, hogy az Árvák-ból például nagyon jó film lenne, vagy nagyon jó filmet lehetne csinálni, a Bármi lehetségesből, meg azt gondolom, hogy pont a varázslat veszne el. Azért a színháznak van egy olyan tulajdonsága, hogyha én most ezt a bögrét, amiben mondjuk nem lenne kávé, és azt mondanám, hogy kérsz egy kis vizet, úgyhogy mind a ketten tudjuk, hogy ez egy üres pohár, de azt mondanád, hogy nem köszönöm, vagy azt, hogy igen, és úgy teszek, mintha innék és mindenki, aki ezt nézi, van köztünk egy egyezményes szerződés, hogy te vizet iszol, úgyhogy nincs benne víz. Ezt a film nem tudja, mert annak a konkrétsága nem engedi ezt meg. Ott ahhoz egy ilyen pohár kell, amiben vizet látok. És akkor ezt a mágikusságot, ezt egyedül a színház tudja, hogy úgy hivatkozok valamire, ami nincs ott, hogy ott van, és mindenki azt gondolja, hogy ott van.

Tehát én alkotóként behozok a Bármi lehetségesbe egy kádat, és fehérre világítom a színpadot, és egy hálóingben lévő nőt a kádba járkáltatok, és rögtön egy szülőszobában vagyunk. Mert úgy jár, hogy ott kád van, ott nincs sehova kiírva, hogy szülőszoba, nincsen se bordásfal, nincsen se kórházi ágy, nincsen járkáló nővérek hangja, de ez a néhány hivatkozási pont, pont elég ahhoz, hogy a néző a saját képzelete szerint hozzáképzelje ezt a szülőszobát és erre azt gondolom, hogy nagyon kevés platform képes. Nyilván a próza máshogy képes, mert ő elég konkrét és a konkrét képet festi le. A líra talán ilyen, ami ebből a szempontból nagyon hasonló a színházhoz, hogy apró jelekből rak ki egy világot, de a színházon kívül szerintem semmi más nem tudja ezt és ez egy csodálatos élmény szerintem közönségként ezt megtapasztalni.

Most egyébként talán ez érdekel jelenleg a legjobban, hogy hogy lehet a legminimális, legelegánsabb, legszebb jelekből felépíteni egy egész világot a színpadon. Úgyhogy nem konkrét dolgokkal, de megcsinálni egy egész színes, szagos világot. Mert ez szerintem borzasztó nehéz, és nagyon nagy szakmai kihívás. Nem minden darabnak áll jól szerintem a filmnek a konkrétsága, de vannak darabok, amiket szerintem meg kéne filmesíteni, de láttam már olyat, például a David Mamet-nak a szövegei, aki egy nagyon, ugye egy amerikai forgatókönyvíróról beszélünk, akinek vannak Pulitzer-díjas drámái és neki például az a darabja, ami Pulitzer-díjat nyert, azt én sokkal jobban szeretem annak a filmváltozatát, mint bármelyik színpadi változatot, amit láttam, pedig A Glengarry Glen Ross-ról beszélünk.

Egy ilyen filmes dominált világban mi a konkrét szerepe a színháznak? Ha már van egy ilyen előnye, hogy tudja ezt a mágiát.

A közösségi élmény. Tehát az, hogy azért most már a filmes élményeink sem olyanok, mint régen, hogy bementünk háromszázan egy mozi terembe, és akkor megnéztünk valamit, hanem otthon a nappalinknak a magányában, bekapcsolva berakjuk a Netflixet, az HBO Go-t, bármit, és akkor elkezdünk nézni egy sorozatot, vagy egy filmet.

Míg a színház azért különleges, mert bejön tényleg háromszáz teljesen idegen ember és a színház szerintem, mint struktúra, vagy mint építmény, úgy van kialakítva, hogy a leginkább a praktikus dolgokkal leginkább elősegítse a színházi élményt. Itt arra gondolok, hogy te bejössz idegen emberekkel, felveszel egy olyan ruhát általában, amit nem veszel fel alapvetően a hétköznapokban. A kabátodat, ami mondjuk így, azt mondjuk itt legtöbbet hordod, lerakod a ruhatárba, és gyakorlatilag egy teljesen makulátlan ruhában, amit nem mocskoltál össze a hétköznapokkal, azzal beülsz egy terembe olyan emberekkel, akiket egyáltalán nem ismersz. Lekapcsolják a villanyokat, rátok csukják az ajtót, és nem látjátok egymást, nem látjátok magatokat, csak azt látjátok, amit mi vagy az alkotók mutatnak nektek. És mindannyian ugyanakkor ugyanazt látjátok. Ugyanazt látjátok, ugyanazt halljátok. És amikor elindul csodálatos egyébként megfigyelni, hogy egy nevetés elindul, vagy egyfajta érzés elindul, és az hogy olyan, mint az ásítás. Átragad egyik pillanatról a másikra, az egész közönségre. És mi alkotók mindig megbeszéljük azt, hogy ma milyen volt a közönség, mert egyszerűen lehet érezni, hogy hogy működik együtt egy ilyen csoport ember. És az iszonyatosan felszabadító szerintem, amikor látok egy olyan problémát, mint az, hogy egy pár elveszti a gyerekét a színpadon. És erről a hétköznapokban nem beszélünk, ezt a témát mindenki a lehető legtávolabb tartja magától. Tehát ez a legelviselhetetlenebb dolog a világon, ami megtörténhet valakivel. És ezt 350-en most átéljük és megnézzük, akkor utána lesz egy ilyen közös empátiánk ezzel a dologgal kapcsolatban, hogy láttunk ilyen embereket, láttuk az ő szenvedésüket, láttuk, hogy hogyan tudnak együtt maradni. Lehet, hogyha most kimegyek innen a színházteremből, és hallok egy ilyen történetet, akkor más fénytörésben fogom azt látni. Vagy más. 

Láthatjuk majd a LOUPE színház darabjait filmen?

Szerintem nem. Szerintem. Vagy most egy jó darabig nem. Szoktak olyat kérdezni tőlünk, hogy felvesszük-e majd az előadásokat, de hát ameddig ezt a közösségi élményt meg tudjuk teremteni, addig nem hiszem, hogy van rá okunk, hogy ezt megtegyük. Mert maga a cél, az az, hogy emberek együtt legyenek, és egy közösségi élmény jöjjön létre.

Tágabbra vetítve a kérdést, mi a terve a LOUPE Színházi Társulásnak a jövőre nézve?

Most már elkezdtünk próbálni egy következő bemutatót, aztán fogunk egy következőt, és ebben az évadban összesen még három bemutatónk lesz. Reményeink szerint, ha elér addig a takaró, akkor igazából a sikeres működés, vagy utána, és annak a szakmai színvonalnak a tartása, amit mindenképpen szeretnénk. Tehát igen, igazából az van, hogy ezt az évadot szeretnénk nagyon jól megcsinálni, hogy itt minden előadás nagyon jól sikerüljön, mert az már kiadna egy repertoárt. És akkor már azt tudnánk mondani, hogy onnantól már nagyon könnyebb lenne szerveződni, úgy értve, hogy embereket behívni ebbe, vagy asszisztensnek, vagy egy világosítónak, hogyha azt tudom mondani, hogy itt van tíz előadás egy hónapban, amit világosítasz, és nem az van, hogy kettőre gyere hozzánk, akkor már nagyobb lelkesedéssel köteleződik el tíz előadásnyi munka mellett, mint két előadásnyi munka mellett. Tehát, hogyha már van egy ilyen rendszer, vagy egy strukturális alapja, amit egy repertoár ad, akkor az ad egy biztonságot szerintem.

Mikor fogod azt érezni, vagy már eljött az a pont, amikor azt érezted, hogy na, itt van már a Kánaán, a LOUPE Színházi Társulás elérte a célját, és most már csak ezt fenn kell tartani?

Nem tudom, hogy lesz-e ilyen, talán egy, igen, egy ilyen sikeres évad, és egy ilyen biztonságos megnyugvás, amikor tudom, hogy biztonságban van a léte. Amikor nem egy ilyen előremenekülés.

Tehát addig kell előre menni, mert az előremenés egyedül akkor termelünk bevételt, úgyhogy játsszunk egy előadást, de ezért az előadásért azért a kockázatot kell vállalni, hogy ez az előadás megtelik, mert különben nem tudjuk kifizetni az embereket. Van benne egy folyamatos bizonytalanság, ami egyelőre még tartható, még megyünk benne előre. Remélem, hogy a következő két-három évben kialakul egy olyan stabilitás ekörül a színházi társulás körül, ami egy biztos jövőt jelent, és akkor azon fogom gondolni, hogy legalábbis elértük, amit szerettünk volna. Az már nekem nagyon jó, vagy ez egy nagyon pozitív dolog, hogy nagyon rövid idő alatt, vagy igazából egy év alatt lett több mint 2000 hírlevél feliratkozónk, és az már egy közösség. Heti két hírlevelet kiküldünk, és igyekszünk érdekes dolgokról írni, és megnyitják emberek. Tehát, hogy van egy hozzá kapcsolódó közösség, akik szerintem már egy nagyon nagy pozitívum, amit elértünk és a jövőben ezt kell megszilárdítanunk.

(Borítókép forrása: https://juranyihaz.hu/hu/hir/juranyi-latte-horvath-janos-antal)

A Török Köztársaság 1923-as megalakulása a történelem sorsfordító pillanata, amelynek jelentősége a 21. században is megmarad. Ez az átalakító időszak nemcsak egy modern nemzetállam születésének volt tanúja, hanem egy látnoki vezető, Mustafa Kemal Atatürk megjelenésének is, akinek befolyása máig formálja Törökország politikai, társadalmi és kulturális tájképét. Ebben a bejegyzésben időutazásra indulunk, hogy feltárjuk a köztársaság megalakulásához vezető történelmi körülményeket és vezetést. Az Oszmán Birodalom hanyatlásának, az I. világháború utóhatásainak és az új török állam megteremtésének szükségszerű szükségességének feltárásával betekintést nyerünk az események összetett szövevényébe, amely megalapozta a modern Török Köztársaságot.

