Reaktor

Már-már közhellyé vált, hogy az olasz politikában csodaszámba megy ha egy miniszterelnök megéli a mandátuma végét, de az elmúlt időszak történései megint bizonyították, hogy Olaszország politikusai igenis rászolgálnak a régóta kialakult ironikus képre. Nem maradtak el ugyanis az izgalmak az idei év során sem, sőt, 2022 két nagy drámasorozatot is hozott az olasz politika tekintetében, a második rész pedig az őszi országgyűlési választások során testesül majd meg. Körülbelül egy hónappal az előrehozott választások előtt tehát itt az idő megnézni, milyen kilátásokkal is futnak neki a főbb szereplők az őszi összecsapásnak!

A 2022-es év Olaszországban államfőválasztással indult, a törés pedig már érzékelhető volt, hisz az egységkormányban jelenlevő baloldali és jobboldali pártok (olasz kezdőknek: jelenleg csak a Giorgia Meloni féle vezette Fratelli d’Italia (Olasz Testvérek) nevezhető igazi ellenzéki erőnek) alapvetően más jelöltekkel szimpatizáltak, így végül egy napokon át keresztül tartó kaotikus szavazás eredményeként újraválasztották Sergio Mattarella államfőt egy második mandátumra. Mindez elsőre nem tűnik furcsának, ám Olaszországban az elnökök hagyományosan egy mandátum után leköszönnek, Mattarellának pedig ez is volt a terve, sőt, többször is elzárkózott a folytatástól, ám miután a szavazások egymás után fulladtak kudarcba (többek között az épp leköszönő jelenlegi miniszterelnököt, Mario Draghit is megkísérelték átültetni az elnöki székbe),

az egységkormány – elsősorban a baloldali pártok – ötlete az volt, hogy egy ilyen nehéz és bizonytalan időszakban a stabilitás érdekében akár vissza is jöhetne Mattarella, végül pedig meg is választották őt egy újabb elnöki mandátumra.

Sergio Mattarella rendkívül nagy támogatottsággal (759 szavazat) került második mandátumra is megválasztásra (Fotó forrása: Sky TG24)

Érződött tehát, hogy a rendhagyó együttműködés és a kissé komikus – ám sikeres - elnökválasztás ellenére az egységkoalíció fundamentális törésekkel küzd, de a legtöbben úgy vélték, mivel választásokra még egy jó ideig úgy sem kerül sor, ezen különbségek elnyomhatóak, aztán majd valamikor a terminus végén a pártok összehozzák a saját maguk számára megfelelő felállást és profilt. Ez az alapgondolat elméletben igaznak, viszont a valóságban hamisnak bizonyult, hisz

egy júliusi szenátusi szavazáson a Movimento 5 Stelle (Öt Csillag Mozgalom – a korábbi miniszterelnök Giuseppe Conte pártja) nem szavazott bizalmat a kormány által tervezett energiacsomagnak, majd erre válaszul Draghi lemondott,

a nemrég újraválasztott elnök a lemondást nem fogadta el, de a kormányfő egy hét alatt bukta a Matteo Salvini vezette Lega (Liga) és a Silvio Berlusconi által irányított Forza Italia (Hajrá Olaszország) támogatását is (ők ketten az Öt Csillag Mozgalom koalícióból való kikerülését akarták), így végül Draghi másodjára is bejelentette lemondását, ennek eredményeként pedig az államfő előrehozott választásokat jelentett be szeptember 25-ére.

Mario Draghit európai szinten is rendkívül komoly befolyással rendelkező közéleti szereplőként figyelték, ám az olasz politikával ő sem bírt el (Fotó forrása: Reuters)

Mint említésre került, a pártok valószínűleg a 2023-ra tervezett választást megelőzően egyre komolyabban próbálták volna építeni saját kampányukat – ezzel így is úgy növelve az ellenségeskedést és a problémákat a koalícióban –, ám a helyzet gyors eszkalációja azt hozta magával, hogy gyakorlatilag a Meloni által vezetett Fratelli d’Italián kívül mindenki rosszul jött ki a helyzetből. Különösen igaz ez az Öt Csillag Mozgalomra, mely 2018-ban a szavazatok több mint 32 százalékát szerezte meg, most pedig a felmérések szerint 11 százalékon áll – miközben a párt belső ügyeit illetően is komoly összecsapások történtek, többek között a jelenlegi külügyminiszter, egyben prominens pártfigura Luigi Di Maio kilépését és pártalapítását (Insieme per il Futuro) hozva.

Az olasz politikában már-már trend, hogy a szintén megbuktatott előd hasonlót tesz utódjával... most Conte lépte ezt meg (Fotó forrása: Bloomberg)

Kellemetlen azonban a Salvini által irányított Lega helyzete is: Salvini számára a politikai játszmák az elmúlt évek során valahogy soha nem jöttek ki igazán jól, a párt mostani támogatottsága pedig csak 14 százalék körül mozog, ami nem kicsit aggasztó azt figyelembe véve, hogy egy éve még a Lega a második legnépszerűbb párt volt Olaszországban 20 százalék körüli támogatottsággal, még korábban pedig a vezető jobboldali erőként is színre lépett.

Nem különösen meglepő azonban a gyengülés, hisz Salvini része volt az egységkormánynak, tehát csak visszafogottan kritizálhatta a kormány munkáját melynek maga is részese volt, miközben a hevesen kritikus Meloni pártja gyorsan zsebelte be magának a csalódott jobboldali szavazókat.

Ügyek sokaságát lehetne felhozni, ám Salvini kényelmetlen pozícióját tökéletesen ábrázolták például a koronavírus-járványt érintő világszinten is szigorú olasz intézkedések, a pártvezető ugyanis már az elején az oltási igazolványok és a szigorúbb korlátozások ellen szólalt fel, majd mikor a helyzet odáig jutott, hogy oltás vagy teszt nélkül az emberek a munkahelyre sem léphettek be (sőt, oltás hiányában tömegközlekedési eszközt sem használhattak), Salvini egyszerűen csendben a háttérben próbált maradni. Nyilván ez nem nyerte el a szavazói szimpátiáját, különösen úgy, hogy Meloniék ebben az ügyben is radikálisan a kormánnyal ellentétes álláspontot képviselték. A kormánykoalícióban való részvételből következtethető az is, hogy egyáltalán nem könnyű választások várnak a Legára, mivel bár mostanra természetesen dübörög a kampány – és egyben a baloldali pártok elleni kemény fellépés is (mintha nem is szövetkeztek volna soha) –, ám talán kevésbé tűnik hitelesnek úgy, hogy eddig kooperáltak velük.

Az egységkoalíció bukásával Salvininek gyorsan kellett kritikus pozíciót felvennie (Fotó forrása: Pledge Times)

Mindazonáltal a Salvini és Berlusconi által vezetett jobboldali pártok számára semmi sincs veszve, hisz az olasz választási rendszerben egy valamennyire hatékony kormányzáshoz amúgy is koalícióra van szükség, így most is egy jobbközép és balközép blokk összecsapását fogják hozni a választások. A mostani helyzetet látva pedig

a jobboldal sokkal hatékonyabban abszolválta a feladatot, mivel bár új kártyákat osztottak, így Meloni vált a vezérré, de úgy tűnik, a pártok képesek együttműködni egy szövetség keretén belül, a mostani előrejelzések szerint pedig akár 50 százalék közelébe is érhetnek együtt, vagyis kormányalakító erőként jelennének meg.

Sokkal bonyolultabb a helyzet a baloldalon, ahol mindenki arra számított, hogy 2023-ban a jelenleg 23 százalék körüli támogatottsággal bíró szociáldemokrata Partito Democratico (Demokrata Párt) majd a Conte féle csillagosokkal együtt indul, ám miután épp az Öt Csillag robbantotta ki a kormányválságot, a Demokrata Párt pedig gyakorlatilag azzal kampányol, hogy Draghi munkáját szeretné folytatni, ez a fajta együttműködési lehetőség teljesen ellehetetlenült. Ezzel párhuzamosan nehézkesen halad a többi baloldali párt között épülő koalíció is (az Enrico Letta vezette Partito Democratico és Carlo Calenda liberális pártjának együttműködése öt nap után felbomlott), ahogy a kampánytémákat sem sikerült igazán jól kiaknázni,

így a baloldal a saját üzenetei helyett inkább az ellenfélre fókuszál, és folyamatosan az esetleges jobboldali győzelem veszélyeit hangoztatja, ami azonban az elsősorban saját anyagi helyzetükre és megélhetési lehetőségeikre fókuszáló olasz választókat egyelőre talán a vártnál kevésbé érinti meg.

A nagy mosoly ellenére a Letta - Calenda együttműködés egy hetet sem bírt ki (Fotó forrása: Italy 24 News)

Körülbelül egy hónnappal a választások előtt azt mondhatjuk tehát, hogy minden a jobboldal felé mutat, a már említett 50 százaléki körüli támogatottsággal szemben ugyanis a baloldali koalíciót egyelőre csak 30 százalékra mérik, ahogy a már említett Conte féle mozgalom sem nagyon álmodozhat a 4 évvel ezelőttihez hasonló eredményekről – sőt, az ő esetükben egyenesen hatalmas visszaesés várható 10 százalék körüli támogatottsággal. A két nagy tömbön túl persze még bőven említhetünk különböző szereplőket – például a korábbi kormányfő, Matteo Renzi, ugyanúgy jelen van a versenyben a Viva Italia (Élő Olaszország) nevű pártjával Carlo Calendával együttműködve –, ám egyelőre nagyon nem úgy tűnik, hogy ők komolyabban beleszólnának a harcba, így bár a jobboldal esetleges győzelem esetén az olasz politikához méltóan szinte biztosan kihívások sorával néz majd szembe, ám most igenis van esélye arra, hogy meglehetősen magabiztos eredménnyel a kormányrúdhoz jusson.

Kiemelt fotó: Italy 24 News

Fordulópontot jelentett az Európai Unió életében a kelet-közép-európai térség csatlakozása. Nem csupán egy újabb mérföldkő volt a V4-ek egyszerre történő belépése, hanem ez tulajdonképpen egy más gazdasági helyzetet is teremtett az integráció működését nézve.

Az Európai Unió sui generis módon ugyanis az egész integráció területére kiterjedő jogforrásokat léptet életbe, amikor egy új tagállammal szerződés köttetik, mivel az új megállapodás új feltételeket is teremt a legégetőbb kérdésekben. Így volt ez a 2003-as, Koppenhágai tárgyalás során is, ugyanis a harmadik csatlakozási csomag a lengyelek számára kifejezetten életbevágó mezőgazdasági kérdésekkel, s az azokat érintő vámokkal, kvótákkal foglalkozott. Nem meglepő tehát, hogy a visegrádi egység a tárgyalások ezen szakaszában újra lett értelmezve. A többi csatlakozó állam számára úgy tűnt, hogy Lengyelország részére egy külön megállapodást fognak kötni. Egyébként az utóbbi visegrádi ország nélkül nem is állt a németek szándékában megindítani a térségbeli államok bevonását az Unióba. Gerhard Schröder, az akkori német kancellár is azon az állásponton volt, hogy a lengyelek nélkül Szlovákia, Magyarország és Csehország sem fog tudni megállapodásra jutni.

 (forrás: statista.com)

Kérdés, hogy a Visegrádi Négyek között valójában mennyire okozott nagy konfliktust az a tény, hogy Lengyelország mondhatni ,,különutas" magatartást folytatott a tárgyalások végeztével. Ahhoz, hogy az efféle kérdésekre választ kaphassunk, figyelembe kell vennünk, hogy Lengyelország a többi visegrádi országtól eltérően, merőben más gazdasági mutatókkal rendelkezik. Mivel a lengyel társadalom nagyobb arányban dolgozik a mezőgazdasági szektorban, mint a régió többi állama, számukra rendkívül égető kérdés, hogy a gazdák érdekeit a lehető leginkább ki tudják elégíteni.

A másik három félnek abban az esetben lett volna jogos a felháborodása, ha ezzel Lengyelország olyan versenyelőnyre tett volna szert, ami tulajdonképpen igazságtalan a többi tagállam mezőgazdaságára nézve. Azonban ki lehet jelenti, hogy mivel az Európai Unió egyedi módon kialakított programmal kívánja támogatni a mezőgazdasági termékek előállítását, gyakorlatilag minden fél profitált a 2004-es csatlakozással. Az unió mindenképpen védeni kívánja a regionális agrárpiacokat és teljes mértékben arra törekszik, hogy mindenütt hatékonyabb, jobb és zöldebb legyen ezen szektor. Kijelenthetjük, hogy ez az eset a jövőben irrelevánssá vált.   

