A nyugati külpolitikai híradásokban igen gyakran olvashat az ember Iránról és különösképpen arról, hogy milyen újabb gaztettet követett újra el ez a furcsa ország. És valóban, ez a jogtudósok uralmán alapuló, elvben teokratikus köztársaság egy rendkívül sajátos hatalmi berendezkedés, ami Irán 2500 éves történetét szemlélve érthető, hogy miért került hatalomra és miért rendelkezik nagyhatalmi ambíciókkal korunk világpolitikájában is.
Sajátos geopolitikai helyzete, sokszínű földrajza és összetett etnikuma miatt Irán a történelem folyamán mindig különleges úton járt. Ezek a tényezők eltérő korokban ugyan, de mindig hasonló problémákat kölcsönöztek az iráni területeknek.
A hasonló problémákra pedig gyakran hasonló válaszok és megoldások születtek, ezért számos kontinuitás figyelhető meg Irán történelmében.
A mai Irán területe geopolitikai szempontból kulcsfontosságú, hiszen az ország területe gyakorlatilag az egyetlen szárazföldi átjárót biztosítja Kis-Ázsia és a Közel-Kelet között. Ez történelmi perspektívából szemlélve fokozottan igaz, különösen azért, mert az ország területi kiterjedtségének csúcspontján a mainál jóval nagyobb méreteket öltött. A kiterjedtség pedig nem egyszerűen területi fennhatóságot jelentett, hanem a központi iráni szellemi és ideológiai irányvonalak kihatásának hatalmas mértékű magnitúdóját is, aminek a mai napig látható hatásai vannak.
Irán kelet és nyugat közé való „beékelődése” törvényszerűen azzal járt, hogy az ország a két pólus közötti átjáróvá és közvetítővé vált.
Ez az „átmeneti” helyzet azt is jelentette, hogy Irán mind a két irányból számíthatott penetrációra, mind katonai, mind ideológiai, kulturális értelemben.
Behatások kelet felől
Iráni sivatag(forrás: / Kamran Gholami / pexels.com)
Irán keleti határa földrajzi értelemben sohasem volt letisztult: a sivatagos és sztyeppei területek beleolvadtak a birodalomba, azonban ezeken a vidékeken állandó népességmozgás volt megfigyelhető. Ez a váltakozó környezet pedig nem egyszer sodort olyan idegen népeket az iráni vidékekre, melyek etnikai kihívást és militáris fenyegetést is jelentettek a birodalom számára.
Ez igaz az 5-6. század környékén megjelenő hunokra és az évszázadokkal később hódító mongolokra is.
Mindkét támadó fél képes volt az iráni fennhatóság fegyveres erővel való megszerzésére és a szuverenitás átmeneti birtoklására, azonban nomád népekként nem tudtak kihívást jelenteni az egyébként fejlett perzsa birodalomszervező ideológiára és a kultúrára. A hunokat követően megjelenő török törzsek sokasága annyiban különbözik az előbbiektől, hogy a törökök hatalmuk elvesztését követően is a birodalomban, illetve a régióban maradtak. Etnikai szempontból a mai napig fontos részét képzik a környék társadalmainak, de a török bevonulás sem jelentett ideológiai vagy kulturális kihívást.
A modern korból az orosz behatolásokat érdemes kiemelni, amik katonai szempontból nem meglepő módon sikeresek voltak, de az ideológiai terjeszkedés nem tudta igazán elérni az országot.
Ugyan Észak-Nyugat-Iránban megjelentek marxista tanokat valló szervezetek, ezek soha nem tudtak számottevő társadalmi támogatottságra szert tenni. Az ország keleti határai egyébként ma sem mondhatók feszültségektől mentesnek: Afganisztán és Pakisztán szunnita világával is folyamatosak az összetűzések.
Megfigyelve ezeket az időben egymástól meglehetősen távoli példákat elmondható, hogy keleti irányból Iránnak a történelem folyamán valamennyiszer katonai kihívásokra kellett reagálnia. Ezek a katonai behatolások azonban egyik esetben sem hoztak magukkal egy olyan ideológiát, ami képes lett volna egy új alternatívaként felváltani a korábban uralkodó szellemi vezérelvet.
Behatások nyugat felől
Az Iránba nyugat felől érkező behatolások éppen az ideológiai faktorban különböznek a keleti hatásoktól. A nyugati fenyegetések ugyanis rendszerint olyan nézeteket hoztak magukkal, amik megkérdőjelezték a vezető iráni ideológiát. Nem véletlen, hogy az irániak mindig ebben látták a legnagyobb veszélyt, és ez ellen igyekeztek a leginkább védekezni.
Ugyanis a sikeres, ideológiával fűszerezett nyugati támadások rendszerint teljes egészében megbontották az iráni politikai struktúrát.
A virágzó perzsa kultúrára elsőként a hellén civilizáció jelentett a kulturális értelemben is riválist, Nagy Sándor hódításai nyomán pedig görögök sokasága telepedett le iráni területeken. Azonban a perzsa lakosság idegenkedett a hellén kultúrától, nem vette azt át. A hellén hatások nem tudták alapjaiban felforgatni a domináns perzsa kultúrát, hanem innentől fogva a két tradíció egymás mellet létezett.
Később a Római Birodalom és a keresztény vallás jelentett újabb nyugati fenyegetést.