A Török Köztársaság megalakulásához vezető történelmi kontextus egy sokrétű tabló, amely nagy figyelmet igényel. A történet hátteréül az egykor hatalmas Oszmán Birodalom hanyatlása szolgál, amelyet belső és külső tényezők összejátszása idézett elő. Ráadásul az első világháború utóhatása, amelynek során az Oszmán Birodalom konfliktusba keveredett és a vesztes oldalon találta magát, súlyosbította a baját, és megteremtette a drámai változások színterét. Ebben a bizonytalan környezetben egyre nyilvánvalóbbá vált az új török állam szükségessége, amelyet a külföldi megszállástól a gazdasági instabilitásig terjedő kihívások hajtottak. Ahhoz, hogy megértsük a köztársaság születését és Mustafa Kemal Atatürk dinamikus vezetését, először is el kell igazodnunk azon a bonyolult történelmi terepen, amely e figyelemre méltó átalakulás színteréül szolgált.

Mustafa Kemal Atatürk vezetését a Török Köztársaság megalapítása során a látnoki gondolkodás, a katonai érzék és a modernizáció iránti mély elkötelezettség ötvözete jellemezte.

Atatürk sorsfordító szerepének megértéséhez elengedhetetlen, hogy elmélyedjünk korai életében. Az 1881-ben az Oszmán Birodalomban született Atatürk katonai oktatásban részesült, és hamarosan tehetséges tisztként tűnt ki. Korán megtapasztalta a széteső oszmán államot és az első világháborúban elszenvedett veszteségeit, ami alakította a változás iránti elszántságát. Ez a háttér segítette őt a vezetésben, amikor elindult azon a kihívásokkal teli úton, hogy Törökországot egy új korszak felé vezesse. Atatürk katonai sikerei a török függetlenségi háború során stratégiai zsenialitását és rendíthetetlen elszántságát bizonyítják. A török nacionalista erők élén a külföldi megszállók és a belső ellenfelek ellen jelentős győzelmeket aratott, amelyek közül kiemelkedik a szakaryai csata. Vezetése végül a Lausanne-i Szerződés 1923-as aláírásában csúcsosodott ki, amely a Török Köztársaságot szuverén államként ismerte el. Ez a katonai diadal nemcsak Törökország függetlenségét biztosította, hanem Atatürköt az ország politikai életének kiemelkedő alakjává tette.

Atatürk öröksége azonban messze túlmutatott a csatatéren. Az új köztársaság politikai, társadalmi és kulturális szövetére gyakorolt hatása mélyreható volt. A szekularizmust felvállalva egy sor vallási reformot hajtott végre, amelyek célja a vallás elválasztása volt a politikától, az oktatástól és a közélettől. E reformok közé tartozott az Oszmán Kalifátus eltörlése, amely az Oszmán Birodalom vallási tekintélyétől való elszakadást szimbolizálta.

Ezzel párhuzamosan Atatürk széles körű modernizációs erőfeszítéseket vezetett különböző ágazatokban, beleértve az oktatást, a jogot és az infrastruktúrát, amelyek mind azt célozták, hogy Törökországot modern, progresszív nemzetté alakítsák át. Mustafa Kemal Atatürk sokoldalú vezetése lényegében kitörölhetetlen nyomot hagyott Törökországon, és olyan szekuláris, előremutató köztársasággá formálta, amilyen ma.

A Török Köztársaság 1923-as megalapítása Mustafa Kemal Atatürk vezetésével mélyreható kulturális és politikai változást jelentett a nemzet történetében.

Ennek az átalakulásnak az egyik legjelentősebb aspektusa a szekularizmus felé való tudatos elmozdulás volt. Atatürk célja az oszmán iszlám örökség lebontása és a szekuláris állam előmozdítása volt, ami a vallás és a politika szétválasztásához vezetett. A mecsetek és vallási intézmények reformokon mentek keresztül, a jogrendszert pedig úgy alakították át, hogy az modernebb és világiasabb elveket tükrözzön. Ez az elmozdulás eltávolodott a vallásközpontú oszmán múlttól, és végül olyan környezetet teremtett, amelyben a különböző kulturális és vallási meggyőződések egy világi állam keretein belül együtt élhettek.

Ezzel párhuzamosan a köztársaság megalapításával egyidejűleg a török nacionalizmus kialakulása és ápolása is megtörtént.

A török nacionalizmus kulcsszerepet játszott az új nemzetállam kialakításában, elősegítve az egység és az identitás érzését a Törökország határain belül élő különböző etnikai és kulturális csoportok között. A kulturális és nemzeti identitás e fejlődése megalapozta a modern, homogén török államot, amely különbözik a soknemzetiségű Oszmán Birodalomtól.

Mustafa Kemal Atatürk öröksége továbbra is visszhangzik a modern Törökországban. A szekularizmus és a modernizáció elvei továbbra is alapvetőek a török állam számára. A szekularizmus öröksége nyilvánvaló Törökország politikai rendszerében, ahol a hadsereg történelmileg őrző szerepet játszik a vallás és a politika szétválasztásának biztosítása érdekében. Az elmúlt években azonban folyamatos vita és feszültség alakult ki arról, hogy milyen mértékben kell fenntartani a szekularizmust az országban, ami aláhúzza Atatürk örökségének ezen aspektusának tartós jelentőségét. Atatürk hatása túlmutat a politikán. A modernizáció iránti elkötelezettsége kitörölhetetlen nyomot hagyott a török társadalomban, és olyan haladásra és fejlődésre való törekvést táplált, amely továbbra is formálja a nemzet törekvéseit. Emellett a nők jogaira és az oktatásra vonatkozó elvei hozzájárultak a nemek közötti egyenlőség és az oktatáshoz való hozzáférés terén elért eredményekhez. Atatürk diplomáciai és külpolitikai kezdeményezései továbbá továbbra is befolyásolják Törökország nemzetközi kapcsolatait, valamint azt, hogy Törökország hídként helyezkedik el Európa és Ázsia között. Összefoglalva, Mustafa Kemal Atatürk öröksége továbbra is irányadó erő a modern török politika, társadalom és a globális színtéren elfoglalt helyzete alakításában.

A Török Köztársaság megalapítása Mustafa Kemal Atatürk látnoki vezetésével sorsfordító pillanatot jelent a történelemben. Ez jelezte a nemzet átalakulását az Oszmán Birodalom maradványaiból modern, világi és szuverén állammá. Atatürk figyelemre méltó katonai sikerei, valamint átfogó reformjai átformálták a török társadalmat, kultúrát és politikát: ez a korszak még napjainkig is hatással van Törökország identitására és globális helyzetére. Törökország múltjának mélyebb megértéséhez és a jelenben betöltött szerepének megértéséhez elengedhetetlen, hogy ösztönözzük a történelem e lenyűgöző korszakának az átfogó tanulmányozását és elemzését.

Az ember megnyit egy hírportált – Azahriah. Nyelvkönyvek visszatérő terminusával élve „szörfözik az interneten”: YouTube felkapott – Azahriah. 

Eme cikknek nem célja a sokadik „szemtelenül fiatal” és ”az ország zenei bálványa” jelzőket használva, a mindennapos, szokványos írások sorába beállni és felfedezni, hogy Azahriah éppen egy Balenciaga Speed Knit Trainert vett fel aznap. Ehelyett a folyamatokat szeretném megérteni, megértetni másokkal és válaszokat keresni arra, hogy mi zajlik ma a magyar zeneiparban, mi a siker titka vagy miért fújnak rá egyes körök.

A nyelv börtönében élve visszatérő dilemma zenészkörökben, hogy a belföldi lét mellett mit kezdjünk a nagyvilággal. Ignorálni, kompromisszumot kötni, esetleg nekivágni érdemes-e inkább? 15 millió magyar zenésze akarok lenni vagy nem elégszem meg ennyivel? Angolul vagy magyarul énekeljek?

Azahriah-t is elérte a nagy kérdés, annyi biztos, hogy kisebb-nagyobb klubokban idén novemberben európai körutazást tett, mely remek kiindulási pont tekintve, hogy minden adott, hogy ő legyen az első, aki révbe ér külföldön, a belföldi helyszínek, lehetőségek „kimaxolása” után.

Mi minden adott?

1. Adott egy megkérdőjelezhetetlen zenei érzék, ami már youtuber korában benne lakozott főszereplőnkben és sok gyakorlással, valamint egy tudatos stábbal és egy Desh nevű jóbaráttal ötvözve tarol a piacon. 
   
   
2. Adott egy különleges hangszín, ami párját ritkítja. Meglehetősen komoly énektechnikai fejlettség szükséges ahhoz, hogy valaki ne rekedjen be, illetve ne menjen el a hangja a koncert közben/után a színpadon ilyen intenzitású és magasságú éneklés mellett.
   
   
3. Adott egy olyan személyiség, aki az „egy közülünk” karaktert idézi fel a hallgatókban, hibákkal (palacsintafesztivál) és sikerekkel, egy szóval emberien, esendően, akivel lehet azonosulni.
   
   
4. És végül adott a 21. század légköre, ami lehetővé teszi a gyors és óriási méreteket öltő menetelést, ami korábban példa nélkülinek és elképzelhetetlennek. „Rohanó világunkban…” – ebben az esetben valóban rohanó, sőt, ellenben nem kapkodva rohanó!
   
   

(Forrás: Facebook – azahriah.official)

Modernizálódó zeneipar

Különleges folyamatok zajlanak le a magyar zeneiparban az elmúlt években. A generációváltás kezd a végéhez érni, a fiatalabb korosztály átvette a stafétát. Az életkorokat elnézve könnyen állhatunk be az említett „szemtelenül fiatal” sorba, miközben nem ez az, ami szokatlan, hiszen a Kádár-rendszer zenei életének megkerülhetetlen alakjai, így Presser Gábor, Demjén Ferenc, Kóbor János, Szörényi Levente vagy Bródy János is a 20-as éveik legelején már aktívan zenéltek. Eltérő viszont az időtartam, ők még egyesével lépcsőztek. Míg Presseréknek, de még az utánuk következő generációknak is teljesen más terepen kellett helytállniuk, addig a Z-generációnak úgyszólván minden azonnal jön, hihetetlen ütemben, az említett lépcsőkön olykor hármat-négyet kihagyva.