(forrás: www.wbcsd.org)

Történelmi szempontból ugyan hazánknak mindig is szívügye volt a mezőgazdaság és az agrárszektor támogatása és fejlesztése, azonban észre kell vegyük, hogy mára arányaiban sokkal nagyobb az ipar és a szolgáltatások gazdasági súlya Magyarországon. Megcsonkított hazánknak ugyan még maradtak jó minőségű termőföldjei és bevethető birtokai, viszont a szocializmus alatt a gazdasági szerkezet merőben átalakult és a 21. századra a többi európai nemzethez hasonlóan, Magyarországon is a versenyképes, szakképzett munkaerő a döntő tényező. Ezért is vált meghatározóvá itthon az autóipar, az informatika és a szolgáltató szektor.

A Visegrádi Együttműködésnek egyébként is a politikai részét kell elsősorban kiemelni. Számos tekintetben gazdaságilag és kereskedelmileg is virágzó megállapodások születnek a négy ország között, de ezzel egyetemben azt is látni kell, hogy a nyugatabbi államok mindig is fejlettebb iparral és kereskedelemmel rendelkeztek mint Kelet-Közép-Európa piacai. Ezzel magyarázható az, hogy bár már a 14. században feltétlen szándék volt a Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal kialakítása, hosszú távon a Visegrádi államok inkább egy erős politikai-kulturális egységet testesítenek meg, mint gazdasági érdekszövetséget.

Bizonyára a 2004-es csatlakozásnál is akadtak olyanok, akik úgy gondolták, hogy a Visegrádi Együttműködésnek befellegzett és Lengyelország külön utakon fog járni, mert gazdaságilag kihátrált. Nem következett be ez a jóslat, bár az igaz, hogy a Gyurcsány-kormány idején határozottan csökkent Magyarország orientációja a visegrádi térség felé. Számos tekintetben más volt a magyar álláspont a külpolitikát illetően, hiszen a baloldali kormányzás nem mozgósított nagy energiákat a regionális és nemzeti érdekek képviseletére.

Gazdaságilag az EU csatlakozásból jóval többet profitált mind a 4 nemzet, mintha nem sikerült volna az uniós csatlakozás és ennélfogva nem jelentett akkora akadályt az, hogy a lengyelek végül nem léptek fel egységesen a V4 érdekek mellett. Az árulás egy rendkívül erős és túlzó kijelentés lenne, mivel az idő bebizonyította, hogy a lengyel kormány továbbra is együtt kíván működni a visegrádi országokkal.

(forrás: culture.pl)

Erősíti a lengyel-magyar barátságot az is, hogy a két nép oly régóta tartó együttműködése mellett, számos hasonló érték konzerválódott a társadalmainkban. Bátran kijelenthetjük, hogy mind a két ország nyíltan kiáll a keresztény közösség védelme mellett. Hiába próbálták a kommunista diktatúra vezetői és káderei elpusztítani a szabad eszméket és a keresztény-nemzeti gyökereket, tervük kudarcba fulladt. Nem mondhatja meg senki sem, hogy a lengyelek és a magyarok hogy éljenek, miben higgyenek. Következésképpen nem szíthatnak olyan viszályt sem népeink közé, mely egyszersmind ellenséggé tenné a környező népeket. Észbe kell kapnunk azonban, amikor ilyen fajta politikai és gazdasági támadások érik a visegrádi országokat. A nyugati országok valójában éppen abban érdekeltek, hogy megosszák a térségünket, így kedvezőbb feltételekkel tudjanak számukra virágzó üzleteket kötni. Meglepő, de a nyugati stratégia már több évszázados múltra tekint vissza. Merjünk kiállni a nemzeti érdekeink mellett és merjünk azok lenni, akik valójában vagyunk: magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, közép-európaiak.

(Borítókép forrása: https://www.portfolio.hu/global/20220329/nem-tartjak-meg-a-v4-es-miniszterek-budapesti-talalkozojat-536157)

Nagy vihart kavart a hír, hogy Palkovics László, az ötödik Orbán-kormány Technológiai és ipari minisztere az augusztus 20-i tűzijáték elhalasztását követően menesztette az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) két vezető munkatársát. Azóta a miniszter a Mandinernek adott interjújában indokolta meg döntését: a téves előrejelzés korántsem esett akkora latba a döntés meghozatalában, inkább az eddigi működésbéli hiányosságokat és más szervekkel való elégtelen együttműködést bírálta a célkeresztbe került kormánytag. Azonban ez a magyarázat inkább „eső után köpönyeg lett”, nem valószínű, hogy a felháborodott közvélemény számára ennyi magyarázat elég lesz. Palkovics egyébként az interjúban kifejtette a szándékát az OMSZ jövőbeli fejlesztéséről, azonban a tény, hogy két embert elmenesztettek, -miután elmaradt az előre jelzett vihar- szinte biztos, hogy hosszú árnyékot fog vetni.

Palkovics László második ciklusát tölti miniszterként, azonban az ő területe kevésbé tartozik a magyar politikai közélet frontvonalához. Vannak olyan miniszterek, akik jelentős médiafigyelmet kapnak, fontos területük van, illetve megosztó személyek. Nem csoda, hogy ők kerülnek a rivaldafénybe. Náluk sokkal nagyobb kockázata van annak, ha akár egy kis hibát is vétenek. Több évtizedes tudományos múltjával, szakemberi krédójával fontos, de szinte minden látványosságot mellőző tárca az övé, nem tekinthető a kormány „celebritásának”. Azonban ez a személyeket érintő döntése mögött több politikai hiba is fellelhető.

Az első hiba feltérképezéséhez először is képzeljük el, hogy a politikai rendszer egy „fekete doboz”. Ezt a fajta megközelítést nevezi a politikatudomány funkcionalizmusnak, olyan jeles képviselői voltak ennek az ágazatnak, mint például David Easton és Gabriel Almond. Ez a doboz kapcsolatban áll a társadalommal és annak alrendszereivel (sport, oktatás, egészségügy stb.), illetve a külvilággal is, ezt innentől hívjuk a politikai rendszer „környezetének”. A dobozon belül -ahol nem tudjuk pontosan, hogy mi folyik- vannak a politikusok, azon belül is a döntéshozók, akik döntéseket hoznak. Ebbe a fekete dobozba a jönnek a környezet felől az úgynevezett „input”-ok, tehát minden ami alapján a dobozon belüli döntéshozók döntéseket, törvényeket vagy rendeleteket hoznak, tudományos néven „output”-ot. A doboz bejáratánál a pártok töltik be a „kapuőr” funkciót, tehát ők azok, akik a döntéshozók számára kiválogatják a fontos ügyeket, röviden: szelektálnak.

A folyamat végén a kimenő outputra válaszul jön az újabb input a környezet részéről, ami jelen esetben az azonnali hatállyal történő menesztésre való felháborodás. Palkovics a politikai rendszer működésének ezen jellegét nem vette figyelembe, mikor meghozta döntését. Egyszerűen nem számoltak azzal, hogy milyen jellegű lesz a visszacsatolás a környezet részéről. Először felmerült az ügy, hogy „vérfrissítésre” van szükség az OMSZ élén. A folyamat második eleme volt a döntés előkészítése, ahol a különböző tanácsadók feltehetőleg felkínáltak több lehetőséget, hogy mindezt hogyan hajtsák végre. A következő, azaz a harmadik lépés a döntés meghozatala volt, amikor is Palkovics kiválasztotta azt az opciót, hogy nem sokkal augusztus 20 után menesszék Horváth Gyulát és Radics Kornéliát. Utána végrehajtották a miniszter döntését (negyedik lépés), végezetül pedig szembesültek a következményekkel, vagyis a visszacsatolással (ötödik lépés).

(kép forrása: index.hu)

A következő két hiba szorosan összekapcsolódik, hiszen egyikből következik a másik. Először nézzük át Palkovics azon félreértelmezését, ami a napirendet illeti. A gazdasági helyzetet tekintve, amikor az árak az egekbe vannak, akkor sokan úgy gondolták -főleg az ellenzékiek-, hogy nem érdemes azt az eget 1,3 milliárd forintnyi tűzijátékkal tarkítani. Több ellenzéki és néhány fideszes polgármester úgy döntött, hogy idén elmarad az ünnepi tűzijáték az általuk vezetett településen. Ezek ugyan jóval kisebb költségvetésű önkormányzatok, de mint mondani szokták: kis pénz, kis tűzijáték. Ők inkább félretették a rászorulóknak, hogy kisegítsék őket télire.

Az ellenzéki pártok és politikusok azt akarták elérni, hogy a fővárosi is elmaradjon. Röviden fogalmazva: átpolitizálódott a tűzijáték kérdése, és mivel hosszas huzavona volt, így sokáig napirenden volt. Bár korántsem volt annyira forró, mint mondjuk a rezsikérdés vagy a kata szabályozás, attól még korántsem volt elhanyagolható. Palkovics ennek a kérdésnek az átpolitizáltságát nem vette figyelembe, amikor ilyen elhamarkodottan menesztette el a korábban már említett OMSZ-es vezetőket. A Mandinernek adott interjújában a miniszter elmondta, hogy a menesztésnek nem a téves előrejelzés volt a primér oka, de minimálisan közrejátszott. Ezek alapján azonban felmerül a kérdés:

A politikai és a közigazgatás szorosan összekapcsolódik egymással, nem lennének képesek egymástól függetlenül működni. Vannak olyan közigazgatási és egyéb intézmények, ahol fontos a politika számára, hogy megbízható emberek legyenek. Nem Magyarország az egyedüli, ahol „megjutalmazzák” a feltörekvő politikusokat egy-egy titulussal. Az Egyesült Államok közigazgatása kifejezetten egy olyan példa, ahol bárki könnyen lapátra kerülhet, sőt; ha elnökváltás van, akkor szinte mindenki. Mindazonáltal el lehet különíteni azokat a pozíciókat, amelyeknél a megbízhatóság nem szempont. Az OMSZ kifejezetten egy ilyen hely kellene, hogy legyen, de egy kormányablak vagy egy okmányiroda sem bizalmi állás. Ha egy minisztert menesztenek, akkor sejthető, hogy valami súlyos dolog lehet a színfalak mögött, nem feltétlenül a szakmai felkészültség hiánya.

A harmadik, a másodikkal szorosan összekapcsolható hiba az az ügy keretezése/”framing”-je. Ha egy ügy kikerül a napirendre, akkor a különböző politikai felek (gondolva itt a kormányra és az ellenzékre) megpróbálják a saját szájízük szerint megfogalmazni és a saját narratívájukat dominánssá tenni. A hírfogyasztó állampolgárok csak azt a cikket vagy hírolvasatot tudják fogyasztani, amit „elé raknak”. Nem mindegy, hogy a domináns narratívának milyen a keretezése. Képzeljük el, hogy egy pörköltfőző verseny zsűrijének egy zsűritagja vagyunk és két versenyző járul a súlyos asztal elé, ahol ítéletet mondanak a főztjükről. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a tálalás. Sokkal szívesebben fogyasztjuk el azt a pörköltet, amely egy Herendi porcelántányérba lett kimérve, mint azt, amelyet egy festékes vödörbe mértek ki. Ha csak egy kis különbség is van a két versenyző kosztja között, a Herendivel tálalónak érthetően jobb esélyei lesznek.

Palkovics a döntés meghozatala után elkövette azt a hibát, hogy a framing lehetőségét átadta az ellenzéknek és az ellenzéki hírportálaknak. Szintén a Mandinernek készített interjújában kiemelte az OMSZ létrehozásának a kauzalitására, utalva a 2006-os tűzijáték szerencsétlen eseménysorára, ahol a döntéshozók nem vették figyelembe az előrejelzéseket. 5 ember életébe került a mulasztás. A Fidesz kommunikációját és politikai cselekvését nagyban meghatározza 2006 eseményeihez, illetve a 2002-2010 közötti baloldali kormányzáshoz való viszonyulás. Ebből a premisszából kiindulva egy alapvető kommunikációs panelt hagyott ki Palkovics László. Nagyon könnyen el lehetett volna adni a tűzijáték elhalasztását, mint egy felelős döntést. Ők tekintettel voltak a kockázatokra, Gyurcsányék pedig nem. Ez talán sikeres is lett volna, hiszen megrázó esemény volt, amelyet sokan első kézből is hallhattak volna, mintegy ráerősítve a történtekre.