A keresztény vallás sokáig megtűrt volt a birodalomban. Amikor azonban a katonai rivális Római Birodalomban államvallás lett a kereszténység, a perzsák szemében, mint ideológia vált riválissá, ezért üldözni kezdték a hívőket. A kereszténység ezáltal nem tudott olyan mértékben elterjedni, hogy az iráni tömegek vallása legyen, de a Bizánci Birodalom szomszédsága miatt még sokáig fontos rivális vallás tudott maradni.
Nem sokkal később tendencia jellegében nagyon hasonlóan érkezett meg a birodalom területére az iszlám. A részben a szerencsének is köszönhetően sikeres arab támadások azért tudták hosszútávra átalakítani az iráni politikai és vallási struktúrát, mert ehhez tökéletes keretrendszert biztosított az iszlám.
Ez a politikai vallás 300-350 év alatt teljes mértékben ki tudta szorítani a korábbi zoroasztriánus vallásosságot az országból, Irán pedig, mint önálló állam, évekre megszűnt létezni.
Az iszlám államideológiai szerepét évszázadokkal később a modern Európa politikai és ideológiai vívmányai kérdőjelezték meg. Nem csak, hogy megkérdőjelezték, hanem 1925-től a ’79-es forradalomig a nyugati típusú szekuláris államfelfogás uralkodó ideológiaként tudott funkcionálni, ezzel háttérbe szorítva az iszlám politikai ambícióit. Az iráni forradalom erre a nyugat felől jött ideológiai behatolásra volt válasz.
Imádkozó férfi (forrás: /mohammad ramezani / pexels.com)
Középpontban az államideológia
Látható tehát, hogy az iráni államszervezet működésében mindig kulcsfontosságú szerepe volt az államideológiának (államvallásnak). Természetesen ez is szorosan összefügg a korábban már vázolt „kompország” jelleggel.
Ezenfelül a kívülről jövő behatások mellett azt is meg kell említeni, hogy Irán területének földrajza sem egységes: a sokszínű éghajlatú területeken eltérő megélhetési formát kell, hogy válasszanak az emberek.
A terület egybentartása és központi irányítása ilyen körülmények közepette rendkívül nehéz feladat, ezért van szükség egy olyan ideológiára, ami az ország valamennyi vidékének összekapcsolására alkalmas. Ezt a jelenséget, miszerint a hatalom egy tőle elválaszthatatlan ideológiával tart össze egy heterogén államot, a szakirodalom ikerelméletként emlegeti.
Nem véletlen tehát, hogy Irán autonóm döntés formájában sohasem kötelezte magát el nyugati vagy keleti irányba, lehetőség szerint mindig egy harmadik utat választott.
Az első átfogó ideológiát a zoroasztrizmus tudta biztosítani, ami a pártusok idejében vált államvallássá. A zoroasztrizmus évszázadokon át képes volt arra, hogy egy közös pont legyen a több szempontból is divergáló birodalomban. Azonban a hanyatló birodalmat sikeresen meghódító arabok és az erőszakkal is beáramló iszlám egy hosszabb folyamat következtében szinte teljesen fel tudta számolni a zoroasztrizmus hagyományát.
A korábbi államvallásból mára egy kevesebb, mint 200.000 ember által gyakorolt jelentéktelen vallás lett.
Ebből az is látszik, hogy az állam és az általa képviselt ideológia olyan szorosan összekapcsolódik, hogy az állam bukása szinte automatikusan magával hozza az ideológia bukását is.
Egyébként az iszlám a korai (szunnita) szakaszában tulajdonképpen nem is államideológiaként funkcionált, hiszen úgy váltotta fel a zoroasztriánus hagyományt, hogy mögötte nem egy iráni állam állt, hanem a területek betagozódtak a nagy kalifátusba. Ebben fordulópontot 1501-ben I. Iszmáíl királlyá koronázása hozott, aki tisztában volt azzal, hogy egy új iráni állam stabilitásához szükség van egy szunnita iszlámtól eltérő államideológiára. Ebből az okból kezdték meg rákényszeríteni a lakosságra az iszlám síita irányzatát.
Ezzel a fordulattal Irán a régióban ismét egy jól megkülönböztethető, autonóm és egységes álammá tudott válni.
Később a Qajarok hatalomátvételével a központi állami struktúra jelentősen meggyengült, ami látszólag a síita ideológia meggyengülését is magával hozta, hiszen a 20. század első felében a két Pahlavi sah alapvetően sikeresen állította rá az országot a modernizáció és a westernizáció pályájára. A valóságban azonban a síizmus nem veszítette el a befolyását és a ’79-es forradalom óta a síita klérus gyakorlatilag az egyetlen hatalmi tényezővé vált Iránban, háttérbe szorítva minden egyéb vallást, ideológiát és gondolkodásmódot.
Irán 2500 éves történelmének visszatérő elemeit összefoglalva tehát két fontos mozzanatot szükséget észrevenni. Az egyik, hogy az ország (birodalom) kelet és nyugat közötti összekötő kapocs jellege mindig kétirányú fenyegetettséget jelentett Iránnak. Ez a fenyegetés kelet felől csak katonai veszélyt jelentett, azonban nyugat felől a fegyveres kihívás rendszerint valamilyen ideológiai, vallási kihívással is társult, ami bizonyos esetekben képes volt átvenni a korábbi iráni államideológia szerepét. A kontinuitás másik fontos eleme pedig a központi államideológia (államvallás), mint az egységes iráni államalakulat receptje, ami a mai napig szükségszerű ahhoz, hogy Irán egy államként tudjon funkcionálni.
(Borítókép forrása: / Lara Jameson / pexels.com)