A hazai zenei szcénában meghatározó helyszínt, a Budapest Parkot annyiszor tölti meg, amiről komplett zenekarok, akár évtizedes múlttal csak álmodnának. Egybevág ezzel a Carson Coma esete, akik az MVM Dome-ban adnak szülinapi koncertet 5 éves megalakulásuk apropóján. Ilyen ez a 21. századi légkör, nemcsak a TikTok videók, hanem az élet is gyorsabb. Axiómának számított a jelenlegi hullámot megelőzően, hogy egy bárminemű zenekarnak legalább 8-10 évet kellett koncertező zenekarként tevékenykednie mielőtt bevehette volna a Budapest Parkot. Olyan előadóknak, mint Majka – saját beszámolója szerint is – valósággal vadásznia kellett közönséget egy-egy Parkos koncertjére dacára annak, hogy már akkor olyan slágerek birtokában volt, mint az azóta is a legtöbb megtekintéssel rendelkező Belehalok című klasszikus. Az évek jöttek, mentek, elmaradtál... nem ám a mostani generációnál.

Baukó Attila másik nagy előnye az alulról történő építkezés. Valamely tehetségkutatóból frissen a szakmába érkező személyiségekből akadt bőven az elmúlt években, ám közülük kevesen futottak be, Manuelen és talán a pörgőnyelvű Alee-n kívül szinte senki. A tehetségkutatók érdekes jelenségek az elmúlt években. Egyrészt megfelelnek a korszellemnek abban a tekintetben, hogy a műsor rövid ideje alatt ontják magukból a feltörekvő tehetségeket, akiknek pénzt, paripát, fegyvert nyújtva rúgják be karrierjüket, gyors csúcsra érést biztosítva. Másrészt a korábbi évekkel ellentétben szemmel láthatóan kiszorulnak azon személyek, akik a régi korok előadóit megidézve „csak” énekelnek. Az X-Faktor/Megasztár/Sztárban sztár leszek/Voice előadók rákfenéje, hogy a műsor után elfogy a lendület, nem jönnek az önálló ötletek, a felgyülemlő közönség átlagos alkotások vagy éppen produktum híjján elfordul tőlük, pláne, ha az adott előadó képtelen mit kezdeni a más és más producertől, szövegírótól kapott „készétellel”.

Ha a fociban létezik a gólérzékenység, mint fogalom, akkor a zenében sem kizárt hasonló. Slágerérzékenység? 

(Forrás: Hajógyár)

Az Egyesült Államokban Azahriah és sorstársai beleesnének a klasszikus „self-made man” kategóriába éppen az említett sokoldalúságuknak, alulról építkezésüknek és tehetségüknek köszönhetően. Gyakorlás, gyakorlás és tehetség, na meg a piaci rés felfedezése és ösztönös betöltése, hiszen eme ágazat sem épül másra, mint keresletre és kínálatra, ami egyfelől kitörési lehetőség, másfelől könnyen válhat pályafutások temetőjévé, ha valaki kevésbé éber. A mai a zeneipar ennek ellenére jóval demokratikusabb. Senkit sem emel fel vagy taszít a mélybe a kor Erdős Péterre, senki nem kerül padlóra, amennyiben nincs lemezszerződése, mint a letűnt korban, a lemez egyébként is minimum másodhegedűs a streaming mögött.

(Erdős Péter a kádári zeneiparban élet és halál ura volt, becenevén „Popcézár”, Csepregi Éva élettársa.)
Bővebben a Csepregi 70 - A Neoton-sztori másképp c. írásban.

Kritikák kereszttüzében

Fontos leszögezni, hogy a kritikának mindig lesz helye, az emberi lét velejárója, hasonlóan az irigységhez, ami gyakorta ott rejtőzik a lesajnáló megnyilvánulások hátterében. Jelzők szintjén: ötlettelen, proli és társai. Megállapítható, hogy főbb kritikusai marginális zenészek, az általa képviselt műfajt nem kedvelők, valamint az újításokra – több nyelven éneklés, stílusváltások egy zenén belül, adott mondatok extrém gyors pörgetése dallamos rap formájában, egyedi hangzásvilág és lüktetés generálása és társai – kevésbé agilisan reagáló egyének.

Mindezek mellett tagadhatatlanul jelen van a Szolnoki Palacsintafesztivál berkein belül lezajlott eset, mely a két főszereplőnek ártva, a fesztiválnak ezzel párhuzamosan országos ismertséget hozva árasztotta el egykoron a portálok kattintásvadászatra éhes asszisztálásával az internetet. A felé irányuló kritika tárgyának egyik szárnya mindenképpen ez, aminek bőven van alapja, az emberekben kérdéseket vet fel. Mindenkire rábízom az eset értékelését, erkölcsi bizonyítványt itt nem állítunk ki. A zenéje iránti visszajelzések annyiban tekinthetőek kevésbé helytálló érveknek, hogy a zene egy erősen szubjektív műfaj, eleve kevés az olyan ember, aki Puccinitől a K-Pop műfaján át 2Pac-ig mindent hallgat és szeret.

A jövő

Fölösleges jóslatokba bocsátkozni. Röviden összefoglalva: drukkolni kell neki. Országhatáron belül nem állhat meg, túl kiemelkedő. Visszatérő mondás egyes előadók esetében, hogy "ha nem ide születik világsztár", ám a sors keze, hogy mégis itt teszi mindazt, amit látunk. Aki kedveli kedvelje, aki vonakodva figyeli tevékenységét, annak elérhető kismillió másik előadó. Ez már nem az Önök kérték vagy a Három kívánság Dévényi Tibi bácsival világa,  bátran tovább pörgethet az ember.

De bármi jöjjön, én állok elébe
Bátran húzom a nótát
És dúdolom, hogy lalalalalaj mer’
Valami vár

(Borítókép forrása: Facebook – azahriah.official)

Az elmúlt pár hét visszalépéseinek köszönhetően meglehetősen leegyszerűsödött a republikánus előválasztás mezőnye. Már csak Nikki Haley maradt talpon a pártot egyre jobban birtokába vevő Donald Trumppal szemben. A  számottevő visszalépők (például Ron DeSantis és Vivek Ramaswamy) rendre Trump támogatására buzdították a szavazóikat. Nikki Haley a trumpisták által démonizált és meggyengült pozíciókkal rendelkező Republikánus pártestablishment jelöltje; legfeljebb csak a megcsappant számú centrum szavazókat tudja megszólítani, ami önmagában nem elég, hogy jelentős politikai akadályt jelentsen.

Trump elnökjelöltsége szinte biztosnak tekinthető, azonban több kérdés is még nyitva áll előttünk. Ki lesz az alelnök-jelöltje? Ki lesz az, aki Trump visszavonulását követően tovább fogja vinni a trumpizmust? A két nagy párt, vagyis a Demokrata és a Republikánus pártok meglehetősen hadilábon állnak a potens alternatívák terén; a Republikánusok mintha minimálisan, de jobban álltak volna ezen a téren. Legalábbis egyértelműbbnek tűnt, ki jöhetne Trump után. 

Ron DeSantis Florida kormányzójaként kicsiben valósította meg az amerikai jobboldal politikai ajánlatát, ennek következtében Trumphoz hasonlóan megosztó szereplőjévé vált az amerikai politikának. Sokan benne látták a Republikánus párt és a MAGA-mozgalom jövőjét, ami a Trump utáni időszakot illeti, hiszen életkorát (46) tekintve éles kontrasztot képvisel a 81 éves Joe Bidennel és a 77 éves Donald Trumppal szemben, ráadásul kormányzati tapasztalattal is rendelkezik.

Azonban a befolyásos donorok által támogatott DeSantis-szal szemben mestere kíméletlen kampányt folytatott, ráadásul a többi jobboldali jelölt sem bánt vele kesztyűs kézzel. A 2024. január 15-i iowai kaukusz (jelölőgyűlés) követően (ahol DeSantis második helyet szerzett) Florida kormányzója bejelentette jelöltségének végét. Bár sok nézeteltérése van a volt elnökkel szemben, beszédében biztosította a republikánusokat, hogy támogatni fogja Trump kampányát. Trump később egy interjúban elismerően nyilatkozott tanítványáról és családjáról.

A FiveThirtyEight nyomon követte - többek között - a republikánus jelöltek támogatottságát, így érdekes trendeknek lehetünk  szemtanúi. 2023 elején még nem volt olyan nagy távolság Trump és DeSantis között, azonban az olló egyre jobban kinyílt a két jelölt között. DeSantis népszerűségvesztéséből nem csak Trump profitált, hanem egy fiatal (38 éves), új szereplő is; név szerint Vivek Ramaswamy. Az indiai származású milliárdos merész üzenetekkel és végletekig megosztó szakpolitikai víziókkal (például választói korhatár felemelése 18-ról 25 évre) szállt be az amerikai jobboldal vérkeringésébe. Vivek sok kérdésben Trumppal megegyező véleménnyel rendelkezik, ráadásul ugyanazt a párteliten kívüliséget képviseli, mint 2016-ban Donald Trump.

Egyelőre nem sieti el Trump az alelnök-jelöltjének a kiválasztását, ráadásul a bőség zavarával van dolga; a mögé betagozódó szenátorok és kormányzók tömkelegéről el lehetne képzelni, hogy a 2024-es választáson a volt elnök neve mellett fog szerepelni a szavazólapon. Miután a 2024-es választás jószerével az amerikai nép Trumpról szóló névszavazásaként lesz értelmezve, így talán nem is számít annyira, hogy ki lesz a republikánusok alelnök-jelöltje. Mindez nem azt jelenti, hogy semmit sem fog jelenteni Trump választása, mivel úgy gondolja, hogy az alelnöknek olyannak kell lennie, aki "elnök-matéria".

Ramaswamy fiatal, de energetikus és lojális, Ron DeSantis országosan viszonylag ismert, azonban súlyosan megtépázódott a kampányban. Egyre biztosabb, hogy Donald Trump lesz Joe Biden ellenfele novemberben. Jelenleg Trump felé billen a mérleg nyelve, azonban novemberig bármi megtörténhet. Sok nyitott kérdés van még Trump káderpolitikáját illetően, sokakról képes elismerően nyilatkozni - ez persze annak a függvénye, hogy az illető teljesen kritikátlanul viszonyuljon hozzá. Mindenesetre érdemes lesz figyelemmel kísérni, hogy hogyan fog alakulni az alelnök-jelöltségért folytatott házi kvázi-verseny, mivel annak kimenetele a látszatnál sokkal fajsúlyosabbnak ígérkezik.

Ridley Scott Napóleon című filmje bemutatja Napóleont, olyannak, amilyen valószínűleg soha nem volt és nem pozitív elhajlással, hanem egyenesen azt érezzük a film alapján, hogy egy elfogult, inkompetens, hisztis, nárcisztikus őrült uralta Franciaországot és indította el a polgárosodás útján az európai kultúrát.