A rossz időzítés és a megalapozott magyarázat hiánya komoly lehetőséget adott az ellenzéknek, hogy szabadon keretezzék a történteket. Az ellenzéki pártok és politikusok az ötvenes évekig és Rákosi Mátyás totalitárius diktatúrájáig nyúlnak vissza párhuzamokért, ahol az emberért ténylegesen eljöhetett a fekete autó és pár lódenkabátos „úriember”. Részletekbe menően nem érdemes tisztázni, hogy a mostani politikai rendszer mennyivel is másabb a sztálini terrort alkalmazó Rákosi-rendszerhez képest, hiszen nyilvánvaló. Az ötvenes évek internáltjainak szenvedéseit, a politikai foglyok kínzásokkal „színezett” börtönéletét és a koncepciós perek áldozatait relativizálják ezekkel a kommunikációs fogásokkal. Azonban fontos kijelenteni, hogy nem csak a mostani ellenzék élt és él ilyen képekkel. Általában senki sem ódzkodik attól, hogy tömeggyilkosok és gazemberek örökösének állítsa be az aktuális politikai ellenfelét, ezzel eldurvítva a közbeszédet.

(kép forrása: magyarkurir.hu)

A rendszer áldozatai azok, akiknek egy kézen megszámlálható foga maradt bent a szájában, miután, illetve épp csontja maradt, miután „nagy nehezen megvált” a gyárától/kocsmájától/cipőboltjától és hagyta, hogy államosítsák az ötvenes években. A rendszer áldozatai azok, akik nem folytathatták vagy el se kezdhették egyetemi tanulmányaikat, mert „politikailag megbízhatatlanok” voltak. Azok is a rendszer áldozatai voltak, akik bitófán lógtak, akik a sortüzek után nem mehettek haza az ujjaikat tördelő édesanyjukhoz vagy feleségükhöz és gyerekeihez, mert nem hallgattak és maradtak a biztonság illúzióját nyújtó otthonukban, a gluteus maximusukon (a tudományos zsargont mellőzve: a fenekükön). Azonban az átlag hírfogyasztó korántsem biztos, hogy ilyen mélységekben megvizsgálja az ellenzék narratíváját, hanem azt mondja, hogy tényleg erős a párhuzam.

Palkovics esetében három hibát lehet azonosítani. Az elsőt lehet úgy értékelni, mint valami „rendszerműködési zavart”, hiszen a döntés meghozatalánál nem vették figyelembe vagy lebecsülték a döntés kockázatát. Másodszor a miniszter úr nem érzékelte a tűzijátékot körülvevő felfokozott közhangulatot, a téma átpolitizáltságát, alábecsülte a napirendben betöltött szerepét. Ezt a döntést korábban vagy jóval később kellett volna meghozni, ebből a szempontból viszont a lehető legrosszabbkor tette, hiszen még napirenden volt (és lesz). Harmadikként pedig a megfelelő kommunikációs keretezés elmaradását és utólagos pótlását lehet említeni. A 2006-os események állandó viszonyítási pont a kormányoldal számára, ezért is érthetetlen, hogy most miért csak utólag lett felhozva Palkovics által.

Hogy ez a fiaskó a kormánypárti szavazók nem olyan elkötelezett részét milyen arányban fogja elbizonytalanítani: jelenleg nem tudni. Azonban az kijelenthető, hogy elkerülhető lett volna egy ilyen viszonylag kis jelentőségű ügyből elefánt nagyságú, „potenciálisan politikatörténeti eseményt” csinálni. Csak tekintettel kellett volna lenni az időzítésre, számolni a lehetséges veszélyekkel és ragaszkodni az ügy keretezéséhez.

Ahogyan a European Conservative-on megjelent cikkben olvashatjuk: „A majomhimlő hamarosan már nem lesz világszintű egészségügyi problémája – nem azért, mert a fertőzésszámok csökkennek, hanem azért, mert az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meg akarja változtatni a betegség nevét. Egyes egészségügyi szakértők úgy vélik, hogy a jelenlegi elnevezés problémás konnotációkkal bír.”

Természetesen nehéz tagadni a szavak és kifejezések valóságformáló képességét. A közbeszédben értelmezett valóság viszont befolyásolhatja az emberek hozzáállását, például a védőoltással kapcsolatos attitűdöket vagy a szavazási döntéseket. A nyilvánosság felé való kommunikáció még a választások kimenetelét is befolyásolhatja, ahogyan azt már többször is tapasztaltuk.

Hogy néhány példát említsünk, emlékezzünk vissza pár olyan szemantikai újításra, melyeknek egyetlen célja a valóság keserű pirulájának mesterséges megédesítse volt. Ilyen volt, amikor az USA egy ponton „tengerentúli készenléti műveleteknek” nevezte háborúit - sokkal barátságosabb, nem (?) -, vagy a házasság definíciójának megváltoztatása az azonos nemű kapcsolatokra való kiterjesztése érdekében.

A nyelvi változás nem spontán módon megy végbe. A társadalmi és politikai változások, valamint a változó társadalmi normák ugyan meghatározzák a nyelvhasználatot, de a nyelvhasználat a hivatalos nyelvi szabványokban, például stíluskézikönyvekben vagy szótárakban, végül pedig a jogszabályokban gyökerezik. A nyelvpolitika, más néven nyelvi tervezés ennek az összetett kapcsolatnak az egyik dimenziója.

A szótári definíció szerint a nyelvi tervezés „olyan politikák vagy programok kidolgozása, amelyek a nyelvhasználat irányítását vagy megváltoztatását célozzák, például hivatalos nyelv létrehozásával, egy nyelv szabványosításával vagy modernizálásával, vagy egy írásrendszer fejlesztésével vagy megváltoztatásával."

De a nyelvpolitika az amerikai képviselőházat sem kímélte. 2021 januárjában a képviselőház újraválasztott elnöke, Nancy Pelosi új szabályokat vezetett be, amelyek "átfogóbb" nyelvezet használatát írják elő a képviselőház dokumentumaiban. Pelosi nyilatkozata szerint a szabályok megváltoztatták a névmásokat és a családi kapcsolatokra való hivatkozásokat, így azok nemi szempontból semlegesek lettek. A változtatások olyan szavakat céloztak, mint a „lány”, „férfi” és „ombudsman”.

Visszatérve a majomhimlőhöz: léteznek olyan betegségek, melyek elnevezését jogosan változtatták meg; vagy puszta ténybeli tévedések javítása miatt, vagy pedig valóban sértő és pontatlan mivoltuk miatt. A szifiliszt például francia betegségként emlegették, mikor a 15. században az Itáliát megszálló francia csapatok megérkezését követően kitört a járvány, de az influenza spanyolnáthaként való emlegetése is a majomhimlőhöz hasonlítható példa – soha nem volt pontos. A betegség nem Spanyolországból származik. Az történt, hogy Spanyolország azon kevés nagy európai országok egyike volt, amelyek semlegesek maradtak az első világháború alatt, így nem volt háborús cenzúra, amely elnyomta volna a morálra esetleg hatással lévő híreket. A spanyol média szabadon tudósíthatott a feltörekvő betegségről. A betegségről szóló hírek először 1918 közepén kerültek a címlapokra Madridban, és az arról való tudósítások száma csak akkor nőtt, amikor XIII. Alfonz spanyol király nem sokkal később maga is elkapta az influenzát. Mivel a médialeálláson átesett nemzetek csak spanyol hírforrásokból tudtak részletes beszámolókat olvasni, azt feltételezték, hogy Spanyolországból indult a világjárvány. Közben a spanyolok azt hitték, hogy a vírus Franciaországból terjedt át, ezért „francia influenzának” kezdték hívni.

A nyelv valóban fluid abban az értelemben, hogy új szavak jelennek meg, míg mások eltűnnek, és jelentésük idővel változik. Ami biztos, hogy nincs konkrét recept egy olyan szóhasználatra, amely világos és pontos, ugyanakkor tiszteletteljes és nem sértő. Annyi bizonyos, hogy gondosan meg kell választanunk, hogy kit fogadunk el, és kit hatalmazunk fel választott bírónak ebben a kérdésben, mert ahogy a fent említett esetben a WHO is, könnyen át lehet esni a ló másik oldalára.

Ahogy Mary Poppins is mondta, egy kanál cukorral könnyebben lemegy az orvosság, de a rideg valóság mesterséges megédesítése pont olyan nevetséges, mint egy oroszlánra azt mondani, hogy cica, és azt remélni, ettől barátságosabb lesz. 

2022. augusztus 20-án felrobbantották Darja Dugina autóját – a merénylet ugyanakkor valószínűleg apját, Alekszandr Dugint célozta meg, aki utolsó pillanatban ült át egy másik járműbe. De ki is pontosan Dugin? Putyin fő ideológusa? Esetleg egy Oroszországban befolyásos gondolkodó? Vagy nincs is akkora szerepe? És mit gondol Ukrajnáról?

A kezdetek

Alekszandr Dugin 1962-ben született egy katonai-értelmiségi családba. Ő maga is katonának készült, de első év után elbocsátották – úgy néz ki, szovjetellenes nézetei miatt. Később mérnöki intézetben tanult, de nem így vált ismertté: ma filozófus, szociológus és politológus; sőt ezen téren Oroszországban tudományos karriert is befutott.

Ideológiai alapok – nyugati kapcsolatok és orosz tradíciók

Még valószínűleg a szovjet időszakban lépett kapcsolatba francia szélsőjobboldali gondolkodókkal (Új Jobboldal), akik kiemelt hatást gyakoroltak rá. Első folyóiratát, az Elementit éppen Alain de Benoits francia lapjának mintájára hozta létre (Elements).

Alain de Benoits (forrás: wikipedia.org)

Dugin mind a szovjet végstádiumban, mind a megszülető Oroszországban jelentős szerepet játszott különféle szélsőjobboldali szervezetekben. Látható a nyugati minta, de gondolatrendszere éppen a nyugattal helyezi szembe Oroszországot.

különösen is az 1920-as évek nyugatra távozott orosz és fehérorosz értelmiségének eszméibe – akik viszont a XIX. századi orosz dilemma, az európaiság és ázsiaiság, a hovatartozás kérdésének új értelmezői.

De mit képvisel Dugin?

Dugin ideológiája a neoeurázsianizmus. Ezen gondolat alapján Oroszország egy kontinensen átívelő civilizáció, amely szemben áll a nyugattal. Két fontos eleme van: az egyik, hogy a korábbi „nagyorosz” állam és a Szovjetunió határainak visszaállítását hangsúlyozza – ez helyezi szembe Dugint például Ukrajnával –; míg a másik a gazdasági függés, amely az eszme szerint amerikai befolyás alatt álló Európát orosz függésbe hozná. Dugin szerint így az orosz irányítású Eurázsia képes lenne nemhogy felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal, hanem egyenesen kiszorítaná a világhatalomból.

Az ideológia valójában egy lépcsőzetes rendszerként is felfogható: először

vagyis az általuk amerikai bábállamnak tekintett Ukrajnát és más posztszovjet államokat Oroszországhoz kell csatolni. Ez alapfeltétele az orosz vezetésű Eurázsiának. Az nincs pontosan kifejtve, hogy Eurázsia egy orosz vezetésű állam lenne, vagy formálisan független, de jelentős orosz befolyásnak örvendő, egymással együttműködő államok összessége – annyi bizonyos, hogy az oroszok dominálnák, és mindazon népek, amelyek a cári Orosz Birodalom és a Szovjetunió részei voltak, jóval nagyobb függésben lennének, mint más államok (még az egykori Varsói Szerződés és KGST-államok eseténél is) – Ukrajna pedig még ezen belül is kiemelt szereppel bír. Dugin eszmerendszere a pánszlávizmusra is épít, Ukrajna és Belarusz szerinte egyáltalán nem létezhet függetlenségben, csak Oroszország részeként.

hiszen ezt és így a technológiát a hagyományos orosz értékek ellenségének – továbbá az individualizmus melegágyának – tartja. Nála ez a globalista elittel való pozíció felvételét is jelenti.

Mit gondol az ukrán háborúról?

Mindezeket figyelembe véve nem nagy újdonság, hogy Dugin a 2022 februárjában elkezdődött hadműveletek lelkes támogatója. Már a korábbi, 2013-as ukrajnai felkelés során is megnyilatkozott, szerinte az USA állt mögötte. Részt vett emellett toborzásokban, igyekezett a szeparatistákkal összekötni katonai tapasztalatokkal rendelkező személyeket. Mindezek miatt az Egyesült Államok és Kanada 2015 óta szankciókkal sújtja.

A 2022-ben megkezdett hadműveletekkel kapcsolatban is többször nyilatkozott. Szerinte Oroszország – bár a „testvérháborút” nem támogatja – akkor cselekszik megfelelően, ha elmegy minden célja érdekében a falig. Gyakorlatilag Dugin a totális háborút és a sorozásokat támogatja; ugyanakkor az orosz-ukrán egység értelmében továbbra is propagálja, hogy az ukránok az egységen nyernek.

Putyin Raszputyinja, vagy csak egy sokadik önjelölt ideológus?

Nem ismert, hogy pontosan mekkora befolyással bír Putyin és az orosz elit felett.

mások szerint nem jellemző az orosz döntéshozókra az ilyen szintű filozófiai megalapozottság. Az ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Duginnak van hatása bizonyos orosz körökre.

Legjelentősebb műve, a Foundations of Geopolitics (forrás: wikipedia.org)

Legfontosabb műve, az 1997-ben kiadott Geopolitika alapjai – amelyben a Dublintól Vlagyivosztokig terjedő orosz befolyásról ír – mindmáig elterjedt orosz katonai körökben, sőt kötelező olvasmány a katonai akadémiákon. Ez ugyanakkor betudható annak, hogy Dugin bizonyos katonai vezetőkkel és általánosságban a katonasággal kifejezetten jó kapcsolatot ápol. Nagy hatással bír emellett az orosz parlament, a Duma egyes radikális nacionalista köreiben, viszont a Dumának nincs akkora befolyása Oroszországban, és nem is ő az egyedüli filozófus, aki babérokra törekszik – bár tagadhatatlanul a legjelentősebb. Hivatalos kapcsolata jelenleg nincs az orosz politikával vagy az állami szervekkel, de több ciklusban is házelnöki tanácsadó volt.

Putyinnal való kapcsolata mindössze találgatások tárgya, közvetlenül nem igazolható. Ugyanakkor Dugin volt az, aki az „Új Oroszország” koncepciót visszavezette az orosz közéletbe, és a 2014-es ukrajnai eseményekkel kapcsolatban Putyin használta mind ezt a kifejezést, mind az ukrán-orosz egységet. 2022-es beszédjei során is felfedezhető gondolatmenetek – vagy még inkább kifejezések és szóhasználatok – nyomán Dugin hatása.

és előfordult már, hogy közülük egyeseket nyilvánosan is olvasásra ajánlott – azonban az orosz politikusokra továbbra sem jellemző a filozófiai alap, így Putyinra sem. A társadalomra való hatása nem kifejezetten jelentős, egy a sok hasonló személy közül, akik saját gondolatvilágukat rengeteg könyvben és cikkben fejtik ki, de nem jutnak el a közösség mély rétegeibe.

Dugin „tudományos” karrierje a Lomonoszov egyetemhez fűződik, ahol szociológiával foglalkozott. 2014-ben ugyanakkor kirúgták, ami igen nehezen lett volna elképzelhető, ha Putyin fő ideológusa lenne. Saját maga egyébként az „ukrán nácik” eredményének tartja kirúgását.

Dugin lánya, Darya Dugina (forrás: wikipedia.org)

Nem tudni, hogy az augusztus 20-i merénylet ellene vagy lánya ellen irányult, de valószínűleg ellene, mert bár lánya is hasonlóan gondolkozik, de az ő szerepe még jelentéktelenebb. Arról is több elmélet létezik, hogy ki állhat a merénylet mögött.

(A borítókép forrása: wikipedia.org)

Cikksorozatom mai részében az utazás nyugati parti állomásait szeretném megmutatni, viszont a gyakorlati tippek és tanácsok előtt egy kis fényképes beszámolóval készültem. Kaliforniáról sok negatívumot lehet hallani: túlárazott, mesterkélt, beképzelt milliomosok gyűjtőhelye, és bár van alapja a kritikáknak, nekem ez volt az utazásom egyik kedvenc állomása. A városok pezsgése, a természeti adottságok és hát a nagybetűs ÓCEÁNPART számomra lehengerlő volt. Következzen néhány hely, ami szerintem abszolút kihagyhatatlan, ha az állam déli részére látogatunk.

Malibu

Los Angelestől kb. 30 perc autózásra van a hírességek által méltán kedvelt Malibu, ami az egyik leggyönyörűbb part amit valaha láttam. A homok puha, a hullámok pedig tökéletesek a szörfözés szerelmeseinek.

Beverly Hills

Gyönyörű és az egy főre jutó hírességek száma - az elképesztő luxusből kiindulva - elég magas.

Hollywood Hills

Persze maga a Hollywood felirat már alapból egy ikonikus helynek számít, de mindenképp megéri egy sétát tenni a kanyargós utcákon, hiszen csodás kilátás nyílik a városra. És hát a házak… 

Griffith Obszervatórium

Bár nappal is csodálatos, de sötétedés után egészen elképesztő látvány tárul elénk ha ellátogatunk a G. O. teraszára. A belépés ingyenes, a kilátás viszont abszolút megfizethetetlen.

Santa Monica

Ha kedvünk támad kipróbálni néhány igazán ikonikus amerikai nasit vagy megcsillogtatni célbadobó tehetségünket, akkor a Santa Monica Pier vidámparkja egy kihagyhatatlan állomás. Az óriáskerékre kb. 3000 forint a belépő, viszont életre szóló élmény. 

Laguna Beach

Ha meguntuk a pezsgést és szeretnénk egy kicsit csendesebb, de annál különlegesebb helyre látogatni, akkor Laguna Beach az egyik legjobb választás. Életem egyik legfinomabb levesét kóstoltam itt, bár nem volt egy olcsó mulatság. 

Newport Beach

Szívesen megkérdeztem volna az itt élőket egy két befektetési tippel kapcsolatban, ugyanis az egész városkát a “nézd de sok pénzünk van” jeligével tudnám leginkább jellemezni. Millió dolláros jachtok mindenhol, szebbnél szebb villák, tisztaság és az egyik legtökéletesebb partszakasz, amit valaha láttam. 

San Diego - Torrey Pines Strand

Bár San Diego-ban csak egy napot sikerült eltölteni, az egész amerikai út legszebb kilátását itt sikerült megörökítenem. Ide nem is írnék többet, mert szerintem a képek magukért beszélnek… :)

A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer a mai magyar emlékezetben a rendszerváltás egyik szimbóluma, szakmai közegekben azonban egyáltalán nincs egyetértés a megítéléséről. Kevésbé ismert tény, hogy Szlovákia részben megvalósította terveit – vagyis a bősi erőmű áramot termel.

Előzmények – a rendszerváltás korszaka

1989. május 13-án ökológiai szükséghelyzetre hivatkozva Németh Miklós azt javasolta a kormánynak, hogy állítsák le a bős-nagymarosi beruházás magyarországi szakaszait (ezt az 1977-es államközi szerződés szabályozta). Ez rengeteg politikai és gazdasági következménnyel járt, hiszen az építkezésre korábban felvett osztrák hitelt vissza kellett fizetni, emellett évekig pereskedett Magyarország Szlovákiával.

Németh Miklós (forrás: https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/nemeth-miklos-kormanyfo)

A nagy bejelentés fogadtatása

A magyar parlament végül 1989 októberében hozott határozatot a nagymarosi építkezés teljes leállításáról. Ennek előzménye az ún. Hardi-jelentés, vagyis egy nemzetközi vizsgálat és tanulmány a vízlépcsőrendszerről, ökológiai szempontból.

A politikán kívüli szereplők többsége természetesen végig ellenezte a beruházást, ennek legfőbb állomása az, hogy 1990 januárjában magyar, osztrák és szlovák környezetvédők közösen tiltakoztak a megvalósítás ellen. Ez inkább jelképes, semmint gyakorlati jelentőségű volt, hiszen az új cseh kormány már leállította ekkorra az egyoldalú üzembe helyezést. Az ügy rendezése azonban váratott magára, és erősen összefüggött a rendszerváltás lefolyásával: az első magyarországi szabad választáson a beruházás ellenzői kerültek kormányra Magyarországon, így a magyar fél álláspontja végleg egyértelművé vált.

Kérdés, hogy mi volt az osztrák reakció, hiszen Ausztria jelentős hitelt biztosított Magyarország számára – ezt felvettük, el is költöttük, ugyanakkor eredménnyel nem járt. Ráadásul Ausztria azért biztosította a forrást Magyarország számára, mert korábban egy hasonló, osztrák területen megvalósítandó beruházást környezetvédelmi csoportok megakadályoztak. Magyarország még 1990 novemberében egyezett meg a leállítás miatt fizetendő költségről: vállalta 2,65 milliárd schilling és kamatainak törlesztését villamosenergia-szállítással. Ez mindmáig gyakori érve a vízgazdálkodóknak a leállítás ellen, hiszen súlyos gazdasági terhet rótt az országra. Igaz, amennyiben megépült volna az erőmű, a hitelt ugyanilyen módon kellett volna törleszteni, és a beruházás ellenzői szerint nehezen térült volna meg (bár egyes számítások ezt nem támogatják).

A bősi vízerőmű (forrás: https://www.infocsallokoz.sk/hirek/olvas/permalink:csallokozi-tortenelem-ii-bos-nagymaros-2020-06-19-120000)

A „C” változat megvalósul

A csehszlovák kormány már 1990 szeptemberében előterjesztett több tervet – köztük a „C” változatot is – Magyarország számára. Itt a magyar fél elszámolta magát, ugyanis sem civil, sem kormányzati körök nem tartották valószínűnek, hogy a terv megvalósul (papírtigrisnek, megvalósíthatatlan fenyegetésnek tartoták). Csehszlovákia viszont 1991 januárjában egy döntéssel megkezdte az üzembe helyezést. Az építkezés novemberben indult, a következő év őszén pedig üzembe is helyezték.

Eredménytelen kormányközi tárgyalások, Hága

A „C” változat következménye a Duna érintett szakaszának csehszlovák oldalra terelése, amelynek következtében a Szigetköz élővilága – a Duna mellékágainak kiszáradásával – kipusztult volna, emellett a környék mezőgazdasága is átalakul. Ezért vált szükségessé a kormányközi egyeztetés, hiszen amennyiben nemzetközi bíróság dönt, már visszafordíthatatlan következményekkel kellett volna számolni a döntés idejére. Ezen tárgyalások azonban nem jártak eredménnyel: a magyar fél 1992 tavaszán egyoldalúan felmondta az 1977-es államközi szerződést a vízlépcsőrendszer megépítéséről.

Közös meg(nem)oldások

A hágai döntés részletes iránymutatást tartalmaz – ennek oka a már említett szigetközi helyzet, ugyanis a Duna elterelésével és a dunakilitit helyettesítő dunacsúnyi duzzasztómű megépítésével szükségessé vált a víz pótlása a Szigetközben. A magyar kormány vállalta bizonyos létesítmények (fenékküszöb, hajózsilip) megépítését Dunakilitinél, míg Szlovákiai biztosította volna a víz egy részét. A tervek közt szerepelt továbbá egy gát felépítése is – az ez elleni tiltakozás az ekkor kormányzó MSZP-SZDSZ koalíciós problémáihoz is vezetett a választás évében (1998). A gát ellen tüntetések indultak – Dunaszaurusznak nevezve el azt –, továbbá kevesellték a szlovák fél által biztosított víz mennyiségét.

(forrás: https://fuhu.hu/ma-negyedevszazados-befagyott-magyar-szlovak-konfliktus/)

Értékelés – veszteség-e Magyarország számára a megvalósult szlovák „C” változat?

Ugyan az erőmű teljesítményének csúcsra járatásáról lemondott a szlovák fél, és így a második duzzasztómű létrehozása feleslegessé vált (Nagymaros), az 1997-es döntés korántsem oldotta meg a felmerülő helyzetet. A Horn-kormány a döntés veszteségnek, míg más, akár ellenzéki, akár civil csoportok nyereségnek tekintették. Valójában egyik sem: a Duna továbbra is jogellenesen el van terelve – Szlovákia ezzel a vízszabályozás felett gyakorol jogkört –, a szigetközi élővilág sérült, bár valamelyest a magyar fél megpróbálta megoldani. A bősi erőmű máig termeli az áramot: a Duna elterelése miatt megjelentek azok a vélemények – teljesen megalapozottan –, hogy olyan áramot termel, amely legalább részben Magyarországot illetné. Ezen nézőpontból az, ami megvalósult, egyáltalán nem nevezhető Magyarország érdekének.

…és hogyan értékelhetjük az eredeti terveket?

Mindmáig nincs egyetértés a bősi erőmű kapacitásának értékeléséről. Ellenzői szerint nem termel elegendő áramot – legalábbis annyit biztosan nem, hogy megérje emiatt átalakítani a Duna és a Szigetköz élővilágát. Ugyanakkor modern eszközökkel más, hasonló erőművek alapvetően jól működnek.