Napóleon élete rendkívül sok kérdést vet fel és egyáltalán nem egy olyan életút, amit fekete-fehéren lehetne beállítani, de sajnos a film egyértelműen állást foglal a film végén feltüntetett hallottak és a filmben bemutatott karakterek alapján, bármennyire is mást ígér a film a leírásában:

„A semmiből jött, elképesztő elszántsággal kapaszkodott a hatalomba, mindent megszerzett, majd mindent elveszített. Napóleon (Joaquin Phoenix) rendkívüli életet élt, a nagy francia forradalom közkatonájából, a harcos forradalmárból uralkodó, egész Európa leigázója lett. És közben halálosan szerelmes volt Jozefinába (Vanessa Kirby), akit – mint az egész birodalmát – először meghódított, azután elveszített.
Ridley Scott rendező a korábbi filmjeihez méltó nagyságú filmet készített: szemkápráztató látvánnyal, óriási tömegjelenetekkel és a nagy csaták lélegzetelállító életre keltésével tette feledhetetlenné a köztársaságpártinak induló, császárrá váló, és végül magányos száműzetésben meghaló férfi történetét.”

(részlet a Napóleon című filmből)

Mivel senki sem volt ott, hogy beszámoljon arról, Napóleon milyen is lehetett valójában, ezért Napóleon bemutatásánál hagyatkozzunk az elérhető leghitelesebb forrásokra, vagyis saját írásaira. A következőkben tehát Napóleon személyét vizsgáljuk meg, hogy választ találjunk a kérdésre: Napóleont a történelmi emlékezetben milyen helyre lehet rakni.

Napóleont nagyon ígéretes hadvezérként könyvelte el a kora, 24 évesen tábornok, majd 27 évesen egy egész hadsereg főparancsnoka lett, magát pedig a forradalom örökösének gondolta. Tudta magáról, hogy különleges és nárcisztikussága megjelenik abban, hogy magát már eleve a történelem lapjain képzelte el, pontosan tudta, hogy milyen ambivalens megítélése lesz és készült arra, hogy nem lesz ország, ahol nem szerepelne a neve a történelemkönyvekben. Nagyban játszott és nagy is lett, emiatt pedig nagyot is bukott.

 (fiatalkori festmény Napóleonról)

Néhány idézet magától Napóleonról és arról, hogy ő hogyan látta önmagát:

„Hatalmam a dicsőségemen alapul, a dicsőségem pedig a győztes csatáimon. Rögtön vége lenne a hatalmamnak, ha nem alapoznám meg még több dicsőséggel és újabb győzelmekkel. A hódítás tett azzá, ami vagyok, és egyedül a hódítás szilárdíthatja meg a hatalmamat.”

„Munkára termett ember vagyok. A lábam és a szemem terhelhetőségének vannak határai, a munkabírásom viszont határtalan.”

„Tudom jól, hogy nincsenek igazi barátaim. Addig, amíg az vagyok, ami vagyok, annyi látszólagos barátot szerzek, amennyit csak akarok. [..] De csak semmi érzelgősség! Keménynek, keményszívűnek kell lenni, különben nem szabad sem háborúzni, sem kormányozni.”

„Szigorúnak és ridegnek tartanak. Annál jobb; igy nem kell ilyennek lennem”

„A zsenik sorsa az, hogy meteorként elégve bevilágítsák századukat.”

(festmény Napóleonról)

„A királyok környezetéből sosem hiányoznak az olyan emberek, akik mindenben hibát találnak. Én soha nem tűrtem a kritikát. Az orvostól is azt kérik, hogy szüntesse meg a lázat, és nem azt, hogy írjon egy szatírát ellene.”

„Az utókor és a történelem nem azt fogja e szememre vetni, hogy túl gonosz, hanem talán azt, hogy túl jó voltam.”

Napóleon hadvezéri tevékenysége

Rendkívül elhivatott volt és sikerét a győzelemben mérte, ami végül a bukását is okozta, hiszen, ha a franciákat győzelemmel eteted, akkor éhesek lesznek, ha nem kapnak győzelmet, elküldenek Elba-szigetére.

A film hiába úgy van felépítve, mintha elsőnek találták volna ki a 4 nagy epic csatajelenetet és aztán az egész forgatókönyv csak átvezető részek lennének az egyik csatából a másikba és hiába lettek emiatt a csatajelenetek rendkívül kidolgozottak, Napóleon élete nem csak a kellemetlen szerelmi életéből és csatáiból álltak, most mégis döntse el mindenki az idézetek alapján, hogy milyen hadvezért lehetett.

„Ahhoz, hogy a hadsereget megóvjuk a vereségektől, a nagy veszteségektől és a szégyentől, szükség van a katonai fegyelem szigorú szabályaira. A hadseregnek a szégyent még a halálnál is szörnyűbb csapásnak kell tartania. A nemzet könnyen talál magának új katonákat, sokkal nehezebb visszaszereznie a becsületét.”

(részlet a Napóleon című filmből)

„Egy hadvezérnek egyszerre kell határozottnak és okosnak lennie. Akik nagyon okosak, de nem elég határozottak, alkalmatlanok erre hivatásra; olyanok ők, mint az a hajó, amelynek túl nagy a vitorlázata a tőkesúlyához képest. Szerencsésebb, ha az illető kevésbé okos, de kellőképpen elszánt. Azok, akik közepesen okosak és ugyanennyire határozottak, gyakran megállják a helyüket a csatatéren; és ott vannak azok a nagy hadvezérek, akik nagyon okosak és igazán határozottak voltak: Caesar, Hannibál, Turenne, Savoyai Jenő herceg, Nagy Frigyes”

„A háború természetes állapot. Egy hadjárat kezdetén alaposan meg kell gondolni, hogy belevágjunk-e vagy sem; de ha egyszer megindítottuk az offenzívát, a végsőkig folytatnunk kell. Mert bármilyen ügyesen manőverezünk is egy visszavonulás során, a meghátrálás mindig meggyengíti a hadsereg morálját, és a siker reményéről lemondva átengedjük azt az ellenségnek. A visszavonulások is egyébként több embervesztességgel járnak, mint a legvéresebb offenzívák.”

„A háborúban a siker háromnegyed részben a katonák harci szellemén múlik, az erőviszonyok csak negyed részben számítanak. A háborúzás különleges művészet. Hatvan csatát vívtam meg. Nos, ezek során nem tanultam semmit, amit ne tudtam volna már az elsőnél.”

„A zűrzavaros időkben egy gyenge párt élén álló férfit a lázadók vezérének neveznek, De ha sikereket ér el, nagy tetteket visz végbe, felemeli országát, és maga is felemelkedik, akkor már tábornoknak, uralkodónak stb.-nek nevezik. A sikernek köszönheti az efféle címet. Ha balszerencsés lett volna, akkor megmaradt volna a lázadók vezérének, és talán a vérpadon végzi. A siker szüli a nagy embert.”

(részlet a Napóleon című filmből)

Napóleon egy nagyon különleges hadvezér és ember volt, aki a rendkívüli tehetségét keresztezte a megállíthatatlan elhivatottságával, hogy a történelem lapjain szerepeljen a neve.

Karaktere egészen biztosan egyedülálló, hadászati képessége pedig megkérdőjelezhetetlen, de vajon tényleg csak ennyi volt Napóleon? Egy tehetséges őrölt, aki egész Európát megkaparintotta, aki több millió emberélet kioltásáért felel? 

A 2024-es választások sok olyan kérdést megválaszolnak majd, amelyet az elmúlt szűk két évben feltehettünk a magyar pártpolitikával szemben. Többek közt kiderül, hogy ki nyeri meg a DK-Momentum verseny első választását (várhatóan az előbbi). Arra is fény derül, hogy a Párbeszéd képes lesz-e egyedül is jól szerepelni. A valamelyest izgalmasabb kérdés az, hogy a két nagy (egymáshoz képest értelemszerűen aszimmetrikus) blokktól tudatosan külön váló pártformációk (Jobbik és LMP) képesek lesznek-e érdemi alternatívát nyújtani a választók számára?

Míg a Jobbik - Konzervatívok (a nevükből is adódóan) a Fidesz-KDNP konzervatív alternatívájaként akarja a kormánypárti szavazókat elcsábítani, addig az LMP sokkal elvontabban kíván alternatív ellenzéki politikát folytatni. Ungár Péter a legutóbbi, pártkongresszusi beszédében újfent kifejtette az LMP attitűdbeli irányváltásának körvonalait. A párt férfi társelnöke szerint a magyar politikát meghatározza a reflexszerűség, ami két szellemi tábor állandó harcát jelenti és emellett hozzájárul a jobboldal kétharmados választási győzelmeihez.

A jelenlegi frontvonalak állásának ismeretében jogos feltevés lehet a zöld párt politikusától, hogy az ellenzéki pártoknak olyan választói rétegek felé kellene fordulniuk. Vannak olyanok, akik számára a szokványos, mindent ellenző ellenzéki magatartás inkább riasztó, semmint vonzó - azonban az ilyen jellegű váltások nem kicsit rizikósak, igencsak komoly költségekkel járhatnak egyes pártok túlélése szempontjából. Az Ungár Péter által "hiszti ellenzék"-ként jellemzett rendszerellenzékbe hajló magatartásnak annyi előnye van, hogy egy meglehetősen stabil, közel kétmilliós választói tömb számára politizál; tehát mindig lesz kereslet az ilyen igényeket kielégítő pártokra.

Egy pártnak nem olyan bonyolult megváltoztatnia a politikájának a jellegét, erre több példa is felhozható a magyar politikatörténet elmúlt három évtizedéből. Gondoljunk csak az SZDSZ váltására (kezdeti radikális antikommunizmus, később MSZP-vel koalíciós kormányzás), a Fidesz liberális pártból vált a jobboldal domináns pártjává, illetve a Jobbik által befutott pályaívre. Ezek a manőverek értelemszerűen nem egyik napról a másikra történtek meg, azonban sokkal gyorsabban, mint ahogyan a választók képesek önerőből lekövetni a pártok mozgását.

A medián szavazó elmélete (tágabban a racionális választás elmélete) abból indul ki, hogy a választók racionálisak, képesek a saját preferenciáikat következetesen képviselni, valamint könnyedén eltudják helyezni magukat egy bal-jobb tengelyen, ráadásul erről a bal-jobb tengelyről mindenki ugyanúgy gondolkodik. Az is egy alapvetés, hogy a választók zöme középen helyezkedik el, aminek következtében a pártok (az elméletben általában kettőről van szó) megpróbálnak centrumpozíciókat elfoglalni, ezáltal maximalizálni a szavazóik számát. A szavazók az elmélet szerint arra a pártra adják le a voksukat, amelyik a legközelebb állnak hozzájuk.

Az LMP taktikája akkor lenne a legkifizetődőbb, ha a magyar választók értéktérképét egy ilyen haranggörbével lehetne leírni; ebben az esetben a két szélt a Fidesz és a baloldali pártok sokasága jelentené. Mondani se kell, hogy ez a valóságban nem így van. Magyarországra a kétezres évek eleje óta óriási polarizáció jellemző, amelynek következtében kialakult egy kétblokkrendszer (a két konglomerátum közötti átjárás lehetetlen mind a politikusok mind a választók számára). A 2010-es választással a baloldali blokk sok kisebb pártra hullott, illetve a Jobbik betörésével újabb pólus keletkezett a Fidesz jobboldalán túl. A lényeg az, hogy a centrumpolitika kiüresedett, a szekértáborok nem tűrik meg a normasértőket, mindenkinek valahova tartoznia kell.

Miután a pártok és a mögöttük tevékenykedő szellemi holdudvar is így gondolkozik; a választók se tesznek másképp. A politikai pszichológia a kognitív pszichológia segítségével megállapította, hogy a választók a szavazás során nem feltétlenül döntenek racionálisan. A kognitív disszonancia elmélete szerint, ha az emberek olyan jelenséget tapasztalnak, amely az addigi meggyőződésüknek élesen ellentmond, akkor az komoly feszültséget, kényelmetlenséget okoz számukra. Ennek következtében megpróbálják ezt a feszültséget feloldani (ezt hívjuk redukciónak), ami rendre a korábbi vélelem megerősítésével ér véget, de az sem elképzelhetetlen, hogy a probléma teljes negligálásra kerül sor. akkor az komoly feszültséget, kényelmetlenséget okoz számukra

Arról is érdemes megemlékezni, hogy az emberek pártosan elfogultan értékelik a közéleti eseményeket. Amennyiben a saját pártját negatívan érintő cikkel vagy véleménnyel találkozik, akkor arról hajlamosabb megfeledkezni; ezzel ellentétben, ha a cikk pozitív hangvételű, akkor megerősíti az identitásában, illetve jobban is "raktározza el". Ugyanez igaz, ha az ellenfélről van szó; a nekünk nem szimpatikus politikai erőről szóló negatív hangvételű információk és állítások sokkal nagyobb arányban maradnak meg, mint a pozitív ellenpárok.

Ennek fényében Ungár Péter azt várja el az ellenzéki szavazók egy tekintélyes részétől, hogy olyan mentális költségek árán változtassák meg a "hisztis ellenzéki" világnézetüket, amelyek a választók túlnyomó többségének túl sokba kerülne. A kognitív disszonancia redukciója és a pártos elfogultság lehetővé teszi a választók számára, hogy kis költségek árán hozzanak a politikai preferenciájukkal megegyező politikai döntéseket. Ez sok tekintetben praktikus a demokrácia számára, hiszen csökkenti a szavazat áramlást, azaz könnyebben "ragadnak meg" a választók egy párt mellett, ezáltal némi kiszámíthatóságot visznek a rendszerbe. 

Mindezzel nem azt állítom, hogy az ügyek mentén való politizálásnak nincsen közönsége, azonban korántsem akkora a (viszonylagos, pl. 5% elérése) siker garanciája, mint a masszív ellenzéki tömbön belüli esetleges csípési sorrendmódosításnak. Azonban az LMP-nek és Ungár Péternek számolnia kell a választók lélektani következetességével, bármennyire is célszerű lenne olyan választók felé nyitni, akik a két tábor között helyezkednek el.

Beszélgetés Agócs Mártonnal, az Aurevoir. zenekar oszlopos tagjával népzenéről, a zenekarról, éneklésről és sok minden másról.

Első körben kicsit gyerekkorozzunk, kanyarodjunk vissza kisgyermekkorodra. Amikor olvassa az ember a Facebook-biotokat, akkor akár a Facebook-book-tól, akár a koncertbeharangozókon át, mindenhol az jön szembe, hogy Zsámbéki és Zsámbék környéki fiatalokból álló etnobitzenekar zenei szempontból hogyan képzeljük el ezeket a zsámbéki éveket gyerekként?

Leginkább úgy, hogy én Gyermelyen nőttem fel, a Zsámbék mellett egy falu hat kilométerre körülbelül. Hát a Szűcs, meg a Fejér tesók, ők zsámbékiak, és azért zsámbéki székhelyű, vagy azért mondjuk Zsámbékinak a zenekart, mert az ő szülői házukban, a pincében volt az első próbatermünk, és ott jött létre igazából a zenekar, meg még a gimis zenekarunk is ott próbált.

Első meghatározó élmények hangszerekkel, ha van ilyen, fel tudod idézni? Az első nagy találkozás zongorával, gitárral.

Hát nem nagyon tudom szerintem, mert apám zenész, tehát otthon én mindig voltak hangszerek. Állítólag az első dolog ever, amit a kezembe fogtam, az egy duda sípszár volt, úgyhogy tényleg szinte a születésem pillanatától kezdve a hangszerek az életem részét képezik.

Édesapádról köztudott, hogy zenész: a szűkebb családból, hogyha  kizoomolunk, akkor a tágabb családnak mi volt a hozzáállása a zenéhez? Hogyan fogadták, hogy te ezen a pályán indulsz el?

Örülve és rajongva támogatva a mai napig mindig. Jönnek koncertre, írnak, gratulálnak, nagyon kedvesek. Mai napig jönnek koncertre egyébként.

Következő néhány percben játszanánk. A beszélgetés előtt említettem egy játékot, ez lenne "A pillanat, amikor". Lényege röviden nagyjából annyi, hogy felolvasok élethelyzeteket, 6+1-et egészen konkrétan, amik úgy kezdődnek, hogy a pillanat, amikor... és ha van ilyen pillanat, ami beugrik, akkor azt egyből meg lehet osztani. Ez egy szótól 4-5-6 barokkos körmondatig bármi lehet.

Na, figyelj, jön az első: A pillanat, amikor azt éreztem, hogy van érzékem a zenéhez.

Volt ilyen:)? Talán, amikor megtanultam az AC/DC-től a T.N.T.-t, mármint az intróját, a gitártémát, vagy én legalábbis elhittem, hogy van érzéke hozzá. Az más kérdés, hogy mi lehet az ilyen globális igazság ebben, de egy akkortájt ez igazából az első dal, amit meg tudunk csinálni.

Hány éves Agócs Marciról beszélgetünk?

Tizenhárom, tizenhárom-tizennégy.

Jön a második: A pillanat, amikor a közönség először énekelte velünk a dalunkat.

Szerintem 2016-ban a Müsziben volt egy orosz várkoncert, és akkor a Rejtettelek című dalunkat bevállaltuk, hogy akkor a refrénben kiállunk, és akkor közönségénekeltetés. Persze rettegtünk attól, hogy beégünk, ezt a rettegést rengeteg alkohollal kompenzáltuk, vagy hát próbáltuk így feloldani. És sikerült is. A közönség is énekelt, és mi meg nagyon boldogan és részegen koncerteztünk.

Ez a lényeg! Na figyelj, jön a harmadik. A pillanat, amikor meglepődtem, hogy felismernek az utcán.

Mindegyik a mai napig.

Negyedik lenne a pillanat, amikor majdnem abbahagytam az egészet.

Nem volt ilyen soha.

Az ötödik a pillanat, amikor elfogott a "befutottunk" érzés. Ezt talán lehetne kötni ahhoz, amikor a közönség először visszaénekelte, és akkor egy ilyen kapocsként.

Hát ilyen se nagyon volt. Nyilván ki hogyan értelmezi a befutást, biztos tekinthető a mi pályánk is egyfajta befutásnak, de valahogy én ahhoz kötöm ezt a dolgot, vagyis az én szememben az a befutott zenész, aki tök jól meg tud élni csak a zenélésből. Ez ránk egyáltalán nem igaz, úgyhogy ebben az értelmezésben nem futottunk be.

Akkor érkezik a hatodik, a pillanat, amikor már rutinból oldottam meg a feladatot. Ez lehet éneklés, hangszer, szervezés, bármi.

Ilyen azért van, nyilván amikor egy dalt már évek óta játszol, akkor álmodban is el tudod játszani. Hogy a konkrét pillanat, mikor volt, amikor ezt éreztem. Szerintem egy esküvőn a Fejér tesóknak van még egy rakat testvérük, és a Júlia esküvőjén zenéltünk a nővérük esküvőjén, és miközben játszottuk a számot, amit énekeltem és gitároztam, azon kaptam magam, hogy azon gondolkodtam, hogy remélem, hogy rántott hús lesz a kaja, mert nagyon ennék vacsorára rántott húst, és vajon töltött káposzta lesz-e éjfélkor? Természetesen volt mindegyik, meg szokott lenni az esküvőkön, de éhes voltam valószínűleg ezen a koncerten, és megesküvőn, és mondom a dal felénél tűnt fel, hogy jaj, amúgy éneklek szöveget, meg gitározom a számot, és így működik, és nem esett szét az egész. Mondom, jee! Rántott hús alatt ment az akkordmenet. Persze, hogy hát ez ilyen a 7-es lenne és egyben a záró lenne.

A pillanat, amikor tudtam, megérte elkezdeni.

Ez folyamatos érzés igazából, amióta zenélek, azt érzem, hogy ez a legjobb dolog, ami történhet a világon, legalábbis velem.

Hát akkor a legjobb dologból picit szaladjunk vissza az időben egy nem annyira jó dolog felé, idézzük fel a koronavírus-járvány időszakát. Rögtön tőled idéznék, egyik interjúdban úgy fogalmaztál: Ha egy igekötővel kellene leírni azt az időszakot, akkor az a túl lenne. A végére már tényleg csak túl akartunk esni rajta, vagyis mindenen. Ha nincs COVID és maradj otthon és a többi, akkor valószínűleg feloszlottunk volna." Tényleg ilyen közel álltatok a feloszláshoz?