Támogatói ugyanakkor rendszeresen hozzák fel példának a Tisza-tó vagy akár más, dunai vízlépcsőrendszer élővilágát párhuzamként: lehetséges megtartani az élővilágot. Az érv abból a szempontból pontatlan, hogy akár a Tisza, akár a Duna ausztriai szakasza esetében kialakított rendszerek következtében létrejött élővilágok legtöbbször abban az értelemben előzmény nélküliek, hogy nem károsítják a már kialakult élővilágot, legalábbis annyira biztosan nem, mint amennyire a Szigetközt és a Csallóközt károsítaná – és károsította is – a Duna elterelése; hiszen „átad” területet a víznek anélkül, hogy elvenné az utánpótlást máshonnan, már létező, a folyótól teljes egészben függő élővilágból (ráadásul egyéb átalakításokkal bővülve) - vagy ha volt is ilyen, figyelembe vették a tervezés során, ez ugyanis Bős-Nagymaros esetében egyáltalán nem történt meg. Tény az is, hogy ilyen jellegű beruházás sík vidéken a mezőgazdaságot is teljesen átalakítja (talaj kiszáradása), ahogy az ivóvízellátásban is problémát okozhat (a víz szennyezése és öntisztulásának nehezítése). Mindezek  komoly társadalmi és gazdasági problémákat okozhatnak.

A hágai Nemzetközi Bíróság épülete (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzetközi_B%C3%ADróság)

A hágai döntést mindmáig tartó intézkedések és tárgyalások követték, az alapvető cél a Szigetköz és a Csallóköz élővilágának megőrzése (lehető legkisebb mértékben történő károsítása) úgy, hogy közben a bősi erőmű képes legyen áramot termelni. Ezek mindmáig tartanak, de mind szakmai, mind politikai téren rengeteg vita övezi. Ugyan ma már a szlovák fél is elfogadja, hogy Magyarország nem épít új duzzasztót vagy erőművet, ahogy a víz egy jóval nagyobb részét is hajlandó az eredeti mederbe folyatni, mint amennyit korábban vállalt. Uniós források és projektek is rendelkezésünkre állnak, ugyanakkor amennyi szakmai vita övezi – mind Bős-Nagymaros ügyét, mind általában a vízügyet és az energiaellátást –, az ügy következményei egyelőre megoldatlanok. Vízügyi körökben továbbra is elterjedt az a vélemény, hogy hiba volt feladni (pl. árvízvédelmi okokra hivatkozva).

Különösen megnehezíti a döntést már maga az a tény is, hogy két ország területe és döntéshozói is érintettek, ráadásul a felmerülő hasonló problémákat az egyik - Szlovákia - könnyebben tudja kezelni, mivel rendelkezik a vízzel. Szlovákiával szemben egy olyan magyar fél áll, amelynek a szakmai és ennek nyomán politikai szereplői más-más alapokról indulnak, így Magyarország jóval kevésbé tud egységes lenni a kérdésben, mint Szlovákia.

(Borítókép forrása: Dunakiliti Duzzasztómű – Dunakiliti Község Önkormányzata)

Ugyan elmaradt az ünnepi tűzijáték augusztus 20-án az időjárási körülmények végett, de legalább Jakab Péter nem maradt adós az ígéretével: megalakult a Nép Pártján Mozgalom. Hosszú folyamat eredménye, hogy Jakab Péter így folytatja politikusi karrierjét. Azonban fontos az elején leszögezni, hogy a Jobbik legújabb szakadása korántsem volt elkerülhetetlen, illetve előre determináltnak sem mondható.

A Jobbik radikális jobboldali pártként kezdte, majd a néppártosodás rögös útján elindulva középpárti magaslatokat elért, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy 2018-ban legyőzzék a Fideszt. Vona Gábor ígéretéhez hűen lemondott pártelnöki tisztségéről és kilépett a Jobbikból, hatalmi űrt hagyva maga mögött. A radikálisok nem tudták átvenni az irányítást, így inkább kiváltak és megalakították a Mi Hazánk Mozgalmat. A nagy exodus után a Jakab Péter fémjelezte populista vonal emelkedett fel, 2020 januárja óta vezette a pártot. A Jobbikból a baloldali ellenzékkel összefogni képes jobbközép pártot faragtak. Ez a „Gyurcsány-konformitás” viszont „halálos ölelésként” zsugorította össze a párt szavazótáborát. A nem-Fideszes jobboldali szavazók nehezen tudták elfogadni ezt a fordulatot, hiszen a párt alapállása sokáig az volt, hogy a „poszt-kommunista baloldalnál” kvázi minden jobb. Ehhez az együttműködésért a párt aránytalanul sok engedményt adott. Jakab populizmusa gyakorlatilag kilúgozta a Jobbik jobboldali értékrendjét, mindent a NER-ellenességre tettek fel.

A baloldali ellenzék felismerte a választási rendszerből fakadó versenyelőnyét a Fidesznek, szoros kooperációra volt szükség. Ebből a szempontból logikus volt a Jobbik lépése, hogy csatlakozott az összefogáshoz, csak példátlan mértékben emésztette fel a pártot az együttműködés. Az előválasztás intézménye egy innovatív válasz volt, sokáig tudták alakítani a napirendet, hiszen ez volt akkoriban a magyar közélet legfontosabb eseménysora. Az ellenzék újra kétpólusúvá akarta tenni a magyar politikát, az áprilisi választáson egy az egy ellen akarták a konszenzusos jelölteket megmérettetni a kormánypártiakkal. Az előválasztás azonban kudarcos volt a Jobbik számára, hiszen a legnehezebb körzeteket kapták, illetve a miniszterelnök-jelölt-jelölt Jakab Péter negyedikként zárt.

(kép forrása: szmsz-press

A második fordulóban (miután Karácsony visszalépett) Márki-Zay Péter meccselt Dobrev Klárával, ahol az előbbi nyert. A jobboldali jelölt győzedelmeskedett, de nem az, amelyik a második legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkezett, hanem az, amelyik független, kívülálló szereplőként indult. Az április választás eredményének elemzése és az azt kiváltó okok taglalása szükségtelen, hiszen most Jakab Péter és mozgalma a cikk tárgya.

A politika egyik lényegi eleme a hatalomért való versengés. Ahogy a demokráciában, úgy a diktatúrában is ringbe lehet szállni, azonban az előbbiben lényegesen kisebb a kockázat, nem életveszélyes. A nem demokratikus rendszerekben a hatalom monopóliumával bíró eliten belül is lehetnek pártharcok, de megjelenhet a rendszeren kívüli, informális ellenzék is. Ezzel szemben a demokráciában a verseny formális keretek közt zajlik, törvényileg szabályozva van, et cetera. A demokratikus rendszerek intézményi struktúrái (kis változtatásokat leszámítva) nagyjából állandóak.

Ezzel ellentétben a politika szereplőinek összetétele, tulajdonágai folyton változnak. Ennek vannak természetes okai: nincs olyan ember, akinek ne ketyegne a „biológiai órája”. Értelemszerűen senki sem lehet örökké politikus. Vannak olyanok, akik önként s dalolva hagyják ott a politika világát, visszatérnek a civil szférába, de nem ez a jellemző. Az is egy elképzelhető forgatókönyv, hogy valaki vagy valakik nem tudnak megfelelni a politikai verseny követelményeinek, a felmerülő problémákra nem képesek megfelelő választ találni. Aki lemarad, az kimarad: fel kell tudni ismerni a változások irányát és megfelelő döntésekkel be kell biztosítania a politikusnak és a pártnak a helyét a versenyben, különben könnyedén kieshet a pixisből.

(kép forrása: hvg.hu)

Például a Fidesz felismerte a kilencvenes években, hogy a jobboldali egység megteremtése a baloldali pólussal szemben megkerülhetetlen, kvázi kétpártrendszert kell létrehozni. Az MSZP-SZDSZ koalíció volt az első „kész pólus”, ami végezetül a liberális párt fokozatos felőrlődésével járt. A jobboldalon az MDF-et megtépázta a kormányon töltött négy év 1990 és 1994 között, a koalíciós partnereit úgyszintén. A Fidesz felismerte ezt a „piaci rést” és az Orbán vezette jobboldali liberális pártból arculatváltással keresztény-konzervatív, jobbközép pártot csinált. A Friderikusz Sándorral készült 1996-os interjú alapján kiderül, hogy ez a fiatal liberálisból érett konzervatívba történő átmenet egy fontos része volt a külsőségekre adás, például a rendszeres borotválkozás és a ruhatár kicserélése.

Azonban a Torgyán József vezette kisgazdák nélkül nem lett volna 1998-ban jobboldali kormánytöbbség, a parlamenti helyek 12%-át birtokolták és egészítették ki a Fidesz 38, illetve az MDF 4%-át. Ebben az előkelő harmadik helyben, -amelyet elért az FKGP- nagy szerepe volt Torgyán József igen vitatott személyének. Torgyán politikusként igazi unikumnak számított. Botrányos beszédjei (féregirtós beszéd), vicces, tréfás parlamenti felszólalásai (Hej, te bunkócska, te drága), demagógiája és populizmusa tette viszonylag sikeressé. Azonban éppen ez volt a politikus és a pártjával szemben megfogalmazott kritikák lényege is: a kisgazdapárt semmi mást nem tudott felmutatni híres hordószónokán kívül. Nem véletlen, hogy a Fidesz lett a jobboldal vezető ereje. A kisgazdák képtelenek voltak mit kezdeni Orbán dominanciatörekvésével.

A kisgazdákkal és Torgyánnal kapcsolatos korrupciós botrányok felemésztették a történelmi pártot: 2002-ben végleg kiestek a törvényhozásból, meg is szűntek nem sokkal utána. Torgyán Józsefnek nem volt stratégiája. Hangzatos populista szólamai és komikus felszólalásai pedig percekig tartó népszerűségre voltak elegendőek. Nem volt semmi innovatív ebben az egyszemélyi mutatványban.

(kép forrása: index.hu)

Az SZDSZ és az MDF is ugyanarra sorsra jutott, mint az agrárius párt, de nem ugyanazért. Az SZDSZ bukása szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy képtelenek voltak elmozdulni az értelmiségi liberális alapállásukból, az MDF pedig akkor akart benyomulni a politikai középre, amikor a pártrendszer polarizálódott és kiüresedett a centrum. Az azonban árnyalja a közös innováció-képtelenséget, hogy a rendszerváltó pártok Kelet-Európa szerte előbb-utóbb a történelmi süllyesztőben végezték, tehát más okai is voltak a térvesztéshez.

Kérdéses, hogy az ellenzék milyen módon próbál felnőni ahhoz a feladathoz, hogy a társadalom számára életerős alternatívává váljon a Fidesszel szemben. Donáth Anna irományai, a Momentum és a DK dominanciatörekvései, a népszavazás kezdeményezése az EU kapcsán, de a Jobbik konzervatív fordulata is igazolja azt, hogy mindenki próbál tanulni, valahogy javítani a helyzetén. Jakab Péter és Márki-Zay Péter sem különb ebben a tekintetben a mozgalomépítésükkel. A nagy pártok vezetni szeretnének, a kisebbek megpróbáljak meghosszabbítani a koalíciós politizálás okozta végzetes felőrlődés folyamatát.

A hosszas, de szükségesnek mondható felvezető segítségünkre lesz abban, hogy kontextusba helyezzük és megértsük a Jakab-jelenséget. Mindezek után több kérdést is megfogalmazhatunk. Milyen lehetőségei és korlátjai vannak A Nép Pártján Mozgalomnak? Milyen stratégia mentén akar életerős alternatívát felépíteni Jakab Péter? Az eddigiek után egyértelműen meg lehet ítélni a próbálkozás jövőjét?

(kép forrása: telex.hu)

Jakab Péter mozgalma maga Jakab Péter személyének szervezeti leképződése. A Facebook oldalon egyértelművé teszik a látogató számára: ők a nemzet egészét akarják képviselni, attól függetlenül, hogy az baloldali vagy jobboldali, ennek az arca maga Jakab Péter. Ennyi elmélet után szükségtelen hosszasan fejtegetni, hogy mi az a populizmus, hiszen könyvtárnyi irodalma van. A lényeg summázva annyi, hogy a populisták két homogén részre osztják a társadalmat: a becsületes, dolgozó, differenciálatlan népre és a korrupt (politikai) elitre. Ebben a kettősségben egyértelműen az utóbbi a rossz, aki a másik kárára gyarapodik, illetve gyakorolja a hatalmat. Ezért gyakran megfogalmazzák az igényt, hogy a politikai életet meg kell tisztítani a régi elittől, hiszen az csak a saját érdekeit nézi, miközben széles néptömegeket kisemmiznek. Ebben a relációban a populista vezér önmagát a megmentő szerepét veszi fel, az ő megválasztásával eljön az igazságosság ideje.

A populizmus mások olvasatában inkább egyfajta politikusi stílust jelent, ahol a konvenciókat felrúgó, otromba, botrányos megnyilvánulások a megszokottak. Fontos elem a politikus „egy vagyok közületek” imidzsének a hangsúlyozása, hiszen -bármennyire a politikai elit része a politikus, ami nyilvánvaló ellentmondás- úgy hiteles. Jakab Péter ízig-vérig populista politikus, erre építette fel a politikusi karakterét. Morális kötelesség ilyenkor a politikus számára a nép pártján lennie, ez az egyetlen helyes út. Jakab Péter tudja, hogy mi kell a népnek, hiszen ő Orbán Viktorral ellentétben ült már kombájnban, ő volt már pizzafutár, miközben Navracsics Tibor soha.

A mozgalomépítés nem egyszerű műfaj, már csak abból kiindulva, hogy nem politikai pártról beszélünk. Egy mozgalom nem a politikai hatalomért versenyez, ahhoz párttá kell alakulni. Mondhatni lényegileg más a kettő. Másak az eszközei, az erőforrásai, az összetétele, a szervezeti struktúrája, illetve a működési logikája. Jakab Péter attól tette függővé a jövendőbeli pártjának a megalakulását, hogy mennyien csatlakoznak, hogy lesz-e rá igény. Ez értelmezhető egyfajta beismerésnek is: egyáltalán nem vannak elegen ahhoz, hogy egyből párttá alakuljanak, de ez az elsődleges cél. Fontos megemlékezni arról a tényről, hogy ez egy hirtelen fordulat volt a Jobbikban, bármennyire úgy tűnik, hogy ez törvényszerű volt. Ha a Jobbik elnökségének egy része nem döntött volna úgy, ahogy, ha nem állt volna a keresztény-konzervatív vonal a sarkára és tovább tűrte Jakab politizálását, akkor most nem ez lenne a helyzet!

(kép forrása: fuhu.hu)

Ez a viszonylag gyors törés hirtelen érte mind Jakabot, mind a jakabinusokat is. Időbe telik, mire megszervezi magát a Nép Pártján Mozgalom. Azonban úgy vélem itt bukkan fel a Torgyán-szindróma: Jakab Péter nem igazán mutatta meg, hogy a parizeres-piros aranyas tízórain, a krumplistésztán, a megnyert sajtóperek lobogtatásán és a botránypolitizáláson túl mire képes. Gyakorlatilag a Jobbik erőforrásainak nagy részét arra használta fel, hogy az ellenzéki összefogás golyófogója, Ludas Matyija lehessen. Az eddigi politikai pályafutása alapján nem lehet azt mondani, hogy olyan szervezői kvalitásokkal bírna, mint mondjuk Kónya Imre (Független Jogász Fórum, EKA, MDF), Csoóri Sándor (MDF), az SZDSZ alapítói vagy Orbán Viktor (a polgári körök sikerességéből kiindulva).

Jakab Péter megpróbálta visszahozni a torgyáni karaktert, de korántsem olyan sikerrel, mint maga Torgyán József. A közvélemény egyszerűen hozzászokik az egykoron napirendformáló témákhoz, személyekhez. 1996-ban nagyot robbant a Tocsik-botrány, mint korrupciós ügy. Azonban utána a pártok a haszon reményében fűt-fát megvádoltak korrupcióval, de jóval kisebb eredményességgel, mint ahogy a Fidesz tette Tocsik Márta kapcsán. Torgyán sokáig tudta sikeresen önmagát adni a politika színpadján, de ő se tudott újat mondani egy idő után. Ahogy Jakab Péter sem fogja sohasem feladni, úgy Torgyán sem adta fel. A száraztészta, a krumpliszsák, a ficsúrozás nem fog beszűnni, de várhatóan korántsem fogja olyan sokaknál átütni az ingerküszöböt, nem lesz elég figyelemfelkeltő.

Ebből a szempontból Márki-Zay mozgalma „autentikusabbnak” tűnik Jakabénál. A Mindenki Magyarországa Mozgalom nem úgy tűnik, hogy vezetőjének a „járma alatt nyögne”. A Kossuth Körök feltehetőleg a polgári köröket hivatott utánozni, ahol a szervezet tagjai összejönnek és közösen elmélkedhetnek az ország és a nagyvilág fejleményeiről. Márki-Zay ténylegesen a civilekre építi mozgalmát, Jakab inkább azt várja, hogy minél több jobbikos bajtársa átszivárogjon. Majd meglátjuk, hogy a Nép Pártján Mozgalom miképpen fog működni, mint mozgalom.   

(kép forrása: ezalenyeg.hu)

Jakab Péter megalapította Magyarország első, tisztán populista mozgalmát. Feltehetőleg az övé lesz az első ilyen párt is, mivel távlati célként ezt jelölte meg. Ez tekinthető innovatívnak, hiszen erre nem volt még példa a magyar pártrendszerben. Mindenhol fellelhető a populizmus gondolata, hiszen a Fidesz is a brüsszeli bürokráciával szemben képviseli a magyarok érdekét, az ellenzéki pártok pedig a kormánypárti és a kormánypárthoz köthető elitet helyezte célkeresztjének közepébe. Ebben viszont nincs semmi innovatív, sokan ezért is kritizálták Jakab Jobbikos időszakát: ideológiailag kiüresítette a pártot és nem mondott olyat, amit senki más ne mondana. A válságos időszakban nem lesz egyedül, aki az elégedetlenek indulatosságát próbálja majd felkorbácsolni és felhasználni.

A Nép Pártján Mozgalom vezetője visszahozta Torgyán József karakterét a magyar politikába. Azonban a kisgazda hordószónok egy sokkalta természetesebb, személyiségéből fakadóbb, eredetibb populista karakter volt. Ezzel szemben Jakab Péter inkább egyfajta „ahogy a nagykönyvben meg van írva” demagóg. Torgyán egy tehetséges szónok (egyesek szerint ripacs) volt, azonban ez nem volt elég arra, hogy megakadályozza az FKGP kiesését a rendszerváltás utáni magyar politikából.  Jakab Péter a „változatlan változás” politikáját követi, nem hajlandó megválni a bejáratott karakterétől. Annyival lesz másabb a helyzet, hogy a parlamenti politizálás (a függetlensége végett) jobban háttérbe szorul, a parlamenten kívüli pedig felerősödik. Arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a "Jakab Péter brand" képes-e arra, hogy olyan összetett feladatot végrehajtson, mint mozgalomépítés. A változás, az innováció nem hordozza magában azt, hogy az jó is lesz. Hogy mindez mire lesz elég, hogy lesz-e komoly eredménye, azt majd az idő eldönti.

Az energia és az energiapolitika kérdéseit tárgyaló podcast-sorozatunk első részében Dániellel beszélgettünk az energiatudatos nevelésről, illetve a családokat érintő energiapolitikai változásokról és azok hatásairól az általános és középiskolás korú gyerekek tekintetében. 

Hogy vagy Dani? Minden rendben?

Minden nagyon.

Izgulsz?

Izgatott vagyok. 

Hogy vannak a tanítványaid?

Hát, most éppen talán pihennek.

Még nem látják a rájuk leselkedő veszélyt. 

De, már tudják, hogy szeptember 22-én témazáró. 

Tényleg elmondtad nekik?

Hát még nem, de majd írok nekik gyorsan egy e-mailt műsor után. 

Ha már a tanítványaidhoz elkanyarodtunk, milyen korú gyerekeket tanítasz?

Hát a legfiatalabbak azok ilyen ötödik-hatodikosok voltak, akikkel foglalkoztam, de most pont egy nyári tábor keretében első-második osztályosokkal is végeztünk kísérleteket, improvizációs kísérleteket. A legidősebbek meg egyetemista korosztály, tehát gyakorlatilag mindenkivel.

Egy nagyon fontos, kardinális kérdés ma Magyarországon az energiatudatosság, illetve az Európai Unió is elvárja az állampolgáraitól, hogy tudatosabban álljanak az energiafogyasztókhoz, hiszen ezeknek az ellátásbiztonsága megkérdőjeleződött az elmúlt hónapok eseményei mentén. Nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy a felnőttek ezt hogyan tudják menedzselni, mégis nagyon keveset érintjük azt a témát, hogy ez a gyerekeknek milyen terhet, vagy milyen szellemi megfontolásokat jelent. Te hogy látod a saját osztályodban a saját gyerekeidnél, illetve a saját óráidon lévő gyerekeknél; hogyan hat a kicsikre, az általános iskolásokra, ők hogy látják ezt az energiaválság kérdést? És a felső tagozatosok?  

Érdekes, mert a fiatalabbak gyakorlatilag nem éreznek ebből semmit. Az általános iskolás korosztály szerintem maximum annyit tapasztal meg az egészből, hogy drágábbak lettek bizonyos dolgok, most voltam osztálykirándulni júniusban, és annyi jött vissza erről az egészről, hogy hát drágább lett a fagyi, sokkal drágább lett, mint az elmúlt években, hogy a megszokott 10-20 forint helyett most már 50 forinttal is drágább, és hogy így most már csak egy gombóc fagyit kapnak, és akkor erről panaszkodtak, és nagyon boldogok voltak, amikor két gombóc fagyit vettünk nekik az osztálykiránduláson, merthogy otthon ez már nem mindig fér bele.

A fiatalabbak inkább a fogyasztási szokásaikat érintő változásokon keresztül láthatják ezt.

Bár a legtöbb esetben szerintem semmilyen ilyen ok-okozati összefüggés nincsen, tehát hogy ők ebbe nem látnak bele, hogy ez azért van, mert az energiaárak azok így-úgy változtak. A gimnazistáknál ott már érdekesebb a helyzet, ők azért már a hírekből is tájékozódnak bizonyos dolgokról, meg azért jobban megértik a szülőknek az aggodalmait is az energiaárakat illetően, de én azt látom, hogy ő náluk sincsen meg egy olyan nagyon tudatosság, hanem őnáluk annyi a különbség, hogy összekötik azt, hogy az áremelkedés az az energiaáraknak az elszabadulása miatt van, és ennyi. És tovább nem nagyon gondolkodnak, mert az az általános hozzáállás, hogy az a szülők dolga, hogy ezen agyaljanak. Bár kivételtől eltekintve.

Ugye te foglalkozol, vagy hát neked a szakterületed az általános iskolás és középiskolás korú gyerekeknek a természettudományos nevelése. Egyre több kritika éri egyébként, főleg a közép-európai társadalmat és a közép-európai polgárokat abban a tekintetben, hogy bár felfogjuk az energiatudatosságnak a szükségességét az átlagháztartásokban, a döntéshozók nagyon kevés információval rendelkeznek, nagyon kevés helyes információval rendelkeznek arról, hogy ezt mégis technikailag hogyan lehet megvalósítani. Te hogy látod a saját osztályodban, vagy a saját diákjaidnál lévő családok esetében? Tényleg létezik ez az alulinformáltság? 

Ez egy érdekes kérdés, mert

tényleg az látszik, hogy alulinformáltság van, ugyanakkor szerintem rendkívüli módon inkább túlinformáltság van. 

A gyerekeknek olyan kiskortól tanítjuk az iskolában is, akárcsak az energiatudatosságot, akárcsak a fenntarthatóságot, akárcsak a környezetvédelmet, hogy én inkább azt látom a fő problémának, hogy annyira ez a "minden csapból ez folyik"-effektus áll fent, hogy egyszerűen nem tűnik már fontosnak. Tehát onnantól kezdve, hogy alsó tagozatos gyerekek is már a környezet órán érintik ezeket a témákat, utána ötödik-hatodikban természetismereten, és pontosan ugyanígy előjönnek, csak kicsit bővebben, utána, amikor nekiállnak a természettudományokat differenciáltan tanulni, akkor még inkább, ott ráadásul ugye különböző tanórákon is, tehát biológián is előjön, földrajzon is előjön, kémián is, meg fizikán is előjön, mellette az osztályfőnöki órán, és akkor a szelektív hulladékgyűjtésről, meg az ilyesmikről beszélnek, és akkor most még csak nyolcadiknál vagyunk, tehát akkor még mehetünk tovább, és ezt lehetne szépen tovább vinni gimnáziumba is, hogy ott mennyire tanulják, meg mennyire részletesen, meg pontosan. Tehát gyakorlatilag nagyon kevés olyan óra van, ahol ez egyáltalán nem kerülne elő. 

És pont ez szerintem a hátulütője sok szempontból, hogy valamilyen szinten rutinszintűvé vált, hogy akkor jól van, akkor megint tanulunk az ózonlyukról.