Legalábbis nekem ez a mostani, nem is tudom, benyomásom, meg megélésem azzal az időszakkal kapcsolatban. Igen, folyamatosan koncerteztünk nagyon kevés pénzért, és egyre több, iszonyatosan sok melót kellett belerakni. Egyrészt egy új lemezen dolgoztunk, akkor meg nyilván van egy csomó olyan egyéb munka a zenekar körül, ami nagyon sok energiát igényel, de senkinek nincs hozzá kedve. Pont ez egy olyan időszak is volt, hogy akkor menedzsment váltásban is voltunk, tehát egy ideig nekünk kellett csinálni mindent, a menedzsmenti részen is, és ez a túlterhelés, meg túltolás, ez kicsit így mentálisan, meg motivációban felőrölte a társaságot.

Érdekes, amit mondasz, mert ehhez képest, hogyha az ember olvasgatott 2020-21 tájékán különböző hírportálokat, akkor ezt hasonlóan leírják, ámbár utána a negyedik lemezetek megjelenésénél már megjelenik egy pozitív hang, hogy mégiscsak itt van ez az album, mégiscsak tökéletes, az Indexen olvastam ilyen jelzőket, hogy a legjobb dolog, meg a legtökéletesebb dolog, ami magyar népzenével történhetett. Ha ma visszatekintünk, akkor mit adott, vagy mire világított rá a Covid?

Talán arra, hogy néha az a legjobb, hogyha nem erőltetjük a dolgokat, és csak elengedjük, meg békén hagyjuk egymást egy kicsit, és igen, az sokkal inkább előre visz. Nem tudom, leckék az életről, gyerekeknek valami ilyesmi volt.

Tulajdonképpen a Covidnak köszönhetitek, hogy egyben maradtatok? Jót tett az a kis spét, az az egy-másfél-két év?

Olyan hosszú azért nem volt szerintem a szünet vagy igen? Na mindegy, nem is ez a lényeg, de jót tett, igen, mindenki otthon tudott lenni, meg tudott saját magával foglalkozni, és szerintem igazából erre volt mindenkinek szüksége akkor nagyon rajtunk kívülálló okokból is, de megadatott ez mindenkinek maximálisan.

A legnagyobb lényeg, hogy egyben maradtatok. Nyargaljunk tovább, szerintem jó néhányan kíváncsiak lennének arra, hogy az alkotói folyamat hogyan néz ki nálatok. Itt alapvetően a dalkezdemények előtti fázisra gondolok, amikor leülök alkotni, mert van egy elképzelésem. Mi ez az elképzelés, miből inspirálódtok?

Engem például a környezetváltozás az tud inspirálni, azt vettem észre magamon, hogyha nem otthon vagyok, vagy nem megszokott környezetben vagyok, akkor sokkal jobban és könnyebben jönnek az ötletek, úgyhogy amikor tehetem, akkor elő is veszem ilyenkor a hangszert. Például fesztivál backstage-ek, amikor van az a senki ideje, van ugye senki földje, meg van a senki ideje, ez a beállás és a koncert közötti időszak. Ez fél óra, de akár 4-5-6 óra is lehet, és nagyon sokszor tényleg nem tudsz mit csinálni ebben az időszakban. Nem tudom, mert körbemész a fesztiválon, akkor az úgy oké, azzal letudtál egy fél órát. Esetleg, hogyha viszel magaddal számítógépet és dolgozol vagy egy könyvet, amit olvasol, akkor az így tök jó, de nagyon másra nincsen lehetőséged, mert nyilván hazamenni nem tudsz, mert el vagy menve, még az ivás nyilván ilyenkor ott van, mint régi jó barát, de azért az sem annyira tanácsos a koncert előtt, legalábbis túlzásba vinni semmiképp. Úgyhogy azt szoktam csinálni általában, hogy fel-alá mászkálok és közben gitározok és bambulok, és tök jó ötletek szoktak ilyenkor születni. Vagy amikor lemegyek Pécsre a bakáékat meglátogatni. Ott is azt vettem észre, hogy ömlenek belőlem az ötletek. Kérdés, hogy milyenek, de mennyiségre, mindenesetre jönnek, és igen, szóval a környezetváltozás az egy nagyon inspiráló dolog tud lenni, meg hát a fájdalom az nagyon idegesítő, hogy minél szarabbul vagyok, annál jobb ötleteim vannak, és annál több. Bezzeg amikor boldog vagyok, akkor egy sort nem tudok leírni. Ezt a kettőt mondanám, a fájdalom és a környezetváltozás. Azt kéne kipróbálni, hogy összetört szívvel utazgatni fel a rá egy gitárral, és lehet, hogy akkor megírnám előre az összes dalt, amit így nem tudom, a 40 év alatt írnék, vagy aki tudja, mennyi alatt.

A klasszikus, "egyszálgitáros" dalszerzés - akkor téged mindenképpen - a zenekar egészét mennyire jellemzi?

Fejér Misi meg én szoktunk így - ahogy említetted - klasszikus egyszálgitáros módon dalokat írni. A többiek inkább a műhelymunkában hisznek, meg az ilyen alkotótábor a zenekarral, amire elmegyünk, és akkor ott mindenki hozza az ötleteit, azt így közösen megvitatva, meg megszavazva megemésztjük, meg átformáljuk, meg megírjuk, úgyhogy igen, nagyjából az a dinamika, hogy a Misi meg én vagyunk, az ilyen egyedül elvonulós dalszerzők, a többiek meg a "jammelős" és műhelymunkás dalszerzők.

Ha prezentáltok egy ötletet, akkor mennyire jellemző a demokrácia, hogy van beleszólás, vagy ezt kész tényként kezelitek, hogy márpedig ebből csinálunk valamit?

Abszolút van demokrácia, mindig mindenki beleszólhat és szóljon is bele mindenbe, mert szerintem minél több vélemény van ütköztetve, annál jobb lesz a végső, nem tudom, konszenzus, vagy szintézis, ami ebből létrejön. Úgyhogy ez amúgy jellemző is a dalainkra, hogy hosszú idő alatt születnek meg, de az biztos, hogy az első ötletnél sokkal-sokkal jobbak a végeredmények. Pont ezért, mert nyolcan vagyunk a zenekarban, és nyolcféle nézőpont és vélemény találkozik, és nagyon nagy idézőjelbe téve vív meg ezeken az alkotói folyamatokon keresztül.

Általában dalaitokat hallgatva vagy te énekelsz, vagy a Misi. A jövőben - a Carson Coma-nál láthattuk, hogy esetleg más is a klasszikus frontemberen vagy a Barni a doboson kívül énekel - terveztek ilyesféle nyitást, hogy akár többen, vagy akár más énekel?

Abszolút nincs ez megtiltva, ha bármikor bárki szeretne, akkor nyugodtan lehet nyomni.

A műfajotok sajátossága, vagy a műfajnak a sajátossága, hogy nem lehet vele, de talán nem is kell több tízmilliós, húszmilliós lejátszást generálni, mivel nagyban eltér a mainstream áramlattól, mégis velem mindig felmerül a kérdés, hogy miként vagy hogyan veheti fel a népzene, vagy a ti zenétek a versenyt a kurrens és populáris műfajokkal. Egyáltalán fel kell-e venni a versenyt?

Nem egy ligában játszik a kettő, a mainstream az általában egy nagyon sekélyes termék. Nem nagyon nevezném zenének, meg művészetnek, a tisztelet a kivételnek nyilván, meg az sem mindegy, hogy a '60-as években gondolkozunk a mainstreamről vagy ma, de most a maira gondolok elsősorban nyilván, nem mintha ne lettek volna borzalmas dolgok a '60-as években is, de zárójel bezárva. Szóval egyáltalán nem egy liga, a kettő, ezért nem is nagyon érdemes versenyeztetni. Az egyik az egy örök élő dolog, a másik meg egy ugyanolyan termék, mint nem tudom, az a műanyag palack vagy ez a cipő a lábamon, ami egy idő után elhasználódik, és kidobjuk a kukába, és jön helyette egy másik. Persze, hogy rövid távon, meg hogyha biznisz szempontból nézzük meg, akkor sokkal jobban megéri, de mindig hittem, meg szeretném hinni továbbra is, hogy vannak ennél sokkal magasztosabb célok és lehetőségek abban, hogy zenélünk, minthogy nem tudom, óriási nézettségünk legyen, meg nagyon sok pénzünk.

Akkor a zenélés mellett azt elmondhatjuk a zenehallgatási szokások terén, hogy te vagy a zenekar tagjai, inkább az ilyen alternatívabb, kevésbé hallgatottabb, kevésbé populáris zenék vagy műfajok, előadók iránt nyittok.

Nehéz erre válaszolni, mert...

Vagy mindenevők vagytok alapvetően?

- Hát figyelj, a Beatles az nagyon is ismert és népszerű, és imádja mindenki a zenekarban, viszont mégsem mondjuk erre a zenekarra gondolunk valószínűleg, amikor felmerül egy ilyen kérdés, vagy amikor az alter vs nem alter kérdéskörben beszélgetünk. Szóval szeretjük a popot is nyilván, meg a nagyon híres és nagyon népszerű előadókat is, tehát ez nem kizáró ok egyáltalán. Maga a mondanivaló, meg maga a zene az, ami alapján zenéket hallgatunk, és e tekintetben meg leginkább a régebbi zenék felé orientálódunk, meg a hangszeres zene felé.

Behoznám azt a szálat, ami a legtöbb zenésznél itt ki is írtam, hogy örök topik, ez pedig nem más, mint a külföldre való kijutás. Ezen gondolkoztatok-e már valaha?

Persze álmodozunk erről mindig, de ez egy olyan dolog, hogy vagy nagyon nagy szerencse kell hozzá szerintem, vagy hát abban az országban kell élni, amelyikben szeretnél befutni. Nyilván, mivel a magyar nyelv nem világnyelv, így azzal nem nagyon van lehetőség globális ismertségre szert tenni. Az angolul éneklő zenekarok, akik Magyarországon működnek, ezeknek a zenekaroknak a tagjai pedig mondták, hogy sajnos innen nem annyira működik ez a világhír dolog, ahhoz muszáj lenne valamilyen, hát a zeneipari nagyhatalmak egyikében élni, mert ott történnek a dolgok, ott történnek a csodák, és hogyha nem vagy a tűzhöz közel, akkor igazából tényleg, ha csak nincs valami isteni, óriási szerencséd, akkor nem annyira van lehetőség a világhírnévre, de persze egyáltalán nem lehetetlen, meg attól, hogy nekem nem sikerült, az nem jelent semmit, de mindenesetre ez a tapasztalatom eddig.

Ennek dacára egy kisebb-nagyobb európai, közép-európai turné van tervben? Tehát visszamenni mondjuk úgy a kezdetekhez, a pár száz fős klubok világába.

Jó lenne nagyon, nagyon nehéz lenne nálunk kivitelezni, mert mindenki dolgozik, a fél zenekarnak családja van gyerekekkel, és így a magánélet, munkahely dolgok miatt nem tudom, hogy el tudnánk-e menni valaha mondjuk egy ilyen három hétre, egy hónapra otthonról. Úgyhogy ilyen egészen földhözragadt akadálya van ennek szerintem. Bár hogyha adódna a lehetőség, akkor lehet, hogy megoldaná mindenki, de hogy is mondjam, ez olyan, hogy nem adódik, mi meg nem kergetjük, pont ezért, mert a realitás az az, hogy tényleg nem tudnánk elmenni ennyire hosszú időre otthonról.

És ha maradunk a realitások talaján, más néven belföldön, akkor mi az a belföldi helyszín, vagy mi az a belföldi esemény, ami mindenképpen még ott szeretnétek lenni, amit még meg akartok valósítani?

Tripla teltház, Aréna!

Feat Azahriah?

Persze, nyilván vannak ilyen gyermeki álmok, hogy az ilyen nagy arénákat megtölteni, és akkor teltház, és óriási rock and roll, sztárság, de igazából már az, ami van, már az is nagyon-nagyon jó, és tök elégedett vagyok vele, úgyhogy úgy szoktam fogalmazni, hogy amit terveztünk, azt már bőven túlszárnyaltuk, úgyhogy innentől minden csak ajándék és mindennek örülünk. Persze azért a Puskásban szívesen játszanék, kedves Puskás Aréna szervezők, nem fogunk sok embert vinni, rohadt nagy bukó lesz, de légyszi, hívjatok meg, köszi!

Amikor indultatok, említetted, hogy az eredeti terveket már túlszárnyaltátok, mik voltak ezek az eredeti tervek anno x éve?

Az volt, hogy legyen 5000 lájkunk a Facebookon, és egy teltházas koncertünk az A38 hajón, ez volt az abszolút elérhetetlennek tűnő álmunk. És aztán egyszer csak sikerült mind a kettő, és természetesen az volt a nagyon emberi reakciónk, hogy még többet akarok. Úgyhogy azóta is ebben vagyunk.

És azóta a Tripla Puskás.

Persze, Wembley! Igen, hogyha személyesen engem kérdezünk, akkor az, hogy az Oasis előzenekara lennék. Természetesen ehhez előbb az kéne, hogy álljanak össze újra. Igazából ha összeállnak, akkor nekem már az is elég, nem kell, hogy az előzenekarokon mindig álljanak össze.

Egyébként fordulópontot érzékeltetek, mint zenekar, amikor valami átkapcsolt? Most nem feltétlen az 5000 like, hanem ami úgy kézzelfoghatóbb.

Az idei nyarat egy ilyennek gondolom, meg így éltük meg. Fölkerültünk nagyszínpadokra, és igazából egész nyáron mindenhol nagyon sokan voltak a koncertjeinken. Ez nagyon meglepő volt, mert korábban is volt már rá példa, hogy egészen nagy tömegek előtt játszhattunk, akár saját jogon is, mármint hogy a saját közönségünk előtt. De azért az volt a jellemző, hogy vannak ilyen kiemelt koncertek, kiemelt fesztiválok, meg budapesti nagykoncertek, amik így nagyon jól működnek, a többinél meg hát ilyen lutri volt, hogy most a teljes érdektelenség és nulla embernek játszás, vagy akár a tömegeknek játszás. És most így nagyon stabilan minden egyes koncertünkön nagyon sokan voltak, és nagyon nagy érdeklődés övezte a kis zenekart. És most tényleg ez volt az első olyan nyár, amikor azt éreztük, hogy Úristen, mi tényleg egy zenekar vagyunk?

Beszéljünk kicsit a népzenéről és annak pozíciójáról így a ma Magyarországán, hogy látjátok a mostani helyzetet belföldön? Milyen lehetőségei vannak? Akár egy népzenésznek, akár a népzenének, mint műfajnak.

Magyarországon elég jó mind a kettőnek a táncházmozgalom miatt, mert több, mint 51 éve van táncházmozgalom. Az egyik legnagyobb szubkultúrája az országnak, és ha szeretnéd, akkor nagyon-nagyon magas szinten tudod művelni Magyarországon a hagyományos kultúrát a táncházmozgalomnak köszönhetően, legalábbis a tánc és a zenei részét mindenképp.

Úgyhogy népzenészként minden adva van ahhoz, hogy kiteljesedj Magyarországon. Szerintem elképesztő mennyiségű felgyűjtött népzenei anyag van Magyarországon, hát konkrétan a legnagyobb az egész világon. Nagyon jó oktatási intézményeink vannak, nagyon-nagyon jó zenekaraink, meg zenészeink vannak, azért rendezvényből sincs hiány, szóval haknizni is el tudsz menni vígan, ha úgy van. Úgyhogy egy viszonylag stabil életpályamodell amúgy a népzenész Magyarországon, természetesen, hogyha jó vagy.

Ennek fényében milyen jövőt jósolsz neki? (A népzenének)

Nagy változást nem tudok elképzelni. Nyilván az lenne a legjobb, hogyha hirtelen az emberek, mármint hogy mindenki elkezdene énekelni, leginkább népdalokat és visszakanyarodnánk ebbe a száz évvel ezelőtti állapotba, hogy van egy ilyen kollektív tudatunk, aminek egy nagy részét teszi ki a népdalkincsünk ismerete és használata, de nyilvánvalóan ez most már a tömegtársadalomban és a modern világban vagy posztmodern, vagy metamodern, szóval a mostani világban ez már nem fog megvalósulni. Az egy érdekes kérdés szerintem ezzel kapcsolatban, hogy ha már éneklés, hogy mikor és miért tűnt el a magyar társadalomból az éneklés, nem is csak a népdalok éneklése, hanem úgy en bloc, az éneklés, mint cselekvés. Mert azért, ha kimész az Oktober Festre, a második sor után már üvöltözik a fiataloktól az öregekig a német népdalokat, meg műdalokat, ami éppen eszükbe jut, de a szlovákok ugyanígy, meg a románok is, az írek, meg az angolok, a szerbek, stb. Magyarországon meg valahogy ez így elveszett ez a dolog. Nyilván én zenész vagyok, és sokat lógok zenészekkel. Ebben a nagyon kicsi szakmában értelemszerűen nem veszett el, de úgy átfogóan, ha a magyar társadalomra gondolunk, akkor nagyon kiveszett az éneklés, de javíts ki, hogyha nincs igazam, de én tényleg azt tapasztalom, megtapasztaltam, hogy tökre nincs már meg ez.

Hát vagy adott szubkultúrákban még?

Igen, hogy egy adott érdeklődési kör iránt érdeklődők köre. Tudatosan műveli ezt a dolgot, hogy éneklés, de pont ez lenne a lényeg, hogy ne tudatosan műveljük, hanem az annyira természetes legyen, mint majdhogynem, mint a levegővétel, vagy az, hogy találkozunk egymással, mert gyárilag közösségi lények vagyunk, és muszáj találkoznunk, mert egyedül boldogtalanok leszünk. Igen, most jól feltettem a nagy kérdést, és nem tudom megválaszolni, csak gondoltam, bedobom a témát, ha van erről véleményed.

Én még olyan általános iskolába jártam, ami abszolút zenei orientációs. Nem feltétlen olyan, hogy Kodály (Zoltán Ének-zenei Általános Iskola), de hogy így maga a körítés, meg a szellemiség az abszolút, én is kórustag voltam másodiktól nyolcadikig, most az egyetemen újjáalakult a Covid után a kórus, tehát azért mondtam ezt a szubkultúrát, hogy szerintem ilyen szigetcsoportok elvétve vannak, tehát én így nem temetném az egészet, de az tény, hogy az összkép...

Tök jó! Ja nem azt mondtam, hogy meghalt az éneklés, és nem lesz, mert természetesen lesz. Vannak erre ilyen jó szakszavak, mint aktívan kollektív műveltségi javak, hogy mint aktívan kollektív műveltségi "jav", ilyen értelemben veszett el az éneklés, és persze mint passzív, passzívan kollektív, úgy létezik, meg létezni is fog. Mindenesetre bocsánat az intermezzoért, ez csak egy kicsit szívfájdalmam, ez az éneklés dolog.

És a jövőben, ha már itt éneklésezünk ennyit, mint mentor, akár mint tanár egy ilyen táncházmozgalom-szerű, most nem feltétlen ekkora keretekben, de mint kiscsoportos foglalkozás, délutános foglalkozás, éneklés, terén gyerekeknek tervezel-e vagy terveztek-e zenekari szinten valamiféle nyitást? Nyilván nem most, hanem egy távolabbi jövőben.

Nem hiszem, hogy amúgy erre fogunk elmenni, nem fogunk efelé szakosodni. Nyilván ez az oktatás, meg az ilyenfajta munka az lehet, hogy ez egy külön életet igényel, hogy eleve megtanuljuk, a műveléséről ne is beszéljünk, de egyszer-egyszer nagyon szívesen és a legnagyobb örömmel csináltunk, meg csinálunk, meg fogunk is csinálni ilyesmiket. Bár egy kicsit az a gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy amikor már ilyen hivatalos keretrendszerbe van ez rakva, akkor már pont elvész a lényege, vagyis az előbb, amiről beszéltünk, ez az éneklés nyilván, hogyha ez már szervezett formában történik, az már nem csak úgy van, és ettől még nem értéktelenebb, vagy értékesebb, csak más a funkciója, de azt tudom mondani mindenkinek, hogy ha teheti, énekeljen, mert jót tesz a léleknek, meg lehet, hogy a testnek is valószínűleg, mert rezegnek a testrészeink közben, és mivel erre vannak kitalálva ezek a testrészeink, biztos, hogy az jó nekik.

Kanyarodjunk tovább a Budapest Parkokkal, albumokkal, nem kevés koncerttel kikövezett utatokra: a ti jövőtöknek mi a zenéje? Ezt felbonthatjuk akár úgy is, hogy egyéves távlat, ötéves távlat és tízéves.