Nagyon sok oktatási szakember például azon a véleményen van, hogy az ózonlyuknak egyáltalán a felfogásához vagy a globális szintű problémáknak a felfogásához az általános iskolások még túl kicsik. Az ózonlyuk egyébként 30 éve volt egy nagyon jelentős probléma, azt azóta pár nagyon jól időzített rendelettel sikerült szépen visszaszorítani, tehát az jelenleg már nem globális probléma, csak egy veszélyforrás lehetne a jövőre nézve, de ennek ellenére pontosan ugyanolyan szinten kezeljük, mint ahogy a globális felmelegedés, vagy globális klímaváltozás a különböző kérdéseit. Tehát, hogy az, amit mi a hétköznapokban tapasztalunk, amit most akár csak nyáron láthattunk, hogy nem lehet kimenni dél és öt között az utcára, sőt dél és hét között az utcára, mert 40 fok fölötti hőmérséklet van Budapesten, az azért kicsit jobban érinti a diákokat, és pontosan ugyanolyan súllyal beszélünk róluk, mint a különböző más környezetvédelmi problémákról is, amikkel mondjuk lehet, hogy nem is találkoznak. Tehát nem biztos, hogy találkoznak egyáltalán egy ilyen eutrofizációs jelenséggel, hogy a túlzott nitrogén tartalmú műtrágyáknak a kibocsátása a vízi élővilágot, főleg a növényeket értelemszerűen, nagyon megdobja, és elmocsarasodik a terület. Tehát, nem hinném, hogy ez úgy bárkit olyan nagyon különösebben izgatna, főleg, ha mondjuk nem is megy a Balatonpartra, de még ott is ez egy könnyen kezelhető probléma, ellentétben azzal, hogy 40 fok van itt nyáron. 

És mi az a kor, amitől kezdve a gyerekeknek el lehet kezdeni ezeket a fogalmakat megtanítani, illetve ezt a praktikus tudást, például a háztartáson belül, átadni nekik, hogy miért kell lekapcsolni a villanyt, ha már nem használod, miért nem kell fogmosás közben engedni a vizet, illetve, hogy mi az az információhalmaz, amit az általános iskolásoknak érdemes és át is kell adni, és mi az, amit már inkább csak a felső tagozatosoknak kell?

Szerintem magára a cselekedetekre már egészen kiskortól rá lehet szoktatni a gyerekeket.

Rá lehet szoktatni már óvodás korban arra, hogy ne folyassuk fölöslegesen a vizet, és emögé nem kell olyan nagyon-nagyon különleges indokokat gyártani, mert egy óvodás gyerek is már be tudja látni azt, hogyha ott folyik a víz, amire neki nincsen szüksége, akkor az nem jó. Tehát lehet neki mondani, hogy valahol máshol a Föld más részein sokkal kevesebb víz áll rendelkezésre, de mondjuk az ezzel való riogatást sem tartom célravezetőnek, hogy az afrikai vízhiányt összekössük valahogyan Magyarországon azzal, hogy az Istike tíz percig folyatja a vizet. Viszont azért valamilyen szempontból jó, hogyha ezt tudatosítjuk, ha mást nem, mondjuk azon, hogy akkor nagy lesz a vízszámla. Kicsit távolabb már lehet menni hogyha idősebbek, tehát most így nem kivehető a vízfogyasztás, hanem mondjuk az áramfelhasználásnál, akár már egy felső tagozatosnak is lehet arról beszélni otthon, iskolában is meg lehet említeni azt, hogy ez az áram, ez valahonnét van, ez nem csak úgy van, ezt valahogyan előállítottuk. És hogy ez, hogy előállítottuk, ehhez szükség volt különböző nyersanyagokra, vagy a napra, vagy a szélre, attól függően, hogy milyen módon állítjuk elő ezt az energiát, és hogy ez mind-mind-mind pénzbe kerül. Be lehet hozni azt, hogy akár környezetre káros is lehet, gondoljunk itt csak a szénerőművekre, amik azért nem tesznek túl jót a környezetnek, és ezt mondjuk ilyen alapszintű tudással, mert ugye hetedikben már megtanulják azt, hogy mi az a széndioxid, rá fognak jönni arra, hogy az biztos, hogy nem jó, hogyha a szenet én elégetem, és abból lesz sok-sok szén-dioxid, akkor azt úgy kiengedjük, mert már tudnak annyit, ami tényleg csak ilyen nagyon-nagyon alapja ezeknek a természettudományoknak, de mégis erre már lehet alapozni, szerintem. 

És akkor itt ér véget, tehát ezeknek a mennyiségi fogalmaknak, illetve ezeknek az enyhébb minőségi fogalmaknak az ismerete, akkor a felső tagozatosoknak már elegendő ahhoz, hogy tudatos felhasználók legyenek?

Én azt gondolom, hogy ez már bőven jó lehet. És ugye mivel ez már kisgyerekkoruk óta megy, tehát hogy inkább itt arra van szükség szerintem, a felnövő gyerekeknél, hogy ez rutinszerű legyen, rutinszerű legyen az, hogy nem folytatjuk a vizet fölöslegesen, rutinszerű legyen az, hogyha kimegyünk egy szobából, akkor lekapcsoljuk a lámpát, rutinszerű legyen az, hogy nem megy akkor a légkondi, amikor amúgy 23 fok van, és mi pont 22 fokot szeretnénk, akkor mondjuk beletörődünk abba a pont egy fokba, és tudjuk, hogy az nem fog különösebb problémát okozni.

Tehát ezeket mind-mind rutinszerűvé kell tenni.

És akkor ezzel igazából elkerülhetjük azt is, hogy elbagatellizáljuk a problémát, mert igazából a problémát azt már az elejétől fogva megszüntettük, tehát a fogyasztók számára is ez a probléma megszűnt létezni. És mire elérünk addig, hogy most megmagyarázzuk, hogy ez pontosan miért van, addigra már csak az lesz, hogy a gyerekekben a megtörténik a felismerés, hogy ezt ezért csináltuk, és jaj, de jó.

Ez egy pozitívabb élmény.

Igen, és akkor nem az lesz a gyerekekben, hogy bűntudat, hogy én milyen rossz ember vagyok azért, mert én úgy szoktam mondjuk zuhanyozni, hogy végigfolyik a víz, és rengeteg vizet elhasználok, hanem az lesz benne, hogy jaj, de jó, hogy én az elmúlt években ezt mindig úgy csináltam, hogy nem folyt folyamatosan, vagy nem égett fölöslegesen a lámpa, vagy biciklivel mentem iskolába, és nem autóval vitettem magamat.

Itt szokott lenni egy ilyen ellentét, hiszen a szülők elvárják az oktatástól a teljes információt, vagy sok esetben a teljes információ átadását, hiszen miért van ott reggel nyolctól délután ötig a gyerek, hanem ezért. Viszont az oktatás pedig elvár egy alapszintű ismeretet, és folyamatosan visszautal a családi szokásokra, amik persze nincsenek meg mindig, vagy nem rutinszerűek, ahogy te mondtad. Mi a szerepe a családnak szerinted, és mi a szerepe az oktatásnak abban, hogy egy energiatudatos generáció nőjön föl? 

Én ebben nagyon kritikus vagyok, tehát mint az oktatási oldalnak a képviselője, ugye nem tudok nagyon pártatlan lenni ilyen ügyben, de én azt gondolom, hogy itt a jelentősebb dolga az a szülőknek van. Tehát tény, hogy a gyerek mondjuk nyolctól ötig az iskolában van, de ennek a jelentős részét egy olyan tanteremben tölti, ahol állandóan tartózkodnak, ott van mindig valamilyen tanár, felügyel, satöbbi. Tehát, ha mondjuk kimennek az udvarra játszani, akkor a tanár oké szól, hogy kapcsolja el az utolsó a lámpát, de ez ennyi volt. De amikor hazamegy, és ott az életét már több szobában éli, akkor azt már koordinálnia a szülőnek kell, hogy most a gyerek, ha kijön a gyerekszobából, mert éppen vacsorázni szeretne este, akkor miután kijött, akkor kapcsolja le a lámpát.

Tehát több döntési helyzetnél van jelen a szülő? 

Igen. Tehát én ezt gondolom, hogy a szülő az jóval több döntési helyzetnek lesz a szemtanúja, és jóval több hatást tud ezáltal elérni. Mi tanárként, ami rendelkezésünkre áll helyzet, azt természetesen meg tudjuk oldani - talán. Reméljük, meg tudjuk oldani és törekszünk is rá, a saját nevemben beszélve én törekszem is rá, hogy ezek meg is legyenek oldva. De

egyszerűen szerintem nem tudunk akkora ráhatást elérni a gyerekeknél, hogy az felül tudjon írni bármit is, amit otthon tapasztal.

És inkább ezt nevezném meg a fő problémának, hogy persze, hogyha sokat megy az iskolába, és sokszor hallja a tanártól is ezeket az intelmeket, akkor alkalmazkodni fog hozzá, de hogyha otthon mindig azt hallgatja, vagy egyáltalán nincsen rajta betartva, sőt, ami a legrosszabb, hogy mondjuk ennek az ellentettjét látja példaként, hogy egyszerre megy a tévé, ég a lámpa, meg mellette asztali lámpa is, meg satöbbi, amikor ezek közül értelemszerűen csak egyre lenne szükség, akkor felmerül benne a kérdés, hogy most amit én az iskolában láttam, vagy csináltatnak velem, annak van helye, vagy amit itthon, és azért, 

hogyha egy fiatal gyerekről van szó, és mérlegelnie kell, hogy inkább a tanárának, vagy inkább a szüleinek higgyen, akkor egyértelmű, hogy inkább a szülőnek fog hinni, és azt a viselkedési módot fogja fölvenni. És onnantól fogva mi tanárként meg már gyakorlatilag csinálhatunk bármit.

Én azt vettem észre, de lehet, hogy pedagógusként ezt meg fogod cáfolni, de talán még emlékszel, amikor mi voltunk iskolások, körülbelül egykorúak vagyunk, hogy nekünk azért az energetikáról alkotott fogalmi körünk, az néhol azért hézagos volt általános iskolában. Én nem tudtam volna megmondani, hogy mi a különbség a watt meg az amper között, vagy legalábbis alsó tagozatban biztos, hogy nem. Most pedig a 15 éves húgom előállt az ötlettel, hogy hogyan tudnánk olyan biciklis rendszert készíteni, amivel áramot tudunk termelni, és igényt támaszt születésnapjára egy generátorra. Mennyire érzed azt, hogy az energiaválság ilyen oktató jellegűen hatott a diákokra? Mennyivel jobbak az energiáról, energia fogalmáról alkotott ismereteik a mai diákoknak a korábbi diákokkal összehasonlítva?

Szerintem ez a konkrét eset egyrészről ennek az egyértelmű megnyilvánulása, hogy tisztában van a kedves húgod is vele, hogy itt probléma van az energiaválsággal, ugyanakkor szerintem maga a cselekedet, hogy ő most egy generátoros biciklit akar építeni, annak csak a kiváltója volt, tehát, hogy az ötletnek valahonnét mindenképpen jönnie kellett, viszont a megvalósítás az már szerintem teljesen egyéni, és ez már az ő érdeklődésétől függ, és azért csinálhatja. Meg amúgy én ezt 

általánosságban látom, hogy nagyon nagy paradigmaváltás történt az oktatáson belül, akárcsak ezt az elmúlt tíz évet nézve,  

hogyha mi visszaemlékezünk, akkor mi azért még úgy voltunk iskolában, meg úgy tanultunk ott, hogy ez a ténylegesen tanulás, tehát hogy beülünk, leadják nekünk az anyagot, hazamegyünk, leírtuk a füzetbe, és bemagoljuk vagy megtanuljuk, vagy begyakoroljuk, ha matek volt, vagy megértjük, vagy valami ilyesmi. A mostaniak, azok már sokkal inkább egy ilyen projektközpontú oktatásban vesznek részt, vagy akarnak részt venni, tehát nem az, hogy leülök a fenekemen és megtanulom, hanem az, hogy "oké, rá lehet venni arra, hogy leüljek a fenekemre, viszont akkor csináljunk valamit". Tehát, hogy ez a cselekedtető attitűd van szerintem jobban emögött. És a teljes kiváltó oka nem feltétlen az energiaválság volt, az inkább csak az, hogy ez így tudatosult.

Tehát igazából minden tantárgyra ez a kicsit proaktívabb hozzáállás jellemző, és ezt most az energiánál látjuk a leglátványosabban?