Most leginkább kétévesben gondolkodunk, mert 2025-ben lesz 10 éves a zenekar, és nyilván egy nagyon nagyszabású, tízéves születésnapi koncerttel, és egy, hát ha van az a kifejezés, hogy nagylemez, akkor most megpróbálom behozni a nagyon nagylemez kifejezést. Ezt most nem úgy értem, hogy ilyen filozófiai értelemben, hanem tényleg ilyen mennyiségjelzői értelemben, hogy sok dal, meg az eddigi legnagyobb munkánk lesz. Nagyon remélem, hogy el is készül, de csak el fog. Szóval 25-re tervezzük ezt, és 2024-re pedig leginkább az a terv, hogy haladjunk tovább azon az úton, amin 23-ban elindultunk, vagyis amire rákerültünk 23-ban, természetesen lesznek új dalok. idén is egy 3-4-et tervezünk kiadni, és őrületesen koncertezés egyébként a terv. Elfáradás, hogy aztán nagyon sok kedvünk legyen a próbateremben ülni és lemezt írni.

Ez akár lehetne a következő kérdésem, hogyha meg kéne fogalmazni, hogy mi a legfőbb célotok, vagy küldetésetek a próbatermezésen és a koncerteken túl, mi lenne az?

Egészen önző célja is van annak, hogy zenélünk, hogy nekünk jó legyen, de természetesen vannak ennél magasztosabb céljaink is ezzel az egésszel. Például, hogy másoknak is jó legyen, nagyon örülünk akkor.

És ezáltal nektek is jó, bezárul a kör!

Abszolút ez oda-vissza megy, igen. Úgyhogy van egy ilyen egészen filantróp jellegű törekvésünk is, hogy örömet okozzunk másoknak, meg valamennyire egy kis kultúrharc is van benne, nyilván nem azt mondom, sőt, hogy a mi zenénk az egy akkora nagy művészeti alkotás lenne, meg mit tudom én, hogy majd ez menti meg a magyar kultúrát, de egy nagyon picit szeretnénk hozzátenni ehhez a nem is megmentéshez, inkább éltetéshez, mi is a zenekarunkkal.

A végén azt még így zárásképpen feltétlenül meg kell kérdeznem, hogy a Mocsár című szerzeményetekben van az ikonikus, "azt a kutya mindenütt..." sor és ott koncerteken visszatérően üzentek bizonyos személyeknek, itt a Jencinek és Edinának sok szeretettel, majd az akkordlehúzás részre gondolok. Róluk mit lehet tudni, ha már ilyen visszatérő elemek?

Nagyon szeretném tudni én is, hogy ki Jenci és Edina, mert van egy nagyon jó videó a Youtube-on a Dányi Krisztofer nevű roma csávó játssza ezt a népdalt, meg a haverja vokálozik, és elképesztően jól játsszák. Szerintem az egész táncházmozgalom kábé abból a videóból ismeri. Jó, nem, de a fiatalabbak nagyon sokan az biztos, az én korosztályom is.
Dányi Krisztofer azt a kutya mindenit, ezt kell beírni a Youtube-ra, és ott úgy kezdődik a videó, hogy nyomjq az akkordot és játsszák a "Jencinek és Edinának sok szeretettel hoppá: Azt a kutya mindenit... és így tovább, igen. Szóval ez csak egy idézet ebből.

Most "taggelted" a művész urat!

Abszolút, igen. Nagyon-nagyon jó Dányi Krisztofer, hallgassátok! Nevezhetjük vajon gyűjtésnek azt, amikor az adatközlő saját maga teszi közzé az adatot, akkor az nem gyűjtés, hanem az csak közlés, bármit én begyűjtöm tőle, persze, de igazából ez részemről egy sokkal passzívabb és nem nevezhető kutatásnak, mint amikor elment a Bartók Béla falura.

Más típusú gyűjtés, modern köntösben.

De milyen boldog lenne most Bartók, hogy fölmegy az internetre és tele van népzenével, amit maguk az adatközlők töltenek föl. Ülne a gép előtt nagyon boldogan, és elemezné a sok zenét. Milyen jó dolgunk van egyébként!

(Borítókép forrása: facebook.com/aurevoirzenekar)

Az Egyesült Államok világvezető státusza lassan egy évszázada általánosnak vett tény. Már az első világháború utáni európai újraépítés jelentős részét is amerikai bankok finanszírozták, a második világháború végeztével pedig egyértelműen az USA lett a világ nem szocialista részének vezetője. A Szovjetunió összeomlása és ezáltal a kétpólusú világrend megszűnése után ez a hegemónia még tovább erősödött, az Egyesült Államok a világ egyedülálló szuperhatalmává vált. Napjainkra ez a pozíció egyre inkább veszélyeztetve van Kína felemelkedése által, ugyanakkor jelenleg még nem jelenthető ki, hogy az ázsiai ország utolérte volna riválisát, annak ellenére sem, hogy egyes gazdasági mutatókban – pl.: vásárlóerő-paritás – már ők szerepelnek jobban. Ennek az amerikai dominanciának számos összetevője van, azonban az egyik, ha nem a legfontosabb tényező, az ország földrajzi elhelyezkedése és adottságai ritkábban kerülnek említésre. Ez a cikk igyekszik ezen a hiányon enyhíteni.

Az Egyesült Államok a világ harmadik legnagyobb országa, területe közel 10 millió négyzetkilométer. Éghajlata kifejezetten kedvező, legnagyobb részt a mérsékelt kontinentális éghajlat jellemzi, aminek köszönhetően természetes erőforrásokban – legyen szó termőföldekről, vagy éppen kő-, és palaolajról – kifejezetten gazdag. Népességet tekintve szintén a világ harmadik legnagyobb országa a maga 330 millió lakosával, népsűrűsége azonban csak közel a harmada az európainak. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy van még területe a potenciális növekedésre.

Kifejezetten kedvező a vízrajza, Szűcs Róbert magyar geográfus képén tökéletesen látszik, hogy lényegében az egész országot behálózzák a folyóvizek. Legjelentősebb a Mississippi-Missouri, illetve mellékfolyóik (az illusztráción rózsaszínnel), amelyek Amerika teljes középső részét lefedik. Ehhez hozzáadódik az északi határ mentén található Nagy-tavak (az illusztráción világoszölddel) vízrendszere, amelybe az Erie-csatornának köszönhetően beletartozik a Hudson folyó is, torkolatánál New Yorkkal. A két hálózat segítségével az Egyesült Államok kétharmada egy nagy, belföldi vízisztrádaként is felfogható, amely sokkal gyorsabbá teszi az áruszállítást, kereskedelmi előnyt biztosítva ebből kifolyólag az országnak.

Szűcs Róbert geográfus illusztrációja Amerika vízrajzáról / forrás: © imgur / Fejetlenfej

Földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően katonai támadástól lényegében nem kell tartania. Két szomszédos ország határolja, Kanada és Mexikó, amelyek sem méretben, sem erőforrásban nem veszik fel a versenyt az USA-val. Jóllehet Kanada nagyobb kiterjedésű, de területének nagy része lakhatatlan az éghajlata miatt. A többi, szárazföldön nem határos országgal szemben pedig az úgynevezett óceánpajzs biztosít természetes védelmet. Ezt a gyakorlatban a szomszédos kontinensektől való iszonyatos távolság testesíti meg, aminek köszönhetően partraszálló akció kivitelezése lényegében lehetetlen. Szintén természetes védelmet kínál a Mexikói-öböltől keletre található kis szigetek hálózata, amely az óceáni viszonytagságokkal, valamint a 18-19. században még igencsak aktuális kérdésnek számító kalózokkal szemben is védelmet nyújtott. Geopolitikai pozícióját tovább erősíti, hogy amíg Észak-Amerikában kevés nagy ország található, addig Latin-Amerika nagyon széttöredezett. Rengeteg kisméretű ország figyelhető meg, amelyek méretüknél fogva nem jelentenek fenyegetést az Egyesült Államokra. Annak érdekében, hogy ez a felállás ne is változzon, az USA természetesen számos alkalommal fellépett a saját érdeke védelmében.

Társadalmi szempontból Amerika egy olvasztótégelynek tekinthető, amely számos etnikai csoportot integrált egy államon belül. Az eredeti őslakosok mára már szinte teljesen kihaltak, jelen vannak azonban a különböző európai népektől – olasz, ír, magyar – elkezdve, a kínaiakon keresztül, az afrikaiakig szinte minden nemzetiség. Ez magában azonban még nem jelentene előnyt, azonban az Egyesült Államok unikális módon képes volt ezeket a nagyon eltérő kulturális-, és történelmi hagyományokkal rendelkező népcsoportokat, egy közel homogén társadalommá formálni. Ezt a folyamatot természetesen sem rövidnek, sem konfliktusoktól mentesnek nem lehetett nevezni, véget pedig a mai napig nem ért. Ugyanakkor látva azt, hogy a jelenkorunkban mekkora megoldatlan problémát tud jelenteni csak egy-egy népcsoport társadalmi integrálása is, az egyértelműen kijelenthető, hogy az USA elért eredményei figyelemreméltóak.

Földrajzi szempontból egyetlen igazán negatív aspektusnak a gyakori természeti katasztrófák említhetők. Ezek közül legjelentősebbnek a hurrikánokat lehet nevezni, amelyek szinte évről-évre komoly pusztításokat végeznek az ország keleti-, és délkeleti részén. Ezen hurrikánok a Karib-tenger felett jönnek létre, majd a szárazföldhöz érve egy természetes kürtőbe kerülnek, amelyet a Sziklás-hegység, valamint az Apalache-hegység szegélyez. Két leghíresebb példa, amit említeni lehet a 2005-ös Katrina-hurrikán, amely a Mexikói-öböl térségére, kiemelten New Orleansra csapott le, valamint a 2012-es Sandy-hurrikán, amelyik a Keleti-partot és New Yorkot pusztította.

New Orleans a Katrina hurrikán után / forrás: insideclimatenews.org

Összességében elmondható, hogy az Egyesült Államok földrajza talán az egész világon a legideálisabbnak tekinthető. Természetes ellenségei gyakorlatilag nincsenek, geopolitikai döntéseit pedig annak rendeli alá, hogy ez status quo fenn is maradjon. Ennek ellenére Kína egyre nagyobb ütemben zárkózik fel, az pedig jó eséllyel csak az idő kérdése, hogy mikor alakul ki egy újabb kétpólusú világrend.