Pontosan, és ez most nagyon szépen előjön. Ugyanakkor viszont azért az, hogy milyen elképzeléseik vannak így az energetikáról, nekem annyira nagyon nincsen illúzióim ezt illetően, hogy úgy a nagy átlagnak milyen információi lehetnek. Persze nem azt várjuk el, hogy a második osztályos unokahúgom az tudjon arról, hogy mi az a watt, meg mi az az amper, de mondjuk azt azért már az iskolákban legalábbis így természettudományos tanárként szeretnénk elvárni, hogy mondjuk egy hetedik-nyolcadikos, aki már tanulta, mondjuk, fizikából ezeket, az már tudja valahova kötni. És ne az legyen, hogy felmerül kérdésként, hogy akkor most az áramot kilowattban vagy kilowattórában akarom-e megadni. Mert persze ez nem egy evidens dolog, ugyanakkor utána lehet gondolni, és minimális gondolkodása után, egyből rá tudja vágni, ha sikeres volt az oktatás.

Legalábbis szurkoljunk neki.

De szerintem ebben nem okoz az energiaválság-probléma sem változást. Tehát ha eddig nem tudta, hogy mi volt a különbség, akkor ezután se fogja tudni. 

Hát kicsit pesszimista a hangvétel. 

Arra nézve azért mégis vannak törekvések az oktatásszervezés részéről is, hogy ezeket a fogalmakat, amik egyre aktuálisabbak és egyre fiatalabb korban érintik a diákokat, hiszen már a klisének tűnő okostelefonok kezelése is már egyre fiatalabb korban begyűrűzik az életükbe, tehát nagyon sok olyan eszközük van, amihez talán ezek az ismeretek mégis szükségesek, hogy miért nem szerencsés éjszaka tölteni például a telefont. Vagy mi a különbség aközött, ha mondjuk 80%-os az akkumulátor töltöttség, minthogyha 20 vagy 100%-os.

A közoktatás ilyen szempontból rendkívül dolgos, és nagy szerencsénk van. 

Köszönjük szépen! Nagy szerencsénkre minden évben változtatnak valamit a tanmeneten, hogy aktualizálják sok esetben. Ilyen szempontból én egy picit szkeptikus vagyok, hogy erre feltétlen minden egyes évben szükség van-e, de ez nem az én asztalom, hanem ez a döntéshozóké inkább. Ugyanakkor az tény, hogy tényleg igyekeznek naprakészek maradni. Viszont sok esetben én azt látom, és azt mondjuk kifejezetten fizikánál látom, hogy próbálnának naprakészek maradni, de annyira nagy a fizikából a tananyag, annyira bonyolódik egy szint után, hogy egyszerűen érthetetlen lesz. 

Tehát nem lehet azt megcsinálni, hogy naprakészek legyenek a gyerekek például az okostelefonoknak a fizikáját illetően, merthogy olyan lépéseket kell előtte megejteni, akárcsak a legalapabb mechanikai vagy elektromosságtani fogalmakat illetően, amik után nem fog erre idő jutni,  

viszont, ha ezeket meg kihagyjuk, akkor meg nem lesz az érthető, amit meg kéne tanulni az okostelefonról, és igazából én azt látom, hogy e között lavíroznak, hogy most éppen mi az, amit én kihagyhatok még, meg én tanárként is amúgy így vagyok vele, hogy mi az, amit kihagyhatok, hogy még érthető legyen az, amit utána el akarok mondani, amire az egészet ki akarom vezetni. És ez érhető tetten akárcsak a tankönyveknek a változását illetően is, hogy például nem tudják most már berakni egy alapfizika tankönyvbe az atomreaktoroknak a működését, ami amúgy jó, persze, fizikatanárként mondom ezt, de szerintem ez egy nagyon-nagyon bonyolult dolog, ugyanakkor viszont tényleg fontos lenne, csak annyi előzetes lépés lenne hozzá szükséges, és annyi problémát kéne benne egyesíteni, hogy ez már nem fér bele egy alapfizika órába, hanem ez maximum egy fizika fakton fog csúszni. Mellette még most ez egy nagyon friss hír, hogy ugye most lesz egy új tantárgy, a fenntarthatóság, konkrétan ez lesz a tárgynak a neve, amit kifejezetten gimnáziumra terveznek. Heti egy órás tantárgynak tervezik, vagy kilencedikre, tehát lenne egy óra a 9-re, meg lenne egy óra a 11-12-re, és itt kerülnének elő főleg ilyen kérdések. Különböző, akárcsak környezetvédelmi kérdésekkel, akárcsak energiatudatos emberi kérdésekkel foglalkoznának a tárgy keretei között. 

Van direkt egy ilyen témakör, hogy otthon milyen cselekedeteket lehet végezni ahhoz, hogy alacsonyabb legyen a rezsiszámla, ami ugye együtt jár azzal, hogy alacsonyabb a fogyasztás és az sokkal jobb. 

Ugye ez még csak most fog indulni, de azért van pár aggályom ezzel a tárggyal kapcsolatban. Tehát kicsit érdekes, hogy mondjuk ez kilenc-tizedikben akárki taníthatja, tehát hogy ehhez nem kell semmilyen szakos tanárnak lenni, hanem ezt, nem leszólva az énekszakos kollégákat, de egy énekszakos is taníthatná. Bár ahogy néztem, ez mondjuk a kilenc-tizedikeseknél talán tényleg nem lesz probléma, tehát itt főleg ilyen józan ésszel beadható dolgok, tananyagok vannak. 11-12-ben már szigorodtak annyit, hogy ott már természettudomány szakos tanárnak kell tanítani, tehát, hogy valamilyen természettudományos szakja legyen az illetőnek. Ez megint olyan, hogy legalább érteni fog hozzá, de attól függetlenül én nem látom azt, hogy miért kellene neki tudnia tanítani azt a tárgyat, tehát hogy persze értünk hozzá, de az nem azt jelenti, hogy tudjuk is tanítani. Én értek a matekhoz, de nem tudom tanítani a matekot feltétlen jól. Úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy ezzel mi lesz. Ugye most 

már beindul ez tanári továbbképzésként is, hogy tényleg legyenek erre szakos tanárok, és akkor lesz fenntarthatóság szak is.  

Csak hát ezzel szemben megint szkeptikus vagyok, mert a tanárok leterheltségét nézve nem vagyok benne biztos, hogy olyan túlságosan nagy lesz a tolongás, a jelentkezés, főleg úgy, hogy ezt most szeptemberben akarják elindítani, tehát az iskolai időszakkal párhuzamosan menne. Én szurkolok a tárgynak, tehát ha jó lesz, akkor tényleg tök jó tud lenni. Viszont én akkor ezzel párhuzamosan megfogalmaznám minden fizika és kémia tanár nevében azt a követelést, hogy akkor viszont picit csökkentsük ezeket a témaköröket a fizika és a kémia anyagokból, és a helyére rakjunk vissza olyan anyagokat, amik mondjuk lehet, hogy picit lényegesebbek. 

Minden erőmmel próbálom továbbítani a kérésedet az Oktatási Hivatal felé, de nem ígérek semmit. Remélem a hallgatóink között van ilyen tekintetben kompetens személy. Zárásként még szeretném tőled megkérdezni, azért te mindig olyan büszkén mesélsz a diákjaidról, látszik, hogy ők a szíved csücskei, az összes csücske együttvéve: te globálisan hogy látod - nem csak a saját diákjaid kapcsán, mert azért velük elfogult vagy szerintem egy kicsit - ez a mai általános középiskolás generáció olyan, ami tudatosabban áll egy kicsit az energiához, mint a felettük járók, vagy azért még van mit csiszolni az ő tudásukon is?

Hát csiszolni mindig van mit. Tehát nincsen olyan, hogy tökéletes. Viszont én azt látom, hogy jelenleg, ha veszek egy általános iskolás generációt, ők jóval környezettudatosabbak, mint mondjuk akár csak a mi generációnk. Tehát míg mondjuk nekem rá kellett arra szoktatnom magamat, hogy ne este töltsem a telefonomat, meg ha végeztem a munkával, akkor a gépet ne hagyjam bekapcsolva, mert hogy ki tudja, mire kelhet még, hanem akkor legalább lecsukom, és addig sem fogyasztja az áramot. Tehát

míg nekünk szerintem ez nem jön ennyire ösztönösen, és figyelnünk kell kifejezetten arra, hogy a különböző tevékenységeink mögött ténylegesen ott legyen egy energiatudatosság, addig akárcsak a hat-hét évvel fiatalabbak esetében, de a még kisebbek esetében is én azt látom, hogy erre már van egy ösztönösség.

Én hallottam már olyat, hogy a harmadikos kislány az apukájának azt mondta, hogy másnap jöjjünk biciklivel, és ne autóval, merthogy azt hallotta az iskolában, hogy a kipufogógázokban mérgező gázok vannak. Slusszpoén az, hogy az illető kislánynak még nem volt biciklije, és akkor utána hallomásból tudom, hogy aznap délután el kellett menni biciklit vásárolni.

Interjút készítette: Lévai Emese

Használhatatlan vacak vagy jól bevált rendszer? Mióta használjuk pontosan? Hosszú évek óta nem változott semmit? Járjuk körbe a Neptun rendszerét és lássuk, mit gondolnak róla az egyetemisták!

Szeptember közeledtével minden egyetemista kénytelen újra belépni a Neptun-fiókjába, megnézni a hónapok óta olvasatlanul heverő hírleveleket, aktiválni a félévét és felvenni az óráit. A gólyák pedig elkezdenek barátkozni a felülettel, amiről már annyi hideget, meleget (inkább hideget) hallottak. Éppen ezért ez a tökéletes idő arra, hogy megnézzük mi is az a Neptun, mik a leggyakoribb hibái és mit gondolnak róla az egyetemisták.

Kép forrása: ELTE ÁJK memes

Őskövület

Az egységes oktatási rendszer kialakítása a ’90-es évek végén Cséfalvay Klára fejében fogalmazódott meg, aki akkoriban a BME egyetemi docense volt. Az ő vezetésével meg is valósult ez az elképzelés, létrejött a Hallgatói Információs Rendszer, kifejezetten a BME igényeire szabva. Azonban ez a rendszer olyan piaci rést igyekezett lefedni, hogy az eziránti kereslet nagyon hamar elkezdett nőni. 

Így elkezdtek tervezni egy összetettebb, általános igényeket lefedő, Neptun 2000-nek keresztelt rendszert, amit 1997-ben két intézmény is bevezetett. Ezt követően a Neptun megállíthatatlan lett. Szépen lassan az egyetemek túlnyomó többsége bevezette és a mai napig használja. 

Fontos megjegyezni, hogy maga a Neptun rendszer ugyan egységes rendszer, amit évről évre fejleszt az SDA Informatikai Kft., azonban

Így mindenképp járjunk utána, hogy egy esetleges neptunos baki esetén kit is kezdünk el szidni, az SDA Informatikai Kft-t vagy a saját egyetemünket.

Kép forrása kolhok.elte.hu

Változatlan

Amint látjuk, a maga 25 évével a Neptun valóban nem a legfrissebb informatikai rendszer, de elméletileg alapos és folyamatos karbantartás mellett megfelelően kell(ene) működnie. 

A központi fejlesztésekért az SDA Informatikai Kft. felel, akik - amint egy 2017-es államtitkári válaszból kiderül - nem kevés összeget kapnak az állami egyetemektől és főiskoláktól a fejlesztésekre. Mennyi is pontosan ez a nem kevés?

"Felmértük az állami felsőoktatási intézmények tanulmány rendszerekre fordított kiadásainak nagyságrendjét: 2010-ben 462 millió, 2016-ban 581 millió forintot fordítottak mindösszesen tanulmányi rendszerekre, ezen belül a NEPTUN tanulmányi rendszerre 2010-ben 272 millió, 2016-ban pedig 545 millió forintot (valamennyi összeg bruttó értékben került feltüntetésre)" - írta ezt 2017-ben Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára.

Kép forrása: ELTE BTK memes

Vélemények

Ez a rengeteg pénz jól lett felhasználva? Működik a Neptun rendszer? Mit gondolnak róla az oktatók és a hallgatók?

,,A Neptun nem egy jól sikerült rendszer. Lehet, hogy valahol, valamire, valamikor jó volt, vagy jó lehet, de az semmiképpen nem az, amire, ahol, és amikor használjuk” - így vélekedik Dragon Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem oktatója egy blogbejegyzésében.

,,Az én sérelmem a kapacitás. Az, hogy egyszerűen nem lehet normálisan egy tárgy- vagy vizsgafelvételt lebonyolítani, mert vagy nincs szabad hely, vagy lefagy es kidob a rendszer” - egy hallgatói vélemény Pécsről.

,,A Neptun legnagyobb hibája az, hogy a tárgy- és vizsgafelvételeknél rendszeresen lefagy és csak sok idő elteltével válik újra működőképessé a rendszer, ami nem kevés bosszúságot tud okozni a hallgatók számára” - PPKE-s hallgató észrevételei.

A Neptun egy olyan ,,élmény”, ami végigkíséri egyetemi éveinket. Egy kicsit régi, egy kicsit döcögős, de a mienk.